Air Base Blog

A vizes világbajnokság megnyitóját követő napon a főváros XIII. kerületében, a Duna Aréna és környéke légterében megjelentek a Légirendészeti Szolgálat helikopterei. A borongós szombat délelőtt egy MD500-as és egy MD902 Explorer töltött néhány percet a Dagály és a Népfürdő utca felett. 

A nemzetközi repülőterünk felől gyorsan közeledő rendőrségi helikopterek közül először a Romeo 502-es (R502) érkezik a Dagály utcához.

A Romeo 904-es (R904) is megérkezik, sokkal csendesebben, mint a faroklégcsavaros MD500-as.

Az MD500-as utastere nagyon szűkös, de levett ajtókkal a gép remek megfigyelő platform.

A NOTAR MD 902-es alulnézetből.

 *

Ez már egy másik nap, de ugyanaz a felállás; ismét egy MD500-ból és egy MD902-ből álló géppár forgolódik a Duna Aréna felett.

Az MD902-es egy pillanatra hátat fordít a lemenő napnak, mielőtt a másik gép nyomában a belváros felé fordul.

*

A faroklégcsavaros MD500 és a NOTAR megoldású MD902 Explorer mellett egy harmadik típus és egy harmadik megoldás is jelen van a légtérben. A BRFK épületének tornya mellett egy kolléga közelít a Honvédkórház tetején kialakított leszállóhelyhez a légimentők fenestronos EC135-ösével.

Újabb feladat, ismét a Romeo 904-es vezeti a géppárt. Az 500-ason le kell venni az ajtót, a 902-esen elég hátratolni.

500-as és 902-es - szépek együtt. 

*

Ha már az a ritka helyzet állt elő, hogy házhoz jön (repül) a téma, akkor a július 26-i repülésekkel folytatom a képes beszámolót.

Az ismét géppárban érkező helikopterek közül az MD500-as kiválik a kötelékből, kis magasságra süllyed a Duna-parton álló irodaházak közelében, majd a fürge kis gép pillanatok alatt visszaemelkedik, hogy azután megismételje a manővert.

A már megszokott módon néhány kör után a helikopterek az MD902-es vezetésével továbbrepülnek. A nyitott ajtó mögött ülőkön fekete ruha, maszk és barett van.

Egyenes vonalú repüléskor a farokrész végét lezáró, elforgatható „jet thruster” nyílása lefelé néz. Nem az MD902 Explorer az első NOTAR típus Magyarországon, korábban már repült hasonló helikopter magyar lajstrommal.

Az Explorer nyomában repül az MD500-as.

Az MD500-as lefordul a vezérgépről és Bel-Buda felé süllyed.

Fordulóban a hegyek előtt. A háttérben a Széchenyi-hegyi adótorony látszik.

A rendőrség a vízen is jelen van a Duna Aréna környékén. Motorcsónakjuk az Árpád híd alól csorog a Margitsziget mellett.

Ha már vízre szálltunk, álljon itt egy fotó az MH 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred motorosáról is.

Délután a Romeo 901-es repüli a feladatot, MD500-as kíséret nélkül, zárt ajtókkal. A délelőtti napsütés már csak emlék, de a sötét felhő alatt elhúzó Explorer így is szép látvány.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

A javában zajló SABER GUARDIAN 2017 gyakorlatsorozat különleges műveleti eleme a BLACK SWAN 2017, amelyen a szolnoki MH 2. vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Ezred katonáin kívül amerikai, bolgár, román, szlovén, horvát, szerb és macedón különleges erők vesznek részt. A különleges műveleti gyakorlatot első ízben vezetik a magyar katonák, a gyakorlásra Magyarországon, Romániában és Bulgáriában kerül sor.

A július 12-i bemutató során a többnemzeti kötelék két objektum, egy lokátor állomás és egy épület ellen hajtott végre helikopteres akciót. A valóságban aligha kerülne sor fényes nappal egy ilyen műveletre, sokkal inkább az éjszakai órákban, a sötétség leple alatt.

Mi-17-esből, légcellás ernyőkkel ugrottak a felderítést végrehajtó katonák. 

Az akció egyik kulcsembere a JTAC, aki a nagysebességű csapásmérőket vezeti a célra és az egyéb légi mozzanatokat koordinálja.  

A Gripenek kétszer repültek rá a célra.

A többnemzeti különleges erők négy Black Hawk fedélzetén érkeznek az objektumhoz.

A különlegesek elhagyják a célobjektum mellett földet ért helikoptereket. A háttérben, a másik célobjektum közelében a gyorsköteles kirakás idejére megfügg egy levett ajtajú Mi-8-as. 

A katonák egy csoportja az épületet körkörös biztosítását végzi, miközben társaik behatolnak a bejáraton.

A terület felett egy szlovén Bell 412-es fedélzetéről tartják szemmel a környéket. 

A különlegesek kirakása után szállítóhelikoptereik távolabb várakoznak...

... majd visszatérnek a katonákért.

A leszállásra kiválasztott hely felett megfügg az UH-60-as.

Feladatuk végeztével a különlegesek visszaszállnak a helikopterekbe.

Ahogy érkeztek, úgy távoznak a Black Hawkok: rendezett kötelékben.

A Mi-17-es a SPIES (Special Patrol Insertion/Extraction System) kötelet hozza a gyorsköteles módszerrel kirakott katonák kiemelésére.

A SPIES végén ezúttal hét fő hagyja el a művelet helyszínét. 

A SPIES hordozó Mi-17-es.

*

Leszállnak a bemutató résztvevői. Ebben a magasságban a helikopterek mozgása gurulásnak számít, ennek megfelelően az UH-60-asok a gurulóút felett közelítik meg az állóhelyeiket.

Hátrafelé figyel a szlovén 412-es fedélzeti technikusa. A helikopter az állóhely előtt megfordult és "tolatva" szállt le. 

C-12F Huron, a Beech King Air katonai változata. A Szolnokra érkezett gépet a U.S. Army üzemelteti. 

Macedón katona sapkajelvénye.

Néhány a szolnoki különlegesek fegyverei közül. Balról jobbra egy Remington sörétes puska lóg a képbe, mellette egy 7,62 mm-es AK-63MA gépkarabély látható, ha nem is teljes egészében. Utána két 5,56 mm-es M4A1 gépkarabély következik és egy 9 mm-es MP5A géppisztoly.

Hőkamerás irányzékkal felszerelt M149-es könnyű géppuska. 

Magyar különlegesek és egy toronygéppuskás Humvee sivatagi színben.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

A Balatonhoz közeli, Fejér megyei Enyingen egy emléktábla és egy tér őrzi a második világháború legeredményesebb magyar vadászpilótájának, Szentgyörgyi Dezsőnek az emlékét. Az egykori vadászpilóta a háborút követően a közforgalmi repülésben dolgozott tovább. Malév kapitányként, egy koppenhágai járat teljesítése során vesztette életét, 1971. augusztus 28-án. 56 éves volt.

Szentgyörgyi Dezső a Somogy megyei Kőkúton született, de gyerekkorát Enyingen töltötte, ott járt iskolába és onnan vonult be a légierőhöz.

Az emléktábla a Szentgyörgyi Dezső téren álló művelődési ház oldalán kapott helyet.

 A teret 2015 szeptemberében nevezték el Szentgyörgyi Dezsőről.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Júniusban kezdődött az Amerikai Egyesült Államok Európában állomásozó szárazföldi erőinek (USAREUR) nagyszabású gyakorlatsorozata a SABER GUARDIAN 2017, amely Németországból indult és közúti-vasúti átcsoportosítás követően Magyarországon, Romániában és Bulgáriában végrehajtott gyakorlatok után a Fekete-tengernél ér majd véget. A Magyarországra érkezett amerikai 2. Páncélos Felderítő Ezred és az Ohio Nemzeti Gárda a Magyar Honvédség és a szlovén haderő kijelölt állományával közösen hajtotta végre a SZENTESI FOKOS 2017 gyakorlat egyik mozzanatát, a vízi átkelést.

A nedves akadály nappali és éjszakai leküzdését a szentesi MH 37. II. Rákóczi Ferenc Műszaki Ezred és az Ohio Nemzeti Gárda 837. Műszaki Zászlóalj Alpha századának műszaki katonái biztosították pontonhíd építésével valamint komp és úszóképes járművek segítségével. Az átkelő erőket a tatai MH 25. Klapka György Lövészdandár, a debreceni MH 5. Bocskai István Lövészdandár, a győri MH 12. Arrabona Légvédelmi Rakétaezred, és a budapesti MH 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred katonái és eszközei oltalmazták egy esetleges támadás ellen.

*

Az érkezési oldalon a Mosoni-Duna déli partja előkészítve várja az átkelőket. A pontonhíd és a komp a valóságban egymástól nagyobb távolságban működne mint a gyakorlótéren, ahol a lehetőségek miatt egymás közelében alakították ki az átkelőhelyeket.

Az északi parton a vízhez érkezik egy PTSZ, hátán az amerikai hadsereg egyik Humvee járművével.

A PTSZ vezetője lassan a folyóba hajt, a fülke mögött az Ohio Nemzeti Gárda mentőmellényes műszaki katonái kapaszkodnak.

A kétoldalt kivezetett kipufogógáz kékes füstje jelzi, hogy a vezető gázt adott és a kétéltű megkezdi menetét a túlsó partra.

Ez már egy másik, szintén Humvee-rakománnyal terhelt PTSZ, amint partra mászik a déli oldalon.

Motorcsónakos katonák megkezdik az átkelőhely lokátoros felderítését megnehezítő úszó szögvisszaverők telepítését.

Gépágyús BTR-80A érkezik a vegyes, magyar-amerikai személyzetű komphoz. 

Saját hajtás hiányában a kompot el kell mozdítani a parttól. Ehhez a művelethez a közel 14 tonnás BTR gyorsít, majd fékez egy nagyot, és a komp megindul. A többi már a mellékötött vonató motorcsónakok dolga. 

A kompot és rajta a BTR-t, a komp által most éppen takart BMK-130M vontató motorcsónakok segítik át a túlsó partra.

Megy a kötél! Az átkelést kézifegyvereikkel biztosító magyar és amerikai katonák közben figyelik az erdős parti sávot.

A BTR most egy komp fedélzetén kelt át a túlsó partra, de úszóképes kialakításának köszönhetően önerőből is képes az átkelésre.

Az északi parton a pontonhíd összekapcsolásához készülnek a magyar és amerikai műszakiak. A közelben állnak a szentesiek, a tataiak és az amerikaiak harcálláspontjai.

A déli parton is ugyanez a mozzanat játszódik le. A gárdisták többnyire szabadidejükben katonák. Sokan közülük katonai múlttal rendelkeznek és rendőrként, tűzoltóként vagy postásként továbbra is a közt szolgálják. 

A BMK-130-asok megkezdik a pontonhíd már összekapcsolt elemeinek folyásirányra merőleges beállítását.

A híd lassan közelít a járművek lehajtásához előkészített partszakaszhoz.

A szentesi és az ohiói műszaki csapat csáklyákkal készül a hídelemek egymáshoz húzására.

A BMK háromszárnyú hajócsavarja a Dunát kavarja, miközben a csónak a pontont igazítja a helyére.

Egymáshoz feszül a pontonhíd két fele.

Az összekapcsolás utolsó pillanatai.

A híd végein lehajtják a fel- és lehajtást lehetővé tevő elemeket.

Az első átkelő a hídon egy KRAZ.

Ember a vízben - a bemutató kedvéért.

Társa gyorsan reagál és egy csáklyáért nyúl.

A Duna ezen a szakaszon lassú folyású, de már nem éri el, a vízbe esett katonát elsodorja a víz.

A katona elmerül a folyóban.

Az átkelést biztosító búvárok is gyorsan reagálnak, motoros gumicsónakon érkeznek a helyszínre.

A vízbe esett katona felbukkan a felszínen.

A gumicsónak elfordul, közben az egyik búvár a vízbe ugrik.

A búvár a felszín alatt siklik és repül a mentőfelszerelés is.

A mentésre szoruló ember átkarolja a mentőfelszerelést, a búvár pedig elkezdi vontatni őt a csónakhoz.

Miután a megmentettet elhelyezték a csónakban, a megmentő is visszamászik.

A mentés rendben lezajlott, az átkelés zavartalanul folytatódik. A kompra már fel is állt két Humvee.

Alacsony vízállásnál a folyó megnehezítheti még az úszóképes BTR átkelését is, a jármű a part menti sárban elakadhat. Ilyenkor is jól jöhet a pontonhíd.

Az éleslövészetre készülő MH 12. Arrabona Légvédelmi Rakétaezred 2. (Mistral) rakétaosztályának Atlas indítót szállító Unimogja. 

Az átkelést biztosító egyik Gripen áthúz a Duna felett.

Partot ér az egyik Stryker. A legtöbb járművel és a legnagyobb létszámmal az amerikaiak vettek részt a gyakorlaton.

A finn Patria harcjármű szlovén változata a 12,7 mm-es géppuskával felszerelt Svarun.

A szlovén jármű személyzete nappali és infra kamerával nézhet körül.

A Stryker kerékfelfüggesztésének köszönhetően a kerekek követik a talaj nagyobb egyenetlenségeit is.

Jönnek a Strykerek vég nélkül. A járműcsalád különböző változatairól a 2015-ös Brave Warrior gyakorlat kapcsán már esett szó.

A levegőben megjelenik az ellenség(et alakító szolnoki Ecureuil).

A helikoptert célba veszi az MH 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred AM-22 jelű aknamentesítője, amely szintén a biztosító csoport része.

A hajó 20 mm-es légvédelmi gépágyújának döreje a fák között visszhangzik.

Az álcahálóval részben fedett amerikai harcjárműből derékig kint ül a személyzet két tagja.

A parti fák takarásából a nyílt víz fölé kiguruló járművet oldalirányban egy-egy katona biztosítja, amíg az a túlparti fák közé ér.

Miközben a pontonhídon zajlik a forgalom, a motorcsónakkal mozgatott kompra újabb rakomány gurul, egy teherautó vontatta 155 mm-es M777-es tarack.

A gazdag történelmi múlttal rendelkező 2. Páncélos Felderítő Ezred a korábbi háborúkban szolgált hőseinek nevét festi a csövekre. Ezen a tarackon az indián háborúkban harcolt és Becsületrenddel kitüntetett Thomas Hubbard közlegény neve áll és annak a csatának a dátuma, amelyért a kitüntetést kapta.

A Humvee nyomában porfelhő, az elején pedig a konvojra figyelmeztető fehér ponyva, négynyelvű felirattal.

Rába teherautó páncélozott felépítménnyel.

A porfelhőben újabb Humvee érkezik az átkelési ponthoz.

A déli parti fák árnyékába ér a Stryker sebesültszállító változata.

Ez is egy Stryker-változat, méghozzá egy 105 mm-es harckocsi ágyúval felszerelt MGS (Mobile Gun System).

Újabb két jármű igényel vízi szállítást a túlsó partra.

A U.S. Army magyar származású katonája.

A tarack csövén olvasható felirat Theophilus Francis Rodenbough századosra, a 2. Páncélos Felderítő Ezred elődjének számító 2. Lovassági Ezred tisztjére és az amerikai polgárháború egyik legnagyobb, 1864. június 11-én vívott lovassági csatájára emlékeztet. A századost a csatában tanúsított helytállásáért Becsületrenddel tüntették ki.

Átkelés után, menetre készen.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Június végén néhány napot a pulai kikötőben töltött a francia haditengerészet harci és tűzszerész búvárainak bázishajója, a Pluton. A Vulcain-osztályú hajóból 1985-87 között négyet építettek a francia hajógyárakban. Amint a képeken is látszik, nem egy óriásról van szó. A Pluton és testvérhajói, a Vulcain, az Achéron és a Styx 490 tonnásak és 41,6 méter hosszúak. Két dízelgéppel és két, Kort-gyűrűbe foglalt hajócsavarral a Vulcain-osztály hajói 13,5 csomós sebességre képesek. A Pluton honi kikötője Toulon.

A Plutont 15 tengerész kezeli, fedélzetén 12 búvár van 3 x 4 fős csoportba osztva továbbá egy orvos és egy ápoló.

A hajó nevét kifüggesztették a járóra. A kikötőkötélen lévő tölcsér formájú "ratguard” a rágcsálók hajóra jutását akadályozza meg.

Érték és Fegyelem

A hátsó fedélzetet nap elleni ponyva védi. A fedélzet jobb oldalára helyezett daru 5 tonnát emelhet 6 méter sugarú körön, 10 méteresre kitolva 3,5-öt. A félmerev testű gumicsónakokat hevederekkel rögzítették a fedélzethez.

A hajó navigációs rendszerét és radarjait az ezredforduló után modernizálták. Fegyverzete jelképes:  egyetlen 12,7 mm-es géppuska alkotja.

A legtöbb hadihajóhoz hasonlóan a Pluton sem rendelkezik hagyományos mentőcsónakokkal. A személyzet szükség esetén mentőtutajokba szállhat, amelyekből egyet-egyet helyeztek el a hajó két oldalán. Leoldás után a vízbe eső tutaj fehér burkolata szétnyílik és a tutaj automatikusan felfújódik.

A Pluton szakadó esőben készül a közelgő indulásra.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Július 2. - Repülőműszakiak Napja. Isten éltesse a repidőgyártókat, bárhol is szolgálnak: Kecskeméten, Pápán, Szolnokon vagy hivatásuktól távol, a kerítés mellett!  

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Két évvel a boleticei lőtéren végrehajtott éleslövészet után ismét Csehországba készül a győri MH 12. Arrabona Légvédelmi Rakétaezred 2. légvédelmi rakétaosztályának kijelölt állománya. A helyszín most a Karlovy Vary közelében lévő hradistei lőtér lesz, ahol július közepén Mistral M2-es légvédelmi rakétákat indítanak majd a légi célt imitáló világítóbombákra. (A korszerűbb M3-as rakétákból most nem használnak fel a győriek.) Az éleslövészetre a Tobruq Legacy / Tobruq Arrows 2017 elnevezésű többnemzeti légvédelmi rakéta harcászati gyakorlat keretében kerül sor, amely a NATO Csehországban, Romániában és Litvániában zajló Saber Guardian 2017 gyakorlatának részeként valósul meg.

Az első, 2015-ös csehországi Tobruq Legacy-n öt nemzet 500 katonája és 130 technikai eszköze vett részt, ahol a magyar-litván üteg egy-egy Mistral illetve RBS70 szakasszal működött. Ez a gyakorlat volt a győriek első éjszakai Mistral lövészete és először indítottak sorozatban két rakétát egy célra.

A Tobruq Legacy 2016 már a szlovákiai Lest gyakorlóterén zajlott nyolc nemzet 1300 katonája részvételével. Az előző évi egy légvédelmi rakétazászlóalj helyett három légvédelmi rakétacsoportosítás dolgozott. A magyar alegység cseh irányítás alatt 100 fővel valamint egy csökkentett Kub üteggel és egy Mistral szakasszal vett rész a gyakorlaton, ahol éleslövészetre nem került sor.

A 2017-es Tobruq Legacy-n hat nemzet 500 katonája vesz részt a cseh haderő strakonicei 25. légvédelmi rakétaezredének alárendelve. Hradistében három üteg települ majd. Az Alpha angol-amerikai lesz, Rapier és Avenger rendszerekkel, a Bravo üteg magyar-litván Mistrallal és RBS70-essel magyar parancsnokság alatt, a Charlie cseh és szlovák RBS70, Sztrela-10 és Igla eszközökkel. Namest nad Oslavouban, a légibázison települ majd a negyedik, Delta üteg, cseh Kubbal felszerelve.

A június eleji elmélet felkészítés és az eszközök felkészítése után, a három hetes gyakorlati felkészítésre Újmajorba települt két Mistral szakasz, hogy szimultán gyakorolva fokozzák a felkészülést. 

*

A Mistral szakasz technikai eszközei a szakaszparancsnok harcparancsának megfelelően elérték a menetkészenlétet és készen állnak arra, hogy a települési helyekre induljanak. A gyülekezési körletben egy Atlas indítóállvány már tevékenykedik, hogy a megnövelt készenléti fokozatban az alegységet oltalmazza.

Az elöljárói parancs vétele után a szakaszparancsnok eligazítja a felderítő csoport parancsnokát, végrehajtják a a felderítést a települési helyekre és várják a parancsot a harcászati település megkezdésére. A menetparancs vétele után elkezdődik az alegység szétbontakozása és a település végrehajtása a tüzelőállásokba. A szétválási ponthoz a felderítő raj terepjárója érkezik, majd a K2PC szakasz vezetési pont, a javító és szállító rajok teherautói, az MCP és az Atlas indítóállványok szállítójárművei.

A települési helyek és a tüzelőállások elfoglalása után megtörténik a rendszerek ellenőrzése, a tájolás – a célmegjelölés miatt egy nyelvet kell beszélniük – a járművek álcázása, majd a készenléti fokozatok elérése és a célkövetés a Meteor 3MA célanyagra. (Ezeket a mozzanatokat a NATO húszfős ellenőrcsoportja fogja ellenőrizni Csehországban.) A tüzelőállásokat elfoglaló Atlas indítóállványok közül kettő a teherautó platóján maradt, egyet pedig egy magaslatra telepítettek. Az Atlas kezelők munkáját az idén rendszeresített Matis MP3 kamera segíti, ami egyesíti az eddig használt optikai irányzék és a hőkamera funkcióit.

Próbaindítás, indítás és start – elindul az egyik Meteor 3MA célgép. Jelenleg erre a célanyagra gyakorolhatnak a légvédelmi rakétások. Piroska, a régi Meteor 3M elfogyott, az utolsót két éve lőtték le a győriek.

A rendszer egyidejűleg három gépet reptethet legfeljebb 15 km-es távolságra. A Meteor fedélzetéről lesugárzott kép a munkaállomás felső monitorán jeleníthető meg, az alsón a betervezett útvonal és annak végigrepülése. A pilóta folyamatosan ellenőrizheti a repülést, amelyet robotpilóta repül végig a betáplált adatok alapján, de egy üzemmód kapcsolóval átválthat kézi irányításra. A pilóták modellező múlttal rendelkeznek, a Meteor 3MA-t 80 órás elméleti és gyakorlati típusátképzés után irányíthatják.

A gépbe tölthető hat liter kerozin 15 perces üzemidőt tesz lehetővé a gép apró hajtóművének. Ezt követően a hajtómű leáll és a Meteor 3MA vitorlázógépként repül tovább, majd a pilóta felépíti a leszállási profilt és leszáll a géppel. Leszállás után a Meteort előkészítik a következő feladatra. Cserélik a piro- és füstpatronokat (sárga, narancssárga és fekete színűek vannak, kék háttérhez a színes, felhős éghez a fekete praktikus), ellenőrzik az akkumulátort és, ha módosítani kell az útvonalat, akkor áttöltik az újat.  

A sugárhajtású Meteorok mellett egy új típus is felbukkant, a csupaszárny Orkán. A tolólégcsavaros, elektromos meghajtású, a Meteornál lassúbb szerkezet egyelőre kísérleti fázisban van.

A lövészetre bocsájthatósági vizsgával záruló gyakorlat után következik a második fázis, amely már a Csehországba történő vasúti-közúti áttelepülést és a gyakorlatra történő közvetlen, lőtéri felkészülést is tartalmazza. A felkészülés itt már kiegészül a különböző nemzetek fegyverrendszereinek és vezetési elemeinek egységes rendszerbe történő integrálásával.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

A Pápától néhány kilométerre lévő község, Ugod főutcáján, a templom közelében áll az az emlékmű, amely egy pápai vadászpilótára, Doba László őrnagyra emlékeztet. Doba őrnagy 1964. február 12-én a késő esti órákban, gyorsan romló időjárásban igyekezett vissza Pápára MiG-21-esével, amikor Ugod mellett olyan alacsonyra került, hogy repülőgépe a földnek ütközött, és a pilóta életét vesztette. Az emlékművet az Ég Katonái Hagyományőrző Egyesület állította a katasztrófa után 50 évvel, 2014 májusában. 

A magyar MiG-21F-13-asok üzemeltetése 1961-ben kezdődött Pápán, a 47. honi vadászrepülő ezrednél. Doba őrnagy volt a első pápai vadászpilóta, aki ezen a típuson vesztette életét. 

A stabilizátorra egy korhű felségjel és a szerencsétlenül járt MiG-21F-13-as oldalszáma is felkerült. 

* * *

Fotó: Szórád Tamás

A 101. Felderítő Repülő Század mindennapjainak felidézésekor elkerülhetetlen, hogy megszólaltassuk Horváth „Buci” Istvánt, aki egykor a Szu-22-esek rádió berendezésein dolgozott. Kaposvárhoz közeli otthonában, Somogyország egyik csendes településén, „Bucifalván” idézte fel a Szuhoj századnál töltött mindennapokat.

- 1975-ben tiszthelyettesként végeztem a Kiliánon, rádiólokátor szakon és ősszel már kint is voltam Ukrajnában An-26-os átképzésen. Elsőre nem tetszett, hogy nem Taszárra kerülök. Kaposvári gyerekként úgy voltam vele, hogy úgyis oda kerülök, ha végzek. Aztán mondták, hogy „saját kérésére” Szentkirályszabadja. 1983-ig ott teljesítettem szolgálatot az An-26-os századnál, a rádió, hír, navigációs és lokátor berendezések időszakos vizsgái és a berepültetések voltak a szakterületem. 1982 körül már szállingóztak a hírek, hogy Taszáron lesz valami, ráadásul kaposvári gyerek lévén, a szüleim is örültek volna, ha ott vagyok a közelben. A Csapatrepülő Parancsnokság (CSRP) rádiómérnöke annyit mondott, hogy maradjak nyugton, ha lesz valami, mehetek. Közben másféle hírek is szállingóztak, amelyek arról szóltak, hogy az An-26-osra rászámolnak Szentkirályszabadján és átkerülnek Szolnokra. Na, oda már nem akartam menni. Szerettem Szentkirályszabadját, Veszprémben nősültem, a gyerekek is ott születtek. Ha marad az Ancsa, biztos nem jövök el! Komplett végzős osztályok, tisztek, tiszthelyettesek együtt kerültek az An-26-osra, ami nagyon jó döntés volt, bárki is találta ki. Egymást ismerő emberek azonos típuson - ütőképes garnitúra volt. Végül ’83 nyarán nehezen és fájó szívvel jöttem el, mert, ahogy valahol írtam is, a nőkön kívül az An-26-ost szerettem a legjobban. Július végén az első csoporttal kiutaztam Krasznodarba, Szu-22-es átképzésre. Azzal a géppel jöttünk haza, amelyik október végén a második műszaki csapatot hozta ki és november közepén jelentkeztem Taszáron. Így kezdődött a Szuhojos pályafutásom.

A Szentkirályszabadján hagyott "kedves", az An-26-os.

*

- Az itt lévő orosz összeszerelő brigád elmondása szerint a mi Szu-22-eseink már másfél éve álltak a gyárudvaron. Valahova sivatagos területre szánták őket, mert sivatagi szűrők voltak bennük és egyes gépekben angol nyelvű volt a kabin feliratozása. Itt visszakanyarodnék az An-26-osra. Személyesen láttam, hogy a románok úgy vették át a fényképész An-30-ast a kijevi nagyjavításkor, hogy darabokra szedették. Mi úgy vettük át az An-26-ost, hogy jaj, mindegy jó, ahogy van, majd otthon megnézzük. Szerintem a Szuhojt is lelkes, egyetértő bólogatás közben vették meg. A környező országok mind a típus M4 változatát kapták, nekünk az M3 jutott.

A gépek összerakásánál semmi dolgunk nem volt. Jogilag sem lehetett volna, mert csak akkor kerültek át a gépek magyar tulajdonba, amikor az orosz berepülte azokat. Azt a feladatot kaptuk, hogy a repülőgép-átvételi technológiáját írjuk meg, mindenki a saját szakterületén. Mi rádiósok kevesen voltunk, a rádiómérnökünknek semmi tapasztalata nem volt az üzemeltetésben, csapathoz nem került, a CSRP-n babusgatták. A Szuhoj rádiónavigációs és rádió-hírberendezéseinek átvételi technológiája rám maradt. Ahogy elkezdődött a gépek átvétele, reggelente jött a kocsi, mentünk be dolgozni, este meg hazavitt. Hétvégén is. Kaposvár külső lakótelepén éltem, hónapokig nem is voltam bent a városban. A tizenöt gépben hatvanegynéhány hibát találtunk. Nem súlyosakat, pár elkötést, blokkrögzítést, ilyesmiket, de azért voltak.

A társaság üzembentartó századra és időszakos osztályra tagozódott. Én a múltam miatt az időszakos osztályra kerültem. Nehéz dolgom volt olyan értelemben, hogy a csoportparancsnokot Szolnokról vezényelték hozzánk, Delfinen volt rádiós üzemeltető. Időszakos vizsgákban nem volt tapasztalata és komolyabb műszerismerete sem.

Képek Horváth István albumából.

Az időszakos osztály speciális elektromos rendszerét rettenetesen alultervezték. Nekünk ugyanazok a táplálások kellettek, mint ami a gépen volt, 27V egyenáram, és 115V/400Hz váltóáram. Jött a tervező és mi majdnem megettük azt az embert. Szegény alig tudott szóhoz jutni, aztán megmutatta a repülőfőnökség utasítását, hogy mit tervezzen. Megvolt a véleményünk a dologról. A mi berendezéseinknek akkora áramfelvétele volt, hogy elég volt például az R-862-es rádió berendezésnél az adás gombot megnyomni és a folyosó végén az áramátalakító már „visított”, mert nem bírta a terhelést. Ott voltak még az EMO-sok (Elektromos-Műszer-Oxigén), a fegyveresek, és ha ők is elkezdtek mérni, összedőlt az egész. Abban a hitben voltam, hogy mint az Ancsán, ellátnak minket próbapadokkal, ellenőrző berendezésekkel, miegymással, amivel az időszakos vizsgákat végre lehet hajtani. Hát nem volt ott semmi. Közbülső megoldásokat kellett kitalálni, hogy az oroszokat bevonva magunk készítsük el a próbapadokat.  Nagyon nehezen indult, de megoldódott.

Jött az első időszakos vizsga és eltartott két, két és fél hónapig. Az volt a jó, hogy az akkori technikai helyettesünk egy évvel előttem végzett, ismertük egymást, és elfogadta, amit mondtam. Hogy tart, amíg tart az első időszakos, de minden technológiai pontot le kell zárni, a végére kell járni. Egy kicsit hosszú idő volt, a vége felé már értetlenkedtek, de aztán megértették, hogy előbb tapasztalatot kell szereznünk, aztán belerázódunk. Vért izzadtam, amíg nem ment készségszinten például a blokkok ki-beszerelése, amit egoista módon én csináltam. Meg kell csinálnod, hogy aztán megkövetelhesd, mert addig csak ugatod a Holdat.

Az időszakos osztály rádió műhelyből átkerültem a berepültető csoporthoz. Az motivált, hogy jöttek a fiatal tisztek, és én nem akartam az utolsó lenni egy olyan helyen, amit én hoztam létre. 1989 végén aztán átkértem magam az üzemeltető századhoz, ahol a saját szakterületemen részlegparancsnok lettem és tovább gyűjtöttem a tapasztalatot. Ha hibával jött vissza egy gép a feladatról, mire megvolt az ismételt előkészítés, mi is megvoltunk a géppel. Az ügyeletes mérnökök szívesen vették, ha én voltam repülésen, mert tudták, hogy rádiós hiba miatt nem kell kivonni gépet repülésről. Ami be volt tervezve az ment is. Ez az évek alatt felgyülemlett tapasztalatnak és a velem dolgozó kollégáknak volt köszönhető!

Az An-26-osról sokfelé fröccsent a nép. Hatóság, repülőfőnökség, minisztérium, központi repülőgép javító. Sokat ismertem közülük és a segítségükkel sok mindent el lehetett intézni. Pedig volt szolgálati út is, de az sokszor hosszadalmas volt. Például a Szu-22-esen a diffuzorgyűrű a hő hatására elvékonyodott. A normál szolgálati utat betartva egy hónap volt a javíttatása. Gyorsítottunk ezen. Életemben nem repültem annyit helikopteren, mint akkoriban. Rádiós létemre! Be a Kamovba, vagy a Mi-8-asba és vittük a gyűrűt Kecskemétre, a helikoptereseknek pedig jól jött, mint hadműveleti feladat. 

*

- A saját szakterületemet nézve, a rádiónavigációs berendezések területén a Szuhoj egy minőségi ugrás volt. Teljesen automatikusan hét fordulópontra tudta elvinni a gépet, hogy a pilóta fel tudjon készülni a bombázásra. Az irányszög-rendszernek volt egy ötperces és egy tizenöt perces felpörgetési módja. A tizenöt perces volt a legtökéletesebb, úgy egyensúlyozódott ki a legtökéletesebben, de el lehetett menni feladatra az ötpercessel is. Erre az irányszög-rendszerre dolgozott az RSZBN közel-navigációs és leszállító rendszer, a DISZ Doppler sebesség és széleltérítés mérő berendezés. Ez így együtt nagyon pontos navigációt eredményezett. Ha robottal ment a gép és eltért az adott iránytól, ez a rendszer visszapofozta. A megközelítés és leszállás a felvételig automatikusan mehetett végbe, de nem sokat használták a pilóták. Meg is jegyeztem egyszer a parancsnoknak, hogy megint nem azzal jöttek be leszállni. – Ennyire látszott? – kérdezte. Ennyire.

Véleményem szerint a pilóták jobban is bízhattak volna a gépben. Azért építették be a berendezéseket, hogy egyszemélyes gép lévén, a pilóta ne csak a repülőgép-vezetéssel legyen elfoglalva, hanem a minél pontosabb célzással, hiszen adott helyzetben az lett volna a dolga, hogy célba juttassa azt a rengeteg bombát, kezelje a fedélzeti rendszereket. Mert egy dolog repülni és egy másik dolog a fegyverrendszert kezelni. Világbajnok izraeli pilótát például még nem láttam, de eléggé a spiccen vannak a harci alkalmazásban.

Egyszer részt vehettem egy lövészettel egybekötött harckészültségi gyakorlat kiértékelésén, amelyet Schmidt István („Gyufa”) vezérőrnagy, a CSRP parancsnoka tartott. Minden szép, minden jó, aztán üvölteni kezdett: - Minek adtunk maguknak ilyen drága fegyvert, ha nem használják? Néztem, hogy mi van? Kiderült, hogy a pilóták úgy lőttek, hogy a célzókészülékről levették a rávetített jelet – előretartás, szél, stb. - és csak simán a reflexüvegen keresztül céloztak. A fotógéppuska is csak a reflexüveget mutatta, nem a fénykarikásat. Le lettek szúrva nagyon, de igaza volt.

*

- A Szu-22-esre függeszthető KKR felderítő és SZPSZ-141 zavaró konténerekre alakult egy külön csoport, akik 1984-ben visszamentek Krasznodarba konténer átképzésre. Aztán amikor megszüntették a csoportot, ’89-ben az én szakterületemhez került a zavaró konténer, és a felderítő konténer hátsó, elektronikai felderítő része. Az eleje, a fotófelderítő rész, az EMO-soké lett.

Az SZPSZ-141-es zavaró konténer a lokátorok ismétlődési frekvenciájára volt kihegyezve. Mi egy dobozban tartottuk a konténerhez való, sorszámozott moduláló patronokat. Voltak széles frekvenciatartományban zavarók és voltak irányítottan zavarók. Az elöljáró intézkedése alapján határozták meg a megfelelő patront és az lett betekerve a zavaró konténerbe.

SZPSZ-141-es zavarókonténer a 12-es oldalszámú gépen, a nyolcvanas években.

Egy nap kitaláltam valamit. Átmentem az ezredhez, és előadtam, hogy jöttem a MiG-21-es lokátorával ismerkedni. Belenézhettem bizonyos papírokba és megjegyeztem, hogy mennyi az annyi. Volt egy UAZ műszerellenőrző kocsink. Ahhoz volt egy négykerekű szállító szerkezet, amit felpumpáltál, hogy ne kelljen hajlongani a konténerhez. A MiG-21-es lokátor adatainak ismeretében betettük a megfelelő patront az SZPSZ-141-esbe, az APA-kocsi csatlakozott az UAZ-hoz, az UAZ a konténerhez, ami a szállítókocsin volt. Felpumpáltam jó magasra és elmentem a közeléből. Zavarjunk! A 21-esek elfogásokat csináltak a Dunántúlon és helyben is. A repülés utáni eligazítást követően mondták, hogy valami árulás van, mert az indikátorokon csak tejfehér köd volt! Soha nem árultam el hogy mi voltunk!

Felvetettem, hogy egy zavaró és egy felderítő konténeres géppár repüljön a nyugati határnál. A zavaró zavarjon, mire a szomszédnál beindulnak a lokátorok, a felderítő meg összeszedi az infót. Aztán a felderítő konténer filmje alapján rátesszük a térképre. Egy hónap múlva megismételjük, és ismét feltesszük a térképre. Azt mondták, hogy Buci nem lehet, mert kitör a harmadik világháború!

A felderítő konténer hátsó, elektronikai felderítő része.

Egyébként a Szuhojban az előbeépítési keret lehetővé tette volna, hogy egy sokkal modernebb besugárzásjelzőt építsenek be (SZPO-15), ami be tudja határolni, hogy milyen lokátor dolgozik a gépre, milyen rakéta jön, mi több, egy idődiagramra azt is kivetíti, hogy mennyi időd van. Az én elképzelésem az lett volna, hogy ha megvan, hogy mi dolgozik a gépre és van zavaró konténer a gépen, azt összekötjük és a vett jelek alapján megmondja, hogy mikor kell zavarni. Ez az esély elment, mert megvették az olcsó besugárzásjelzőt. A továbblépés az lett volna, hogy rádión keresztül telemetrikusan leközvetítjük a felderítő konténer jelét a kiértékelőkhöz, hogy időt takarítsunk meg. Ugyanis a mi rendszerünk hátránya az volt, hogy túl sok idő telt el a feladat végrehajtása, a kiértékelés, és a válaszcsapás végrehajtására vonatkozó elöljárói elhatározás között.

1987-ben, amikor hazajöttünk Laagéból a német Szuhoj reptérről, itthon kérdezték, hogy milyen tapasztalataink voltak. Azt mondtuk, hogy azt a repteret tokkal-vonóval át kéne hozni ide. Olyan volt, ahogy a nagykönyvben meg volt írva. Álltam és bámultam. Olyan rádiós műhelykocsijaik voltak, amelyek nekünk is kellettek volna. Leírtam a jelentésben, betervezték, megvették csak mire három év múlva beértek az országba, elfelejtették, hogy ki kérte. Pesten azon vitatkoztak, hogy akkor most odaadják a Mi-24-eseknek? Emlékeztettem őket, hogy én voltam. Így lett műhelykocsink, ami a mi gépünk műszerezettségének felelt meg.

*

- Amire külön büszke vagyok, hogy a repülőfőnökség kiadott egy rádiótechnikai üzemeltetési szabályzatot, amit én írtam. Az orosz adott a típushoz egy üzemeltetési szabályzatot, de én elkezdtem írni Krasznodarban egy könyvet. Az összes tapasztalatot, ami menet közben vagy a gépátvételnél, majd az időszakos vizsgákkor gyűlt, beleírtam. Úgy voltam vele, hogy az összes rádiósnak a Szuhoj típuson legyen ilyen kézikönyve.

Volt egy MiG-23-as hibafeltárásom Pápán. Az oroszok, mielőtt kivonultak adtak egy kétüléses UB-t Pápára, a 20-as oldalszámú „Rettegett Ivánt”. A többi 23-asnak más volt a műszerezettsége, az új gépé inkább a Szuhojéhoz volt hasonló és az volt a gond, hogy nem látták a gép aktív válaszjeladójának a jelét. A Repülő Főnökség rádiómérnökével megbeszéltem, hogy intézze el, hogy legyenek ellenőrző műszerek és emberek, hogy jogszerű legyen a dolog, aztán megyünk, megnézzük. Kiderült, hogy az orosz a saját válaszadó berendezést kidobta és zsír újat tett be, de nem hangolta be. Behangoltuk és tökéletes lett a gép. Jutalmat akartak adni, de inkább azt kértem, hogy inkább adják ki az általam írt rádióüzemeltetési szabályzatot. A vége az lett, hogy kiadták és kaptam 30 000 forint jutalmat is. Utána meg akartak fenyíteni, hogy mit kerestem én Pápán? A saját szabim terhére voltam, mert érdekelt a probléma és kihívásnak tartottam. A berendezéseket ismertem, egy helyi szakember megmutatta, hogy mi hol van. A jutalom is jó volt, mert az akkoriban nagyon nagy pénz volt, de az önbecsülésemnek az tett igazán jót, hogy kiadták a szabályzatot, mert azért akkoriban egy törzszászlós által készített szabályzatot nem adtak ki!

A kiállítási célra felújított 01-es Szu-22-es egy másik variaszárnyú gép, a MiG-23-as mellett. A két típust 1997-ben, Pápán vonták ki a rendszerből. 

*

- Voltak persze bosszantó dolgok is. Az egyik gép előkészítési könyvébe hétfőn beírták, hogy előzetes előkészítés végrehajtva, végrehajtó és ellenőrző egyaránt aláírta. Minden szakágnak volt egy ilyen könyve, a rádiósnak is. Az összes berendezés benne volt, szám és típus szerint, javítások, cserék, időszakos vizsgák, minden. Ha repülésre viszel egy gépet, egy héten belüli előzetes előkészítéssel kellett rendelkeznie. Szabi után bemegyek, visszalapoztam, rendben van. Fiatal őrmester gyerek volt velem, kérdezem, hogy ég az RSZBN lámpa? Igen. Repülés után jönnek, hogy nem működik az RSZBN. Micsoda? Beülök a gépbe, APA-kocsi rajta, nézem, nem ég a lámpa. Levesszük a lemezt, nincs alatta a blokk, kiszerelték. Aki előtte csinálta a gépet, kiszerelte, aztán szabira ment. Kérdezem a gyereket: - Bólogatsz, hogy ég az RSZBN lámpa? Mit néztél? Ha mondod, hogy nem ég biztos megnézzük!

Megszerveztem, hogy az általános kiképzési napunkat Szolnokon tartsuk. Három An-26-os jött értünk, meglátogattuk a múzeumot, voltunk az üzembentartó tanszéken, én pedig találkozhattam az Ancsás barátaimmal. Vagy amit egykori Ancsás századparancsnokomnak, Tóth Karcsinak és régi EMO-s kollégámnak Filyó Bandinak köszönhetünk, hogy An-24 vitt bennünket Tökölre. Szerettem volna megnézni az akkor újnak számító L-410-eseket. Kicsit szervezkedni, manipulálni kell, s ment minden a maga útján.

Más. Az egyik kétüléses gépben, bármit csináltunk, recsegett a rádió. A svanc tetején volt egy textilbakelit borítás, alatta egy nagy téglalap alakú hungarocell, annak a közepén pedig az antenna az alulról jövő csatlakozóval. Mindent fémkötésű harisnyák árnyékoltak. Ha egy ilyen harisnya lóg a levegőben, az nem jó. Két-három napig csináltam, megerősítettem a harisnyákat, és egy pluszt is beraktam. Jó lett, de igazi magyarázatot nem találtam a hibára.

Egy időszakoson találtunk egy paramétert, ami nem volt jó, és elkezdtünk dolgozni rajta. Aztán elvitték a gépet berepülésre, és az én gépem nem süllyedt tovább, hanem hatszáz méteren vízszintesbe ment át. A rádiómérnökkel megnéztük az orosz leírást. Volt a Honvédelmi Minisztériumban egy szabályzatszerkesztő és fordítóiroda, ahol az arra szakosodott emberek orosz eredetiből fordítottak. Az eredetiben úgy volt leírva, hogy, ha ilyen szériájú az RSZBN, akkor azt a paramétert ide kell szabályozni, ha olyan szériájú, akkor meg oda. A fordító nem variálta, jó lesz az egyik alapon lefordította. Csak az nem a miénk volt, hanem pont a másik. Mire rájöttünk és visszaszabályoztuk tökéletesre, eltelt 2-3 hónap.

Világéletemben nagy újító voltam, 130 felett van a hadseregben tett újításaim száma. Volt például egy technológia szerinti két és fél napos ellenőrzés. A mérőberendezés összeállítása több időt vett igénybe, mint maga a mérés. Ezt egy napra csökkentettük. Csináltattam egy szerkezetet – harckocsinak hívtam – az összes ellenőrző berendezés rá volt építve, csak ki kellett vinni a géphez. Komolyabb helyen az UAZ 452-be építették, nálunk nem. Megcsináltuk magunk.

*

- Amikor kijöttem a Kiliánról, rájöttem, hogy rossz volt az indíttatás, hogy tiszthelyettesként kezdek, nem tisztként. Arra is rájöttem, hogy egyetlen lényeges dolog van: szakmailag legyél jobb, mint bárki más a környezetedben, akkor nem számít a rendfokozatod. Nekem ilyen volt az a bizonyos MiG-23-as javítás, vagy amikor megoldottuk, hogy a rádió-magasságmérő, a veszélyes magasság jelző, a markerjel, és a tűzvezérlő gomb jele eljusson a Szu-22-es adatrögzítőjébe, a Teszterbe. A berendezésekből kimenő jelet kicsatoltuk, elvittük hátra a svanchoz, csináltunk egy előbeépítést, illesztőmodulokra kötöttük a jeleket, és úgy ment a Teszterhez. Természetesen nem egyedül csináltam, az EMO-t Tóth Nándi, a fegyver részt Tamási Béla, a Tesztert Mocsnik Lajos vitte, illetve jómagam.

A Szu-22-es előtt készült csoportkép jobb szélén Horváth István áll.

Tudom, sokan nagyképűnek tartottak. Szerintem nem voltam az, egyszerűen igyekeztem szakmailag a legjobb lenni. Volt egy stílusom, az biztos, de tisztességesen, sok lapáttal rátéve csináltam a dolgomat. Gyakran a családot is félretette az ember, hogy bent minden meglegyen. 1989 körül egy komolyabb újítást aprópénzzel akartak kifizetni. Elmondtam erről a véleményemet, kaptam is hideget-meleget. Aztán a magam stílusában válaszoltam, én a törzszászlós egy ezredesnek. Az eredmény: berendeltek a CSRP-re. Ott tisztázódott a helyzet, de hazafelé a parancsnoki Zsiguliban elhatároztam, hogy ezután is mindent megcsinálok rendesen, de nem tépem szét az istrángot, mint addig és keresek a seregen kívül egy tisztességes megélhetést.

Addig volt jó a Szuhojon, amíg a század nem olvadt be az ezredbe. Akkor már menekültem és 1991-ben a toronyba kerültem. A navigációs és leszállító rendszerekért, a VISZP-75 berendezésért lettem felelős. Akkoriban a Budapesti Finommechanikai Vállalat kaposvári gyáregységétől, ahol URH és mikrohullámú berendezések bemérése történt, sok polgári jött a hadseregbe. Közülük kaptam négy nagyon jó képességű műszerészt, akikkel aztán jó csapatmunkában dolgoztunk. Kicsi a világ, mert fiatalon én is ott tanultam a műszerész szakmát mielőtt bevonultam.

Taszáron jó ideig egy kis sziget volt a Szuhoj század. Az ezredbeli mentalitás oda nem gyűrűzött be. Ha az a miliő bedarált volna, akkor leszerelek. Így is volt egy időszak, amikor vissza akartam menni az Ancsára. Tökölön fogadtak is volna, de Taszáron kitört a parasztgyalázat, hogy még mit nem! Ahol lehetett, az ezred betartott nekünk, a parancsnoknak is rengeteg afférja volt velük, pedig ő onnan jött. A repülés illetve a műszaki munkák kiszolgálásra adtak olyan APA-kocsit hogy a Szuhojra nem volt jó, hiába szóltunk. Aztán reggel, amikor kiállsz és a szakágak várnak a sorukra, ez nagyon vissza tud vetni. Ilyen apróságból sok volt. Nem tetszett az ezrednek az sem, hogy a Szuhoj hirtelen az érdeklődés középpontjába került, a politikai és katonai vezetés figyelme ránk irányult, ráadásul a taszáriak álma volt, hogy bejöhessenek Kaposvárra lakni. Erre jönnek a Szuhojosok és a városban kapnak lakást. Én máshogy nem is vállaltam volna, és csak három hónapig lettem volna kötelezhető, hogy Taszáron maradjak. A szép veszprémi lakásunkból biztos nem költöztem volna át egy olajkályhásba. Az se volt normális, aki a taszári lakótelepet nem kötötte rá a központi fűtésre.

Néztem a szabályzatot. Évente Taszár teljes földi rádiótechnikai rendszerét be kellett repülni, és a kalibráltságot ellenőrizni. Hat éve nem volt ellenőrizve. A rendszereket az An-26-os tudta normálisan berepülni, ott volt a két pilóta és a megfigyelő, írták a paramétereket. Amikor ilyen kalibráló repülésre sor került, megrepültettem a földi navigációs berendezésekhez beosztott sorkatonákat. Meg is kaptam, hogy olcsó népszerűségre törekszem. Nem így volt. Kimentem az irányadóba és megkérdeztem a sorkatonákat, hogy mi a dolguk. Fogalmuk sem volt. Feltettem őket az Ancsára, egyenként beálltak a fülkeajtóba és mondtam, hogy nézze azt a műszert, maga azért dolgozik, hogy az működjön. Maga RSZBN-es? Akkor maga pedig azokat a műszereket nézze, mert azok működését biztosítja a földről. Háromórás kört repültünk. Leszállás után mondtam, hogy futás az irányadóhoz, váltsák a társaikat, azok pedig jöjjenek repülni. Az irányadó négy kilométerre volt, de futottak boldogan, mondtam is, hogy nem kell nekik sportfelmérő.

A sorállománnyal csak az volt a gond, hogy az elöljáróik nem tanították meg őket a munkájuk értelmére, hogy miért dolgoznak. Elfelejtették azt is, hogy a sorkatonák előbb-utóbb hazamennek és viszik a híreket a seregről. Hülyének nézték őket, aztán meg csodálkoztak, amikor egyiküket üzemanyaglopáson kapták és felelősségre vonták, akkor azt mondta, hogy a múltkor meg magának vittünk.

1997 márciusáig voltam a toronyban. ’95 végén jöttek az amerikaiak és ’97 tavaszáig csak a semmittevés volt, annál rosszabb pedig nincs! Az amerikaiak tették a dolgukat saját kiszolgálással, telepített irányítással, majdhogynem csak akadályoztuk őket. Plusz még reptették a Predatorokat is. Ez a kb. másfél éve arra nagyon jó volt, hogy az ember lélekben felkészüljön a civil életre.

Ennyi az én Szuhojos és katonai múltam. Azt tudom, hogy senkivel nem cserélném el, egész életemben azt csinálhattam, amit szerettem! Amikor a volt századparancsnokunk, Balogh Imre befejezte légierő parancsnoki szolgálatát, még egyszer összehívta a Szuhoj századot és egy An-26-ossal jött át Veszprémből. Többségünk addigra már megállapodott a civil életben, jól boldogultunk minden szempontból, de amikor a visszainduláskor indították az Ancsát és megcsapott minket a keró illat, akkor többen egyszerre mondtuk ki, hogy ez bizony hiányzik!

Ma a múlt ápolása a hobbim. 2013 szeptemberében a 101. Felderítő Repülő Század 30 éves találkozóját, 2014 áprilisában az An-26 rendszerbe állításának 40 éves ünnepségét szerveztük meg az egykor szintén Ancsás Soós Lajos nyugállományú mérnök-alezredessel. Azok a találkozók nagyon ott voltak a spiccen! Most egy An-26-os emlékhely felállítását hajtom a Siófok-Kiliti repülőtéren.

* * *

Fotó: Gál József, Balogh-archív, Horváth-archív, Dr. Toperczer István

A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2017. májusi számában jelent meg.

Ljubljana nemzetközi repülőtere egyben a szlovén légierő egyik bázisa is. A várostól kb. 30 kilométerre fekvő Ljubljana-Brnik forgalmát tíz évvel ezelőtt többnyire CRJ-k és légcsavaros repülőgépek tették ki, egy-egy Airbus 320-as vagy Boeing 737-es itt már nagynak számított. A repülőtér keleti szektora katonai terület, a rendőrség kék-fehér AB 206-osai és AB 212-esei mellett a légierő 15. szállítóhelikopter zászlóaljának forgószárnyasai is itt települtek. Az egység nyolc Bell 412-essel és négy AS532AL Cougar típussal látta el feladatait.

2007 júniusában a szlovén helikopterek a szokottnál is többet repültek, mivel két hétre Ljubljanába települt az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis 707-es oldalszámú Mi-17-ese, hogy a Lord Mountain 2007 gyakorlat keretében a magyar helikopterszemélyzetek is tapasztalatot szerezhessenek a magashegyi környezetben végrehajtott repülésekből, le- és felszállásokból. (A Mi-24-essel két évvel később, 2009-ben vettek részt először a szolnokiak a Lord Mountain magashegyi kiképzésen.)

*

A 707-es oldalszámú magyar gép egykor elektronikai hadviselésre kialakított Mi-17PP volt. Ez a feladatkör a múlté, a gép 2005-től szállító helikopterként repült. 

A szlovén forgószárnyasok közül egy AS532-es volt kijelölve arra, hogy a magyar helikoptert elkísérje. A Cougar teherterében 14 fő részére van ülés, egymásnak háttal, a kétrészes elcsúsztatható oldalajtók felé nézve. A gép mindkét oldalán vannak ajtók, így a katonák kihelyezése vagy felvétele nagyon gyorsan végrehajtható.

Az eltérő rendszerek miatt a Mi-17-es személyzete hamarabb indít, hogy a felszállás időpontjára ugyanúgy készen álljon, mint a Cougar.

Az AS532-es fülkéjében, bár vannak még hagyományos műszerek, az információk többsége színes képernyőkön jelenik meg. A két darab, egyenként 1877 lóerős Turbomeca Makila 1A1 hajtómű indítása nagyon gyorsan lezajlik, felszállunk és lassan előre lebegünk a pálya keleti végéhez. (2007-ben átlag 150 óra éves repidőben gondolkodhatott egy szlovén hajózó, de pl. gépünk parancsnoka 200 óra felett repült az előző évben.)

A vezér szerepét a szlovén helikopter tölti be, a pilótáknak meg kell győződni arról, hogy a kísérő Mi-17-es felvette-e az eligazításon megbeszélt tér- és távközt a gyorsításhoz és a repüléshez. A Mi-17-es csatlakozik a szlovén géphez és a két helikopter egy emelkedő bal fordulóval elindul a Déli Mészkő-Alpok egyik tagja, a Karni-Alpok csúcsai közé.

Néhány perc elegendő ahhoz, hogy a helikopterek a hegyek közé érjenek. A különböző magasságokban állattartó gazdaságok, kisebb-nagyobb turistaházak vannak. Egy részük az enyhébb lejtőkön egyszerű köves úton, autóval is megközelíthető. A helikopterek azonban rövidesen olyan terep fölé érnek, ami csak gyalogosan vagy forgószárnyakon közelíthető meg.

A Karni-Alpok rendkívül látványos és változatos. Számtalan csúcs tör az ég felé, a hegyoldalakat erdők, mezők borítják. Van ahol inkább a köves, sziklás talaj a jellemző, de itt-ott foltokban dús aljnövényzet is burjánzik.

Amint átrepülünk egy gerinc felett, a hegy túloldala mintha leszakadt volna. Közel függőleges a sziklafal, több száz méterrel alattunk a völgyet kőtörmelék borítja.

Mi-17-es követte a szlovén gépet, feladata leszállóhelyek keresése, megközelítése és a leszállás végrehajtása volt. A Cougar lágy vibrációja rövidesen erőteljes rázássá alakult, amint lassítottunk és helyben megfüggtünk. Amikor a helikopter lassít, rázkódni kezd amint a forgószárny a ferde átáramlási zónából átkerül a függőleges átáramlási zónába. Ez helikoptertípusonként más-más sebességnél jelentkezik és nagyobb teljesítményt is igényel.

Mellettünk a Mi-17-es közelít a talajhoz. A helikopter centiről centire süllyed, a hevederrel biztosított technikus az ajtóban hasalva segíti a helikoptervezetőket.

Leszállásról szó sem lehet, mivel a terep erősen lejt, ráadásul kisebb dombok, kiemelkedések is egyenetlenné teszik. Egy ilyen "letámasztás" azonban arra jó lehet, hogy a személyek ki- és beszállítása megtörténjen vagy, hogy a gép egy sérültet a fedélzetére vegyen.

Néhány pillanat után indulunk is tovább egy következő leszállóhelyre. Amint előrelendül a helikopter, a korábban tapasztalt rázkódás elmúlik és simán repülünk tovább. Gyorsításkor a forgószárnyakon átáramló levegő gyorsan átmegy a függőlegesből a ferdébe ezért a rázkódás kevésbé érezhető, mint a lassításkor.

A következő terepen egy tűzrakó hely közelében száll le a magyar gép. Mi a Cougarral ismét a levegőben maradunk, nagyjából 30 méter magasan függünk a szolnoki gép mellett, majd lassan körberepüljük a leszállóhelyet.

A következő leszállásból már mi is kivesszük a részünket. Elsőként a Cougar érkezik a leszállásra alkalmas katlanba. Ismét lassítás, rázkódás, majd lassan süllyedünk a leszálláshoz. A Cougar vezetéséhez és kiszolgálásához elég a két pilóta, de a terepen történő leszállást ugyanúgy segíti a loadmaster, mint a Mi-17-esen a fedélzeti technikus.

A szlovén hajózó az eltolható ablakok egyikéhez ül, és onnan segíti a pilótákat. Néhány méterrel a talaj felett lassan oldalirányba haladunk, hogy a katlan szélére helyezkedve helyet adjunk az érkező magyar gépnek. A loadmaster ekkor átül a másik oldalra, hogy a közeli szikláktól való távolságot ő is ellenőrizze.

Lágyan talajt fogunk, a loadmaster nyitja a katlan közepe felőli oldalajtót, kiugrik a gépből, int, hogy kövessük és már érkezik is a Mi-17-es. Az eljárás a szokásos: a technikus az ajtóban hasalva segíti a pilótákat.

Néhány perc a földön, azután először a magyar gép száll fel, dübörgését felerősítik a katlan falai. A szlovén személyzet megvárja, amíg az emelkedő tizenhetest fotózzuk, majd int, hogy beszállás. Kiemelkedünk a leszállóhelyről és elindulunk a következő felé.

A leszállóhelyeket a szlovének jelölik ki és megmutatják a behelyezkedés és leszállás irányait. Ettől függetlenül a magyar helikoptervezetők minden leszállás előtt maguk is elvégzik a szélirány meghatározását, ami a magashegyi kiképzés egyik meghatározó eleme.

A következő helyszínen ismét csak a Mi-17-es száll le. Egy sífelvonó végállomásánál vagyunk az egyik hegytetőn. A felvonó elhagyatott, az ülések mozdulatlanul lógnak a drótkötélen.

Mi továbbra is csak függünk, miközben a szolnoki gép gyakorol - leszáll, felszáll, leszáll, felszáll. 

A leszállóhelyek között nemcsak a táj változik, hanem az időjárás is. Felhőalapon repülünk, a karnyújtásnyira lévő, 2000 méter magas sziklák csúcsa belelóg a felhőbe. A napsütéses, zöld terep után, hihetetlenül komorrá és szürkévé válik minden. Az biztos, hogy a csúcsok között a megfelelő helyismeret elengedhetetlen.

A következő leszállóhely már egy irdatlan magas sziklafal tövében van. A magyar helikopter itt is leszáll, és a levegőből nézve apró, terepszínű játékszerként ül a talajon a fölé magasodó hegy mellett.

A hegy növényzettel borított lába elmarad a felszálló Mi-17-es alatt és a gép végül egy kopár, több száz méter magas, függőleges sziklafal mellett repül.

Az eseménydús, egyórás feladat utolsó külső leszállása következik immár újra a ragyogó napsütésben. A barátságtalan sziklákat hátrahagyva először a szlovén gép közelíti meg a helyet és leszállunk rá. 

A látvány lenyűgöző, a magashegység itt és most a szebbik arcát mutatja. Egy fűvel borított magaslaton vagyunk, a Cougar faroklégcsavarja mögött a semmibe látunk.

A Mi-17-es hátulról közelít és a szlovén helikopter mögött száll le. A magashegyi leszállás egyik sajátossága, hogy a párnahatás nem érvényesül olyan mértékben, mint kisebb magasságon, és nagyobb teljesítmény szükséges a függéshez. A ritkább levegő a forgószárnyak felhajtóerejének csökkenését vonja maga után, és pl. a fékezést is hamarabb el kell kezdeni, mert a gép "tehetetlenebb".

A felszállást követően nem marad más hátra, mint visszatérni a bázisra. Az út rövid, a ljubljanai repülőteret keletről közelítjük meg, lassítunk, majd függésből leszállunk és előregurulunk az állóhelyre. Közben a Mi-17-es is megérkezik.

A Cougarhoz azonnal kiérkeznek a műszakiak és elkezdik a tankolást és a helikopter előkészítését a másnapi feladatra.

A szolnoki műszakiak számára is közeleg a munkanap vége, ellenőrzik, azután takarják, nyűgözik a Mi-17-est.

A levegőben töltött több mint egy óra ízelítőt adott a magashegységekben dolgozó helikopterszemélyzetek munkájából. A magashegység egyszerre gyönyörű és komor. Tud barátságos és nagyon barátságtalan is lenni. Szép időben a látvány csodálatos, de az időjárás gyorsan változhat és a pilóták munkáját veszélyes leáramlások, turbulencia, jegesedés, a látási viszonyok gyors romlása nehezítheti. 

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Április vége óta települ Romániában, és a NATO Southern Air Policing missziójának keretében négy hónapos rotációban, szeptemberig ad készültséget a Fekete-tenger melletti Mihail Kogalniceanu légibázison a brit Királyi Légierő négy Eurofighter Typhoon FGR4-es gépe. 

A négy Typhoon-ból kettő június 6-án, kedden Pápára települt, hogy egy rövid időre bekapcsolódjon a Load Diffuser 2017 gyakorlat utolsó napjaira tervezett feladatokba. Erre leginkább június 7-én kerülhet sor, mert csütörtökön a RAF gépei már visszatelepülnek a román bázisra, hogy folytassák alapfeladatukat, a készültségi szolgálatot és várják a spanyolországi Torrejonból érkező gyakorló vagy éles riasztást.

Az első áthúzást nagy térközt tartva hajtja végre a géppár. A Typhoon-ok nagy felületű sárkányának túlnyomó része kompozitból készült.

A második áthúzás már szorosabb kötelékben történik.

A vezér bal fordulóval bontja a köteléket.

A géppár a 16-os pálya végső egyenesére fordul.

A vezér földet ér. A pilóta a gép szenzorainak és fegyverrendszerének adatait megjelenítő sisakot visel. A RAF Typhoon-pilótái osztrák és német kollégáiktól eltérően nem a folyadékkal töltött Libelle g-ruhában repülnek, hanem a hagyományos levegős öltözékben. 

Gépe orrát magasra tartva, aerodinamikai fékezéssel lassít a Typhoon pilótája. A jobb szárnyvégen a vontatott csalik, a bal szárnyvégen az elektronikai hadviselési rendszer szenzorait tartalmazó áramvonalas konténer van.

Érkezik a kísérő is. A gázsugár alatt a majomfogónak is nevezett ATU-2-es berendezés részei látszanak. 

Centikre a pápai betontól. A törzs oldalán lévő felségjelből kiinduló sávokat és a vezérsíkon lévő századjelvényt egy új rendelkezés alapján lefestették, de az internet korában nem művészet kideríteni, hogy a gépek a Royal Air Force Coningsby bázisához tartoznak. 

A brit vadászgépek két 2000 literes póttartállyal és egy gyakorló ASRAAM rakétával érkeztek Pápára. A Romániában az ASRAAM-ok mellett AMRAAM-okkal és betöltött gépágyúval adnak készültséget. 

A létra csak a vendégek miatt áll a gép mellett, a Typhoon egyébként beépített, teleszkópos létrával rendelkezik. A háttérben a nyugati országrész légi kutató-mentő szolgálatát adó Mi-8-as áll az APA-kocsira csatlakoztatva. A szélvédő mellett a passzív célfelderítést segítő rendszer infravörös szenzora látható.

Tábornoki walk around. Paul Hanson őrnagy vezeti körbe gépe körül Sáfár Albert dandártábornokot, a légi haderőnem főnökét. Korábban mindketten variaszárnyú vadásztípust repültek; Sáfár tábornok MiG-23-ast, Hanson őrnagy Tornado F.3-ast.

A britek a román bázison könnyűszerkezetes lefedést építettek, hogy a gépek a négy hónapos, ideiglenes ott tartózkodás alatt fedél alatt legyenek. A Typhoon-ok Pápán is hangárba kerültek éjszakára.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Ritkán nyílik lehetőség arra, hogy az ember a Balaton közepén hajózva vagy a Tihanyi-félszigeten barangolva fotózzon katonai repülőgépet és helikoptert. Ezért aztán akkor is az égre emeli a fényképezőgépet, ha tudja, hogy a távolság miatt aligha készíthet értékelhető képet. Aztán, ha már a merev- és forgószárnyas repülőeszközök így lencsevégre kerültek, néhány kattintást - immár jóval közelebbről - a csapkodó szárnyúak is megérnek.

Május-június fordulóján a Balaton keleti medencéje felett folyamatos volt az áthúzó vagy ott forgolódó vadászgéppárok okozta hajtóműzaj. Csopak térségében fordul a hajmáskéri irányra a két póttartályt és célzókonténert cipelő Gripen.

Célzókonténer nélküli kísérője követi a vezért, éppen befejezve a fordulót. A gép a következő pillanatban talpára forgatva süllyedt a Fűzfői-öböl fölé.

Mély morajjal érkezik a Tihanyi-félsziget fölé a Mi-8-as és Mi-17-esek alkotta hármaskötelék, amelyet az ex-finn magyar gép vezet.

A szlovák Mi-17-es a déli part felől repül a Balaton fölé. 

A világosabb festésű horvát és a szlovák helikopter passzolja a félszigetet.

A Load Diffuser 2017 gyakorlaton résztvevő forgószárnyasok Újdörögd irányába távoznak.

Hófehér tollak és hátrafelé behúzható futók.

Egyszer lent ...

... egyszer fent. A madarak szárnycsapása sokáig megvezette a repülni vágyó embert, aztán valaki rájött, hogy nem ez lesz a nyerő megoldás.

Úszótalpas hidroplán érkezik a tihanyi mólóhoz ...

... és egy rövid megközelítés után leszáll.

"Géppárban taxizik" vissza egy álcázó és egy látványos "festésű" példány. 

Vezér és kísérői

*

Ha már ez a bejegyzés eltér az Air Base blog szokásos vonalától, álljon itt egy kép a magyar technikatörténet egyik különlegességéről. Miközben a magasban Gripenek forgolódnak, alattuk, a füredi kikötőben utasaira vár a 126 éves Kelén motoros. Az 1891-es építésű hajó máig megőrizte 19. századi báját. 

* * *

Fotó: Szórád Tamás

A két előretolt repülésirányító katona előtti terepszakasz fölé egy Gripen érkezik, gépágyúval támad, és infracsapdákat dobálva távolodik. A vadászgép távozása után az előretolt repülésirányítók behívják a közelben várakozó Mi-24-es harci helikoptereket és megkezdik a közös munkát. 

A fenti mozzanatra Szolnokon került sor, de nem a valóságban, hanem az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis egyik félreeső épületében kialakított szimulációs teremben. Tavaly év végén itt kapott helyet az az öt méter magas dómmal rendelkező előretolt repülésirányító (JTAC – Joint Terminal Attack Controller) szimulátor, amelyben számos taktikai szituációt lehet előállítani és gyakoroltatni a repülőeszközöket a célra irányító szolnoki JTAC közösséggel. Azzal a közösséggel, amely immár több mint tízéves múltra tekinthet vissza.

Bár előretolt repülésirányítók korábban is voltak a Magyar Honvédségnél, a modern követelmények szerinti képzés egy évtizede pörgött fel miután nyolc, 2006. augusztus 20-án avatott lövésztisztet a helikopterbázis Előretolt Repülésirányító Csoportjába (ERICS), előretolt repülésirányító beosztásba helyeztek.

Az első jelentősebb előrelépés az volt az ERICS életében, amikor 2012 végén a NATO és az Egyesült Államok akkreditálta a Magyar Honvédség előretolt repülésirányító képességét. Ezt követően az előretolt repülésirányítók igyekeztek elmélyíteni a kialakult gyakorlatot, kidolgozni a kiképzési módszereket, és haladni tovább. Folyamatosan gyakoroltak és a szárazföldi erők is egyre többet igényelték a JTAC-eket, egyre hangsúlyosabb szerepet adva ennek a képességnek.

A Magyar Honvédség JTAC-jei rendszeres szereplői az előretolt repülésirányításra fókuszáló két fontos gyakorlatnak, a szlovéniai Adriatic Strike-nak és az csehországi Ample Strike-nak. Ezeken a gyakorlatokon nagyon sok rávezetést végeznek, de csak erre nem lehet alapozni a szinten tartást. Ezért 2013-tól elkezdtek honosítani olyan JTAC szakfelkészítést, amelybe bevonták a különböző együttműködőket, például az összhaderőnemi tűzmegfigyelőket, a JFO-kat (Joint Fire Observer) is. E két szakterület képzése évente két alkalommal történik. Ezt a félévenkénti képességfenntartó kiképzési ciklust a megfelelő számú és minőségű rávezetésekkel nemzetközi szabályzók írják elő, azért, hogy a Magyar Honvédség az alaprendeltetéséből illetve missziós szerepvállalásából adódó feladatokra és gyakorlatokra érvényes jogosítással rendelkező JTAC-eket tudjon delegálni. Ezután került sor a kétévente esedékes ismételt akkreditre. A 2014-es akkredit megerősítette a 2012-es eredményeket, ugyanakkor feltárt olyan területeket, amelyek további fejlesztésre szorultak.

A JTAC szimulátor elhelyezése. A munkaállomások az ötméteres dóm mellett kaptak helyet.

A gyakorlatok mellett folyamatos volt az előretolt repülésirányítók missziós szerepvállalása is, bár a Tartományi Újjáépítési Csoport (PRT), a Műveleti Tanácsadó és Összekötő Csoport (OMLT) és a Katonai Tanácsadó Csoport (MAT) feladatainak lezárultával a konvencionális előretolt repülésirányító vonalat gyakorló ERICS működésében volt egy szünet, amikor műveleti területen nem tudtak szakbeosztást ellátni. A különleges műveletiek előretolt repülésirányítói közben végezték a maguk feladatait. 2015-től újra lett szakbeosztás Afganisztánban, ezúttal a törzsben. Azóta ez folyamatosan egy fő beosztását jelenti plusz a különlegesek is delegálhatják a maguk JTAC-jeit.

A jobbról érkező Gripen gépágyúval támad.

Közben elkezdődött a szimulátorbeszerzés lehetőségeinek meghatározása, elsődlegesen az USA támogatási formáira építve, de nem kizárva a saját forrásból történő beszerzés lehetőségét sem. Az amerikaiak kiemelt hangsúlyt biztosítanak az előretolt repülésirányító és a különleges műveleti képességeknek. Az ERICS folyamatosan próbálkozott különböző szintű támogatásokra szert tenni. 2015-ben az amerikai szenátus az egyik támogatási program keretében, ötmillió USD összértékben jóváhagyta egy öt méteres, dóm jellegű szimulátor biztosítását a Magyar Honvédség JTAC képességének támogatására. Ezzel egy regionálisan egyedülálló szimulátor kapott zöld utat, amely jóval többet tud, mint a lengyel- és lettországi vagy a beszerzés alatt álló szlovén szimulátorok.

A szimulált harctér felett lassan besötétedik.

2016 elején elkezdődtek a konkrét lépések, megtörtént a szimulátor helyiség szemrevételezése, a szükséges átalakítások felmérése. Az épületet a honvédség saját forrásból 2016 tavaszán-nyarán alakította át a szimulátor fogadására. A telepítés 2016 novemberében történt; az amerikai szakemberek két héten át dolgoztak a bázison.

Az nem volt kétséges, hogy kinek a kezelésébe kerüljön a szimulátor, hiszen az ERICS az az alegység, amely összefogja az előretolt repülésirányító képesség szinten tartását és a kiképzést. Megtörtént az első kezelői felkészítés, a szimulátorral való ismerkedés után az első komolyabb felkészítésre 2017 januárjától került sor.

Előretolt repülésirányítók NVG-n keresztül nézve.

A Szolnokon telepített AAJTS (Air National Guard Advanced Joint Terminal Attack Controller Training System) szimulátor legnagyobb eleme az öt méter átmérőjű dóm (kupola), amelynek belső felületére a kivetítő rendszer projektorai vetítik a dóm melletti munkaállomások egyikénél helyet foglaló scenario manager által beállított taktikai szituációt, időjárási jelenségeket és a napszaknak megfelelő fényviszonyokat, valamint az alájátszókat, járműveket, helikoptereket, repülőgépeket. A magyarországi domborzat jelenleg készül, egyelőre afgán műveleti területek jeleníthetőek meg, amely felett - magyar kérés szerint - Mi-24-esekkel és JAS 39-esekkel lehet dolgozni. A scenario manager mellett van a pilóta munkaállomása, aki egy A-10-es replika gázkarral és egy joystickkel gyakorolhatja a teljes eljárást. Ezen a munkaállomáson január óta mind a helikopteres mind a Gripen hajózók is repültek már.  

A hajózók erről a munkaállomásról repülhetik a feladatot.

A dómban két előretolt repülésirányító dolgozhat vagy egy előretolt repülésirányító egy összhaderőnemi tűzmegfigyelővel vagy egy szárazföldi parancsnokkal. Az irányító nem magának jelöli ki a célt, hanem szárazföldi parancsnok igényének megfelelően. Ezért kerülhet bevonásra az adott szárazföldi alegység parancsnoka, hogy gyakorolhassa az együttműködést, hiszen olykor együtt dolgoznak a JTAC-ekkel.

Az előretolt repülésirányító szakfelkészítés menete szerint az első két hét elmélettel telik és a második hét a gyakorlati. Az elméleti részbe immár a szimulátort is bevonták, tehát amiről délelőtt elméletben tanulnak, azt délután a szimulátorban gyakorolhatják is. A szimulátor mindhárom rávezetés-típusra alkalmas, ami azért fontos, mert, ahogy a különböző nemzetközi szabályzók változnak, egyre több és több szimulációs végrehajtás számolható el a féléves-éves képességfenntartó képzés során. Ez a költséghatékonyság szempontjából jó dolog és nagy segítség, de fontos hangsúlyozni, hogy soha nem pótolhatja a valós rávezetéseket, vagyis kiegészíti, de nem helyettesíti a tényleges terepmunkát. Ahogy minden egyes valós rávezetést dokumentálnak a rávezetés típusa, ideje, mennyisége alapján, ugyanúgy dokumentálják a szimulált rávezetéseket is.

A levegőben két Mi-24-es repül.

A Magyar Honvédség 2014 óta küld meghívót a külföldi JTAC-eknek a szakfelkészítésekre. Először a csehek éltek a lehetőséggel 2015-ben, majd 2016-ban is visszatértek. Ekkor már az amerikaiak - a New York Légi Nemzeti Gárda - és a lengyelek is küldtek előretolt repülésirányítót, a szlovének pedig PC-9-essel támogatták a szakfelkészítést. Utóbbiak ezzel is honorálják, hogy JTAC-et és Gripent is küldünk az Adriatic Strike gyakorlatra. Idén például egy fő oktatót és két főt a különleges műveletiektől, hozzánk pedig ismét jönnek szimulátorozni a csehek és a New York-i gárdisták.

2015 májusától megvalósult a régóta várt állománytábla bővítés, ami több lépésben emeli majd az előretolt repülésirányító létszámot. Ekkortól nyílt lehetőség új irányítók képzésére és altisztek bevonására. A tényleges katonai tapasztalat mellett követelmény a fizikai felmérő sikeres teljesítése és a középfokú angol nyelvtudás. Az i-re egy személyes beszélgetés teheti fel a pontot. Elvileg akár egy pályakezdő altiszt is bekerülhet – ha megfelel a kritériumoknak. A Nemzeti Közszolgálati Egyetemen tanuló leendő lövésztisztekkel nagyon jók a tapasztalatok, mind az angol nyelvtudás, mind a fizikai állóképesség szempontjából. Az egyetemen az általános katonai ismereteket megkapják, ezek mögé már oda lehet tenni az előretolt repülésirányító szakmai tudást.

A felszerelés, a terepen használt eszközrendszer folyamatosan bővült. Ahogy a szimulátorban, a valóságban is rendelkezésre áll a rádió, GPS, lézeres távolságmérő, távcső, infravörös célmegjelölő, lézeres célmegjelölő, és az éjjellátó berendezés (NVG). Az eszközrendszer majd akkor lesz teljesnek mondható, ha a missziós körülmények között, műveleti területen a magyarok által is készségszinten alkalmazott, a repülőgép célzókonténerével látott kép földre sugárzását lehetővé tevő ROVER berendezés is rendelkezésre áll idehaza. Amivel még ki lehetne egészíteni a felszerelést a digitális kommunikációval támogatott közvetlen légi támogatáshoz, a DACAS-hoz (Digitaly Aided Close Air Support) szükséges eszköz.

*

A 2017-es évet a szakfelkészítés mellett a hazai és a nemzetközi gyakorlatok töltik ki, és idén sor kerül a következő akkreditációra is (időközben megtörtént az áttérés a hároméves akkreditációra). Az ERICS és az MH 2. vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Ezred előretolt repülésirányítói mindenhova mennek, ahol a szárazföldiek részéről igény mutatkozik rájuk és részt vesznek a Közös Akarat elnevezésű határrendészeti feladatban is.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2017. májusi számában jelent meg.

Az elmúlt éjjel a 86. Szolnok Helikopter Bázisról a Reptárban kialakított helyére került egy-egy Mi-24-es, Mi-8-as és Mi-9-es helikopter. A kiállítási célra felújított forgószárnyasok ezután a repülőmúzeum szabadtéri részén lesznek láthatóak.

2016 novemberében készült fotó Csőriről, a 117-es oldalszámú Mi-24-esről. A gép ekkor a helikopter bázis egyik hangárjában állt. 

Csupa csőr és toll Mi-24D. Az eredeti festés még 2000-ben, a szentkirályszabadjai nyílt napra került a 117-es oldalszámú harci helikopterre. 

Alkotók 2000-ből és 2016-ból.

Akik Csőrit újjávarázsolták.

Fotó: Szórád Tamás

*

A helikopterek szállításáról és helyszíni elhelyezéséről Pólya Tamás készített fotókat.

Csőri a levegőben, darun lógva.

Reflektorfényben a Mi-24-es. A gép a betontalapzaton kialakított helyére kerül.

Rövidesen a most még hiányzó forgószárnyak és a faroklégcsavar is a helyükre kerülnek.

Rendőri felvezetéssel, saját kerekein gurul a Reptár felé a 001-es Mi-9-es. 

A rendszerváltás előtti csillagos felségjelet viselő helikoptert is daru segítségével emelték a helyére. 

A 001-es kéttónusú festést kapott.

1990-től talán egy évig élt a 416-os Mi-8-ason látható felségjel-próbálkozás.

Még néhány centi és "földet ér" a párnás Mi-8-as.

Csak a felségjel kör alakú, az ablakok nem.

* * *

Immár a harmadik Load Diffuser gyakorlat zajlik az 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázison és a hazai légterekben. Az elsőn a Louisiana Légi Nemzeti Gárda F-15C gépei települtek Magyarországra 2008-ban, a másodikon az ohiói gárdisták F-16-osai 2010-ben. Az ohiói alakulat a 178. vadászezred volt, amely már 2001-ben is járt nálunk. Az akkor áttelepült vadászgépekkel egy KC-135-ös is Taszárra érkezett. Ez az ezred napjainkban MQ-1B Predatorral végzi feladatait, a most nálunk gyakorlatozó F-16-osok a 180. vadászezred 112. Stingers századához tartoznak.

A 2017. május 22-én kezdődött gyakorlat negyedik napján a vendéglátó kecskeméti alakulat Gripenjei és az ohiói F-16-osok mellett láthattuk a csehek egy-egy JAS39-es és L-159-es géppárját és a szlovének Pilatus PC-9-eseit is.  

A napot a magyar Gripenek felszállása nyitotta reggel 9-kor. Itt egy célzókonténeres gép indul. Lapos emelkedésről szó sincs, a gépek még javában a kerítésen belül voltak, amikor már csak a hasukat láthattuk. 

A Gripeneket a Falconok követték. A Griff után igyekvő Sólyom két gyakorló AMRAAM-ot, egy Sidewindert és egy Sniper célzókonténert cipel. Az ohiói pilóták légi és földi célok ellen egyaránt bevethetőek.

Szűk forduló után pályairányon süllyed a 32-es Gripen.

Egy intés a 37-es pilótájától.

A 44-es kétüléses Litening konténerrel ...

... és anélkül egy későbbi feladaton.

Ugyancsak konténerrel repült a 33-as ...

..- és a 38-as is.

Miközben a Gripen megkezdi a felszállást, az egyik F-16-os a várópontra érkezik.

Négygépes Gripen-Falcon raj érkezik a bázis fölé.

Egy másik érkezés, valószínűleg egy 2-1 elleni légiharc után.

Oszolj manőver.

Vadász konfigurációban repült a 89-114-es Falcon.

A 89-129-esen alkalmazott sötét árnyalatú speciális festés a gép radarral történő felderítésének esélyét hivatott csökkenteni. Elsősorban olyan gépekre szánták, amelyeknek a csapásmérő kötelék előtt repülve a légvédelem lefogása a feladatuk.

A nap első feladatáról visszaérkező 90-731-es. Az első két szám azt az évet jelzi, amikor a gépet megrendelték, tehát a ohióiak közel 30 éves Sólymokkal repülnek.

Leszálló irányon a 44-es utat keresztezi a 90-704-es.

A pályaküszöb előtt suhogva, vijjogva, fütyülve süllyed a 90-700-as Sólyom.

A 89-098-as parancsnoki gépen a századjelvény lódarazsa színesben látható. 

A nap utolsó F-16-os leszállása valamikor 15 óra után.

A cáslavi 212-es század egyik L-159-ese, párja a 6070-es ALCA volt.

A cseh 211-es század Gripenje egy póttartállyal és a bal szárnyvégre függesztett Sidewinder szimulátorral repült. A másik, 9238-as számú gépen ugyanez a függesztmény volt. 

A 61-es oldalszámú szlovén PC-9M Hudournik (Fecske) pilótája egyedül repülte a feladatot.

A 63-as fedélzetén a hátsó (katapult)ülés is foglalt. A szlovének légcsavaros-gázturbinás PC-9-esei a hazai Adriatic Strike gyakorlatokon magyar előretolt repülésirányítókkal is együtt dolgoznak.

Egyszerre villannak a szárnyvégi fehér fények a Pilatuson. Most csak két póttartály van függesztve, de a szlovének a típushoz rendszeresített gyakorló és hagyományos bombákkal, nem irányított rakétablokkokkal, géppuska konténerekkel, zavarótöltet kivetőkkel és lézer távolságmérőkkel is rendelkeznek.  

A horvátok Split mellett állomásozó, Koszovót megjárt Mi-8MTV-1-ese.

A délelőtt folyamán elhagyta Kecskemétet az Open Skies program itt ragadt orosz An-30-asa is.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Ezekben a napokban, hetekben zajlik a Load Diffuser 2017 nemzetközi gyakorlat a kecskeméti repülőbázison. Húsz éve egy egészen más okból volt nagy nyüzsgés ugyanitt, mivel az 1991-es és '92-es, nagy sikerű taszári repülőnapok után, a következő nagyszabású esemény házigazdája az MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőezred (2000-ben lett repülőbázis) volt.

1997. május 23-án és 24-én a NATO EXPRESS '97 elnevezésű nemzetközi repülőnapon láthatta a nyilvánosság először együtt a Hornetet, a Gripent, a Fighting Falcont és a Mirage-t, azt a négy típust, amely közül a magyar MiG-29-esek váltótípusát később kiválasztották. A csütörtöki és pénteki érkezési és gyakorló napokon esős, szürke időjárás uralkodott a kecskeméti bázis felett - ekkor készült a képek többsége - de szerencsére a hétvégére kitisztult az idő. 

A VFA-87 Golden Warriors század F/A-18C gépe a Földközi-tengeren hajózó USS John F. Kennedy hordozóról érkezett a kecskeméti hosszú hétvégére. Ha maradt is rajta sós pára, azt az eső garantáltan lemosta.

A McDonnell Douglas a tengerészgyalogság Avianóban állomásozó VMFA(AW)-224 Bengals századától kért kölcsön egy kétüléses F/A-18D-t a kecskeméti bemutatóra. A McDonnell Douglas 1997 augusztusában megszűnt önálló cég lenni és a Boeing része lett.

A bakancsán védőpapucsot viselő tengerészgyalogos műszaki "visszatér a földre" miután ellenőrizte a szívócsatornát. 

Az előkészítésért felelős plane captain zárja a fülketetőt.

A metálzöld sisakban Mike Bryan, az egykori Intruder pilóta járja körbe a gépet. 1997 elején ő lett a McDonnell Douglas tesztpilótája.

A tesztpilóta a két hajtómű között megbújó fékezőhorgot ellenőrzi. 

Ellenőrzés az orrfutó gondolában.

Mike Bryan tenyerei között az állásszög adó van.

A "bengáliak" gépét a század nevének megfelelően tigris motívumok díszítik. 

A Lockheed Martin az USAFE spangdahlemi ezredétől kölcsönözte az F-16-ost, amellyel Steve Barter, a Lockheed Martin Tactical Aircraft Systems vezető tesztpilótája repült Kecskeméten.

Végh Ferenc altábornagyot az F-16D hátsó ülésébe kötözik be. A Honvéd Vezérkar főnöke - egykori harckocsizó tiszt - a repülőnap előtt próbálhatta ki, hogy milyen érzés F-16-oson repülni.

A Lockheed Martin brosúráján ilyen volt a magyar felségjelű Falcon.

JAS39A fekete orrkúppal, színes felségjellel és jelzésekkel. A Gripennel először 1996 szeptemberében tartottak szakmai bemutatót Kecskeméten. 

1997-ben kevesen gondolták, hogy a magyar vadászgéptender négy indulójából a Gripen lesz a nyerő.

A Mirage 2000-esről lekerülnek a póttartályok, de a gyakorló repülést egy heves zivatar miatt el kellett halasztani.

Elvonult a zivatar és már gurul is a Mirage 2000C. A négy típus közül talán a franciák deltaszárnyúja repülte a leglátványosabb bemutatót. 

Elvontatják a Mirage 2000-5 kétüléses változatát amelyből a Dassault a prototípust hozta el Kecskemétre. 

A Royal Air Force lakkfekete Hawk T.1-es kiképzőgépén oldalkormány csere volt, a tigrisfej egy része a régi alkatrészen maradt.

A két kecskeméti bemutatópilóta, Vári Gyula és Csurgai István közel azonos programot repült a MiG-29-essel.

Az MH 47. Pápa Harcászati Repülőezred MiG-21-ese egyelőre betakarva várja a jó időt. 

Kositzky Attila vezérőrnagy kigurul MiG-21-esével. A mozzanatot a Magyar Televízió kamerája rögzíti.

Ausztria ejtőernyős ugratásra, személy- és teherszállításra, tűzoltásra és célvonatásra használt többcélú könnyű szállítógépe, a Pilatus PC-6 TurboPorter. 

Az 1997-es repülőnapon egy mini Tiger Meet-et is lehetett volna rendezni. Az osztrák légierő a tigriscsíkos Saab 105-ös mellett egy fémszínű példánnyal is jelen volt a repülőnapon.

Az amerikai hadsereg Magyarországon állomásozó erőitől több helikopter is átrepült Kecskemétre. Itt egy CH-47D Chinook érkezik a szakadó esőben. Az állóhelyen egy-egy cseh és magyar Albatros áll, hátul egy L-610-es lóg a képbe.

Egy Oshkosh tanker tolat a Kaposújlakról áttelepült CH-47-es mellé. Az amerikai forgószárnyasok 1995 decemberétől két és fél évig használták bázisként a kaposújlaki repülőteret.

A Chinook gyomrából egy Humvee gurul ki. Sok hely nem maradt a két jármű között.

AH-64 Apache a szombati nap reggelén. Az amerikai helikopterek csak a statikus soron szerepeltek, bemutatót nem repültek.

MEDEVAC Black Hawk a reptér déli végén.

A U.S. Army helikopterein ekkor még a Bosznia-Hercegovinában működő békefenntartó erők, az SFOR (Stabilisation Force) felirata volt. 

A rossz idő miatt a Luftwaffe szombat reggelre halasztotta az áttelepülést. 

A 33. vadászbombázó ezred Tornadói nukleáris csapásmérő képességgel rendelkeznek.

Az F-4F Phantom II-es már leoldotta a fékernyőjét és a típusra jellemző módon, nyitott fülketetőkkel gurul.

A statikus sorra szánt Tornado hasa alatt utántöltő konténer van, a szárnyakon gyakorló Sidewinderek és póttartályok.

A hajlékonycsöves-kosaras rendszer utántöltő konténerével a Luftwaffe Tornadói a többi Tornadót tölthették a levegőben. A Phantomok merevcsöves rendszert igényeltek.  

Az állóhelyen még hátracsapott szárnyakkal álló csapásmérő pilótája gurulás közben a felszálláshoz szükséges helyzetbe állította gépe szárnyait, és a szárnymechanizációt is. 

Az F-4F a Luftwaffe 73. Steinhoff vadászezredének 2. századától Laage mellől érkezett.

A német MiG-29-es szintén a Steinhoff ezred gépe volt, az 1. században repült. A Luftwaffe 2004-ben adta át utolsó MiG-29-eseit a lengyeleknek. 

Egy ritkaság Kecskeméten. Az L-610-est még a hetvenes évek végén, az Aeroflot kérésére, az An-24-esek leváltására kezdte tervezni a LET. Mire a nyolcvanas évek második felére elkészült, a gazdasági környezet megváltozott és bár a kilencvenes években és az ezredforduló után is születtek tervek a típus életben tartására és értékesítésére, az L-610-es történet 2006-ban véget ért.

Egy másik cseh érdekesség, az L-39MS / L-59 Super Albatros. A gép alapvetően egy L-39C erősebb hajtóművel, megerősített törzzsel, nyugati műszerezettséggel és még számos módosítással. Ami elsőre mindenképpen feltűnő, az az egyrészes, felfelé nyíló fülketető.

A Malév Fokker 70-esét a Lockheed Martin bérelte ki, hogy a sajtót Kecskemétre repítse.  

Két katonai jármű-ikon, a Humvee és az UAZ.

A NATO Express '97 nem csak repülőnap volt, hanem haditechnikai bemutató is. Az egyik állóhelyen a U.S. Army Bradley harcjárműve ázik.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Egy vitatott területen álló faluban vagyunk. A település szélén álló épületek lesznek a helikopterek és különleges műveleti erők bevetésével végrehajtott művelet célpontjai. A feladat: elfogni és Pápára szállítani az egyik épületben tartózkodó személyeket és megszerezni a másik épületben tárolt adathordozókat, amelyek a Pápán települő nemzetközi erőkre veszélyt jelentő adatokat tartalmaznak.

A nemzetközi erők a 24 órával korábban kiadott légi harcparancs (Air Tasking Order) szerint kezdték meg a felkészülést. A műveletben magyar és osztrák különleges műveleti erők és két légiszállítású lövészszakasz vesz részt. Szállításukról és támogatásukról magyar Mi-8-as, belga A109-es, osztrák AB 212-es, német CH-53-as és szlovén AS532 Cougar és Bell 412-es helikopterek személyzete gondoskodik. Bár a fenyegetettség alapvetően alacsony, egy Gripen is támogatja az akciót.

Ezzel a záró gyakorlattal ért véget a kéthetes Fire Blade 2017 helikopteres gyakorlat. A „vitatott területen álló falu” a Bakony Harckiképző Központ újdörögdi gyakorlóterén álló Romváros volt.

Két belga Agusta 109-es érkezik a helyszínre és egy kört repülve, fedélzeti géppuskáikkal biztosítják a területet. A fegyverek behajthatóak így, ha a útvonalon nincs fenyegetés, a gép zárt ajtókkal repülhet a helyszínre.

A művelet felett teljes jogkörrel rendelkező helyszíni parancsnok, az AMC (Air Mission Commander) egy magyar őrnagy, aki Mi-8-ason érkezik a terület fölé és ott 2000 láb (600 m) magasról tekinti át a helyzetet. Helyettese egy osztrák százados, aki másik helikopteren ül, így valamelyikük abban az esetben is a helyszínen marad, ha egyikük gépét találat éri.  

A német CH-53 Stallion az egyik kérdéses épület takarásában érkezik. A fedélzeten szállított lövészek déli irányból biztosítják a helyszínt.

Távolabb száll le a szlovén Bell 412-es és kirakja azokat a katonákat, akiknek a terület északi részének biztosítása a feladata.

A CH-53-as fedélzetét a hátsó rámpán hagyták el a katonák. A falu mellett húzódó utat a helikopter forgószárnyszele söpri tisztára.

Az északi szektorból felszáll a szlovén 412-es és elhagyja a helyszínt.

Újabb CH-53-as érkezik, fedélzetén további lövészekkel.

A szlovén AS532 Cougar személyzete az egyik épület tetejét célozza meg. Odabent vannak azok, akikért a különlegesek jöttek.

Közben földet ért a német helikopter, a lövészek futva hagyják el a gépet és biztosítják az épületet.

A lövészek körbeveszik az épületet. Egy személyt már elfogtak, közben fent a tetőn az utolsó különleges is kiszáll a Cougarból. 

A szlovén helikopter felszáll és a különlegesek sem sokat időznek fent, a tetőkijárón át behatolnak az épületbe.

Stallion a levegőben. Ha valamelyik helikoptert találat éri és a földre kényszerül, az akció személyi mentési (Personal Recovery) műveletbe megy át. 

Az egymást követő hullámok egyperces elkülönítéssel érkeznek. A két osztrák AB 212-es fedélzetén a különleges műveleti erők harccsoportja (SOTU) érkezik, ők hatolnak be az adathordozókat rejtő épületbe. 

Az egyik 212-es az épület mellé száll le. 

A kísérő az épület fölé érkezik, de a személyzet úgy ítéli meg a helyzetet, hogy a különlegesek gyorsköteles kirakása nélkül repül még egy kört. 

Szűkre vett forduló az épületek felett.

Az AB 212-esen látszik a gyorsköteles (Fast Rope) lecsúszást lehetővé tevő vastag kötél. Az eredeti terv szerint a különlegesek ebből a helikopterből a tetőre csúsztak volna. 

Végül az épület mellett száll le ez a gép is.

Behatolás az épületbe. 

Az épületben helyiségről helyiségre járnak a katonák, sorra ellenőrizve azokat. 

A két lövészszakasz katonái folyamatosan biztosítják az épületek környékét.

Az egyik épület takarásából egy BTR harcjármű nyit tüzet, ezért az AMC közvetlen légi támogatást kér, amit egy Gripen hajt végre. Amíg dolgozik, az AMC helikoptere és a két Agusta 109-es távolabb repül, hogy ne akadályozzák a vadászgépet. 

Miután a Gripen leküzdötte a célt, füstjelzést adnak a rövidesen visszaérkező helikoptereknek. Ez a módszer akkor is jelzi az uralkodó szélirányt, ha a szárazföldiek és a helikoptervezetők között valamilyen okból nincs rádiókapcsolat.

A Gripen elhagyta a légteret, az AMC Mi-8-asa és a két belga könnyű helikopter visszatér. Szerencsére a művelet helikopteres része nem csúszott meg, így a várakozó Gripennek nem kellett elmenni tankolni és a szárazföldiek sem maradtak a létfontosságú légi támogatás nélkül. 

Amikor a művelet szárazföldi parancsnoka úgy ítéli meg, hogy végeztek a feladattal, visszahívja a helikoptereket. A Gripen is időben végzett a céllal és nem bukkant fel újabb, ami annyival meghosszabbíthatta volna a közvetlen légi támogatás idejét, hogy a helikoptereknek üzemanyaguk fogytával vissza kellett volna repülni a bázisukra tankolni.

A kivonás fordított sorrendben történik, először a különlegesekért jönnek vissza a helikopterek.

Ismét "tetőzik" a Cougar.

Szinte egy időben érkezik a CH-53-as is a lövészekért.

Gyorsít a Cougar, felette az egyik A109-es repül.

Újra a levegőben van a német helikopter is.

Újabb CH-53-as tűnik fel.

A Stallion az immár biztonságos főutca felett süllyed a leszálláshoz.

Végül az egyik fa takarásában száll le, hogy felvegye a déli biztosító erőket.

Az északi irányt biztosító katonákért is megérkezett a szlovén helikopter.

A Bell 412-es bal fordulóval csatlakozik a alacsonyan távozó CH-53-ashoz és a fák felett alacsonyan hagyják el a helyszínt. Ezzel az utolsó katona kiemelése is megtörtént.

Utolsóként a Mi-8-as hagyja el a falu légterét.

*

Az osztrák Black Hawk a záró gyakorlaton nem vett részt, de  a földi bemutatóra átrepült a Romvárosba. Itt éppen a főutcán száll le.

A belga A109-es könnyű helikopter nyitott ajtóin a fedélzeti géppuskák csöve lóg ki. 

A magyar Mi-8-as mellett a gép fedélzeti technikusa áll, a hajtóművek még járnak.

Szlovén Cougar. A hajózók a forgószárny alatti árnyékban állnak.

Az ellenerő század katonái és BTR-80-asuk, amelyet a Gripen iktatott ki a harcból.

Magyar különlegesek csoportképe, a hátteret egy CH-53-as adja.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

A Fire Blade 2017 elnevezésű nemzetközi gyakorlat második hetének nyitányaként, május 8-án az Öskü és Hajmáskér közötti gyakorló- és lőtéren egy komplex műveleti feladat szimulációját hajtották végre a kijelölt helikopterszemélyzetek és a különleges erők. A feladat egy ellenséges ország vezetőjének elfogása volt.

Készülődnek az MH Bakony Harckiképző Központ ellenerő századának katonái, akik az ellenséget (OPFOR) alakítják majd.

Megérkeznek a repülőeszközök célravezetéséért felelős előretolt repülésirányítók, a JTAC-ek is.

A megfigyelőpont melletti leszállóhelyre érkezik a személyszállítási feladatot végrehajtó AS350-es.

*

A távolban megjelennek az akcióban résztvevő helikopterek.

A belga Agusta 109-es a terep takarásában érkezett, majd kiemelkedve, nagyobb magasságban kezdi meg a körözést a helyszín felett. Fedélzetéről jól belátható minden mozzanat és a környéken semmi nem mozdulhat anélkül, hogy a belga könnyű helikopterről ne vennék észre.

A másik A 109-es a szlovén AS532 Cougar leszállását és a katonák kirakását biztosítja.

Ellenkező irányból egy magyar Mi-17-es lopakodott be, majd földközelben távozott.

A helyszínre érkezik az osztrákok S-70 Black Hawk helikoptere is. Ausztria 2002 óta üzemelteti a típust. A beszerzésre egy tragikus esemény, az 1999-es galtüri lavinakatasztrófa késztette az akkori osztrák kormányt; ekkor derült ki, hogy Ausztriának nincs elég forgószárnyasa.

A különleges műveleti erők egy részével a fedélzetén érkezik az egyik osztrák AB 212-es.

Időközben kialakul a tűzharc az ellenség és a Black Hawk személyzete között. Utóbbiak a helikopter fedélzeti géppuskájával és az egyik katona kézifegyverével viszonozzák a tüzet.

Az OPFOR UAZ ajtaján jelvény díszeleg, rajta felirat: Vae Victis – Jaj a legyőzötteknek!

Jellegzetes csattogással visszatér az előbb látott AB 212-es.

A különleges műveletiek pillanatok alatt elhagyják a gépet. Az AB 212-es padlója alacsonyan van, szinte csak ki kell lépni a helikopterből.  

A kéthajtóműves helikopter földközelben gyorsítva hagyja el a kirakás helyét. A csúszótalpak végén jól láthatóak a laza talajon történő leszállást lehetővé tevő lemezek.

Egy második AB 212-es fedélzetén újabb különleges különítmény érkezik.

Kis sebességgel haladva a leszállás helyéhez közelít a szlovén Bell 412-es. A fedélzeti géppuskával, nem irányított rakéta konténerrel is felszerelhető helikopter a foglyokért érkezett.

Az elfogott ellenség és egy sebesült katona fekszik az UAZ mellett a fűben.

A különleges műveleti katona a szlovén géphez viszi az egyik hátrakötözött kezű foglyot.

Újabb sebesült a fűben, társa segítséget kér.

A sebesültet az UAZ-hoz cipelik.

A különlegesek biztosítják a helyszínt, a tűzharcnak egyelőre vége.

Magyar Mi-8-as száll le.

A géppel egy egészségügyi katona érkezett.

Az ex-finn Mi-8-asunk továbbindul.

Nincs vége a harcnak. Egy T-72-es bukkan fel és légvédelmi géppuskájával tüzet nyit a helikopterekre.

A géppuskát kezelő katona újratölti a fegyvert.

Újratöltés után az ágyú melletti géppuskával együtt újra tüzet nyitnak, de most a különleges műveletieket veszik célba.

Az egyik sérült társai vállába kapaszkodva, de saját erőből hagyja el a helyszínt.

A másik sérültet vinni kell.

A helikopterekre és a katonákra tüzelő harckocsit az előretolt repülésirányítók által célra vezetett Gripen támadja meg és küzdi le.

A katonák fedezékbe húzódva várják az őket elszállító helikoptereket.

Érkezik az egyik osztrák gép, háttérben a szlovén helikopter közelít.

Gyors beszállás után az első osztrák helikopter továbbindul, átadva helyét a következőnek.

Földön a második osztrák 212-es és a szlovén 412-es is. A katonákkal a fedélzetükön rövidesen felszállnak és földközelben távoznak.

A távolban egy szlovén Cougar érkezik az akció megkezdésekor elsőként kirakott katonákért.

Utolsó délutáni mozzanatként az AS350-es is visszatér utasaiért és leszáll a dombokkal övezett leszállóhelyen.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

1984-től a taszári felderítő repülő századnál beindult a mindennapi élet. A kiképzési repülések, a bombázó és felderítő feladatok gyakorlása, a kismagasságú útvonalrepülések és az éleslövészetek végrehajtása mellett a század feladatrendszeréhez az is hozzátartozott, hogy Szu-22-eseikkel célt repültek a vadászrepülő századoknak.

A MiG-21-esek és 23-asok, majd később a MiG-29-esek vagy eleve ilyen feladat során fogták el és azonosították a Szuhojt, vagy egy felderítő feladat után, útvonalrepülés közben. Nem meglepetésszerű elfogásról volt szó. A biztonsági rendszabályok miatt a Szu-22-es pilótája ismerte a feladat minden mozzanatát így azt is, hogy melyik útvonalszakaszon jönnek majd az elfogó vadászok.

1995. szeptember 13-án Katona István őrnagy arra készült, hogy egy átmeneti repülési váltásban a 16-os oldalszámú Szu-22M3 repülőgéppel célt repüljön a taszári, pápai, és kecskeméti vadászoknak, akiknek kis magasságon, kis sebességgel repülő határsértő légi cél elfogása, igazoltatása és földre kényszerítése volt az elrendelt feladatuk. Ez a feladat már régóta szerepelt a kiképzési tervben, s a parancsnok most látta elérkezettnek az időt a végrehajtásra. A feladatot eredetileg más kapta volna, de a kijelölt hajózó egyéb elfoglaltsága miatt Katona őrnagy – aki teljes mértékben ismerte a feladatot – elvállalta a végrehajtást.

Egy darabig rendben ment minden. Aztán a pápai ezred kétüléses MiG-23UB gépe a sötétben nekiütközött a célgépnek. Katovics Balázs és Mizsei Mihály századosok megkísérelték a visszatérést Pápára, azonban az ütközés következtében a repülőgépük olyan súlyosan megrongálódott, hogy a repülőtér megközelítése közben lezuhantak és a két fiatal hajózó életét vesztette. A célgép szerepét betöltő Szu-22-es az ütközést követően Somogymeggyes községnél lezuhant, pilótája sikeresen katapultált. Ha nem is azon az estén, de Katona István hajózó pályafutása véget ért.

*

Katona István 1975-ben végzett a Kilián György Repülő Műszaki Főiskolán. Ahogy akkoriban minden vadászpilóta jelölt, a motorosrepülő előképzés után a Szovjetunióban kapott kiképzést; Primorszko-Ahtarszkban L-29 Delfinre, Kusovszkajában MiG-15UTI-ra és MiG-17-esre végül Krasznodarban MiG-21-esre. Másfél évet töltött Kecskeméten, amikor „szolgálati érdekből” Taszárra helyezték át. Annyi útravalót kapott, hogy induljon el a gyékényesi gyorsvonattal és Kaposvár előtt egy megállóval szálljon le a vonatról, az lesz majd Taszár.

Taszáron az I. századnál kapott beosztást és átképezték a MiG-21PF-re. Generációs váltás időszaka volt és a megüresedett helyekre érkező fiatalok adták a készültség javát, miután elérték a megfelelő osztályos fokozatot (III. osztály). A készültségi szolgálatot akkoriban napkeltétől napnyugtáig adták. Napkelte előtt két órával már bent kellett lenniük a laktanyában. Reggelivel kezdtek, majd a gyengélkedőn, a laktanyában orvosi vizsgálat volt, amit az ügyeletes orvos végzett. Ezután a harcálláspontra mentek, magukhoz vették az aktuális kódokat, tájékozódtak, hogy a szolgálati idejük alatt milyen repülések illetve milyen tilalmak várhatóak magyar és orosz részről, majd napkelte előtt negyedórával már kint voltak a készültségi állomáson. Itt volt egy szimbolikus határkő is, amely jelezte, hogy a Magyar Népköztársaság határait védik.

A készültség hajózó parancsnokának kijelölése általában rendfokozat, vagy rangidő, beosztás szerint történt és ez megjelent a heti parancsban. A hajózó parancsnok vette a műszaki parancsnok jelentését, hogy melyik gép milyen fegyverzettel van első-, másod- vagy harmadfokú készültségben és melyik gép a tartalék. Amikor ez megtörtént, jelentette a harcálláspont parancsnokának a készültség átvételét, s az esetleges hiányosságokat. 

A pilóták a szolgálat végén, általában napnyugta után két órával hagyták el a laktanyát. Ez az időszak és életmód nagyon megviselte a magánéletüket, hiszen amikor a pilóták szolgálatba indultak, családjuk még aludt, mire hazaérkeztek a család már lepihent.

*

A szovjet hadvezetés döntése nyomán a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek Főparancsnoksága (EFEF) tett a tagországok felé egy kötelező érvényű javaslatot a haderőnem fejlesztésre vonatkozóan. Ez került a Katona Tanács, majd a honvédelmi miniszter, azután pedig az MSZMP Központi Bizottsága elé. Ők többnyire elfogadták az EFEF javaslatát. Ha ez valamilyen oknál fogva nem így történt, akkor Kádár János, az MSZMP főtitkára kellemetlen perceket élt át Moszkvában.

Ennek megfelelően rövidesen újabb feladat várt a taszáriak egy csoportjára – felkészülés a Szu-22M3 típusú vadászbombázó és felderítő repülőgép fogadására és üzemeltetésére. A típusra 1983-ban átképzett első pilóták között ott volt Katona István is. A MiG-21-es után egy csodának élte meg a Szuhojt. Lenyűgözte, hogy a Szu-22-es az általa addig repült típusokhoz képest mennyi hadianyagot volt képes szállítani, ráadásul földközelben is képes volt a hangsebesség átlépésére. Ahogy teltek az évek, gyűlt a típuson szerzett tapasztalata, az aranykoszorús, első osztályú pilóta immár 2500 repült órát tudhatott maga mögött és lényegében mindent elért, amit a Szu-22-esen magyar pilóta elérhetett.

Szu-22-es pilóták csoportképe. Katona István az álló sorban balról az ötödik.

Elérkezett az 1995. szeptember 13-i átmeneti repülési váltás ideje. Napnyugta után a kijelölt Keszthely és Bugac fordulópontok között kellett útvonalaznia, hogy a taszári, pápai és kecskeméti ezredek MiG-21-es, MiG-23-as és MiG-29-es hajózói elfogásokat gyakorolhassanak célt repülő Szu-22-esére.

Mint a feladatra kijelölt hajózó, Katona őrnagy a délutáni órákban végrehajtotta az időjárás-felderítést. A taszári felszállás után elrepült Pápáig, majd onnan Bugacig, ahol ellenőrizte, hogy az időjárás melyik terv-változatnak felel meg, megnézte az esti feladat egyik fordulópontját és a kecskeméti légteret. Azt tapasztalta, hogy északnyugati irányból, Győr felől érkezik egy felhőzet, amelynek 1800 méter alatt volt az alja.

A tapasztaltakról az eligazításon jelentett a repülést szervező parancsnoknak, megjegyezve, hogy véleménye szerint az időjárás nem alkalmas a feladatra, mert a behúzódó felhőzet éppen a feladat végrehajtás idején éri el őket, ezért ő a kettes, bonyolult idős változatot javasolja oly módon, hogy egyszerű időjárási viszonyok között kezdjék a repülést, majd az éjszakai részben térjenek át bonyolult idős tervtábla szerinti végrehajtásra.

Végül parancsnoki döntés alapján a feladat végrehajtási magasságát 3650 méterről 1850-re csökkentették. Tudva azt, hogy a Szuhojon katapultálni kell, ha 2000 méter alatt történik valami, más megoldást javasolt, de a döntés nem az ő kezében volt.

Este hat órakor kezdődött a repülés. Lement egy sor nappali feladat, és kezdetét vette az éjszakai feladatsor. Katona őrnagy már szürkületben szállt fel és Keszthely felé repült, hogy azt elérve a bugaci irányra forduljon és az útvonalon repülve várja a vadászokat. Azok jöttek is szépen egymás után. A harcálláspont irányított, a vadászok pedig dolgoztak. A Szuhoj pilótája időnként segített nekik azzal, hogy utánégetőt kapcsolt, jobban láthatóvá téve magát, ha az elfogó vadászok nem vették észre. Az előírások szerint végig ugyanazon a csatornán volt, amelyen a vadászok és a harcálláspont, és csak akkor tért át néhány másodpercre a négyes csatornára, amikor rádiópelenget kérve navigációs ellenőrzést végzett.

Bugacot elérve visszafordult Keszthely irányába. Beállította a sebességet és az irányt, és rögzítette a gázkart. A változtatható szárnynyilazású Szu-22-es harminc fokra állított szárnyakkal, 450-480 km/h sebességgel, robotpilótával repült a sötétben, Katona őrnagy pedig tovább hallgatta a harcálláspontot, figyelemmel kísérve a feladat végrehajtását és ahol tudott, segítve a pilótákat.

- A cél Ön előtt 14 kilométerre! - hangzott el a cél távolsága. - Értem! - válaszolta az elfogást végrehajtó pilóta. - A cél Ön előtt 12-re! – folytatta a harcálláspont. - Értem! - A cél Ön előtt hétre! – jött az újabb információ. - Értem! - A cél Ön előtt négyre, kiválás! – utasította az elfogó vadászgép pilótáját a harcálláspont.

Ha a vadászgép pilótája nem vette észre a célt repülő Szuhojt, kivált és újból kezdődött a rávezetés. Ha észrevette, közölte, hogy látja a célt. Ilyenkor a harcálláspont már csak annyit mondott: - A cél az Öné, dolgozzon! A vadászgép pilótája az elfogás igazolására fotót készített a lokátorernyőről, azután jelezte: - Befejeztem! Kiválok. Ezután kivált a szabad oldalra, jobbra vagy balra, ahogy a harcálláspont utasította attól függően, hogy a következő elfogó vadász milyen irányból érkezett.

A MiG-21-esek Pápáról és Taszárról szálltak fel a Szuhoj elfogására.

Katona őrnagy navigációs ellenőrzés céljából újabb néhány másodpercre csatornát váltott, rádiópelenget kért, hogy az útvonalon van-e. Minden rendben volt, a Szuhoj pontosan az útvonalon repült, az előírt magasságon, sebességgel és irányon. A Balaton partvonalát kirajzolta a települések fénye, legalábbis amennyire a felhőzettől ki lehetett venni. A többi településnél jóval nagyobb Keszthely fénye átvilágított a felhőfoszlányokon és már messziről látszott. A navigációs ellenőrzés után a pilóta visszakapcsolt a vadászok és a harcálláspont csatornájára. A Bugac-Keszthely útvonalon már voltak sikeres elfogások, amikor a pápai MiG-23-as következett. A vadászgép egy lokátor nélküli kétüléses UB volt, a személyzet csak vizuálisan találhatta meg a célgépet. A Szuhoj pilótája hallotta őket, amikor mondták, hogy látják a célt, de meg volt róla győződve, hogy nem őt látják. A harcálláspont a szokásos választ adta: - A cél az Öné! Dolgozzon!

Az égbolt közben befelhősödött, Keszthely is már csak néha látszott egy-egy lyukon keresztül. A harcálláspont folyamatosan hívta a MiG-23-ast, sőt már mindenki a vadászgépet kereste, még a célrepülőgép pilótáján is. Katona őrnagy azonban nem láthatta őket, hiszen oldalról, hátulról kellett volna jönniük, és nem is hallotta többé az elfogó MiG-23-ast.

A pápai Sámánok együléses MiG-23MF gépe. 

A kétüléses vadászgép alulról ütközött a Szu-22-es törzsének. Furcsamód a Szuhoj fülkéjében ezt nem lehetett érezni, csak annyit, hogy akár egy erős termik, valami megmozgatja a gépet. Semmi csattanás, semmi erőszakos mozdulat. A gázkar rögzítve volt, a robot bekapcsolva és a gép tartotta az irányt, repült tovább, nem adta jelét semmilyen eseménynek. Azután a figyelmeztető fények tablóján sorban gyulladtak ki a színes lámpák. Az ütközéskor megsemmisült a segédberendezések háza, megsérült a fő üzemanyag-vezeték, megszűnt a hajtómű üzemanyag betáplálása, a tartályokban túlnyomás alatt lévő kerozin a külsőnél amúgy is nagyobb nyomás miatt a levegőbe porladt ki. A fordulatszám a légi alapjáratig esett vissza. A sebességmérő mutatója megállt egy értéken és kigyulladt a hajtóműleállást jelző lámpa.

Katona őrnagy jelentette Taszárnak, hogy nincs olajnyomás, nincs hidraulika, és leállt a hajtómű. A toronyban lévő repülésvezető ugyan tapasztalt MiG-21-es pilóta volt, de nemigen tudott mit mondani azon kívül, hogy: - Ismételje!

Egy Szu-22-es pilóta is volt a toronyban. - Magasság, sebesség? – hajtogatta kérdően, amivel elérte azt, hogy Katona őrnagy a rádió-magasságmérőre nézzen. A műszerek és azok világítása akkumulátorról működtek tovább. A rádió-magasságmérő mutatója a nulla és a mínusz hatvan méter között ugrált. A pilótában ekkor tudatosult, hogy nincs tovább, semmi keresnivalója nincs már a fülkében. Felvette a katapultálási helyzetet és meghúzta a katapultkart. Látszólag semmi nem történt, Katona őrnagy számára végtelennek tűntek a máskor oly röpke másodpercek. Nem ő volt az első pilóta, aki később csodálkozott azon, hogy mennyi minden történt a katapultkar meghúzása és az ülés elindulása között.

Katona István a Szu-22-es fülkéjében.

A pilóta fejében cikáztak a gondolatok. Mit is tanítottak az oroszoknál? Ha nem működik a katapult, a hátára fordítom a gépet, ledobom a fülketetőt és úgy hagyom el a fülkét.  Előretolta a gázt - persze nem történt semmi. Felcsavarta a fényerőt, hogy lássa a műszereket, elindította és ellenőrizte a hajtómű légi indítását - hátha mégis beindul majd - és előrehajolt, hogy ledobja a fülketetőt. Abban a pillanatban, ahogy előrenyúlt és teste kimozdult a katapultálási helyzetből, elindult az ülés, megkezdődött a katapultálási folyamat. A pilóta fejében átvillant, hogy a rendszerek milyen sorrendben dolgoznak, mikor megy el a fülketető, mikor indul a kar- és lábelfogó, hogyan repül ki az ülés és mikor válik le róla. A katapultülés rendszerei hibátlanul működtek, a fejtámlába csomagolt ejtőernyőt is rendben kihúzta a nyitóernyő, s a főernyő belobbant. A pilótáról levált a katapultülés és elrepült. A vészjeladó a katapultálási folyamat megindulásakor azonnal beindult, jelezve a földieknek, hogy az ülés elhagyta a repülőgép fülkéjét.

Az ernyőn lógva sötétség és szinte fájó csend vette körül. Miért pont én? Ez volt az első gondolata. Azt még nem tudta, hogy mivel előrenyúlva kimozdult a katapultálási helyzetből, a 20 g túlterhelés hatására háromszoros kompressziós törés következett be a gerincén. A Kapolyhoz nem messze eső Somogymeggyesnél a domboldali erdőirtáson, ahova esett, a fák kivágása után kihúzták a földben maradt részt is, így szerencséjére a puha talajra érkezett. Lábait egymás mellé zárva, ahogy tanulta.  

Ekkor már esett az eső. Kicsatolta az ejtőernyő hevederét, nehogy a szél belekapjon az ernyő kupolájába, s azzal együtt vonszolja maga után a földön. Ahogy a földet érés után felállt, és összehúzta az ernyő kupoláját, azonnal érezte, hogy a hátával gond van. Maga alá tette az ernyőt és ráfeküdt. Gondolatai azon jártak, hogy mi is történhetett? Vajon helyesen cselekedett-e, megtett-e mindent, amit az adott helyzet megkívánt, s amit a szabályzat az ilyen esetre előír? Azt nem tudta pontosan, hogy mi is történt valójában. Repülőgépe becsapódását sem látta.

A 16-os Szu-22-es 1995 nyarán.

A Szentkirályszabadjáról felszállt kutató-mentő helikopter háromnegyed óra múlva talált rá. Az orvos gyorsan meggyőződött arról, hogy a hajózó tudja mozgatni a lábujjait és már vitték is a helikopterhez. Elindultak Kecskemét felé.  Katona őrnagyban még dolgozott az adrenalin, de ahogy telt az idő, úgy kezdett el fájni a háta és erősödtek a fájdalmai. Fájdalomcsillapítót nem kaphatott.

- Hol tartunk? - kérdezte a helikopter pilótáját. - Tamásinál - jött a válasz. - Hol tartunk? – kérdezte újra. - Cecénél – hangzott a válasz. - Hol tartunk? - Dunaföldvárnál. - Hol tartunk? - Soltnál. - Hol tartunk? - Szabadszállásnál. Így követte végig, hogy merre járnak, és amikor végre leszálltak Kecskeméten, a repülőtérről szirénázó mentő vitte a kórházba.

Fájdalomcsillapítót továbbra sem kaphatott, pedig ekkor már ordított a fájdalomtól. Levágták róla az izzadságtól és az esőtől átázott „felhőszagú” ruhát és éjfél előtt fél órával végre sikerült röntgenfelvételt csinálni a gerincéről. Csak ezután kaphatott fájdalomcsillapítót, ami rövid idő után hatott. Betolták a baleseti sebészet kórtermébe a többi beteg mellé. Az ágyon fekve a falon lévő tévé híradását nézve szembesült azzal, hogy mi történt a levegőben és mi történt a MiG-23-as személyzetével.

Másnap áttolták egy külön kórterembe. Ugyanoda, ahol pár hónappal korábban két másik Szu-22-es pilóta feküdt, miután májusban katapultáltak a 07-es Szu-22UM3-ból. Katona őrnagy azt kérte, hogy a vegyék le a fürdőszoba ajtót – addig félrerakatta magát – tegyék a matraca helyére, dobjanak rá egy plédet és egy lepedőt, és arra fektessék. Egyúttal határozottan megtiltotta, hogy megműtsék. 

A megsemmisült gép egyik oldalszáma a taszári múzeum kiállításán.

A feszültség két nap múlva jött ki rajta igazán. A második hétre - miután már nyugalomban végiggondolta a történteket - rendeződtek benne a gondolatok. A kivizsgálás szerint alig harminc centiméteren múlt, hogy a Szu-22-es és a MiG-23-as nem robbant fel az ütközés pillanatában.

A kórházban töltött másfél hónap alatt az élete nagyon megváltozott, átértékelt sok mindent, többek között a hivatását is. Szakmájában mindent elért, amit lehetett, látott éppen elég halált, és ismerve a honvédség létszámcsökkentési tendenciáját, nem látta értelmét a folytatásnak. A repülésért lett hivatásos katona, s nagy valószínűséggel - ha engedték is volna repülni - túl sokáig nem folytathatta volna, hiszen a három törött csigolyával egészségügyi priuszossá vált. Akkoriban már lehetett hallani, hogy küszöbön áll a Szu-22-es kivonása a rendszerből. Döntését elősegítette az is, hogy folyamatos leépítések voltak a honvédség repülőcsapatainál, így Taszáron is.

Kórházi kontrollok és egészségügyi szabadságok sora várt rá. A katapultálása után majdnem két esztendővel, 1997. szeptember 1-ével ötven százalékos rokkantsági fokkal nyugállományba helyezték. A későbbi felülvizsgálatok végül hatvanhét százalékos rokkantsági fokot állapítottak meg.

* * *

Az írás Katona István nyugállományú őrnagy visszaemlékezése alapján készült. A volt pilóta jelenleg tudományos fokozatán dolgozik, amelynek témája a 101. Felderítő Repülő Század, s az annak állományába tartozó SZU-22M3 repülőgéptípus története Magyarországon, a kezdetektől a rendszerből történő kivonásig.

A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2017. áprilisi számában jelent meg.

Fotó: Katona-archív, Gál József, Szórád Tamás