Biztonságpolitika.hu

Napjaink köztudata szerint az orosz külpolitika földrajzi prioritásai számos területre terjednek ki a világon, melyek közül is a legfontosabb a szomszédos posztszovjet országok alkotta térség. Továbbá nagy jelentőséggel bír a gazdasági fő partner Európai Unió, a korábbi szuperhatalmi versenytárs Amerikai Egyesült Államok vagy a feltörekvő Kína. Ezek alapján a Balkán tehát nem tartozik szorosan az Oroszországi Föderáció elsődleges érdekeltségi területei közé, mégis időről-időre előtérbe kerül kérdése.

Ennek a periodikus megjelenésnek az oka a délkelet-európai térség múltjában keresendő. Számos történelmi esemény igazolja, hogy a balkáni országok helyszínként szolgáltak a nemzetközi közösség erőviszonyainak és a nagyhatalmak befolyási övezeteinek tisztázásához. Nincs ez másképp a 21. században sem, csak manapság a küzdelmeket már sokkal „csendesebben”, mondhatni kifinomultabb eszközökkel vívják egymással a felek.

A Balkán történelme során számos birodalomhoz tartozott, volt azok határvidéke, belső vagy belsővé váló külső területe, például a 17.századtól kezdődött meg az Oszmán Birodalom és az európai civilizációk küzdelme. Majd a 20.század elején az állammal vagy nemzeti identitással nem rendelkező népesség által lakott területekért indultak meg a harcok, melyek az első és második balkáni háborúban (1912 és 1913) csúcsosodtak ki. Ezt követően pedig az első világháború (1914-1918) során is folytak a harcok a balkáni befolyás megszerzéséért.

A befolyási övezetté válásában több ok közre játszik úgy mint, gazdasági, katonai, kulturális, vallási tényezők vagy a nemzetközi környezet a világhatalmi státusz demonstrálása. Jelenleg a legnagyobb terhet az 1990-es évek eseményei jelentik (belső és államok közötti konfliktusok) valamint a terület geopolitikai elhelyezkedése, melyet igen sok ország felismert már és igyekszik kihasználni. A Nyugat-Balkán azonban egy olyan térség, amely önálló nem képes kezelni és megoldani felmerülő problémáit. Például a kiéleződött a szembenállást Szerbia és Koszovó között, mivel Pristinában és Tiranában is – bár eltérő elkötelezettséggel de – felmerült egy Nagy-Albánia létrehozásának gondolata 2015-ben. Bosznia-Hercegovina törékeny stabilitását a három népcsoport közötti feszültség mellett, a korrupció elhatalmasodása veszélyezteti, míg a görögökkel vitatkozó Macedóniát a szlávok és az albánok közötti ellentét feszíti. Nem véletlenül hangzik el mostanában mind gyakrabban, hogy a Balkán újra puskaporos hordó lehet. Ezeknek köszönhetően a Balkán nemzetközi segítségre szorul, ezáltal pedig befolyásolhatóvá válnak államai. Napjainkban ennek a hatalmi játszmának az egyik legfontosabb szereplője pedig vitathatatlanul az Oroszországi Föderáció.

Oroszország és a Nyugat-Balkán kapcsolata

A Nyugat-Balkánt az európai kontinensen elhelyezkedő hat állam alkotja (Bosznia-Hercegovina, Szerbia, Montenegró, Koszovó, Albánia és Észak-Macedónia), amelynek az európai integráció területébe nem tartoznak bele.

Ezzel párhuzamosan ha megnézzük a térképen az Oroszország által, az elmúlt tíz évben Európa irányába végrehajtott katonai és/vagy politikai megmozdulásait, akkor pozíciómegtartás és egy fokozatos előrenyomulás figyelhető meg ezen államok irányába.

A folyamat 2008-ban kezdődött, amikor Oroszország ugyan nem ismerte el Koszovó függetlenségét, de bizonyos fokú diplomáciai kapcsolatba lépett vele. A következő jelentős esemény . Illetve 2018-ban látott napvilágot az is, hogy orosz üzletemberek finanszíroztak NATO ellenes tűntetéseket Észak-Macedóniában a csatlakozás ellehetetlenítése érdekében. Végül pedig a legaktuálisabb esemény ami Oroszországot a Nyugat-Balkánhoz köti az az előbb említett pozícióerősítés Szerbiával. Moszkva igyekszik tehát balkáni befolyását úgy megtartani és növelni, hogy aktívan részt vesz a regionális konfliktusokban ,amellyel egyúttal éket ver a Nyugat és a balkáni államok EU-s integrációja közé.

Oroszország Nyugat-Balkánon való időnkénti megjelenése tehát egyértelműen az állami érdekek érvényesítéséhez és védelméhez kötődik. Így egészen biztos, hogy Moszkva akár rövid időtávlatban, akár hosszútávban gondolkodik, konkrét elgondolásokkal rendelkezik a térséget illetően.
Jelentőségteljességét Oroszország szemében a Nyugat-Balkán két dolognak köszönheti, egyrészt a geopolitikai elhelyezkedésének, hiszen ez a „kapu” a Nyugat felé az „Orosz Medvének”. Másrészt pedig az gazdasági érdekek amik a területen érvényesíthetők.  Ugyan kiemelt pozícióval rendelkeznek a balkáni államok a Kreml határon túli politikájában, a Föderáció mégsem tesz semmilyen, a helyi problémákat orvosolni igyekvő konkrét és nagyszabású lépést. Ez pedig annak köszönhető , hogy nem áll az érdekében a terület stabilizációja és béke kialakítása, sokkal inkább igyekszik a kialakult állapotot fenntartani, illetve a felmerülő lehetőségekkel a saját pozícióját erősíteni a térségben.

Ennek fő oka, hogy mint említettem az Oroszországi Föderáció számára a Nyugat-Balkán, elhelyezkedése végett egyfajta választóvonalként vagy kapuként funkcionálhat a nyugati hatalmakkal szemben. Itteni befolyása által rálátást nyer a „Nyugat” tevékenységére és közelebbről is összemérheti erejét vele, saját területeinek veszélyeztetése nélkül. Az orosz politikai vezetésnek az az előnyös, ha a térség megosztott, nem mennek végbe az EU-s és NATO-s csatlakozások, mert így egy belső állami és régiós konfliktusokkal fűtött területen, elegendő egy-egy szélsőséges nacionalista csoportot támogatnia, hogy a nyugatellenes és oroszbarát propaganda céltérjen a lakosság körében. Illetve ha nagyobb léptékben gondolkodunk és megnézzük a térképet, akkor kiderül, hogy a Balkán „birtoklása” elvezethet az orosz politikai vezetés egyik legnagyobb szabású tervének megvalósulásához. A régi birodalmi Oroszország határainak visszaállításához.

Oroszország fő célja tehát a Nyugat-Balkán államainak egy költséghatékony, a sikertelen EU-s  és NATO-s csatlakozások kudarcát ellentételező  oroszbarát alternatíva nyújtása. Amely egy sokkal nagyobb lélegzetvételű terv megvalósításának kisebb lépéseként tekinthető. A helyzetét pedig megkönnyíti számára ebben a hatalmai harcban, hogy számos történelmi szál, az ortodox vallás illetve a maga a szláv kultúra, amelyek összekapcsolják a két területet.

A nyugat-balkáni országok uniós integrációja (Forrás: EP/ MN-grafika)

Szerbia, mint Oroszország kapuja a „Nyugatra”

Az említett példák mellett kiemelkedő fontosságú és meglehetősen nyugtalanító volt a nyugati hatalmak számára, hogy már 2012-től kezdve, de különösen 2018-2019-es év folyamán Oroszország a Balkánért folytatott hatalmi versenyben számos úton-módon közeledett a hozzá kulturálisan és vallásilag is közel álló Szerbiához.
Ennek eredményességét szemmel láthatóan példázta az orosz elnök, Vlagyimir Putyin Belgrádban tett látogatása 2019 januárjában. A találkozó során számos olyan diplomáciai gesztus zajlott le, melyek egyértelműsítették az orosz-szerb barátsági viszonyt. Például a Szent-Száva Székesegyház előtt óriási tömeg köszöntötte Putyint, mint a legnagyobb szláv testvért. Aleksander Vucsics szerb elnök pedig még egy kiskutyával is megajándékozta az orosz politikai vezetőt, a szerb nemzet hálájának jeléül. Emellett pedig a két állam több mint 20 megállapodást kötött egymással, ami viszonyuk stratégiai partnerség szintre emelkedését is jelzi.
A megállapodások tárgya széles spektrumon mozgott, de a fókuszban a katonai, gazdasági és kereskedelmi együttműködések álltak.
Vlagyimir Putyin orosz elnök kijelentette egyfajta üzenetként az USA számára, hogy országa tovább folytatja Szerbia katonai-műszaki eszközökkel való ellátását, azok szervízelését és modernizációját. Melynek keretében 2019-re datálták hét Mi-35 típusú harci, valamint három, Mi-17-es szállító helikopter átadását. Nem megemlítve a korábbi 2016-2018 közötti katonai együttműködés során már átvett Mig-29-es Fighter-eket. Valamint kiemelte, hogy az előző évi BARSZ-2018 kódnevű repülő harcászati gyakorlaton közös, orosz–szerb személyzetű MiG-29-es vadászgépek és Mi-8-as helikopterek vettek részt. Továbbá megemlítette, hogy úgy gondolja az Amerikai Egyesült Államok fő célja a régió destabilizációja. Ennek érdekében pedig, még ugyanezen évre előirányozták a Slavic Shield 2019 nevű hadgyakorlatot, szintén közös végrehajtással.

A 2019-es Slavic Shield hadgyakorlat (Forrás: Jovo Mamula, MC Odbrana)

Felmerül a kérdés az esemény kapcsán, hogy minek köszönhető az ekkora méreteket öltő összhang Szerbia illetve az Oroszországi Föderáció között. Alapvetően annak, hogy az orosz politikai vezetés gazdasági függésbe kívánja vonni a szerbeket, mégpedig a különböző nemzeti szerb projektek anyagi támogatásával.
Például a szerb vasút építését és modernizációját Oroszország közel 230 millió euróval támogatta illetve több mint 1,4 milliárd dollárt volt kész befektetni a Török Áramlat európai meghosszabbítását jelentő gázvezeték szerbiai szakaszának a megépítésébe. Ezeknek az anyagi invesztálásoknak a fényében nem meglepő a két állam közeledése, hiszen a nem is olyan régen a térséget háború sújtotta.  Ez után pedig az állam gazdasága még ingatag lábakon áll és szükséges a külföldi tőke behozatala. Éppen ezért a befolyás növelésének legkézenfekvőbb módja a befektetések finanszírozása volt orosz oldalról nézve.

Oroszország tényleges pozíciója a Balkánon

Oroszország számos alkalommal hangoztatta, hogy a Balkán destabilitása az Amerikai Egyesült Államok tevékenységének köszönhető. Valójában azonban, az 1990-es évek eseményeit követően a hatalmi harc többszereplőssé fejlődött. Hiszen már nem csak az USA, valamint a Szovjetunió szétesése után fennmaradt Oroszország harcol a helyi befolyásért, hanem a feltörekvő Kína, az EU és NATO és Törökország is.
Ezek az erők pedig közel ugyan akkora nyomást tudnak gyakorolnak a régió államaira. Hiszen a feltörekvő Kína fektette be 2019-ben a legtöbb pénzt például Szerbiában. Az Európai Unió a balkáni államok integrációja érdekben már több, mint 4,5 milliós vissza nem térítendő eurós összeggel támogatta a térséget. Az Egyesült Amerikai Államok pedig nem  csak Koszovó és a NATO-tagállamok jövőjét határozhatja meg a cseppfolyósított gázzal (LNG) hanem az egész Balkánét. Illetve a muszlim közösségeken keresztül a közelmúltban Törökország is megkezdte a balkáni országokra a nyomásgyakorlást.
Az tehát egyértelműen látszik, hogy nem egyedül az orosz vezetés próbája államai érdekeit minél erősteljesebben érvényre juttatni a területen hanem a nemzetközi közösség számos tagja is. Egyúttal az is érezhető, hogy a balkáni államok, a vallási, kulturális, történelmi vagy akár nyelvi szálak ellenére egyre kevésbé vágynak Moszkva elismerésére és támogatására. Ennek a törekvésnek a helyét az euroatlanti integráció és az iszlám térhódítása vette át.
Tehát a nagyhatalmi verseny többszereplőssé válása alapjaiban változtatta meg Oroszország pozícióját a térségben. A Föderáció kénytelen osztozni más hatalmakkal a befolyáson, igyekeznie kell a térség összes államával partneri viszonyt kialakítani és egyúttal a nagyhatalmak egy részével is együtt kell működnie. Hiszen ha például Oroszország és Szerbia mellé akár Törökország csatlakozik egy a BARSZ 2018-hoz hasonló hadgyakorlathoz, az már képes ellensúlyozni az euroatlanti integráció jelentette veszélyt.

Vlagyimir Putyin orosz és Alekszandr Vucsics szerb elnök egy belgrádi katonai parádén 2019-ben (Forrás: Stoyan Nenov)

Összegezve tehát annak ellenére, hogy erőteljes az orosz gazdasági és politikai jelenlét a térségben, a többi hatalmai harcban részvevő államhoz képest ez a részvétel igen csekélynek mondható. Moszkva ugyan minden eszközt igyekszik felhasználni annak érekében, hogy a számára történelmi és kulturális szempontból is közeli térségben megőrizze pozícióit. Egyúttal azt is felismerte, hogy a régebben alkalmazott módszerek már nem hatékonyak, így a változó biztonsági környezetben finomabb, összetettebb a tevékenységre van szükség. Így előkerül az eszköztárban a nem lineáris hadviseléshez tartozó diplomáciai vagy gazdasági nyomásgyakorlás is. Továbbá az orosz vezetés felismerte, hogy a térség országai igyekeznek kihasználni a külső hatalmak értük folyó versengését és az ebből fakadó nagymennyiségű anyagi befektetéseket is. Továbbá szélesebb lehetőségeket biztosít számára, hogy az EU és az USA közel harminc év alatt sem tudta a saját képére formálni a régió társadalmait.
Megszerzett és fix jogok, befolyási övezetek azonban nem léteznek, a jelenlétért igenis meg kell harcolni. Ezt pedig érzékeli a moszkvai politikai vezetés is, éppen ezért nem sajnálják akár a  vasútfejlesztésre, akár a gázvezeték építésre adott dollármilliókat. A moszkvai vezetés fő célja ugyanis, hogy a Nyugat-Balkán területén továbbra is megmaradjon a stabil orosz politikai, gazdasági és katonai jelenlét és befolyás.

Írta: Haiszky Edina Julianna

Koronavírus az iszlám szemszögéből

Az iszlám vallás már másfél évezrede meghatározó tényezője a nemzetközi kapcsolatok alakulásának és napjainkban a vallási alapú konfliktusoknak is komoly táptalaját képezi. Mint minden világméretű szerveződés esetében, így az iszlámban is vannak olyan radikális szegmensek amelyek minden eszközt igyekeznek megragadni és felhasználni saját érdekeik érvényesítésére és meggyőződéseik hirdetésére.
Nincs ez másképp a napjainkat jellemző és hónapok óta húzódó koronavírus-járvány esetében sem. Az Iszlám Állam nevű terrorszervezet ugyanis a koronavírus miatt kialakult helyzetet akarja kihasználni, hogy újból megtámadja a keresztény világot. Ezt támasztja alá a szervezet hetente megjelenő magazinjában az al-Nababban kiadott legújabb cikk. A cikk szerint ugyanis a koronavírus a „keresztesek legrosszabb rémálma”, melyet Allah szabadított a világra, hogy a keresztények minél többen szenvedjenek és hunyjanak el.
A nemzetközi és hazai elemzők ezt úgy értelmezik, hogy az ISIS nyíltan felszólította híveit a keresztény világ elleni terrortámadások végrehajtására amely tényleges és komolya fenyegetést jelent Európa számára. Továbbá az időzítés sem véletlen, hiszen a járványhelyzet nem csak az keresztény államok hatóságainak figyelmét köti le, de egyúttal a védekezés miatt megroppant gazdaságokból is kevesebb pénzt fordítanak a terrorizmus elleni küzdelemre.
A cikk érdekessége, hogy konkrét instrukciókat tartalmaz a koronavírus elleni védekezésre és felszólítja a híveket arra, ha megbetegednének kerüljék el az ISIS irányítása alatti területeket csökkentve ezzel az iszlámhívők megbetegedésének lehetőségét. Illetve megtiltotta, hogy ezek az ISIS tagok az európai államokból hazatérjenek.
Jóformán tehát a cikk formájában a vezetők egy koronavírus elleni védekezési kézkönyvet továbbítottak a hívek felé – különös figyelmet fordítva annak a hangsúlyozására, hogy az imádság megvédi az iszlamistákat a megfertőződéstől –, kiegészítve ezt azzal a ténnyel, hogy aki keresztény államban van azt cselekvésre sarkallják az iszlám vallás értékeinek védelme érdekében.

Írta: Haiszky Edina Julianna

Az Iszlám Állam hivatalos televíziója éppen közfeladatot lát el – bemutatásra kerül, hogy a koronavírust “hogyan küldte Allah a hitetlenek számára büntetésül” (Forrás: Foreign Policy)

Koronavírus és a kereszténység kapcsolata – afrikai kitekintés

Az Etióp Katolikus Egyház híveinek száma manapság meghaladja az 1,3 millió főt, ez a kelet-afrikai állam lakosságának 1,2 %-át teszi ki. A katolikusok szétszóródva élnek a déli szövetségi államokban, illetve Adigrat település környékén. A hegyvidékeken élő irob pásztornép is teljes mértékben katolikus vallású. Az egyházközösség több felsőoktatási intézményt, iskolát adott az államnak, valamint kiállt a nemzeti egység és a béke megteremtése mellett. A szomszédos muszlim többségű Szomáliából és Szudánból egyre több bevándorló érkezik az országba, akik között feltehetően jelentős számban érkeznek szélsőségesek (így például dzsihadisták) is. A szintén szélsőséges Szomáliában működő al-Shabaab terrorszervezet többször hajtott végre támadásokat a határvidékeken etióp katonák és civilek ellen.

Az Open Doors (egy keresztény emberi jogi nonprofit szervezet éves világfigyelő listával, amely a keresztényeket sújtó, vallási intoleranciára visszavezethető bántalmazásokat igyekszik globálisan felmérni) legújabb és legfrissebb híreiben felhívja a figyelmet arra, hogy az afrikai keresztényeknek igen nehéz sorsuk van manapság, hiszen kettős veszélynek vannak kitéve: a heves keresztényüldözéseknek és a koronavírusnak. A lista szerint a keresztények a legveszélyeztetettebb helyzetben Etiópiában, Szudánban, Nigériában és Szomáliában vannak. Míg a járvány jelentősen sújtotta már Európát, Észak -Amerikát, Ázsiát, addig Afrika még csak a pandémia legelején tart.

A szomáliai al-Shabaab félkatonai szervezet egy felhívásában az alábbi kiírás szerepel: „Óvakodjon mindenki az olyan fertőzéstől, mint a koronavírus, mert ezt a keresztes lovagok – azaz keresztények – seregei hurcolják be az országba” – számol be róla a Felvidék.ma híroldal. Nemcsak Szomáliában fordul elő, hogy a keresztényeket teszik bűnbakká a koronavírus járványért. Ugyanez megtörtént Burkina Fasóban, Ugandában, Etiópiában azonban a kormányzat által biztosított segélyekből jellemző módon kihagyják a keresztényeket.

További felhasznált irodalom: Kaló József: Keresztények ellen elkövetett erőszakos cselekmények a 2019-es évben. In: Ujházi, Lóránd; Kaló, József; Petruska, Ferenc (szerk.) Budapest-jelentés a keresztényüldözésről 2019. Budapest, Magyarország : Háttér Kiadó, (2019) pp. 25-42. , 17 p.

Írta: Németh Csenge

Az al-Shabaab terrorista szervezet katonai szóvivője épp bejelentést tesz Mogadishu (Szomália) déli részén (Forrás: Reuters/ Feisal Omar)

Az Iszlám Állam a Fülöp-szigeteken

2020. április 17-én a Fülöp-szigeteken tűzharc tört ki a hadsereg felderítői és nagyjából 40, az Iszlám Államhoz hűséges Abu Sayyaf milicista között (utóbbiak között feltehetően magas rangú parancsnokok is jelen voltak). A helyszín a Mindanao-szigeten található Danag falu közeli erdős hegyoldal volt. Az egyórás összecsapás során 11 katona vesztette életét és további 14 sebesült meg. A dzsihadisták veszteségeiről nincs adat, de a vérnyomok tanúsága alapján a terroristák között is számos halálos eset és sérülés történhetett. A harcnak végül a milícia harcosainak visszavonulása vetett véget. Az elfogásukra tett kísérletek sikertelenek voltak.

A Fülöp-szigeteken nem maga az Iszlám Állam van jelen, hanem különböző iszlamista csoportok, mint a már említett Abu Sayyaf vagy a Bangsamoro Islamic Freedom Fighters, amelyek az előző évtized közepe felé hűségükről biztosították az ISIL-t. A legjelentősebb probléma, hogy fő felvonulási területük a keresztények által sűrűn lakott déli régió.

Mindanao-szigetén nem ez volt az első ütközet a dzsihadisták és hadsereg között. A sziget 2017 és 2019 között az ún. „martial law” (katonai közigazgatás) értelmében katonai ellenőrzés alá került, amelyet az ISIL-hoz hű dzsihadista milíciák jelenléte, illetve az általuk Marawi városa ellen elkövetett támadás indokolt. Ennek feloldása végül a lakosság elégedetlenségével és a törvény legitimitásának kérdésessé válásával történt meg tavaly december 30-án. Ennek hatására a térségben újra aktivizálta magát több iszlamista  csoport, újraindult a kalózkodás, illetve március 6-án egy, a mostanihoz hasonló lövöldözés történt.

A déli sziget katonai vezetője hangsúlyozta, hogy továbbra is fenntartják a biztonsági intézkedéseket, amelyeket korábban vezettek be, hogy le tudjanak számolni a terrorizmus fenyegetésével. Kormányzati szinten újra a „martial law” bevezetését helyezték kilátásba, ám nem ez élvez elsőbbséget, hanem a lakosság fegyelmezetlensége miatt a koronavírus járvány legyőzése érdekében hozott intézkedések.

Írta: Patocskai Péter

A fülöp-szigeteki elnök, Rodrigo Duterte (balra) kezet fog a Moro Iszlám Felszabadító Front vezetőjével, Murad Ebrahimmal (jobbra) Manilában, egy állami rendezvényen, február 22-én, 2019-ben. (Forrás: AFP/ Noel Celis)

Iszlamista terror a Száhelben

A koronavírus elérte Afrikát is, és ezzel olyan területeket, mint a Száhel-övezet, amely napjainkban hosszú ideje biztonsági szempontból az egyik legveszélyeztetettebb területnek számít a kontinensen. Túl korai lenne még megmondani, hogy a vírus terjedését milyen mértékben tudják majd kihasználni az iszlamista terrorszervezetek, de az már most megállapítható, hogy a fertőzés nyomán kialakuló egészségügyi és gazdasági krízishelyzet okozta káosz kedvező környezetet biztosít számukra ideológiájuk és ezzel együtt befolyásuk kiterjesztésében.

Számos afrikai állam már a vírus előtt is kiszolgáltatott volt a dzsihadista erőszak számára. Ez számos nehézséget okozott a katonai erők megfelelő alkalmazásakor a terror-ellenes műveletek során. Március végén, a Abubakar Shekau által vezetett Boko Haram harcosai kilencvenkettő csádi katonát öltek meg egy rajtaütésben a Csád-tó környékén, melyet ezt követően a kormány harci övezetnek nyilvánított és szabad kezet adott a hadseregnek az offenzíva megindításához. A válaszcsapás nem is maradt el, és a hadsereg szóvivőjének elmondása szerint, az operáció során ezer harcost ártalmatlanítottak a térségben (a saját veszteség ezzel szemben ötvenkét fő volt). A csádi tevékenységével párhuzamosan negyvenhét nigériai katona is életét vesztette az Iszlám Állam nyugat-afrikai sejtjének támadásában, továbbá a hírhedt terrorszervezet közép-afrikai tagjai, pedig egy stratégiai fontosságú kikötő felett vették át az uralmat Mozambikban.

A kameruni kormány is felszólította az ország Nigériával közös határvidékén fekvő falvak lakóit, hogy térjenek vissza otthonaikba. A falusiak félelmét egy a Boko Haram által végrehajtott terrortámadás váltotta ki, amely során 2 fiatal öngyilkos merényletet hajtott végre Blama Kamosulu faluban. A falusiak a Boko Haram előnyomulásától tartva a közeli erdőkbe menekültek. A kameruni vezetés a térségbe vezényelte a hadsereg alakulatait, és a velük történő együttműködésre kéri a lakosságot.

Az al-Kaida szintén kihasználta a helyzetet, és Maliban aktivizálta magát. Akciójuk során, mintegy huszonkilenc főt öltek meg a hadsereg kötelékéből (mely állandó harcot folytat mindkét terrorszervezettel, folyamatos veszteségeket szenvedve).

Egy valószínűsíthető terrortámadás során legalább 10 ember vesztette életét a Mali központi régiójában található Bandiagarát körülvevő falvakban is. A szemtanúk elmondása szerint az elkövetők motorokon érkeztek, és a támadás végeztével a falukból elhajtottak 500 marhát is.  A térség vezetője Ali Dolo szerint az elkövetők a nomád fulani etnikumhoz tartoznak, akiket már többször megvádoltak a terroristák támogatásával.

A kialakult állapotot nem könnyíti meg az arra utaló egyre több jel sem, hogy a küldő országaik otthoni nehézségei miatt, a brit és amerikai csapatokat visszavonják a térségből, ezzel még több helyet engedve a szélsőségeseknek. Ezzel szemben a francia védelmi miniszter megerősítette, hogy a legnagyobb külhoni katonai missziójuk, 5100 katonával a régióban marad és felveszi a küzdelmet a dzsihadistákkal.

Írta: Hende Olivér és Párducz Árpád

Csádi katonák várnak a Boko Haram elleni hadművelet elindítására a Csád-tó közelében. A terrorszervezet március 23-i támadásával 92 katonát ölt meg, mely a valaha volt legmagasabb számú hivatalos tiszti állományú áldozatszámuk (Forrás: AFP/ Audu Marte)

Húsvét és Pészah a digitális egyház korában

A koronavírus-járvány következtében meghozott intézkedések a vallási közösségek életét is erősen befolyásolták, hiszen világszerte számos állam kijárási korlátozást vezetett be, ami azt jelenti, hogy csak alapos indokkal (élelmiszervásárlás, gyógyszertár, munka) lehet elhagyni a lakóhelyet. Ezen szabályok betartatása azonban komoly kihívást jelentett a kormányoknak, főleg az ünnepi időszak alatt.

A Vatikán március közepén jelentette be, hogy a húsvéti szenthét során rendhagyó módon a hívők nélkül fogja az egyházi eseményeket megrendezni. A zárt ajtók mögött megrendezett szertartásokat az internet segítségével, élő közvetítéssel juttatták el a hívőkhöz. Az online istentiszteletek során előfordult már néhány megmosolyogtató esemény, például március végén egy olasz pap a Facebook segítségével misézett, azonban véletlenül bekapcsolva maradt a filter opció, így a pap animált sisakban, napszemüvegben vagy éppen kalapban vezette le a szertartást.

A zsidó húsvét, a Pészah is hasonló körülmények között került megrendezésre. Izraelben is kijárási tilalmat vezettek be az ünnepi időszak során, azonban a kormány nagyobb ellenállásba ütközött, ugyanis a lakosság nagy része nem volt hajlandó karanténban tölteni a kivonulás ünnepét. Bné Brak városát rendőri zárlat alá kellett helyezni a vírus gyors terjedése miatt, ugyanis az emberek a rendeletet figyelmen kívül hagyva folytatták a csoportos imádkozást.

Összességében elmondható, hogy a vallási vezetők jól reagáltak a korlátozásokra; felszólították a híveket a rendeletek betartására, és a szertartások digitális megrendezésével igyekeztek segítséget nyújtani ebben a nehéz időszakban. A kormányokra nagy felelősség hárul, hogy meggátolják a vírus terjedését, ezért mindent megtesznek, hogy a vallási közösségek is betartsák a szabályokat. A görög hatóságok például drónokat telepíttettek a templomok közelébe, hogy megfigyeljék az egyházakat, valamint utcai járőröket alkalmaztak a húsvéti ünnepségek alatt, meggátolva így a hívek csoportos gyülekezését. Egy francia templomban nagy felháborodást keltve fegyveres rendőrök zavarták meg a misét, ugyanis bejelentést kaptak arról, hogy több ember tartózkodik a templomban a megengedettnél. Kérdés az, hogy az ehhez hasonló szituációk okozta feszültség mikét fogja alakítani az egyházi közösségek és a hatóságok kapcsolatát.

Írta: Ács Nóra

Ultraortodox zsidó férfi imádkozik a háza udvarán az izraeli Bnei Brakban 2020. április 14-én, miután Benjamin Netanyahu izraeli miniszterelnök szigorú kijárási korlátozásokat vezetett be a koronavírus-járvány miatt. A korlátozások érvényben maradnak a nyolcnapos zsidó húsvét, a pészah ünnepének végéig, így a zsinagógák sem nyitnak ki.
(Forrás: MTI/AP/Oded Balilty)

A hindu nacionalizmus iszlám- és kereszténységellenessége

Április elején a Tablighi Jamaat muszlim tömegmozgalom Delhi Nizamuddin negyedében tartott többhetes ünnepének eredményeképpen az Indiában diagnosztizált új típusú koronavírusos megbetegedések száma megugrott. Ez a hatóságok szerint azzal magyarázható, hogy a szervezet március 3-án kezdődő többhetes ünnepségének még akkor sem vetettek véget, amikor India március 24-én bejelentette a vírus miatt meghozott első korlátozásokat. Felmerült továbbá az is, hogy a fertőzést a külföldről érkező, többek között bangladesi, indonéz, kirgiz, vagy maláj papok vihették be Indiába.  Ezen okoknál fogva a muszlim mozgalom tagjai ellen elkövetett ellenséges fellépések száma is emelkedni kezdett. Először csupán az interneten jelentek meg az iszlámellenes posztok, hashtagek, majd a Bharatiya Janata kormánypárt minisztere Mukhtar Abbas Naqvi a muszlim gyülekezést egyenesen egy tálib bűnténynek nevezte. A  konfliktushelyzet heteken át elhúzódott: április 16-án a Tablighi Jamaat helyi vezetőjét, Muhammad Saad Khandalwit gyilkosság vádjával előállították, illetve a vallási ceremónia 25 résztvevőjét letartóztatták.

Azonban a hindu nacionalizmus megerősödése a muszlim lakosság egyre nagyobb részének is terhet jelent: a vallási indíttatású fenyegetések még a koronavírus ellen küzdő orvosok, nővérek irányába is egyre gyakoribbá váltak, mert számos hindu hívő meggyőződésévé vált az, hogy a muszlimok szándékosan akarják elterjeszteni a kórt az ázsiai szubkontinensen.

A márciusban bejelentett 27, keresztényellenes atrocitás után áprilisban további hívők váltak a  hindu nacionalista támadások áldozataivá. A hónap elején erőszakos hittérítés hamis vádjával keresztényeket állítottak elő a dél-indiai Tamilnádu államban. A mintegy 30 hívőt mind tevékenységük közben, mind a rendőrségen provokálták, fizikálisan bántalmazták, de nem sokkal később szabadon távozhattak, azzal a feltétellel, hogy városukban, Viluppuramban befejezik a hinduk keresztény hitre történő térítését.

Írta: Fuksz Emese

Új-Delhi Nizamuddin kerületének kórházaiba szállítják azokat, akiken a koronavírus tünetek kimutathatók (Forrás: Dalip Kumar)

A Jehova Tanúi kisegyház üldöztetése az Oroszországi Föderációban

„Szélsőséges tevékenysége” miatt 2017-ben előbb felfüggesztette majd beszüntette az orosz legfelsőbb bíróság a Jehova Tanúi kisegyházat, mely szerinte „családokat választ szét, gyűlöletet kelt és emberi életeket fenyeget”. Az 1870-es alapítású, amerikai eredetű kisegyház a szovjet időkben is tiltott volt, 1996-os Borisz Jelcin elnök általi rehabilitációjukig tagjait Kazahsztánba és a Távol-Keletre száműzték. Jaroszlav Szivulszkij orosz Jehova Tanúi egyik főképviselője szerint a döntés „alkotmányellenes” volt, hiszen az garantálja a vallásszabadságot. A szervezet korábban betiltásra került Kínában, Észak-Koreában, Üzbegisztánban, Türkmenisztánban, Grúziában, Tádzsikisztánban, Szaúd-Arábiában, Iránban és Irakban. Moszkva a szervezet vagyonát elkobozta.

Szűk két évvel a felekezet betiltása után Oroszország kiosztotta az első börtönbüntetést is a „jehovista extremizmus” miatt. A büntetett a 46 éves Dennis Christensen dán állampolgár, akit 2017. májusában tartóztattak le. Ügyvédje szerint veszélyes precedenst teremthet az ellene folytatott eljárás. Jarrod Lopes, a gyülekezet New York-i központjának sajtószóvivője február 18-án arról számolt be, hogy Szurgutban, Szibériában legalább 7 őrizetbe vett jehovistát kínoztak meg orosz rendőrök. A központ szerint a Jehova Tanúit levetkőztették, fojtogatták, megverték és fegyverrel kényszerítették az őrszobán. Az orosz hatóságok tagadnak. Március során kiosztották az első börtönbüntetést a vallás követőinek a Krímen is. Az egyik börtönre ítélt, Filatov szerint azért tartóztatták le, mert egy Jehova Tanúi Bibliát olvasott.

A világ aggodalmát fejezte ki a vallásszabadság kérdését illetően az Oroszországi Föderációban. Többek közt az Amnesty International és az Egyesült Királyság is fogalmazott meg elítélő nyilatkozatot. Utóbbi felolvasására az EBESZ-ben került sor. Fionnuala Ní Aoláin ENSZ képviselő szerint Oroszországban összekeverik a vallásszabadsághoz való jogot és az extremizmus elleni harcot, ami ilyen és ehhez hasonló áldatlan helyzethez vezet. Az orosz bíróság eközben úgy döntött, hogy megsemmisíti az ügyet, feltételesen szabadon bocsájtja a jehovistákat és új tárgyalást indít, ugyanis az előző sértette szerintük a büntetőeljárási törvényt. Sokak szerint a Jehova Tanúi elleni bírósági támadások a büntető törvénykönyv szigorítása miatt sokszorozódtak meg, szintúgy mint a kémperek, valamint a hatalom képviselőinek verbális megsértése miatt kirótt büntetések.

Írta: Gönczi Róbert

Dennis Christensent épp a tárgyalóterembe vezetik, Orjol városában, hogy meghallgassa a bírói döntést “extremista bűncselekményéről”, 2020. febr. 6. (Forrás: AFP/ Mladen Antonov)

 

Vallási kegytárgyakkal összefüggő bűncselekmények napjainkban

A vallási kegytárgyak illegális kereskedelme, feketepiacon való értékesítése, rongálása és eltulajdonítása nem új, ugyanakkor folyamatosan formálódó globális kérdés, mivel általában az összefüggő és komplex ellátási láncok mentén zajlik, gyakran kapcsolódik a szervezett bűnözői hálózatok határokon átnyúló tevékenységéhez.

A fokvárosi St. Mary katedrális hívőit megrázta a templomban, illetve az ott fellelhető használati tárgyakban és vallási ereklyékben vandálok által okozott, 100.000 dél-afrikai rand (hozzávetőlegesen 1.750.000. forintnak megfelelő) értékű rongálás. A betörés április 18-a éjjelén történt, számos, könnyen értékesíthető vallási kegytárgyat, köztük ezüst gyertyatartókat és ostyatartót, kelyhet loptak el az elkövetők. A fokvárosi egyházmegye püspöke arra kérte a helyi közösséget, hogy maradjanak erősek, majd közös imára szólította fel híveit.

Az Oxfordi Egyetem professzorát, Dirk Obbinket letartóztatták 120 ókori papiruszdarab eltulajdonítása és eladása miatt, mely Márk evangéliumának töredékét tartalmazta. A kutató az elmúlt évek során felhívta magára a hatóságok figyelmét, amikor 13 papirusztöredéket adott el az amerikai Hobby Lobby vállalat számára, mely vezérigazgatója megnyitotta a Biblia Múzeumot Washingtonban, ahol nemcsak lopott, hanem hamisított műalkotásokat is lefoglaltak.

A kulturális értéket hordozó ereklyék, műkincsek illegális feltárásának és kereskedelmének megakadályozását a nemzetközi közösség a Brexit során is figyelemmel kíséri. Mind az Unió, mind az Egyesült Királyság elkötelezett a kulturális örökség megóvása mellett, ebből következően az ehhez kapcsolódó illegális piacok felszámolása és pénzügyi bűncselekmények megakadályozása is prioritásként jelentkezik az elszakadási tárgyalások során. Tekintettel arra, hogy az Egyesült Királyság kiemelt helyzetben van az európai művészeti és régiségpiacon, továbbra is kulcsszerepet játszik a kulturális tárgyak tiltott ásatása és mozgatása elleni harcban az Unióból való távozást követően is.

Írta: Györgyi Dominika

A dél-afrikai St. Mary katedrális betörés és vandalizmus áldozata lett (Forrás: ANA/ Armand Hough)

Szerkesztette: Gönczi Róbert

Bosznia-Hercegovina államiságának kezdete óta vitatott és rendszeresen felmerülő kérdés a többségében szerbek lakta entitás, a Boszniai Szerb Köztársaság (Republika Srpska) esetleges függetlensége. Az 1992-95 között zajló, körülbelül százezer halálos áldozattal járó boszniai háború eseményei is főleg a boszniai szerbek elszakadási, önállósodási törekvései körül forogtak. Végül a daytoni békemegállapodás széles autonómiát biztosított Bosznia Hercegovina mindkét fő részegységének (a bosnyák-horvát többségű Bosznia-Hercegovinai Föderációnak és a Boszniai Szerb Köztársaságnak), azonban szerb részről időről időre napirendre kerül az elszakadás, főleg ha valamilyen sérelem éri a Republika Srpska autonómiáját. E téma ismét aktuálissá vált, miután Milorad Dodik, Bosznia-Hercegovina hármas államelnökségének szerb tagja egy, a szerb többségű entitásra nézve hátrányos alkotmánybírósági döntés után kilátásba helyezte az elszakadásról szóló népszavazás megtartását, ráadásul az állami szintű döntéshozatalban a szerb képviselők felfüggesztették tevékenységüket. E cikk célja megvizsgálni és bemutatni, hogy az országban ismét fellángoló feszültségek milyen eredményre vezethetnek, illetve hogy a nemzetközi közösség miként viszonyul a Boszniai Szerb Köztársasághoz, amelynek Szerbiával való kapcsolataival is kiemelten foglalkozom.

Milorad Dodik, az Államelnökség szerb tagja (Forrás: EPA/ Andrej Cukic)

Elszakadási törekvések rövid történeti áttekintése napjainkig

Az 1995-ös daytoni megállapodás nem szolgáltatott galapot Bosznia-Hercegovina részegységeinek teljes önállósodására vagy más államhoz való csatlakozására. Ennek ellenére már egy évvel a megállapodás megkötése után napirenden volt a Republika Srpska (RS) a Jugoszláv Szövetségi Köztársasághoz aló csatlakozása (amely abban az időben a mai Szerbia Montenegró és Koszovó területét foglalta magában) . Biljana Plavsic, az RS akkori elnöke, később háborús bűnökért elítélt, biológusprofesszorból lett politikus azonban kénytelen volt meghátrálni a nemzetközi közösség nyomása miatt.

A 2000-es évek során a Boszniai Szerb Köztársaság függetlenedési törekvéseit összekapcsolták Koszovó státuszával. A közvélemény szerint, amennyiben Koszovó egyoldalúan kinyilvánítja függetlenségét, függetlenségi referendumot kell tartani a Boszniai Szerb Köztársaságban is. 2008 februárjában az RS törvényhozói olyan határozatot fogadtak el, amely kimondta, hogy amennyiben a nemzetközi közösség többsége, különösen az Európai Unió elismeri Koszovó függetlenségét, úgy megtartják a függetlenségi népszavazást. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy alapvetően a boszniai szerbség sem nézte jó szemmel a koszovói törekvéseket, ezért sem ismerte el Bosznia-Hercegovina az új állam függetlenségét.) Milorad Dodik akkoriban az RS miniszterelnökeként koordinálta az eseményeket, a Független Szociáldemokraták Szövetségének (SNSD) elnökeként. Hivatkozási alapként az önrendelkezéshez való jogot hozták fel, mint legfőbb érvet: ha a koszovóiaknak volt joguk meghatározni a saját jövőjüket, a boszniai szerbeknek miért ne lenne? Az USA és az EU is hevesen ellenezte ezt a lépést, így a népszavazást azonban nem tartották meg. Az akkori Bosznia-Hercegovináért felelős főképviselő (High Representative for Bosnia-Herzegovina), Miroslav Lajcák elmondása szerint a Republika Srpskának nincsen joga elszakadni Bosznia-Hercegovinától, hiszen annak területi integritását a daytoni békemegállapodás arantálja. g

2011-ben ismét napirenden volt egy népszavazási kezdeményezés, azonban a korábbihoz hasonló okok miatt ez is meghiúsult. Milorad Dodik 2012 októberében, már a Republika Srpska elnökeként, kijelentette, hogy az általa irányított entitás függetlenné fog válni, és hogy az RS önálló államként is képes lenne fennmaradni.  A helyzet 2015-ben kezdett ismét élesedni, amikor Dodik és pártja gyakorlatilag pártprogrammá tette a régió függetlenségének elérését, azzal érvelve, hogy a bosnyák többség aláássa a Republika Srpska autonóm jogköreit. A tervek szerint amennyiben 2017 végéig az RS nem tudja bővíteni autonómiáját, 2018-ra népszavazást kezdeményeznek az elszakadásról. A nemzetközi közösség természetesen ismét kritikával illette e törekvéseket, a daytoni egyezményre hivatkozva. Milorad Dodik erre válaszul azzal érvelt, hogy a Boszniai Szerb Köztársaság saját alkotmánya (amelyet a daytoni egyezmény alapján módosítottak 1995-ben) tartalmazza az önrendelkezés jogát. Emellett Bosznia-Hercegovina szerb nemzetiségű vezetői sérelmezték, és napjainkban is sérelmezik az állami szintű bíróságok és ügyészségek tevékenységét, szerbek elleni elfogultsággal vádolva működésüket. Az állami szintű Alkotmánybíróságot pedig a három idegen állampolgárságú bíró jelenléte – amely a daytoni megállapodásban elő van írva – miatt támadja a szerb vezetés. Dodik végül 2017 szeptemberében jelentette be, hogy nem lesz függetlenségi népszavazás 2018-ban. Mivel azonban az elnök csak halasztásról beszélt, így várható volt, hogy az ügy pár évvel később ismét aktuálissá válik. Ez pedig 2020 februárjában következett el.

A daytoni szerződés aláírása (alsó sor, balról jobbra) Alija Izetbegovics (Bosznia-Hercegovina képviselője), Franjo Tudjman (Horvátország képviselője) és Szlobodan Milosevics (Jugoszlávia képviselője) által (Forrás: Anadolu Agency)

A jelenlegi szituáció

Bosznia-Hercegovina Alkotmánybíróságának 2020. február 7-i, 117-ik plenáris ülésén az ország alkotmányával ellentétesnek találta a Republika Srpska törvényhozása által alkotott mezőgazdasági földterületekről szóló törvény 53. cikkelyét, mely szerint az egykor a jugoszláv állam tulajdonában álló mezőgazdasági területek nem Bosznia-Hercegovina, hanem a Republika Srpska tulajdonát képezik. A szerbek fő érve, hogy az oszmán uralomi idején a városokba költöző, közigazgatási tisztségekhez és egyéb előnyökhöz jutó bosnyákok lemondtak földterületeikről, így azok hitelt érdemlően, földhivatali könyvek által is szerb tulajdonban kerültek. Az Alkotmánybíróság állásfoglalása szerint a föld állami tulajdon, így az a föderatív szintű állam tulajdonát kell, hogy képezze. A Republika Srpska Népek Tanácsának (Council of Peoples – olyan szerv, amelyben mindhárom nemzetiség képviselteti magát az RS-ben) hét bosnyák képviselője indítványozta ezen alkotmánybírósági eljárást, amely azt eredményezheti, hogy az ügy a kelleténél is több etnikai színezetet kap (főleg annak tükrében, hogy Dodik 2008-ban felvetette, hogy muszlim, azaz bosnyák bírók ne járhassanak el a Boszniai Szerb Köztársaságra vonatkozó ügyekben).

Ezen határozat volt a kiindulópontja az azóta húzódó politikai válságnak. Milorad Dodik (aki 2018-tól a háromtagú, rotációs államelnökség szerb tagja) vezetésével a boszniai szerbek ismét a külföldi alkotmánybírók jelenlétét támadják, az Alkotmánybíróságot elfogultsággal vádolják és működését az RS elleni támadásként értelmezik. Felmerült az is, hogy a két szerb nemzetiségű alkotmánybírót eltiltják a szerv munkájában való részvételtől. Annyi bizonyos, hogy az állami szintű döntéshozatali szervekben a szerb képviselők felfüggesztették részvételüket, és egy új, az Alkotmánybíróságot megreformáló törvény elfogadását sürgetik – ez azonban alapvetően alkotmányellenesnek minősül. Hasonló bojkottra sor került már 2019 márciusában is, amikor az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősített egy, a Boszniai Szerb Köztársaságban bevezetett ünnepnapot. Tavaly a szerb ellenzéki pártok nem támogatták Dodik lépését, mivel akkor a központi kormányzat működőképességének fenntartásában voltak érdekeltek, abban való részvételük miatt. Idén azonban minden szerb párt támogatja a döntéshozatali bojkottot. A Szerb Demokrata Párt (SDS) alelnöke szerint az Alkotmánybíróság döntéseivel a szerbek identitását rombolja. Milorad Dodik ismét a Republika Srpska elszakadását helyezte kilátásba, élesen szembehelyezkedve az Egyesült Államokkal és az EU-val.

A boszniai szerb vezetés 2020. február 15-én Belgrádba látogatott, ahol Aleksandar Vucic szerb elnökkel vitatták meg az aktuális helyzetet. Vucic kihangsúlyozta annak fontosságát, hogy a Republika Srpska lépései, intézkedési ne vezessenek a régió destabilizálásához, azokat jogszerűen, intézményi úton kell megvalósítani. Dodik ennek ellenére elkötelezett a népszavazás megtartása mellett, kérdés, hogy lendülete kitart-e az éles külföldi bírálatok ellenére is. A jelek szerint Bosznia-Hercegovina az egy évig tartó kormányalakítás után pár hónappal újabb politikai válsággal néz szembe.

Milorad Dodik, a boszniai Szerb Köztársaság elnöke, a háromtagú boszniai államelnökség soros vezetője (b) és Aleksandar Vucic szerb elnök a NATO Jugoszlávia elleni légicsapásainak huszadik évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen a dél-szerbiai Nisben 2019. március 24-én. A katonai szövetség a jugoszláv haderő Koszovóból való kivonását kényszerítette ki az 1999. március 24-én indított légicsapással
(Forrás: MTI/EPA/Djordje Savic)

Nemzetközi felügyelő szervek tevékenysége Bosznia-Hercegovinában

A boszniai háborúnak véget vető, a nemzetközi közösség által kidolgozott békemegállapodásról (General Framework Agreement for Peace in Bosnia and Herzegovina) 1995 novemberében állapodtak meg az érdekelt felek, az USA Ohio állambeli Wright-Patterson légibázisán. A hivatalos aláírásra Párizsban került sor ugyanezen év december 14-én. Azon kívül, hogy ezen megállapodás IV. melléklete tartalmazza Bosznia-Hercegovina alkotmányát, a nemzetközi közösség jelentős ellenőrzési jogokat állapított meg magának az egyezmény megalkotásakor. Az egyik legfontosabb a békefenntartó missziók további jelenléte az országban, amelyek a daytoni egyezmény katonai aspektusait hajtják végre és azok betartását ellenőrzik. Az 1992-től jelen lévő UNPROFOR-t (United Nations Protection Force) felváltotta a NATO IFOR-missziója (Implementation Force), amely 1995-96-ban tevékenykedett az országban. Ezt váltotta a szintén NATO által vezetett Stabilisation Force (SFOR), melyet 2004-ben az Európai Unió tagállamainak újdonsült kül- és biztonságpolitikai együttműködése jegyében az EUFOR Althea missziója váltott fel, amely napjainkig is működik. A békemegállapodás civil, politikai rendelkezéseinek érvényesüléséért az Office of the High Representative (OHR, Főképviselői Hivatal) felelős. A főképviselő szoros kapcsolatot tart fenn az ország különböző politikai és civil szereplőivel, koordinálja tevékenységüket, emellett az 1997-es bonni konferencián többletjogokat is kapott: amennyiben úgy találja, hogy valamely helyi tisztviselő a békemegállapodás elveivel ellentétes tevékenységet folytat, eltávolíthatja hivatalából. Ezen felül szükség esetén beavatkozhat a törvényhozási folyamatokba, jogot alkothat. Összességében megállapítható, hogy napjainkban Bosznia-Hercegovinában a főképviselő gyakorolja a legnagyobb politikai hatalmat. A Szarajevóban székelő Főképviselői Hivatalnak 1996 májusától a Republika Srpska adminisztratív központjában, Banja Lukában működik egy regionális irodája is. Az általános cél az, hogy a főképviselő döntéshozó szerepe folyamatosan átalakuljon egy közvetítői szerepkörré, amelyhez azonban a helyi viszonyok számottevő javulása volna szükséges, a társadalmi élet minden területén. A főképviselői posztot 2009 óta Valentin Inzko osztrák diplomata tölti be. 2011-től az Európai Unió külön képviselteti magát Bosznia-Hercegovinában, a Special Representative (különleges képviselő) személyében, aki jelenleg a szintén osztrák Johann Sattler. E posztot legfőképp az ország EU-integrációs folyamatának koordinálására hozták létre. A nemzetközi közösség ország feletti legteljesebb kontrollját az ún. Peace Implementation Council („Béketeremtő Tanács”) testesíti meg, amelyben összesen 55 állam, illetve nemzetközi szervezet vesz részt. Ezen szerv rendelkezik egy irányító testülettel (Steering Board), amelyben főleg a nagyobb nyugati országok és az EU képviselői foglalnak helyet. Az irányítóbizottság rendszeresen ülésezik Szarajevóban a főképviselő elnöklete alatt, ahol a résztvevő államok nagykövetei politikai tanácsokkal szolgálnak a főképviselő számára.

Olasz katona készül, hogy felhúzza az SFOR zászlóját Szarajevóban, miután aláírásra került a daytoni megállapodás (Forrás: SSGT Michael Featherston/U.S. Department of Defense)

A nemzetközi közösség válasza a kialakult helyzetre

A 2. pontban vázolt helyzettel kapcsolatban a Peace Implementation Council irányító testülete 2020. február 19-én jelentetett meg egy állásfoglalást. A Steering Board először is támogatásáról biztosítja Bosznia-Hercegovina Alkotmánybíróságát és az abban szolgáló bírákat is. Emellett felhívja a figyelmet az alkotmánybírósági határozatok kötelező voltára, melyek végrehajtása minden esetben kötelező az illetékes hatóságok számára. Az Alkotmánybíróságot a jogállamiság és a demokrácia legfontosabb építőköveként említi a közlemény, amely elfogadhatatlannak minősíti a Republika Srpska tisztviselőinek bojkottját az állami intézményekben. A nemzetközi közösség ugyanezen dokumentumban kihangsúlyozza, hogy a Bosznia-Hercegovina két entitása közötti Inter-Entity Boundary Line em jelent államhatárt, így az nem implikálja a Boszniai Szerb Köztársaság államiságát. A közlemény világossá teszi, hogy Bosznia-Hercegovina szuverén állam, melynek területi integritását és államberendezkedését a nemzetközi közösség a daytoni békemegállapodás endelkezéseinek fenntartásával szavatolja. Ennek megfelelően egyik entitásnak sincsen joga az elszakadáshoz. Kiemelik, hogy a két entitás csupán a Bosznia-Hercegovina Alkotmánya által létrehozott képződmények, így ez azt jelenti, hogy az alkotmánynak teljes körűen alá vannak rendelve. A Peace Implementation Council arra szólít fel minden politikai szereplőt, hogy tevékenységükkel segítsék elő az országban végrehajtandó reformokat, amelyek elengedhetetlenek a Bosznia-Hercegovina Európai Uniós integrációjához vezető úton. Jelzésértékű, hogy Oroszország, bár tagja az irányító testületnek, e közlemény kiadásában nem vett részt.

A közlemény gyakorlatilag nem tartalmaz semmilyen új információt, a nemzetközi közösség hosszú évek, évtizedek óta ugyanezen érvekkel próbálja lecsillapítani a szeparatista törekvéseket. Egyértelműnek látszik, hogy ha Milorad Dodik és a Republika Srspka vezetése kiírná a népszavazást az elszakadásról, a nemzetközi erők (például az EUFOR-misszió) azonnali közbeavatkozása miatt meghiúsulna a lebonyolítása. Amennyiben a Republika Srpska ennek ellenére önkényesen kikiáltja függetlenségét, alig lenne olyan állam a nemzetközi porondon, amely elismerné (a nyugati szövetségi rendszerbe tartozók közül előreláthatólag egy sem). Emellett kérdéses, hogy Dodik retorikája ellenére mennyire lenne egyáltalán életképes egy önálló RS. Ha a földrajzi jellemzőket nézzük, láthatjuk, hogy a mindkét entitáshoz tartozó Brcko-i körzet pontosan kettévágja a Republika Srpska területét, emellett a horvát határ mentén beékelődik az RS területébe a Bosznia-Hercegovinai Föderáció legkisebb kantonja, a Posavina kanton is, mely két részre oszlik (Orasje és Odzak). Nehezen elképzelhető, hogy egy állam ilyen előnytelen földrajzi elhelyezkedéssel képes lenne megfelelően működni és egy gazdasági-jogi egységet alkotni.

A világ egyik legbonyolultabbjaként számon tartott bosznia-hercegovinai választási rendszer, valamint a regionalitás kérdését jelentősen megbolygató Brcko-i körzet és Posavina kanton (Forrás: Center for Strategic & International Studies)

A Republika Srpska kapcsolatai Szerbiával

A daytoni egyezmény lehetővé teszi Bosznia-Hercegovina két entitása számára, hogy kapcsolatokat alakítsanak ki más államokkal, összhangban és egyetértésben az állami szintű kapcsolatokkal. Ennek megfelelően 1997. február 28-án a Boszniai Szerb Köztársaság együttműködési megállapodást kötött a Jugoszláv Szövetségi Köztársasággal (későbbiekben Szerbia). Eszerint a felek számos területen szoros együttműködést alakítottak ki, emellett a két fél elnöke, miniszterelnöke és kormányzata között is rendszeres párbeszéd zajlik a 2006-ban felújított egyezmény által létrehozott Együttműködési Tanács, illetve más formális és informális csatornák keretében. Kiemelt az együttműködés az infrastrukturális és energiaügyi fejlesztések terén, Szerbia ráadásul jelentős összegekkel támogatja a Boszniai Szerb Köztársaságban megvalósítandó projekteket. Zeljka Cvijanovic, a Republika Srpska elnöke egy 2019 eleji közleményében kifejezte háláját Szerbia segítségéért és külön kiemelte, hogy Szerbia az „RS belügyeibe való beavatkozás nélkül” törekszik a régió helyzetének javításához hozzájárulni. Emellett Vlagyimir Putyin 2019. januári belgrádi látogatásának alkalmából kiválónak nevezte Oroszország és a Boszniai Szerb Köztársaság partneri kapcsolatát. Említésre méltó, hogy a boszniai szerbek elszakadását Oroszország sem támogatja, többek között azért, mert a szerbek vétói nélkül Bosznia-Hercegovina lényegesen közelebb kerülne a NATO-hoz, az ország esetleges NATO-tagsága pedig újabb ütés lenne a balkáni befolyását megtartani kívánó orosz külpolitikának.

Már az 1997-es egyezmény is tartalmazta, hogy a két fél kooperációja Bosznia-Hercegovina területi integritásának teljes körű elismerése mellett zajlik. Sok más külső tényező mellett Szerbia közvetlen támogatásának hiánya is szerepet játszhat abban, hogy a boszniai szerb vezetés a sok ígéret ellenére sohasem tartotta meg a függetlenségi népszavazást. Az egymást követő szerb kormányzatok a hivatalos megnyilatkozásokban következetesen elzárkóztak a Republika Srpska Szerbiához csatolásától. Milorad Dodik egy 2017. novemberi interjúban megjegyezte, hogy az „egyetlen akadály a Boszniai Szerb Köztársaság elszakadására az maga Szerbia”. Ebből is következik, hogy az RS szeparatista irányultságú vezetői a Bosznia-Hercegovinától való elszakadás során elsősorban a Szerbiához való csatlakozást tekintik prioritásnak, hiszen az entitás önmagában kudarcra lenne ítélve. Továbbá Szerbia számára nemzetközi hitelességét is negatívan érinthetné a boszniai szerbség nyílt támogatása az elszakadásra: ha az alapvetően etnikai alapon kivált Koszovó függetlenséghez való jogát nem ismeri el, a szintén etnikai alapon elszakadni kívánó RS függetlenségét, illetve anyaországhoz való csatlakozását sem támogathatja nyíltan, figyelmen kívül hagyva a daytoni egyezményt.

Milorad Dodik és Vlagyimir Putyin találkozója 2016 szeptemberében (Forrás: Kremlin.ru)

Összegzés

Összességében megállapítható, hogy a Boszniai Szerb Köztársaság esélye az elismert, független állammá válásra vagy a Szerbiához való csatlakozásra szinte minimális. Ezzel a boszniai szerb politikusok is tisztában vannak, azonban a szeparatista retorika (melynek ékes példája Dodik 2020 februárjában a Banja Luka-i parlamentben elhangzott „Goodbye BiH, welcome RS-Exit” kezdetű beszéde), a függetlenségi népszavazás lebonyolításának ismétlődő ígérete, az állami szintű döntéshozatal bojkottal való megbénítása nem engedi lecsillapodni a nacionalista érzelmeket, és ez politikai hasznot jelent az érintett pártoknak és politikusaiknak. A fenyegetések gyakorlatba való átültetése beláthatatlan következményekkel járna a régió stabilitására nézve, így hivatalosan Szerbia is ellenzi Bosznia-Hercegovina területi egységének megbontását.

A nemzetközi közösség, bármennyire kiterjedt jogkörrel is rendelkezik az ország irányításában, a szerb nemzetiségű lakosság alapvető érzelmi attitűdjeit nem tudja megváltoztatni. Amennyiben ez a tendencia a jövőben is folytatódik, szinte biztos, hogy Bosznia-Hercegovina nem fog tudni érdemben előrelépni a működőképes és modern állammá váláshoz, és az euroatlanti integrációhoz vezető úton.

Írta: Kőbányai Dénes

A 2011 óta máig tartó líbiai konfliktust rengeteg tényező befolyásolja. A regionális és globális hatalmak érdekszféra építése, a földrajzi elhelyezkedéséből adódóan a migrációs válságban játszott szerepe, valamint az olaj- illetve gázmezők birtoklása, amiből jelentős nyersanyag exportot folytat. Azonban a koronavírus kapcsán bejelentett ENSZ fegyverszüneti javaslatot követő súlyos bombázások közepette is jelen van egy kevésbé ismert, de meghatározó vallási felekezet, amely a Halifa Haftár tábornok vezette Líbiai Nemzeti Hadseregben jelent meg. Szélsőséges nézeteik folytonosan teret nyernek és a vallási, politikai, katonai ranglétrán egyre magasabbra emelkednek.

Rabee al-Madkhali a vallási csoport megteremtője szaúd-arábiai születésű szalafista tudós. Itt nevelkedett és tanult. Egész életét a Hadísz és az iszlám vallás tanulmányozásának szentelte. Eleinte nem támogatta, de aztán később a szaúdi királyi család pártolója lett az 1990-es évektől. Az 1990 és 1991 között zajló Öbölháború után kiemelkedő szerepe volt a királyi család reputációjának megőrzésében, miután amerikai csapatok állomásozását engedélyezték az országban.  Tanulmányait az első számú vallástudományi intézményben, a Medinai Iszlám Egyetemen végezte.

A szalafizmus és propagandista ága, a madkhalizmus
A szalafizmus legelterjedtebb változata a kvietizmus, melynek fő tézise a politikától való semlegesség és a regnáló hatalom elfogadása. Szerintük a változás csak a vallás útján hozható el. A politikai semlegességet annyira szigorúan veszik, hogy a közösség vezető tagjai nem is vettek részt a 2011. február. 11-e utáni választásokon és a Kadhafit megbuktató harcokban sem, ezeket nyíltan elítélték. Nevük is az iszlám vallást gyakorlók első három nemzedékére utal, ez a  „al-salaf al-ṣāliḥ” avagy „kegyes felmenők” kifejezésből származik. A hitközösség jellemzője továbbá, hogy szimpatizál a szunnita nézetekkel, ezzel is növelve elfogadottságát a többségben az iszlám ezen irányzatát követő líbiai lakosság körében.

A különböző ágakhoz tartozó szunnita, síita és ibadi lakosok aránya a világon (Forrás: Diarmuid Shiel)

Rabee al-Madkhali a vallási csoport megteremtője szaúd-arábiai születésű szalafista tudós. Itt nevelkedett és tanult. Egész életét a Hadísz és az iszlám vallás tanulmányozásának szentelte. Eleinte nem támogatta, de aztán később a szaúdi királyi család pártolója lett az 1990-es évektől. Az 1990 és 1991 között zajló Öbölháború után kiemelkedő szerepe volt a királyi család reputációjának megőrzésében, miután amerikai csapatok állomásozását engedélyezték az országban.  Tanulmányait az első számú vallástudományi intézményben, a Medinai Iszlám Egyetemen végezte.

Később ide tér vissza és a Hadísz és Iszlám tanulmányok kar vezető oktatója lett. Nagy befolyással bír a királyi családhoz köthető viszonyai miatt, bár nem tagja egy hivatalos vallással foglalkozó kormányszervnek sem.

Rabee al-Madkhali (Forrás: Aberfoyle International Security)

A szalafizmus három ága közül Madkhali a harmadik, az úgynevezett „propagandisztikus” ágat képviseli. Ez az elnevezés abból adódik, hogy a szaúdi királyi családot és általánosan az autoritást elfogadják, és ezek tiszteletét szinte a vallás alaptézisének tekintik a követők. Alapvetően agresszívabb retorikát alkalmaz, és buzdítja híveit a különböző akciókra a szellemi vezetők által kijelölt ellenséggel szemben. Ez az ideológia vonzó a szélsőséges gondolkozóknak is, mivel más irányzatokat követő muszlimok ellen is szót emel, mint például a Muszlim Testvériség és a politikai szalafisták. A szalafizmus radikális , Rabee al-Madkhali által közvetített tanait követő muszlimok, az LNH kötelékén belül brigádokba szerveződve kimagasló pozíciókat töltenek be.

Szerepük a konfliktusban és Líbia életében

A madkhalisták a 2014 óta tartó második líbiai polgárháborúban mindkét oldalon képviseltetik magukat. Bár szellemi vezetőjük kinyilatkoztatásai (fatvák) eredményeként nagyobb számban állnak Haftár, mintsem a Nemzeti Megállapodás Kormánya (GNA) mellett. Ezekben a fatvákban Madkhali bátorította híveit, hogy csatlakozzanak Haftár erőihez. Azóta is igyekeznek jelenlétüket növelni a felsőbb katonai vezetésben és a vallási intézetekben, mind a nyugati és a keleti térfélen.
Aggodalomra ad okot az az antidemokratikus és dogmákhoz ragaszkodó látásmód, amit megjelenítenek a madkhalisták. Befolyásuk a vallási intézményekben lehetőséget nyújt számukra, hogy a saría bevezetése felé tett lépéseket megtegyék.
Mára egyértelművé vált, hogy a madkhalisták  eltávolodtak a kvietista , a politikától távolmaradó szemlélettől, céljaik ennél már távolabb mutatnak. Prioritást képez számukra a vallási szféra feletti dominancia. Különös tekintettel a nyugati régióban , ahol a Haftár uralta régióval szemben ezeket a posztokat 2018-ig csak  ideológiai riválisaik töltötték be, akik,  a líbiai tradíciókhoz szorosabban kötődő szunnita iszlámot hirdették. A vallás feletti teljes uralom legfőbb sajátossága a mecsetek ellenőrzése és az ottani indoktrináció. A médiát felhasználva pedig szélesebb köröket tudnak elérni a propaganda módszerével. Hasonlóan hittestvéreikhez, a Fájez esz-Szarrádzs vezette országrészben is tevékenyek a madkhalisták. A vallási ügyekért felelős intézmény (Awqaf) élére Szarrádzs 2018-ban kinevezte Mohamed Abbanit, aki közel áll madkhalista körökhöz. Ugyanebben az évben a helyi szúfi közösség nem tarthatta meg a maulid ünnepét madkhalista nyomásra. Abbani engedélyezte, hogy új madkhalista prédikátorok tarthassanak szertartásokat a korábbi, konszolidáltabb vallást tanítók helyett szerte a nyugati régióban.
A vallási befolyáson túl a kultúra forrásait is megszabják az LNA biztonsági erői, mint egyfajta „morális rendőrség „. 2017 januárjában egy Egyiptomból érkező könyvszállítmányt foglaltak le al-Marj városában. A könyvek terjesztését akadályozzák, mert iszlámellenesnek és pornográfnak tartották az írásokat. A rakomány többek között Freidrich Nietzsche, Paulo Coelho  és Naguib Mahfouz műveit tartalmazta.
A nemi alapon történő szegregációt és a nők szabad mozgásának korlátozását szorgalmazzák. Abdelrazeq al-Naduri a LNA vezérkari főnöke 2019-ban pár napra bevezette, hogy a 60 év alatti nők kísérő nélkül nem mehettek az utcára. Ezt pár nap múlva vissza is vonta a közfelháborodás hatására.
A líbiai társadalom és a konfliktus miatt érintett országok számára is riasztó, hogy a vallási csoport kész együttműködni kétes hátterű paramilitáris alakulatokkal mindkét oldalon. Ez a tény a nyugati térségben rendfenntartó tevékenységük során megszerzett bizalmat is lerombolja.
Pozitívumként lehet tekinteni az Iszlám Állam elleni harcban nyújtott segítségüket, és a dzsihadista szervezetek nyílt elítélését. Ezzel szemben a Muszlim Testvériség elleni agresszív fellépésük, valamint a vallási kisebbségek elnyomása beárnyékolja ezt a képet.
A vallási vezetők sokszor uszítják követőiket az ENSZ által elismert Fájez esz-Szarrádzs kormánya ellen. Éppen ezért veszélyforrásként lehet tekinteni a nyugati kormányerőkben szolgáló madkhalistákra , hiszen bármikor oldalt válthatnak.
Erre jó példa a stratégiailag fontos Szurt város bevétele, ahol a helyi madkhalista milíciák és a Kadhadhfa törzs (ahonnan a korábbi diktátor Moammer Kadhafi is származott) átállt Haftár oldalára. A törzsi meghatározottság napjainkban is jelen van a Líbiában, még ha városi környezetben is.

Szúfi szentély lerombolása (Forrás: STR/ EPA/ Landov)

Vallási tisztogatás
A madkhalisták fellépése a vallási kisebbségekkel szemben leginkább a szúfizmus, ami az iszlám egy ezoterikus megközelítése (a misztériumokra, hiedelmekre épül) és a kereszténység hívői ellen elkövetett bűncselekményekben érhető tetten. A líbiai amerikai nagykövetség 2018-as jelentése alapján a madkhalista szalafisták részt vettek keresztények bántalmazásában. Több alkalommal romboltak le szúfista szentélyeket Tripoliban, Bengáziban és az ország több pontján. Ezek szinte mindegyike történelmi emlékhely is volt. A szúfista templomokkal, kegyeleti helyekkel szembeni vandalizmus nem új keletű az országban. Más csoportok is, mint az al- Sharia vagy az ISIS is követtek el vallási indíttatású rongálást. Ezeket az UNESCO is elítélte.

Salman bin Abdulaziz találkozója Hatftárral (Forrás: Courtesy of Saudi Royal Court/Handout via Reuters)

Nemzetközi vonatkozások

A nagyhatalmi befolyás a vallási vonatkozásban is megjelenik. Mint köztudott, Madkhalinak jelentős kapcsolatai vannak a szaúdi királyi családdal. Ez a kapcsolat szolgál az érdekérvényesítés egyik eszközeként, amellett, hogy Rijád jelentős pénzösszeggel is támogatta Haftárt még 2019 áprilisában. Gyakori vád Madhkalival szemben, hogy a szaúdi rezsim által meghatározott forgatókönyvet igyekszik keresztülvinni a líbiai hívőkön keresztül, ahogy azok egyre nagyobb befolyást igyekeznek kiépíteni az állam felett. Ezen agenda egyik fő eleme a Muszlim Testvériséghez hasonló politikai iszlámot követő körök felszámolása és meggyengítése. A szaúdihoz hasonló hatalmi berendezkedés kialakítása az arab országokban ugyancsak érdeke a királyságnak.
Egy másik szereplő a konfliktus színpadán a Nemzetközi Büntetőbíróság. A nemzetközi szervezet a háborús bűnösök elítélésével foglalkozik. 2017. augusztus 15-én és 2018. július 4-én adtak ki letartóztatási parancsot Mahmoud Al-Werfalli ellen, aki csoportos kivégzéseket hajtott végre Bengáziban és környékén, amiket az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa fedett fel.
Werfalli a különleges erők al-Saiqa nevű dandárjának parancsnoka, ami az egyik leginkább a madkahlisták által befolyásolt egység. Ez az alakulat vett részt az Bengáziért folytatott „Operation Dignity” elnevezésű hadműveletben.  A letartóztatási parancsot követően a LNA közleménye szerint őrizetbe vették, és eljárást is kezdeményeztek ellene. Azonban pár nap múlva Haftár szabadlábra helyezte és alezredessé léptette elő.

Haftár és Werfalli (Forrás: Screengrab)

Líbia a jövőben
A madkhalisták jelenléte egy további dimenziót ad a sok összetevőből álló líbiai polgárháborúnak. Szerepük a felülreprezentáltságuk miatt meghatározhatja az ország jövőjét. Egy olyan irányzatot ismerhettünk meg, amely saját érdekei mentén építi ki hatalmát és befolyását a párhuzamosan létező állami szervekben. A csoport így teszi függővé mindkét oldalt a mozgalomtól. Léteznek ugyan mérsékeltebb képviselői is az eszmének, de mindent figyelembe véve nem lehet konstruktívnak nevezni őket, ha az ország demokratizálásáról van szó. Külső szereplők befolyása alatt állnak, akik közvetett módon igyekeznek érdekeiket megjeleníteni. Nézeteik hátráltatják az állam szekularizálását, beleértve a hadsereget is, ahol a professzionizmus szem előtt tartása lenne a fő cél és nem a vallási hovatartozás. A társadalom demokratikus gondolkodása nem tud kialakulni, ha a legalapvetőbb jogokat, mint a vallásszabadság és egyenlőség nem tarják tiszteletben. Haftar tábornok egy olyan fegyvert tart, ami visszafelé is elsülhet. Semmi sem biztosítja, hogy a madkhalisták nem radikalizálódhatnak tovább, és csatlakozhatnak más szélsőséges szervezetekhez. Jövőbeli hatalmát is veszélyeztetik, mivel a törzsek függetlenségüket féltve nem hajlandók alávetni magukat a madkhalista önkénynek. Féltik hatalmukat a városokban és a saját övezeteikben. A tábornok esetleges eltűnésével egy olyan hatalmi vákuum alakulhat ki, amiben a  madkhalisták egy egységes mozgalomként magukhoz ragadhatják a kezdeményezést, ezzel is kétségessé téve egy stabil és egységes Líbia jövőképét.

Werfalli által elkövetett kivégzés (Forrás: Screengrab/ Twitter)

Írta: Kovács Ádám

Források:

Libya: Are Haftar’s forces harbouring ‘the new ISIL’?: https://www.aljazeera.com/news/2020/02/libya-haftars-forces-harbouring-the-isil-200226133944416.html

Analysis- Libya and the salafi pawns in the game: https://www.aa.com.tr/en/africa/analysis-libya-and-the-salafi-pawns-in-the-game/1697641

Adressing the rise of Libya’s madkhali salafis: https://www.crisisgroup.org/middle-east-north-africa/north-africa/libya/addressing-rise-libyas-madkhali-salafis

Salafism: https://oxfordre.com/religion/view/10.1093/acrefore/9780199340378.001.0001/acrefore-9780199340378-e-255

Military Prosecutor under Haftar’s command refuses to surrender Al-Werfalli to ICC:

https://www.libyaobserver.ly/news/military-prosecutor-under-haftars-command-refuses-surrender-al-werfalli-icc

Libya: New Wave of Attacks Against Sufi Sites:

https://www.refworld.org/docid/5a2907e44.html

 

Kedves Olvasó!

A Vallás és Biztonság hírfigyelő mellett mostantól jelenlegi és volt műhelytagok írásait is nyomon követhetik. A hírfigyelőkkel szemben az elemzésekben az érdeklődő jobban elmélyülhet a vallás és a biztonság egy-egy regionális vagy tematikus aspektusába. Elsőként fogadják szeretettel egy volt V&B műhelyes hallgató, Mészáros Kinga cikkét a bhutáni vallási radikalizmusról!

Gönczi Róbert

(A Vallás és Biztonság Műhely koordinátora)

 

A távol-keleti, mindössze 750 ezer főt számláló lakosságú és 38 ezer négyzetkilométer területű Bhután adatai alapján elenyészőnek tűnhet a hatalmas ázsiai országok közeli szomszédságában. Bhután valóban nem gigászi méreteiről ismert a világon, azonban mégis egyedülállóként tarthatjuk számon: a távol-keleti parányi ország a lakosság, egyedi mutató alapján való méréséről híresült el az 1970-es években, ami nem más, mint a boldogságindex. Emellett, vallása a buddhizmus, amelyet a világ egyik legtoleránsabb vallásai között tartanak számon. Így, meglepően hathat, hogy ebben a piciny és békésnek tűnő, a világ legboldogabb országaként számon tartott ázsiai államban mégis milyen mérteket ölt a vallási radikalizmus mind állami, mind társadalmi szinten. Az ország ugyanis 45. az amerikai Open Doors szervezet által minden évben publikált listán, amely a világ államait a keresztényeket sújtó jogfosztások, illetve egyéb atrocitások, a keresztényüldözés foka szerint rangsorolja.

Az ország rendkívül tagolt, mind földrajzi, mind etnikai, mind vallási tekintetben. Az ország ugyan főként buddhista többségű, azonban jelentős számú, a népesség közel 20 százalékát kitevő hindu kisebbség él területén, míg a keresztények létszámát 3,6 százalékára becsülik. A tibeti eredetű, politikailag és kulturálisan domináns ngalongok vagy ngalopok az ország nyugati és középső területein élnek. A ngalongok a buddhizmus tibeti ágát követik, s a dzongkha nyelvet beszélik. Beszédes is, hogy Bhután történelmében főként a tibeti buddhizmus követői domináltak, illetve a függetlenedés óta regnáló királyi dinasztia is ezen etnikum tagja. Szintén jelentős etnikum a sharchopok, akik indo-burmai eredetiek, s főként az ország keleti részén élnek, s dzongkhához közel álló tshangla nyelvet beszélik. A két etnikumot közösen drukpáknak nevezik. A harmadik fő etnikum a többségében hindu kisebbség, akik nepáli eredetűek ás a déli részeken élnek, nepáli nyelvet beszélnek. A konfliktus főként a drukpák és a nepáli származásúak között áll fent, amely 1970-től éleződött ki. Az etnikai széttagoltságra súlyosbító körülményként hat Bhután fejletlen infrastruktúrája és ipara, a Himalája miatti elszigeteltsége, valamint a társadalmi és vallási széttagoltságot lekövető – az ország nagy szintkülönbsége miatti – éghajlati megosztottság: míg Dél-Bhutánban az éghajlat trópusi, a középső országrészeken már szubtrópusi, s az északi, hegyes területeken meglehetősen hideg, mindez tovább fokozva a konfliktusokat, hiszen a lakosság jelentős többsége vidéken él, erősen támaszkodva a mezőgazdasági termelésre, így mindezen éghajlati és földrajzi körülmények eltérő feltételek biztosítanak az élelmiszer-termelésnek.

Bhután a II. világháborút követően vált függetlenné, ekkortól éleződött ki a politikai akarat az egységes bhutáni identitás kialakítására, amelynek egyik sarkkövévé a buddhizmust kívánták tenni. Mindez nem meglepő, hiszen az alkotmányos monarchia kormányformáját gyakorló Bhután életében a buddhizmus a kezdetektől fogva rendkívül fontos szerepet töltött be: Bhután már időszámításunk előtt 2000-ben biztosan lakott volt, azonban történelmét általában 747-hez kötik. Ebben az évben érkezett meg ugyanis Padma Sambhava, buddhista szent Tibetből az országba, s ismertette meg a tibeti buddhizmust. A vallás az elmúlt közel 1300 évben ugyan számos változáson ment keresztül, azonban Bhutánt, s annak politikai fejlődését elsősorban a vallás határozta meg.  A bhutáni államalakulat központi összefogására is egy tibeti szerzetes tett kísérletet az 1600-as években, azonban az ország hamar több évszázadig tartó polgárháborúba süllyedt. A távol-keleti ország mai berendezkedésének megalapozása és kialakítása elsősorban a britekhez köthető a XX. század hajnalán, s politikai intézményrendszerének kialakulására is nagy hatással volt a brit monarchista berendezkedés. Mindennek megfelelően, 1907-ben egy tartományi kormányzó, a tibeti buddhista iskola követője, Ugyen Wangchuck vette át a hatalmat, aki örökletes monarchiát vezetett be, s így leszármazottjai követték a trónon. Jól látható tehát, hogy Bhután államának közel 1300 éves történetében a buddhista vallás és annak képviselői voltak meghatározóak, jelenleg is éreztetve hatását.

Buddha szobor Timpuban, Bhután fővárosában (Forrás: BBC)

A bhutáni vezetés a buddhizmust nemcsak az ország kulturális, hanem szellemi örökségnek tartotta a kezdetektől, amely végül a 2008-as alkotmányába is bekerült az országnak. Az 1947-ben függetlenné váló ország így nem meglepő, hogy mekkora hangsúlyt fektetett a kezdetektől a többi vallással és etnikummal szemben a buddhizmusra, s annak védelmére, különösképpen a maoista Kína felülemelkedésének időszakában, illetve a hindu India közvetlen szomszédságában. A függetlenedéssel trónra kerülő Wangchuck-dinasztia megkezdte tehát az ideológiai alapok kialakítását, amely a kollektív identitástudat kiépítése alapjául szolgálhatott. 1963-ban a király megváltoztatta címét a Druk Gyalpo-ra, azaz sárkány királyra, mindezzel is erősítve a bhutáni identitást.  Mind a lakosság bhutánizálását célozta a házasodási törvényt, illetve az állampolgársági törvényt. A nepáli kisebbséget célba vevő, ámde a keresztény lakosság életére is negatívan ható intézkedések főként az 1970-es évektől jelentek meg igazán, ugyanis ekkor kezdett el növekedni a kisebbségek létszáma és szerepe a bhutáni ngalong etnikum rovására, amelyet az ország vezetése fenyegetésként azonosított.  A buddhizmus kulturális öröksége volt az egyik alappillére a vallási kisebbségeket kirekesztő kulturális nacionalizmus elvének. Jól látható, hogy a nemzeti és vallási identitás keveredik, s összemossák, már-már a buddhizmus a bhutáni identitással azonosítják, tehát rendkívül intoleránssá válik az ország vezetése és az uralkodó az eltérő vallásokkal és a vezető ngalongon kívüli etnikumokkal szemben, hiszen az nem bhutáni, mi több fenyegetésként azonosítják őket a bhutáni identitásra nézve.

Az 1990-es évek elejére mindez fokozódott: az uralkodó meghirdette „az egy nemzet, egy nép” politikát, az ország bhutanizálásának következő mérföldköveiként, s ezen jelszó keretében meghirdette kulturális politikát, azaz a Driglam Namzha-t, amely tehát a megkülönböztetett bhutáni nemzeti identitás létrehozására irányult, a ngalong uralkodó kultúrája alapján. Mindezek jegyében, kötelezővé tették a dzongha nyelv használatát és a ngalong népi viseletet bizonyos alkalmakon. 1979-ben az állam még a kereszténység nyilvános gyakorlását és térítését tiltotta be, azonban 1992-re teljes tiltássá csúcsosodott. A bhutáni vezetés azonban a hindu vallás gyakorlását nem tiltotta be, amely mindannak tudható be, hogy a kereszténység a keleti kultúráktól és vallásoktól még inkább eltér, s az ország vezető rétege aggódik, hogy még erőteljesebben megosztja a társadalmat. 1994-ben már a különleges ENSZ előadó jelezte a bhutáni kormány felé, hogy a keresztényeket rossz bánásmódban részesítik és kényszerítik az ország elhagyására. Mindezt megerősíti, hogy 1993-ban 100 keresztény hagyta el Bhutánt, de az állami vezetés ezt hevesen tagadta. A keresztény menekültek mellett, különböző becslések szerint ebben az időszakban százezer, bhutáni állampolgárságát elvesztő, nepáli származású hagyta el az országot, akik Nepálban felállított menekülttáborokban leltek menedékre, s sokan az Amerikai Egyesült Államokban találtak végleges lakóhelyre.

A 2008-tól elkezdődő demokratikus folyamat, amelynek első fontos mérföldköve a bhutáni alkotmány, amelyben ugyan megjelenik a buddhizmus, mint az ország szellemi öröksége, azonban elviekben garantálja a vallásszabadságot. A vallás szabadsága azonban nem teljes mértékben valósult meg. Ennek egyik oka, hogy az elmúlt 70 évben az ország vezetése igyekezett kialakítani a bhutáni identitástudatot, illetve mindennek a védelmét. Így nem meglepő, hogy a kétezres években a keresztények elleni atrocitások a demokratizálódási folyamat ellenére sem fejeződtek be. További okok közé tartozik az, hogy az alkotmány csupán a hindu és buddhista vallást említi külön. Az alkotmány rendelkezései ellenére, gyakori a keresztények hátrányos helyzetbe hozása bizonyos tartományokban, különösképpen a munkához és az oktatáshoz való jogra, továbbá a zaklatás, a fizikai erőszak, a fenyegetés, az állampolgárság megvonása, illetve a falvak vezetői vagy családfők is igyekeznek a keresztényeket áttéríteni. A Bibliák kiadása, a térítés, illetve a keresztény iskolák építése továbbra is tilos. Manapság is rengeteg bejelentés érkezik az Open Doors szervezetéhez. Az egyik házi gyülekezet például arra kényszerült, hogy bezárja és megszüntesse az istentiszteleteket, miután a hatóságoktól figyelmeztetéseket és fenyegetéseket kaptak. Emellett, a szervezet tudomást szerzett olyan atrocitásokról is, hogy a keresztény tanulókat kötelezték a reggeli és esti buddhista szertartásokon való részvételre, és egy esetben még a buddhista szentélyek tisztítására is. A bhutáni gazdálkodók egyik hagyománya a közösségi ültetés és betakarítás, ahol több gazdálkodó megosztja a munkaterhelést és segít egymásnak. A keresztény gazdákat általában kizárják ezekből a közösségi összejövetelekből.

A bhutáni keresztények helyzetének kilátása továbbra is kettős: a bhutáni állami vezetésnek nyílt szándéka a demokratizálódási folyamat véghezvitele, amely a vallásszabadság és a vallási alapú diszkrimináció elutasításának gyakorlati végrehajtását is jelentené, továbbá az állami vezetők is tesznek ígéretet minderre. Emellett, Bhután egyre inkább igyekszik kitörni elszigeteltségéből, s nemzetközileg is kiépíteni kapcsolatait, amely remélhetőleg hatással lesz arra is, hogy az ország vezetése ne fenyegetésként, s a társadalmi megosztottságot erősítő faktorként azonosítsa az eltérő kultúrákat, s így a lakosság is nyitottabb legyen minderre. A régóta tartó bhutáni nacionalista politika azonban várhatóan még sokáig érezteti a hatását a társadalomban.

Írta: Mészáros Kinga

Recep Tayyip Erdoğan Törökország elnöke február 29-én bejelentette, hogy nem kívánja tovább visszatartani az Európai Unió területére igyekvő menekülteket. Ez az intézkedés az EU-s országok közül kiváltképp Görögországot érinti súlyosan , hiszen a most bedőlni látszó együttműködésnek az Európai Unió és Törökország között nagy szerepe van a görög határ tehermentesítésében. A konfliktus az Idlib provinciában elszenvedett török veszteségek után robbant ki a két fél között.

A válság csúcspontja

2015-ben rekordméretű bevándorlási hullám érte el az Európai Uniót, a migráció fő útvonala pedig áthelyeződött Olaszországból Görögországba. A Kelet-Mediterrán útvonalon több mint 885 ezer illegális határátlépést regisztrált ebben az évben az Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökség (Frontex), összehasonlításképp ez a szám 2014-ben nagyjából 50 ezer volt. A menekültek többsége csónakokkal szállt partra valamelyik közeli szigeten, azonban csak kevesen kértek menedékjogot Görögországban. Lehetőség szerint a macedón határon keresztül távoztak, és a nyugat-balkáni útvonalon tovább haladtak a horvát és magyar határ felé. Az Európai Bizottság a Schengen értékelési jelentés alapján bírálatokat fogalmazott meg Görögország hiányos határellenőrzésével kapcsolatban, rámutatott többek közt a dokumentumok ellenőrzésének és ujjlenyomat vételének rendszeres elmulasztására.

Illegális határátlépések az EU külső határain 2015-ben (Forrás: Frontex)

2015 novemberében a macedón hadsereg határkerítés telepítésébe kezdett a déli, Görögországgal határos szakaszon. Amikor 2016 februárjában Ausztria határozott az egy nap alatt benyújtható menedékjogi kérelmek felső határáról (szám szerint 80), a balkáni országok is elkezdték szigorítani a menekültek belépését. Macedónia megtiltotta az afgánok átengedését, majd márciusban teljesen lezárta déli határát, így jelentős számú embertömeg ragadt a görög oldalon. A gazdasági válságot még mindig nyögő Görögország egyedül nem volt képes megbirkózni a kialakult helyzettel, ezért az Európai Bizottság igyekezett folyamatos pénzbeli támogatást nyújtani (Belső Biztonsági Alap és Menekültügyi, Migrációs és Integrációs Alap), azonban az elsődleges cél a Törökországból kiáramló embertömeg korlátozása volt.

Az Európai Unió és Törökország együttműködése

Az EU-török tárgyalások már 2015 végén elkezdődtek, októberben született meg az EU-Törökország Közös Akcióterv, aminek legfontosabb rendelkezései, hogy az Európai Unió vállalást tesz rendszeres pénzbeli támogatás folyósítására a törökországi szíriai menekültek helyzetének javítása céljából (összesen 6 milliárd euró), míg Törökország keményebben fellép az embercsempészek ellen, és szorosabban együttműködik a görög és bolgár hatóságokkal a migrációs válság hatékonyabb kezelésében.

Ennek mentén jött létre 2016 márciusában az EU-Törökország Nyilatkozat, és a közös akcióterv mentén kibővítették az együttműködés kereteit: minden Törökországból a görög szigetekre illegálisan átlépő, illetve nemzetközi védelemre nem jogosult migránst Törökországnak vissza kell fogadnia, illetve minden visszaküldött szír migráns után egy másik szírt telepítenének át Törökországból az Európai Unió területére. Ismét megerősítették Törökország kötelezettségvállalását az újabb szárazföldi és vízi migrációs útvonalak megnyílásának megakadályozására, az EU pedig felgyorsítja a menekültek ellátására szánt 6 milliárd euró összegű segély kifizetését. Fontos megjegyezni azonban, hogy a nyilatkozatnak hivatalosan nem volt kötelező ereje egyik fél számára sem, végrehajtása kölcsönös bizalmi elven alapult. Nem elhanyagolható része a nyilatkozatnak még a török csatlakozási tárgyalások felgyorsítása az EU-val, tárgyalások vámunió létrehozásáról, illetve a vízumkötelezettség eltörlésének végrehajtása, ám érdemleges előrelépés ezen ügyekben nem történt, nem kis részben a 2016 nyarán kitört sikertelen török katonai puccs, és az azt követő erőszakos megtorlás miatt.

Az Európai Bizottság minden évben értékelést készít a nyilatkozatban rögzített együttműködések eredményességéről. A legfrissebb, 2020-as értékelés szerint 2016 márciusa után napjainkig naponta átlagosan 105 migráns érkezett vízi úton a görög szigetekre, összehasonlítva ez a szám 2015 októberében naponta átlagosan 6360 fő volt, tehát sikerült 94%-os visszaesést elérni az intézkedéseknek köszönhetően. Négy év alatt nagyjából csupán 27000 szír migránst sikerült áttelepíteni Törökországból az EU valamelyik tagállamába, és a görög visszaküldési folyamat is nagyon lassan halad, különösen a szírek esetében, ugyanis 2016 óta alig több mint 2700 migránst sikerült visszafordítani Törökországba. Összességében az együttműködés sikeresnek mondható, hiszen a fő célokat: a migránsok tömeges kiáramlását Törökországból és az életveszélyes vízi közlekedést az Égei-tengeren, így a halálozási rátát is sikerült visszaszorítani.

Harcok az Idlib-térségben

2020. február 27-én szíriai kormányerők támadást intéztek a török csapatok ellen Idlib tartományban Baluonnál, amiben 33 török katona életét vesztette, többen pedig megsebesültek. A támadás azután történt, hogy a törökök által támogatott Aszad-ellenes felkelő csapatok elfoglalták Saraqib városát. Az oroszok által támogatott Aszad-csapatok folyamatosan próbálták kiszorítani a dzsihadistákat és a törökök által támogatott felkelőket a területről, ám Oroszország tagadta részvételét a törökök elleni csapásban. Vladimir Putin részvételét fejezte ki az elesett katonákért, és felmerült egy esetleges csúcstalálkozó gondolata a két fél között a helyzet deeszkalációjára. Március 5-én hosszas tárgyalások után tűzszünetet vezettek be Idlib területén. Erdoğan a Tavaszi Pajzs Hadművelet keretében török katonai jelenlét fokozásával megtorló válaszcsapásokat hirdetett a rezsim katonái ellen, és az ezt követő napokban lelőttek két szíriai vadászgépet. Az észak-szíriai harcok fokozódása a térségből menekülők újabb hullámait indította el a Török határ felé. Az Európai Unió legtöbb tagállama a kezdetektől fogva elítélte a török hadműveleteket Észak-Szíriában.

Beváltott ígéret és összecsapás a határnál

Törökország az egyezség megkötése óta többször fenyegetőzött annak felbontásával, a migránsok szabadon átengedésével, jellemzően a megromlott EU-török politikai kapcsolatok miatt, azonban a határ megnyitására egészen idáig nem került sor. A bejelentés futótűzként terjedt a Törökországban veszteglő migránsok közt, több ezer migráns indult el a görög-török szárazföldi határ felé nem ritkán szervezett buszjáratokkal, kihasználva az alkalmat. A görög hatóságok azonban lezárták az átkelőt, és a kormány bejelentette a menedékkérelmek benyújtásának felfüggesztését egy vészhelyzeti záradékra hivatkozva az Európai Unió működéséről szóló szerződésben. Szembenállás alakult ki a határszakaszon a görög határőrök és az azt ostromló migránsok közt, miközben a török hatóságok próbálták átjuttatni az embertömeget a túloldalra.

Az ostromban a határőrök nagy mennyiségű könnygázt és gumilövedéket is bevetettek, amitől többen megsérültek, és török források szerint egy szír férfi életét is vesztette. Erdoğan a határok megnyitására bíztatta a görög politikusokat, és elítélte a rendvédelmi szervek kemény fellépését a határon átjutni kívánó migránsok ellen. Március közepére a helyzet ismét normalizálódni látszott, az emberek többsége visszatért Törökországba, csak néhányan maradtak a következő diplomáciai fejleményeket várva. Bár a menedékkérelmek benyújtásának egyhónapos felfüggesztésének jogossága megkérdőjelezhető, az EU több államának vezetője, köztük az Európai Bizottság elnöke méltatta Kyriakos Mitsotakis görög miniszterelnök lépését a határok védelmében, és infrastrukturális fejlesztésekre szánt pénzbeli segélyt ígért.

Komolyabb összetűzések történtek például Leszbosz szigetén a helyiek, valamint a bevándorlók és a civil szervezetek képviselői között (Forrás: Euronews)

Elszabadult indulatok a görög szigetvilágon

A határok megnyitásának hírére a vízi útvonalak újra aktivizálódtak az Égei-tengeren. A görög szigeteken januárban a kormány új, zárt menekülttáborok megépítésének tervét hozta nyilvánosságra, amik a már erősen túlzsúfolt ideiglenes táborokat lennének hivatottak felváltani. A szigetlakók tüntetéssorozatokat rendeztek Leszbosz, Számosz és Híosz szigetén több migráns elszállásolása ellen az amúgy is telített területeken, és többször összecsaptak a helyszínre vezényelt rohamrendőrökkel.

A helyzet Erdoğan bejelentésével pattanásig feszült a helyiek és a menekültek közt, akik egyre nagyobb számban érkeztek csónakokkal a tengeren keresztül. Több nemzetközi segélyszervezet munkatársát is támadás érte Leszboszon, amiért a vádak alapján segítik az embertömegek behozatalát, így kénytelenek voltak kivonulni a területről. A reakció nem meglepő, egy 2018 elején készült felmérés alapján a többi vizsgált ország közül Görögország lakosai ellenezték a legjobban további migránsok betelepítését.

A koronavírus-járvány veszélye a görög menekülttáborokra

A WHO március 11-én először nyilatkozott világjárványként a COVID-19-ről.  Nemzetközi segélyszervezetek és orvosok közösen próbálták felhívni a figyelmet a járvány veszélyeire a túlzsúfolt görög menekülttáborokban. Elmondásuk szerint súlyos hiány van egészségügyi dolgozókból, és a táborok nagy népsűrűsége és a higiénia hiánya nem teszi lehetővé a védekezési irányelvek betartását. Az első fertőzött menekültet egy athéni kórházban diagnosztizálták március végén, ezután április 2-ára Görögország Migrációs és Menekültügyi Minisztériuma karantén alá vetette a ritsonai menekülttábort, ahonnan a fertőzött nő kórházba került, és további 20 menekült tesztje hozott pozitív eredményt. Április 5-ére karantén alá került a malakasai tábor is, ahol egy 53 éves férfit diagnosztizáltak a vírussal. Több ezer orvos állt be a leszboszi Moria tábor kiürítésére létrehozott petíció mögé. Moria a görög szigetek egyik legzsúfoltabb menekülttábora, ezzel az egyik legveszélyeztetettebb a betegséggel szemben. A helyzet súlyosságát mutatja, hogy egy önkéntes EU-s kezdeményezés keretében 2000 eurót kaphatnak fejenként azok a migránsok, akik hazatérnek, ezzel is segítve a kritikus állapotú táborok tehermentesítését. A kezdeményezés célközönsége egyértelműen azok az emberek, akik gazdasági érdekből mennének az EU-s országokba, de nagy valószínűséggel nem kapnának menekültstátuszt.  Az Európai Unió egyes államai megállapodtak 1600, kísérő nélküli gyermek átvételéről a görögöktől, ebből az első csoportot Hollandia fogja átvenni.

Az együttműködés jövője

Mára még nem egyértelmű, mi lesz az EU-Törökország nyilatkozat utóélete. Optimizmusra adhat okot, hogy folyamatos tárgyalások folynak a felek közt az együttműködésben vállalt kötelezettségek tisztázásáról, és annak jövőbeli végrehajtásáról. Erdoğan elnök korábbi nyilatkozatában kifejtette, hogy az EU nem tesz meg mindent a törökországi menekültek segítésére, és a szíriai hadműveletekhez sem kap elég támogatást. Törökországban az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság szerint nagyjából 4 millió migráns tartózkodik, abból 3,6 millió Szíriából érkezett. Ahogy a harcok Észak-Szíria Idlib kormányzóságában tovább élesednek, emberek tízezrei menekülnek a török határ felé, ezért a két félnek minél hamarabb megegyezésre kell jutni. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke felvetette, hogy az EU kész a megállapodott 6 milliárd eurónál több pénzt fordítani a szír menekültek segélyezésére Törökországban, de ennek feltétele, hogy Ankara befejezze a menekültekkel való politikai nyomásgyakorlást.

Írta: Kocsis Máté

Az Európai Unió Tanácsa 2020. április 3-án nevezte ki Miroslav Lajcákot a Belgrád-Pristina dialógusért és Nyugat-Balkán régióért felelős különmegbízottnak. A szlovák karrier diplomata mandátuma 12 hónapra szól és a következő feladatokra terjed ki: Szerbia és Koszovó kapcsolatának normalizálása, illetve a nyugat-balkáni országok közötti megbékélés előmozdítása és jószomszédi kapcsolatok kiépítése.

Az 57 éves Lajcák önéletrajzi adataiból kiderül, hogy folyékonyan beszéli az angol, német, orosz, bolgár, francia, és a szerb-montenegró-horvát-bosnyák nyelvet. Tanulmányait a Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézmény (MGIMO) nemzetközi kapcsolatok szakán, a pozsonyi Comenius Egyetem jogi karán, illetve a Németországban működő George C. Marshall Európai Biztonsági Tanulmányok Központjában végezte.

2001 és 2005 között Szlovákia jugoszláv, albán és macedón nagyköveteként szolgált, majd 2006-ban az EU főképviselőjének személyes megbízottjaként szervezte meg a Montenegró függetlenségéről tartott népszavazást. A 2007-2009. közötti időszakban az EU bosznia-hercegovinai különleges képviselője volt. 2012-től a 2020 februárjában tartott szlovák parlamenti választásokig külügyminiszter-helyetteseként és a külügyi tárca vezetőjeként funkcionált, amit 2017-2018-ban az ENSZ Közgyűlés 72. ülésszakának elnöki tisztsége egészített ki.

A fentiek alapján vélelmezhető, hogy olyan tapasztalt és megfelelő tudással rendelkező szakemberrel van szó, aki ismeri a terület kihívásait. Mégis kritika illeti a kinevezését és annak bizonyos részleteit.

Az időzítés megkésett és korántsem tökéletes. Egyrészt Trump elnök 2019 augusztusában adott felhatalmazást Matthew Palmernek a nyugat-balkáni régió békéjének, stabilitásának és jólétének támogatására és az egyes államok nyugati intézményekbe történő integrálására, illetve októberben bízta Richard Grenellt a Szerbia és Koszovó közötti megbékélés előmozdításával. ENSZ felhatalmazás alapján az EU 2010-óta látja el közvetítő szerepét a Belgrád-Pristina párbeszédben, azonban néhány technikai egyezmény gyakorlati megvalósításán kívül nem tudott jelentős előrelépést felmutatni, azzal együtt, hogy a bosnyák és szerb árukra kivetett 100%-os büntetővám miatt, 2018 novembere óta teljesen megszakadtak a hivatalos tárgyalások. Mindazonáltal a technikai megállapodások eredményeit hiba lenne lebecsülni, hiszen − teljesen vagy részben − például olyan problémás ügyeket oldottak meg, mint az észak-koszovói szerb rendőrség párhuzamos működésének megszüntetése, az igazságügyi rendszer integrálása, a villamos energia ellátás biztosítása vagy a Szerbia és Koszovó közötti szabad mozgás feltételeinek megteremtése, a felsőfokú végzettséget igazoló dokumentumok kölcsönös elfogadása, illetve a vámkezelési és határigazgatási eljárások bevezetése.

Másrészt a koronavírus járvány elleni küzdelem köti le a kormányok figyelmét és erőforrásait jelenleg, amit tovább nehezít, hogy Koszovó politikai válságból próbál kiutat találni, miután a március végén benyújtott bizalmatlansági indítvánnyal megbuktatták Albin Kurti adminisztrációját. Ehhez szükséges még hozzávenni az áprilisra kiírt, de a járvány miatt elnapolt szerb parlamenti választásokat, aminek kampányidőszakában nem valószínű, hogy Vucic felvállalna olyan stratégiai egyezményt, ami bármilyen módon kedvezne Pristinának.

Vajon mi lehetett az EU célja azzal, hogy ilyen szűk időkeretet határozott meg Lajcáknak, és beemelte portfóliójába a nyugat-balkáni régiót is, illetve milyen tényezők akadályozhatják tevékenységét?

A kettő látszólag kontraproduktívan hat egymásra, hiszen az elsődleges prioritásként azonosított szerb-koszovói kétoldalú kapcsolatok felfuttatására sem áll rendelkezésre elegendő idő, nem, hogy az egész térségre. Nem zárható ki, hogy kapkodva meghozott döntés született, ugyanakkor a mandátum minden bizonnyal meghosszabbítható. Az időkorlát kikötése akár üzenetértékkel is bírhatna, mégpedig azzal, hogy az EU nem akarja elnyújtani a „műveletet”, ámbár az uniós szakértőknek tisztában kellett lenniük ennek irrealitásával. A dupla pozícióval történő megjelölés pedig azért vált szükségszerűvé, hogy élét vegye az olyan megállapításoknak, miszerint a szlovák diplomata állampolgárságából kifolyólag a szerbeket favorizálja.

Az Egyesült Államok korábban elismerte az EU Belgrád-Pristina dialógusban betöltött vezető szerepét és háttérbe húzódott, azonban napjainkban ez látványos fordulatot vett. Ezt egyfelől az indokolja részükről, hogy a novemberben esedékes amerikai elnökválasztáson gyors külpolitikai sikerekkel tudjanak kampányolni, másfelől gyengíteni akarják az EU pozícióit a Balkán geopolitikai „játszóterén”. A februárban megírt levelében Kurti arra hívta fel Trump figyelmét, hogy a koszovói alkotmány értelmében a miniszterelnök és kormánya felelős a dialógusért. Ennek ellenére Aleksandar Vucic és Hashim Thaci elnök, illetve Grenell március elején találkoztak Washingtonban, ami után a koszovói államfő arról számolt be, hogy egy végső megállapodás lehetőségéről egyeztettek, illetve úgy jellemezte az Egyesült Államokat, mint a folyamatok új irányítóját.

Thaci két egymásba fonódó okból kifolyólag is az amerikaiak mellett kardoskodik. Egyrészt 2021-ben elnökválasztást tartanak Koszovóban, amire politikai tőkét akar kovácsolni egy gyors megállapodással, akár a 2018-ban felvetődött területcserének a realizálásával is, amit Kurti mellett az ellenzék és a társadalom jelentős része, illetve Lajcák is elutasít.

Másrészt a Koszovói Felszabadítási Hadsereg által elkövetett bűncselekményeket vizsgáló különleges bíróság és ügyészi hivatal nagy eséllyel vizsgálatot fog indítani ellene, amivel szemben csak egy újabb elnöki ciklussal és társadalmi támogatottsággal tud egyfajta ellenállást kifejteni. Leegyszerűsítve tehát a jelenlegi képletet, a következő ábra rajzolható meg: Thaci-Egyesült Államok és Kurti-EU tengely, míg Vucic egyensúlyozó „játékosként” cselekszik. Mivel Kurti a belpolitikai túlélésért küzd, Lajcák kevésbé számíthat arra, hogy közreműködésével ellenpólust tud képezni.

Az amerikaiak összességében jó érzékkel használták ki a 2019-es európai parlamenti választások után elhúzódó EU-s intézmények és egyéb szervek felállítását. A brüsszeli döntéshozók csak áprilisban tudtak reagálni a súlyponteltolódásra Lajcák kinevezésével, a kezdeményezés hiánya így komoly mulasztásként rögzíthető.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a koszovói politikusok kevésbé voltak lelkesek Lajcák személyét illetően. Szlovákia ugyanis nem ismeri el Koszovó függetlenségét, továbbá tartózkodott azon az elutasítással végződött szavazáson, ami az Interpolhoz való csatlakozásról döntött. Természetesen Lajcák az EU-t képviseli, és a gazdasági, illetve politikai érdekek felülírják a negatív viszonyulási pontokat, viszont egy év alatt kellene „átvágnia” magát a szkeptikus koszovói döntéshozók hálóján, egyúttal visszaállítani az EU hitelességét a vízumliberalizáció elmulasztása miatt kiábrándult társadalomban. Ennélfogva minimális az esély arra, hogy Lajcák közvetítésével egy végső megállapodásban rendezze Szerbia és Koszovó a vitás kérdéseket, főként amennyiben figyelembe vesszük azt, hogy az EU közel tíz éve próbálkozik ezzel sikertelenül.

 

Brexit-EU

Áprilisban kezdődnek a tárgyalások az EU és az Egyesült Királyság között a jövőbeni kapcsolatrendszer kialakításáról, a jelenlegi állás szerint pedig ez év végéig, december 31-ig véglegesíteni kell megállapodást. A megadott dátumig a jelenlegi helyzetben azonban nem valószínű, hogy sikerülni fog a megegyezés, az EU végső célja pedig a „hard brexit” elkerülése. Az Egyesült Királyságnak pedig nem érdeke meghosszabbítani a brit EU-tagság megszűnése után kezdődött átmeneti időszakot, sőt már júniusban dönteni kíván arról, hogy érdemes-e folytatni az erről szóló tárgyalásokat az EU-val.

Egyelőre nincs egyetértés a felek között, a helyzetet ugyanis nehezíti britek a Kanadával megkötött megállapodása, amelyhez hasonlót akarnak elérni az EU-val is. Az EU brexit-ügyi főtárgyalója legutóbbi kijelentése szerint azonban az EU erre nem nyitott, a megegyezést több ponton is kifogásolja. A brexit után az Egyesült Királyság válik az EU legközelebbi gazdasági riválisává, ebben a tekintetben sem hasonlítható a kapcsolat Kanadához.

Az EU és az Egyesült Királyság ugyanis nem csak partnerek, de gazdasági versenytársak is lesznek, és így mindkét fél számára fontos szempont, hogy a megállapodásnak így egyenlő versenyfeltételeket is kell garantálnia. Emellett az EU számára fontos szempont a különösen szigorú feltételek szabása egyes területeken. Ezek közé tartoznak a közös szabályok munkavállalók jogaira vonatkozóan, a környezetvédelmi szabályok és a magánszektor állami támogatására vonatkozó szabályok.

Brüsszel, 2020. március 19.
2020. március 5-én készült kép Michel Barnierről, az Európai Bizottság Brexit-ügyi főtárgyalójáról egy brüsszeli sajtótájékoztatón. Barnier 2020. március 19-én bejelentette, hogy pozitív lett a koronavírus-tesztje.
MTI/EPA/Stephanie Lecocq

Szomszédságpolitika

Fehéroroszország

Március 7-én az EU nyilatkozatot tett közzé a belorusz minszki regionális bíróság által hozott  nemrégiben hozott halálos ítélettel kapcsolatban. A nyilatkozat újfent kijelenti, hogy az EU minden körülmények között elítéli a halálbüntetést.

Georgia

Március 9-én az EU georgiai küldöttségének vezetője, Carl Hartzell nagykövet gratulált Georgia vezető  politikai pártjainak az új választási rendszerről szóló megállapodás megkötéséhez. A megállapodás több mint három hónapos intenzív tárgyalások eredménye, amelyeket az Európai Unió, Németország, az Európa Tanács és az Egyesült Államok képviselői segítettek.

Az EU március 23-án nyilatkozatot adott ki a szakadár Georgia szakadár régiójában Abháziában lezajlott elnökválasztással kapcsolatban.  A nyilatkozatban az EU újfent kifejezte támogatását Georgia területi integritásának irányába, valamint kijelentette, hogy nem ismeri el azon jogi kereteket amelyek között a választás végbement.

Örményország

Március 9-én, Josep Borrell, az EU főképviselője és Nikol Pashinyan örmény miniszterelnök Brüsszelben találkozott, a találkozó során megvitattak több kétoldalú és regionális kérdést.  A két vezető megvitatta a Hegyi Karabah konfliktus megoldási lehetőségeit is, a kül- és biztonságpolitikai főképviselő szerint az EU teljes mértékben támogatja az EBESZ Minszki Csoport erőfeszítéseit a probléma békés megoldására.  Josep Borell  üdvözölte továbbá Örményország elkötelezettségét az EU – Örményország átfogó és megerősített partnerségi megállapodás reformja és végrehajtása mellett, a főképviselő hozzátette, hogy az EU továbbra is támogatja Örményországot ezen az úton.

Március 31-én az EU szóvivője nyilatkozatot adott ki, amelyben nem ismeri el a hegyi-karabah-i ún. „Elnök- és parlamenti választások” alkotmányos és jogi keretét.A szóvivő hozzátette, hogy az EU határozottan támogatja az Európai Biztonsági és Együttmőködési Szervezet (EBESZ) minszki csoportját, emellett hozzátette, hogy kész továbbra is támogatni a hegyi-karabah-konfliktus korai és békés rendezésére irányuló erőfeszítéseket.

Ukrajna

Március 27-én az EU szóvivője bejelentette, hogy az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosának (OHCHR) Hivatala által kiadott legfrissebb jelentés szerint   a konfliktusokkal összefüggésben fogvatartottak önkényes fogva tartása, kínzása és rossz bánásmódja Ukrajna keleti részén folytatódik. Az OHCHR jelentés utal az úgynevezett „Luhanszki Népi Köztársaságra” és a „Donyecki Népi Köztársaságra”. Az EU hangsúlyozta, hogy független nemzetközi megfigyelőknek, mint például a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának és az OHCHR-nek teljes és feltétel nélküli hozzáférést kell biztosítani minden fogvatartotthoz és a fogva tartáshoz.

Április 1-jén az EU nyilatkozatot adott ki, válaszul Oroszország nemrégiben meghozott elnöki rendeletére. E rendelet értelmében Krím és Szevasztopol nagy részét felveszik az orosz határmenti területek jegyzékébe, ahol a nem orosz állampolgároknak nem rendelkezhetnek földterülettel. Az EU hangsúlyozta, hogy a rendelet az önkényes vagyonfosztást is eredményezheti.Az EU sürgette Oroszországot, hogy állítsa le a krími félszigeten a nemzetközi jog megsértését, és megismételte, hogy támogatja Ukrajna függetlenségét, szuverenitását és területi integritását a nemzetközileg elismert határain belül.

Március 5-én az EU Tanácsa úgy határozott, hogy kiterjeszti az eszközök befagyasztására vonatkozó korlátozásokat 10 olyan személyre, akiket az ukrán állami pénzeszközök jogellenes felhasználásáért és hivatali visszaéléséért felelősnek tartanak. A 2014 márciusában bevezetett szankciókat évente felülvizsgálják, és jelenleg 2021 március 6-ig vannak érvényben.

Josep Borrell, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője március 16-án az EU nevében nyilatkozatot tett a Krím Autonóm Köztársaságról és Szevasztopol városáról. A főképviselő kijelentette, hogy a félsziget egyre növekvő militarizálása továbbra is negatívan befolyásolja a fekete-tengeri térség biztonságát. A krími-félsziget emberi jogi helyzetét „jelentősen romlottnak” írta le, hozzátéve, hogy „a félsziget lakosai szisztematikusan korlátozzák az alapvető szabadságokat, például a véleménynyilvánítás, a vallás vagy a meggyőződés és az egyesülés szabadságát, valamint a békés gyülekezés jogát.”

Március 13-án az Európai Unió Tanácsa hat hónappal meghosszabbította a korlátozó intézkedéseket azon intézkedésekkel szemben, amelyek aláássák vagy veszélyeztetik Ukrajna területi integritását, szuverenitását és függetlenségét. A 2020. szeptember 15-ig hatályos szankciók 175 emberre és 44 jogalanyra vonatkoznak.Az intézkedéseket először 2014 márciusában vezették be, az új, hat hónapos meghosszabbításhoz kapcsolódó jogi aktusokat az EU Hivatalos Lapjában tették közzé 2020. március 13-án.

Brüsszel, 2020. április 7.
Janez Lenarcic, az Európai Bizottság válságkezelésért felelõs uniós biztos online sajtótájékoztatót tart Brüsszelben 2020. április 7-én. Lenarcic bejelentette, hogy az Európai Unió vészhelyzeti reagálási koordinációs központja az összes tagállammal együttműködik annak biztosítására, hogy a segítség oda kerüljön, ahol leginkább szükség van rá.
MTI/AP pool/Francisco Seco

Koronavírus elleni védekezés

A szomszédságpolitika területén is a koronavírus ellen való védekezés volt meghatározó. Az Európai Bizottság az EU szomszédságpolitikájának legfőbb kutatási és innovációs profilú programján, a Horizon 2020-on keresztül támogatja a COVID-19 elleni harcot. 45 millió euróval finanszírozza az innovatív gyógyszer kezdeményezését (IMI), amelynek keretében olyan projektek pályázhatnak, amelyek a COVID-19 terjedésének jobb nyomkövetésére és a jövőbeni járványokra történő felkészültség fokozására irányulnak. Emellett, az EU támogatja a tunéziai egészségügyi ágazatot is az ország 13 kormányzóságában, elsősorban az első vonalbeli egészségügyi szolgáltatási struktúrákban, az „Essaha Aziza” programnak köszönhetően, amelynek költségvetése 20 millió euró. Ez a program elősegíti a tunéziai Egészségügyi Minisztériumnak a COVID-19 megelőzésére és az annak kezelésére irányuló erőfeszítéseit. Ezt követően, március 30-án Várhelyi Olivér, az EU szomszédságpolitikáért és bővítésért felelős biztosa Noureddine Erray tunéziai külügyminiszterrel való egyeztetésén bejelentette, hogy az EU 250 millió eurós támogatásban részesíti az országot a koronavírus és annak társadalmi-gazdasági következményei elleni küzdelem érdekében. Továbbá, biztosította a tunéziai külügyminisztert az „Essaha Aziza” program megerősítéséről, amelynek keretében megháromszorozza az EU az előirányzott támogatásokat. Az észak-afrikai Marokkó külügyminiszterét, Nasser Bouritát is biztosította arról Várhelyi Olivér, hogy az Európai Unió a marokkói költségvetést azonnali 150 millió euró átcsoportosítással támogatja a járvány elleni harcban.

Az EU vezetői megállapodtak abban, hogy a harmadik országokból az EU területére irányuló nem alapvetően szükséges utazások ideiglenesen korlátozásáról, egy  30 napos időtartamra, ezen időszak esetlegesen meghosszabbítható a további események függvényében.

Róma, 2020. március 14.
Tapsolnak az emberek, az ablakukból pedig olasz, illetve európai uniós zászló lóg Rómában 2020. március 14-én. A tüdõgyulladást okozó koronavírus terjedésének megfékezésére az országban elrendelt vesztegzár még nem tart régen, de az olaszok a szolidaritás jeleit mutatva már bizonyos formájú villámcsődületeket szerveznek az internetes közösségi portálokon, például bizonyos időpontokban megjelennek az ablakukban vagy erkélyükön, hogy énekeljenek, tapsoljanak vagy egyszerűen csak integessenek egymásnak.
MTI/AP/LaPresse/Mauro Scrobogna

Afrikai Unió

Az Európai Bizottság, valamint a külügyi és biztonságpolitikai főképviselő március 9-én javasolta az Afrikával való új EU stratégia alapjait. Mindez öt kulcsfontosságú területen fogalmaz meg javaslatokat az együttműködés fokozására a partnerségek révén: zöld átmenet; digitális átalakulás; fenntartható növekedés és foglalkoztatás; béke és kormányzás; valamint a migráció és a mobilitás. Mindezek alapján, Európa megbeszéléseket kezdeményez az afrikai partnerekkel egy új közös stratégia kidolgozása érdekében, amelyet az Európai Unió és az Afrikai Unió 2020 októberében tartandó csúcstalálkozóján fognak jóváhagyni a tervek szerint.

 

A Koszovói Felszabadítási Hadsereg (Ushtria Çlirimtare e Kosovës – UCK) tagjai által 1998 és 2000 között elkövetett háborús bűncselekményeket és emberiesség elleni bűncselekményeket vizsgáló − hágai székhelyű − különleges bíróság és ügyészi hivatal idézésére hivatkozva a korábbi UCK parancsnok, Ramush Haradinaj 2019. július 19-én lemondott miniszterelnöki tisztségéről.

Az októberi előrehozott parlamenti választások eredménye azonban markánsan átrajzolta Koszovó politikai tájképét. Az urnákhoz járulók tíz éven belül negyedszer nyilvánítottak véleményt, ami alapján az Albin Kurti vezette Önrendelkezés (Lëvizja Vetëvendosje − LV) kapott felhatalmazást kormányalakításra a 841.275 érvényes szavazat 26.27 százalékának (29 mandátum) megszerzésével, míg a második helyre az Isa Mustafa által fémjelzett Koszovói Demokratikus Szövetség (Lidhja Demokratike e Kosovës − LDK) futott be 24.54 százalékkal (28 mandátum).

A parlament volt elnöke, Kadri Veseli és Hashim Thaci államfő politikai tömörülése, a Koszovói Demokrata Párt (Partia Demokratike e Kosovës − PDK) tizenkét hatalomban töltött év után kényszerül ellenzéki szerepre a szavazatok 21,23 százalékával (24 mandátum).

A választók egyértelmű ítéletet fogalmaztak meg Haradinaj 2017-2019 közötti kormányfői regnálásával kapcsolatban, mivel az irányításával prosperáló Szövetség Koszovó Jövőjéért (Aleanca për Ardhmërinë e Kosovës − AAK) és a Koszovói Szociáldemokrata Párt (Patria Socialdemokrate e Kosovës − PSD) koalíciója (AAK-PSD Koalicioni 100% Kosove) 11.52 százalékkal (13 mandátum) lépte át a bekerülési küszöböt.

Belgrád és a koszovói szerbek többségének támogatását maga mögött tudó − Goran Rakic elnök által instruált − Szerb Lista (Srpska Lista − SL) 6.4 százalékot ért el. Megjegyzendő, hogy az alkotmány 64. és 96. cikkben foglaltaknak megfelelően a 120 fős parlamentbe a szerb közösséget képviselő pártokat, koalíciókat, polgári kezdeményezéseket és független jelölteket, illetve egyéb kisebbségeket minimum 10-10 mandátum, továbbá legalább 1-1 miniszteri pozíció illeti meg. Ennek értelmében az SL részéről Dalibor Jevticet a közösségekért és visszatérésért, illetve Ivan Milojevicet a regionális fejlesztésekért felelős minisztérium, míg − plusz egyel megnövelve a kinevezések számát − a bosnyák származású Emilia Rexhepit a közigazgatási és önkormányzati tárca vezetésével bízta meg Kurti.

Hatodikként a volt PDK tagok, Fatmir Limaj, illetve Jakup Krasniqi által bejegyeztetett Kezdeményezés Koszovóért (NISMA Social Demokrate − NISMA) valamint Behgjet Isa Pacolli korábbi elnök, miniszterelnök-helyettes, és külügyminiszter pártja, az Új Koszovó Szövetség (Aleanca Kosova e Re − AKR) koalíciója került be a parlamentben 5.02 százalékkal (6 mandátum).

Az LV és LDK között négy hónapig húzódó koalíciós tárgyalások lezárása után, 2020 februárjában a beiktatására összehívott parlamenti ülésen 10 tartózkodás mellett, 66 képviselő támogatta Kurti miniszterelnöki kinevezését és a kormány felállítását.

Közel két hónappal később, a koronavírus-járvány okozta helyzetben, az LDK bizalmatlansági indítványát nyújtott be a kormány ellen, amit 82 igen szavazattal fogadtak el.

Bár az ügyvivő kormány élén tovább funkcionál Kurti, számos bizonytalan faktor nehezíti a politikai válság megoldását.

Jelen írás két részben mutatja be azokat az összetett kihívásokat, amelyek Koszovó politikai, gazdasági és társadalmi prosperitását gátolják 2017-től napjainkig.

Az első fejezetben Ramush Haradinaj politikai örökségét – egyes esetekben holisztikus megközelítéssel – veszi górcső alá az író, míg a másodikban a kibontakozó hatalmi harc azon sarokpontjaira koncentrál, amelyek hozzájárultak az instabilitás veszélyéhez.

1. rész

Ramush Haradinaj megfelezett kormányzati ciklusa

Haradinaj 2005-ös száz napos regnálását szintén egy Hágából érkező levél szakított meg. A Nemzetközi Törvényszék több vádpontban gyanúsítottként hallgatta ki, ezért a miniszterelnöki posztról lemondó nyilatkozatában – 2019-es indokokhoz hasonlóan – arra hivatkozott, hogy magánemberként és nem kormányfőként vesz részt az eljárásban.

A háborús hősként tisztelt politikusok úgynevezett PAN koalíciójának (PDK – AAK – NISMA) – amit az AKR és SL mellett kisebb pártok is erősítettek –, és miniszterelnök- jelöltjének 2017-ben szavaztak újabb bizalmat a választók, ezért egy kompromisszumkötésre igen érzékeny koalíciós kormány élén kezdte meg Haradinaj az elhibázott politikai döntésektől koránt sem mentes működését.

A rendszer alapvető problémájaként azonosítható be a – koalíciós pártok vezetői pozíciók iránti igényének kielégítéséből adódó – túlméretezett kabinet, illetve az ebből gyökerező átláthatóság és koordináció hiánya, továbbá, hogy stratégiai kérdésekben – az esetek többségében – nem sikerült a koalíción belül konszenzust kialakítani, és az ellenzéket meggyőzni.

A fenti megállapítások vonatkozásában elmondható, hogy Haradinaj 2014-ban elfogadhatatlannak és hivatali visszaélésnek titulálta, hogy a minisztériumoknál egynél több miniszter-helyettest iktattak be, így negyvenháromra duzzasztva fel a számukat. Ennek ellenére a megválasztása után hatvannyolc miniszter-helyettest nevezett ki.

A kormánypártok közötti feszültség pedig tovább fékezte az érdemi munkát. Ezért fordulhatott elő, hogy Haradinaj, illetve Thaci és Veseli között annyira megromlott a kapcsolat, hogy egy ponton túl nem álltak szóba egymással, egyúttal a másik pozíciójának aláásásával vádolták egymást. A nemzetközi erőtérben olyan fajsúlyos témákban nem tudtak azonos irányvonalat kijelölni − ezáltal csökkentve Koszovó érdekérvényesítési képességét −, mint a szerb és bosznia-hercegovinai termékekre 2018 novemberében kivetett 100%-os büntetővám, illetve a Koszovó és Szerbia közti területmódosítás ötletének egységes támogatása vagy elvetése.

A közvéleményt megkerülve, Thaci és Aleksandar Vucic elnök stábjának tervezőasztalán jelent meg az a forgatókönyv, ami az észak-koszovói szerb tömbterületet Belgrád teljes irányítása alá, míg a Szerbia déli részén fekvő, többségében albánok lakta Presevó-völgyét Koszovóhoz csatolná. Éles retorikai elemeket alkalmazva Haradinaj arra figyelmeztetett egy interjúban, hogy a korábban megkötött szerződések újbóli megnyitása egyet jelentene a háború megismétlődésével.

Az Egyesült Államok reális lehetőségként számol egy esetleges területcserével, ezzel szemben az EU részéről erős megosztottság tapasztalható, de Németország kategorikusan fellép a határok megváltoztatása ellen.

1. Határmegállapodás és vízumliberalizáció

Jóllehet Haradinaj ellenzéki képviselőként elítélte a Koszovó és Montenegró által 2015-ben aláírt határkiigazítási egyezményt, három évvel később a parlament annak ellenére ratifikálta azt, hogy az LV képviselői könnygázzal próbálták meg obstruálni az ülést, mivel álláspontjuk szerint a 8200 hektár földterület Montenegróhoz csatolása sérti a nemzeti érdeket. A parlamenti megerősítést − Egyesült Államok erőteljes nyomásgyakorlása mellett − az EU egyik utolsó feltételként szabta a koszovói állampolgárok schengeni övezeten belüli vízummentes utazásához. Mivel 2017 májusában Haradinaj és pártja egyik népszerű választási ígérete volt a vízumliberalizáció, a politikai adok-kapok játékszabályai alapján szorgalmazta az „üzletet”, és szerezte meg a nemzetközi szerződés hatálybelépéséhez szükséges kétharmados többséget.

Egy időre kellő mennyiségű politikai tőkét kovácsolt a kormány, ugyanakkor Haradinaj 2019. július 19-ei lemondása előtt egy nappal tett nyilatkozatát, miszerint a régóta várt vízummentesség megszerzése már csak hetek kérdése, mindössze kényszeredett mosollyal nyugtázhatták az állampolgárok.

2. Pristina-Belgrád kapcsolat dinamikája

Amíg Koszovó-Montenegró relációban eredményesen rendezték a vitás kérdéseket, addig a Szerbiával fenntartott bilaterális kapcsolatokról ezt nem lehetett elmondani. Haradinaj közvetlenül a beiktatása után úgy nyilatkozott, hogy mérsékelni szükséges a Belgrád-Pristina dialógusban való részvételt, ezért a párbeszéd továbbra is ólomlábakon haladt.

2017 augusztusában írta alá Vucic és Thaci azt az igazságügyi megállapodást, ami október közepén került végrehajtásra. Ez elsősorban azokat a kisebbségi szerb bírókat, ügyészeket és jogi alkalmazottakat érintette, akik Koszovó északi részén − Belgrád által fenntartott és szerb jogrendszer alapján − működő párhuzamos igazgatási struktúrában végezték munkájukat. Innentől kezdve a keletkezett ügyekben tehát koszovói jogszabályok alapján hirdetnek ítéletet, illetve a közszolgálatot ellátó személyek az igazságügyi minisztérium alkalmazásába kerültek.

Hashim Thaci (b), Federica Mogherini (k) és Aleksandar Vucic (j) (forrás: tiranatimes.com)

2018 márciusában államfői találkozót tartottak a belga fővárosban, ahol szó esett a Brüsszeli Megállapodás megoldatlan témaköreiről, mindazonáltal konkrét előrelépés nem történt.

A Brüsszeli Megállapodás lett volna hivatott a szerb önkormányzatiság kérdését is rendezni, de az úgynevezett Szerb Többségű Önkormányzatok Szövetségének (Zajednica srpskih opština − ZSO) felállítása 2013-óta nem valósult meg. A ZSO létrehozását hátráltatta, hogy annak hatásköréről 2015-ig nem tudtak megegyezni a tárgyalófelek. 2018 augusztusában ugyan készítettek egy végleges tervezetet, de az ellenzéki össztűz meghátrálásra kényszerítette Haradinajt.

A szerb kormányzati apparátus a lobbi eszközrendszerét alkalmazva folyamatos jelleggel befolyásolt – és teszi ezt jelenleg is – külföldi politikai döntéshozókat azért, hogy egyrészt blokkolja Koszovó felvételét a különböző regionális és nemzetközi szervezetekbe, másrészt gátolja és csökkentse azoknak az országoknak a számát, amelyek elismerik államiságát.

Miután Szerbia megakadályozta Koszovó felvételét − többek között − az INTERPOL-hoz, Haradinaj bevezette a 100%-os vámot. AZ LV és LDK mellett a PDK, illetve a NISMA is felszólította Haradinajt – amerikai és uniós vezetők elvárásaival összhangban – annak azonnali visszavonására, ezt azonban nem tette meg a tisztségéből való távozásig.

A destruktív konfliktushoz, majd a büntető vámintézkedés meghozatalában való kicsúcsosodásához, a lentebb részletezett − Haradinaj megválasztása előtt és után realizálódott − események nagyban hozzájárultak.

2017 januárjában jelentette be a szerb kormány, hogy 18 év után újra vasúti kapcsolatot létesít Belgrád és Észak-Mitrovica között. Pristina tiltakozása ellenére, és a személyszállító vonat oldalára huszonegy nyelven kiírt „Koszovó Szerbia része” felirattal indult el a jármű, amit Vucic tíz kilométerre a határtól − még szerb területen – megállított.

A politikai döntéshozók kölcsönös provokációval vádolták egymást. A szerb elnök azt állította, hogy Koszovó aláaknázta az oldalukon futó vasúti síneket, és a Rosu különleges rendeltetésű egységet is azért vezényelték a helyszínre, hogy összeütközést kényszerítsen ki. Thaci olvasatában a vonat ürügyként szolgált Belgrádnak arra, hogy bevethesse a fegyveres erőket és elcsatolja az észak-koszovói területet.

2017 márciusában a szerb fél heves tiltakozásának adott hangot, mivel egy kormányrendelet alapján állami tulajdonnak minősítette Koszovó azokat az egykori jugoszláv, később szerb ingatlanokat és földterületeket, amelyek vagyonjogi helyzete nem került rendezésre. Ez magában foglalta a körülbelül 200 milliárd dollárra becsült pristinai repülőteret, illetve a szerb vasúttársaság, villamos művek, posta, és az erdőgazdálkodás ingatlanjait. Dhurata Hoxha igazságügyi miniszter azt fejtegette a média képviselői előtt, hogy a rendelet teljes mértékben megfelel a jogszabályoknak és a koszovói kormány kizárólagos joga, hogy a területén található ingatlanokról döntsön, csak úgy, ahogy a szövetségi rendszer felbomlása után a volt jugoszláv tagköztársaságok tették.

2018. január 16-án meggyilkolták az észak-mitrovicai városi tanács koszovói-szerb képviselőjét, Oliver Ivanovicot. A kétoldalú kapcsolatok építése Brüsszelben folytatódott volna, a halálesetről érkező információk birtokában a szerb delegáció viszont lemondta az egyeztetést és visszautazott Belgrádba. Vucic összehívta a nemzetbiztonsági tanács ülését és kijelentette, hogy terrorcselekménynek minősítik az emberölést, illetve részt kívánnak venni a nyomozásban.

Haradinaj másnapi nyilatkozatában hangsúlyozta, hogy Koszovóban nem engedélyezi a szerb hatóságoknak a nyomozati cselekmények elvégzését, ellenben az amerikai Szövetségi Nyomozó Iroda munkatársainak segítségét szívesen fogadja.

Vucic január 20-án látogatott először köztársasági elnökként Észak-Mitrovicába és beszédében arról biztosította a koszovói-szerbeket, hogy az anyaország támogatja a szülőföldön való megmaradásukat, illetve mindent megtesz azért, hogy biztonságban élhessenek. Az elkövető beazonosításáig Szerbia nem akart részt venni a Belgrád-Pristina dialógus keretében folyó tárgyalásokon, azonban márciusban már Brüsszelben egyeztetett a két államfő.

Ivanovic pragmatikus politikus volt, aki többek között felszólalt a szervezett bűnözés ellen, bizonyos esetekben kritikával illette Vucicot, és a békés együttélést szorgalmazta. Meggyilkolását egy olyan személy vagy csoport rendelhette meg, aki/ami a politikai feszültség és patthelyzet fenntartásában érdekelt.

2018. március 26-án Észak-Mitrovicában letartóztatták és kiutasították a szerb kormány Koszovó-ügyi irodájának vezetőjét, Marko Duricot.

A koszovói kormány tájékoztatása szerint a kényszerintézkedések foganatosítására azért volt szükség, mert az ország szuverenitását sértő kijelentései miatt megtagadták Durictól a beutazást, ezért illegálisan lépte át a határt.

Vucic a korábban megkötött egyezményekre hivatkozva emelt kifogást, melyek értelmében a szerb politikusoknak nem szükséges engedélyt igényelniük, és csak 24 órával a beutazás előtt kell jelezni az úti céljukat. Mivel Duric ezt 72 órával korábban megtette, törvényesen járt el.

3. Pristina és a Koszovói Biztonsági Erők (Forca e Sigurisë së Kosovës, FSK)

A fővárossal kapcsolatos 2018. júniusi törvény megalkotásával egy régóta húzódó vitás kérdés végére tett pontot Haradinaj. A jogszabályban rendezték Pristina általános működését, illetve növelték költségvetését és önkormányzati szintű önállóságát.

Hat hónappal később, 2018 decemberében ritka események történtek a parlamentben. A kisebbségi szerb képviselők távollétében, az ellenzék egyhangú támogatásával fogadtak el három törvénytervezetet az FSK mandátumának kiterjesztéséről. A könnyű fegyverzettel felszerelt egységek korábbi rendeltetése alapvetően humanitárius segítségnyújtásra, kutatás-mentésre, illetve tűzszerész feladatokra korlátozódott. Az új szabályozásban rögzítették, hogy a nehéz fegyverzettel felszerelhető FSK védi az ország szuverenitását, területi integritását, polgárait, vagyonát és érdekeit, valamint meghatározták annak kompetenciáit, szervezetét, illetve működését. Az irányításért felelős tárcát átnevezték védelmi minisztériumnak.

Az FSK katonái alaki kiképzésen (forrás: kosova.info)

Előirányozták, hogy körülbelül 2200 főről 5000-re növelik a katonák számát és 3000 tartalékost képeznek. A hadsereg létrehozásához alkotmánymódosításra lett volna szükség, ezt viszont az SL képviselői kategorikusan elutasították. Az Egyesült Államok támogatásáról biztosította Haradinajt, míg Jens Stoltenberg NATO főtitkár szerint nem volt időszerű a mandátum kiterjesztése. Az Európai Külügyi Szolgálat arra figyelmeztetette Koszovót, hogy a fegyveres erőkre vonatkozó döntéseket az alkotmánnyal összhangban szükséges meghoznia.

4. Gazdasági intézkedések

Koszovó gazdasági problémáit a Haradinaj kormánynak sem sikerült orvosolnia.Bár a miniszterelnök többször tett olyan hangzatos kijelentést, hogy 2019 a gazdaság éve lesz, ennek ellenére a koszovóiak több mint 40 százaléka a szegénységi küszöb alatt, míg a háztartások körülbelül 17 százalék ezen jövedelmi szint alatt élt. A munkaképes korú fiatalok körülbelül 50 százaléka nem tudott elhelyezkedni, és a gazdaság erősen függ a külföldi diaszpóra megtakarításainak hazautalásától, illetve a feléjük irányuló szolgáltatások exportjától. A szerb és bosnyák árukra kivetett vám néhány alapvető háztartási cikk árát megnövelte, ami számottevő teher az alacsony jövedelműek számára.

A kormányzás első hat hónapjában több mint két millió eurót költöttek el abból az állami költségvetésben elkülönített négymillió eurós sürgősségi tartalékból, amit a miniszterelnök parlamenti jóváhagyás nélkül felhasználhat. Bedri Hamza pénzügyminiszter a kiadások alaposabb megtervezésének szükségességére hívta fel a figyelmet.

A 2017. decemberi események sem erősítették tovább a politikai intézményekbe vetett állampolgári bizalmat. Haradinaj ugyanis 2950 euróra növelve közel megduplázta saját fizetését és ezzel a régió legjobban kereső kormányfőjévé vált. Védekezésként előadta, hogy közfeladatai elvégzéséhez nélkülözhetetlenek az elegáns ruhák, amihez nyakkendőt és inget szükséges vásárolnia. Az átlagfizetés 460 euró volt, ezért érzékenyen érintette a koszovóiakat és utcai tiltakozások kezdődtek.

2014-ben egy amerikai és török cég 600 millió eurós szerződést kötött Koszovóval a 60 km hosszú, Pristinát és az észak-macedón határt összekötő autópálya megépítéséről, amitől a szomszédos országokkal folytatott kereskedelem fellendítését várták. Az autópályát 2019. május végén adták át és a végösszeg 800 millió eurónál állt meg. A média és civil szervezetek részéről számos kritika fogalmazódott meg azzal kapcsolatban, hogy a kivitelezési munkák szerződéseihez és egyéb kiegészítő anyagaihoz nehezen vagy egyáltalán nem férnek hozzá. Az utóbbi kategóriába tartozott például az a dokumentum, amiben a fizetési feltételek megszegése miatt a kormány 53 millió eurós megtérítést hagyott jóvá az építőipari társaságok részére. Haradinaj 2018 júniusában jelezte, hogy a bírság összege nem áll rendelkezésre, és nemzetközi pénzügyi intézményekhez fordult kölcsönért. Egyes újságírók arról tudósítottak, hogy a projekt ezen szakaszának kivitelezésére 300 millió euró volt elkülönítve.

Koszovó 2017 és 2026 közötti időszakra vonatkozó energia stratégiája megállapítja, hogy az energiaellátás problematikája a volt rezsim által végrehajtott villamosenergia-rendszer megsemmisítésével kezdődött az 1990-es években. A légszennyezettségért leginkább felelős Kosova A és B elnevezésű széntüzelésű erőmű 1962-től, illetve 1983-tól működik, és közel harminc éve nem történt komoly beruházás az új generációs kapacitások építésébe vagy a meglévők rehabilitációjába.

Kosova A erőmű (forrás: kek-energy.com)

Az energia szektor vizsgálata során a következő fő pontokat emeli ki a stratégia:

• A villamosenergia-ellátás annak ellenére nem stabil, hogy Koszovó a világ 16. legnagyobb lignit készletével rendelkezik. A régi erőművek elavult technológiával működnek és állandó javításra szorulnak. Telepített kapacitásuk 1478 MW, csakhogy életkoruk miatt a teljesítményük körülbelül 915 MW-ra csökkent. A meglévő termelési technológia nem felel meg az EU által előírt környezeti kritériumoknak.
• Az elosztóhálózatok nem képesek a növekvő terhelésnek megfelelni, főként a téli időszakban kritikus a helyzet.
• Nem versenyképes a villamosenergia-piac. A 2010-ben elfogadott jogi keret fokozatosan megnyitotta a piacot, ugyanakkor az alacsony fogyasztói árak nem növelik a befektetői kedvet.
• A villamosenergia nagy részét a háztartások fűtésére fordítják, ami az ellenőrizetlen és jogosulatlan felhasználással súlyosan megterheli a termelést.
• Az energia-megtakarítás nem megfelelő.
• A megújuló energiaforrásokból előállított energia alacsony mennyiségű.
• Hiányoznak a földgáz-infrastrtuktúra beruházások.

2005-ben kezdődött el a diskurzus egy olyan új erőműről, ami kiválthatná a Kosova A-t és B-t. Ennek részleteiről tíz évvel később állapodtak meg a Világbankkal, és az amerikai Contour Global céggel, majd Haradinaj egy 500 MW-os, 1.3 milliárd dollár értékű erőmű megépítéséről szóló kontraktust írt alá 2017 decemberében.

Közel egy évvel később a Világbank bejelentette, hogy nem nyújt támogatást az építkezéshez, amit azzal indokoltak, hogy a megújuló energiaforrásokból előállított energia költségei alacsonyabbak, mint a szénből származó, ezért a legolcsóbb opciót szükséges támogatniuk.

5. Politikai beavatkozás a független intézmények működésébe

A koszovói államügyészség 2016-ban kezdte a meg a vizsgálatot a háborús veteránok jogtalan nyilvántartásba vételének ügyében. Az 1998-1999-es háborúban több mint 46 ezren harcoltok a szerb csapatok ellen, és Elez Blakaj különleges ügyész megállapította, hogy 19 ezer személy tett és nyújtott be olyan hamis nyilatkozatot, illetve igazolást, ami révén a volt UCK katonák számára fenntartott alapból részesült. 2018-ban több mint 70 millió euró került kifizetésre, ami nagymértékben megterhelte a központi költségvetést.

Az ügyben eljáró Blakaj, aki halálos fenyegetések miatt lemondott és az Egyesült Államokba távozott, olyan vádiratot állított össze, ami egyrészt a kormányzati szintekig ért, másrészt a bíróságra nem került benyújtásra. A Különleges Ügyészség vezetője, Reshat Milak úgy kommentált az esetet, hogy egy üzleti ajánlat miatt hagyta el az országot, míg a legfőbb ügyész, Aleksander Lumezi visszautasította azokat a feltételezéseket, miszerint Blakaj fenyegetések áldozata lenne. Ezzel egy időben Haradinaj egy televíziós interjúban tolvajnak és punknak nevezte az emigrált ügyészt, aki a koszovói háborút egy macedón menekülttáborban élte át.

A Dukagjini régióból több mint 30 ezer ember kapott háborús veterán igazolást, azonban a 2000-es években maga Haradinaj ismerte el, hogy a parancsnoksága alá tartozó térségben 3000 UCK harcos teljesített szolgálatot.

Az EU felszólította a kormányt, hogy tartsa tiszteletben az igazságszolgáltatás függetlenségét, és rámutatott arra, hogy egyes politikusok és ügyészek nyilatkozata aláássa a jogállamiság alapelveit, illetve visszatartja az igazságügyi tisztviselőket a nagy horderejű ügyek átfogó kivizsgálásától.

6. Értékelés

Behgjet Isa Pacollit nem alaptalanul nevezték királycsinálónak, mivel csak a megnyerésével foglalhatta el Haradinaj a kormányfői széket. Cserébe négy minisztériumot és egy miniszterelnök-helyettes kinevezést kapott.

A 120 fős parlamentben csupán hatvanegy képviselőt tudhatott maga mögött a PAN koalíció, ezért rendkívül vékony többsége volt. A sokpártrendszer, a fragmentáltság és az állandó koalíciós egyeztetési kényszer miatt instabil politikai rendszer alakult ki. A kormány kulcsfontosságú szereplői között fennálló ellentétek negatív hatással voltak a teljesítményre, egyúttal az ellenzékkel nem sikerült konstruktív kapcsolatot kiépíteni. Az SL tíz parlamenti képviselője beszűkítette Haradinaj politikai mozgásterét, mivel rajtuk keresztül Belgrád viszonylag egyszerűen artikulálhatta érdekeit. Ezt bizonyítja az is, hogy Marko Duric letartóztatásakor a szerb képviselők bejelentették kilépésüket a kormánykoalícióból. Bár nem valósult meg, lehetséges szcenárióként számoltak azzal, hogy a kormány kisebbségbe kerül a parlamentben, ezáltal döntésképtelen lesz.

A kabinet túlméretezése befolyásolta a hitelességet és hatékonyságot, csak úgy, mint a széles körben elterjedt és aggodalomra okot adó korrupció.

Haradinaj nem próbálta meg lebontani a kizárólag gyakorlatban működő félelnöki rendszer egyes elemeit, és nem versengett Thacival a Belgráddal folytatott dialógus vezető szerepéért, mindazonáltal ellenezte a területcserét, és a 100%-os vám vonatkozásában is különbözött a véleményük. Az EU állásfoglalása szerint a büntetővám gazdasági szempontból hátrányos, sérti a Közép-európai Szabadkereskedelmi Megállapodást (CEFTA), illetve a Koszovóval kötött stabilizációs és társulási megállapodás kötelezettségeit, valamint alapelveit. Haradinaj ezzel szemben Szerbia és Bosznia-Hercegovina felelősségét emelte ki abban, hogy kárt okozva Koszovónak, nem tartják tiszteletben a CEFTA intézkedéseit. Kijelenthető, hogy a regionális együttműködési erőfeszítéseket ez jelentősen aláásta, illetve az Egyesült Államok, mint legszorosabb együttműködő partner rosszállását felvállalva arra is rávilágított, hogy Szerbiával szemben milyen szegényes eszköztárral rendelkezik Koszovó a külpolitikai nyomásgyakorlás kivitelezésére.

A villamosenergia-ágazatban jelentkező veszteség komolyan megterhelte a gazdaságot és az energiabiztonsági kihívásokra a Haradinaj kormány sem tudott adekvát válaszokat adni.

Az igazságszolgáltatás lassú és nem hatékony, illetve egyes szegmensei politikai befolyás alatt álltak.

Haradinaj természetesen tett előremutató lépéseket, például a működő piacgazdaság kialakítása vagy a fiskális szabályok betartatása érdekében, azonban életszínvonal-emelkedésben nem ért el kézzelfogható eredményt. Tény ugyanakkor, hogy a közel két éves kormányzati ciklus erre nem is lehetett elegendő.

A Makovecz program keretein belül a Nemzeti Közszolgálati Egyetem szakkollégiumainak tagjai 2020. január 18-26 között erdélyi tanulmányúton vehettek részt. A program során a Biztonságpolitikai Szakkollégiumot, Gönczi Róbert szakmai és Párducz Árpád közösségi koordinátor képviselték. A program során megismerhettük a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet és a képzéseit, valamint az egyetem campusainak otthont adó három erdélyi várost.

Az első néhány napot Kolozsváron töltöttük, ahol Dr. Szenkovics Dezső dékánhelyettes köszöntötte a Szakkollégiumok hallgatóit. A Sapientia kolozsvári campusán került sor a két egyetem hallgatói által készített előadások bemutatására egy konferencia keretében. A konferencia során az előadók különböző érdeklődési körének köszönhetően lehetőségünk nyílt több, nem a kutatási területünkhöz tartozó témában ismereteket szerezni. Érdekes előadásokat hallhattunk például a BREXIT tárgyalások alakulásáról, a II. Világháborús katonai régészetről, valamint az orosz internetes cenzúráról. A konferenciát követően egy helytörténeti séta keretében megismerhettük Kolozsvár gazdag történelmével. Ezt követően megtekintettük a Tordai Sóbányát, ahol értékes információkkal gazdagodtunk az erdélyi sókészletről, és csónakázhattunk a híres bányatóban.

Látogatóban a híres kolozsvári citadellán

A következő állomás Marosvásárhely volt, ahol betekinthettünk a campuson folyó tudományos munkába. A kertészmérnöki szakon tanuló hallgatóktól megtanultuk hogyan kell kiszámolni egy gyümölcsfajta cukortartalmát, emellett megtanultuk, hogyan lehet kivonni bizonyos teafajtákból az illóolajokat. A mechatronikai laboratóriumokban a mesterséges intelligenciával barátkozhattunk meg, a hallgatók által készített különböző robotok formájában. A tudományos programok mellett megtekintettük a város főbb nevezetességeit, a Marosvásárhely történetét bemutató Kultúrpalotát, valamint a Teleki család könyvtárának otthont adó Telekitékát.

A program utolsó három napját Csíkszeredán töltöttük, ahol az egyetem rektorhelyettese Dr. Mara Gyöngyvér rektorhelyettes fogadott minket, és mutatta be a csíkszeredai kart. A városban töltött időnk alatt megismertük a város történetét, és a szakmai programok keretében DNS-t is izolálhattunk a biológiai laborban. Szabadidős program keretében lehetőségünk volt ellátogatni a csíkszentsimoni Csiki Sörgyárba, ahol megfigyelhettük a sörkészítés folyamatát, valamint megkóstolhattuk a sörgyár híres termékeit.

A Makovecz programnak köszönhetően közelebbről megismertük Erdély történelmét és jelenét, és ami legfontosabb, sikerült barátságokat kötnünk a többi szakkollégium, valamint a Sapientia hallgatóival.

Írta: Párducz Árpád

Bevezetés

Január 19-én került megrendezésre a német szövetségi kormány és az ENSZ szervezésében a Berlini konferencia, amely Líbia immár évek óta tartó konfliktusára kívánt megoldást találni. A konferencián többek között Olaszország is részt vett, mely a kezdetektől a líbiai helyzet megoldását szorgalmazó országok közé tartozik. Giuseppe Conte olasz miniszterelnök   hivatalba lépése óta, hogy független, eredményes diplomáciát alakítson ki Líbiával, amelyen keresztül a politikai stabilizációt segítené a konfliktus sújtotta övezetben.

Írásom célja bemutatni, hogy a belpolitikai történések mennyiben befolyásolták Olaszországot azon törekvésében, hogy vezető szerepet töltsön be a líbiai konfliktus párbeszédében. Ennek érdekében bemutatom nagyvonalakban a releváns olasz politikai elit szereplőit a 2018-as tavaszi választásoktól kezdve, a 2019-es kormányválságon át, a jelenlegi kormányig, továbbá az őszi tüntetéssorozatot, az Italeave (Olaszország lehetséges kiválása az EU-ból) lehetőségét, továbbá az aktuális problémákat. Ezt követően megkísérlem nagyvonalakban bemutatni a líbiai történéseket, és az erre reflektáló olasz kormány által hozott lépéseket.

Olasz belpolitika

A 2018 tavaszán megrendezett parlamenti választások eredményeként az 5 Csillag Mozgalom (M5S) és az Olaszok Koalíciójából (az Északi Liga, Forza Italia és az Olaszország Fivérei pártszövetsége) az Északi Liga kapták meg az esélyt a kormányalakításra, amely azonban ténylegesen csak 3 hónappal később történt meg, mert a felek közötti tárgyalások sikertelennek bizonyultak egy közös kormányprogram és miniszteri névsor elfogadásában, amely odáig fajult, hogy a köztársasági elnök, Sergio Mattarella új választások kiírásának lehetőségét jelezte, amennyiben a felek nem állapodnak meg. A július 1-ével megszületett koalíciós kormány végül miniszterelnöknek a pártfüggetlen, de az 5 Csillag Mozgalom által támogatott Giuseppe Contét választották.

(Balról jobbra) Salvini, Conte, Di Maio. Forrás:https://www.repubblica.it/politica/2019/06/10/news/vertice_in_serata_fra_conte_di_maio_e_salvini-228410676/

Mind a jobboldali Ligát mind a magát centristaként pozicionáló, Luigi Di Maio vezette 5 Csillag Mozgalmat populista pártként tartják számon, ugyanis az előbbire a bevándorlásellenesség és az erősen megjelenő euroszkepticizmus, míg utóbbira a berendezkedés-ellenesség (anti-establishment) és az enyhe euroszkepticizmus a jellemző. A pártok közös pontja elsősorban az Európai Unióval szembeni nagyobb térnyerés, az erősebb olasz szuverenitás köti össze, de a kezdetektől látni lehetett, hogy ez nem lesz egy hosszúéletű koalíció. Az erősödő euroszkepticizmussal – leginkább a Brexit hatására- a közvéleményben felmerült az Italeave gondolata, amelyet leginkább Salvini (a Liga vezetője és az olasz kormány belügyminisztere) hangoztatott. A Brexit tárgyalások sikertelensége, és a koalíción belüli feszültségek azonban eltántorították a szereplőket, hogy komolyan figyelembe vegyék Olaszország esetleges kilépését az Unióból. Az alábbi statisztikát érdemes figyelemmel kísérni, amely megmutatja, hogy többek közt az olasz társadalom hogyan értékeli az EU-s tagságot.

Euroszkepticizmus. Forrás:https://eu-awareness.eu/euroscepticism/

 

A nehezen megszületett kormánynak szembe kellett néznie a nagy mértékű államháztartás hiánnyal, és emiatt a fokozódó brüsszeli nyomással. A gazdasági kérdések megosztották a Ligát és az M5S-t, az egyet nem értést mindkét fél beépítette az Európai Parlamenti választások kampányába, amit végül 34%-ban a Liga nyert.

A koalíción belüli (leginkább a Conte-Salvini és Salvini-Di Maio közti) feszültség és nézeteltérés odáig vezetett, hogy Salvini 2019. augusztusában összeférhetetlenségre hivatkozva, egy lehetséges új választások kiírása és a kormányfői pozíció betöltése reményében felbontotta az együttműködést. Kilépését követően azonban nem került sor új parlamenti választásra, ellenben az 5 Csillag Mozgalom a Demokrata Párttal lépett koalícióra. Contét az augusztusi lemondását követően az M5S támogatásával újra megválasztották. Az immár második kormányzati ciklusa 2023-ig, a következő parlamenti választásokig tart hivatalosan.

Az új kormánynak szintén szembe kell néznie az országot sújtó nagymértékű államháztartási hiánnyal. A koalícióban az ezzel kapcsolatos megoldások máris megosztották, az M5S nem volt hajlandó megszavazni a Demokrata Párt által megtervezett költségvetést, mely többek között adóemeléssel tervezte növelni az állami bevételt.

Az augusztusi kormányválságot követően az ősszel már a januári regionális választásokra készültek a szereplők. Salvini ellen a januári Emilia-Romagna tartománybeli választások kapcsán rendezett kampányturnéja során a „” nevezetű civil mozgalom szervezett ellentüntetéseket, nevük a kampányon és a tüntetéseken megjelent embertömegre utal. A tüntetéssorozat novembertől január végégig tartott, a szervezők szerint volt olyan esemény, ahol 30-40 ezer ember is részt vett. A „szardíniák” kritizálták Salvini politikáját, és lehetőség szerint szerették volna kiszorítani a Ligát az egyébként hagyományosan bal oldali Emilia-Romagnaból. A mozgalom végül elérte célját; a Demokrata Párt szerezte meg a többséget, de így is a Liga számít Olaszország legnépszerűbb pártjának.

A “szardíniák” tüntetése. Forrás:https://www.wantedinmilan.com/news/italys-sardines-rise-up-against-far-right.html

Azonban a kormányzati oldalon is jelentkeztek a problémák. Az 5 Csillag Mozgalom pártja a 2018-as választások óta folyamatosan veszít népszerűségéből, ennek hatására 2020 januárjában Luigi Di Maio lemondott a párt vezetői posztjáról. Ezzel együtt kritizálta a Demokrata Pártot, és békés tüntetésre szólította fel a polgárokat a párt tervezett lépései ellen. Tehát kevesebb, mint fél évvel az új kormány beiktatását követően, instabilitás mutatkozik a koalícióban.

A líbiai konfliktus olasz szemszögből

Líbiában a második polgárháború 2014 óta tart; jelenleg két rivális kormány van hatalmon. Az észak-nyugati régiót Fajez Al-Szarradzs miniszterelnök tartja irányítása alatt, akit az Európai Unió és az ENSZ is a törvényes vezetőnek ismeri el. Az észak-keleti régiókat Halífa Haftar tábornok irányítja, aki a Líbiai Nemzeti Hadsereg (LNA) vezetője. Az ő hatalmát a nyugat nem ismeri el, viszont olyan befolyásos országok, mint Oroszország vagy Egyiptom, őt tartják a legerősebb potenciális politikai erőnek. Al-Szarradzs hatalma, hiába a szélesebb körű nemzetközi támogatás, gyengébb, mint Haftaré,  , így a kormánya nem képes a rend, köztük a tengerpartok védelmének fenntartására. Líbia egy 2017-es térkép szerint az alábbiak szerint lett felosztva”:

Líbia: Ki mit kontrollál? Forrás:aljazeera.com

Az elmúlt években Líbia konfliktusa proxyháborúvá vált; számos idegen hatalom csatlakozott különböző ideológiai és gazdasági érdekek védelmének érdekében. Bár Al-Szarradzs adminisztrációját az Egyesült Államok és a legtöbb nyugati hatalom támogatja, katonailag, gazdaságilag és a diplomáciában elsősorban Törökországra, Katarra és Olaszországra támaszkodik. Haftar eközben Egyiptom, az Egyesült Arab Emírségek, Oroszország, Szaúd-Arábia, Jordánia és Franciaország támogatását élvezi.

A konfliktus a biztonsági kockázatok mellett az olasz állam más szektoraira is hatással van. A világsajtóban kevésbé jelenik meg, de a líbiai szituáció gazdasági nehézségeket is eredményez, ugyanis Líbia még 2017-ben is az olasz gazdaság 5. legnagyobb partnere volt, de az olasz energiaellátását (földgáz-, és olajszállítmányok tekintetében) is a térség nagy része biztosítja Algéria mellett. Az Eni (olasz olaj-, és gázvállalat) is több, mint fél évszázada stabilan jelen van Líbiában, de a cég idén bejelentette, hogy felére kellett csökkentenie az olajtermelését az országban.

A legtöbb hír az illegális migránsok beáramlásáról szól, amit jelentős nemzetbiztonsági fenyegetésnek tekintenek. Olaszországot a középső fölközi-tengeri migrációs útvonal érinti, melyet a tengeri halálozások számai alapján az egyik ként tartanak számon. Az országba érkező illegális bevándorlók száma 2020 első két hónapjában kb. . Ezzel együtt egyre több líbiai nemzetiségű személy vesz részt az illegális határátkelésben, pedig korábban Líbia a migrációs útvonalak tekintetében elsősorban tranzitországnak számított.

Többek között ezen okok miatt szeretné az olasz kormány megoldani a helyzetet. Ennek érdekében évek óta kemény és puha eszközöket is bevetnek. Giuseppe Conte, aki maga a „soft politics” elvét, inkább a diplomáciai megoldást sürgeti, többször is kijelentette, hogy szeretné a líbiai békefolyamat középpontjába visszahozni Olaszországot, elsősorban a bilaterális kapcsolatokra helyezvén a hangsúlyt. Ennek okán 2018 végén megszerezte Donald Trump amerikai elnök jóváhagyását arra, hogy Olaszország legyen az Egyesült Államok elsődleges közvetítője a „mediterrán kihívások” ideje alatt. A 2018 novemberében megrendezett, a háború sújtotta észak-afrikai ország stabilizálására irányuló előtt a kormányfő ellátogatott a líbiai Bengázi városába. A találkozó célja, hogy személyesen beszéljen Haftar tábornokkal, elősegítve a további békés együttműködést.

Az olasz miniszterelnök által szervezett Palermói nemzetközi konferencián a legfőbb cél a líbiai politikai rendezés megvitatása volt. A találkozón többek között részt vettek Tunézia és Egyiptom vezetői is, Ghassan Salamé, az ENSZ rendkívüli líbiai megbízottja, aki biztosította a szervezőket az ENSZ támogatásáról, valamint a rivális és releváns líbiai belpolitikai szereplők. A tárgyalások egyik kulcsfigurájának számító Haftar tábornok megjelenése sokáig bizonytalan volt. A konferencián ismertetésre került az ENSZ legújabb líbiai rendezési terve, amelynek értelmében a 2019-es évben választásokat, illetve azt megelőzve egy, a megbékélést célzó nemzeti konferenciát kell tartani. A konferenciát, annak ellenére, hogy a médiában sikeresnek ítélték meg, sok kritika érte, miszerint nem volt kellőképpen előkészítve, valamint a rendezési tervben kitűzött célok sem teljesültek.

(Balról jobbra) Al-Szarradzs, Conte, Haftar. Forrás:https://aawsat.com/english/home/article/1462071/palermo-conference-libya-ends-no-clear-results

A sikertelenségét az is mutatja, hogy 2019. április 4-én Haftár megtámadta az Al-Szarradzs irányítása alatt lévő Tripoli városát, amely a harcok kiújulását eredményezte. Tripoli offenzívája váratlanul érte a nemzetközi szereplőket. Az olaszok következetesen támogatták addig a líbiai nyugati (és tripoli) székhelyű erőket, főleg azért, mert Tripoli az Olaszországba tartó migránsok elsődleges kiindulópontja és a gazdasági központok székhelye. A fegyveres harcok kiújulásával kapcsolatban Conte Rómában találkozott Al-Szarradzs-dzsal, ahol kijelentette, hogy továbbra is a békés, politikai megoldást támogatja a katonai beavatkozás helyett. Olaszország szerepét a kríziskezelésben az nehezítette, hogy Haftar nem fogadta el az olasz segítséget, hiszen a Conte-kormányzat, sok más nemzetközi szereplő mellett az Al-Szarradzs féle Nemzeti Egységkormányt támogatja. Az olasz kormánynak Franciaországgal is megromlott a viszonya, mivel Macron Haftart támogatja.

A líbiai helyzetre egyelőre nincs megoldás; a feleknek februárban nem sikerült megegyezni a tűzszünetről. Al-Szarradzs a Genfi tárgyalásokon való részvételét a Tripolit érintő rakétatámadások miatt visszavonta.

Konklúzió

Olaszország egyedül nem lesz képes megoldani volt gyarmatának problémáját. Vezető szerepe a jövőben a konfliktus megoldásában csak geopolitikai elhelyezkedése miatt lehetséges, hiszen az olasz kormány által eddig megtett katonai, politikai, diplomáciai lépések nem mondhatók sikeresnek, a válság az Észak-Afrikai országban még mindig jelen van, és hatásait továbbra is érezni lehet az olasz csizma félszigetén. Diplomáciai erejét pedig a fentebb felsoroltak mind-mind gyengítik; az egymást követő kormányok gyengesége, a migrációs válság, gazdasági gyengülése mind-mind korlátozza az olasz politikai döntéshozatal azon képességét, hogy érdemi támogatást nyújtson az Egyesült Nemzetek Szervezetének. Legnagyobb problémája az instabil kormányokban rejlik; a 2019 őszén beiktatott kormány mandátuma 2023-ig tart, de az elmúlt évtizedek kormányainak példájából okulva, melyeknek átlag élettartama 1,5 év, a bizalom az új kormányban sem nemzeti, sem nemzetközi szinten nincs jelen.

Az elmúlt 5 év migrációs válsága politikailag és gazdaságilag is meggyengítette az országot; az illegális bevándorlók kérdése megosztotta az állampolgárokat és a pártokat egyaránt, és az EU-ból érkezett financiális és humanitárius segítség ellenére is komoly teher volt a kormányzatra nézve. A gazdasági problémák miatt az EU egy esetleges pénzügyi válság bekövetkezésétől tart. Továbbá meg kell említeni, hogy február közepén a koronavírus-járvány elérte az országot, a gyorsan növekvő betegek és a halálos áldozatok száma miatt több tartományban is karantént rendeltek el. Az Olaszországban felbukkanó vírus miatt az Európai Unió több országában is figyelmeztetést adtak ki, a repülőtereken és a vasúti hálózatokon ellenőrzik az utasokat. A járvány okozta ellenőrzések, szállítmánykésleltetések-, és törlések az olasz kereskedelemre is hatással lesz, nem beszélve a turizmusról, amely a GDP 13%-át adja. A Wizz Air a járványra való tekintettel bejelentette, hogy várhatóan április elejéig csökkenti fogja az olaszországi járatok számát.

Az írásomban említett okok miatt nem valószínű, hogy Olaszország a líbiai konfliktus megoldása során egy eredményes vezető szerepet tudna betölteni, de az kétségtelen, hogy mind az Európai Unióban, mind az ENSZ-ben fontos és komoly szereplő, akinek helye van az évek óta tartó krízis dialógusában, ezért a megoldásban továbbra is szükséges az EU-s szereplők kooperációja.

Írta: Ács Nóra

(forrás: Think Marketing)

A robotika és a mesterséges intelligencia területének fejlődése az elmúlt években, évtizedekben jelentős változásokat hozott az élet számos területén. Az egyik legmeghatározóbb változás a hadviselés területén fog bekövetkezni, a mesterséges intelligencia területén elért fejlődés forradalmasíthatja azt, ahogyan harcolunk. Számos civil fejlesztés – mint, az arc- és hangfelismerés, önvezető járművek, kereskedelemi drónok – könnyen átültethető és felhasználható katonai célokra is. Mind hadászati, mind harcászati szinten át kell alakítani a háború megvívásáról alkotott képünket. Az autonóm fegyverrendszerek létrehozására irányuló kutatások kapcsán már napjainkban is aktív eszmecsere zajlik a katonai szférában, társadalmi szinten és a nemzetközi közösségben is. A vitának középpontjában a katonai alkalmazásuk előnyei illetve a használatuk etikai problémái helyezkednek el.

Az autonóm fegyverrendszerek fogalmának meghatározása kulcsfontosságú a hatásuk megértése érdekében. A probléma azonban pontosan itt kezdődik, hogy nincs egy mindenki által elfogadott definíció, hanem minden állam és az ENSZ is külön fogalmakat alkot. A fogalmak sokfélesége hátráltatja annak a meghatározását, hogy hol állnak a fejlesztések, illetve lehetetlenné teszi egy átfogó, nemzetközileg elfogadott egyezmény létrejöttét. Az ENSZ keretében a tagállamok évek óta vitatják az autonóm fegyverrendszerek betiltásának kérdését a Convention on Certain Conventional Weapons (CCW) keretében. Az általánosan elfogadott fogalom a következő:

Minden olyan fegyver, amely képes önállóan, emberi beavatkozás nélkül felderíteni, azonosítani, kiválasztani és megtámadni célpontokat.

Azaz a teljes OODA ciklust önállóan hajtja végre a fegyverrendszer. A szakirodalomban az OODA (observe-orient-decide-act) ciklussal írják le a harc menetét. Az a fél nyeri meg a küzdelmet, amelyik képes gyorsabban végrehajtani a saját OODA ciklusát és/vagy megakasztani az ellenfél ugyanezen ciklusát. Vagyis az nyer, aki gyorsabban veszi észre, azonosítja, és semlegesíti az ellenfelét.  Azt követően, hogy aktiválták, a fegyverrendszer önállóan hajtja végre a feladatát. Azaz ebben az esetben már nem egy előre beprogramozott útvonal követéséről és feladat végrehajtásáról van szó, hanem a döntési jogkör is át lett adva fegyverrendszer számára. Nincs emberi operátor, aki távolról befolyásolhatja a támadás végrehajtását. Az ember szerepének kiiktatása a háborús műveletek végrehajtásából azonban komoly technikai, erkölcsi és jogi aggályokat vet fel.

A szakirodalom általában négy kategóriába sorolják a fegyvereket autonómia szerint:

• Az nulladik szint ahol az OODA ciklus minden elemét az ember végzi, ezek a hagyományos fegyverek.
• Az első szint az automatizált vagy félautonóm fegyverek, amelyek esetében az ember szerves része a folyamatnak, de a rendszer komoly segítséget nyújt a katona számára. A támogatás ellenére azonban az ember dönt az alkalmazásról. (Pl. LRASM)
• A második szint a felügyelt autonóm fegyverek, amelyek képesek önállóan észlelni, azonosítani, döntést hozni és fegyvert alkalmazni, de az ember végig követi a folyamatot és beavatkozhat amennyiben szükségesnek ítéli. Ezek a fegyverek kulcsfontosságúak például az aktív önvédelmi rendszereknél vagy a modern légvédelmi rendszereknél. (Pl. Aegis rakétavédelmi pajzs)
• A harmadik szint pedig a teljesen autonóm rendszerek, itt már teljesen önálló a feladat végrehajtása és az elindítás után a katonának nincs lehetősége közbe avatkozni. (Pl. Az izraeli Harpy)

Napjainkban még kizárólag kísérleti projektek vannak autonóm fegyverrendszerek létrehozására. Az Egyesült Államok Légiereje és Haditengerészete egy közös DARPA projektben egy olyan hajó elleni rakétán (LRASM) dolgozik, amely képes nagy távolságról indítva önállóan megtalálni, azonosítani, majd elpusztítani az ellenséges célpontot. A fejlesztés alatt álló fegyver a megadott leírás szerint a célterület és a célpontok meghatározása után önállóan odatalál a célterületre, észlelve és kikerülve az ellenséges hajóraj által tette ellenintézkedéseket és ott kiválasztja és elpusztítja a legmegfelelőbbnek ítélt célpontot. Csoportosan indítva ezek a rakéták egy 500 tengeri mérföldes hatótávon belül képesek egy teljes ellenséges hajóraj elpusztítására. Azt fontos leszögezni, hogy nem beszélhetünk még teljes autonómiáról, hiszen az ember választja ki az elpusztítandó célt, nem pedig a rakéta. Az LRASM ugyanis csak egy eleme a fegyverrendszernek, amely a műholdból, a katonából és a rakétából áll. Az ember fontos eleme a folyamatnak.

Azon országok melyek rendelkeznek vagy fejlesztenek autonóm fegyverrendszereket, Forrás: https://autonomousweapons.org/

A fenti példa is mutatja, hogy kevés számban és korlátozott feladatkörben, de már ma is vannak hadrendben teljesen autonóm fegyverrendszerek. Jellemzően ilyen fegyverek az ún. „öngyilkos drónok”, melyek elindítás után a kijelölt célterület felett körözve keres lehetséges célpontokat, majd ha talált egyet rárepül és elpusztítja azt. Ilyenre példa az izraeli Harpy drón, amely ma már számos országban van hadrendben. Ez az eszköz a fellövés után képes 2 és fél órán át a levegőben maradni egy 500 km-es terület felett, ellenséges radarokra vadászva. A drón önállóan választja ki a radarok közül a célpontját. A radarok úgynevezett kooperatív célpontok, mivel különböző jeleket bocsátanak ki magukból, amiket a drón a szenzoraival könnyedén lekövethet.

Az izraeli fejlesztésű Harpy rakétarendszer, Forrás: IAI

Ilyenek kooperatív célpontok még a repülőeszközök és felszíni hajók is. Ezeket a járműveket a kibocsátott elektromágneses jelek miatt könnyű észlelni és kiszűrni a lehetséges katonai célpontokat. A Harpy is ezek a kibocsátott jelek alapján deríti fel és azonosítja az ellenséges radarokat. Mivel azonban a baráti járművek is ugyanúgy bocsájtanak ki ilyen jeleket, szokás azokat ellátni egy ún. barát-ellenség megkülönböztető (IFF) jeladóval. Az IFF jeladók aktív használata könnyen csökkentheti a hagyományos és autonóm fegyverrendszerek használatából adódó „baráti tűz” általi veszteségeket.

A célpontok zöme azonban nem-kooperatív célpont, ugyanis nem bocsájtanak ki könnyen észlelhető és a környezettől elkülöníthető jeleket. Ilyenek azok a hajók, radarok és repülőeszközök, amelyek kikapcsolják a radarjukat, tengeralattjárók, amelyek halk üzemmódban vannak vagy a szárazföldi járművek. A nem-kooperatív célpontok felderítéséhez szükségesek az aktív szenzorok, amelyek jeleket bocsátanak ki és azok visszaverődéséből következtetnek (radar, szonár). A vízi és légi célok felderítése nem-kooperatív célpontok esetében is relatíve könnyű, hiszen ezek az eszközök erőteljesen kitűnnek a háttérből.

A szárazföldi célpontok esetében a zavaros környezet miatt az észlelés sokkal nehezebb. Erre szolgálnak azok a kezdetleges eszközök, amelyeket szintetikus apertúrájú rádiólokátornak (SAR) neveznek. Jellemzően úgy történik ennek a használata, hogy egy légijármű átrepül egy terület felett, elárasztva az radarjelekkel és a visszaverődött jelekből egy fekete-fehér szemcsés képet alkot. Az ember ezeken a képeken nehezen ismeri fel a katonai célpontokat, az MI algoritmusok azonban megfelelő mennyiségű „betanult” kép után meglehetősen nagy pontossággal képes erre. Az ún. neurális hálózatok a mélytanulás módszerével nagy mennyiségű kép vizsgálata után képesek könnyedén és gyorsan felismerni bármilyen alakzatot. Mivel azonban ezek a rendszerek továbbra sem tudnak különbséget tenni civil és katonai célpont, barát és ellenség között, valamint nagyon könnyen és ember által észlelhetetlen módon is összezavarhatók az öntudat és kontextus komplex értelmezésének hiányában, jelenleg még nagyon megbízhatatlanok. Főleg az emberekre igaz ez, hiszen még egy tapasztalt katona számára is rendkívüli nehézséget jelent az ellenséges kombatáns kiszűrése az emberek közül, nem beszélve azokat a helyzeteket, amikor az nem visel egyenruhát és próbál beolvadni a civilek közé.

Egy rosszul működő autonóm fegyverrendszer nagyon könnyen okozhat hatalmas járulékos veszteségeket, anélkül, hogy képesek lennének az leállítani a fizikai megsemmisítéstől eltekintve. Az általános szakmai közvélekedés pedig pontosan emiatt akarja megőrizni az embert a „fegyver mögött” és megakadályozni a teljesen autonóm fegyverrendszerek alkalmazását.

Erre példa az 1988-as USS Vincennes incidens, amely az irak-iráni háború egyik legforróbb időszakában történt a Perzsa-öbölben. Az Egyesült Államok Haditengerészete többször tűzharcba keveredett az iráni féllel, mert az olajtankereket támadott. Az egyik ilyen eset során a USS Vincennes több iráni hajóval folytatott tűzharc közben két repülőgép felszállását észlelte a közeli Bandar Abbas kettős civil-katonai felhasználású repülőtérről. Az egyik az Iráni Légierő egy F-14-es vadászbombázója a másik pedig az Iran Air Flight 655-ös járata volt. A 655-ös járat hiába repült kereskedelmi azonosítóval és IFF-el, a USS Vincennes legénysége összekeverte az F-14-es radarjelével és a hajó parancsnoka engedélyt adott a tüzelésre. A 655-ös járatot lelőtték és 290 ember halt meg rajta. Pedig a hajó a kor legfejlettebb önvédelmi rendszerével az Aegis rakétavédelmi rendszerrel volt felszerelve és minden jól működött. A legénység azonban túl volt árasztva információval  a fegyveres harc alatt és tévesen ítélte meg a helyzetet.

Az Aegis rendszer a gyakorlatban, Forrás: DefenseNews.com

[Az Aegis egy főleg hajókra telepített ballisztikus rakétavédelmi rendszer, amely a hajó védelmének „agyaként” szolgál. Összegyűjti a hajó szenzorjainak adatait és összehangolja a védelmet. Rugalmasan konfigurálható, mivel a rendszer autonómiáját a kézi működtetésről egyészen felügyelt autonóm működésig lehet változtatni. Az Aegist egy 10-12 fős legénység irányítja a kapitánnyal együtt, aki bármikor mechanikusan, a nyakában lógó kulccsal aktiválhatja vagy leállíthatja a rendszer működését. Ezáltal egy sokoldalú, rugalmas és megbízható rendszer.]

A USS Vincennes esete példázza, hogy korszerű technológia birtokában, az autonóm rendszer tökéletes működése mellett, akaratlanul is okozhat tragédiát egy modern haderő. A megfelelő helyzetértékelés képessége elengedhetetlen egy modern, komplex háborús környezetben, ahol egyszerre jelenhetnek meg civil, félkatonai és katonai elemek is. Még a kooperatív célpontok elleni küzdelem is okozhat problémákat, ha nem megfelelően kiképzett vagy túlterhelt a legénység. Sokan érvelnek amellett, hogy ha még egy kiképzett legénység is komoly hibákat képes elkövetni, mert rosszul értékeli a környezetét, akkor egy robot ennél még egy nagyságrenddel rosszabbul teljesítene. Ebben pedig van igazság, hiszen a mai MI nem képes a szenzorjai által gyűjtött adatok alapján egy átfogó képet alkotni a csatatérről. Nem tudja megkülönböztetni az aktív kombattánst a sebesülttől, vagy a hadifogolytól, civilektől. A komplex és ember számára számos esetben visszakövethetetlen és érthetetlen döntési mechanizmus pedig könnyen megzavarható. Ilyen robotok kezébe fegyvert adni felelőtlenség lenne. Többek között azért is, hiszen ha egy teljesen autonóm fegyver hibázik és emberek halnak meg, ki volna a felelős? A parancsnok, aki aktiválta a fegyvert? Az állam, amelyik hadrendbe állította? A gyártó? A robot?

A felelősség és számon kérhetőség talán az egyik legkomolyabb kérdés az autonóm fegyverrendszerek kapcsán és egyáltalán nem egyértelmű a válasz. A felelős megtalálásának nehézsége rosszabb esetben motiváló hatással is lehet, ha a cél a minél nagyobb civil áldozatok. Jobb esetben is a felelős hiánya bizalmatlanságot kelt a rendszerek iránt. Ha pedig egy parancsnok nem bízik a fegyverében habozni fog, akkor is, amikor indokolt és biztonságos lenne a használata. A habozás pedig a baráti oldalon kerülhet emberéletekbe egy intenzív háborús környezetben. Az autonóm fegyverrendszerekbe vetett bizalmat csak a szükséges és valós emberi irányítás megtartásával lehet elérni. A katonák is kizárólag akkor tudnának bízni egy ilyen eszközben, ha tudják, mire számíthatnak. Tudják, hogy a robot nem fog a következő pillanatban ártatlan civilek vagy baráti csapatok ellen fordulni. Ha valami balul sülne el, a kezükben a kulcs a leállításra. Jól használva a gépek gyors adatfeldolgozása és hatékonysága az ember komplex értékelési képességével karöltve képesek lennének csökkenteni is a civil és katonai veszteségeket egyaránt. A robot soha nem fárad el, nem hat rá a harci stressz, nem szeszélyes érzelmileg és bosszúvágya sincsen. Továbbá bizonyos szűk feladatkörökre jóval hatékonyabbak, mint mi, emberek. Az Aegis rendszer harminc éves fejlesztése pedig bebizonyította, hogy az ember-gép páros egyszerre hatékony és biztonságos működést tesz lehetővé. Az Aegis-közösség a USS Vincennes incidens óta se szenvedett el balesetet, annak ellenére, hogy folyamatosan használatban van aktív háborús zónákban is. Ezt úgy sikerült elérni, hogy az incidens után az Egyesült Államok Haditengerészete évekig vizsgálta az esetet. A tanulságok alapján rugalmasabbá, kezelhetőbbé, és ami a legfontosabb előre tesztelhetővé tették a rendszert. A legénységet pedig alaposabb kiképzésben részesítették. Azóta a fegyverrendszer a kihajózás előtt beprogramozzák, letesztelik és begyakorolják a használatát minden eshetőségre. A rendszer alapos ismerete által a legénység magabiztosan képes használni azt.

A fentebb leírt technikai problémák miatt az autonóm  fegyverrendszerek szárazföldi célpontok, de leginkább emberek elleni bevetése megbízhatatlanságuk miatt nem javaslott egyelőre. Az autonóm fegyverrendszereket morális és hatékonysági okok miatt inkább a légi és tengeri illetve kooperatív célpontok ellen használhatók kielégítő megbízhatósággal. Ennek oka, hogy a szárazföldi harcok során sokkal nehezebb a kommunikáció, a célfelismerés és egy incidens esetén a közbelépés lehetősége is kisebb. Arányaiban sokkal nagyobb civil veszteségeket okozhatnak, mind a jól és mind a rosszul működő fegyverek, ha szárazföldi célpontok ellen kerülnek bevetésre. Ezzel szemben a légi és tengeri haderőnemekbe tartozó alegységek sokkal szigorúbb biztonsági előírásokkal rendelkeznek, könnyebb felkutatni és azonosítani ellenséges célpontokat, valamint kevesebb civil kerül veszélybe a fegyverhasználat közben. Ameddig nem fejlődik kielégítő módon a MI-t használó rendszerek helyzetértékelési képessége (másnéven öntudata) addig az ember bevonása a fegyverhasználatba mindenképpen szükséges.

A hatékonyság talán leginkább a pszichológiai hadviselés területén nőhet látványosan a következő években. A robotok és általában az új technológiai vívmányok kitűnő eszközök az ellenfél elrettentésére. Az új eszközök megjelenése a harcmezőn, mindig meglepi az ellenséget és magára vonja a figyelmét, amit könnyen ki lehet használni a fegyveres harc során. Illetve a drónok megjelenése a harcmező felett azok hosszú levegőben töltött ideje miatt akár folyamatos megfigyelés is végrehajtható. Az iraki felkelő elleni műveletek során sokszor bebizonyosodott, hogy a felkelők kezdetben állandó rettegésben éltek a folyamatos megfigyelés rémképével, ami egy plusz nyomás az egyébként is stresszes csatatéren. Emellett a robotok puszta megjelenése is demoralizáló lehet az ellenfél számára több szempontból is. Először is a tudat, hogy hiába pusztítják el a gépet az azt irányító ember továbbra is él, és ez a veszteségek illetve erőfeszítések hasztalanságának érzését eredményezheti az ellenfélben. Másodsorban pedig a robotok tervezésénél olyan audiovizuális megoldásokkal lehet élni, amelyek félelmet keltenek az ellenfélben. Ezek a hatások azonban a konfliktus hosszát tekintve rövidtávúak, hiszen, amint az ellenfél kiismeri az új eszközöket a hatás drasztikusan csökken. Sőt idővel akár ellentétes hatást is elérhetnek. A túlzott hagyatkozás az automatizált erőkre könnyen vezethet könnyelműségre és elkényelmesedéshez. Továbbá az ellenfél oldalán a félelemkeltés mellett növelheti a harci szellemet, hiszen a robotok alkalmazása gyengeség és gyávaság üzenetét is küldheti akaratlanul. A drónok megjelenése sokszor jobban elidegenítette a helyi lakosságot a nyugati erőktől, hiszen például a pastu törzsekben a személyes bátorság elsődleges fontosságú. Egy olyan ellenféllel szemben pedig, amely szintén robotokat használ, a félelemkeltés egyébként sem hatékony. Továbbra is helytálló az állítás, miszerint győzelmet aratni csak úgy lehet, ha katonák vonulnak be az ellenség területére és személyesen veszik át az irányítást.

Forrás: AFP/Getty Images

A lakosságra gyakorolt hatás sem lehet utolsó szempont. A háború ugyan nem egy népszerűségi verseny, de a végcél eléréséhez nem szabad figyelmen kívül hagyni sem a hazai sem a nemzetközi közvéleményt. A hazai közvélemény és a szövetségesek támogatásának elveszítése, a média figyelmének felkeltése valamint az ellenfél lakosságának teljes elidegenítése negatív hatással lehet a háborús erőfeszítésekre. Könnyen a szélsőségek és a terrorizmus irányába tolhatja el az embereket az elkeseredettség, félelem és a düh.

A háborút pedig végülis emberek vívják, emberek ellen, így a túlzott robotizáció könnyen „embertelenné” teheti azt, szó szerint és képletesen is.

Írta: Berkes Rudolf

Felhasznált irodalom:

SCHARRE, Paul:  Army of None: Autonomous Weapons and the Future of War, W.W. Norton & Company, 2018.

P.W. SINGER: Wired for War: The Robotics Revolution and Conflict in the 21st Century, The Penguin Press, New York, 2009

CRS: Lethal Autonomous Weapon Systems: Issue for Congress, Congressional Research Service, Washington D.C., 2016.

BRUNDAGE Miles: The Malicious Use of Artificial Intelligence: Forecasting, Prevention, and Mitigation, Future of Life Institute, 2018

 

A Boko Haram kifejezés jelentése hausza nyelven “A Nyugatiasodás Szentségtörés”, vagy “A Nyugati Oktatás Tiltott”. Az iszlamista csoportra úgy is hivatkoznak, mint “Akik a Próféta tanításait és a Jihadot támogatják”. A dzsihadista csoport nigériai központú, azonban megjelenik Csádban, Nigerben és Kameronban is. Nigérián belül leginkább az északi területeken, Yobe, Kan, Bauchi, Borno és Kaduna régiókban tevékenykednek. Nigéria történelme során számos vallási konfliktus színterévé vált, hiszen ilyen szempontból nem egységes a lakossága: annak megközelítőleg 50%-a iszlám, akiknek nagy részük szunni, 48%-a keresztény, nagyrészt protestáns, 2%-a pedig az ősi nigériai vallást követi. A Boko Haram politikai szerepet nem vállal, az iszlám fundamentalista irányzata, melyet képviselnek ugyanis ezt tiltja mindaddig, amíg az adott állam jogrendszere nem a Koránban összefoglalt Sharia törrvénykezésen alapul. A Boko Haram legfőbb célja a Sharia törvények bevezetése a lehető legnagyobb területen, elsősorban Nigéria déli részén, ahol a legnagyobb arányban élnek keresztények. Más törvénykönyvekkel szemben ez nem csak a közéletet, hanem az emberek privát ügyeit is hitéletét is szigorúan meghatározza. A testi fenyítés és a halálbüntetés alkalmazását részesíti előnyben a bebörtönzéssel szemben, a nőkkel szemben pedig kivételesen restriktív és diszkriminatív jellegű.

A Boko Haram és az ISWA jelenléte Észak-Nigériában. Forrás:

A Boko Haram feltehetően 2002-ben alakult meg az észak-nigériai Maiduguriban, ahol a brit kolonizáció során a muszlim Bornu Birodalom állt, és ahol a történelem során végig véres harcok folytak a vallási ellentétek miatt a helyi a keresztények és muszlimok között. Kezdetben a csoportot Nigériai Talibánnak is nevezték a hitvallásukon alapuló hasonlóságaik miatt. 17 év alatt a terrorcsoport egy kiterjedt informátorokból és szimpatizánsokból álló hálózatot épített ki a lakosok között országszerte, gerilla harcmodort alkalmazva pedig számtalan brutális merényletet, civilek elleni támadást és emberrablást követett el. Ezek közé tartozott a világsajtót felkavaró 2014. áprilisi tömeges emberrablás, melynek 276 diáklány esett áldozatul, a ’Bring Back Our Girls’ kampány, mely az USA-ban volt rendkívül felkapott, és a nemzetközi nyomás hatására a szervezet ezeknek a lányoknak egy részét elengedte, azonban 195 a mai napig fogságban van. Ezt követően tevékenységüket ugyanúgy folytatták, a világsajtó azonban hamar elfelejtette az ügyet. Az egyik sűrűn használt módszerük, hogy az elrabolt nőkre és lányokra bombákat rögzítenek, majd ráveszik őket, hogy öngyilkos merényletet hajtsanak végre.

A Sharia törvénykezést alkalmazó államok Nigériában. Forrás: constitutionnet.org

Egy IEP által kiadott kutatás szerint 2014-ben a Boko Haram és az ISIS volt felelős az összes, csoportok által okozott halálok 51%-ért, ezen belül pedig a Boko Haram túlszárnyalta az ISIS-t. Egészen 2014-ig a világ legveszélyesebb terrorszervezetének számított, ez év után viszont hatalmát, befolyását tekintve hanyatlásnak indult.

Ennek oka elsősorban az a tény, hogy 2015-ben a csoport vezetője, Abubakar Shekau hűséget esküdött az Iszlám Államnak. Ezzel egy olyan folyamat indult el, amely a Boko Haram fragmentálódását és gyengülését okozta, 2016-ban ugyanis az Iszlám Állam bejelentette, hogy az addigi vezetőt lecserélve, Habib Yusuf élén az eredeti csoportból megalakul a Nyugat-afrikai Iszlám Állam (ISWA). Abubakar Shekau azonban nem fogadta el a döntést, a terrorcsoport egy részét maga mellé állította, ezzel a szervezet két részre szakadt: az ISWA-ra és a meggyengült Boko Haramra.

2015-ben a nigériai kormány egyik fő céljaként tűzte ki a Boko Haram megállítását, annak gyengülését pedig sikernek könyvelte el, annak ellenére, hogy ezt a szervezeten belüli konfliktus eredményezte. A kormány számára a két csoport közötti különbség nem lényeges, ugyanolyan ellenfélként tekintenek az ISWA-ra, mint elődjére és ugyanolyan módszerekkel veszik fel velük a harcot. A nigériai légierő gyakran hajt végre bombázásokat az elfoglalt területeken, harcukat pedig amerikai, francia és brit csapatok segítik.

A két csoport tevékenysége és támadásai leginkább Északkelet-Nigériát, Csád, Kameron és Niger határvidékét, valamint a Csád-tó környékét érintik. Az alapvető különbség azonban, hogy amíg a Boko Haram merényletei elsősorban civileket érintenek, addig az ISWA általában katonai célpontokat választ ki, a helyi lakosok körében pedig igyekszik egy pozitív képet kialakítani annak érdekében, hogy maga mellé állítsa a lakosságot: kutakat ásnak, segítik a helyi mezőgazdaságot és a pásztoroknak, kereskedőknek biztosítják a veszélytelen áthaladást az általuk elfoglalt területen. Emellett védelmet is biztosítanak a lakosságnak a Boko Haram ellen, amire a nigériai hatóságok sokszor képtelenek. Ezzel a stratégiával az ISWA szigorú, a fundamentalista iszlámon alapuló szabályokat kényszeríthet a lakosságra, valamint adókat is kivethet, cserébe pedig stabilitást és támogatást nyújt a helyieknek mindaddig, amíg betartják a szabályaikat. Az ok, amiért ilyen zavartalanul beleszólhatnak a lakosok életébe az, hogy a környező államok az említett Csád-tó területéről a folyamatos, véres konfliktusok miatt szinte teljesen levették a kezüket. Ez lehetőséget nyújt az ISWA számára a további terjeszkedésre, így ma már sokkal nagyobb befolyással rendelkezik a térségben, mint a Boko Haram. Ezt a fölényt katonáik száma is erősíti, amely 3000-5000 főre tehető, ez kétszer annyi, mint a Boko Haram katonáinak megbecsült száma (akik gyermekkatonákat is alkalmaznak), emellett folyamatosan nő, mivel a lakosok bevonása a csoportba egyre hatásosabb. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a Nyugat-afrikai Iszlám Állam ezek mellett egy véres merényleteket és tömeges emberrablásokat is végrehajtó terrorcsoport. Ugyan céljuk, hogy a civilekben bizalmat keltsenek, de akik ellenszegülnek velük, azokat keményen megbüntetik. 2018 februárjában több mint 100 iskoláslányt raboltak el, akiket erőszakkal próbáltak muszlim hitre téríteni. Egy hónappal később elengedték a lányokat és azoknak, akik muszlim hitűek voltak, bocsánatot kértek szüleiktől, mondván, azt hitték a lányuk keresztény. Majd kijelentették, hogy ha a lányokat még egyszer az iskolában látják, soha többé nem fognak hazatérni. Ebben a kijelentésben megfogalmazódik a nyugati típusú oktatás elvetése, és az a meggyőződés is, hogy a fundamentalista iszlám szerint a lányok számára tilos részt venni bármiféle oktatásban.

A külvilág számára a két szervezet közötti kapcsolat éveken keresztül rendkívül homályos volt, a kettőt sokszor egy csoportként kezelték, megkülönböztetésük a mai napig nem egyszerű. Ez pedig rendkívül káros, hiszen egyes ISWA által végrehajtott merényletek után a Boko Haramot állították be felelősnek. Így egészen 2018-ig kellett várni, mire az USA különálló terrorszervezetté nyilvánította.

A Boko Haram (és az ISWA) úgy tűnik, eléri kitűzött célját: 2007 óta 5 millióval nőtt a gyerekek száma, akik nem részesülnek általános iskolai oktatásban, vagyis ma megközelítőleg 13,2 millió nigériai gyermek iskolázatlan. Emellett Nigéria lakossága folyamatos félelemben él, a halálesetek és merényletek pedig –ha kisebb arányokban is,- a mai napig folytatódnak.

Szerző: Ustea Dóra

Szankciós politika

Ukrajna

A Tanács újabb 5 embert vett fel az ukrajnai helyzethez köthető korlátozott személyek és szervezetek jegyzékébe. A korlátozó intézkedések alá eső személyek részt vettek a jogellenesen annektált Krími Autonóm Köztársaságban és az ukrajnai Szevasztopol városában 2019. szeptember 8-án tartott orosz helyhatósági választások megszervezésében. A jegyzékbe szereplő személyek aláásták Ukrajna szuverenitását és területi integritását, emiatt az EU területén belül található vagyoni eszközeik befagyasztásra kerültek, valamint a szankciók hatálya alá eső személyek, szervezetek részére uniós személy vagy szervezet nem bocsáthat vagyoni eszközöket. A jegyzékben szereplő természetes személyek száma 177-re növekedett a 44 szervezet mellett.

 

Venezuela

Juan Guaido, magát egy éve Venezuela elnökének kikiáltó ellenzéki politikus, európai körútján, Madridban sürgette az uniós szankciók kiszélesítését a venezuelai kormánnyal szemben. Hangsúlyozta az déli részén kitermelt arannyal szembeni korlátozó intézkedések fontosságát, melynek kitermelése a kormányzat egyik fő jövedelemforrása, valamint óriási károkat okoz a helyi lakosságnak és a környezetnek egyaránt.

(forrás: Arkansas Democrat Gazette)

Szomszédságpolitika

Líbia

A líbiai szituáció eszkalálódása kapcsán az Európai Unió is kifejezte aggodalmát. Josep Borrell, az EU külügyi- és biztonságpolitikai képviselője kifejezte az eset kapcsán aggodalmát a tekintetben is, hogy Tripoli körül is eszkalálódhat  az erőszakos összecsapások sorozata. Illetve, kifejtette az EU elköteleződését a líbiai helyzet békés politikai megoldás kidolgozása mellett. Emellett, felszólította a feleket, hogy az ENSZ égisze alatti politikai folyamatokba kapcsolódjanak be.  A Líbiában dúló konfliktus eszkalációja kapcsán, január 8-án a Európai Tanács elnöke, Charles Michel és Josep Borell Fajez esz-Szarrádzs-dzsal találkoztak Brüsszelben, ahol a líbiai konfliktus eszkalálódásáról esett szó elsősorban. Továbbá, január 19-én Berlinben konferenciát tartottak a legbefolyásosabb régiós és nemzetközi szereplők részvételével a líbiai helyzet rendezésével kapcsolatban. Az esemény nagy sikernek könyvelhető el, hiszen 55 pontban megegyeztek, többek között abban, hogy a felek a továbbiakban tartózkodni fognak a katonai támogatástól, illetve minden olyan félmegoldástól, amely a fegyverszünetet veszélyeztetné.

Izrael

Az izraeli telepes mozgalom kapcsán, január 5-én és 6-án ismét újabb incidens történt: az izraeli hatóságok közel 2000 lakóegység felépítését engedélyezték. Ezzel kapcsolatban, az EU kifejezte álláspontját, miszerint Izrael Állam tevékenysége a nemzetközi jogi normákba ütközik és hátráltatja a két-állami megoldás elérését. Az Unió emellett felszólította Izraelt, hogy fejezze be ezen tevékenységét és továbbra sem fogadják el az 1967-es határok bárminemű megváltoztatását.

 

Fehéroroszország

Január 8-án az EU és Fehéroroszország vízumkönnyítési megállapodást és visszafogadási megállapodást írt alá. A vízumkönnyítési megállapodás megkönnyíti a belorusz állampolgárok számára a rövid távú vízumok megszerzését az Európai Unióba történő látogatáshoz.

 

Irán

Január 11-én az EU nyilatkozatot adott ki az Ukrainian Airlines PS752 járatának az iráni főváros, Teherán közelében, 2020. január 8-án történt balesetét követően.  A nyilatkozat szerint az EU elítéli a tragédiát, valamint részvétét fejezi ki az áldozatok családtagjainak. Emellett felszólították az iráni vezetést, hogy minden tekintetben működjön együtt az átfogó vizsgálatok során.

 

Ukrajna

Január 28-án az EU és Ukrajna Brüsszelben megrendezésre került a Társulási Tanács hatodik ülése. Az ülés során az ukrán küldöttséget Oleksiy Honcharuk miniszterelnök, az EU küldöttséget pedig Josep Borrell az EU kül és biztonságpolitikai főképviselője vezette. A Társulási Tanács újfent megerősítette a felek folyamatos elkötelezettségét Ukrajna politikai társulásának és gazdasági integrációjának az EU-val történő megerősítése mellett, a társulási megállapodás, annak szabadkereskedelmi övezete, valamint a benne foglalt közös értékek alapján.

(forrás: EU Neighbours East)

Örményország

Február 3-án az Európai Tanács elnöke, Charles Michel és Örményország miniszterelnöke, Nikol Pashinyan telefonon keresztül folytatott megbeszélést.  A felek megvitatták az EU és Örményország közötti kapcsolatokat, valamint ígéretet tettek a kétoldalú kapcsolatok továbbfejlesztésére, ideértve a kereskedelmi kapcsolatokat is. A beszélgetés középpontjában az örmény reformtervezetek álltak.

 

Regionális politika

Január 28-án mutatta be Donald Trump amerikai elnök a Fehér Házban közel-keleti béketervét, Benjamin Netanyahu izraeli miniszterelnök társaságában. A tervezetet palesztin részről határozottan elutasítják, míg Izrael szerint ez lenne a jövőbeli béke záloga. Az Európai Unió közös kül-és biztonságpolitikai főképviselője, Josep Borrell szerint a tervezet nem felel meg a nemzetközi jog normáinak, többek között azért, mert az USA a palesztin vezetéssel egyáltalán nem tárgyalt előzetesen. Emellett a főképviselő szerint a Palesztina határairól és Jeruzsálem végleges státuszáról való megegyezés nélkül nem jöhet létre tartós béke, ezeket pedig Trump javaslata nem rendezi megfelelően. Ezen nyilatkozatára reagálva az izraeli külügyminisztérium sajnálatosnak és furcsának nevezte Borrell kijelentéseit. A külügyminisztérium szóvivője szerint az EU Közel-Kelet-politikája jól mutatja, hogy a szervezet szerepe a nemzetközi tárgyalások során “minimalizálódik”. Az EU egységesen nem ismeri el a palesztin államot, viszont számos tagja, köztük Magyarország is, már a diplomáciai kapcsolatokat is felvette a Palesztin Autonómiával.

 

Brexit

 A decemberi választások után felállt brit parlament alsóháza január 9-én jóváhagyta Boris Johnson kilépési megállapodását. Az alsóházi képviselők 330 – 231 arányban szavazták meg a javaslatot, amit ezután a parlament felsőházának küldtek fel mérlegelésre. A Lordok háza január 21-én számos módosítással együtt jóváhagyta a megállapodás. Mivel azonban ezek a módosítások ellentétben álltak a parlamentben többségben lévő Konzervatív Párt érdekeivel és elképzeléseivel, ezért másnap a parlament alsóháza ismét napirendre vette a javaslatot és kiszavazta belőle a felsőház módosításait. Az ismételten felküldött megállapodást a Lordok Háza ezúttal már módosítások nélkül jóváhagyta, ezzel a brit törvényhozás egészén átment a kilépési megállapodás. Ezt követően január 24-én az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen, illetve Charles Michel, az Európai Tanács elnöke aláírta azt. A következő lépéshez a kilépés végrehajtásában az Európai Parlamentre volt szükség, amelynek szinten el kellett fogadni az Egyesült Királyság kilépéséről szóló megállapodást. Az Európai Parlament egy érzelmes, de formális vitát követően szintén elfogadta a megállapodást. 621 képviselő szavazott mellette, 49 ellene, 13-an pedig tartózkodtak. Így már semmilyen jogi akadály nem állhatott az Egyesült Királyság útjába, hogy január 31-én kilépjen az Európai Unióból.

(forrás: European Parliament.eu)

A kilépés egyelőre azonban formális, mivel egy átmeneti időszak veszi kezdetét, amely idő alatt az uniós szabályok továbbra is érvényben vannak a szigetországban, azonban a döntéshozás folyamatában már nem vehetnek részt a britek. Az átmeneti időszak 2020 végéig tart és ez a 11 hónap alatt kell végezni a kilépési tárgyalások második szakaszával. Az Európai Uniónak és az Egyesült Királyságnak a következő hónapokban a későbbiekben folytatott kereskedelem és gazdasági kapcsolatokról. Az uniós tisztviselők és szakértők ezt az időt kevésnek gondolják a megtárgyalandó témák nagysága miatt. Egy ilyen átfogó kereskedelmi megállapodás elkészülte akár évekbe is telhet a szakértők szerint. Ennek ellenére a brit parlament törvénybe iktatta, hogy az átmeneti időszak nem hosszabbítható és Boris Johnson kormányfő magabiztos a határidő betartásával kapcsolatban. A közeli határidő miatt január 31. után megindul a versenyfutás a tárgyalások befejezése érdekében.

„Vízkonfliktusok” sorozat

A Biztonságpolitikai Szakkollégium Geopolitika Műhelye cikksorozatot indít, melynek célja, hogy a tagok önfejlesztés keretében rövid ismertető elemzéseket készítsenek a  világban jelenlévő lehetséges vízkonfliktusokkal kapcsolatban.

A víz a földi élet alapja. Ebből kifolyólag az emberiség egész történelme alatt kulcsszerepet játszott a túlélésben és a civilizációk fejlődésében. Napjainkban a globális klímaváltozás, valamint a társadalmi és gazdasági változások következményei egyre jobban terhelik édesvízkészletünket. Egyre nagyobb számban alakulnak ki konfliktusok, melyek, ha nem is kizárólag csak a vízhez köthetőek, mégis valamiféle módon kapcsolódnak hozzá. Ezeket nevezzük vízkonfliktusoknak.

Európában a Duna-medence régiója lehetne alkalmas egy potenciális vízkonfliktus kirobbanására. Itt azonban nem valószínű a klasszikus ivóvízért folytatott harc megjelenése, és gazdasági szempontból is csupán a bős-nagymarosi vízlépcső ügye körül alakult ki feszültség. A térségben elhelyezkedő országok az Európai Unió Duna Régió Stratégiájának keretein belül 2011 óta folyamatosan együttműködnek egymással, célul kitűzve a jólét és biztonság megvalósítását. Ebből kifolyólag úgy gondolom, hogy a térség országai közt leheletnyi az esélye egy „vízkonfliktus“ kitörésének, sokkal inkább a kormányzatoktól független belső és külső, a Dunához köthető, potenciális veszélyekre és fenyegetésekre, valamint ezek semlegesítésére szükséges koncentrálnunk. Ugyanis az egész Európai Unióban Magyarországon és Románián kívül nincs olyan ország, amely folyami fegyveres erővel rendelkezne, ennélfogva a Duna fegyveres védelme nem biztosított. Ez egy olyan hiányosság, melyet szükséges lenne megoldani annak érdekében, hogy egy esetleges jövőbeli, a biztonsági dimenziók bármelyikéhez és egyben a vízhez köthető konfliktus kirobbanásakor azonnali és eredményes választ adhassunk. Elemzésemben Dr. Balogh Tamás és Szilágyi Zsolt ezredes gondolatait felhasználva mutatom be a probléma megoldásának lehetőségét.

A Duna – jellemzők

A Duna a németországi Fekete-erdőből ered és Romániában a Fekete-tengerbe torkollik. Mintegy 2850 kilométerével Európa második leghosszabb folyójaként tudható számon, mely 10 országon halad át közvetlenül, s emellett 4 további állam tartozik a medencéjéhez. Ezek közül kilenc Európai Uniós tagállam (Ausztia, Bulgária, Csehország, Horvátország, Magyarország, Németország, Románia, Szlovákia, Szlovénia) és öt Unión kívüli (Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Moldova, Szerbia, Ukrajna).

A Duna sokrétű összeköttetést jelent a vízgyűjtő területéhez tartozó országok között. Kiemelt jelentőséggel bír a turizmus, az energiagazdálkodás, valamint a folyami közlekedés és kereskedelem szempontjából. 2010-ben 99,7 millió tonna áruforgalmat bonyolítottak le a folyón (lásd 1. ábra), továbbá az EU közlekedési miniszterei 1994-ben beemelték a hét legfontosabb fejlesztendő transzkontinentális közlekedési folyosó közé. A gazdasági faktorokon kívül a Dunára édesvízkészletként is tekinthetünk.

A Dunán lezajló áruforgalom 2010-ben. Forrás: ines-danube.info

Együttműködés a Duna-medence államai közt

2011 júniusában hagyták jóvá az Európai Unió második makro-regionális stratégiáját, a Duna Régió Stratégiát, mely tagjai közt tudhatja számon mind a 14 Duna-medencében elhelyezkedő államot. A koncepció négy pillérre épül, melyek a Duna-régió összekapcsolása (közlekedés, energia, turizmus és kultúra), környezetének védelme, a jólét növelése a régióban és a régió megerősítése. A stratégia projektjeit a pillérekhez tartozó 12 prioritási területen keresztül valósítják meg, amelyek közül Magyarország három darabért vállalta a felelősséget. Elsőként „a fenntartható energia használatának ösztönzését“ koordinálja Csehországgal közösen, másodszor „a vizek minőségének helyreállításának és megőrzésének“ a területén működik együtt Szlovákiával, harmadszor „a környezeti kockázatok kezelésé“-ben vesz részt Romániával összefogva.

A dunai makro-stratégia megteremti az együttműködés új, hatékonyabb formáit, javítja a hajózás feltételeit. Keretet biztosít a fejlesztéspolitika összehangolására, hozzájárul a nagyfokú regionális fejlettségbeli különbségek felszámolásához, lényeges mérsékléséhez. Európai politikaként kell elfogadni és végrehajtani, s eközben szorosabbra fűzni az uniós tagsággal nem rendelkező országokkal a kapcsolatot, elősegíteni csatlakozásukat az EU-hoz.

Az együttműködés irányítása soros elnökségi rendszerrel valósul meg. Magyarország 2017-ben töltötte be ezt a pozíciót, jelenleg Romániát 2020-tól Horvátország fogja követni a sorban.

Kockázatok

A Duna mentén számos kockázattal kell szembe nézniük az államoknak. Elsőként az édesvíz kérdéskörét említeném meg. Mint a bevezetőben már utaltam rá, az édesvizek felbecsülhetetlen értéket képviselnek, miközben vízkészleteink egyre terheltebbek. Az édesvizek mennyiségi és minőségi értékének, továbbá fenntartható hasznosításuk érdekében magas szintű együttműködést kell kiépíteni az érintett szereplők és államok között. Ez az ún. „felelős vízkormányzás“ kialakítását igényli, melyben össze kell hangolnunk és egyszerre megvalósítanunk a stratégiai vízkészletek megőrzését és a vízigények (ivóvízigény, ipari, közlekedési, ökológiai vízigények) biztosítását.

A Duna vízlépcsői. Forrás: hydroinfo.com

Másodrészt kockázatot jelent, hogy Magyarországon belül nincs egy vízlépcső sem a Dunán. Ennek következtében nem tudjuk megfogni a Duna vizét, az csupán átfolyik rajtunk. Míg Németországban 25, Ausztriában 12, Szlovákiában 1 vízlépcső található (lásd 2. ábra). Továbbá a szerb-román határon van kettő, a román-bolgár határon pedig egy. A “felettünk” található vízlépcsőkkel a németek, osztrákok, szlovákok képesek megfogni a Duna vizét , ami ezáltal nem jut le hozzánk. Valamint ha felduzzasztják a vizet, majd egyszerre engedik el, árvizet okozhatnak. Ez nagy biztonsági kockázatnak számít.

Harmadrészt nagy kihívás elé állítja az államokat a régióban jelen lévő szervezett bűnözés, a súlyos bűncselekmények (csempészet, emberkereskedelem), a határokon átnyúló feketepiac működése és a tömeges migráció. Ezen tényezők ellen harcol a 2013-ban létrehozott Dunai Folyami Fórum struktúrájának létrehozása (Setting up the Structure of a Danube River Forum, DARIF), mely az EU Duna Régió Stratégiájának 11. prioritási területéhez kapcsolódóan (biztonság javítása a súlyos bűncselekmények és a szervezett bűnözés jelentette kihívásokkal való megküzdés közös munkával) lát el feladatokat. A projekt résztvevői: Ausztria, Bulgária, Horvátország, Moldova, Magyarország, Németország, Románia, Szerbia, Szlovákia, és Ukrajna. Magyarország koordináló szerepet lát el, a magyar résztvevők körét a rendőrség, a Nemzeti Adó- és Vámhivatal, a Belügyminisztérium Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatósága, a folyami információs szolgáltatásokat működtető Rádiós Segélyhívó Infokommunikációs Országos Egyesület, valamint a Fórum működtetéséhez csatlakozó Duna-régió országaiból delegált vízi és határrendészeti, bűnügyi, vám és hajózási, valamint folyami információs szakterületen együttműködő szervek vezetői, összekötő tisztviselői, és szakértői alkotják.

A DARIF résztvevő államai.

A DARIF célja, hogy a Duna-menti országok hatékonyabban léphessenek fel napjaink fenyegetéseivel szemben, közösen megerősítve a vízi biztonságot, biztosítva az összehangolt fellépést és az operatív, határokon átívelő rendészeti szakmai együttműködést. Mindehhez a fórum technikai hátteret biztosít.

Védelem

A DARIF megszületésével megindult a rendészeti együttműködés a Duna-menti régió  több országa közt, azonban a fórum nem fedi le teljes egészében a Duna-medencét, melynek  ezenfelül fegyveres védelméről napjainkig nem született átfogó megállapodás.

A Dunán nemcsak kereskedelmi forgalom zajlik, hanem veszélyes anyagok legális szállítása és potenciálisan bármilyen hadi vagy egyéb anyag, akár illegális szállítása is. Ez is indokolttá teszi a védelem kialakítását, habár a magyar és román flotillán kívül egy uniós ország sem rendelkezik folyami fegyveres erővel. Sőt, Románia csupán az al-Duna védelméért tud felelni, a Duna felső és középső szakaszának fegyveres védelme a Magyar Honvédségre hárul, melyben az I. Tűzszerész és Hadihajós Ezred rendelkezik a feladat végrehajtásához szükséges szakosodott- és résképességekkel. Felszerelésük tartalmaz Nestin-osztályú MS-25 típusú aknamentesítő hajókat, AN-2 típusú aknásznaszádokat (tűzszerész járőrhajó), parancsnoki motorosokat, roham- és gumicsónakokat.

A HTHE tűzszerészmentesítő feladatai közül több köthető a vízhez:

• ellenőrzi, szükség szerint aknamentesít a hajózható vízi utakat,
• biztosítja a folyami műtárgyak úszóaknák elleni védelmét,
• kiképzi a személyi állományt a béke és háborús alkalmazás érdekében,
• az ország területén, valamint külföldi műveletek során végzi az improvizált robbanószerkezetek felderítését, hatástalanítását és megsemmisítésé

Továbbá végrehajthatnak járőrtevékenységet, hajózási és folyamzár-telepítési szempontból felderítési feladatokat, mentési feladatok vízi biztosítását, valamint búvárok részére merülési hely biztosítását. Egy tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet során a vízi utakra áttevődő illegális határátlépések megakadályozása érdekében folyamzárakat telepíthetnek a rendőrséggel együttműködve, valamint mobil platformként kiegészíthetik a folyóparti megfigyelőtornyokat.

Ezen feladatokat a Dunán csak Romániában végzik, Ausztriának, Horvátországnak, Németországnak, Szkovákiának nincs hadihajós alakulata, azaz a Duna az alsó szakaszától eltekintve védtelen. A kockázatok kezelésére a hadihajós alakulatok potenciálisan jóval nagyobb mértékben alkalmasak, mint a szárazföldi- vagy a légierő, s hozzájárulhatnak egy uniós közös védelmi képesség kialakításához, biztosítva a Duna-medence védelmét.

Szerző: Szilágyi Laura

Az Amerikai Egyesült Államok és Irán kapcsolata az 2015-ös atomalku megkötésével rendeződni látszott. Donald Trump azonban 2018-ban egyoldalúan bejelentette, hogy országa kilép a 21 hónapnyi tárgyalás eredményeként létrejött szerződésből. Mindez a történelem során egyébként is feszült amerikai-iráni kapcsolatokra meglehetősen rányomta a bélyegét, amelyet a napokban kezdődött orosz-kínai-iráni közös haditengerészeti gyakorlat tovább terhelt.

Az amerikai-iráni kapcsolatok áttekintése

Az Amerikai Egyesült Államok és Irán kapcsolata a bipoláris korszak kezdetén még korántsem volt olyannyira gondterhelt, mint manapság. A két ország kapcsolata meglehetősen kedvezően indult, hiszen a Szovjetunió térségbeli ellensúlyozásában, s a kommunista eszmék terjedésének megállításában Washington szerepet szánt Teheránnak, s az ország geopolitikai helyzete (Perzsa-öböl, Ománi-öböl, Hormuzi-szoros, olajlelőhely) is rendkívül fontossá tette az államot a korszakban. A két állam közötti kapcsolat 1953-ban vált szorossá, Moszadek elnököt eltávolították, s helyére a nyugatbarát Reza Pahlavi sah került. A sah vezette ország atomprogramjának beindításában is elsősorban az USA segédkezett az 1960-as években, s ezt követően, Irán is csatlakozott az 1968-as atomsorompó szerződéshez.

A két ország kapcsolata az Amerika-barát sah, Reza Pahlavi elmozdítását és az 1979-es iszlám forradalom győzelmét követően romlott meg, amelyet a teheráni amerikai nagykövetséget ért támadás, majd az 1981-ig tartó túszdráma és annak következményei tovább mélyítettek. Az 1980-as években Washington és Teherán konfliktusa tovább mélyült: az 1980-88-as irak-iráni háború során az amerikai fél Bagdad támogatása mellett kötelezte el magát, s 1984-ben az USA Külügyminisztériuma Iránt a terrorizmust támogató országok listájára helyezte. Mindezzel ellentmondásos az USA azon cselekedete, amikor különböző fegyvereket szállított az iszlám köztársaságnak a Libanonban fogvatartott amerikai túszokért cserébe. Emellett, számos szankcióval is sújtotta az évek folyamán az Egyesült Államok Iránt, s a perzsa retorikában is az USA-t általában a „Nagy Sátán”-ként emlegették.

Az 1988-as évet újabb mélypontként lehet számon tartani a két ország közötti kapcsolatban: a Perzsa-öbölben tartózkodó USS Vincennes amerikai hadihajó két rakétával megsemmisített egy F-15-ösként azonosított, azonban 300 utast szállító iráni polgári gépet. Az eset hatalmas port kavart, Irán az amerikaiakat barbár mészárlással vádolta és bosszút helyezett kilátásba a mártír áldozatokért. Az 1990-es években az USA számára Irán a Perzsa-öböl biztonságát fenyegető tényezőként volt jelen, s ennek megfelelően igyekezett a nemzetközi porondon is elszigetelni Iránt, illetve megnehezíteni az iszlám köztársaság szándékait. A két állam kapcsolata 1997-ben ismét elkezdett javulni ugyanis Irán élére Mohamed Khatami került, aki sokkal inkább nyitott volt a reformokra, s a nyugati világ felé, a két ország számos lépéssel igyekezett újra normalizálni kapcsolatát.

A posztbipoláris korszak történetének mérföldkövét 2001. szeptember 11. jelentette, amely az amerikai külpolitikai gondolkodást is gyökeresen megváltoztatta. Ugyan Teherán az elsők között nyilvánította ki részvétét Washington számára, Bush 2002. januári beszédében mégis Iránt a „gonosz tengelye” országai közé sorolta Észak-Koreával egyetemben. Hámenei ajatollah erre reagálva, az Amerikai Egyesült Államokat ismét a „nagy sátánként” emlegette, illetve kifejezte Irán büszkeségét az iránt, hogy ismét Washington gyűlöletének célpontja. 2003-tól Washington szövetségeseivel fizikailag, jelentős katonai erővel is megjelent Irán közvetlen szomszédságában (Irak, Afganisztán). Teherán számos, a nyugati világ érdekeit szolgáló ajánlatot tett annak érdekében, hogy Washington feloldja a szankciókat és a nemzetközi elszigetelést az iszlám köztársasággal szemben, a Bush-adminisztráció azonban következetesen elutasító álláspontot tanúsított. 2003-tól a nyugati világ számára is nyilvánvalóvá vált, hogy Irán megkezdte nukleáris képességeinek fejlesztését, amely fokozta a feszültséget a két ország kapcsolatában is, s újabb amerikai, EU és ENSZ szankciók célpontja lett Irán a kétezres években.

Barack Obama fontos feladata lett 2009-es győzelmét követően a nemzetközi színtéren, hogy leállítsa Irán egyre bővülő atomprogramját, s ehhez meggyőzze az teheráni vezetést, hogy tárgyalóasztalhoz üljön. Obama elsősorban folytatta elődje politikáját, s újabb szankciókat helyezett kilátásba az iszlám köztársaságra. Azonban, Irán hatalmi törekvéseit a térségben jelentősen megkönnyítette az USA 2011-es iraki kivonulásával, majd az Afganisztánban állomásozó erők csökkentésével. A fordulópont 2013 szeptemberében következett be, amikor Irán élére a sokkal mérsékeltebb irányzatot képviselő Haszán Róháni került. Ekkor került sor arra – több, mint 30 év után -, hogy a két ország vezetője közvetlenül, telefonon beszéljen. Ezt követően került sor az Obama-adminisztráció egyik nagy sikerére, amely már az iráni atomalku előzményének is tekinthető: a szankciók feloldásáért cserébe Irán és a P5+1 (USA, Oroszország, Egyesült Királyság, Kína, Franciaország+Németország) aláírták a 6 hónapra szóló genfi megállapodást, amely Irán nukleáris tevékenységét és helyszíni ellenőrzését lehetővé tette. Az atomalku végleges formájának aláírására 2015. július 14-én került sor, végrehajtásának határidejét 2016 januárjára határozták meg.

A Trump-adminisztráció Irán-politikája

Donald Trumpot 2016-ban választották meg az elnökké. Trump Iránhoz fűződő kapcsolatáról már kampánya alatt sok elem napvilágot látott, többek között számos alkalommal élesen kritizálta az atomalkut, a valaha megköttettet legrosszabb megállapodásnak titulálta, amelyet szerinte – a Hatok tiltakozása ellenére – újra kellene tárgyalni. 2018 májusában az Egyesült Államok végül kilépett az alkuból, s újra szankciókkal sújtotta Teheránt, valamint a vele kereskedő országokat. Azonban, az USA ezzel a legfőbb szövetségeseinek, és a nyugati világnak is hátat fordított. Az európai országok ugyan biztosították az iszlám köztársaságot a megállapodás védelméről, azonban a legtöbb vállalat nem kockáztatta üzleti kapcsolatait Washingtonnal Irán kedvéért.

Az USA atomalkuból való kilépését követően a két ország viszonya mélypontra esett, s számos konfrontáció, provokáció történt a felek részéről. Trump szankcióit az elmúlt közel két évben tovább bővítette és mélyítette, s így Irán is többször felvetette a megállapodásból való kilépésének lehetőségét. Mi több, Róháni 2018-ban felszólította a muszlimokat az Amerika ellen való összefogásra, ahelyett, hogy „vörös szőnyeget terítenének ezek elé a bűnözők elé”. Az évben – főként a közösségi média platformjain – tovább folytatódott a két ország vitája: Trump elsősorban Twitteren keresztül üzent az iszlám köztársaságnak, Mike Pompeo, a Trump-adminisztráció külügyminisztere beszédében maffiához hasonlította az iráni vezetést, majd az újabb szankciók lehetőségének felvetése után elmondta, hogy az Amerikai Egyesült Államok célja a teljes nyomásgyakorlás Iránra, mindezt követően a két ország kölcsönösen terroristának titulálta a másikat.

A konfliktus „legforróbb” szakasza 2019 nyarán, az Ománi-öbölben és a Hormuzi-szorosban kezdődött. 2019 májusában Washington a térségbe küldte az USS Abraham Lincoln repülőgép-hordozóját, majd B-52H Stratofortress-eket a katari légitámaszpontjukra. Róháni már 2018 júliusában megemlítette, hogy Irán jelentősen meg tudná zavarni az olajkereskedelmet a szorosnál, s 2019 májusában és júniusában két jelentős incidens is történt, amelyek során 6 hajót – köztük két szaúdit – megtámadták a szorosban, amellyel Washington Teheránt gyanúsította. Mindez hatalmas port kavart, az USA erre kibertámadással válaszolt, olyan célpontok ellen, amelyek valószínűsíthetően a tankerek elleni támadás kivitelezésében vettek részt Ugyanebben a hónapban a feszültség egyre fokozódott, Washington 1000 katonát küldött a térségbe, majd Irán lelőtt egy, a térség felett elhaladó amerikai Global Hawk megfigyelő drónt. Erre válaszul, Donald Trump elmondása szerint, „10 perccel támadás előtt állította le azt a titkos akciót, amely számos ember életébe került volna és mely három helyszínt érintett volna Irán szerte”. Júliusban Washington azt állította, hogy az USS Boxer hadihajó egy fenyegető iráni drónt lőtt le a szoros felett, mindezt azonban Teherán tagadta. Irán ez követően, bemutatta a Kian drónt, amely nagy pontosságú felderítő és harci drón és 1000 kilométeres távolságig működik és az orosz S-300-al is vetélkedő rakétarendszert. A 2019-es évben az újabb forrópontot a szaúdi olajfinomító ellen indított húszi dróntámadás jelentette szeptember 14-én, amellyel Rijád és Washington is Teheránt gyanusította, miszerint az iszlám köztársaság támogatta a jemeni felkelőket. A támadás hatalmas botrányt keltett, így Washington újabb szankciókat helyezett kilátásba, majd szeptemberben az USA ismét nagyszabású kibertámadást intézett Irán ellen.

A közös gyakorlat

2019. december 27-én kezdődött az előbbiekben is bemutatott, konfliktusok terhelte Ománi-öbölben, valamint az Indiai-óceánon, az a nagyszabású, négynapos haditengerészeti gyakorlat, amelyben az USA riválisának tekinthető, Oroszország és Kína is részt vesz Irán mellett. Az iráni fél elmondása szerint „a közös gyakorlat üzenete a béke, barátság és a tartós biztonság elérése az együttműködésen és egységen keresztül, s mindez eredménye lesz, hogy Irán bebizonyítja, hogy nem lehet őket elszigetelni”. Mindezek alapján, az üzenet címzettje elsősorban az USA, ahogy a gyakorlaton résztvevő országoknak is van egyfajta üzenetértéke Washington számára. Mindemellett, az iráni állami televízióban levetített riportban a három országot az új tengeri erőháromszögként nevezte meg.

Az orosz fregatta megérkezése a gyakorlatra (forrás: https://www.aljazeera.com/news/2019/12/china-russia-iran-joint-naval-drills-191227183505159.html)

Hadihajók az Ománi-öbölben a gyakorlat második napján (forrás:https://www1.cbn.com/cbnnews/national-security/2019/december/iran-joins-forces-with-russia-and-china-to-send-strong-message-to-the-us)

 

Teherán együttműködése Pekinggel és Oroszországgal régre nyúlik vissza, habár a három ország vezetői szerint a mostani gyakorlat igazán jelentőségteljes közös történelmükben. A három állam együttműködését nagyban erősíti, hogy az Amerikai Egyesült Államok az évek folyamán, igyekezett őket valamilyen formában elszigetelni, esetleg törekvéseiket megnehezíteni, amely nyugat- vagy amerikaellenesség kialakulásához vezetett, s rivális hatalomként tekintenek Washingtonra. Mi több, mind Kína, mind Oroszország élesen kritizálta és elítélte az USA-t az iráni nukleáris megállapodás felbontásakor. Emellett, már csak a gazdasági kapcsolatok miatt is, kiemelten fontos Peking és Moszkva számára Irán és a térség, amellyel élesen szembemegy az amerikai fokozódó katonai jelenléttel, s az Iránt sújtó nyugati szankciókkal szemben. Így, ez a gyakorlat ennek ellensúlyozásaként is értékelhető, hogy a három ország megmutassa jelenlétét, s képességeit a térségben, amelyek az USA-val is fel tudják venni a versenyt. Különösen fontos ez számukra, az előzőkben bemutatott egyre fokozódó feszültség miatt.

Irán és Amerika kapcsolata tehát rendkívül feszült, amelyet a hasonló gyakorlatok még tovább fokoznak. Megemlítendő, hogy egyre több érdekelt fél, szövetséges érkezik a térségbe, s ilyen formában vesz részt a két ország közötti konfliktusban. A jemeni húszik támadása után Washington bejelentette, hogy megerősíti katonai jelenlétét a térségben és szövetségeseivel műveletet indít a térségben történő hajózás biztosítására. A gyakorlat kezdetének napján az USA szövetségesnek számító Japán bejelentette, hogy katonai erőket küld a térségbe, de nem csatlakozik az USA vezette koalícióhoz.

A feszültség további eszkalálódásának elkerülése érdekében, kiemelten fontos lenne Washingtonnak és Teheránnak, hogy újra tárgyalóasztalhoz üljenek, s a nemzetközi közösség megnyugtatására, az iráni atomalku újratárgyalásában megegyezzenek. Erre némi remény látszik a jövőben, hiszen a Japán miniszterelnök, Sinzó Abe 2019 májusában bejelentette, hogy szívesen közvetítene mediátorként az amerikai-iráni konfliktus megoldásában, illetve az atomalku újratárgyalásában. Pozitív, hogy mindezt Donald Trump is szívesen fogadta, s a napokban az iráni média hírt adott arról, hogy Haszán Róháni látogatást tesz Japánba. Azonban, továbbra is kettős ez a kapcsolat, hiszen a tárgyalási szándékok mellett, Washington 2019. december 30-án bejelentette, hogy a következő év folyamán újabb szankciókat vet ki Teheránra, amely tovább lehetetleníti el az iszlám köztársaságot. A napokban végrehajtott iraki és szíriai célpontok elleni amerikai támadás is rányomhatja a bélyegét a két ország közötti kapcsolatra, hiszen a Pentagon szerint ezek a célpontok Irán által támogatottak.

(írta: Mészáros Kinga)

„Vízkonfliktusok” sorozat

A Biztonságpolitikai Szakkollégium Geopolitika Műhelye cikksorozatot indít, melynek célja, hogy a tagok önfejlesztés keretében rövid ismertető elemzéseket készítsenek a  világban jelenlévő lehetséges vízkonfliktusokkal kapcsolatban.

A folyók a történelem során mindig fontos szerepet játszottak a civilizációk kialakulásában és azok fennmaradásában, így történt ez Mezopotámiában, Egyiptomban és Indiában is. India leghosszabb folyója a Brahmaputra, ezt követi a Gangesz, és az Indus. A szubkontinens számára a folyók napjainkban is hatalmas szerepet játszanak, leginkább gazdasági szempontból. Az ország gazdaságát ugyanis a mezőgazdaság dominálja, a népesség megközelítőleg 70%-nak megélhetése közvetlenül vagy közvetetten a fő folyóktól függ. A gazdasági szerep mellett India kultúrájában és a hindu vallásban mélyen gyökerezik a folyók tisztelete, és leginkább a Gangesz kultusza.

India vízrajza. Forrás: prokerala.com

A vízhiány

Az Éghajlat-változás Kormányközi Testülete (IPCC) elemzése szerint Indiát fogja az egyik legsúlyosabb módon érinteni a klímaváltozás. Az MIT álláspontja pedig, hogy amennyiben sikerülne is csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását, a klimatikus viszonyok akkor is az emberi szervezet tűréshatárát fogják fenyegetni az ország számos pontján. Az Indiában kialakult helyzet már ezévben humanitárius krízissé, a világ eddigi legnagyobb vízhiányává eszkalálódott. A probléma kialakulásában a robbanásszerű népességnövekedés, a klímaváltozásból fakadó időjárási anomáliák, mint a monszunos időszak átalakulása, a rossz vízgazdálkodás valamint a politikai hanyagság együttes hatása is közrejátszott. A több mint egymilliárd fős és folyamatosan növekvő népességnek az egyre fogyó ivóvíz problémájával kell szembenéznie. 600 millió ember magas, vagy extrém vízhiányban szenved, évente pedig 200.000 ember hal meg emiatt. A folyók, melyek táplálják vidéken a mezőgazdaságot apadnak, a klímaváltozás miatt pedig a területen jellemző monszun időszak megváltozott, jóval rövidebb, de intenzívebb lett, a csapadékot pedig nem megfelelően, valamint kis arányban (a szennyvíz 15, az esővíz 8 %-át) hasznosítják. Emellett a folyók szennyezettsége is hatalmas probléma, ilyen körülmények között hamar felütheti fejét a kolera vagy malária is. India a mért 122 országból 120. helyen áll a víz minőség indexen, a vizek 70%-a fertőzött, egy 2014-es felmérés szerint pedig a világ 15 legszennyezettebb városa közül 10 indiai, az első helyen pedig Delhi áll.

A világ 15 legszennyezettebb városa. Forrás: ohmyindia.com

A lakosság megközelítőleg 70-80%-a él szegénységben, 14%-uk pedig éhezik. A kormány közbenjárása hatására ezek a számok évről évre csökkennek, a kialakult vízproblémát azonban nem tudják megfelelően kezelni. A háztartások 75%-ának nincsen közvetlen hozzáférése ivóvízhez, a vidéki háztartások 84%-a pedig nem rendelkezik vezetékes vízzel. A rászoruló falvakba hetente, központilag küldenek ki kamionokat víztartállyal, melyek bizonytalan minőségű vizet szállítanak. Ezekből a tartályokból a lakosok fejadagot kapnak, ezt pedig kénytelenek beosztani, akkor is, ha a következő adag víz nem időben érkezik, hiszen bármilyen más forrásból származó víz emberi fogyasztásra alkalmatlan, szennyezett. Éppen azokban a régiókban, ahol legnagyobb arányban nő a népesség, és ahol a mezőgazdaság az elsődleges megélhetési forrás, tűnik az állam a legtehetetlenebbnek. Különböző régiók között egyre nagyobb ellentét alakul ki, hiszen az apadó folyók vizén osztozni egyre nagyobb kihívást jelent.

Az észak-indiai népességnövekedés. Forrás: mapsofworld.com

2019 nyarán India autóipari központjában és hatodik legnagyobb városában, Csennaiban még nem látott vízhiány alakult ki. A víztározók, melyek eddig képesek voltak ellátni a körülbelül ötmillió fős várost, teljesen kiszáradtak, így a környező területről voltak kénytelenek vizet szállítani kamionokkal, a szegényebb rétegek pedig attól tartva, hogy csak a tehetősebb rétegeknek jutna víz, úttorlaszokat építettek. A város rendelkezik ugyan egy sótlanító üzemmel, amely tengervízből készít fogyasztásra alkalmas vizet, azonban ez rendkívül drága megoldás, másrészt közel sem elég ahhoz, hogy kielégítse a város igényeit. A krízis a kasztrendszerben gyökerező, hatalmas osztályellentéteket is felszínre hozza: a sokak szerint alanyi jogon járó vízhez a gazdagabb rétegek sokkal könnyebben hozzá tudnak jutni annak hiánya esetén.

Felmérések szerint egy éven belül 21 indiai nagyvárosnak, köztük Delhinek teljesen el fog fogyni a talajvize. 2030-ra India vízigénye a mai kétszeresére fog nőni, a teljes lakosság 40%-a egyáltalán nem tud majd vízhez jutni. 2050-re pedig az ország GDP-jének legalább 6%-a fog elveszni a válság miatt.

A lehetséges megoldások

A vízzel való gazdálkodás és a krízishez való hozzáállás mind állami, mind helyi szinten problematikus. Bangalore a 8 millió fős dél-indiai nagyváros évente 800-900 milliméternyi esővizet kap, amely nem számít alacsonynak. Ha ennek az esővíznek a felét hasznosítaná, azzal a város annyi ivóvízzel rendelkezne, hogy egy személyre egy éven keresztül naponta 100 liter jutna, ami bőven elég lenne személyes használatra. Annak ellenére, hogy az esővíz gyűjtését törvényekkel szabályozzák, a város rendkívüli módon lemaradt ezen a téren. Ehelyett a közelben lévő Cauvery folyóból nyer vizet, azonban a lakosság negyede még ehhez sem jut hozzá. Bangalore, és más indiai városok esetében az elsődleges lépés az lenne, hogy az esővíz gyűjtését általánossá teszik, a talajvizet pedig, mely drasztikusan fogy, ezzel pótolják. Ezt azonban központi irányítás nélkül megoldani szinte lehetetlen, a politikai hanyagságot pedig tükrözi az is, hogy a város kormányzati esővízgazdálkodás részlegén mindössze hat ember dolgozik.

A kormány a krízis megoldása érdekében egy tervezetet dolgozott ki, melynek lényege, hogy a nagyobb folyókat egy csatornával összekötik, így a kiszáradt, vagy elapadni kezdő folyókba ismét víz jutna. Az első próbálkozás ennek megvalósítására a Ken és a Betwa folyó összekötése, mely egyfajta tesztként fog megvalósulni. A környezetvédők azonban szkeptikusan állnak a kísérlethez, mind a folyók vízi világa, mind a szárazföldi környezetért aggódva. A tervezett csatorna ugyanis a Panna Nemzeti Parkot fogja átszelni, amely a veszélyeztetett indiai tigris élőhelye.

A tervezett, folyókat összekötő csatornarendszer. Forrás: mapsofindia.com

A vidéki lakosság esetén egyének és kisebb csoportok összefogására lenne szükség, kutak ásása a falvakban és az esővíz nagyarányú gyűjtése az esős időszakban nagy előrelépést jelentene, így mind a mezőgazdaságban, mind emberi fogyasztásra felhasználható lenne. A mezőgazdaság megreformálása is szükséges a gyökeres változásokhoz: környezetbarát megoldások és ahol lehetséges, a fejlettebb technológia használata, vagy a kormány által is támogatott ’Zero Budget Natural Farming’, vagyis alacsony költségű, vegyszerek nélküli természetes növénytermesztést, mely az ősi indiai módszereket és a modern tudományt ötvözve növelné a termelést, eközben védené a környezetet.

Szerző: Ustea Dóra

Bevezető

A nemzetközi kapcsolatok tanulmányozásának egyik érdekes kérdése, hogy a kisállamok milyen szerepet tudnak játszani a nemzetközi kapcsolatokban. Hagyományosan az ilyen államoknak többfajta út is kínálkozott érdekeik érvényesítésére a nemzetközi kapcsolatokban, úgy mint az egyensúlyozás, potyautasság, integráció vagy semlegesség. Az elmúlt évtizedben a multipoláris világrend előretörésével azonban a kisállamok lehetőségei kibővültek, jelentősen megnőtt a mozgásterük a regionális vagy globális nemzetközi kapcsolatok alakításában.

Jó példa erre az Egyesült Arab Emírségek (UAE), amelynek ugyan külpolitikai aktivitása nem példa nélküli, de a katonai szerepvállalása, aktív beavatkozása más országok belügyeibe kiemeli az asszertív külpolitikát folytató kisállamok közül. Az országot a nemzetközi sajtó gyakran a Kis Spártaként is jellemzi, érzékeltetve ezzel, hogy kisméretű ország magasan a súlya felett van jelent az Öböl-térségben és a tágabb arab világban is.

Az elemzés arra keresi a választ, hogy hogyan alakult az ország védelempolitikája az elmúlt évtizedekben és miként változott meg az ország biztonságpolitikai látásmódja az Arab Tavasz eseményeinek hatására.

Az UAE alig tízmilliós lakossággal rendelkezik, de ebből csak 1,4 millióan emírségi állampolgárok. A Magyarországnál kicsivel kisebb ország az arab térség gazdaságának a 10 százalékát adja. A bevételek egyik legfontosabb forrása az energia szektor, de szemben az Öböl-államok többségével, az emírségekben a kőolaj- és földgáztermelésből származó bevételek csak a GDP 30 százalékát teszik ki. A GDP összetételét majd 50-50 százalékban az ipar és a szolgáltatások határozzák meg.

Az UAE hét emírségből áll, gazdaságilag és politikailag az al Nahyan család által irányított Abu Dzabi játszik vezető szerepet (az emírségek szénhidrogén vagyonának 95 százalékával), míg a szomszédos Dubai elsősorban a kereskedelemkne és a turizmusnak köszönheti befolyását. Dubaiban található a Jebel Ali kikötő, amely a térség legnagyobb és a Közel-Kelet legnagyobb forgalmú kikötője és amely a világ legnagyobb kikötőüzemeltető cége, a helyi illetőségű és többségében a dubai uralkodó család tulajdonban levő DP World kezében van.

Az Öböl-államokba, Iránba és Irakba érkező áruk nagy része ezen a kikötőn kerül átrakodásra. Ez magyarázza azt a tényt, hogy az Egyesült Arab Emírségek Kína és az EU után (amely önmagában 28 tagállam) Teherán harmadik legfontosabb gazdasági partnere. Tekintve, hogy mindkét ország exportjában a szénhidrogén meghatározó szerepet játszik, az emírségek részéről a világ többi részéről érkező termékek re-exportja biztosítja az erős gazdasági kapcsolatot. Dubai szoros gazdasági kapcsolata Iránnal egyben azt is jelenti, hogy az emírséget irányító Al Mahktum család külpolitikai érdekei nem is mindig esnek egybe az al Nahyan családéval.

Védelmi együttműködés és katonai képességek

Az Egyesült Arab Emírségek fiatal államnak számít, csak 1971-ben nyerte el a függetlenségét. Az ország külpolitikáját az első elnök, Sheikh Zayed bin Sultan Al Nahyan alatt a szuverenitás biztosítására való törekvés, így a kiegyensúlyozott centrista külpolitika jellemezte. Fontos hangsúlyt kapott ez együttműködés erősítése és a konfliktusok békés rendezésének támogatása. Ez már csak azért is volt fontos, mert az Öböl olaj-monarchiáinak biztonságpercepcióját a térség két regionális hatalmának, Iraknak és Iránnak a vetélkedése határozta meg. Amikor 1979-ben kitört az irak-iráni háború, ezek az államok létrehozták az Öböl Menti Együttműködési Tanácsot (Gulf Cooperation Council, GCC) azzal a céllal, hogy erősítsék az integrációt gazdasági és katonai téren.

A hidegháborút követően az ország külpolitikai aktivitása nőtt, és a térség országaihoz képest jelentős szerepet vállalt az akkor népszerűvé váló nemzetközi válságkezelő missziókban: Az UAE fegyveres erői részt vettek a libanoni polgárháború lezárását (1992) követő rendezésben, az ENSZ szomáliai békefenntartó missziójában (UNISOM II), sőt az 1999-es koszovói háborút követő KFOR misszióban is. Az 1999-2001 közötti szerepvállalás már csak azért is különleges volt, mert a nem-NATO résztvevők közül az emírségi kontingens volt a legnagyobb és az egyetlen muszlim országból érkező.

Az Egyesül Államok az második Öböl-háború (1990-91) óta játszik egyre nagyobb szerepet az ország biztonság és védelempolitikájában. Szaddam Husszein kuvaiti invázióját követően mintegy 500.000 amerikai katona érkezett a szomszédos Szaúd-Arábiába.  A háborút követően a szaúdi jelenléttel párhuzamosan Katarban és Kuvaitban is megjelentek állandó amerikai bázisok. Az amerikai haditengerészet 1994-ben ismét felállította a 5. flottát bahreini bázissal, kifejezetten az Öböl-térségben és az Indiai-óceánon való fokozottabb jelenlét érdekében.

A 2000-es évek elejétől az Egyesült Államok jelentősen átstrukturálta a térségben található erőit. A Szaúd-Arábiából kivont erőket a régió kisállamaiban terítette szét, a térségért felelős Central Command előretolt parancsnoksága (forward headquaters) a katari Al-Udeid légibázisra került. Az Egyesült Arab Emírségekben az al-Dzafra légibázisra települtek amerikai erők. A létesítmény először csak felderítő és a légiutántöltő repülőgépeket fogadott (U2, KC-10) de később támadó repülőgépek állomásoztatását is engedélyezte a dubai vezetés (F-22, F-15 stb.). A már említett kikötő, Jebel Ali, az amerikai haditengerészet egységei részéről az egyik leglátogatottabb kikötő, amely akár repülőgép-hordozók fogadására és kiszolgálására is képes kapacitásokkal rendelkezik. Bahrein az 5. flotta bázisa lett, míg Kuvaitban a szárazföldi és haditengerészeti erők számára hoztak létre bázisokat.

A 2000-es években a kétoldalú amerikai-emírségi kapcsolatok még szorosabbá váltak. A 2001-ben elindult „Terror elleni háborúban” az UAE fontos partnere volt Washingtonnak. Kikötői és légibázisai révén logisztikailag támogatta az amerikai katonai és titkosszolgálati műveleteket. A korábbi 800 főről 5000-re nőtt az UAE-ben állomásozó amerikai katonák száma miközben évente 600-800 katona tanult vagy vett részt kiképzésen az Egyesült Államokban. Ezek mellett részt vett a CIA titkos programjában is, amely során a hírszerzés által, az al-Káidahoz való tartozás vádjával elrabolt vagy átvett személyeket titkos bázisokon vallattak a világ különböző (de nem amerikai) pontjain.

Az emírségi különleges erők az egyetlen olyan arab katonai erő, amely részt vett az Afganisztánban indított amerikai katonai műveletekben 2001-ben. Ez nem csak azért fontos részlet, mert mutatja, hogy az emírségi egységek magas kiképzettségét, hanem azért is, mert Abu-Dzabi 2001 előtt azon három ország közé tartozott (Pakisztán és Szaúd-Arábia mellett), amelyek elismerték a tálib mozgalmat Afganisztán legitim vezetőjének. Az USA támadása egy muszlim ország ellen rendkívüli népszerűtlen volt az iszlám világban, de az emírségek vállalta az ezzel járó kockázatokat.

Az ország közeledése az Egyesült Államokhoz a fegyverbeszerzések terén 2004-től kezdődött el, amikor Dubai elsősorban a légierő tekintetében amerikai technikákat kezdett vásárolni. A Military Balance adatai szerint az emírségi légierő majd száz darab CH-47 Chinook nehéz szállítóhelikoptert és UH-60 Backhawk helikoptert, valamint körülbelül 30 AH-64D Apache támadó helikoptert üzemeltet. A légierő részét képezi további 80 darab F-16E vadászbombázó, valamint az egyik legfejlettebb rakétavédelmi rendszer, a Terminal High Altitude Area Defense (THAAD) is. A szárazföldi erők és a haditengerészet haditechnikai összetétele még a korábbi évtizedek, elsősorban európai dominanciáját mutatja. A 2000-es évekig elsősorban Franciaország és Nagy-Britannia voltak a fő fegyverszállítók. A szárazföldi erők mintegy 300 Leclerc harckocsit és több száz különböző típusú páncélozott harc- és szállítójárművet üzemeltetnek. A három említett ország mellett azonban az UAE más országokból is vásárolt kisebb tételekben fegyverrendszereket (Oroszország, Kína, Olaszország, Németország, Törökország).

A Stockholmi Békekutató Intézet egyik 2019-es elemzése szerint az UAE 2016 és 2015 között 136 százalékkal növelte a védelmi kiadásait. 2014-ben a 14. volt a világ legtöbbet költő országai között és a második az Öböl térségben. A védelmi kiadások valószínűleg 2018-2019-ben sem csökkentek érdemben, mivel a nyilvánosságra került információk szerint a külföldi beszerzések tovább folytatódtak, és az ország két háborúban is aktív szerepet játszik fegyverszállítások és közvetlen katonai beavatkozás révén (Jemen és Líbia).

Mindezek alapján az Egyesült Arab Emírségek fegyveres erői papíron egy jelentős ütőerővel rendelkező, modern haditechnikai arzenált rendszerben tartó, a katonai műveletek teljes spektrumában harcolni képes szervezetet tartanak fenn, amelyet a világ számos középhatalma is megirigyelhetne. Ami különlegessé teszi ezt a hadsereget, hogy olyan támogató képességekkel is rendelkezik (stratégiai szállítás, légiutántöltés), amellyel valódi erőkivetítésre is képes lenne elvileg.

A rendszeresen felmerülő kérdés az emírségek (és más hasonló haderőfejlesztési pályán mozgó ország) hadereje esetében, hogy a drága pénzen beszerzett modern haditechnikai eszközpark valódi katonai képességeket vagy csak egy „papírtigrist” jelent-e? Az Öböl-térségben évtizedek óta trend volt, hogy a haditechnikai beszerzések valójában a legfontosabb külpolitikai szövetségesekkel való kapcsolatok bebiztosításának egyik fontos módja volt. Egy-egy öböl menti ország azért vásárolt amerikai, brit, vagy francia haditechnikai eszközöket és járult hozzá katonai bázisok kialakításához, mert ezzel saját biztonságának erősítését remélte. A beszerzések inkább politikai, semmint katonai védelmi jellegét jól mutatja, hogy az USA egy időben több vadászrepülőgépet adott el a térségbe, mint amennyi kiképzett pilóta volt ott.

Az Öböl menti országok haderejének „tesztjére” egészen a 2011-es „arab tavaszig” kellett várni. Addig, az Egyesült Arab Emírségek kivételével egyik ország sem volt hajlandó bevetni fegyveres erejét katonai konfliktusokban, vagy akárcsak békefenntartó missziókban részt venni katonai kontingensekkel. Ez a passzívitás számos okkal magyarázható, például, hogy az arab közvélemény szempontjából népszerűtlen lett volna szerepet vállalni az Izrael barát USA mellett, vagy hogy az arab törzsi tradíciókon nyugvó döntéshozatal jobban szerette az erőszakmentes, tárgyalásokon vagy „megvásárláson” alapuló konfliktuskezelést.

A 2011-es „arab tavasz” annyiban volt más a korábbi két évtizedhez képest, hogy az eseményeket követő változások során először alakultak ki valódi, világnézetbeli különbségek az egyes öbölállamok között. Amíg korábban úgy tekintettünk ezekre az országokra, mint valamilyen homogén politikai közösségre, többnyire közös vagy hasonló törzsi, családi érdekek mellett szerveződő államokra, addig 2011 után kiderült, hogy többek között a politikai iszlám megítélése kapcsán is mély törésvonal húzódik meg az egyes országok között.

Ebben a kérdésben Katar egyértelműen és aktívan a Muszlim Testvériség támogatta, míg az többi állam (elsősorban Szaúd-Arábia és az UAE) ellenezte az iszlamista szervezet térnyerését a forradalmak követte káoszban.

Az ideológiai ellentét olyan súlyos és mélyenszántó volt a két tábor között, hogy először fordult elő, hogy a külpolitikai eszköztár bevett gyakorlatain túl (diplomáciai nyomásgyakorlás, gazdasági támogatás, és pénzügyi fellépés) először nyúltak a szembenálló felek a fegyveres erők bevetéséhez vagy a közvetlen katonai támogatás biztosításához.

Az Arab Tavasz és az átalakuló amerikai külpolitika

Az elmúlt évtizedben az UAE fenyegetés percepcióját három tényező befolyásolta érdemben. Egyrészt az USA vélelmezett kivonulása a közel-keleti térségből, másrészt az Irán által jelentett regionális fenyegetés erősödése és harmadrészt a Muszlim Testvériség transznacionális iszlamista politikai párt megerősödése. Ez utóbbi egyértelműen, a 2010 végén kezdődött, Arab Tavasz néven ismert forradalmi hullámnak volt köszönhető, amikor is az évtizedek óta regnáló tunéziai, líbiai, egyiptomi és jemeni rezsimek megdőltek.

Az amerikai „kivonulásnak” az öbölbeli országok szemszögéből világos jelei voltak. Az amerikai katonák 2011 decemberében végleg kivonultak Irakból és az Obama adminisztráció 2015-ben megegyezett Iránnal az ország nukleáris programjának befagyasztásáról, cserébe a nemzetközi szankciók feloldásáért. Az amerikai tartózkodás jele volt a szíriai konfliktustól való távolmaradás is, az Egyesült Államok nem kívánt érdemben hozzájárulni az Aszad rezsim bukásához. Politikai és titkosszolgálati támogatást is csak vonakodva és korlátozottan nyújtott ellenzéki csoportoknak, és amikor a szíriai hadsereg 2013-ban vegyifegyvereket vetett be a lakosság ellen, az ilyen esetre korábban nyilvánosan beígért megtorló katonai csapások is elmaradtak. Az új amerikai közel-keleti stratégia, miközben megegyezést keresett Iránnal, nagyobb teret engedett a hagyományos térségbeli partnereknek, Izraelnek, Törökországnak és Szaúd-Arábiában, hogy oldják meg maguk a saját problémáikat.

A kivonuló amerikai külpolitika kudarca látványosan mutatkozott meg Szíriában. Az ellenzék támogatását Rijád és Ankara vette át (gyakran a szélsőséges csoportokat preferálva), míg a tétlenkedő Washington miatt Teherán és Moszkva is felbátorodva érezte magát, hogy beavatkozzon Damaszkusz oldalán a konfliktusba (és végső soron megnyerje azt az Aszad rezsimnek). Irán befolyása eközben látványosan erősödött Irakban és Jemenben is.

A Muszlim Testvériség térnyerése még ennél is nagyobb kihívást okozott Abu Dzabinak. A több évtizedes múltra visszatekintő iszlamista szervezet működése és nézetei az UAE (és persze a többi monarchia) létezését kérdőjelezte meg. Az ellentét a politikai ideológiában, a nemzeti identitás lényegében rejlik. Az emírségek egy monarchia, ahol az embereket az emírekhez való hűség köti össze. Az identitás alapja a törzsi, vérségi kapcsolatok, az uralkodó vezetésével kivívott függetlenség és a neki köszönhetően elért társadalmi stabilitás és gazdasági jólét. A Muszlim Testvériség ideológiája megkérdőjelezi az egyén és a vezető közötti efféle kapcsolatot, mert a „nemzeti” identitás alapjának az iszlám vallást, illetve az abból levezetett és újraértelmezett politikai ideológiát tekinti.

Az arab országokban emiatt, a szekuláris arab politikai berendezkedést megkérdőjelező a nézetrendszere miatt tekintették ellenségként a Muszlim Testvériségre. A politikai szervezetből időre-időre szélsőséges csoportok váltak le, amelyek radikalizálódva az erőszakhoz nyúltak, és az egyes rezsimek erőszakos megdöntésére esküdtek fel. Sokan közülük az 1980-as évek dzsihadista szervezeteihez csatlakoztak, és előfutárai vagy tagjai lettek a leghíresebbé vált ilyen szervezetnek, mint az al-Káidának.

A Muszlim Testvériség politikai pártként országoktól függően vagy illegalitásban maradt, vagy a legalitás határán egyensúlyozva ellenzékben működött. Ezt változtatta meg az „Arab Tavasz” eseménysorozata, amelynek ugyan nem az iszlamista szervezet volt a kirobbantója, de több országban hamarosan vezető szerepre tett szert, mert a párt volt a legismertebb és legszervezettebb politikai erő.

Az észak-afrikai országok vezetőinek bukása az öböl menti országoknak intő jel. A visszahúzódó amerikai külpolitika elbizonytalanította Washington helyi szövetségeséseit, mivel nem állt ki mivel a térség stabilitása helyett a forradalmi tömegmozgalmakat támogatta. Líbiában a NATO-n keresztül elősegítette Moammer Kadhafi bukását, Egyiptomban pedig a régi szövetséges Hoszni Mubarak államfő távozását is elfogadta az amerikai vezetés. Különösen Mubarak kontrolállt távozása volt sokkoló Rijád vagy Dubai számára, hiszen a megelőző évtizedekben az egyiptomi vezető Washington egyik legszorosabb partnere volt a terror elleni háborúban.

Az Egyesül Arab Emírségek reakciója a megváltozott regionális dinamikára a fegyveres erők alkalmazásának tükrében

Az Öböl menti országok szempontjából az „Arab Tavasz” első évei földrengésszerű változásokat hoztak, és erre minden monarchiának reagálnia kellett. A válaszok eltérőek voltak, függően az adott ország gazdasági erőforrásaitól vagy a vezetőik habitusától. Omán és Katar megpróbálta helyben tartani az amerikai erőket oly módon, hogy hozzáférését kínált új kikötői vagy reptéri infrastruktúrákhoz, illetve saját pénzből bővítette vagy modernizálta a már meglevő közös vagy amerikai bázisokat. A szaúdi és az emírségi vezetés, bár továbbra is preferálta az amerikai jelenlétet, inkább a nagyobb önállóság gyakorlásában látták a továbblépés lehetőségét. 2011-től kezdve ez a két ország, immár „sajátjaként” tekintve a különböző biztonsági kihívásokat, egy sokkal agresszívabb és határozottabb külpolitikát kezdett el folytatni. Az eltérő reakciókban valószínűleg az is szerepet játszott, hogy a két ország de facto vezetői, Mohamed bin Szalman és Mohammed bin Zajed Al Nahyan koronahercegek egy generációval fiatalabbak saját uralkodóiknál (apáiknál).

Az Egyesült Arab Emírségek esetében ez az asszertívebb külpolitika megmutatkozott már a líbiai események idején is. Az emírségi diplomácia kulcsszerepet játszott abban, hogy előbb az Öböl Menti Együttműködési Tanács, majd az Arab Liga is kiállt a repüléstilalmi zóna kialakítása mellett. Az arab országok egyöntetű álláspontja aztán kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy az ENSZ BT-ben Kína és Oroszország ne vétózza meg az ezt létrehozó határozatot.

Az ENSZ BT döntését követően a NATO elindította a Unified Protector nevű műveletét, amelyhez az emírségi légierő hat Mirage 2000-es és hat F-16F vadászbombázóval csatlakozott. Az olaszországi bázisokról üzemelő repülőgépek részt vettek a Kadhafi erők bombázásában (egyetlenként az arab országok közül), míg emírségi különleges műveleti erők a felkelők kiképzésében működtek közre). Az Arab Tabasz által érintett többi országban is megfigyelhető volt az Emírségek aktivitása, támogatást nyújtottak a szíriai felkelőknek, bár a lényegi beavatkozást meghagyták Szaúd-Arábiának vagy Katarnak. Bahreinben aktívan részt vettek Rijád oldalán az ottani megmozdulások elfojtásában.

A Muszlim Testvériség előretörését ellenérzésekkel szemlélte és azt biztonsági kihívásnak tekintette az UAE. Ennek megfelelően Abu Dzabi támogatta a Muszlim Testvériségből érkező Mohamed Morszi egyiptomi államfőt puccsal megdöntő Abdel Fattáh el-Szíszi tábornokot, 2017-ben pedig aktívan részt vett a szaúdi vezetésű Katar ellenes blokádban.

Az Iszlám Állam ellen 2014-ben indított háborúnak az ország az egyik központi szereplője, miután az emírségek felajánlotta az al-Dzafra légibázisát a katonai műveletek központjául. Az USA vezette globális koalíció több állama innen hajtja végre a terrorszervezet elleni légicsapásokat. A légiháború legintenzívebb időszakában az emírségi légierő hajtotta végre a második legtöbb bombázást az amerikai légierő után, annak ellenére, hogy a sokkal nagyobb kapacitásokkal rendelkező francia vagy brit légierő is a koalíció tagja volt.

A líbiai, bahreini és az Iszlám Állam elleni katonai szerepvállalás már megmutatta, az emírségi haderő érettségét, ám a 2015-ben indított szaúdi vezetésű jemeni beavatkozás volt az, amelyben feltárultak a hadsereg valódi képességei. A korábbi részleges, egy-egy haderőnemre korlátozódó, az amerikai hadsereg mellett történő fellépéshez képest Jemenben az emírségek önállóan tervezett meg műveleteket és azokat gyakran a négy haderőnem koordinációjában valósította meg. Az Arab-félsziget déli szélén elterülő országban a húszi mozgalom a 2000-es évek óta vívja háborúját a központi kormánnyal szemben. 2015-ben sikerült elfoglalniuk a fővárost, Szanaa-t, amelyre válaszul Szaúd-Arábia több arab országgal közösen katonai intervenciót indított a megdöntött, Abed Rabbo Manszúr Hádi elnök vezette rendszer megmentése érdekében.

Hádi elnök Ádenben vonult vissza, ám a húszik gyors előretörése az ideiglenes főváros elestével fenyegetett. Az emírségi haditengerészet itt hajtotta végre történetének első kétéltű partraszállását, amely során a koalíció haditengerészeti egységeivel közösen, gyakorlatilag megakadályozták a város elestét, és néhány hónap múlva visszafoglalták Ádent.

Az emírségi különleges műveleti erők az Ádenben vívott harcokban főszerepet játszottak, de emellett önállóan vagy amerikai közreműködéssel éjszakai rajtaütéseket is végrehajtottak az al-Káida sejtjei ellen Jemen déli részein. A szárazföldi erők elfoglalták a dél-jemeni Muqalla kikötőjét, majd a város körül egy biztonsági zónát hoztak létre. A jemeni műveletek részeként Abu Dzabi később „elfoglalta” Szokotra szigetét (az emírségek a jemeni kormány engedélye nélkül küldött katonákat a szigetre, és a jelenlétük azóta is zavaros), és katonai bázisokat működtet az eritreai Assab és a szomáliföldi Berbera kikötőjében.

Az UAE jemeni szerepvállalásának kritikus része – ahogy az elmúlt évtizedek amerikai intervencióinál is láttuk – a politikai megoldás hiánya, illetve, hogy a külső szereplők még inkább beleragadnak a konfliktusba. Bár a szaúdi-emírségi kapcsolatok kiválóak, a jemeni húszik ellen indított kampányban a két ország célja részben eltérőek. Abu Dzabi jelentős energiákat fektetett a számára prioritást jelentő dél-jemeni területek pacifikálására, ahol mintegy 90.000 törzsi milicistát képeztek ki. 2019 júliusában az UAE bejelentette, hogy létszámcsökkentést hajt végre Jemenben és több bázisról is kivonja erőit, a katonai helyett a diplomáciai megoldás elősegítése céljából. Míg a szakértők a kivonulás értelmét és körülményeit találgatták, 2019 augusztusában az Abu Dzabi által kiképzett és felszerelt, Dél-Jemen függetlenségét célul tűző Southern Transitional Council támadást intézett a szaúdi támogatású kormányerők ellen Ádenben és pár nap alatt elfoglalták az egész fővárost.

A két szövetséges „proxijai” közötti ilyen látványos, súlyos összecsapásokká fajuló ellenségeskedés mindenképpen meglepő volt, és azt sejtette, hogy Egyesült Arab Emírségek és a Szaúd-Arábia között is komoly ellentétek vannak. Miközben a jemeni kormányerők ellentámadást kezdtek a főváros ellen, a szaúdi vezetés Rijádba hívta a szembenálló erőket, ahol november 5-én megállapodás született az Hádi kormány és az STC között. Ehhez hasonló megállapodások számosak voltak a korábbi években, évtizedekben, ezért a hosszú távú sikerben kevesen hisznek. Október 30-án mindenesetre az emírségi erők átadták pozícióikat Ádenben a szaúdiaknak, ezzel további erőket vonva ki az országból.

Konklúzió

A szaúdi vezetésű koalíció beavatkozása érdemi sikert, azaz a húszi mozgalom visszaszorítását, nem tudott elérni. A háborúval járó humanitárius katasztrófa, húszik részéről Szaúd-Arábiai területe ellen intézett rakétatámadások, és a Jemenben elszenvedett katonai vereségek megtépázták a Rijád nemzetközi megítélését. Ezek a negatívumok a jelentős „puha hatalommal” bíró Egyesült Arab Emírségekre is átragadtak. Bár katonai téren általában sikereket ért el az ország, a háború pusztítása, az általa támogatott jemeni szakadár erők jogsértései az emírségi külpolitika eredményeit is beárnyékolta.

Abu Dzabi kivonulása a konfliktus harci cselekményeiből ki nem mondott felismerése annak, hogy a háború további elhúzódása csak árt az országnak külpolitikai és gazdasági szempontból is. Az emírségi külügyminiszter mint bizalomerősítő lépést interpretálta országa kivonulását 2019 júliusában, amely reménye szerint előrelendítheti a húszik és a Hádi kormány közötti tárgyalásokat. Az eltelt fél év eseményei azt is megmutatták, hogy Abu Dzabi esetleg hajlandó lehet a déli területek függetlenségéért küzdő szakadár Southern Transitional Council közvetlen támogatásáról is lemondani.

A jemeni konfliktus politikai kimenetétől függetlenül az Egyesült Arab Emírségek hadereje megmutatta a háborúban játszott szerepével, hogy az elmúlt évtizedek haditechnikai fejlesztési nem csupán a külpolitikai célokat szolgáló, látványos bevásárlások voltak, hanem az elköltött dollármilliárdok mögött valódi képesség bővülés és képesség fejlesztés történt. Az emírségi haderő modernizációja lépésről lépésre történt, az elmúlt két évtizedben fokozatosan gyűjtötte a tapasztalatokat a nemzetközi szerepvállalások révén.

A jemeni polgárháborúba való beavatkozás sikere katonai téren nem volt magától értetődő, ezt világosan megmutatta a szaúdi haderő által elszenvedett számos kisebb katonai vereség, rajtaütés, illetve a légierő veszteségei. Ehhez képest az emírségi haderő komolyabb veszteségek nélkül, a jelentős számú helyi segéderőt kiképezve és támogatva vett részt a konfliktusban. Politikai megoldás hiányában Abu Dzabi négy év múlva a kivonulás mellett és csak a jövő fogja eldönteni, hogy ezzel a béke eljövetelét és megegyezést segítette elő, vagy még az utolsó pillanatban hagyta magára a „süllyedő hajót”.

Szerző: Wagner Péter

 

A 2019 márciusi Hadtudományi Akadémia[2] éves tudományos konferenciáján, Valerij Geraszimov hadseregtábornok, az orosz Vezérkar főnöke előadásában kijelentette, hogy a potenciális háborúk típusai (aszimmetrikus vagy klasszikus eszközök felhasználásával) és a bennük részes potenciális szereplők (államok, illegális alakulatok, magánvállalatok, részlegesen működő államok) száma növekszik,  s ebből fakadóan egy háború kitörésének fenyegetése is fokozódik. Mindemögött nézetei szerint az Amerikai Egyesült Államok katonai infrastruktúrájának Oroszország területeihez egyre közeledő kiterjesztése, valamint a felmondott INF-szerződés és az új START-szerződés kiterjesztésének lehetséges elutasítása révén, az amerikai részről aláásott hadászati stabilitás áll. Továbbá ezt erősíti az Egyesült Államok és szövetségesei támadó katonai intézkedéseivel (globális csapásmérés, színes forradalmak, puha hatalom – „soft power” alkalmazása) támogatott agresszív külpolitikája a kellemetlenséget okozó államok kiiktatása céljából. Oroszország geopolitikai versenytársai politikai céljaikat nem csupán regionális konfliktusokon kersztül kívánják elérni, hanem egy háború keretében bevetett nagy pontosságú fegyverek és aktív információs összecsapások felhasználásával is. Geraszimov állítása szerint az USA az „ötödik hadoszlop” [3] belső destabilizáló tevékenységeit kívánja összekapcsolni a „trójai faló” stratégiájából kiinduló, kulcsfontosságú célpontokra irányuló csapásmérésekkel közösen.

A jelenlegi körülmények megkívánják, hogy Oroszország tovább fejlessze fegyveres erőit a hadászati elrettentés és az ország védelme céljából. Az előrelátható fenyegetésekre az „aktív védelem stratégiájával”  kíván meg választ adni, mely tökéletesen összhangban van az Oroszországi Föderáció érvényben lévő Katonai Doktrínájának védelmi jellegével.

Az aktív védelem magába foglalja az állam biztonságára fenyegetést jelentő tevékenységek egységes eszközökkel történő megelőző semlegesítését, valamint három alapelvre épül, melyek a háború megelőzése, a háborúra való felkészülés és a háború viselése. Az orosz terminológia szerint ezek jelentése az alábbiakban fogható meg:

• háború megelőzése = stratégiai előrelátás, a felmerülő fenyegetésekre idejében történő válaszlépés érdekében
• háborúra való felkészülés = a fegyveres erők állandó magas harckészültségének és mozgósítási készenlétének fenntartása, valamint hadászati tartalékok és készletek felhalmozása
• háború viselése = katonai és nem katonai eszközök összehangolt alkalmazása a meglepetés, döntő erejű csapás kivitelezése és a hadászati tevékenységek folytonossága érdekében

Ezenkívül Geraszimov tábornok még hozzátette, hogy a cél a gyors cselekvés, az ellenség támadó lépéseinek megelőzése elhárító intézkedésekkel, sebezhető pontjainak azonnali azonosítása és elfogadhatatlan mértékű veszteségek okozásának kilátásba helyezése, ami biztosítja az ellenséges támadó kezdeményezésének késleltetését és megállítását.

Tisztázásra került a nem katonai és katonai eszközök támogatott és támogató szerepének spektruma és a konfliktusok változatai nem katonaitól egészen a közvetlen katonai konfliktusig. A tábornok definiálta a modern konfliktusokat, melyek elsőszámú jellegzetessége, hogy a konfliktusban a katonai erőre támaszkodó műveletek során integráltan irányítják a politikai, gazdasági, információs és egyéb nem katonai eszközöket. A háború lefolytatását és v befolyásoló nem katonai eszközök biztosítják és megalkotják a katonai erők hatékony alkalmazásának körülményeit. Azaz a háborút a fegyveres erők döntő szerepével kiegészülve, katonai és nem katonai eszközök összehangolt bevetése alapján irányítják. Ezek aránya egymáshoz 1:4-hez.

A Vezérkar főnöke kiemelte Oroszország nukleáris és nem nukleáris stratégiai elrettentési elképzelését, melyhez szüksége van új hadászati és nukleáris, több rendeltetésű (dual-capable) és lézer alapú fegyverrendszerekre (laser-based weapon system). Geraszimov mindemellett tisztában van azzal, hogy eképpen csupán választ ad egy fenyegetésre egy újabb létrehozásával.

Geraszimov tábornok a szíriai tapasztalatokról is szót ejtett, a „korlátozott műveletek stratégiáját” [4] kiemelve. A továbbiakban is fejleszteni kívánt stratégia egy független erőcsoport létrehozására összpontosít, amely túlnyomórészt a körülményeknek leginkább megfelelő haderőnemre épül (ez Szíriában a Légierő volt). Végrehajtása során főként az információs fölényt hangsúlyozná , amelynek feladatai: erők rejtett telepítése, egységes felderítési rendszer, csapásmérő eszközök, valamint vezetés-irányítás kialakítása, amelyek lehetővé teszik a kritikus célpontok helymeghatározását és becélzását közel valós időben hadászati és hadműveleti-harcászati nem nukleáris fegyverekkel. Mindemellett Geraszimov tábornok szükségét látja az elhárító digitális technológia, robotika, drónok és harcászati rádióelektronikai eszközök használatára is.

A modern katonai konfliktusok jellemzője , hogy az ellenség a célpont-állam belső biztonságának destabilizására törekszik. Ennek megelőzése érdekében Oroszország terület védelmi rendszerek fejlesztésébe kezdett, ide értve a minisztériumok és ügynökségek összehangolt tevékenységeit az egységes biztonság biztosítása érdekében. Kiemelte a kritikus fontossággal bíró állami infrastruktúra egységes védelmének szükségességét az ellenséges műveletekkel szemben minden téren, annak érdekében hogy megelőzze a káoszt és az irányítás elvesztésének kialakulását.

A közelmúltban lejátszódott konfliktusok kimutatták/bebizonyították az információs tér növekvő jelentőségét a hagyományos szárazföldi, légi és tengeri hadműveleti terek mellett. Az információs tér nem rendelkezik tisztán meghatározható határokkal, s így biztosítja a mélységi, rejtett műveletek kivitelezésének lehetőségét nem csupán a döntő relevanciával bíró információs infrastruktúrák ellen, hanem az ország társadalmával szemben is, közvetlenül befolyásolva ezáltal az állam nemzeti biztonságának állapotát. Ebből kifolyólag az információs műveletek előkészítésére és kivitelezésére vonatkozó kérdések kidolgozása a hadtudomány legfontosabb feladata.

Geraszimov párhuzamot vont a katonai stratégia és a gazdaság védelmi célokat támogató kompetenciáinak előkészítése közt, eszerint a stratégiának három kérdést kell a gazdaság háborúra való készítésével kapcsolatban feltennie:

• Milyen fajta potenciális háborúval szemben és milyen irányba kéne a gazdaságnak felkészülnie?
• Hogyan biztosítsuk a gazdaság túlélési és ellenálló képességét?
• Hogyan a legcélszerűbb elhelyezni a gazdasági létesítményeket védelmük biztosításának érdekében?

A hadtudománynak emellett jövőbelátóan meg kell határoznia, hogy az elkövetkezendő háborúk milyen típusú fegyvereket, fegyverrendszereket fognak megkövetelni az eredményes védekezés érdekében.

Geraszimov a Fegyveres Erők harcképességét is emelni kívánja mennyiségi és minőségi dimenziókban. A célkitűzések közt szerepel a szerződéses katonák számának növelése, a katonasággal szembeni bizalmatlanság csökkentése és előrelépés az állami fegyverkezési terv megvalósításában. Megjegyezte, hogy a hirtelen elrendelt gyakorlatok (snap alert exercises) megnövelték a fegyveres erők és alakulatok mozgósítási készségét, így egyre rövidebb időn belül tudják bevetni őket nagy távolságokban. Valamint dolgoznak a lakosság, elsősorban a katonák ideológiai és morális-pszichológiai ellenállási képességének növelésén.

Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete megítélésében is változások mutatkoznak. A 2014-es Katonai Doktrínában a NATO tevékenységeket külső veszélyként határozták meg, azonban a következő doktrínába valószínű, hogy az USA és szövetségesei már fenyegetésként fognak megjelenni, ezáltal a katonai doktrína és a 2015-ös Nemzeti Biztonsági Stratégia közt összhang állna fel.[5]

Az orosz „aktív védelem” elnevezésű biztonsági megközelítés szorosan összekapcsolódik a „fenyegetések megelőző semlegesítésével” . Az „aktív védelem” elnevezés inkább retorikai és propaganda fogás az orosz oldalról, egy hosszútávú, több területre kiterjedő terv, melynek célja a jelenlegi világrend aláásása és megváltoztatása, mindezt a „nyugati hibrid orosz-ellenes kampányokkal” szembeni védelmi reakcióként alkalmazva. Oroszország minden tette szigorúan védelmi célzatú, nem agresszív, valamint elutasítják a „hibrid hadviselés” fogalmának használatát az orosz tevékenységek leírására. Az orosz vezetők és szakértők saját terminológiát dolgoztak ki az orosz-ellenes agresszió leírása érdekében. Ezek a fogalmak: irányított  káosz, felőrl és megsemmisítés stratégiája, színes forradalmak, hibrid hadviselés.

Geraszimov végigvezeti a katonai és nem katonai eszközök felhasználásának szerepét a konfliktus előrehaladtával: kezdetben az aszimmetrikus műveletek az elsődlegesek és a katonai eszközök használata másodrendű, azonban ahogy a katonai konfliktus súlyosbodik úgy vonul vissza az aszimmetrikus hadviselés támogató jellegűvé és a katonai eszközök használata lesz az elsőszámú. Az orosz agresszió katonai elemei a konfliktus minden szintjén jelen vannak.

[1] Dave Johnson: General Gerasimov on the Vectors of the Development of Military Strategy, Russian Studies Series 04/2019, 2019. március 30. 

[2] A Hadtudományi Akadémia egy olyan orosz, informális véleménycserére lehetőséget biztosító platform, amelynek keretein belül katonai vezetés-irányítási és hadtudományi szervek képviselői, valamint védelmi problémákkal foglalkozó szakemberek fejtik ki gondolataikat.

[3] Az „ötödik hadoszlop“ emberek egy rejtett csoportja, amely egy nagyobb csoportot, például egy nemzetet belülről aláás. Az ötödik hadoszlop lehet az ellenséggel titokban szimpatizálók egycsoportja. A taktika lényege a titkos beszivárgás a megtámadott célpont vonalai mögé, különösen a döntéshozói és védelmi kulcspozíciókba, ahonnan szabotázsakciókat hajthatnak végre. A kifejezés Emilio Mola spanyol tábornoktól származik a 20. századi spanyol polgárháború időszakából. Forrás: Encyclopaedia Britannica, https://www.britannica.com/topic/fifth-column, Letöltési idő: 2019. október 23. 

[4] Strategy of limited actions Forrás: https://russiandefpolicy.blog/tag/academy-of-military-sciences/, Letöltési idő: 2019. október 29.

[5] A 2015-ös Nemzeti Biztonsági Stratégia alapján összetett világunkban Oroszország megerősítése az új, nemzeti biztonságot fenyegető veszélyek elhárítása érdekében szükséges. Az Oroszországi Föderáció független kül- és belpolitikájának irányítása ellentétet vált ki az Amerikai Egyesült Államokkal és Szövetségeseivel szemben, akik a világ ügyeinek feletti dominanciájuk fenntartására törekszenek.

írta: Szilágyi Laura

 

Atomprogram, szankciók, egyezmények, fenyegetések, dróntámadások: az utóbbi években szinte mindennapossá váltak az efféle tartalmakkal bíró hírek Irán tekintetében. Mindezen események elemzése természetesen rendkívül fontosak az Iránnal szemben való, jövőbeni politikai állásfoglalásokhoz. Van azonban egy minden konfliktuson túlmutató, de ahhoz szorosan kapcsolódó jelenség, mely a kelleténél talán kevesebbszer szerepel az országgal kapcsolatos hírekben, s mely belülről, gyökerestül pusztítja Irán gazdasági-társadalmi életét: a vízhiány.

Irán éghajlati sokszínűsége. Forrás: Geopolitical Futures

Irán mai területe megközelítőleg 1.75 millió km2, mellyel világviszonylatban az élvonalhoz tartozik.  Éghajlatát tekintve igen sokszínű, ugyanis a Föld 13 klímája közül 11 megtalálható a területén, melynek eredményeként az éghajlatváltozás több fronton érvényesül, a jelen politikai-társadalmi helyzetben majdhogynem ellehetetlenítve Iránt egy átfogó megoldás kidolgozásában annak leküzdésére. Irán éves csapadékmennyisége átlagosan mindössze 250 mm/év, ez 376 km3/év csapadékból származó vízmennyiséget jelent. Ennek csupán „töredéke”, mintegy 137.5 km3 marad meg tartósan különböző formában, a többi 64% elpárolog. Az ország mintegy 90%-át érintő szárazság elleni küzdelemben tehát elengedhetetlen (lenne) a vízkészletek tudatos felhasználása.

Irán vízgyűjtő területei. Forrás: Fanack.com

Előzmények

Irán 20. századi vízpolitikájának alapvetően három nagyobb korszaka volt, melyek mindegyike egyaránt befolyásolta az országban ma fellelhető, eltérő elképzeléseket a víz felhasználását illetően.

1: Kezdeti időszak (1927-1963)

Ezt a periódust főleg a hagyományos vízgadálkodás jellemezte: a 2016-tól az UNESCO Világörökségét képező, több ezer évre visszatekinthető, híres perzsa-iráni qanat-rendszer (qanat = „ásni”) használata lehetővé tette a víz szállítását szinte minden, földművelésre alkalmas területre anélkül, hogy az érintkezett volna a földfelszínnel, így kiküszöbölve a párolgás lehetőségét. Ezen földeket az 1920-as években földesurak birtokolták, akiknek a földjeik megmunkálásához szükséges vízmennyiséget az ún. mirabok mérték le, majd biztosították. Fontos tényező volt, hogy mindig csak a szükséges mennyiségű vizet használták fel, így a vízkészlet nem csökkent.

2. Mohammad Reza Pahlavi Sah földreformja (1963-1979)

Irán utolsó Sahja 1963-as, „White revolution” nevű reformja a mezőgazdaságot is érintette. 1968-tól megkezdődött a földterületek privatizációja, melynek keretében több millió lakos kapott birtokot. Ezzel párhuzamosan Pahlavi erőteljes víztározó-gát építési programot hirdetett meg. A mindidáig megépülő 58 gát eredeti célja a rendelkezésre álló vízkészletek növelése volt többek között a csapadék gyűjtése és a folyószabályozás által. Hamarosan azonban kiderült, hogy az eredeti terveknek csupán egy része valósult meg: bár a gátak megteltek vízzel, az „elszipolyozott” víz hiányában nem volt mivel művelni a földeket, így emberek tízezrei kezdtek kutakat ásni. Ez természetesen a qanat rendszer hasznosításán alapuló mezőgazdasági gazdálkodásforma háttérbe szorulásához és Irán földalatti vízkészletének igen nagy mértékű csökkenéséhez vezetett. S bár a problémát felismerték, sőt törvényben szabályozták a kutak ásásának körülményeit, a valóságban nem sikerült hatékony megoldást találni a főleg illegális kutak egyre nagyobb térnyerése ellen.

3. 1979 –

A legdrasztikusabb változások az utóbbi 40 évben történtek, melyek az 1979-es iráni forradalomtól kezdődően folyamatosan hozzájárultak az ország vízhiány-válságához. A már meglévő építéseken túl – melynek folytán 40 év alatt 60 000-ről majd’ 800 000-re megnőtt a főleg illegális kutaknak a száma –  az éghajlatváltozás hatása is egyre erőteljesebb lett, fokozva az ország vezetésének a vízprobléma megoldását célzó, de annak épp ellentétes hatását kiváltó intézkedéseit.

Nehézségek a megoldás keresésében

Számos olyan tényező van, mely hátráltatja az esetleges megoldás megtalálását a vízproblémára. Az okok egyrészről földrajziak: Irán területének megközelítőleg 85%-a teljes mértékben sivatag, vagy félsivatag. Az ország éléskamrájaként csupán a Kaszpi-tenger partvidéke nevezhető, minden egyéb terület csak korlátolt, vagy egyáltalán semmilyen mértékben nem képes élelemmel ellátni a lakosságot. Vannak azonban ember keltette problémák is, ilyen például a kormány rossz környezetpolitikája. Egy jelentés szerint Irán mezőgazdasági szektora a vízkészlet több, mint 90%-át használja fel, ugyanakkor hatékonyan ennek csupán 35%-át tudja hasznosítani. Az esetleges technológiai innovációt akadályozza az Irán atomprogramjára válaszul érkező, főleg amerikai gazdasági embargók, melyek egyúttal szinte ellehetetlenítik az új technológiák importálását is. Ehhez még hozzájön Irán vallási-ideológiai ellentéte is az őt környező államokkal, melynek során teljesen elszigetelődve, önállóan kell megszabnia gazdaság-és fejlesztéspolitikáját. Törökországgal és Afganisztánnal szemben fokozza a feszültséget, hogy ezen országok az utóbbi években részben geostratégiai megfontolásból, részben pedig a földműveléshez szükséges vízmennyiség biztosítása céljából nagy iramú duzzasztógát építési programba, valamint folyószabályozásba kezdtek bele, jelentősen csökkentve az Iránt elérő folyók vízhozamát. Ugyanez fordítva is igaz: Irán gátépítései a Kark és Karún folyókat is elérték, melyek nélkülözhetetlenek Irak északi (főként kurdok lakta) területeinek öntözése érdekében. A három nagy gát megépülése a terület kiszáradásához, és a két állam közötti feszültség növekedéséhez vezetett. A gazdasági szankciókhoz, valamint Irán elszigetelődéséhez szorosan kapcsolódva sorolhatjuk még az iráni vezetés részéről az országba érkezendő külföldi segítségnyújtás felé mutatott, már-már paranoiás hozzáállását. Hasszán Rohaninak, az Iráni Iszlám Köztársaság elnökének van egy koncepciója, a „reverse brain-drain”, melynek lényege, hogy a külföldön diplomát szerző iráni fiatalokat visszacsábítsák hazájukba, s a megszerzett tudásukkal elősegítsék az ország fejlődését. A bizalom ellenben nem teljes, hisz a katonai vezetés, s legfőképp az Iráni Forradalmi Gárda ezt sok esetben vagy az országra nézve egy biztonsági kockázatként kezeli, vagy mint saját privilégiumaikra veszélyes jelenségként.

Irán szárazságnak kitett régiói. Forrás: Iran’s Meteorological Organisation Az iráni vízkészletek felhasználása. Forrás: Geopolitical Futures

Az éghajlatváltozásnak is óriási szerepe van Irán vízproblémájának alakításában. 2013-ra már az ország felszín alatti vízkészletének 85%-a eltűnt 1979-hez képest, míg a népesség megduplázódott (jelenleg több mint 83 millió fő). Amennyiben ugyanezen paraméterek megmaradnak, úgy az elkövetkezendő 50 év során Irán 31 tartományából tizenkettőben mindenfajta víztározó teljesen eltűnhet. Az éghajlatváltozás a térségben mint egyre gyakoribb és eddig nem tapasztalt szárazság formájában van jelen, melyre a legjobb példát az Irán Észak-Nyugati területén fekvő Urmia-tó szolgálja. A Közel-Kelet második legnagyobb tavának (5000 km2) vízszintje az 1970-es évek óta tartó egyre kevesebb éves csapadékmennyiség, a kormány által a tó mellékfolyóinak elvezetése, valamint a több tízezer illegális kút ásásának következtében mára a negyven évvel ezelőtti állapothoz képest 80%-al esett vissza. Ugyanez a helyzet Irán szent folyójával is, a Zayandeh Ruddal (jelentése: „életet adó”), mely az utóbbi években többször is teljesen kiapadt.

A Zayandeh Ruddal kiszáradt medre Isfahan városában, háttérben a 400 éve épített Si-o seh Pol híddal. Forrás: thenational.ae

A klímaváltozás elismerése és az arra való gyakorlati megoldások kidolgozása helyett azonban gyakori az iráni kormány részéről a bűnbakok keresése (azaz más államok hibáztatása) a környezetüket ért károkért, és úgy magáért az éghajlatváltozásért. Erre egy jó példa Gholam Reza Jalali, az iráni Polgári Védelmi Szervezet vezetőjének 2018-as felszólalása, amikoris lényegében azt állította, hogy azért nincs felhő Iránban, mert Izrael ellopta azt.

Tüntetések a vízhiány ellen

A több éve tartó szárazság és az ezzel párhuzamosan az ivóvízhez való nehezebb hozzáférés következményeként 2017-ben és 2018-ban egyre több és elszántabb tüntetések alakultak ki Irán egyes régióiban. Ilyen helyszín volt például a Huzesztán tartományi Abadan városa is, ahol az emberek a gyenge vízminőség, míg az ugyanezen tartományban lévő székhelyvárosban, Khorramshahrban a csapból jövő sós és szennyezett folyadék miatt kezdtek el tiltakozni, s melynek során két tucat tüntető vesztette életét a rájuk lövő biztonsági erők által. Az, hogy miért pont ezen városokban robbant ki az azóta az egész országra kiterjedő tüntetéssorozat, annak vallási, etnikai, s így történelmi okai is vannak. Mivel ezen térségben főleg szunnita arabok élnek, gyakoriak voltak mindig is a velük szembeni diszkriminációk az adott kormány / uralkodói kör részéről. A helyzetet csak rosszabbá tette az 1980-as években lefolyó Irán és Irak közötti nyolcéves háború, mely a régiót egyaránt közvetlenül, s a talajszennyezés által közvetett módon is érintette.

Teherán helyzete

A síita világ fővárosát, Teheránt nem csak a vízhiány sújtja, de egy részben ebből fakadó fenyegetés is: a talajsüllyedés. A talajsüllyedésnek alapvetően két típusát különböztetjük meg: a „spot subsidence-t” és az „area subsidence-t”, melyek egyaránt formálják Teherán földrajzát. Előbbinek főleg az emberi tevékenyég, így a talajfúrás, a qanatok megsemmisítése vagy irányainak megváltoztatása, vagy akár a magasabb épületek talapzatainak kialakítása során létrejövő kráterek, utóbbinak pedig a környezeti faktorok, mint a talajvíz vízszintjének csökkenése és azoknak sóval való telítődése a kiváltó okai. Az urbanizáció következtében a városban ma több, mint 8,7 millió ember él. Részben a jobb megélhetés érdekében, de nagyrészt a fentebb említett okok következtében kiszáradó termőföldek megmunkálhatatlansága és az ezzel egyidejűleg fennálló vízkészlet-csökkenés eredményezte a fővárosba történő tömeges bevándorlást. Issa Kalantari, az Iráni Környezetvédelmi Minisztérium vezetője nyilatkozta 2017 decemberében, hogy amennyiben a mezőgazdasági célokra felhasználandó vízkészletek mértékben nem változnak, úgy 25 éven belül Irán keleti és déli területei teljesen ki fognak száradni, majd elsivatagosodnak. Ennek okán várhatóan 50 millió ember lesz rákényszerítve, hogy elhagyja otthonát, s nagyobb városokban kutasson új lehetőségek után. Ez a történelem egyik legnagyobb migrációs krízisét idézné elő. S mint ahogy sok más, gyorsan városodott településnél is jellemző, úgy Teherán sem képes alkalmazkodni a tömeges beáramlás okozta kihívásokhoz. A rendelkezésre álló vízkészletet sem teljesen tudják hasznosítani: nem fordítanak nagy erőt a csapadék összegyűjtésére és tárolására a lakosság egyre növekvő ellátási igénye és a mezőgazdasági szükségletek kielégítése érdekében. Ehelyett – a tudósok figyelmeztetései ellenére – a talajvizet szipolyozzák ki a város környékén, amely az 1200m tengerszint feletti magasságban fekvő Teherán évenkénti 20-25cm , más mérések szerint pedig akár 36 cm süllyedéséhez vezetett. Ennélfogva rengeteg lakás, ház alatt nyílt már meg a talaj, mely így a lakosság egyre növekvő félelméhez és a kormánnyal szembeni türelmetlenségükhöz vezet.

A kormánynak különböző elképzelései vannak a válság enyhítése, majd megoldása érdekében. Egyrészről az Energiaügyi Minisztérium 2015-től kezdődően kihirdetett programja, másrészről a város vezetésének a víz újrahasznosításával kapcsolatos tevékenysége válthat ki pozitív eredményeket. Előbbi értelmében szükségeltetik minden, Teheránt környező földfelszíni víztározó feltöltése, melyhez elengedhetetlen a megfelelő csatornarendszer kialakítása, valamint az illegális kutak felszámolása. A jelenleg is működő szennyvíztisztitó üzem fejlesztésével pedig évenként mintegy 50 millió m3 vizet lehetne visszajuttatni a talajba újbóli felhasználás végett.

Áradások a közelmúltban

De ha van áradás, miért is van kiszáradás? Mind a kiszáradás, mind pedig a vízhiány egyértelmű jelei arra mutathatnak, hogy általánosságban véve nagyon kevés csapadék esik egy év alatt Iránban, Noha korábban ez egy esztendő több hónapja alatt zajlott le, újonnan azonban ezek egy-két nap alatti heves esőzések formájában mennek végbe. Ebből adódóan olyan talajerózió következhet be, mely esetenként nagyobb kárt okozhat, mint maga a kiszáradás.

A 2019-es áradások által okozott károk becsült értékei az egyes tartományokra levetítve. Forrás: wunderground.com

A 2019. évi, áprilisi és márciusi rekordmagas, valamint az október eleji esőzések is csak rosszabbá tették a helyzetet. Az ennek következtében kialakuló árvizek mintegy 100 ember életébe kerültek, s a hatalmas gazdasági (10 milliárd dollár) kár mellett a politikai életre is nagy hatással voltak. Ayatollah Ali Khamenei iráni legfelsőbb vezető kénytelen volt olyan alapokból elvonni pénzt a keletkezett károk orvoslása érdekében, melyek Irán jövőbeni infrastrukturális fejlődéséhez és hosszútávú projektek kivitelezéséhez elengedhetetlenek lennének.

Megoldási lehetőségek

Jóllehet idén az átlagosnál több csapadéknak köszönhetően a víztározó gátak nagy része megtelt, a több éve tartó extrém szárazságot ez sem tudja ellensúlyozni. Több javaslat és terv is megfogalmazódott az elmúlt években a vízprobléma mérséklése érdekében, melyekből eddig csupán töredéküket kezdte el a kormány a gyakorlatban alkalmazni. Ezeknek, a korábban említett tényezőkön kívül (megkérdőjelezhető klímapolitika, külföldi aktorok hibáztatása, más területek előnyben részesítése a környezetvédelemmel szemben) egyértelműen közrejátszik az is, hogy Irán teljes elszigeteltségben van, gazdasági-pénzügyi támogatásra más országtól nemigen számíthat, így egyedül kellene fedeznie a leendő fejlesztéseit.

Mindezek ellenére Irán belekezdett olyan újításokba, amelyek a vízprobléma leküzdését tekintve pozitívnak értékelhetőek. 2018 November 6-án a kormány bejelentette például, hogy elkezdi a „Cloud seeding project” elnevezésű programját. Ez, az egyébként az 1940-es években az Egyesült Államokban kidolgozott módszer fontos szerepet tölthet be a vízhiány csökkentésében. Működésének röviden a következő a lényege: drónokkal, repülőgépekkel vagy a földfelszínre telepített generátorokkal ezüst-jodidot fecskendeznek a levegőbe, melyekre a vízgőz és a vízcseppek rátapadnak, kémiai reakciót váltva ki. Végső soron mind a felhő mérete, mind pedig a vihar/esőzés időtartama megnövekszik. Az egyetlen hátránya, hogy csak akkor alkalmazható, ha van felhő, így tavaly nem, idén viszont már hasznát tudták venni a nagy esőzések következtében. Az országban regisztrált 36 000 qanat ésszerű működtetése – melyeknek összesített hossza becslések szerint megegyezik a Föld-Hold távolsággal – szintén hozzájárulhat a víz céltudatosabb felhasználásához csakúgy, mint a vizes területek megóvása, az öntözéses gazdálkodás hatékonyságának növelése vagy akár a fiatalok bevonása a természetvédelembe.

Iráni gépek juttatnak ezüst-jodidot a levegőbe vihar idején. Forrás: en.eghtesadonline.com

Összességében tehát elmondható, hogy Irán egy rendkívül súlyos és összetett (de nem egyedülálló) problémával néz szembe, melynek leküzdésére bár történtek törekvések és lennének is megoldási lehetőségek, mégis, a kormány eleddig alkalmatlanságáról tett bizonyságot a témát illetően. A nyomás és feszültség  ezzel egyidőben egyre nő, mely a közeljövőben alapjaiban változtathatja meg az ország politikai és társadalmi rendszerét, új irányokat szabva ezzel az Iránt érintő nemzetközi viszonyokban.

Szerző: Tóth Milán