Aktív, passzív, cél egy képen. Akármilyen légi célok is dominálják egy adott kor és egy adott helyzet hadviselését, sose fölösleges a légvédelem különböző működési elvű szenzorairól elmélkedni. Így az ehavi hírbejegyzés képéhez kapcsolódóan sem.
Zord
Május 15-én egy kis csapat gyűlt össze a HungaroControl Igló utcai épületében, hogy élve a nem mindennapi lehetőséggel, a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér ikonikus irányítótornyának teraszáról dokumentálja a péntek délutáni forgalmat. Erre a napra nyoma sem maradt az addig verőfényes májusi időjárásnak. Az idei év első komolyabb zivatarrendszere borult időt és esőt ígért, de ki az, akit egy kis csapadék elrettent egy ilyen lehetőségtől?
Ahhoz, hogy az Igló utcából eljussunk a toronyba, a HungaroControl minibuszába szállunk és belépünk a repülőtér üzemi területére. Ez nem egy „rendben, hajtson tovább” mozzanat és éppen úgy zajlik, mintha repülőgépre szállnánk: minden nálunk lévő csomag és tárgy – beleértve a nadrágból kihúzott övet is - tálcára kerül, jómagunk pedig átballagunk a detektoros kapun. Minden rendben találtatik, elköszönünk a kedves hölgyektől, és visszaülünk a buszba. A toronyhoz vezető szervizút megkerüli az 1-es pálya város felőli végét, a 13R küszöböt. A túloldalon haladva elmaradt mellettünk a kompenzáló betonon parkoló Airbus A340-es, a bozót mellett hasaló ex-Malév Boeing 767-es, a tűzoltógyakorlatokra használt, hajtóműveitől megfosztott A321-es és végül leparkolunk az irányítótorony lábainál.
Hallott már a kedves olvasó olyan szomorú élethelyzetről, ahol egy leánygyermekre hárul annak a zilált csődtömegnek a rendbetétele, amit a legalábbis vegyes megítélésű apja és mihaszna féltestvérei hagytak maguk után? Remélhetőleg nem tapasztalt ilyesmit a családi vagy ismeretségi körben, de pl. ismerős lehet számára I. Erzsébet neve, aki még csak nem is a magánéleti, hanem a politikai szférában szembesült ezzel a dilemmával, sőt még a törvénytelenné és félárvává lett utódok sorsát is el kellett szenvednie előtte.
A tájékozottabbak azzal is tisztában lehetnek, hogy uralkodásához kötődik a spanyol armada feletti győzelem és az angol nagyhatalmiság születése a tengereken. Ennek megfelelően alakját az angol krónikák hagyományosan mint a protestantizmus afféle saját szentszűzét fürdetik dicsfényben, aki a várakozásokat messze túlszárnyalva nőtt fel nehéz feladatához, saját gyermekek híján teljesen az alattvalói feletti anyáskodásnak áldozva életét.
A Washingtoni Flottaegyezmény által megállapított 10 éves csatahajó-építési tilalom, a „naval holiday”, az eredeti elképzelések szerint 1931 december 31-én járt volna le. Ezután az időpont után vált volna lehetővé, hogy a japánok új hajókra cseréljék le legrégebbi, Kongo osztályú csatahajóikat. A haditengerészet két legjobb mérnöke, Hiraga Yuzuru és Fujimoto Kikuo kapott felkérést az előzetes tanulmánytervek elkészítésére, s azokat már 1930-ban benyújtották a tengerészetnek. A haditengerészet vezérkara által megállapított előzetes követelmények nagy fontosságot tulajdonítottak a hajók nagy hatótávolságának, sebességének, és tűzerejének, ám ugyanakkor a washingtoni szerződés által meghatározott korlátozásokat is be kívánták tartani.
A két konstruktőr így először szembesülhetett azzal a feladattal, hogy a haditengerészet magas igényeit és a washingtoni szerződés korlátozásait hogyan lehet összeegyeztetni egymással. Az elkészült tervek elég jól rávilágítottak arra, hogy sehogy. Mindkét elkészült tervezet egy 230×32 méteres csatahajót vázolt fel, 35 ezer tonnás standard és 38.500 tonnás teljes vízkiszorítással, valamint tíz darab 410 mm-es ágyúval. A 35 ezer tonnás korlátozás miatt azonban a hajók páncéllal védett részeit igyekeztek a lehető legjobban minimalizálni, s a páncélöv a csatahajók vízvonalhosszának kevesebb, mint felére terjedt volna csak ki. (45, illetve 47%-ra.) A két tervező egyaránt úgy számította, a 35 ezer tonnás súlykorlátozás és a tíz 410 mm-es ágyú beépítése mellett a csatahajók maximális sebessége legfeljebb a 26 csomót érheti el. (Hiraga csatahajójának tervezett sebessége 26,3, Fujimotóé 25,9 csomó volt.)
A haditengerészet valóban nem volt elragadtatva a tervektől, de végül az egész munka elméleti jelentőségű maradt, ugyanis az 1930-as Londoni Tengerészeti Konferencia a hajóépítési tilalmat újabb öt évvel meghosszabbította, 1936 december 31-ig.