Biztonságpolitika

Introduction

North Macedonia is a small country of 1.8 million people in the Western Balkans, a region that has proven to be an important source of foreign fighters joining the ranks of the Islamic State, often taking their families with them. It is also one of the few places, where governments have actively repatriated their citizens following the end of the Caliphate. Amongst the Western Balkan states, North Macedonia and Kosovo stand out as they have not only allowed women and children to return but men too, and in some cases actively brought them home, a step considered socially and politically unfeasible in most European countries. However, North Macedonia suffers deep socio-economic divides along ethnic and religious lines, combined with weak and underfunded governmental institutions often not equipped to carry out adequate rehabilitation and reintegration. These conditions can bring about a number of challenges that can have long-term social and security implications regarding repatriated, but not adequately rehabilitated and reintegrated returnees. These challenges are explored below.

North Macedonians in Syria and Iraq

It is estimated that between 143-150 North Macedonians travelled to Syria and Iraq to join the Islamic State and possibly other terrorist groups. Most of these were men, but at least ten women have also left. As with most European countries, return was possible to North Macedonia at the start of the conflict, before the official establishment of the Caliphate in June 2014, without legal consequences. In line with European practice, North Macedonia criminalized people participating in conflicts outside of the country’s territory with a change in the country’s Criminal Code in September 2014. Since then, this charge brings with it a prison sentence of at least five years.

However, it does not seem to apply for women, as their participation in any conflict would be difficult to prove given their role being restricted once in Syria. In other European states, such as the Netherlands, Germany, France or Belgium, alternatively, women were charged with recruitment, providing financial support, inciting others to travel or simply being members of a terrorist organisation. In some cases, women who joined the Islamic State were subject to cumulative prosecution, whereas they were prosecuted for core international crimes, including for their involvement in (sexual) slavery as a crime against humanity.1 Despite these alternative possibilities and examples of other countries, women have not been prosecuted in North Macedonia for their affiliation with and travel to the Islamic State.

A policy of repatriation, rehabilitation and reintegration

The North Macedonian government adopted its National Plan for Reintegration, Resocialization and Rehabilitation of Returnees for Foreign Armies and Members of their Families (Women and Children) in June 2020. In line with its obligations stemming from this National Plan, the government has taken an active role in repatriating its citizens from Syria and Iraq. Contrary to most European states, North Macedonia has actively brought back not only women and children, but men too. In addition to those who returned voluntarily at the beginning of the conflict, the government has carried out three separate waves of repatriation between August 2018 and July 2021, resulting in the return of 11 men, eight women and 14 children. Together with those who returned voluntarily, the total number of returnees as of 2025 was 102, according to governmental sources.

Based on the North Macedonian government’s own reporting, as of 2025, 76 returnees (it is assumed that all are men) have been prosecuted, while 11 men were at that point still incarcerated (four of whom have since likely been released). The minimum prison sentence handed down for participating in a foreign conflict is five years, the maximum sentence received by a foreign fighter returnee was, as of 2023, 18 years: a combined sentence of eight years for spreading Islamic State propaganda in addition to a ten-year prison sentence for participation in a foreign army and recruitment. Nine men who were released during the course of 2023/2024, and an additional 26 women and their family members have undergone rehabilitation and reintegration by the end of 2025.

Women, as they do not face prosecution, have the possibility to enter rehabilitation and reintegration upon arrival. However, this is voluntary. Rehabilitation and reintegration, of both men and women, is led by the Centres for Social Work (CSW) together with members of civil society. There are 30 CSWs, one in most cities, working under the Ministry of Social Policy, Demography, and Youth. They are responsible for carrying out services of social protection, including assisting with the rehabilitation and reintegration of not only those returning from Syria and Iraq, but also of those formerly incarcerated. The CSWs, in partnership with civil society organisations (CSOs), carry out home visits, psychological assessments and aid in a wide range of everyday tasks, such as informing returnees of their rights, assisting with finding housing or work, and maintaining contact with the schools of the children.

Civil society organisations, such as the Macedonian Center for International Cooperation (MCIC), take on additional responsibilities in the rehabilitation and reintegration or returnees. They work not just with the returnees themselves, whether still incarcerated or post-release, but also their family members, as well as those who have never left for Syria and Iraq. Civil society actors provide a safe space for individuals who might be untrusting of state institutions, and act as a bridge between those undergoing rehabilitation and state services. Though women are not prosecuted and therefore in the eyes of the law are considered innocent, it does not mean that they do not constitute a risk to both society and those who work with them. Returnees are therefore monitored by the Agency for National Security, as well as the police who carry out risk assessments to determine the possible risk they pose.

Challenges

1. Returnees and those who have never returned

Due to the government’s commitment to the repatriation of fighters and their family members, there are relatively few North Macedonians who remain in the former territories of the Caliphate, whether actively fighting, imprisoned or in detention camps. According to latest estimates by the government, five North Macedonian men remain actively fighting in the region, while another four are imprisoned in Syria. In addition, approximately four adults (likely all women) remain in camps with an unknown number of children. Interestingly, one North Macedonian has also risen to the rank of Colonel in Syria’s new army: Abdul Samrez Jashari is a designated terrorist and previously was the leader of Xhemati Alban, a predominantly ethnic Albanian militant group that played a role in overthrowing Syrian President Bashar al-Assad’s regime in December 2024.

While the risks associated with possible unwanted returnees entering the country undetected are therefore low, those who have been repatriated and have served their sentences in the past couple of years remain a threat if not rehabilitated properly. As mentioned earlier, participation in rehabilitation and reintegration programmes while in prison and after release is entirely voluntary, and state capacity to carry out these services and to monitor all returnees and their family members is limited. While repatriation is commendable, as it assumes the state takes responsibility for its own citizens, without compulsory, structured and sustained rehabilitation efforts, returnees will continue to pose a security risk at home.

The ideology of the Islamic State remains popular and continues to inspire the formation of cells who actively aim to recruit new members and plan to carry out attacks. Recently, a group of five residents of the capital, Skopje have been charged with publicly calling for and encouraging the formation of a terrorist group based on the ideology of the Islamic State. Previously, a similar cell in the city of Gostivar has also been dismantled. Members of this group planned to carry out terrorist acts against civilian targets and public facilities.

2. Connections to international networks in the region and beyond

Enabling the formation of these cells is the interconnectedness of North Macedonian groups with those of its neighbouring countries. Albania and Kosovo both gave home to a high number of foreign fighters in Syria and Iraq, with around 140 Albanians and between 355-446 Kosovars leaving to fight for the Islamic State. While Albania has only repatriated women and children, Kosovo has been actively repatriating all its citizens. The number of returnees, as well as the religious, ethnic and linguistic overlaps between these countries allow for the quick spread of ideas and people.

One of the most prominent North Macedonian recruits, militant leader turned Salafi2 imam, Rexhep Memishi, who fought in Syria and was arrested in 2016 and sentenced to seven years for recruiting for the Islamic State, has a strong influence across the region. Prior to his arrest, Memishi lectured in Kosovo, from where he was eventually banned due to his radical teachings. Freed in 2023 after serving his sentence, the Albanian ethnic has built up a sizeable social media following not only in his home country, but across other Albanian speaking communities in Albania and Kosovo. Though he is not allowed to actively preach in North Macedonia, other imams in his orbit could likely be influenced by his radical teachings.

Finally, segregation between different ethnic groups (Macedonians and Albanians in the case of North Macedonia) and by extension Christians and Muslims, continues to fuel ethno-nationalist sentiments as well as resentment towards one another, easily exploited by radical groups regardless of the ideology. These tensions as well as the difficult socio-economic situation of some disadvantaged groups make it easier for foreign influence to set foot. Concerns regarding the growing influence of “foreign strains” of Islam, such as political Islam spread by Turkey or the Wahhabi strain3 of Islam exerted by Saudi religious, cultural and social institutions have been present since the 1990s and have grown in recent years.

3. Women who remain radicalised and their children

As mentioned earlier, in North Macedonia, and across the region with a few exceptions, women have not been prosecuted for travelling to Syria and Iraq, for joining the Islamic State, for potentially recruiting other women to do so or for carrying out other activities in the name of the Caliphate influenced by its ideology. Contrary to other European countries, they have also not been subjected to cumulative prosecution for core international crimes or for domestic offences such as child neglect for taking their children to an active war zone. Women returning to North Macedonia are therefore not only under less scrutiny than those who return to Western Europe, but have fewer opportunities to engage in organised rehabilitation and reintegration, as participation in those options presented to them remain voluntary.

This approach fails to acknowledge the multi-dimensional role women can have from harmless victims to willing perpetrators, offenders or even potential security threats. Though returning women are monitored by state services, a lack of state-led, compulsory, long-term rehabilitation programmes for women would enable a better control over the future of returnees. The lack of such programming for women has far-reaching implications for their children as well. Without adequate long-term assistance it is difficult to assess not only whether women remain radicalised (or even actively recruiting), but also to evaluate the environment their children grow up in. Children are rightly so considered victims of this situation, but without adequate programming can turn into perpetrators in the future.

4. Lack of sustainable government investment in P/CVE

In North Macedonia, a strong network of CSOs exists that carry out preventing and countering violent extremism (P/CVE) programming, among them rehabilitation and reintegration. In lieu of adequate national and local state-led programming, often these organisations assume responsibilities for which they might not have the adequate capacity, funding and legal obligation to do so. Many of these CSOs are active in all three stages of P/CVE4 and carry out a wide range of activities with limited capacity. Due to the lack of governmental support, these organisations are heavily dependent on foreign funding, which not only runs out at the end of each project cycle, hampering sustainability and forward planning, but can be guided by foreign interests. Local government at the same time remains underfunded and understaffed to carry out such activities and to build up experience for future P/CVE programming, such as rehabilitation and reintegration.

Conclusions

Contrary to many other European states, the North Macedonian government has recognised its responsibility in repatriating all its citizens from the battlefields of Syria and Iraq, not just women and children. As a result, very few North Macedonian’s remain in the former territory of the Islamic State and in detention camps where conditions are dire, as most have returned to their home country. While men face prosecution, women are encouraged to enter rehabilitation and reintegration programmes, the participation in which remains voluntary. Such programmes are also heavily reliant on civil society involvement and foreign funding, with most national and local governmental actors lacking the commitment and resources to actively engage with this vulnerable group of individuals. Repatriation, while a step in the right direction, is only efficient as long as it is followed up by sustainable efforts of state-led rehabilitation and reintegration programming. It is not enough to bring people home, if then there is no follow-up plan to make sure they return to society, and do not constitute a security threat in the future.

Footnote

1 Cumulative prosecution or cumulative charging refers to (a) charging multiple distinct crimes based on the same underlying act(s), with the charges presented cumulatively rather than alternatively; (b) prosecuting various acts separately as terrorist offences, core international crimes and other national offences (e.g. travelling to the conflict zone for the purpose of terrorism and the war crime of pillaging or outrages upon personal dignity). Genocide Prosecution Network (2025), p. 8.

2 Salafism is an ultra-conservative, puritanical movement within Sunni Islam that advocates for the return to a pure, unadulterated form of Islam, whose authenticity is exclusively located in the Qur’an, the Sunna and the example of the salaf (early ancestors). Salafism seeks to decontaminate Islam from culture and politics and provides a univocal manual to live one’s life according to strictly defined Islamic principles. Inge, A. (2016)

3 Wahhabism is a religious ideology and movement stemming from the 18th century territory of what is today Saudi Arabia, where it remains the most prominent form of Islam practiced. Wahhabism is considered to adhere to the original, therefore correct interpretation of the general Islamic doctrine, therefore it is often characterized as the most extreme or conservative strain of Sunni Islam. In the literature, the terms Wahhabi and Salafi are often used interchangeably as synonyms, but Wahhabis are also considered a „special orientation within Salafism”, the form Salafism has taken in Saudi Arabia. Its main difference from Salafism relates to legal matters. Inge, A. (2016) and Iliev, A. et al. (2022), p. 190.

4 P/CVE efforts can generally be divided into three main stages: primary, secondary and tertiary. Primary prevention is targeted at eliminating the “breeding grounds” for radicalisation and addressing its root causes. These measures are generally aimed at those at risk of radicalisation, i.e. those who might not be radicalised yet. Secondary prevention is more individually oriented and is focused on the individuals already radicalised or on the verge of radicalising, but who have not yet committed an offence. Finally, tertiary prevention targets the violent behaviour itself, aimed at individuals who have gone down the road of radicalisation and have possibly committed a criminal offence as well. The objective of this stage is disengagement from violent behaviour and rehabilitation and reintegration into society. Gielen, A. (2020), p. 67.

Additional readings

Foreign Terrorist Fighters Knowledge Hub

Genocide Prosecution Network (2025). Cumulative prosecutions of foreign terrorist fighters for core international crimes and terrorism-related offences: An analysis of selected jurisprudence, Eurojust. https://www.eurojust.europa.eu/publication/cumulative-prosecutions-foreign-terrorist-fighters-core- international-crimes-terrorism-related-offences

Gielen, A. (2020). Cutting through Complexity, Evaluating Countering Violent Extremism (CVE), Amsterdam University Press, Amsterdam

Herbach, M., Mehra, T., Renard, T. (2024). Female Jihadis Facing Justice: Comparing Approaches in Europe – Managing Female Violent Extremist Offenders in Europe: A Data-driven Comparative Analysis, International Centre for Counter-Terrorism (ICCT). https://icct.nl/sites/default/files/2024- 02/Female%20Jihadis%20Facing%20Justice.pdf

Iliev, A., Grizhev, A., Petrovski, A. (2022). Ideology of modern Wahhabism. Security Horizons, 3(7), 189- 200.https://www.researchgate.net/publication/372376133_IDEOLOGY_OF_MODERN_WAHHABISM

Inge, A. (2016). The making of a Salafi Muslim woman: Paths to conversion, Oxford University Press USA

Kursani, S. (2018). Salafi pluralism in national contexts: the secular state, nation and militant Islamism in Kosovo, Albania, and Macedonia, Southeast European and Black Sea Studies, 18(2), 301–317. https://www.tandfonline.com/doi/full/10.1080/14683857.2018.1474548

Shtuni, A. (2022). The Western Balkans: Repatriated Foreign Terrorist Fighters, Sentencing Trends, and Security Considerations, Program on Extremism at George Washington University. https://extremism.gwu.edu/sites/g/files/zaxdzs5746/files/Western-Balkans- Repatriation_Shtuni_September-2022.pdf

A Repatriation without Rehabilitation? The Case of North Macedonian Foreign Fighters bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Repülőnapi élménybeszámolóval 13 éve jelentkeztünk utoljára, úgyhogy elég nagy késéssel folytatjuk most ezt a (némi túlzással) hagyományt a podcastban. A mostani továbbá az első alkalom, amikor olyan repülőnapról osztunk meg beszámolót, amelyik nem a kecskeméti, hanem történetesen angliai. Elvégre ezt is el kell kezdeni valamikor, nemde? Mai témánk tehát a duxfordi hadimúzeum és az annak helyszínén évente többször is megrendezett légibemutató. Az intézmény (hivatalos nevén Imperial War Museum Duxford) honlapja elérhető itt, a (főleg a tárlatról) készített képeket pedig két albumban osztottuk meg (lásd itt lentebb).

[...] Bővebben!

 

Bevezető gondolatok: Törökország

A címben szereplő ország történelme sok kapcsolódási pontot mutat. Fekvése szerint kiemelt stratégia szerepet tölt be. Vallási szempontból a világvallások határvonalán fekszik. Törökország transzkontinentális állam – kisebb része Európában, nagyobb része Ázsiában található. Földrajzi helyzete miatt geostratégiai szempontból fontos ország. Alapfelvetésként jelentkezik – és a téma aktualitását, jelentőségét is adja – ,hogy Törökország két kontinens, Ázsia és Európa határán fekszik, mindemellett ezen  elhelyezkedése határozza meg leginkább jellegét. Nemcsak földrajzi, hanem több tekintetben is „választóvonalbeli” helyzete miatt kiemelkedő fontosságú, így kulturális, térbeli tekintetben is egyaránt európai és ázsiai jelleggel, karakterekkel is rendelkezik. Törökország területe több mint 780 000 km² , földrajzilag, térben is valóban összekötő „híd” Közel-Kelet és Európa, illetve Oroszország és Közép-Ázsia között, hiszen ugyanazon ország területén fekszenek a földrajzi határvonalak. Bár a területek között egyértelmű a kulturális különbség, mégis Törökországot gyakran az európai kontinens részeként emlegetik. Ennek ellenére Törökországot földrajzilag nem tekintik Európa részének, de történelmét és kultúráját számos szál köti össze az „öreg kontinenssel”, és ami talán a legfontosabb, az ország (sokáig, egészen az utóbbi pár évben vett fordulatig) minden erőfeszítéssel arra törekedett, hogy Európa része legyen. Törökország híd Európa és Ázsia között, amely stratégiailag fontos az Európai Unió számára, mint például a Balkán, a Kaukázus, a Közel-Kelet felé történő nyitás, expanzió kapuja. Ebből a helyzetből született az úgynevezett „török kérdés”. A fő kérdés e tekintetben a vallási-kulturális különbségekből és egymás identitásának kölcsönös elismeréséből fakadó problémák leküzdése, leküzdhetősége. (Kabasakal – Bodur, 2002) Az EU két legfontosabb alapelve az, hogy minden ország, továbbá minden ember egyformán megérdemli a megbecsülést, tehát az egyén jogainak (egy ország autonómiájának) fontossága univerzális tényező, így mindenki egyénileg dönthet vallása és meggyőződése felől. A másik a kultúrák elismerése, egyenlőségük, a közösségek hagyományainak fontossága, a multikulturális Európa képe. A nyugati egyéni értékek azonban nem valósíthatók meg a kollektivizmuson alapuló iszlámban. A kérdés az, hogy mennyire érvényesül a török társadalomban ez a pre-modern társadalmi felfogás, mennyire tipikus, mennyire jellemzi a konfliktus-helyzet a tradicionalizmus és a modernitás között? Fontos kérdések ezek, hiszen a Nyugat-Európában tanult, szocializálódott, (kiképzett) nyugatias törökök, vagy más néven hívott fehér törökök mellett, akik a múlt nagy kormányzói, vezetői voltak, van egy második, szegény, vallásosabb úgynevezett fekete török réteg is a vidéken, amelyre nyugati értelemben vett fejletlen(ebb) társadalmi rendszer igaz. A világi hagyományok és az Atatürk-reformok azonban nem hagyták teljesen változatlanul ezeket a területeket sem, de a társadalom továbbra is identitásproblémákkal küzd. Csak azok az átfogó reformok segítenek, amelyek csak az elmúlt években kezdődtek meg. Kemal Atatürk féle „újjáéledés” óta kétségtelen, hogy Törökország a közeledést és a nyugathoz való csatlakozást választotta, avagy tűzte ki célként. Igaz ez amiatt is, mivel a Török Köztársaság megalakulása óta radikális lépéseket tett ebbe az irányba (egy sor reform, amelyet az írás megváltoztatása, az állam és az egyház szétválasztása, a jogrendszer és a „politikai szféra nyugatosítása” követett). (Huntington, 1981)

Törökország politikai irányultsága (még ha nem is a demokratizálódása) és a Nyugat érdekei találkoztak. A második világháború végével és a kétpólusú világrend megjelenésével Törökország geostratégiai helyzete felértékelődött és ugyanolyan jelentősen áll ma is, a Közel-Kelet kiemelkedő stratégia fontossága miatt. Ez a térség a világ gazdasági érdekeit kiszolgáló nyersanyagbázis (főleg olaj) egyik legfontosabb színtere. Az ország földrajzi elhelyezkedése miatt (Európa-Ázsia-Közel-Kelet, a Földközi-tenger és a Fekete-tenger szorosának metszéspontjában) nyilvánvalónak predesztinálta, hogy tagja legyen a NATO-nak, és az is, hogy később a közös piacra felé törekedett, vagyis az Európai Unióba való tagságra pályázott (ebben a tekintetben megoszlanak a vélemények a múlt idő használatát illetően). A NATO-ba történő felvétele zökkenőmentesen zajlott, mivel katonai téren Törökország elkerülhetetlen tényező (napjainkban is a világ egyik legnagyobb létszámú szárazföldi hadseregével rendelkezik). A hatvanas évek elején (1963) pályázott már az EU-tagságra, azonban (teljes) tagsága még mindig késik, és a jövő vész a csatlakozás lehetséges időpontja, hiszen az immáron fél évszázada tolódik. Paradox módon Törökország – az egyetlen nem EU-tagországként – több mint tíz éve már teljes vámunióval csatlakozott az Európai Unióhoz. Így transznacionális vállalatai a nyugat-európai gazdasági integráció résztvevőjeként hatalmas piacával (több mint 80 millió ember) kölcsönös előnyöket nyújtanak egymásnak az árukereskedelem, a tőkemozgások és a szolgáltatások terén. Gazdasági szempontból, vagyis a maastricht-i kritériumok vonatkozásában az országban a nyugati elemzők szerint is minden rendben van, de más téren továbbra is bizonytalan Törökország politikai elfogadottsága és befogadása a nyugati demokrácia közösségébe (teljes EU-tagsági státusz megszerzése). Törökország évtizedek óta küzd a válságok, a fellendülés és a hanyatlás ciklusai között (mind gazdasági, mind pedig a politikai demokratizálódás terén). 1923 óta minden kormány lobbizik a modernizációért, de a valóságban hosszú ideje egy kis gazdasági-politikai elit van hatalmon. A legjelentősebb változás az 1980-as években kezdődött, de csírái sokkal korábban megtalálhatók a török társadalomban. A kemény vonalas koalíciók sokáig összhangban működtek a kormányok hatalmi erejével. (Kaya – Kentel, 2004) Ma azonban a gazdasági modernizáció már elvált politikai modernizációtól, vagyis a demokratizálódástól. A kormány és a hadsereg megerősödött, Erdogan hatalma megkérdőjelezhetetlen. Törökország évtizedek óta nyitott az Unió előtt, és egyben kapu is a nyugat felé. Ha ez a kapu bezárul, az ország elkerülhetetlenül kelet felé sodródik, kénytelen megerősíteni az iszlám világgal fennálló kapcsolatait, annak minden külső és belső politikai következményével együtt.

Fontos megjegyezni, hogy a geoökonómia a gazdaságnak és az erőforrásoknak a politikai, időbeli és térbeli tanulmányozását jelenti. A tárgya a gazdaság és a politika közötti összefüggés – nem általánosságban – és feltételezi a területi (földrajzi) szemléletet, hiszen az ilyen vizsgálat mindig konkrét régióra, országra, esetleg országok szövetségére értendő. A geoökonómia pedig a geopolitikából alakult ki. Akárcsak a geoökonómia, a geostratégia is a geopolitika egy szakterülete. Tulajdonképpen a nemzetközi kapcsolatoknak és a külpolitikának kifejezetten földrajzi interpretációjáról van szó, vagyis arról, hogyan korlátozza, informálja, befolyásolja a népesség, az infrastruktúra, a termőföld, az éghajlat, a vízrajz, a domborzat, az ásványkincs és a nyersanyag a politikai és a katonai tervezést. Mint minden stratégia, a geostratégia is azt szolgálja, hogy a cél eléréséhez meg lehessen találni a legmegfelelőbb eszközöket. A geostratégia tárgya ilyen szempontból az, hogy egy terület (legyen az kistérség, régió, ország, vagy országcsoport) erőforrásait (népesség, infrastruktúra, termőföld stb.) hogyan lehet, hogyan kell felhasználni bizonyos geopolitikai célok eléréséhez. (Bernek, 2018a)

A térség és a vizsgált országok több globális ütközőzóna határán fekszik, ahogyan azt az alábbi ábra is szemlélteti: toXXroXXk

Forrás: http://journal.iag.ir/article_55776_e06faac07ea95f3e4289580ed8f0ac04.pdf

Kiemelném Bassam megállapítását, miszerint a 2001. szeptember 11. óta éles szemléletváltással és fókuszba helyezve mutatják be a nyugati szerzők a dzsihád és a keresztes hadjáratok viszonylatát, illetve kiemelik annak időszerűségét, akár iszlám, akár keresztény szempontból. Azonban a legfontosabb kérdés ma az, hogy a két civilizáció képes lesz-e békés együttélésre, vagyis, a civilizációk békéjére a 21. században. A történelem azt a tanulságot nyújtja, hogy a Nyugat és az iszlám közeledése csak akkor lehetséges, ha a vallás és a politika szigorúan el van választva egymástól. Az iszlám világ és Európa között mindig híd volt, amely ésszerűség talaján állt, mondhatnám az volt malterja, és soha nem a vallás és a politika összefüggésein keresztül, e kettő egyidejű megjelenése mindig dzsihádhoz vagy keresztes hadjárathoz vezetett. (Bassam, 2003: 10)

Alkalmazott módszer

A cikk írása során a témát leíró jelleggel kívántam feldolgozni, mivel az téma rendkívül komplex és így empirikus adatelemzés sem lehetséges. Módszernek a tartalomelemzést és a szakirodalom feldolgozást alkalmaztam. Az empirikus kutatási technikák ún. beavatkozás-mentes típusát láttam célszerűnek. A beavatkozás-mentes vizsgálatok nagy előnye, hogy a kutatást a vizsgált probléma realizációjától kellő távolságra, a folyamatokba való beavatkozás lehetőségét kizárva végzi az adatgyűjtését. A tartalomelemzés az adatgyűjtésnek olyan technikája, amely során információgyűjtést és elemzést végezhetünk könyvekből, folyóiratokból, sajtóból, rádióból, televízióból. A tartalomelemzés során a megfigyelési egységeim egybe estek az elemzési egységeimmel, vagyis az adatgyűjtés során társadalmi produktumotokat, legtöbbször különböző dokumentumokat “kérdeztem” empirikus adataim forrásaként. Az elemzendő dokumentumok között egyaránt volt írásos, auditív vagy audio-vizuális hordozón rögzített formában megjelenő forrás. Ennek megfelelően módszeremet elsősorban közlések elemzésére használtam, például elemzésem tipikus tárgyai az internetes hírközlések, a statisztikai adatközlések, az különböző témát érintő szakkönyvek, egyéb publikációk voltak.

A környező térség jellemzése: a Balkán és a Közel-Kelet

Ezzel kapcsolatban érdemes utalni rá, hogy a ’90-es években összeomlott két szövetségi rendszeren alapuló állam-alakulat is, a Szovjetunió és Jugoszlávia. Az előbbi összeomlása nem volt oly pusztító hatású a térségre, mert volt egy centripetális, gravitációs erő, amely csillapította a hatást. Azonban az utóbbiban ott működött a Balkán felgyülemlett pusztító ereje (nem hiába illették régebben e térséget a „puskaporos hordó” névvel), amelyet akkor is csupán térségi, regionális problémának tekintettek. Tibi Bassam professzor – az új tudományterület, amely az iszlamológia néven ismert kiemelkedő alakja – ennek a folyatnak eredményeként írja le a helyzetet, és elemzi a kiváltó okokat, így pedig kiemeli, hogy az oszmán örökséget mind a mai napig jól érzékelteti, és ez az egyik legszembetűnőbb megnyilvánulása is az körülbelül 8 millió balkáni muszlim, amely ebben a közegben folyamatos, feszült konfliktushelyzetben éli mindennapjait. Az oszmán korszak balkáni szakemberei és kutatói egyetértenek abban, hogy az Oszmán Birodalom összeomlásának egyik kiváltó oka az európai nemzetiség megjelenése és a világ nemzetállamokra való felosztása volt. A Balkánon ez a jelenség sokkal összetettebb, tekintettel a nyelvi és vallási bontásokra. A balkáni nemzeti identitás és nacionalizmus e két meghatározó tényezőjének működése ebben a térségben sokkal veszélyesebbek a választóvonalak mentén. Vagyis a mai napig kézzelfogható az oszmán örökség. A szakértők – Bassam szerint – jól ismerik a helyzetet, így különösen a bosnyákok, a koszovói albánok és más balkáni államok közötti konfrontálódás által okozott súlyos problémák miatt. A muszlim csoportok, az ortodox és katolikus keresztények – a békés hangú, de lényegében újdonságokat nem tartalmazó politikai prédikációkon túl – nem képesek egymás megbecsülésére. Az oszmán örökségből fakadó etnikai és vallási konfliktusokat nem lehet kezelni a NATO gyakorlataival. Jellemzi a helyzetet, a teljes vallási „megtisztításra” törekvés, ezáltal követte a szerbek által végrehajtott szörnyű etnikai tisztítást a koszovói albánok etnikai tisztítása, meg kell jegyezni, hogy nem kevésbé utálatos bosszúval. A dzsihád és az új keresztény hadjáratok előszelének korában, kapujában élünk. (Bassam, 2003: 135)

Mindezt megerősíti a 2008 utáni gazdasági és pénzügyi válság örvénylése Európában. Ennek eredményeként a Földközi-tenger, a mediterrán medence ismét a figyelem középpontjába került. Portugáliától Görögországig hatalmas népmozgalom alakult ki a válság társadalmi következményeinek felszámolására, veszélyeztetve a kormányokat és a közbiztonságot. A Földközi-tenger északi partján a krízis-sorozat alakult ki, a medence legdélebbi részén viharos formában tört ki ugyanez. Az arab tavasznak nevezett jelenség, amely korábban Tuniszból eredt, már Szíriába érkezett, ahol a dzsihádnak nevezett szent háború polgárháborúvá vált. Megjegyzendő, hogy ezen arab társadalmak strukturális szempontból nagyon különböznek egymástól. Bizonyos helyeken a diktátorok súlyos teherként ülnek népük nyakán, és társadalom által hálózatilag szervezett családi klánok ereje tartja fenn hatalmukat, de máshol ugyanezen szerveződés általános stabilitást kölcsönöz. Meg kell említeni az iszlám szerepét is, amely meghatározza a dzsihád politikai jelenségként felfogható jellegét- az Iszlám Testvériség mozgalma vagy felekezeti ellenzék síita-szunnita jelensége nem mosható egybe. A NATO beavatkozása például csak Kadhafi líbiai vezető hatalmát törte meg, de meghagyta a lázadó erők számára a többi konfliktust, és nem rendezte a törzsi vitákat sem. Még mindig vannak olyan helyek, ahol a fegyverek napjainkban is dübörögnek, és a véres dzsihád-mozgalmaknak, mészárlásoknak ártatlan áldozatai vannak. (N. Rózsa, 2015)

Mindazonáltal a közel-keleti harcok közül a legerőszakosabb a jelenleg is zajló szíriai háború. Tartósságát az ellentétes felek mögötti erőviszonyok és érdekellentétek biztosítják, táplálják a háború tüzét. Oroszország, az USA és Kína áhított „hataloméhséggel” bír, illetve Irán az iszlám szíriai ágának domináns helyzetét igyekszik támogatni a régióban. A szíriai háború immár Törökország, az egyik legerősebb muszlim állam határai mentén zajlik. Törökország már katonai jelleggel is beavatkozik az eseményekbe, bár korábban fő álláspontja a beavatkozás-semlegesség volt, de ennek több oka is van. A polgárháború elől Szíriából tömegesen távozó menekültek nagy számban keresnek menedéket Törökország területén (mely jelenséget és földrajzi helyzetét előszeretettel használja ki Törökország a nemzetközi politikai nyomásgyakorlásra céljai elérése érdekében). A polgárháborúban harcoló erők a síita-szunnita konfliktus alapján helyezkednek szembe egymással. Törökország a szunnita felekezet otthona, míg Aszad szíriai elnök az iráni síita többség mögött áll. Törökország a legerősebb katonai hatalom a NATO délkeleti szárnyában. Mindemellett Törökországot a NATO-ba és Németországba az Európai Unióba emigráló nagyszámú török migráns munkavállalók érdekeinek képviselete képviseli az Unióban, amelynek kapuján a törökök régóta kopogtattak, de még azóta sem kaptak bebocsátást.

A csatlakozási folyamat (kísérletek) jelentős és merőben új kihívást jelent az Európai Unió számára, mert a csatlakozással először haladnák meg határai Európa földrajzi határait. Ezenkívül a keresztény Európa államai közé egy laicista, de mégis alapvetően más állam is belépne a tagjai közé. Az időhúzás azonban nagyon sok veszélyt jelent, veszélyeket, amelyek túlmutatnak Európa határain. Az Unió bizonytalansága és aggodalma ahogy egyre hosszabb ideig fennáll, úgy jelentkezik annál erősebben az euroszkepticizmus Törökországban. Ez utóbbi azonban erősítheti a veszélyes trendeket, mivel a radikális iszlám felerősödésének már számos jele van. Ha ez a folyamat megerősödik, az aggodalmak növekedésével növekszenek az európai aggodalmak, ez tovább erősítheti az iszlámot, ami csak ismét árthat a csatlakozási folyamatnak. Így végül egy negatív visszacsatolási folyamat, egy visszatérő spirális trend újabb és újabb impulzusokat kaphat fel, amelyek végül Törökországot erősen kelet felé fordítják. Tulajdonképpen ezt láthatjuk és tapasztalhatjuk napjainkban, érezhetjük jelenünkben. Magyarország e tekintetben a „keleti nyitás” által is jó közvetítő lehet, hiszen szomszédunk Horvátország belépését is hatásosan mozdította elő, amely a belépést követő gazdasági kapcsolatok mind szorosabbá fűzése okán „kifizetődő”, gazdasági szempontból igen előnyös döntés volt számunkra.

Európa a keleti világ célpontjává vált, elsősorban az afrikai arab és muszlim népek kivándorlása okán, és a magas életszínvonal és szociális biztonság biztosítása által. A törökök számára ez geostratégiai helyzetükből adódó „ütőkártya” rendkívül fontos, és egyaránt hatalom, de óvatos, taktikus használtra is sarkalja őket. Az EU-s kapcsolatok tekintetében nagyon fontos Németország és Merkel számára Törökország, egy hálózati alapú geopolitikai játékban, hiszen Törökország nem része az arab népek nagy családjának, elsősorban az iszlám vallás köti össze ezzel a „családdal”. Európa számára azonban a Közel-Kelet és a muszlim többségű államok között a legkorszerűbb államok közé sorolható, sok tekintetben hasonlóságot mutat az európai államokhoz, így pedig híd Európa és a muszlim világ között. Törökország közvetítő szerepe már az új német kormány keleti politikájának is az alapja. Itt vannak az új külpolitikai stratégia lehetőségei, amelyet a magyar kormány is az EU elképzeléseinek keleti nyitásaként hirdetett meg, hiszen a törökök szintén a híd szerepét törthetik be az Eurázsia térségében egyre jelentősebb (főleg a volt szovjet utódállamokból létrejött) türk országok vonatkozásában is. (Bernek, 2013) Az Európai Unió és Törökország közötti együttműködés elkerülhetetlennek látszik. Ami ezt beárnyékolja, az a görög-török kapcsolat, ami bár 1999 óta sokat javult, de a ciprus-i helyzet még mindig kényes. Továbbá az EU stratégiai koncepciója biztonságpolitikai problémaként említi az Európai Unió energiafüggőségét. Ebből a szempontból látható, hogy Törökország – a hosszú távú stratégia szerint – csatlakozása elkerülhetetlen lesz, többek között mert a török katonai és hatalmi „hatókör” a közel-keleti gazdag területekre is ki terjed. A válságterületeken keresztül Irak-Törökország, Türkmenisztán-Irán-Törökország olajvezetékek is jelentőségteljesek, vagy egyre inkább azzá válnak. A régió stabilitása az Európai Unió számára – az energiaellátás biztonsága miatt – létfontosságú, és Törökország érdeke is. (Buharali, 2004: 107)

Törökország: iszlám, demokrácia, gazdaság

A törökök először a kis-ázsiai térségben 6. században bukkantak fel. A türk nevű etnikai csoportok ősei Közép-Ázsiában éltek, 550 körül, az első török állam is itt alakult ki. Ezek a türk birodalmak 700 körül már kiterjedtek az Aral-tótól Mandzsúriáig. Harminc évvel később az Orkhon mentén alakult ki az Ujgur Birodalom. 1300 körül a bizánci határok mentén kelet felől török ​​törzsek kerültek hatalomra ekkor alapította meg államát I. Oszmán, akiről a későbbi birodalom is kapta a nevét. Azután az Oszmán Birodalom az évszázadok alatt világbirodalommá nőtte ki magát. Története 150 éve kapcsolódik a magyar történelemhez. 1683-ban az oszmán-török csapatok kudarcot szenvedtek Bécs sikertelen ostroma miatt, amely az Oszmán Birodalom zsugorodásához vezetett. A katonaság szerepe azonban továbbra is kulcskérdés volt, mivel hagyományosan mind a társadalomban, mind a politikában erős pozíciót tölt be, ezért nehéz napjainkban is a polgári ellenőrzést biztosítani a hadsereg felett. Paradox módon a modern Törökországban a hadsereg történelmi szerepéből adódóan a „katonai ellenőrzés” a demokratikus elvek garantálásának eszköze volt a civil társadalom felett. (Falus, 2018) Valójában értelmetlen lett volna az ezzel ellentétes, idegen folyamat, mivel a korábbi időszakokban a hadsereg beavatkozása egyértelműen pozitív volt. Ma pedig a kemal-i elvek letéteményese. A kérdés azonban az, hogy ez a konzervativizmus összeegyeztethető-e a mai európaiasítással. A hadsereg beavatkozásai és az ellenőrzési funkciói beszűkültek, visszaszorultak, de ma is – a Nemzetbiztonsági Tanács átalakulása óta – , ez a politika és a gazdaság egyik legfontosabb közvetlen befolyásoló tényezője. Ez azt jelenti, hogy Törökország gazdaságának közel egytizedét uralma alatt tartja, a mindenkori kormány, amelyet minden más hatalmi artikulációnak figyelembe kell vennie.

A modern Törökország története 1922-ben kezdődik. Ebben az időben szüntették meg a szultánságot és a vallási értelemben jelentős kalifátust (az iszlám világ utolsó kalifája, tehát Mohammed utóda az török szultán volt). Az országgyűlés 1923-ban kikiáltotta a köztársaságot. Musztafa Kemal útján elindult a gazdasági, társadalmi modernizáció. Az ország fővárosa Isztambul helyett Ankara lett. 1930-tól Kemal (Attatürk) bejelentette az állam és az egyház szétválasztását, valamint a belső és külső béke elvét. Az elv – az ethatizmus – szerint az állam aktívan részt vesz a gazdasági életben, és gazdaságilag teljesen független a világ többi részétől. A kormány bejelentette a földreformot (amelyet nem hajtottak végre), és államosította a legfontosabb iparágakat és közlekedést. Az állam és az egyház szétválasztásával a feudális-klerikális hatalmi gyakorlatokat megtörték. Az egyházi bíróságokat és iskolákat bezárták. Az 1928-as alkotmánymódosítás értelmében az iszlám már nem volt államvallás. Megszűnt a ruha-viselési tilalmak viselése, a nőknek már nem kellett arckendőt viselniük. Törökország modernizációja azonban ezzel még nem ért véget. (Balázs, 2009)

Kemal Ataturk lerombolt egy muszlim teokratikus államot, és létrehozott egy modern polgári köztársaságot. Politikája, államépítő tevékenysége a mai napig szól. Azonban az iszlám világ számos állama továbbra is teokratikus. A modernizáció globalista folyamatához képest a világ állapotát a megismétlődés fenyegeti. A pán-iszlám törekvések a fundamentalista, teokratikus állam helyreállítására egyre felerősödnek. Ennek négy alapvető oka van egy szerzőpáros szerint, mégpedig:

1. A modernség erőszakos felhangjai által okozott ellenállás.
2. A gazdasági átalakulás torzulásai elmélyítették a társadalmi konfliktusokat.
3. Az 1950-es évek óta konzervatív elképzelések és a hagyományok betartásának szokása.
4. A nyugati hatalmak (elsősorban az USA) politikája démonizálja az iszlám vezetőket, és dicséretet mond a gyarmatosítás módszereiről a megsemmisült államokban, így a muszlim államokat degradálttá teszi. (Ziauddin-Zafar, 2005: 158)

A radikális Iszlám Állam köré szerveződő érdek-közösségek (illetve kevésbé radikálisan, de más államok is) igyekeznek visszaállítani az iszlám törvényeket a Sariah szabályait, a politikai hatalmat részben vagy egészben a hű és iszlamista mozgalmak vezetői gyakorolják. Az így létrejöhető forma a szigorú, fejletlen és szélsőséges állam, amely az iszlám és a Korán tanításával szemben álló értékeket is képviseli, és annak erőinek nevében cselekszik. (Arany et al., 2016) Az önjelölt iszlám államokat az uralkodó osztály, a törzsi vezető családok vagy a hadsereg már nem tudja féken tartani, így jelentős gazdasági pusztítást okoznak. Egy kézzelfogható és válságra hajlamos régióban Törökország közel-keleti „béketeremtő potenciálja” azt bizonyítja, hogy az egyetlen muszlim ország, amelynek jó kapcsolatai vannak Izraellel, bár ez a tény fokozza a surlódásokat az arab országokkal. (Ziauddin-Zafar, 2005: 159)

Törökország egy erős politikai mozgalommal is rendelkezik az arab tavasz néven. A kormány élén Erdogan miniszterelnök nehéz helyzetben volt. 2001. augusztus 14-én újjáalakította pártját az Igazság és Fejlődés Pártjában. Török rövidítés AKP. A párt számít azon középosztály-beliek szavazataira, akiknek társadalmi felemelkedését és az urbanizált területekre áramlását a muszlim értékrend kísérte, és amelyek a kezelhetetlen modernitás képében az iszlám identitás és az Európai Unióhoz való csatlakozás harmonikus illeszkedésében hisznek. A párt elutasítja az iszlám címkét, és nem hivatkozik a vallásra – hangsúlyozza a gazdasági liberalizmust, valamint az állam és a társadalom szuverenitását – nagyobb demokráciát követel, de mégis hiányzik a szekularizmus, az emberi jogok nyilatkozata és az emberi jogok európai egyezményének elfogadása programjukból. Erdogan a választási győzelem után az európai fővárosokban tett utat (így járt Budapesten is), ezzel azt sugallta, hogy támogatja a társadalmi mobilitást, illetve lágyítani kívánja az Európához való hozzáállást, és törekszik rá, hogy részt vegy Törökország a kontinensek egyesítésében, illetve a belső konfliktus (a világi és vallási középosztály) rendezésében. (Gilles, 2007: 597-600)

Az iszlám világ elfogadásának ellenzői azonban gyakran kifejezik az EU keresztény jellegét, az iszlám éket az európai értékek és a török erőfeszítések között. Törökország azonban a világ fejlett országainak csoportjába tartozik, a Morgan Stanley őket feltörekvő piacok közé sorolja. Visszatekintés a múltra: A második világháború után az ország jelentős támogatást kapott az Egyesült Államoktól a Marshall-terv és a Truman-doktrína alapján; ugyanakkor a NATO, az IMF és az OECD tagja lett. Ennek köszönhetően a háború utáni években a politikai és gazdasági rendszerek liberálisabb menete is érvényesült. Többpártrendszert hoztak létre, és a Demokrata Párt 1950-es hatalma ismét napirendre tűzte az iszlám kérdését, mert a párt nagyrészt a vallásos vidéki parasztságra hagyatkozott. A demokraták a mezőgazdasági ágazat támogatására helyezték a hangsúlyt, nem pedig a korábbi ipari fejlődésre. Törökország dinamikus gazdasága a modern ipar és kereskedelem, valamint a hagyományos mezőgazdaság keveréke. A magánszektor erőteljesen és gyorsan növekszik, de az államnak nagy szerepe van az iparban, a pénzügyekben, a közlekedésben és a távközlésben. A legfontosabb iparág és legnagyobb exportőr a textilipar, amely szinte teljes egészében magántulajdonban van. A globalizációs folyamat azonban más-más módon érintette a különböző területeket. A nyugati területek gyorsan növekedni kezdtek, ahol az iparosodás mértéke még mindig jóval magasabb volt, és a regionális különbségek tovább nőttek. A régió gyorsan iparosodott, de túlságosan függővé vált az isztambuli központtól. (Göl, 2009) A fenti pillanatkép statikus képet ad a török gazdaságról, de ez sikerek és kudarcok sorozata, dinamikus egyvelege, egyfajta hullámvasút, ahogyan jelenleg tapasztalható, mivel az Erdogan által – a 2017. április 16-án kezdeményezett népszavazás óta – az elnök és a török kormány nagyobb hatalommal bír az árfolyam-ingadozás és a török gazdaság növekedési üteme meghatározásában, de ez jelentős költségvetési teher is. (Berk – Sebnem, 2017) Jelenleg nem lehet meghatározni, hogy a siker vagy a kudarc újabb korszaka jön-e el a közel 100 éves sorozatban.

Erdogan diplomáciai félelmei a pán-iszlamizmustól gyakran hatástalanok. Törökország óvatos, próbál kis és apró lepésekkel közelíteni Európa, Nyugat felé. Csatlakozott a nemzetközi szervezetekhez. Az IMF, a NATO tagja, tagja az OECD-nek és az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferenciának. A török muzulmánok, az AKP Párt és az Erdogan megpróbálja megtalálni a módját a vallás és a modern állam összeegyeztetésére, valamint egy olyan közös identitás kialakítására, amelyet minden török állampolgár elfogad – a szunnita, az alavita, az ateista és a kurd is.

A nagy kapcsolatok miatt meg kell említeni, hogy az Oszmán Birodalom a XIX. A 19. században fenyegette a háborús vahabita államot. A vahhabita szekta egyesítette a sivatag és a sztyeppék arab törzseit a szent háborúban. (Világtörténelmi enciklopédia, 2008: 931) Ez a történelmi lépés rányomta bélyegét az arab és török kapcsolatokra. De azt is ki kell emelni, hogy Törökország már nem kerülhető meg, nem „Európa beteg embere”. A megváltozott közel-keleti helyzet, Törökország regionális felértékelődése a török ​​külpolitika komoly manőverezésre kényszerül. Egyrészt biztos, hogy érdekei nem mindig esnek egybe az amerikai érdekekkel, de Washington továbbra is kiemelt biztonsági területként kezeli a területet.

Törökország gazdasági szerepe

Törökország geostratégiai helyzetét nagymértékben gazdasági helyzete, gazdasági indikátorai adják, illetve külkereskedelmi, nemzetközi kereskedelmi pozíciói. Ennek prezentálására összefoglalóan néhány adat a legfontosabb indikátorokra vonatkozóan:

2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017 2018 GDP (milliárd USD) 771,9 832,5 874,0 950,6 934,2 859,8 863,7 852,7 771,4 Egy főre jutó GDP (USD) 10672 11336 11707 12519 12096 10949 10821 10514 9370 Egy főre jutó GNI (USD) 10430 11230 11870 12510 12560 11960 11180 10900 10420 GDP növekedési üteme (%, év/év) 8,5 11,1 4,8 8,5 5,2 6,1 3,2 7,5 2,8 Ipari termelés növekedési üteme (%) 11,9 19,1 4,8 10,3 5,5 5,0 4,6 9,2 0,4 Infláció (fogyasztói árak, %) 8,6 6,5 8,9 7,5 8,9 7,7 7,8 11,1 16,3 Termék- és szolgáltatásexport (milliárd USD) 157,8 185,3 206,8 211,7 222 200,7 189,7 211,2 227,7 HDI (Emberi Fejlettségi Index) 0,743 0,759 0,765 0,781 0,792 0,800 0,800 0,805 0,807 GCI (Globális Versenyképességi Index) 59,4 60,7 61,2 63,6 63,6 63,8 62,5 63,1 61,6

A gazdasági pozíciók indikátorai 2010 és 2018 között

Forrás: http://data.worldbank.org/country/turkey

Gazdasági mutató 2020 2021 2022 2023 2024 2025               Népesség (millió fő) 83,4 84,1 85,0 85,3 85,5 85,8 GDP (milliárd USD) 732 835 923 1 138 1 357 1 593 Egy főre jutó GDP (USD) 8 775 9 922 10 864 13 334 15 866 18 562 GDP (milliárd EUR) 639 709 880 1 052 1 254 1 406 Egy főre jutó GDP (EUR) 7 664 8 420 10 360 12 326 14 667 16 381 GDP (milliárd TRY) 5 142 7 434 15 326 27 091 44 587 63 021 Nominális gazdasági növekedés (%) 16,8 44,6 106,2 76,8 64,6 41,3 Reál GDP-növekedés (%) 1,8 11,8 5,4 5,0 3,3 3,6 Belföldi kereslet változása (%) 8,1 6,8 4,7 8,5 2,4 4,8 Magánfogyasztás változása (%) 3,6 15,6 16,3 10,4 4,3 4,1 Kormányzati fogyasztás változása (%) 2,8 4,2 4,5 2,3 −0,8 0,8 Állóeszköz-beruházások változása (%) 6,9 7,2 4,4 7,3 2,7 7,0

Törökország főbb gazdasági mutatói

Forrás: https://www.focus-economics.com/countries/turkey/

Törökország dinamikus piacgazdaságát egyre inkább az ipar és a szolgáltató szektor táplálja, bár a munkahelyek 25%-át még mindig a hagyományos mezőgazdaság adja. Az 1984 óta tartó privatizáció nyomán az állami részvétel csökkent az iparban, a bankszektorban, a közlekedésben és a távközlésben, így a középosztálybeli vállalkozók bővülő rétege ad lendületet a gazdaságnak, a hagyományosan kiterjedt textil- és ruhaipar mellett más szektorokban is. A gépkocsi-, építő- és elektronikai ipar szerepe egyre fontosabb, Törökország exportjában jelentősége túl is nőtt a textiliparon. 2006 májusa óta megkezdődött a Baku-Tbilisi-Ceyhan olajvezeték működése, amely akár napi 1 millió hordó olajat is szállíthat a piacra. Több gázvezeték-projekt is útnak indult, hogy a közép-ázsiai földgázt Európába vezesse Törökországon keresztül, ahogyan az alábbi térkép is szemlélteti: Dok4

Forrás: https://www.independent.co.uk/news/world/europe/battle-for-oil-eu-rsquo-s-hope-to-bypass-russian-energy-may-be-a-pipe-dream-891499.html

Miután Törökország súlyos pénzügyi válságon ment keresztül 2001-ben, egy IMF program részeként pénzügyi és fiskális reformokat hajtottak végre. (Keyman – Koyuncu, 2006) A reformok megerősítették az ország gazdaságát, és bevezetésük után a gazdaság 2008-ig gyorsan növekedett, átlagosan évente 6%-kal. A világgazdaság rossz helyzete és a szigorú költségvetés miatt 2009-ben a GDP csökkent, de Törökország jól szabályozott pénzügyi piacai és bankrendszere átlendítette az országot a globális pénzügyi válságon. A recessziót követően 2010-re az export visszaállt a normális szintre, és a GDP növekedése 8,5%-ra gyorsult. A 2010 és 2017 közötti időszakban átlagosan 5 százalékkal erősödött a török gazdaság, amelynek egyik fő hajtóereje az építőipar volt. A 2019-es éves GDP-növekedés 0,9%-ra csökkent a 2018-as 2,8%-hoz képest. Törökország gazdasági teljesítménye a 2020-as évektől visszaesett, magas az infláció, de folyamatosan javul. A befektetések terén is jól teljesít az ország, míg 1984-2002. között 15 milliárd dollárnyi külföldi befektetés érkezett az országba, 2003-tól 2018-ig 209 milliárd dollár, 2019-től napjainkig több mint 100 milliárd dollár. Törökországban több mint 65 ezer külföldi cég működik. A török export pl. 2020-ban 171,1 milliárd USD-t tett ki, amely 5 év távlatához képest közel 20%-os novekedést jelent. Törökország legfontosabb exportpartnerei Németország, az Egyesült Királyság, Olaszország, Irak és az USA. Azonban viszonylag magas a folyó fizetési mérleg hiánya, a monetáris politika bizonytalansága, és a szomszédos országokban érzékelhető politikai nyugtalanság sebezhetővé teszi a gazdaságot, mely így a befektetők instabil bizalmától függ. A török gazdaság problémái és azok orvoslásának szükségessége már a 2018. júniusi előrehozott elnök- és parlamenti választások előtt is nyilvánvalók voltak, így az új kormány megalakulását fokozott várakozások előzték meg. Az elnöki rendszerre történő átállás első konkrét fejleményei azonban nem nyugtatták meg a piacot, ami a líra árfolyamának folyamatos esésében mutatkozott meg. A helyzetet csak tovább rontotta az Ankara és Washington közti ellentét, amely amerikai gazdasági szankciók formájában is megjelent. A gazdasági csúcstárcát vezető Berat Albayrak – aki egyben Erdogan elnök veje – a piacokat a gazdaság és a pénzügyi rendszer  szerkezeti átalakításával igyekezett nyugtatni, a jelentősebb nyugati partnerek meggyőzése érdekében aktív diplomáciai látogatásokba kezdett, ezzel is azt igazolva, hogy a török gazdasági problémái saját erőből aligha oldhatók meg. Ankara jelentős mértékben ki van szolgáltatva a külföldi befektetők és általában a nemzetközi pénzvilág jóindulatának. A 2018-as devizaválság 15 éves csúcsra, több mint 25 százalékra hajtotta fel a pénzromlás éves összevetésű ütemét. Erdoğan elnök a 2018-as választások előtt is állandó nyomást gyakorolt a török jegybankra, annak monetáris politikája miatt. Elsősorban a magas alapkamat miatt (részben gazdasági, részben vallási okokra hivatkozva), mely véleménye szerint visszaveti a gazdaság teljesítőképességét. A 2018. októberi csúcsról lassan mérséklődni kezdett az infláció egyszámjegyűre váltott a növekedési ütem, ez már 5 éve fennáll.  A török monetáris politikának trendjét szemlélteti az alábbi ábra: Dok

Forrás: https://www.focus-economics.com/country-indicator/turkey/inflation/

A 2018/19-es török gazdasági válság következtében megugrott a munkanélküliség 13-14%- ra. Ez azt jelenti, hogy ma hivatalosan kb. 4,4 millió török munkaképes korú keres állást. Törökországban viszonylag lassan indult terjedésnek a koronavírus-járvány, de 2020. áprilisában lendületet vett a fertőzések számának emelkedése, ami a már eddig is gondokkal küzdő török gazdaságot még mélyebbre taszíthatja. A járvány elkerülhetetlen hatásai – turizmus eltűnése, kisebb gazdasági aktivitás – egy eleve rossz állapotban lévő Törökországot érnek el: a török líra két éve szinte szünet nélkül gyengül, magas az államadósság, a devizatartalékok apadnak, a munkanélküliség pedig már januárban, a járvány kitörése előtt is 14%-on állt – és várhatóan tovább növekszik. Az autó- és elektronikai ipar esetében már most érzékelhető a visszaesés. Jelentősen csökkent Törökország áruforgalma fontos kereskedelmi partnereivel: Kínával, Olaszországgal és a a keleti országokkal is. Ugyanakkor egyes vélemények szerint az exportorientált török gazdaság számára a szükséges válságmenedzselésen túl hosszabb távon még előnyös változások is történhetnek, így például még növelheti is exportját, illetve erősítheti gazdasági pozícióit az Európai Unió irányába is. A koronavírus-járvány óta ez már érzékelhető mindenekelőtt a török textilipari exporttevékenység területén, és folyamatosan növekszik az európai kontinensről érkező megrendelések száma az acél-, vegy- és építőipari területen is.

Legfontosabb exportpartnerek Törökország exportjának 51,8%-át a következő országok importőrei vásárolták meg: Németország (a teljes török export 8,1%-a), Egyesült Királyság (6,1%), Egyesült Államok (6%), Olaszország (4,8%), Irak (4,5%), Franciaország (4,1%), Spanyolország (3,8%), Egyesült Arab Emírségek (3,4%), Románia (3,1%), Hollandia (3%), Oroszország (2,5%) és Lengyelország (2,4%). Kontinentális megközelítésben vizsgálva 2025-ben Törökország exportjának érték alapján 58,4%-a európai országokba irányult, míg 23,8%-át ázsiai importőrök vásárolták meg. Emellett Törökország exportjának további 8,5%-a afrikai országokba került. (2025) Legfontosabb exporttermékek járművek, gépek (számítógépek is), vas és acél, műanyag, vas, acél- és műanyag termékek, ruházati termékek és kiegészítők, elektromos gépek és berendezések, drágakövek és nemesfémek, ásványi üzemanyagok (olaj is) Export 171.1 milliárd USD (2019) és 273.1 milliárd USD (2025) Import 200,7 milliárd USD (2019) és 365,4 milliárd USD (2025) Legfontosabb importpartnerek Törökország importjának 62,4%-a a következő országokból származott: Kína (a teljes török import 13,6%-a), Oroszország (11,6%), Németország (8,2%), Egyesült Államok (4,9%), Svájc (4,31%), Olaszország (szintén 4,31%), Franciaország (3,5%), Dél-Korea (2,81%), Spanyolország (2,78%), Egyesült Arab Emírségek (2,65%), Egyesült Királyság (2%) és India (1,7%). Kontinentális megközelítésben vizsgálva 2025-ben Törökország teljes importjának értéke alapján több mint fele (50,9%) európai országokból érkezett. Az ázsiai kereskedelmi partnerek a teljes import 37,4%-át biztosították, míg Észak-Amerikából a behozatal 6,2%-a származott. (2025) Legfontosabb importtermékek ásványi üzemanyagok (olaj is), gépek (számítógépek is), elektromos gépek és berendezések, vas és acél, nemesfémek és drágakövek, műanyag és műanyag termékek, járművek, szerves vegyi anyagok, gyógyszerek, orvosi felszerelések

A külkereskedelem főbb jellemzői a 2019-es évben

Forrás: http://www.worldstopexports.com/turkeys-top-10-exports/ és http://www.worldstopexports.com/turkeys-top-10-imports/

A magyar-török gazdasági kapcsolatok szerződéses és intézményi feltételrendszere kiépült, a két ország között számos megállapodás van érvényben: gazdasági együttműködési, a beruházások kölcsönös ösztönzéséről és védelméről szóló, környezetvédelmi, állategészségügyi, polgári és kereskedelmi jogsegélyről szóló, közúti fuvarozási és légügyi. A gazdasági, az energetikai, a műszaki-tudományos és a mezőgazdasági együttműködést az érintett szakmai szövetségek és vállalatok bevonásával működő tárcaközi bizottságok segítik. A Törökország és az Európai Unió között 1996-tól működő vámunió feltételrendszere alapján az ipari és a feldolgozott mezőgazdasági termékeink ipari hányada teljes körű vámmentességet élveznek. Egyes mezőgazdasági termékek piacra jutását az 1998-ban hozott, 2006-ban módosított Társulási Tanácsi határozat könnyíti. A szolgáltatásokra és a közbeszerzésekre a vámunió nem vonatkozik. Törökország európai uniós tagságáról 2005 októberében kezdődtek meg a tárgyalások, ami az integrációs és harmonizációs folyamat révén a kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok feltételeit tovább javítja. Törökország földrajzi elhelyezkedéséből adódóan gazdasági és kereskedelmi (főleg áruforgalom és logisztikai tekintetben) kiemelt jelentőséggel bír. Törökország számára Magyarország az Európai Unió tagországaként jó lehetőséget biztosít az 500 milliós piacra történő belépésre. A magyar kormány által meghozott befektetésösztönző intézkedések jelentős potenciált hordoznak magukban a török vállalatok számára főként a logisztika, az építőipar és az IT területén.

A magyar-török külkereskedelem áruszerkezete (millió USD): Dok2

Forrás: KSH

Összefoglalás

Úgy tűnik, hogy Törökország jelentős modernizációja ellenére sok nehézséggel szembesül a világpolitikában. Több etnikumú állam. Az iszlám fundamentalizmus veszélyezteti a fejlődés előrehaladását. Törökországnak barátokat kell találnia az Európai Unió azon országai között, amelyek kevésbé bizalmatlanok iránta, mint például Magyarország, amely külkapcsolatait szorosabbra fűzte az országgal az elmúlt években. Ebben a törekvésben Németország mellett Magyarországot tekintik a keleti nyitási politika mellett elkötelezett államnak a törökök. Hazánk számára fontos az Erdogan-kormánnyal kötött multilaterális, elsősorban gazdasági megállapodások sora. A jövőre nézve, Törökországban a politikai konszolidációra várva, hazánk készséges és segítőkész társa maradt a közös történelmi, geneológiai gyökerekkel rendelkező „rokon” nemzet oldalán az EU felé vezető úton. A Törökországgal folytatott diplomáciai együttműködésünk akkor is nagy siker lehet az európai külpolitika számára, ha Törökország EU-ba történő felvétele eredményeként megrendülne az iszlám és a kereszténység közötti civilizáció és vallási konfliktus által.

Törökország EU-csatlakozása az iszlám elfogadásának kérdésén múlik. A törökök csatlakozásának késedelmét, valamint politikai, gazdasági okait nagyobb valószínűséggel befolyásolja az ország muszlim vallása (mint gazdasági teljesítménye): az Unió ugyanis elkezdett megájt parancsolni egy kulturálisan sokszínű entitás létrejöttének, különös tekintettel a már a határain belüli konfliktusokra. A boszniai háború az Európában élő muszlim etnikai csoportokra is felhívta a figyelmet. A Balkánon sok országban vannak muzulmánok, főleg Albániában, Bosznia, Macedóniában és Koszovóban (főleg albán), valamint Bulgáriában (török) kisebbségek, amelyek a Boszniához hasonló etnikai-vallási konfliktusok gyökerévé válhatnak. Ennek az országnak az integrációja és a már nyugaton élő török, muszlim lakosság integrációja válhat a keresztény Európa és az Unió jövőjének kulcskérdésévé. Magyarország történelmi múltja miatt szinte minden történelmi tapasztalattal rendelkezik ezen a téren. (Balázs, 2015)

A második hidegháborús korszaka már érzékelhető, főként az Egyesült Államok és az iszlám fundamentalisták között, és jelentős gazdasági és stratégiai szerepet játszik a feltörekvő Törökországban. Ankara befolyása az arab világban és a volt Szovjetunió iszlám államaiban egyre erősödik, Izrael szerepe pedig felértékelődik a növekvő török katonai és politikai nyomás alatt. Fontos látni, hogy a népesség növekedésének drámai csökkenése a fejlett országokban, különösen Európában, jelentős kulturális, gazdasági és társadalmi változásokat hoz, és átszervezi a bevándorlási politikát. A keleti nyitás alapvetően jelentős, mivel az országoknak szükségük van a lakosságra, megkezdődött a verseny a munkaerőért. Egy érdekes elméletre hívnám fel a figyelmet, amely közelebb hozná Magyarországot a törökök rokonaival. Ez az úgynevezett Intermarium-elmélet. (Chodakiewicz, 2012) Az Intermarium egyelőre csak fogalom, de szövetséggé válhat a V4-ek növekvő politikai súlyával és Magyarország bevonásával, amely a globális hatalom támogatását élvezi, és amely a határt képezi Oroszország és Európa között – Friedman véleménye szerint. (Friedman, 2017) Az Európai Unió azonban gyanakszik a kelet-európai országok közötti egyre szorosabb kapcsolatokra, ami újabb magyarázat lehet Lengyelország és Magyarország kemény brüsszeli kritikájára. Az „Intermarium” jövőbeli tagállamai, Szlovákia kivételével, nem tagjai az euróövezetnek. Másrészt nagyon jól képzett és olcsó munkaerővel rendelkeznek, és gazdaságilag Európa legdinamikusabb része. Ez a terület – írja Friedman – megkérdőjelezi az európai gazdaságot uraló nyugati gazdasági hegemónia helyzetét az 2050-es évekre.

Az iszlám és a nyugati világ viszonya a 21. század gazdasági és politikai kérdése. A vallások közötti tolerancia, a kölcsönös elfogadás politikája lehet az egyetlen mód a béke biztosítására a jövőben. A vallási bezártság, az intolerancia megnehezítheti és megakadályozhatja a következő évszázadokban bekövetkező globális problémák komplex megoldását. Törökország és a török politika felelős az iszlám világ és a Nyugat közötti közvetítésért, amelyet akár Magyarország is elő tud mozdítani. A geopolitikai, geostratégiai és gazdasági helyzete miatt, ha Magyarország „kapu”, akkor Törökország lehet az „egyensúlyi mérleg nyelve”. A két nagy civilizáció (iszlám-keresztény, nyugat-kelet) világpolitikai helyzetében meghatározó lehet a vizsgált ország a civilizációk konfliktusai és sorsát illetően.

Írta: Dr. Cseh Balázs

 

Felhasznált irodalom jegyzéke:

• Arany, Anett – N. Rózsa, Erzsébet – Szalai, Máté (2015): Az Iszlám Állam Kalifátusa. Az átalakuló Közel-Kelet. Osiris Kiadó-Külügyi és Külgazdasági Intézet, Budapest
• Balázs, Judit (2009): Törökország Kelet és Nyugat között. Nyugat-magyarországi Egyetemi Kiadó, Budapest-Kairó. pp. 378
• Balázs, Judit (2015): Geopolitical Priorities – Turkey and the Balkans. Regional And Business Studies 7 : 2 pp. 15-25.
• Bassam, Tibi (2003): Keresztes háború és a dzsihád. Az iszlám és keresztény világ. Corvina Kiadó, Budapest
• Berk, Esen – Şebnem, Gümüşçü (2017): A Small Yes for Presidentialism: The Turkish Constitutional Referendum of April 2017, South European Society and Politics, 22:3, pp. 303-326
• Bernek, Ágnes (2013): Az atlanti erőtérből az eurázsiai erőtérbe?: Magyarország a 21. század többpólusú világában GEOPOLITIKA A 21. SZÁZADBAN III : 4 pp. 11-34.
• Bernek, Ágnes (2018a): Közép- és Kelet-Európa a 21. század geopolitikai/geoökonómiai stratégiáiban. A 20. század Nyugat és Kelet közötti ütközőzónájáról a 21. század eurázsiai hídtérségéig Budapest, Magyarország : Akadémiai Kiadó (2018) , 200 p.
• Bernek, Ágnes (2018b): Hazánk keleti nyitás politikája és a 21. századi geopolitikai stratégiák összefüggései KÜLÜGYI SZEMLE 17 : 2 pp. 122-144.
• Buharali, Can (2004): Turkey’s Foreign Policy towards EU Membership. Turkish Policy Quarterly Fall, Istambul
• Chodakiewicz, Marek Jan (2012): Intermarium: the Land between the Black and Baltic Seas. Nee Brunswick (U.S.A) – London (U.K.), pp. 567
• Falus, Orsolya (2018): Ottoman domination in the Balkans: a model for being together and complete yet remaining different. 2nd Balkans Meeting: History, Culture and Identity, (Ankara, 2018. május 30-31.)
• Friedman, George (2017): “From the Intermarium to the Three Seas” https://geopoliticalfutures.com/intermarium-three-seas/
• Gilles K. (2007): Dzsihád. Európa Könyvkiadó, Budapest
• Göl, Ayla (2009) The Identity of Turkey: Muslim and secular, Third World Quarterly, 30:4, 795-811
• Hafeznia, Mohammad Reza (2017): Active Geostrategic Faults in the World. Geopolitics Quarterly, Volume: 12, No 4, Winter 2017 pp. 1-12.
• Kabasakal, H. – Bodur, M. (2002): Arabic cluster: a bridge between East and West. Journal of World Business, Volume 37, Issue 1, Spring 2002, pp. 40-54
• Kaya, Ayhan – Kentel, Ferhat (2004): Euro-Turks: A Bridge, or a Breach, between Turkey and the European Union? In OSCE Conference on Tolerance and the Fight against Racism, Xenophobia and Discrimination, Brussels, 13 and 14 September 2004. https://www.osce.org/files/f/documents/3/c/36887.pdf
• Keyman, E. Fuat – Koyuncu, Berrin (2005) Globalization, alternative modernities and the political economy of Turkey, Review of International Political Economy, 12:1, 105-128
• Rózsa Erzsébet (2015): Az Arab Tavasz. A Közel-Kelet átalakulása. Osiris Kiadó-Külügyi és Külgazdasági Intézet, Budapest
• Samuel P. Huntington (1981): Reform and stability in a modernizing, multi‐ethnic society, Politikon, 8:2, pp. 8-26, DOI: 10.1080/02589348108704792
• Világtörténelmi enciklopédia (edt.: Balogh Orsolya) Kossuth Kiadó Zrt. 2. kötet, Budapest, 2008, 1013-1022.

Ziauddin S. – Zafar A. M.(2005): Iszlám másképp. Edge 2000 Kiadó, Budapest

A Törökország „hídországi” szerepe, különös figyelemmel párhuzamban hazánkkal – Dr. Cseh Balázs bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

1673 július 27-én a holland flotta a háború kitörése óta először ismét teljes erejét mozgósítva szállt újra tengerre, a 75 sorhajó és a négy fregatt mellett mintegy 30 kisebb hadihajó, főleg gyújtóhajók tartoztak Ruyter parancsnoksága alá. Az angol–francia flotta ekkor már szintén a tengeren volt, és felderítőik azonnal észlelték a hollandok kifutását. Rupert nagy örömmel fogadta a hírt, úgy gondolta, sikerülhet végre elvonni a hollandokat a sekély vizektől, és nyílttengeri ütközetben tud csapást mérni rájuk. Azonnal az ellenség felé fordult, és dél körül a francia elővéd már majdnem lőtávolságra közelítette meg a hollandokat.

Rupert ekkor jelezte az utóvédnek, váltson csapást, és tartson a szél felé, talán azért, mert hátulról akarta átkarolni az ellenséget. Amikor azonban Spragge északnyugat felé fordult, az addig nyugatról fújó szél hirtelen megfordult, és keleti irányra váltott át. Rupert is kénytelen volt fordulni a széllel, és a főerőkkel szintén északnyugatra fordult, az utóvéd felé. Hogy az utóvéd és a derékhad ne fusson egymásba, Spragge ismét irány váltott, és délkeletre kanyarodott, ám Rupert nem sokkal később visszafordulásra utasította. Az ide-oda kanyargások közben a szövetséges flotta harcrendje kora délutánra teljesen szétesett, a derékhad és az utóvéd hajói összekeveredtek egymással. Rupert még élénken emlékezett rá, nem sokkal korábban, a második schooneveldi csatában milyen bajba sodorta őket a flottában kitört zűrzavar. A herceg nem akart egy újabb, megalázó kudarcot elszenvedni, így délután nyugat felé fordította szétesett flottáját, és harc nélkül megkezdte a visszavonulást, erősen tartva attól, hogy a hollandok üldözőbe veszik, és megtámadják őket.

A hollandok azonban egyszerűen nem hitték el, hogy az angolok ennyire bénák legyenek. Ruyter és tisztjei értetlenül figyelték az angolok szerencsétlenkedését, és hadicselre gyanakodtak, arra, hogy a britek béna kacsát játszva próbálják őket elcsalogatni a hazai partok közeléből, kivonni őket a nyílt vizekre, hogy közben az inváziós flotta a hátuk mögött végre tudja hajtani a partraszállást. Ruyter így a számára kedvező körülmények ellenére sem kezdeményezett ütközetet, s késő délután ő is harc nélkül visszavonult délkeletnek, korábbi horgonyzóhelyére.

[...] Bővebben!

Először sikerült úgy fotózni szpotternapon Kecskeméten, hogy mind az öt helyi típus repült, ráadásul a mindig izgalmas átmeneti, éjszakai viszonyok közepette. Köszönet érte mindenkinek, akit illet.

Lehet hogy a fény nyugati, de a sötétségbe tart a 606-os F7X.

Itt közvetlenül földet érés előtt. Ahogy több másik képen, itt is látszanak az LHKE infrabővítés földkupacai a háttérben.

A flájt dekken készülődik az illusztris ekvipázs.

Gurulás a Papa apronról. Háttérben a 607-es testvérgép.

Egy pillanatod van elcsípni, vagy szerencsés vagy, mint ezzel a LégierőBlogger. Az F7X-nek csak a középső PW307A hajtóművén van reverz, kiguruáls közben megy a teszt.

Warte nur, balde...leállás utáni éjszakai milliö a Falcon-fészekben.

"Önreflexió" a 604-es Airbus A319 oldalán.

Van aki már játszik, más zenészek még hangolnak. A "Tevebusz" bejövetel közben a háttérben, elöl, a Rómeón az egyik KC indít, a másik ma pihen. 

Szarv nélküli unikornis, azaz slick konfigurációjú második KC-390-esünk, a 611-es betont fog iskolázás közben.

Ugyanaz, csak más aspektusból és 40 perccel később...

...és egy bejövetel végső szakasza.

Aero- és gázdinamikai fékezés akcióban: spoiler és sugárfordító. Jól látható a kétrészes, réselt, hátrasikó fényszárny is, mely 1 fokonként állítható 40 maximumig.

Fordult a kocka, az Airbus már pihen, a háttérben egy másik szállító alacsony megközelítése hosszú expón. 

Az egyik új Gripen, a 46-os is helyet kapott a sorban.

Alig 10 perccel korábban a Júlián csukódik a dekk. Az oldalra nyíló kabintetejű repülőgéptípusok alig 10 százalékának záródik jobbra, ezé is. Feltűnő a 4-es hiánya.

Avlägsna säkringssprinten från vapenbalken :-) 

Itt pedig a gyakorló Sidewinder infravörös rávezető fejének védőkupakját távolítják el.

Érkezik a Litening-vonat.

Zajlik a LDP-függesztés a négyes pilonra, háttérben figyel a Halálcsillag.

Megvolt a procedúra, sötétedés utáni podos bevetésre vár a 43-as.

Amit aztán hoz is. Kétszer.

S ha már UTI, ez meg egy ritkán látható pillanat, a másik kétüléses, a 44-es "pucér hátsója" a lefedésben.

De a 35-ös harci forszázsos nekiiramodása se maradjon ki.

Típusként a legfrissebb szerzemény, a kiképző változatú L-39NG három példánya az egyikori központi zónában. 

Zajlik a strap in. A nyitott dekken jól látszik a miniatűr robbantózsinór (MDC), a katapultálás technikai módszertanának a Magyar Honvédség korábbi típusain nem alkalmazott megoldása. 

Kigurulás a 148-assal.

Elemelkedik az egyik Dongó.

Sebességgyűjtés a pálya felett.

Touch and go közben a 145-ös.

Előfordul, hogy fogadóbizottságot is kap az ember, a repülő. Másoknak koherens fény jutott estére.

Gyere kicsi, menjünk alunni :-)

Zord

Mátraháza és Galyatető között, a közút mellett bokrokkal ölelve, egy alig észrevehető, egyszerű emlékhely áll. A gyalult deszkába kitárt szárnyú sast és egy zuhanó MiG-21-est véstek, amint a kabintető éppen lerepül róla. Alatta, egy réztáblán egyenruhás pilóta képe van - Balázs János százados 33 évet élt, életét az 1975. május 14-én bekövetkezett katasztrófában vesztette a Mátrában.

A Magyar Néphadsereg honi vadászrepülő csapatainál 1961-től szolgálatba állított MiG-21F-13-as kortársaihoz hasonlóan nem volt megbocsátó gép, a repüléstechnikai hibákat könyörtelenül megtorolta. A típusváltozat 1977-ig tartó magyarországi üzemeltetése során a rendszeresített 80 példányból 30 megsemmisült, 12 hajózó halálát okozva. Az utolsó eset Balázs János százados katasztrófája volt a 807-es oldalszámú géppel.

A feladat

A történet előzménye, hogy a kecskeméti repülőezred – akkori besorolása MN 6336 – 1975. április 21-én, repülőterük futópályájának javítása miatt Mezőkövesdre települt és ott folytatta kiképzési repüléseit. Május 14-re célkutatást és a vadászrepülő géppárok szabad légiharcát tervezték be egy négygépes rajnak. A rajt alkotó két géppár közül az első vezére a 2. század parancsnoka Juhász Lajos őrnagy, kísérője Tóth János százados volt. A második géppárt Balázs János százados vezette, kísérőjéül Domonkos István főhadnagyot jelölték ki. A feladat célja az volt, hogy a géppárok begyakorolhassák az ellenséges repülőgépek felkutatását az őrjáratozási légtérben, a manővereket a támadáshoz szükséges helyzet elfoglalásához, az együttműködést a géppárok között a légiharc különböző szakaszaiban, a harcászati fölény kivívását és megtartását, az ellenmanővereket a célgéppár manővereivel szemben, a célzást különböző fegyverfajtákkal a vízszintes és függőleges manőverek közben és a kitérést a támadók tüze elől. A géppár-parancsnokok számára további feladat volt a kísérők irányítása légiharc közben. Az őrjáratozást és a felkutatást a géppárok legfeljebb ezer méteres szintkülönbséggel hajthatták végre.

[...] Bővebben!

Csak a szokásos. Dilemmák. Megfelelési kényszerek. Mozgástér. Szakértők. Műkedvelők. Dilettánsok. Kufárok. Jogászok. Bürokraták. Szolgák. Hazafiak.

Zord 

A környezeti neveléstől a szekuritizációig: A vízdiskurzus szemantikai transzformációja

A huszadik század utolsó évtizedének globális környezetvédelmi diskurzusát egy sajátos, neoliberális alapú mikromoralizálás jellemezte. Az 1992-es riói Föld-csúcs és az Agenda 21 szellemiségében gyökerező pedagógiai és tömegkulturális minták a globális ökológiai kríziseket az egyéni életmód-döntések szintjére redukálták. Ezek a kilencvenes évek végén a gyermekeknek szóló rajzfilmekben, ismeretterjesztő műsorokban és iskolai kampányokban is manifesztálódtak. A legtöbb milleniál azon nőtt fel, hogy a Föld megmentése érdekében a fogmosás alatt el kell zárni a csapot, hiszen értékes vizet pazarolunk el. Az ilyen kampányok felhatalmazást adtak a gyermekeknek, hogy a korábbi generációk tagjainak figyelmét is felhívják az ilyen jellegű pazarlások elkerülésére. Ez a megközelítés a természeti erőforrások fizikáját és egyenlőtlen földrajzi eloszlását absztrakt etikai kategóriává transzformálta. A megközelítéssel csupán annyi probléma volt, hogy teljesen elfedte a makrogazdasági, ipari és geopolitikai struktúrák felelősségét.

Mára ez a naiv, individualizáló öko-narratíva végérvényesen kikopott. A XXI. század első negyedének végére a víz kérdésköre átesett a Koppenhágai Iskola elméletéből ismert szekuritizációs (biztonságiasítási) folyamaton. A környezeti erőforrás-menedzsment kikerült a jóléti és etikai szakpolitikák köréből, és inkább a nemzetbiztonsági, geopolitikai és katonai stratégiák immanens részévé vált szépen lassan. A modern hidropolitika elismeri, hogy a víz nem csupán a túlélés biológiai feltétele, hanem egy hatalmi eszköz, amely képes államok szuverenitását aláásni vagy éppen megerősíteni.

A vízdiplomácia elméleti és nómenklatúrai keretei

A nemzetközi kapcsolatok elméletében a vízpolitika és a vízdiplomácia fogalmai kulcsfontosságú diszciplináris keretet jelölnek ki. A vízdiplomácia olyan jogi és politikai intézkedések és tárgyalási folyamatok összessége, amelyek a határokon átnyúló vízkészletek allokációjából, infrastrukturális átalakításából vagy minőségromlásából adódó nemzetközi feszültségek megelőzésére, kezelésére és kooperatív feloldására irányulnak (Zeitoun & Warner, 2006). Zeitoun és Warner (2006) elméleti kerete rámutat, hogy a transzhatármenti vízgyűjtő területeken a földrajzilag felsővízi pozícióban lévő, katonailag és gazdaságilag domináns államok (például Törökország vagy Kína) képesek egyoldalúan diktálni a vízmegosztás feltételeit. Ezek az országok a diplomáciát pedig gyakran csupán a meglévő aszimmetrikus status quo legitimálására használják.

 

Hidropolitikai konfliktusgócok

A globális hidropolitikai feszültségek legintenzívebb törésvonalai a Közel-Keleten és Észak-Afrikában húzódnak. Itt a fizikai vízhiány közvetlenül kapcsolódik össze a történelmi, etnikai és geopolitikai konfliktusokkal.

Egyiptom és Etiópia egzisztenciális szembenállása abból ered, hogy Egyiptom történelmileg és geopolitikailag abszolút függőségben él a folyótól. Ez bizony nem is csoda, hiszen az ország édesvízkészletének 97%-át biztosítja. A történelmi szokásjogot az is nyomatékosította, hogy az 1929-es és az 1959-es nílusi vízügyi egyezmények a teljes vízhozam oroszlánrészét, amely mintegy évi 55,5 milliárd köbmétert jelentett, Egyiptom hatáskörébe vonták. Ez egyben vétójogot biztosított minden felsővízi beruházással szemben (Schmeier, 2013). Ez a geopolitikai status quo 2011-ben tört meg. Etiópia egyoldalúan megkezdte a Nagy Reneszánsz Gát építését, mondván a gát a nemzeti modernizáció és energiabiztonság záloga. A fejlesztés 74 milliárd köbméteres tározókapacitásával Afrika legnagyobb hidroenergetikai projektje lett. A probléma azonban nem csak a fejlődési kiugrási kísérlet miatt jelentkezik a két ország között, hanem Egyiptom mezőgazdaságát és energiatermelését is veszélyezteti. Amennyiben a tározó feltöltése aszályos időszakban túl gyorsan történik, az Egyiptom mezőgazdasági területeinek jelentős részét teheti tönkre. Emelltett a folyamat drasztikusan csökkentheti az Asszuáni-gát energiatermelését is. Az Afrikai Unió és az Egyesült Államok közvetítése ellenére a két ország közötti vízdiplomáciai tárgyalások zátonyra futottak. (Wheeler et al., 2020).

A törökországi Anatóliából eredő és Szírián, valamint Irakon átfolyó Tigris és Eufrátesz medencéjében Törökország abszolút hidrohegemón szerepet tölt be. Ankara az 1970-es évek óta szisztematikusan hajtja végre a Délkelet-Anatólia Projektet (GAP), amely 22 gát és 19 vízerőmű felépítését foglalja magában, köztük a monumentális Atatürk-gátat. Ennek közvetlen következményeként az Eufrátesz és a Tigris Irakba és Szíriába érkező vízhozama bizonyos időszakokban több mint 50-60%-kal csökkent (Kibaroglu & Gursoy, 2015). Hatásként megvizsgálhatjuk Szíria esetében a 2006–2011 közötti időszakban bekövetkezett katasztrofális belső aszályt, amely jelentősége volt a rurális lakosság tömeges urbánusodásához és nem utolsó sorban egy polgárháború destabilizációs ágyazatát eredményezte. Törökország a nemzetközi jogi bírálatokra válaszul mereven fenntartja azt a szuverenitási doktrínát, miszerint a területén eredő víz felett korlátlan rendelkezési joga van, elutasítva a folyók nemzetközi státuszát.

Hidrológiai stressz a jóléti zónában

A globális klímaváltozás hatásai megcáfolták azt a korábbi elképzelést, hogy a súlyos vízhiány csak a fejlődő országokat vagy a száraz éghajlatú területeket érinti. Ma már Nyugat-Európa fejlett gazdaságainak is szembe kell nézniük a vízkészletek szűkösségéből fakadó belső feszültségekkel.

Franciaországban a klímaváltozás hatásai a mezőgazdasági lobbi és az ökológiai mozgalmak közötti fizikai összecsapásokig eszkalálódtak. A konfliktus fókuszában az úgynevezett megamedencék (mégabassines) építése áll. Ezek olyan mesterséges, fóliázott kráterek, amelyek télen a talajvízből szivattyúzzák ki a vizet, hogy azt nyáron a nagyüzemi, intenzív kukoricatermesztők rendelkezésére bocsássák. A Sainte-Soline-ban végrehajtott projektek ellen tiltakozó öko-aktivisták és a francia csendőrség közötti erőszakos összecsapások rávilágítottak a francia vízpolitika mély strukturális válságára (Vergès, 2023).

Olaszországban a Pó folyó síksága szenved el rendszerszintű krízist. Az Alpok gleccsereinek csökkenő jégtömege és a téli hómennyiség drasztikus visszaesése miatt a Pó folyó hozama történelmi minimumokat ért el. Ennek következtében a folyó torkolatánál az Adriai-tenger sós vize több mint 30-40 kilométer mélyen nyomult be a szárazföldi mederbe, megsemmisítve a delta mezőgazdasági öntözőrendszereit és helyrehozhatatlan talajszikesedést okozva (European Environment Agency [EEA], 2024).

Az olasz és francia esettanulmányok strukturális tanulsága túlmutat a lokális krízisjelenségeken: rávilágítanak arra, hogy a fejlett nyugat-európai jóléti államok sem mentesek a belső hidropolitikai törésvonalaktól. Európa magterületein a vízpolitika már nem a nemzetközi jogi egyezmények absztrakt diplomáciai nyelve. Kőkemény belső társadalmi-gazdasági alrendszerek közötti zéró összegű játszma ez. A francia megamedencék körüli fizikai összecsapások az erőforrások feletti ellenőrzés osztályalapú és ökológiai konfliktusát jelzik. Az észak-olaszországi mezőgazdasági krízis a természetes megújulási kapacitások végességét bizonyítja egy olyan régióban, amely korábban a bőség illúziójára építette gazdasági modelljét. A megmutatkozó repedéseket célszerű párhuzamba állítanunk a harmadikvilágbeliekkel, mintegy felkészülve az évszázad végére az európai hatalmi elitet és a lakosságot.

Technológiai válaszreakciók

A fizikai vízhiány leküzdésére a világ vezető hidropolitikai szereplői nem csupán diplomáciai, hanem radikális mérnöki és technológiai stratégiákat fejlesztettek ki. Ezek a technológiák mára a geopolitikai túlélés és a gazdasági szuverenitás infrastrukturális pilléreivé váltak.

Izrael technológiai modellje a decentralizált, zárt láncú vízgazdálkodáson alapul. A Sorek II üzem önmagában 200 millió köbméter sótalanított vizet képes előállítani évente, a legmodernebb ultrafiltrációs és fordított ozmózisos eljárásokkal, amelyek energiaigényét sikerült 3 kWh/köbméter alá szorítani. A rendszer másik pillére a Shafdan projekt, amely Tel-Aviv teljes metropolisz-övezetének kommunális szennyvizét gyűjti össze. A mechanikai és biológiai tisztítást követően a vizet a Negev-sivatag alatti homokrétegekbe szivattyúzzák vissza, amely természetes szűrőként funkcionál (Aquifer Treatment). Az így kinyert, mikrobiológiailag steril vizet zárt csővezetékeken keresztül kizárólag a mezőgazdasági öntözésre használják, teljesen mentesítve a természetes ökoszisztémákat az antropogén terheléstől (State of Israel Water Authority, 2023).

Szaúd-Arábia a világ legnagyobb sótalanított víztermelője, az állami Saline Water Conversion Corporation (SWCC) révén. A történelmileg elterjedt, rendkívül energiaigényes MSF (Multi-Stage Flash) technológiát. A folyamat kulcsa az, hogy a kőolajfinomítás során keletkező maradékhőt használta fel a tengervíz elpárologtatására. (Saline Water Conversion Corporation [SWCC], 2023; Global Water Intelligence [GWI], 2022).

Az Egyesült Arab Emírségek a Taweelah üzem megépítésével a világ legnagyobb hibrid RO-kapacitását hozta létre. Ezzel párhuzamosan az Emírségek egy alternatív, atmoszférikus technológia, a felhővetés (cloud seeding) globális élvonalába tartozik. A National Center of Meteorology (NCM) által koordinált program során speciális repülőgépekről nem-toxikus sókristályokat (nátrium-klorid, kálium-klorid) juttatnak a konvektív felhőzetbe. Ezek a részecskék kondenzációs magvakként működnek, felgyorsítva a cseppképződést, és a mérések szerint a száraz területeken 15-30%-kal képesek növelni a természetes csapadék hozamát (Al-Mansoori et al., 2021).

A fentebb bemutatott, nem konvencionális víztermelési és regenerációs technológiák (tengervíz-sótalanítás, szennyvíz-újrahasznosítás, atmoszférikus manipuláció) jelentősége lényegesen túlmutat a belső ellátásbiztonságon. A nemzetközi kapcsolatok elemzésében ezek a technológiák egy új paradigma, a technodiplomácia alapjait vetették meg. Fontosságát abban találjuk, hogy alapjaiban írja át a klasszikus vízdiplomácia szabályait. Hagyományosan a határokon átnyúló vízkészletek (folyók, tavak, felszín alatti víztartók) feletti diplomáciai alkuk zéró összegű játszmák voltak. Eszerint, amit a felsővízi állam elvett, az szükségszerűen hiányzott az alsóvízi államnál. A technológiai víztermelés azonban képes bővíteni az elosztható erőforrások halmazát, ezáltal pozitív összegű kooperációs teret nyitva a korábban ellenséges felek között (Katz, 2011).

Ez a technológiai beavatkozás jól elkülöníthető diplomáciai mechanizmuson keresztül érvényesül. Az aszimmetrikus függőség feloldása és a „kölcsönös interdependencia” kiépítése. A technológia által generált víztöbblet lehetővé teszi, hogy az államok a korábbi, konfliktusokkal terhelt földrajzi adottságaikat strukturált, kölcsönös függőséggé alakítsák. Ennek leginnovatívabb példája az izrael – jordán viszonylatban létrejött, úgynevezett „Projekt Prosperitás” (Project Prosperity). Az EcoPeace Middle East transznacionális szervezet által mediált, majd az Egyesült Arab Emírségek pénzügyi és diplomáciai garanciavállalásával létrejött keretmegállapodás egy aszimmetrikus árucserét intézményesített: Izrael a modern SWRO (fordított ozmózis) technológiájára támaszkodva évi 200 millió köbméter sótalanított vizet exportál a krónikus vízhiánnyal küzdő Jordániának, cserébe Jordánia hatalmas sivatagi naperőműveiben termelt tiszta energiát exportál Izraelbe a sótalanítók működtetéséhez (EcoPeace Middle East, 2020). Ebben a modellben a víztechnológia a békeépítés első számú eszközévé válik, hiszen mindkét állam nemzetbiztonsági érdeke a másik infrastruktúrájának és stabilitásának fenntartása.

A kék arany korszaka: új világrend a víz körül és a fenntartható hidropolitika esélyei

A 21. század globális kihívásainak metszéspontjában egyértelműen a vízbiztonság kérdése áll. Ahogy az a korábbi fejezetek elemzéseiből kirajzolódott, a víz körüli diskurzus mára végérvényesen kilépett a puszta természetvédelmi és lokális gazdálkodási keretekből. A víz ma egyszerre jelenti a nemzetközi diplomácia formáló erejét, a nemzetbiztonság alapját, valamint az osztályalapú és gazdasági konfliktusok új gyújtópontját.

A nemzetközi vízpolitikai adatok és példák elemzése egy fontos ellentmondásra mutat rá: bár a technológiai fejlődés elvileg lehetővé tenné, hogy a társadalmak kevésbé függjenek a természetes vízkészletektől, a vízzel kapcsolatos konfliktusok nem szűnnek meg, csak más formát öltenek.

A Közel-Kelet nagyszabású beruházásai azt a benyomást kelthetik, hogy a technológia képes legyőzni a természet korlátait. Ez azonban csak részben igaz, mert gyakran figyelmen kívül hagyja, hogy ezek a megoldások szorosan összefonódnak politikai, gazdasági és környezeti tényezőkkel. A sótalanítás és a nagy távolságokra történő vízszállítás rendkívül költséges és sok energiát igénylő folyamatok. Emiatt a vízhiány kezelése egyre inkább összekapcsolódik az energiabiztonsággal és a gazdasági stabilitással. Azok az országok, amelyek nem rendelkeznek megfelelő energiaforrásokkal – legyen szó fosszilis, nukleáris vagy megújuló energiáról –, nem tudják alkalmazni ezeket a technológiákat. Ez tovább növeli a világ országai közötti egyenlőtlenségeket a vízhez való hozzáférés terén. Ennek következtében a vízdiplomácia ma már nemcsak a vízkészletek elosztásáról szól, hanem egyre inkább a technológia és az energia feletti ellenőrzésről is.

A valódi, fenntartható hidropolitika a keresletoldali menedzsmentben rejlik. Ehhez elkerülhetetlen a mezőgazdasági termelési struktúrák mélyreható átalakítása, a víz árazásának és allokációjának társadalmi igazságosságot szem előtt tartó újragondolása, valamint egy olyan nemzetközi jogi és diplomáciai keretrendszer megerősítése, amely a vizet nem puszta geopolitikai fegyverként vagy privatizálható áruként, hanem az emberi lét alapvető, elidegeníthetetlen feltételeként ismeri el.

 

Gyenes-Bitó Lora írása

 

Hivatkozások

Al-Mansoori, S., Al-Sarihi, A., & Al-Yammahi, F. (2021). Evaluation of cloud seeding operations in arid regions: The United Arab Emirates case study. Atmospheric Research, 254, 105-119.

Buzan, B., Wæver, O., & de Wilde, J. (1998). Security: A new framework for analysis. Lynne Rienner Publishers.

EcoPeace Middle East. (2020). A Green Blue Deal for the Middle East. Amman/Jerusalem/Tel Aviv: EcoPeace Middle East.

European Environment Agency [EEA]. (2024). Water scarcity conditions in Europe: Structural deficits in the Mediterranean basin and Central Europe. EEA Report No. 04/2024.

Global Water Intelligence [GWI]. (2022). The global desalination market: Market shares, production capacities, and future trends of the SWCC in Saudi Arabia. Oxford: Media Analytics Ltd.

Huntjens, P., Yasuda, Y., & de Man, R. (2016). The multi-track water diplomacy framework: A legal and political economy analysis for advancing cooperation over shared waters. The Hague Institute for Global Justice.

Katz, D. (2011). Hydro-political hyper-reality: Israel and a new water reality. Geopolitics, 16(4), 685-696.

Kibaroglu, A., & Gursoy, S. I. (2015). Water diplomacy in the Euphrates-Tigris basin: An analysis of the GAP project’s transboundary impacts. International Journal of Water Resources Development, 31(4), 572-585.

Saline Water Conversion Corporation [SWCC]. (2023). Sustainability and operational excellence report: Advancing global desalination leadership. Riyadh: Kingdom of Saudi Arabia.

Schmeier, S. (2013). Navigating international river basin organizations: Water diplomacy and the politics of river basin management. Routledge.

State of Israel Water Authority. (2023). National water sector master plan: Effluent reclamation and desalination metrics. Jerusalem: State of Israel Water Authority.

Vergès, L. (2023). Les mégabassines et la guerre de l’eau en France: Analyse socio-politique d’un conflit environnemental. Revue Française de Science Politique, 73(3), 412-431.

Wheeler, K. G., Jeuland, M., Hall, J. W., Zagona, E., & Whittington, D. (2020). Understanding and managing the risks of the Grand Ethiopian Renaissance Dam. Water International, 45(7-8), 823-843.

Zeitoun, M., & Warner, J. (2006). Hydro-hegemony – a framework for analysis of trans-boundary water conflicts. Water Policy, 8(5), 435–460. https://www.researchgate.net/publication/40112175_Hydro-Hegemony-_a_Framework_for_Analysis_of_Trans-Boundary_Water_Conflicts

A A cseppfolyós hatalom: Vízpolitika, a kollektív szorongás evolúciója bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

British and Dutch forces are set to be equipped with new amphibious transport ships under a new maritime partnership.

The UK will lead a European initiative to step up funding for Deep Precision Strike capabilities across Europe as NATO leaders meet in Ankara today.

EGYESÜLT ÁLLAMOK

Nukleáris tárgyalások és a Hormuzi-szoros kérdése

2026 májusában Teherán és Washington között továbbra is törékeny a közeledés. Az elmúlt hónap során a nemzetközi figyelem középpontjában továbbra is az iráni–amerikai kapcsolatok és a több hónapja tartó regionális konfliktus állt. A felek között intenzív diplomáciai egyeztetések zajlottak egy esetleges tűzszünet meghosszabbításáról, valamint Irán nukleáris programjának jövőjéről. A tárgyalások egyik legfontosabb eleme a stratégiai jelentőségű Hormuzi-szoros újranyitása volt, a melyen keresztül a világ tengeri olajszállításának jelentős része halad át.

Május elején Irán új javaslatot juttatott el Washingtonhoz közvetítőkön keresztül. A terv szerint a Hormuzi-szoros forgalmának helyreállításáról és a katonai feszültség csökkentéséről előbb születne megállapodás, míg a nukleáris kérdések és az urándúsítás témája csak később kerülne napirendre. Teherán emellett továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy a szankciók enyhítése és a befagyasztott iráni pénzeszközök felszabadítása a tárgyalások alapfeltétele legyen.

A hó második felében mindkét fél óvatos optimizmusról beszélt. Amerikai és iráni tárgyalók előzetes megállapodást készítettek elő egy 60 napos tűzszüneti időszak meghosszabbításáról, amely lehetőséget teremthetne a nukleáris programról szóló új egyeztetésekre. Bár a részletek továbbra is vitatottak maradtak, a diplomáciai előrelépés csökkentette egy újabb katonai eszkaláció veszélyét.

A gazdasági következmények ugyanakkor továbbra is jelentősek. A Hormuzi-szoros körüli bizonytalanság hónapokon keresztül nyomást gyakorolt az energiahordozók világpiaci árára, miközben Irán a szankciók enyhítésétől és az olajexport helyreállításától várja gazdasági helyzetének javulását. A befektetők és a nemzetközi piacok ezért fokozott figyelemmel követték a tárgyalások alakulását. Tavasz végére ugyan nőtt a diplomáciai megoldás esélye, azonban a felek között továbbra is jelentős nézetkülönbségek maradtak fenn a nukleáris program, a szankciók és a térség biztonságpolitikai kérdései kapcsán. Ennek következtében a közel-keleti stabilitás és a globális energiapiac helyzete továbbra is nagymértékben függ az iráni–amerikai tárgyalások sikerétől.

Szerző:

Merény Vivien

 

KANADA

Védelmi, Biztonsági és Ellenállási Bank (DSRB) kanadai székhelye

Április végén zárultak le a multilaterális tárgyalások a DSRB kanadai székhelyének megalapításával kapcsolatban. A tárgyaláson résztvevő országok egyhangúan megszavazták, hogy a ratifikációt követően a pályázó városok egyikében megkezdődjön az intézmény működése. Fő célja a szövetséges államok védelmi befektetéseinek finanszírozása, hosszú távú alacsony költségű hitelekkel, valamint a tagállamok kisegítése költségvetési hiányok orvoslásában. A hangsúlyt a védelmi ellátási láncokon belül a kis- és középvállalkozások támogatására fektetik. A DSRB struktúrájának fontos eleme, hogy a tagállamokban megtalálható több jelentős magánbank is támogatja, ezzel könnyítve a pénzügyi háttér biztosítását.

A kormányzati kommunikáció kihangsúlyozza, hogy a NATO által elvárt, idén elért 2%-os GDP arányos védelmi költség után, előreláthatólag 2035-re az 5%-ot is tervezik elérni. Ennek a beteljesítéséhez is nagy segítséget nyújthat majd ez a bank. Kanada kiemelkedő szerepvállalása a kezdeményezésben további példája az ország szövetségesei, illetve kollektív globális védelem melletti elkötelezettségének.

Kanada-Kína megállapodások

A két ország közötti kapcsolatok az elmúlt években fokozatosan romlottak, éppen ezért is fontos esemény, hogy Matt Carney januári kínai látogatása után május 29-én Wang Yi, a Kínai Népköztársaság külügyminisztere Ottawában találkozott Anita Anand kanadai külügyminiszterrel és Mark Carney miniszterelnökkel. A tárgyalás legfőbb témája a kereskedelmi kapcsolatok voltak. Kiderült, hogy Kanada az eredeti 50%-os terv helyett, akár közel 100%-al is növelheti a Kínába tartó export mennyiségét. Ennek célja az Egyesült Államokról való minél nagyobb leszakadás, az utóbbi idők vám- és kereskedelmi háborúja miatt.

Fontos megemlíteni még, hogy ez a megállapodás Kínával ronthatja az ország kapcsolatát az Egyesült Államokkal. Donald Trump az év elején kijelentette, hogy egy kanadai-kínai megállapodás esetében 100%-os vámokkal fogja az országot súlytani.

Erősödő albertai szeparatista törekvések:

Alberta tartomány szuverenitási törekvései hosszú évtizedekre nyúlnak vissza, azonban az elmúlt években eddig nem látott támogatottsággal mára egy úgy csúcsot ért el. A tartomány elsősorban olajkészletei miatt rendkívül értékes Kanada számára. Fontos tudni hogy 2022-ben Danielle Smith lett Alberta miniszterelnöke, és elfogadtatta a szuverenitási törvényt amellyel megtagadhatnak bármely olyan törvény végrehajtását, amely Alberta érdekeivel szembe megy. 2025-ben Mark Carney a Justin Trudeau féle zöld adók részleges visszavonásával igyekezte enyhíteni a feszültséget. Ez azonban már túl kevés túl későn, ugyanis Danielle Smith kormánya hivatalosan is bejelentette egy függetlenségi népszavazás tervét, amelyre idén októberben kerülne sor.

Mark Carney miniszterelnök azonban figyelmeztette Smith-t, hogy Nagy-Britanniához hasonlóan Alberta is megbánná a saját Wexit-nek (Western Exit) nevezett tervüket. Állítása szerint a legtöbb Brexit támogató megbánta, nem látta mivel is jár pontosan, így a népszavazás eltörlését, és a kormánnyal való tárgyalásokra ösztönzi Smith-t.

Szerző:

Faragó Bulcsú

 

KÖZÉP-AMERIKA

VB-láz, határbiztonsági koordináció és migrációs nyomás

2026 májusában Közép-Amerika biztonságpolitikai napirendjét nem a klasszikus államközi konfliktusok, hanem a belső rendészeti kockázatok, a határbiztonság és a regionális koordináció együttes kezelése határozta meg. A térség stabilitását ebben az időszakban a Mexikóban felerősödő vb-biztonsági készültség, a Guatemala-Honduras-El Salvador háromoldalú határigazgatási együttműködés, valamint a migrációs folyosókra nehezedő nyomás és az ebből fakadó fokozott amerikai befolyás alakította.

A világbajnokság mint biztonsági erődemonstráció Mexikóban

A régió legfontosabb májusi fejleménye Mexikóhoz kapcsolódott, ahol a 2026-os labdarúgó-világbajnokság közvetlen előkészületei kiemelt biztonságpolitikai kérdéssé váltak. A tartós kartellerőszak jelenléte és a nagy tömegeket vonzó események sebezhetősége miatt a hatóságok rendkívül magas szintű rendészeti és katonai jelenléttel, valamint fokozott ellenőrzésekkel reagáltak, különösen a kulcsfontosságú rendező városok, köztük Mexikóváros védelmére. A fokozott készültség egyértelművé tette, hogy a sportesemény sikeres lebonyolítása a mexikói állam számára egyben a saját biztonsági kapacitásainak nemzetközi demonstrációja is.

Háromoldalú határbiztonsági útiterv a határmenti régióban

A hónap másik meghatározó történése a Guatemala, Honduras és El Salvador által elfogadott közös útiterv volt, amely a határigazgatás modernizálását és a regionális tranzit folyamatok gyorsítását célozta meg. Mivel a közép-amerikai biztonsági környezetben a migráció, az áruforgalom és a határok áteresztőképessége szorosan összefügg a közbiztonsággal, a három állam a határkontroll javítására és az adminisztratív eljárások összehangolására törekedett. Ez az egyeztetési folyamat egyértelműen arra utalt, hogy a régió érintett államai az elszigetelt nemzeti válaszok helyett egyre inkább a koordinált, közös megoldásokat részesítik előnyben.

Migrációs folyosók és a washingtoni nyomásgyakorlás

A térség biztonsági struktúráját májusban is alapvetően befolyásolta az Egyesült Államok felől érkező politikai és migrációs nyomás. Washington határozott elvárásokat támasztott a közép-amerikai migrációs folyosók ellenőrzésével, a határvédelem szigorításával és a belső stabilitás fenntartásával kapcsolatban. Ez a helyzet kettős kihívás elé állította a régió kormányait, hiszen az amerikai igények teljesítése mellett a saját társadalmi és intézményi kapacitásaik túlterheltségét is kezelniük kellett. Ennek következtében a migráció kérdésköre májusra végleg elveszítette tisztán humanitárius vagy adminisztratív jellegét, és a regionális stabilitást formáló elsődleges biztonságpolitikai tényezővé vált.

Szerző:

Rohoska Réka

 

DÉL-AMERIKA

Feszültségek, nagyhatalmi rivalizálás és regionális törésvonalak

Dél-Amerika geopolitikai helyzetét továbbra is a Trump-adminisztráció agresszív „Donroe-doktrínája” és a globális nagyhatalmi versengés határozza meg. A kontinensen belüli törésvonalakat a bal- és jobboldali kormányok közötti ideológiai szakadék mellett a regionális integrációs fórumok (különösen a Mercosur) további gyengülése is mélyítette.

Nemzetközi bírósági szakaszban az Essequibo-ügy

Májusban a nemzetközi figyelem középpontjába a Venezuela és Guyana közötti területi vita került, miután folytatódtak a Nemzetközi Bíróság (ICJ) szóbeli meghallgatásai. Bár a Maduro-rezsim januári bukását követően a venezuelai átmeneti kormány pozíciói meggyengültek, a nacionalista retorika továbbra is erős maradt: Caracas május 26-án kijelentette, hogy nem ismeri el teljes mértékben a bíróság joghatóságát. Ezzel párhuzamosan a függetlenségének 60. évfordulóját ünneplő Guyana tovább szorosította védelmi együttműködését az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával.

Közös hadműveletek a „Shield of the Americas” jegyében

Biztonságpolitikai téren a legnagyobb változást a Trump által márciusban elindított Shield of the Americas koalíció gyakorlati megvalósulása volt. Május folyamán az amerikai erők Ecuador, Kolumbia és Peru bevonásával hajtottak végre közös hadgyakorlatokat és hírszerzési műveleteket a Tren de Aragua és más transznacionális kartellek ellen. Az Egyesült Államok továbbra is terrorista szervezetként kezeli a legnagyobb droghálózatokat, és légi-tengeri csapásokat hajt végre a drogútvonalakon. Ez a kemény fellépés rövid távon eredményesnek bizonyult: csökkent a migrációs nyomás az USA déli határán, ugyanakkor több baloldali kormány (Brazília, Kolumbia) bírálja a „militarizált” megközelítést, mondván, hogy az csak tovább szítja az erőszakot anélkül, hogy a szegénység és korrupció gyökereit kezelné.

Argentína és Brazília: Nyugati orientáció versus BRICS

A régió két vezető hatalma teljesen ellentétes stratégiai utat választott, ami tovább fokozza a kontinens polarizációját. Argentína Javier Milei vezetésével továbbra is a Trump-adminisztráció legszorosabb szövetségese a kontinensen. Májusban Milei kormánya újabb védelmi megállapodásokat írt alá Washingtonnal, és aktívan távolodik a BRICS-től. Argentína Milei alatt egyértelműen a nyugati táborba pozicionálta magát, támogatva az amerikai nearshoring politikát és a kritikus nyersanyagok (lítium) amerikai irányú áramlását.

Ezzel szemben Brazília Luiz Inácio Lula da Silva elnök vezetésével továbbra is a kínai befolyás fő bástyája. Május elején folytatódtak a Brazil–Kína „kulturális év” rendezvényei, amelyek a gazdasági és politikai partnerséget mélyítik. Lula továbbra is „elpusztíthatatlan” kapcsolatot hirdet Pekinggel, és aktívan építi a BRICS-platformot, mint alternatívát az amerikai dominanciával szemben. Brazília májusban is hangsúlyozta stratégiai autonómiáját: elutasítja a Shield of the Americas koalícióhoz való csatlakozást.

Szerző:

Deák Botond

A Amerika műhely, 2026. május bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az Airbus H145M és H225M helikopterei 2019-től új fejezetet nyitottak a magyar forgószárnyas katonai repülésben, azonban a mélypontról való kilábalás első lépéseit még 2016-ban sikerült megtenni. Ekkor érkezett Szolnokra az a két AS350B Ecureuil (Mókus) helikopter, amely korábban a hazai légimentést szolgálta. Az azóta eltelt évtizedről három olyan embert kérdeztem, akiket beosztásuknál és életkoruknál fogva más-más élmény és tapasztalat köt az Ecureuil helikopterekhez.  

Az AS350B helikopterek közvetlenül a rendszerváltás után, a kilencvenes évek elején jelentek meg Magyarországon. Három ilyen gép került a légimentőkhöz, akik nagyon megszerették az üzembiztos, megbízható, egyszerű típust. Amikor 2014 novemberétől egy európai uniós szabályozás megtiltotta, hogy egyhajtóműves mentőhelikopterek lakott terület felett repüljenek, a légimentők búcsút mondtak az AS350-esnek, és teljesen átálltak a 2006 óta használt EC135-ösök üzemeltetésére. Addigra a három Mókusból kettő maradt, a legfiatalabb, 1992-es gyártású gép 2009-ben Balatonfüreden felborult.

[...] Bővebben!

A Solebay-i csatában elszenvedett károk és veszteségek miatt az angol–francia flotta egészen őszig nem volt képes nagyobb hadműveleteket kezdeni, ezt követően pedig már az időjárás nem kedvezett azoknak. A háború legválságosabb szakaszában Hollandia így időt nyert, ami lehetővé tette számára a túlélést. Következő tavaszra a frontokon már stabilizálódott annyira a helyzet, hogy ismét el lehetett kezdeni a flotta felszerelését, és a hadsereghez átirányított tengerészek hajókra való visszavezénylését. A haditengerészet vezetésében is történt változás, amit azonban valószínűleg csak kevés holland tengerésztiszt érzett pozitívnak. Orániai Vilmos határozott kívánságára Ruyter „kibékült” a haditengerészettől hét évvel korábban kirúgott Cornelis Tromp-al, aki ismét átvette az amszterdami Admiralitás osztagának, és az egyesített flotta utóvédjének a vezetését.

Az egyébként vitathatatlan tehetségű Tromp-ot az előző háborúban bocsátották el a haditengerészettől, miután a Szent Jakab napi csatában fegyelmezetlenségének és önfejűségének köszönhetően megbontotta a flotta harcrendjét, amivel majdnem katasztrófába lökte a hajóhadat. Kirúgásának másik, kimondatlan, de mindenki által tudott oka Trompnak az orániai párt iránti elkötelezettsége volt, amit ő lépten-nyomon igyekezett is hangsúlyozni. Szinte vallásos hittel és buzgalommal szolgálta a pártot és a herceget, még portréin is többnyire narancsszínű köpenyben festette le magát. Az általános vélekedés szerint ő volt az egyik fő szervezője a Witt testvérek meggyilkolásának, melyben talán személyesen is részt vett. Vilmos herceg respektálta is Tromp igyekezetét, és hatalomra jutása után megígérte neki, visszahelyezteti a flottához, melynek Ruytert követően ő lesz a főparancsnoka. A herceg elég egyértelműen célozgatott rá, ehhez nem is kell feltétlenül megvárni Ruyter halálát, vagy nyugdíjba vonulását.

[...] Bővebben!

Merényi Vivien

Drogellenes politika és geopolitikai érdekek:

elfogatóparancs Maduro ellen az USA perspektívájából

 

A 21. századi nemzetközi politika egyik meghatározó sajátossága, hogy a klasszikus biztonsági kérdések – háború, terrorizmus, államközi konfliktusok – mellett egyre nagyobb szerepet kapnak az úgynevezett „hibrid” fenyegetések. Ezek közé tartozik a kábítószer-kereskedelem is, amely már régóta nem csupán bűnüldözési problémaként értelmezhető, hanem komplex geopolitikai és biztonságpolitikai kihívásként. Az Egyesült Államok drogellenes politikája ennek megfelelően fokozatosan átalakult: a belső rendfenntartás eszközéből globális stratégiává vált, amelyben a jogi, katonai és diplomáciai eszközök szorosan összefonódnak.
Ebben a kontextusban különösen jelentős Nicolás Maduro venezuelai elnök elleni amerikai elfogatóparancs és az azt övező politikai diskurzus. Az ügy nem pusztán egy büntetőjogi eljárás kérdése, hanem a hatalomgyakorlás modern formáinak látványos példája: a drogellenes retorika, a nemzetbiztonsági érvelés és a geopolitikai érdekek együttesen alakítják a narratívát. A Maduro elleni fellépés így egyszerre értelmezhető jogi lépésként, politikai nyomásgyakorlásként és a nemzetközi rend újraértelmezésének eszközeként.

 

A narco-terrorizmus diskurzusa és a fenyegetés konstrukciója

A Maduro elleni vádemelés egyik legfontosabb jogi és politikai eleme a narco-terrorizmus kategóriája, amely a drogkereskedelem és a terrorizmus összekapcsolásán alapuló, a nemzetközi közösség számára fenyegetésként bemutatott konstrukció – amely nem pusztán jogi fogalom, hanem stratégiai narratíva is, hiszen ez legitimálja a rendkívüli intézkedéseket és a célzott politikai akciókat. Ezen terminus lehetővé teszi, hogy a kábítószer-kereskedelem ne csupán kriminalizált cselekményként jelenjen meg, hanem olyan komplex, rendszerszintű fenyegetésként, ami egyben destabilizálja a nemzetállamokat, veszélyezteti a regionális biztonságot, és hosszú távú hatással van a nemzetközi rendre.
A narco-terrorizmus alkalmazása ugyanakkor nem csupán fenyegetés konstrukcióját szolgálja, hanem a politikai delegitimációt is, mivel a célpontot – jelen esetben Maduro rezsimjét – nem egyszerű politikai ellenfélként, hanem a nemzetközi biztonságot közvetlenül fenyegető entitásként pozicionálja, amely lehetővé teszi az amerikai diplomácia számára az elszigetelést, a szankciók alkalmazását és a regionális nyomásgyakorlást. Ugyanakkor a fogalom kritikák kereszttüzében áll: elemzők és nemzetközi jogászok egyaránt rámutatnak, hogy a narco-terrorizmus rendkívül tág és rugalmas kategória, amely lehetőséget ad politikai motivációjú értelmezésekre, így a jogi normák relativizálására és a nemzetközi konszenzus elkerülésére. Maga a terminus használata tehát egyszerre biztosít jogi és politikai keretet a fellépéshez, miközben új vitákat generál a nemzetközi jogi keretek, a hatalomgyakorlás és a fenyegetés definíciója körül, és egyben megmutatja, hogy a modern drogellenes politika nem pusztán bűnüldözési kérdés, hanem a geopolitikai hatalomgyakorlás komplex eszköze.

 

 

Extraterritoriális jog és a szuverenitás újraértelmezése

Az Egyesült Államok extraterritoriális jogalkalmazási gyakorlata a Maduro-ügyben kiemelt jelentőséggel bír a nemzetközi jog fejlődése szempontjából, mivel lehetővé teszi, hogy egy külföldi, sőt akár hivatalban lévő államfő ellen is büntetőeljárás induljon, amennyiben annak tevékenysége az amerikai jogrend szerint amerikai érdekeket sért vagy veszélyeztet. Ez a gyakorlat alapjaiban kérdőjelezi meg a klasszikus szuverenitásfogalmat, amely a Westphalia-i rendszer óta az államok területi kizárólagosságára, egyenlőségére és a külső beavatkozás tilalmára épül. A Maduro-ügy rávilágít arra, hogy a szuverenitás a gyakorlatban egyre inkább feltételes és értelmezésfüggő kategóriává válik, különösen a globális biztonsági kockázatokkal összefüggésben.
Ez a jelenség részben a globalizáció következménye, hiszen a transznacionális bűnözés, a kábítószer-kereskedelem, a pénzmosás, a korrupció vagy a terrorizmus elleni fellépés gyakran nem korlátozható kizárólag nemzeti joghatósági keretekre. A nemzetközi szereplők ezért egyre gyakrabban alkalmaznak olyan jogi konstrukciókat, amelyek lehetővé teszik a határokon átnyúló felelősségre vonást. Ugyanakkor a gyakorlat egyértelműen tükrözi a nemzetközi hatalmi aszimmetriákat is, mivel az Egyesült Államok olyan kiterjedt jogi, pénzügyi és katonai eszközrendszerrel rendelkezik, amely más államok számára jellemzően nem elérhető vagy csak korlátozottan alkalmazható. Ennek következtében az extraterritoriális jogalkalmazás nem pusztán jogtechnikai kérdés, hanem a globális erőviszonyok egyik fontos megnyilvánulása is. Az elfogatóparancs ebben az összefüggésben nem kizárólag jogi aktus, hanem egyértelmű politikai üzenet is. Azt fejezi ki, hogy bizonyos, nemzetközi biztonságot érintő fenyegetések esetén a szuverenitás elve nem tekinthető abszolútnak, és adott esetben alárendelhető a kollektív vagy nemzeti biztonsági prioritásoknak. Ez a megközelítés azonban komoly normatív vitákat generál a nemzetközi jogi szakirodalomban, különösen az állami immunitás, a joghatósági korlátok és a be nem avatkozás elvének értelmezése kapcsán. Különösen problematikus a kérdés, amikor hivatalban lévő államfő érintett, mivel ilyenkor a nemzetközi szokásjog által biztosított immunitási szabályok és a büntetőjogi felelősségre vonás igénye közvetlenül ütközik egymással.
Az extraterritoriális jogalkalmazás emellett precedensértékkel is bírhat, amely hosszabb távon hozzájárulhat a nemzetközi jogi rend átalakulásához. Amennyiben ugyanis ez a logika szélesebb körben elfogadottá válik, az más államokat is ösztönözhet hasonló jogértelmezési és jogalkalmazási gyakorlatok bevezetésére saját geopolitikai érdekeik mentén. Ez viszont a nemzetközi jog fragmentálódásának irányába hathat, és növelheti a joghatósági konfliktusok, valamint a politikailag motivált eljárások kockázatát. Hosszabb távon mindez gyengítheti a nemzetközi normák egységes és kiszámítható alkalmazását.
A Maduro-ügy összességében jól mutatja, hogy a modern hatalomgyakorlásban a jogi, politikai és diplomáciai eszközök egyre szorosabban összekapcsolódnak, és egymást kiegészítve szolgálják a stratégiai érdekérvényesítést. A nemzetközi jog ebben a kontextusban nem csupán normatív szabályrendszerként működik, hanem a globális politikai befolyásolás egyik eszközeként is, amelyben a szuverenitás hagyományos értelmezése folyamatos újratárgyalás tárgyát képezi.

 

 

A művelet és a különleges műveleti erők szerepe

Az amerikai tervek a Maduro elleni fellépésre a modern katonai műveletek egyik legösszetettebb és legérzékenyebb kategóriáját képviselik, amelyek a „szürke zónás” műveletek logikájába illeszkednek. Ezek olyan akciók, amelyek szándékosan a nyílt háború és a béke közötti spektrumban helyezkednek el, és céljuk, hogy a stratégiai hatás elérése mellett a katonai eszkaláció és a nyilvános konfrontáció kockázata minimális maradjon. Ebben a keretben a különleges műveleti erők (Special Operations Forces – SOF) kulcsszerepet töltenek be, mivel rendkívül rugalmas, gyorsan bevethető és alacsony láthatóságú képességeik révén képesek olyan politikailag érzékeny feladatok végrehajtására, amelyek hagyományos katonai erőkkel nehezen vagy egyáltalán nem kivitelezhetők.
A művelet előkészítésének egyik legfontosabb pillére a több forrásból származó hírszerzési információk integrálása. Ez magában foglalja a nyílt forrású hírszerzést (OSINT), a humán hírszerzést (HUMINT), a technikai és elektronikai megfigyelési adatok elemzését, valamint a pénzügyi tranzakciók és hálózatok követését. Különösen jelentős szerepet kap a kábítószer-kereskedelmi útvonalak és szervezeti struktúrák feltérképezése, mivel ezek adják az operatív célpontok azonosításának egyik alapját. Az így nyert információk lehetővé teszik a célpontok priorizálását, a kockázati tényezők előzetes értékelését, valamint a műveleti környezet részletes modellezését, amely nélkül egy ilyen komplex akció nem lenne végrehajtható.
A SOF egységek szerepe azonban nem merül ki a közvetlen beavatkozásban vagy az elfogási műveletek végrehajtásában. Feladataik közé tartozik a folyamatos helyzetfelmérés és műveleti tudatosság fenntartása, a gyors reagálási képességek biztosítása, valamint a különböző műveleti komponensek – így a légi, tengeri és esetenként kibertérben zajló műveletek – összehangolása. Emellett kiemelt jelentőségű a logisztikai és kommunikációs infrastruktúra biztosítása, amely garantálja a művelet folyamatosságát még dinamikusan változó környezetben is. A különleges műveleti erők így egyfajta integrált koordinációs központként is funkcionálnak, amely összekapcsolja a hírszerzést, a katonai végrehajtást és a stratégiai döntéshozatalt.
Ugyanakkor az ilyen típusú műveletek rendkívül magas politikai és diplomáciai kockázattal járnak. Egy szuverén állam területén végrehajtott titkos vagy félig titkos katonai akció könnyen nemzetközi feszültségekhez, jogi vitákhoz vagy akár diplomáciai konfliktushoz vezethet, különösen akkor, ha a beavatkozás jogi alapja vitatott vagy nem széles körben elfogadott. A „plauzibilis tagadhatóság” elve ugyan bizonyos mértékig csökkentheti a közvetlen felelősségvállalás politikai költségeit, de nem szünteti meg a művelet következményeit a nemzetközi kapcsolatok rendszerében.
A művelet stratégiai céljai is túlmutatnak a szűken vett elfogáson. A Maduro elleni fellépés egy tágabb geopolitikai és regionális stabilitási keretbe illeszkedik, amely magában foglalhatja a venezuelai politikai rezsim gyengítését, a kábítószer-kereskedelmi hálózatok felszámolását, valamint az Egyesült Államok regionális befolyásának megerősítését Latin-Amerikában. Ebben az összefüggésben a katonai eszközök nem önmagukban, hanem a diplomáciai, gazdasági és jogi nyomásgyakorlás kiegészítéseként jelennek meg. A SOF képességei lehetővé teszik, hogy ezek az eszközök összehangoltan, nagy pontossággal és viszonylag alacsony nyilvános láthatóság mellett érvényesüljenek.
Mindez összességében azt mutatja, hogy a modern különleges műveletek nem csupán taktikai katonai beavatkozások, hanem komplex, többdimenziós stratégiai eszközök, amelyekben a hírszerzés, a katonai végrehajtás, a diplomáciai mérlegelés és a politikai célrendszer szorosan összefonódik. A Maduro-ügy kontextusában ez különösen jól látható, mivel a művelet egyszerre szolgálhat konkrét végrehajtási célt és szélesebb geopolitikai üzenet közvetítését is, miközben érzékeny egyensúlyt próbál fenntartani a hatékonyság, a titkosság és a nemzetközi jogi következmények között.

 

Geopolitikai érdekek és regionális hatalmi dinamika

A Maduro elleni amerikai fellépés geopolitikai dimenziója rendkívül összetett, és a regionális hatalmi viszonyok átfogó elemzését igényli, mivel Venezuela stratégiai jelentősége – az olaj- és energiahordozók, a regionális politikai szerep és a globális szövetségi kapcsolatok miatt – kiemelt prioritássá teszi az országot az Egyesült Államok számára. A drogellenes politika ebben az esetben nem pusztán rendészeti vagy bűnüldözési intézkedésként értelmezhető, hanem eszközként, amely lehetővé teszi a politikai befolyás növelését, a rezsim delegitimálását és a regionális térség kontrolljának erősítését. Az ügy geopolitikai súlya tovább nő, ha figyelembe vesszük Venezuela kapcsolatát más nagyhatalmakkal, beleértve Oroszországot, Kínát és Kuba szövetségesi hálózatát, amelyek minden amerikai fellépést potenciálisan befolyásolnak és politikailag érzékeny helyzeteket generálnak.
Az Egyesült Államok számára a célok többdimenziósak: egyrészt a kábítószer-kereskedelem visszaszorítása és a nemzetbiztonság fenntartása, másrészt a regionális politikai nyomásgyakorlás, a rezsim instabilizálása és az amerikai befolyás demonstrálása. Ugyanakkor a geopolitikai kockázatok is jelentősek: a művelet eszkalációhoz vezethet, feszültséget generálhat a Latin-Amerikai országok között, és befolyásolhatja a nemzetközi szervezetek, például az ENSZ, az OAS és a nemzetközi jogi mechanizmusok reakcióit. A geopolitikai dimenzió így nemcsak a regionális hatalmi egyensúlyt, hanem a globális nagyhatalmi rivalizálás összefüggéseit is érinti, miközben az amerikai döntéshozatalban a politikai, jogi, katonai és diplomáciai eszközök szoros összhangban működnek, és a Maduro-ügy jól példázza, hogy a modern hatalomgyakorlás hogyan képes egyszerre érvényesülni a helyi, regionális és globális szinten.

 

Összegzés

A Nicolás Maduro elleni amerikai elfogatóparancs jól példázza, hogy a drogellenes politika és a geopolitikai érdekek szorosan összefonódnak. Az ügy rávilágít arra, hogy a modern hatalomgyakorlás többdimenziós: jogi, politikai, technológiai és ideológiai elemek egyaránt szerepet játszanak benne.
A Maduro-ügy így nem csupán egy konkrét konfliktus, hanem a nemzetközi rend átalakulásának lenyomata is, amelyben a hatalom, a jogi keretek és a biztonság új módon kapcsolódik össze.

 

 

 

 

 

Foto: ChatGPT

A Drogellenes politika és geopolitikai érdekek: elfogatóparancs Maduro ellen az USA perspektívájából bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Múlt heti leszállításukat követően ma tartották a második két extra Gripen befogadó ünnepségét Kecskeméten, ahol egyúttal a program kezdetének 25. és az első magyar gépek leszállításának 20. évfordulójáról is megemlékeztek. A véletlennek köszönhetően ráadásul az európai repülőnapra települő Türk Yildizlari is "beesett" a bázisra.

Az áttelepüléshez használt 150 gallonos póttartállyal ér betont a Török Csillagok hatos száma, a mai nap legszínesebb szereplőinek egyike.

A helyi szállítók előterén a vendégeket kísérő A400M svanca is látszik.

A korábban felszállt "legújabb géppár" visszatér a reptér fölé megérkezni.

A 47-es...

...majd a 48-as kigurulása 30-as irányba, háttérben nyilvánvaló jelei láthatók a párhuzamos TWY/RWY építkezésének.

Szemből jól látszik a slick configuration.

(Slick configuration flashback 2007)

A tűzoltófecskendős fogadtatás olyannyira megszokottá vált, hogy lassan teret lehetne újra adni a kreatívoknak. Bár...közben a végéhez közelít a 2017 óta lényegében folyamatos állami légijármű teljesítési időszak is.

 47 és 48 leállítás közben.

Ha már pótos, centerline In detail and scale.

Mészáros Csongor főhadnagy egyéni bemutatója a tigrismintás 36-ossal fokozta a rendezvény fényét. 

A speciális festésű gép áprilisi bemutatójához képest most sikerült a műalkotást teljes egészében kibontakoztatni a "hátmutogatós" áthúzással. 

A magyar Gripen közösség nagy trükkje, a dump and burn is jól sikerült.

Zord

Míg Hollandia a tengereken bármilyen ellenséggel, akár az egyesült angol–francia hajóhaddal szemben is a siker reményében tudta felvenni a küzdelmet, addig a szárazföldön a francia hadsereggel szemben teljesen reménytelennek látszott a helyzete. A Hollandia elleni támadásban közvetlenül 120 ezer francia katona vett részt, de ha ezekhez hozzászámítjuk a hadtápot, a várak helyőrségét, és a többi határon tartalékban álló egységeket, akkor azt látjuk, hogy Franciaország több mint 300 ezer katonát volt képes mozgósítani, ami Európa messze legnagyobb hadserege volt. A mennyiség mellé minőség is társult, ez a hatalmas hadsereg nem csupán létszámát tekintve volt a legnagyobb, hanem felszerelését, kiképzését, és ellátását tekintve is a legjobbak közé tartozott, nem is beszélve arról, hogy kiválóan képzett tisztek irányították, köztük a kor valószínűleg két legkiválóbb hadvezére, Turenne és Condé. A velük szemben álló holland hadsereg összlétszáma alig haladta meg a 80 ezret, és ebben már benne volt az erődök helyőrsége is. Ütközetben a hollandok alig húszezer katonát tudtak volna csak felvonultatni a franciák ellen.

[...] Bővebben!

Jó ideje megszokottá vált, hogy a hagyományosan férfiszakmaként számon tartott területeken is jelen vannak a nők. Nincs ez másként a polgári repülésben sem, ahol a pilótafülkékben is egyre több a hölgy, ugyanakkor repülőműszaki területen ma még nem mondható általánosnak a foglalkoztatásuk. A kevés hazai kivétel egyike Ladányi-Ferenczik Barbara repülőgép-szerelő, aki közel tíz éve dolgozik elsősorban az Airbus A320-as típuscsalád gépein.

- Valóban nem sok nő dolgozik ezen a területen – értett egyet a fenti megállapítással Barbara, amikor a pályakezdésről és a motivációjáról kérdeztem. Nálunk a családban sem foglalkozott senki ezzel, viszont közel laktunk a repülőtérhez, és amikor kiálltunk a teraszra és néztük a gépeket, mindig mondtuk a testvéremmel, hogy olyan szakmánk lesz, ami kötődik a repüléshez. Az első diákmunkánk is a reptéren volt, a TNT-nél. Mondták is otthon hogy, ha rendesen dolgozunk, később biztos lesz munkánk a reptéren. Ez végül is bejött. Aztán ez az érdeklődés valahogy abbamaradt, és teljesen más irányú középiskolákba mentünk. Amikor végeztünk, már volt olyan lehetőség, hogy érettségi után egy szakmát térítésmentesen lehetett szerezni. A lehetőségek között ott volt a kétéves repülőgép-szerelő képzés Csepelen, a Kossuth Lajos Két Tanítási Nyelvű Műszaki Szakgimnáziumban. A követelmény mindössze az érettségi megléte volt, és nagyjából mindenkit felvettek, aki jelentkezett. Én is beiratkoztam, és nagyon-nagyon tetszett. Az első évben sokan voltunk, közel negyvenen, de a második évre kevesen maradtunk. A lemorzsolódás oka szerintem az volt, hogy a többséget egyáltalán nem érdekelte ez a szakma. Amikor 2017-ben végeztünk, nagyjából 20-22-en maradtunk és mára talán öten vagyunk a szakmában.

[...] Bővebben!

Amikor a lyoni Gestapo egykori főnökét kiadatása után életfogytiglani börtönre ítélték 1987-ben, a krónikák szerint Párizs és más francia nagyvárosok lesajnált külső kerületeiben a következő falfirka jelent meg az utcákon: "Barbie Franciaországban van! Massu mikor lesz majd Algériában?" A csipkelődő kedvű elkövetők, akik minden bizonnyal algériai származású helyi lakosok voltak - első vagy második generációs bevándorlók -, ugyanarra a körülményre hívták fel a figyelmet, mint Klaus Barbie (egyébként harcos kommunista) védőügyvédje: a véres kezű SS-százados módszerei lényegileg semmiben nem tértek el azoktól, melyeket bő egy évtizeddel később Algírban alkalmazott az ejtőernyős tábornok a függetlenségi háború idején.

[...] Bővebben!