Biztonságpolitika

A főként muszlimok által lakott régiókban zajló zavargások miatt Kína betiltja a muszlim névadást; mától nem lehet Mohamednek vagy Dzsihádnak nevezni az újszülötteket, ha a szülők azt akarják, hogy gyermekük elvégezhesse az iskolákat és munkát vállalhasson az országban.

Tovább olvasom

Az Amerikai Haditengerészet feloldotta a Boeing T-45 Goshawk kiképzőgépekre elrendelt repülési tilalmat, ám bizonyos korlátozásokkal, mivel a fedélzeti oxigénellátó rendszer (Onboard Oxygen Generation System - OBOGS) vizsgálata még folytatódik.

Az Airbus Military Aircraft a napokban megerősítette, hogy szerződést kötöttek a kazah védelmi minisztériummal újabb 2 darab C-295-ös teherszállító repülőgép eladásáról.

Egy nem mindennapi találkozóról kaptunk információt. A Magyar Légierőben van egy CSAPAT, akik minden évben összejönnek Kecskeméten.

1997 hideg, szeles áprilisában, Loire melletti bázisáról (Tours Val de Loire repülőtér) települt Kecskemétre az Armée de l'Air Alpha Jet géppárja. A haladó kiképzésre használt gyakorlógépek hátsó ülésében a magyar pilóták is repülhettek, a francia hajózók pedig a MiG-29-est próbálhatták ki. A Loire menti Alpha Jetek látogatására éppen 20 évvel ezelőtt került sor.

A váróponton álló MiG-29-es előtt az időjárás-felderítő L-39-es ér földet. Az Albatroson még az eredeti festés van. A MiG-től balra a műszaki ellenőr guggol, aki a váróponton még egyszer átnézte a gépet. A füvön az ő bódéja áll.

Felszállásra előkészített Alpha Jet a kecskeméti bázis északi végében.

Magyar pilóta a fülkében, magyar műszakiak a gép előtt.

A francia műszaki Völgyi Olivér őrnagy katapultülését állítja be.

A francia pilóta magyar kollégájára zárja a hátsó fülketetőt.

A 28-as UB hátsó ülésében az egyik francia pilóta ismerkedett a típussal.

Közben a bázis éli mindennapi életét. A hangárban a franciák látogatásától függetlenül egy statikus bemutató készül, oda viszik az R-27-es rakéta oktató-makettjét.

MiG-29-es pihen a földsáncok között.

Egy holland F-16-os látogatás emléke a MiG-29-esre felfújt tigris.

Visszaérkeztek az Alpha Jetek. Földközeli fülkéjükhöz nem szükséges létra.

Völgyi Olivér őrnagy. A másik Alpha Jet fedélzetén Czimber János százados repült.

Az Alpha Jet első fülkéjének részlete.

A magyar és francia műszakiak közösen szolgálták ki a gépeket.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Továbbra is sok problémát kellene kezelni a Balkánon, ám Tálas Péter szerint túlzóak azok a szalagcímek és hírek, amelyek újabb háborút valószínűsítenek a térségben. A biztonságpolitikai szakértő a honvedelem.hu-nak elmondta: az idei sorsdöntő európai választások lefolyása után a kontinens nyugati fele a Balkánra is jobban figyel majd.

Az idén április 9-én tartott dél-oszétiai szavazáson a helyi lakosság referendumon dönthetett az állam nevének megváltoztatásáról, valamint a következő elnök személyéről. Összesen hárman indultak az elnöki posztért: Anatolij Bibilov altábornagy, aki 2012-től a dél-oszét országgyűlés elnöke, Leonyid Tyibilov a dél-oszét KGB korábbi vezetője, 2012-től Dél-Oszétia elnöke és Alan Gaglojev a dél-oszét KGB tagja.

A Kaukázus déli részén elhelyezkedő Dél-Oszétia Oroszország segítségével 2008-ban Grúziától levált de facto állam. Függetlenségét csupán négy ENSZ tagállam ismeri el: Oroszország, Venezuela, Nicaragua és Nauru.

Az elnökválasztást végül Anatolij Bibilov nyerte meg a korábbi elnökkel, Leonyid Tyibilovval szemben. Már az előzetes adatok is Bibilov győzelmét jósolták, ezen adatok szerint Bibilov kapta a szavazatok 57,98 százalékát, Tyibilov 30 százalékot, míg Gaglojev 11,01 százalékot kapott. Dél-Oszétia Központi Választási Bizottsága (ЦИК Южной Осетии) által közzétett végső eredmény szerint Bibilov 54,8 százaléknyi szavazatot szerzett. Tehát az elnökválasztásnak nem lesz második fordulója, mivel Bibilov már az első körben a szavazatok több mint 50 százalékát kapta meg.

Vlagyimir Putyin orosz elnök gratulált Bibilovnak győzelme után és megjegyezte azt is, hogy Oroszország továbbra is támogatja a köztársaságot gazdasági téren, és szavatolja biztonságát.

Egyes források szerint mindez a konfliktus „kiolvadását” is előidézheti, mivel Bibilov az Egységes Oszétia párt jelöltjeként nyerte meg a választást. Amint az a párt nevéből is látszik, legfőbb céljuk a hivatalosan Oroszországhoz tartozó Észak-Oszétiával történő egyesülés elérése.

Ezt jelezheti az is, hogy a szavazók több mint 75 százaléka támogatta a névváltoztatást. A Kaukázusban élő oszétok az alánok leszármazottjai, és az, hogy az eddigi Dél-Oszét Köztársaság nevet Alánföld Államra (Alánia) cserélik le nem jelenthet mást, mint hogy a két oszét régió egy néven egyesülhet.

Fontos megjegyezni, hogy az Amerikai Egyesült Államok elítélte az illegitim választást és referendumot Grúzia megszállt területein, nem ismer el semmilyen eredményt, és továbbra is támogatja Grúzia teljes területi integritását.

A NATO szintén elítélte az úgynevezett elnökválasztást és a régiót továbbra is Grúzia részének tartja.

Végül Georgia (Grúzia) külügyminisztériuma is illegálisnak nevezte a választást és referendumot, amit provokatív lépésként értékelt, mely sérti Georgia szuverenitását és területi integritását, valamint felszólították Oroszországot a nemzetközi jog tiszteletben tartására, és a csapataik kivonására a megszállt területről.

Grúzia 1991-ben vált függetlenné a Szovjetuniótól, már ebben az évben etnikai konfliktusok robbantak ki két részén, Abháziában, és Dél-Oszétiában, a harc az 1992-es Szocsi Egyezmény, majd az 1994-es Moszkvai Egyezmény hatására sok évig megszűnt. 2008-ban újult ki ismét a konfliktus, kitört a háború Grúzia és a szeparatista területek, majd az abházokat és a dél-oszétokat támogató oroszok és Grúzia között. Az oroszok győztek a grúzok ellen, a két terület Abházia, és Dél-Oszétia pedig orosz ellenőrzés alá került.

Szíria orosz nagykövete szerint Oroszország vétója az ENSZ Biztonsági Tanácsában megakadályozta, hogy idegen hatalmak több részre szakítsák az országot.

Tovább olvasom

„Egy kisebb unió Koszovóval abban az esetben képzelhető el, ha az EU lemond a Nyugat-Balkánról” – nyilatkozta Edi Rama albán miniszterelnök a POLITICO-nak. A kormányfő szerint amennyiben az EU felhagy a bővítéspolitika folytatásával, akkor a régió olyan szürkezónává változhat, ami még nagyobb mértékben a nagyhatalmi versengés középpontjába kerül.

Rama szerint a biztonság és kooperáció fenntartásának eszköze maga az uniós perspektíva fenntartása, valamint látható előrehaladás a teljes tagság eléréséhez. „Ha nincs remény, [csatlakozási] perspektíva, akkor elképzelhető kisebb uniók létrejötte” – nyilatkozta a miniszterelnök. A térség biztonsága ugyan nem garantálható az EU nélkül, de ehhez együttműködő, a csatlakozás irányába elkötelezett – és látva a csatlakozási tárgyalások menetét, türelmes – országokra is szükség van.

Rama, aki 2013 óta tölti be a kormányfői tisztséget a Szocialista Párt vezetőjeként, már több alkalommal nyilatkozta, hogy a két ország egyesülése az európai integráción keresztül fog megvalósulni. E kifejezés – egyesülés – használatát minden esetben heves reakciók követték Belgrádból.

Marko Đurić, a szerb kormány Koszovó-ügyi irodájának vezetője arra emlékeztette Ramát, hogy „Nagy-Albánia” létrehozása továbbra is álom marad, amit egykoron Enver Hoxha albán kommunista vezető dédelgetett. Ivica Dačić külügyminiszter is nemtetszését fejezte ki, felvetve a kérdést: vajon mit szólna a nemzetközi közösség ahhoz, ha Szerbia és a Boszniai Szerb Köztársaság (Republika Srpska) az uniós perspektíva hiányában létrehoznák saját uniójukat? Az EU rövid nyilatkozatában a jószomszédi viszony és a regionális együttműködés fontosságát hangsúlyozta.

Albánok a Nyugat-Balkánon. (A kép forrása: http://www.economist.com)

Az ötlet, miszerint Albánia és a túlnyomó többségében albánok lakta Koszovó egy államban egyesüljön, számtalan alkalommal borzolta fel a kedélyeket. Albánia – egy-két marginális párton kívül – nem támogatja az ötletet; az ország célja euroatlanti integrációjának mielőbbi véghezvitele. Koszovóban jelenleg a Vetëvendosje (Önrendelkezés) párt a fő szószólja a témának; a párt szívesen tartana az egyesülésről népszavazást is – ha ez a koszovói alkotmány értelmében megengedett lenne. Az ötlet a nemzetközi közösség felől sem találna támogatásra: az esetleges határmódosítások destabilizálhatják a régió országait, elsősorban Bosznia-Hercegovinát, valamint „Nagy-Albánia” megvalósulásának víziója a szomszédos országokra – legfőbbképp Macedóniára – is beláthatatlan hatást jelentene.

Létrejöhet-e Nagy-Albánia?

Röviden: jelenleg erre igen kevés az esély. Tirana prioritása az EU-tagság elérése; inkább a gazdasági-kulturális kapcsolatok erősítését, mint a területi egyesítést részesíti előnyben. Emellett a régió országainak albán lakossága is megosztott, nem beszélhetünk egységes pánalbán mozgalomról. Az albán közösségeknek – Macedóniában, a dél-szerbiai Preševo-völgyben vagy Görögországban – eltérő politikai céljaik vannak, elsősorban jogaik megfelelő biztosítása.

Rama meglehetősen provokatívra sikerült nyilatkozata rosszkor jött a politikai válságban és választások előtt álló országban. Az ellenzéki pártok február óta bojkottálják a törvényhozás munkáját, tüntetéseket szerveznek, valamint a június 18-ai választásokra sem regisztrálták pártjaikat.

Lulzim Basha, a jobbközép Demokrata Párt vezetője Rama lemondását, szakértői kormány létrejöttét, valamint szabad és titkos szavazások biztosítását kívánja elérni tiltakozásukkal. Problémaként tartják számon Rama és a kormány korrupciós ügyeit és bűnözői kapcsolataikat; ennek „orvoslására” Basha egy olyan törvény bevezetését szorgalmazza, aminek értelmében nem politizálhat olyan, akinek bűnözői múltja van.

Albánia, három nyugat-balkáni állam – Szerbia, Macedónia, Montenegró – mellett uniós tagjelölt. A parlament által nemrég elfogadott igazságszolgáltatási reform végrehajtása előfeltétele a csatlakozási tárgyalások megkezdésének. Az ország 2009 óta tagja a NATO-nak.

Egy újabb FREMM-osztályú fregattal lett erősebb az olasz haditengerészet a héten. A LUIGI RIZZO (F 595) nevet viselő egységet a terveknek megfelelően április vége előtt adták át a flotta számára. A hajó felszereltségét általános célúként említik meg, vagyis légvédelmi és felszíni célpontok ellen egyaránt bevethető. A Róma által megrendel 10 FREMM fregattból hat lesz ilyen kialakítású. A másik négy, tengeralattjárók elleni harcra lett felkészítve, ezeket már mind átadták. A LUIGI RIZZO a hatodiknak elkészült egység építését még 2013 elején kezdték meg a Fincantieri hajógyárban. Fegyverzetét a légi célok ellen bevethető 16 Aster 15-ös és Aster 30-as légvédelmi rakéták, míg hajók és szárazföldi célok ellen alkalmazható fegyverzetét 8 darab Teseo MK2 /Otomat Mk-2/A block 4, GPS vezérlésű robotrepülőgép képezi.

Továbbá az olasz OTO/Melara által gyártott 127/64 LW Vulcano 127 milliméteres löveg is felszerelésre került a fregattok minden variánsára. A négy külön tárral rendelkező, bár éppen ezért 25 tonnát nyomó fegyver lehetővé teszi, hogy négy különféle lőszer álljon rendelkezésre a 35 lövés per perces tűzgyorsaságú ágyú számára egyidejűleg. Ez a lehetőség könnyedén ki is használható, hiszen a fegyverhez már jelenleg is alkalmazható a 30 kilométeres lőtávolságú repeszhatású, a légvédelmi, valamint a megnövelt hatótávolságú, több mint 100 kilométer megtétele után is még 20 méteres pontossággal becsapódó GPS vezérlésű lövedék is. A csöves fegyverzetet még két távirányítású toronyba szerelt, Oto Melara/Oerlikon 25 milliméteres gépágyú egészíti ki. A gyártó tervei szerint minden évben egy FREMM került majd átadásra, adott év áprilisáig befejeződően.

Oroszországban a hírek szerint egy új, hajók elleni fegyver fejlesztése folyik, igen gyors tempóban. A hiperszonikus sebességre képes eszközzel már végre is hajtottak pár indítási és repülési tesztet, ezek során elérték a hangsebesség nyolcszorosának megfelelő sebességet is. Az eddig még csak 3K22 Zircon néven emlegetett fegyver hatótávolsága 400 kilométeres lesz, indítására a már meglévő P-800 Onyx és Kalibr 3M54 (NATO nevén SS-N-27 Sizzler) robotrepülőgépek indító berendezéseinek segítségével könnyedén sort keríthet majd a hadrendbe állítás után. Ez a tervek szerint igencsak hamar bekövetkezhet, hiszen a tesztek befejeződését még az év vége előtti időpontra tervezik, míg a gyártást a következő évben indítanák meg.

Kazahsztán, amely már hat Airbus C295-ös szállítógéppel rendelkezik, tovább növeli a mennyiségüket. A volt szovjet tagköztársaság még 2012-ben rendelt meg két C295-öst, valamint további hatra is opciót jelentett be. Ezeket kettesével érvényesítették az elmúlt évek során, így a mostani két példány is ebbe a csoportba tartozik. Ezeket a C295-ket várhatólag még az év vége előtt át fogják adni Kazahsztánnak.

Iránban egy új sugárhajtású kiképző/könnyű támadógép elsőnek elkészült példányát mutatták be. A két hajtóművel ellátott, most még festetlen Koswar, külső megjelenésében leginkább a tajvani AIDC AT-3-as repülőgépre hasonlít.

Más iráni fejlesztésű haditechnikai eszközök is bemutatásra kerültek a héten, bár ezek szárazföldi járművek. A Heidar-6 gyalogsági harcjármű sokak számára ismerős lehet, hiszen a szovjet BTR-60PB páncélozott szállító harcjárműről van szó, melyre a szintén szovjet BMP-1-es tornyát szerelék fel. A fegyverzet maradt a 73 milliméteres löveg, az ezzel párhuzamosított 7,62 milliméteres géppuska, valamint a lövegcső felett látható az irányított rakéták indítására szolgáló sín is.

Szintén a szovjet BTR-60PB páncélozott szállító harcjármű az alapja Heidar-5-ös aknatelepítőnek. Itt a deszanttér két oldalsó falát, illetve a tetőpáncélzat egy részét felnyithatóra alakították ki, és szereltek be oldalanként 18-18 vetőcsövet. Ezekbe a vetőcsövekbe gyalogság és harckocsik elleni aknák egyaránt elhelyezhetők. A Heidar-5-ös aknatelepítő önvédelméről egy távirányítású fegyverállványra szerelt, 12,7 milliméteres DSK nehézgéppuska gondoskodik.

Idén februárban a világsajtó arról cikkezett, hogy a Lockheed Martin F-35 Lightning II-es vadászbombázók a mozgó földi célpontok eltalálásánál nehézségbe ütköztek, méghozzá a félaktív lézeres önrávezetéses bombák esetében. Itt a repülőgép saját mozgását és a célpontot megjelölő lézersugár közötti összhangot nem sikerült megtalálni. Ezen a héten viszont már egy 3F szoftvercsomaggal ellátott C verzióba tartozó gép került megemlítésre, mivel egy GBU-12 Paveway II-es bomba segítségével talált el a mozgó célpontját, a haditengerészet China Lake-i lőterén. A 3F szoftvercsomag még a fejlesztés és a tesztelés szakaszában van, várhatólag 2018 májusában kerül majd telepítésre a már átadott példányok számítógépes rendszerébe.

 

NETARZENÁL GALÉRIA

 

Boeing Vertol CH-47D Chinook.

Szuhoj Szu-34 Fullback.

Panavia Tornado IDS.

Sikorsky MH-60R Sea Hawk.

Eurofighter EF-2000 Typhoon.

Grumman F-14B Tomcat.

Szuhoj Szu-25SzM.

Dassault Mirage IIIS.

Eurocopter EC665 Tiger ARH.

General Dynamics F-16C Fighting Falcon.

MiG-29A.

Április második felében óriás hó a Pilis-tetőn, a hajdanvolt 11/2 Volhov-TÁS-ban. Nem lehetett kihagyni...

A harcálláspont előtt, térdig érő hóban.

A Pilis-tető masszív tömbje a 10-es útról. Jól látszik a szántói kőbánya, és jobbra az Orosdy-kastély.

Délkeleti irányú kilátás az egyik szakaszfedezék felett a Pilis vonulatára: elöl a Hosszú-hegy, látható a Ziribár, a horizonthoz legközelebb pedig a Kevélyek. Jobbra fönn a Budai-hegység nyúlik be. Aki itt szolgált, jó időben ezt láthatta.

 

És egy kis csemege...

 

A harcálláspont, tetején az SZNR-75 fedezékével egy korábbi, télvégi légifotómon, 2012 márciusának elején.

Zord

A szociális piacgazdaság oroszországi patrióta módra történt átalakításának – miként bemutattuk – egyik lényegi eleme a civil társadalom felfogásának a szervesítése ehhez a rendszerhez. Azt követően, hogy a 2011-s parlamenti, majd a 2012-s elnökválasztási előkészületek során megvívták a harcot a rendszeren kívüli ellenzékkel, és elnyerték a társadalom többségének bizalmát, a továbbiakban a saját civil szféra megerősítésén tevékenykedtek. Ebbe a folyamatba tartozott a soron következő Állami Duma választások előkészítése is.

A 2016-s parlamenti, az első olyan választás az újjászületett Oroszországban, amelynek nem a rendszer megdöntése (visszaváltása: jelcinire, vagy szovjet-szocialistára), ill. megtartása és megerősítése volt a tétje. Oroszország ekkor már belső viszonyaiban nyugodt körülmények között, konszolidált társadalmi-gazdasági rendszerű országként, konszolidált többpárt-rendszerű demokratikus parlamenti választásra készült. Természetesen nem hagyható figyelmen kívül, hogy közben felerősödött a nemzetközi küzdőtéren a geopolitikai szembenállás. Megnehezítették az állam működtetését az ukrajnai események, majd a Krím-félszigeten lezajlott népszavazást követően, annak visszafogadása Oroszország részévé, s a mindezzel kapcsolatban indult szankciók, elszigetelési akciók, az energiahordozók árának zuhanása és következtében a rubel árfolyam drasztikus változásai. Ugyanakkor – főként a civil társadalom érettségének köszönhetően – valóságos egység, népi-front őrizte és lendítette előre a hazai viszonyokat. A civil társadalom szervezettsége szülte a „Krím Miénk (Крымнаш)” egységfront ideológiáját, s vele az elkötelezettséget a kiállásra a putyini-rendszer mellett. Ez a rendszer ekkortól lett az oroszországi népek sajátja, amelyet közös, demokratikus részvételűk döntéseinek eredményeként fogtak fel. 

Oroszország állama megengedhette magának, hogy a civil társadalommal közösen szervezett, minden szempontból szabad, átlátható és tiszta választások döntsék el a képviseleti demokrácia alapelemét, a választásokat. A politikai rendszer elérte azt a minőségi szintet, hogy kiforrottnak tekinthető, semmiféle mesterséges akadályokra nincs szükség a választási folyamat egyik szakaszában sem. Ebből adódóan a céljai is nyíltak és rejtett szándékoktól mentesek: vagyis olyan politikai erők alkossák a törvényhozást, amelyeket a választópolgárok a legjobbnak tartanak az ország és saját érdekeik képviseletére. Legyen a választás a nép általi auditálása Oroszország állapotának, és döntés a pártoknak az ország jövőbeni fejlődésére előterjesztett program változatairól. 

Lehet, hogy erőltetettnek tűnik a parlamenti választás, vagyis a képviseleti demokrácia ügyének összekapcsolása a civil társadalom, vagyis a közvetlen demokrácia érvényesülésével. Mégis, ebben az esetben – a 2016-s Állami Duma képviselőinek a választásában – ez a meghatározó különlegesség. Már az előkészítés során előtérbe került a szemléleti fordulat: úgy kell a választás egész folyamatát megszervezni, hogy az a választópolgárnak jó legyen, tudjon felkészülten dönteni, s nem pusztán elmenni (vagy nem!) szavazni.

Kezdődött a társadalmi vitával a választás időpontjáról. Az Alkotmány szerint az Állami Dumát öt évre kell megválasztani, és a felhatalmazása az újonnan megválasztott testület megalakuló ülésekor ér véget. Ha a parlamenti-választás időpontját – amely minden korábbi esetben a lejárati év december 5-re esett – meg akarnák változtatni, akkor szükséges módosítani az alkotmányt. Az országban és a geopolitikai környezetében bekövetkezett átrendeződések miatt, a politika némely szereplői előbbre szerették volna hozni a választásokat. Már 2014-ben felvetődött ez a kérdés, majd a közvélemény többszöri „szondázása” eredményeként 2015 májusában Zsirinovszkij, az LDPR elnöke javaslatot tett december helyett a korábbi időpontra, 2016 szeptemberére. Nem részletezve az ezzel elkezdődött összoroszországi vitát – amelyben a „jobb nyáron, mint télen”, az „iskola kezdés és az oktatási szünet” stb. problémái is szerepet játszottak – az Összoroszországi Állampolgári Fórum kerekasztalát, majd az Alkotmánybíróságot is előzetesen megjárt, döntést az államfő 2016. június 17-én hozta meg, és kiírta 2016 szeptember 18-ra az „egységes választási napot”, amelyen az Állami Duma mellett az esedékes néhány Kormányzó, valamint 38 helyi, regionális Duma választást is le kellett bonyolítani. Az előkészítés ilyen össznépivé tételében szerepet játszott mindaz, amit a közvetlen demokrácia érvényesítéséről írtunk. Ehhez figyelembe kellett venni, hogy az oroszországi emberek értékelik a választás lehetőségét, úgy is mint a részvétel rituáléját, és úgy is, mint a hatalommal szembeni véleményük és érzéseik kifejezésének jogát. A hatalomnak ezért mindent el kellett követnie az előkészületek során, hogy kiküszöböljék a korábbi választási kampányok hiányosságait, a technikai hibák felhasználásának lehetőségeit torzításokra, csalásokra, a szavazás eredményeinek meghamisításaira, vagy annak feltételezésére.

 A 2016-s választásokat megelőző hónapokban a hatalom oldaláról már minden készen állt a kettős cél teljesítésére: úgy lebonyolítani a parlamenti választást, hogy semmilyen tényleges botrány és törvénytelenség, vagy hiányosság, csalási kísérlet, stb., miatt megalapozott ellenzéki mozgolódás ne jöhessen létre; miközben az új Állami Duma képviselőinek összetétele a hatalom számára optimális politikai erőviszonyokat eredményezzen.   

 Ilyen stratégiai alapállásból születtek kisebb-nagyobb „finomítások” a választásokat, ill. a pártokat és a civil szervezeteket érintő törvényeken a 2012-2016 években.  Részletezés nélkül (a jegyzetben felsorolva a vonatkozó törvényeket) csupán a legfontosabb változásokat emeljük ki:

• visszatérés 1993-hoz (és folytatólagosan 1995, 1999 és 2003), amikor a parlamenti választások „vegyes rendszerben” zajlottak, vagyis a 450 képviselői helyből 225 a párt-listákról, arányos elosztásban, valamint 225 egyéni jelölt került a Dumába;
• a pártlistán kapott szavazatok, ha elérik az összes leadott voks 5%-t, akkor jut be az adott párt a Dumába, vagyis a 7%-s „küszöböt” lecsökkentették. Az egyéni jelöltek esetében az egyszerű többség elérésével nyeri el valaki a mandátumot;
• nincs alsó vagy felső határa a leadott szavazatarány érvényességének. (Megjegyzendő, hogy 2016. január 1-én Oroszországban – a Krimmel és Szevasztopollal együtt - 109 820 679 fő volt a regisztrált szavazó, ill. a külföldön és Bajkonurban élőkkel 111 724 534 fő a szavazásra jogosultak száma);
• a választásokon azok a pártok vehetnek részt, amelyek: a választások idején mandátummal rendelkeznek az Állami Dumában; az előző választáson legalább 3%-t értek el; és azok, amelyek legalább 1 regionális Dumában mandátummal rendelkeznek. Ezeken túl a többi regisztrált pártnak a már korábban ismertetett szabályozásnak megfelelően támogató aláírásokat kellett gyűjtenie (összesen 200 ezer aláírás,1 régióban 7 ezer), és további előírásoknak is meg kellett felelnie. (Megjegyzés: azok a pártok, amelyek a 2016-s választáson – bár nem kerültek a parlamentbe – de legalább 3%-t elérték, abban a kedvezményben részesülnek, hogy a következő ciklusban a regionális és az országos választáson, alanyi jogon indulhatnak, valamint az állami költségvetés megtéríti a választásra fordított költségeiket és magasabb lesz a költségvetésből a dotálásuk a következő választásig);
• a 225 választókörzet úgy lett felosztva, hogy mind a 87 oroszországi szubjektumba jusson legalább 1képviselő; valamint 1 mandátumért legalább kb. 500 ezer szavazati joggal rendelkező állampolgár voksolhasson;
• a választások lebonyolításainak költségeire, valamint a részvevő pártok kampányának finanszírozására összesen 15 milliárd rubel állt rendelkezésre az állami költségvetésből, amely a Központi Választási Bizottság hatáskörében került elosztásra; emellett törvényes szabályozással és szigorúan ellenőrzött módon a pártok saját és támogatói forrásokat is használhattak az „alapítványaik” révén.

A 2016-s választások előkészületeinek talán legkiemelkedőbb meghatározó eleme lett Ella Pamfílova kinevezése a Központi Választási Bizottság élére, majd a testület személyi összetételének jelentős cseréje. Miként korábban értékeltük, a Központi Választási Bizottságnak a szerepe bizonyos kérdésekben „törvényerejű”, s ezért fontos, hogy az élén olyan személy legyen, aki a hatalom, a pártok és a választópolgárok számára egyaránt elfogadott. A KVB előző vezetői is ilyenek voltak, de néhány választás levezénylése után valamelyik szereplő részéről megbillent irántuk a bizalom. Csurov esetében is ez történt. A 2011-s választások előtt és azt követően a politikai ellenzéki-civilek tüntetéseinek egyik célpontja Csurov lett, a leváltását gyakran követelte a tömeg. A 2016-s választási forduló előtt semmi nem indokolta a maradását ezen a poszton. A törvény szerint az államfő öt főt jelöl a KVB-be, s a 2016. március 3-án közzé tett listán nem volt ott a neve, viszont megjelent az Oroszországi Föderáció emberjogi felhatalmazottjáé (ombudsman), Ella Pamfilováé. Az öt éves mandátumú KVB 15 fője között a civil társadalmi szervezeti gyökerekkel és államigazgatási tapasztalattal rendelkező Pamfilova jelenítette meg azt a személyt, akiben minden választási szereplő megbízhatott. Ennek megfelelően 2016. március 28-ától új típusú vezetője lett ennek a különleges jogosítványú testületnek. Pamfilova néhány hét alatt felgyorsította a KVB rendelkező munkáját, lecserélte az apparátus nem kellően hatékony részét, valamint a régiókban, helyi szinteken működő Választási Bizottságok döntő többségét. A választások előkészületeire, a kampányra és a szeptember 18-i voksolásra vonatkozó menetrenddel együtt, nyilvánosan megfogalmazta a tevékenységi krédóját is: „a KVB szervezetének rendkívül operatívnak kell lennie … az előző választások tapasztalataiból tanulva a törvényességet minden szinten a legkövetkezetesebben be kell tartani és tartatni … ami nem felel meg a választópolgárok igényeinek, azon változtatni kell … a cél annak elérése, hogy a választások valóban becsületesek, átláthatóak, nyitottak és az emberek számára érthetőek legyenek, hogy az eredmény tisztességességéről, tisztaságáról senkinek ne lehessen kétsége”.    

A közvetlen választási előkészítő folyamat 2016. június 18-val indult. A pártok ekkortól jelenthették be részvételi szándékukat és meg is kezdődött az indulásuk törvényesítése. A nyilvántartott 77 pártból 75 indulhatott volna, de csak 22 jelentkezett és közülük 19 próbálkozott az előírásoknak megfelelni. Végül az Állami Duma választásokon 14 pártnak a részvételét fogadta el a KVB törvényesnek.  Az augusztus 20-tól szeptember 16-ig tartó kampányban az előző választásokon indult 7 párton túl (kivéve az „Igaz Ügy (Правое Дело)” pártot, amely nevet változtatott), újabb 7 politikai szervezet kapott esélyt, alapvetően lefedve az adott oroszországi viszonyok között értelmezhető politikai érdekeket és értékeket:

• A hatalom az „Egységes Oroszország” párttal képviseltette magát az indulók között;
• a rendszer-konform ellenzék baloldalán a kommunista KPRF és a szociáldemokrata „Igazságos Oroszország”, a jobboldalán pedig a liberális-nacionalista LDPR;
• az addig parlamenten kívüliek is hasonló spektrumot alkottak: a „Kommunista Párt. Oroszország kommunistái”, a „Haza”, az „Oroszország Patriótái”, a „Nyugdíjasok Oroszországi Pártja” a baloldal árnyalataiként léptek fel a putyini rendszer támogatóiként, de a végrehajtó-hatalom ellenzékeként; a „Zöldek”, a „Civil Platform” és a „Civil Erő” szintén rendszertámogató, de a közvetlen demokrácia érdekérvényesítését hangsúlyozó ellenzékként;
• a „Növekedés Pártja”, (amely az Igaz Ügy (Правое Дело) utódja) és a „Jábloko” mérsékelt rendszer-ellenzékként és a „Parnas”, radikális rendszeren kívüli ellenzékként.

A pártok választási felkészülésében és a kampányukban találhatók azok az innovatív elemek, amelyek miatt nevezhető elsősorban a 2016-s parlamenti választás a civil társadalom által befolyásoltnak. Három ilyen tényezőt érdemes különösen kiemelni: a jelöltek kiválasztását; a pártok közötti nyilvános vita intézményesítését; a választási folyamat egészének civil ellenőrzés alá helyezését.

• Oroszországban először fordult elő, hogy pártok késznek mutatkoztak a választási listájukra, ill. az egyéni jelöltjeikre vonatkozóan „előválasztás” keretében konzultálni a választópolgárokkal. Az előválasztás, vagy ahogyan az amerikaiaktól átvették, oroszul „пра́ймериз (primary election)”, arra szolgál, hogy az adott párton belül kiválasztódjon az a jelölt, akire a választókerületben vélhetően a legtöbben voksolnának. Kísérletek 2000 óta többször is előfordultak arra, hogy a pártok együttes indulását éppen az előválasztás segítségével valósítsák meg, de ezek sikertelennek bizonyultak a programok összeegyeztetésének lehetetlensége miatt; ill. lokálisan, csak egy városban, vagy régióban próbálták ki ezt a módszert. A 2011-s parlamenti választásokat azonban az „Egységes Oroszország” párt – a korábban említett feszült társadalmi körülmények csillapítására – az akkor létrehozott „Összoroszországi Népfront”-ra támaszkodva gondolta győzelemre vinni. Ezért a csatlakozott civil szervezetekből és a párt aktivistáiból válogatták ki az előválasztás – amelyet „össznépi prajmeriznek” neveztek – részvevőit. Ugyanakkor maga az akció csupán nevében volt „választás”, mert a jelölteket egy bizottság választotta ki, és akik szavaztak rájuk, azok is előre kiválasztott párttag-elektorok voltak. Ezek az „előjátékok” végül is nem hagytak nyomot a tényleges parlamenti választás folyamatán. A „kvázi-előválasztás” nyertesei 2011-ben nem is kerültek az Egységes Oroszország pártlistájára. Mégis fontos szerepet játszott ez a kísérlet, egyrészt a párton belüli demokratikus viszonyok alakításában, a pártot a parlamentben képviselők személyiségének a „formálásában”; másrészt pedig a civil társadalom részvételi felelősségének az intézményesítésében.

A 2016-s parlamenti választások előtt négy párt is „prajmerizt” alkalmazott. Pontosabban az „Egységes Oroszország” alapállása lett ekkorra, hogy a képviseleti demokráciát szimbiózisban valósítja meg a közvetlen demokráciával, s ezért az Állami Duma képviselő-jelöltjeit a civil társadalommal együtt választja ki. A rendszeren kívüli ellenzék pártjai – érzékelve, hogy listával külön-külön indulva és az egyéni körzetekben egymással szemben jelölteket állítva sikertelenek lesznek, mert megosztják az egyébként is kisebb létszámú támogatói bázisukat - ezért gondolták úgy, hogy legalább az egyéni körzetekben egy-egy közös jelöltet állítanak, és azt választják ki prajmerizzel. Megegyezni azonban képtelenek voltak, s így pártonként próbálkoztak. 

Egyedül sikeres előválasztást az „Egységes Oroszország” párt és az „Összoroszországi Népfront” együttműködése eredményezett. Tanulva a korábbi hibákból, ezt szinte teljes értékű választásként szervezték meg és bonyolították le mind a 225 választói körzetben. Több hónapos előkészítést lezárva az előválasztásra 2016. május 22-én egyszerre került sor mindenütt. A részvételt semmi nem korlátozta, hiszen nyitottá tették valamennyi szavazati joggal rendelkező oroszországi állampolgár számára. Az összes szavazati joggal rendelkező 10%-a, közel 10 millió fő adta le szavazatát. Jelölt lehetett – néhány szokásos korlátozás figyelembe vételével – bármelyik szavazati joggal rendelkező oroszországi állampolgár. Volt olyan választó körzet, ahol tucatnyinál többen mérették meg magukat, összesen több mint háromezren próbálkoztak. Főként szociális kérdésekkel foglalkozó civil szervezetekben tevékenykedő – orvosok, pedagógusok, mérnökök – jelöltették magukat, de számos ismert művész, sportoló, jogász, tudós és munkás is kiállt a közösség elé.  A Népfront vezető-stábjának társelnöke, Alekszandr Brecsálov értékelése szerint a mozgalom szinte minden körzetben jelöltet állított az előválasztáson, és közülük „mintegy 100 részvevő ért el nagyon jó eredményt” 

Az Egységes Oroszország pártlistájára és egyéni képviselő-jelöltjei közé olyan mértékben kerültek az előválasztáson feltűnt új, többnyire nem párttag személyek, hogy végül a parlamenti frakció közel 50%-a kicserélődött. Bár a duma-képviselők mindegyikének előírták a megmérettetést az előválasztáson, többen mégsem vállalták, ill. alul maradtak a civilekkel szemben. Az előválasztást a párt-politikusok „ajánlásnak” tekintették, s ezért nem csak a győztesek váltak reális jelöltekké az érdemi választásra, ami okozott némi feszültséget. Ugyanakkor az Egységes Oroszország győzelmi „tarolásában” – különösen az egyéni körzetekben – kiemelkedő szerepet játszott az előzetes civil társadalmi jelölt kiválasztás. Az előválasztáson indulók a felkészülés során találkoztak a választóikkal, megismertették velük a párt programját, saját tevékenységükre vonatkozó elképzelésüket annak megvalósításában, és így kiderülhetett a lakosság mit vár el a hatalomtól, kit tart szimpatikusnak a képviseletére. A hiányosságok is felszínre jöttek, mert pl. az adott helyen elutasítottságot érzékelve a prajmeriz hatására, 18 egyéni körzetben a párt nem jelölt senkit a Duma-választásokon. A sikeres akció tanulságait a párt vezetője, Medvegyev miniszterelnök vonta meg: „miért is fontosak az ilyen események, mint az előválasztás - tette fel a kérdést - számos emberünk úgy véli, hogy a döntések a magas párt vagy hivatali szobákban születnek, és sokan egyszerűen nem hiszik el, hogy egy embernek lehetősége lehet jelentkezni és támogatást kapni – a mi előválasztásunk bizonyíték erre a lehetősségre”. 

Az alapgondolatnak – amely a képviseleti és a közvetlen demokrácia szimbiózisát jelenítette meg a civilek részvételével az előválasztások folyamán – további megnyilvánulása, hogy 2016. november 22-én, a Népfront tevékenységét értékelő összoroszországi fórumon megjelent az államfő, Vlagyimir Putyin is, és elismerően értékelte a népfront mozgalomnak a civil társadalom képviseletében játszott szerepét a rendszer konszolidálódásáért. Kiemelte, hogy „az ОНФ tevékenységébe az egész országban több tízezer ember kapcsolódott be. Ha az emberek ráhangolódtak az ilyen munkára, ez a bizalmukat jelenti.” A népfront tevékenységének a kiterjedése mind szélesebb körökre pedig – emelte ki az államfő – arra mutat rá, hogy a civil társadalom kész együttműködni az oroszországi politikai rendszer hatalmi intézményeivel, s magával az államfővel. A kölcsönös bizalom mutatkozott meg a választások során is. Mindebből következnek az együttműködés újabb feladatai, amelyeket Putyin elnök a civil társadalomnak a kezdeményező és ellenőrző feladataiban nevesített, megjegyezve, hogy ennek eredményeként az utóbbi három évben máris 227 milliárd rubelt takarított meg az ОНФ a költségvetésnek. A jövőben az Elnök és az ОНФ együttműködésében a hangsúly a szociálpolitikán, valamint a környezetvédelem, az útépítések és mindenütt a költségek becsületes felhasználásában van. A közvetlen demokrácia intézményesítésének fejlesztésében az irányt az egész országban a regionális és helyi önkormányzatiság erősítésében jelölte ki.    

• A 2016-s választások kampányában különleges jelentőséget nyert a pártok és az egyéni mandátumokért indulók közötti kötelező nyilvános vita intézménye. A civil társadalom elérte, hogy mielőtt az emberek szavazni mennek, alaposan megismerkedhessenek a szervezet programjával, a jelöltek nézeteivel, elképzeléseivel a gazdaságról, az elosztásról, a kultúráról, az ország biztonságáról stb.; valamint a személyek kiállásáról. A Központi Választási Bizottság 2016. augusztus 16-n döntött arról, hogy valamennyi országos, regionális és helyi TV-nek, Rádiónak ingyenesen vitákat kell rendeznie a választáson indulók között. Sorsolással eldöntötték a pártlisták sorrendjét a szeptember 18-i szavazáson, s ezt a sorrendet a vitákban is be kellett tartani. A kampány idején, minden nap egy-egy órás - a szereplőknek azonos részidőt biztosító, előzetes és az adás során, vagy azt követően foganatosított „cenzúra” és egyéb jellegű kontroll nélküli – vitán mutatkozhattak be a pártok és jelöltjeik,. Ugyanakkor a választáson indulásra jogosult pártoknak kötelezővé tették a részvételt a vitákon. A választási törvénynek megfelelően az említett vitákon túl még minden pártnak lehetővé tették, hogy legalább egy órás adásidőt használhasson a videó, hang és más effektusok révén mondanivalója közvetítésére. Ezek az agitációs anyagok augusztus 22 és szeptember 16 között, munkanapokon minden érintett párt igénye szerint kerültek közvetítésre. A pártok közötti vitákat pedig – az egyes TV csatornák, rádiók eltérően, de azonos koncepció szerint – úgy szervezték, hogy munkanapokon az esti fő műsoridőben 19 órától kerüljenek adásba, egyszerre 4-4 párt képviselőinek részvételével. 

  A pártok televíziós vitái valóban össztársadalmi érdeklődést keltettek és jelentős mértékben befolyásolták a választópolgárok döntéseit.  Különösen izgalmassá tették a kampányt azért is, mert a legfontosabb témákban a pártok vezetői, szakpolitikusai röviden az adott politikai szervezet program-mondanivalóját nem csak kinyilvánították, hanem ütköztették is a többi politikai konkurenssel. A 14 párt megszólalásainak tartalmából, a szereplők stílusából, vitaképességéből, az eltérő program-javaslatok befogadási készségéből stb. a nézők, hallgatók döntést hozhattak a szavazatukat illetően. Kiderültek az alapvető lényegi ellentétek, az összeegyeztethető és az együttműködést kizáró felfogások az ország állapotáról, szerepéről a világban, és a perspektíváról, a tennivalókról. Szemléltetésként néhány példa. A „Kommunista Párt. Oroszország kommunistái” a programját „Tíz sztálini csapás a kapitalizmusra” hívó-jelmondattal hirdette.  A „Nyugdíjasok az Igazságosságért Oroszországi Pártja” azzal állt ki, hogy a programját a nép írta, és azért, mert a nyugdíjasok 42 millióan vannak, ott kell lenniük a parlamentben, sőt az ifjúság problémáinak megoldását is ez a párt vállalja fel.  A „Parnas (Nép Szabadságának Pártja)” képviselte a „rendszeren kívüli ellenzéket”, és ennek megfelelően viselkedtek a szónokai. Legtöbbször a programjuk kifejtésére szánt időt csupán annak szajkózására használták ki, hogy „Putyinnak mennie kell”, és „Oroszország csak Putyin nélkül” fejlődhet.  A többi pártnak is megadatott a sajátos nézőpontjának bemutatása, és sokáig lehetne sorolni a kiábrándító szerepléseiket. Ráadásul gyakran a vitákban a személyeskedés vette át az érvelés helyét, sokakról osztották meg a nézőkkel a múltban elkövetett eltitkolt tetteiket, vagy egymás szavába vágva nem hagyták kifejteni a másik pártot becsmérelő nézeteiket. Az is előfordult, hogy bírósági üggyé fajult az összecsapás a TV-ben, vagy a KVB-nek adott munkát, ha kiderült a jelölt „idegen állampolgársága”, ill. a „szexuális orientáltságában feltárt bűnös hajlam” stb. Nem folytatom a részletes ismertetését ennek a civil társadalom számára orientáló esemény sornak (magam is igyekeztem a legtöbb vitát végignézni) – feltételezem, hogy ennyiből is kitetszik a választói döntést előkészítő hasznossága.      

• A harmadik kiemelkedő tényező volt a 2016-s választási folyamatban az egész rendszer civil ellenőrzés alá helyezése. A korábbi választások tisztaságának, átláthatóságának, becsületességének megkérdőjelezéséből „visszamaradt” hatás következtében, a szervezésben, a feltételek biztosításában a Központi Választási Bizottság arra koncentrált, hogy „csak ne legyen semmilyen esemény, rendellenesség”. Ezt a célt szolgálta a teljes nyitottság, az előkészítéshez és lebonyolításhoz tartozó dokumentációk, intézkedések nyilvános hozzáférhetősége bárki számára; a hazai és nemzetközi „megfigyelők” szabad mozgásának segítése; a választások kontrolljára szakosodott civil szervezetek (Golosz, Civil Kontroll stb.) jelzéseinek intézményesített befogadása és intézése stb. A legjelentősebb pedig, a szavazóhelységek felszerelése videó-kamerával, s ezek összekapcsolása az internettel, amelyen keresztül a világ bármely pontján megfigyelhetővé vált az oroszországi szavazás menete.

Kijelenthető, hogy a civil társadalom „felügyelete” alatt zajlott a 2016-s Duma-választás Oroszországban. Ezt bizonyítják az imént felsoroltak. Követendő tapasztalatként kiemelkedik közülük az, hogy a sajtót „rávették” a civil szemüvegen keresztüli tudósításra; a megfigyelők hálózattá alakítása; és az a szerep, amelyet a szavazás videó-közvetítésének folyamatos elemzésében a civil „értékelő stábok” játszottak.

A sajtó bevonását a választások folyamatának reális közvetítésébe, a választási jogok védelmére szerveződött civil egyesülés, a „Civil Kontroll (Гражданский Контролл)” kezdeményezte.  Abból a korábbi megfigyelésükből kiindulva, hogy a Duma-választások tisztasága jelentős mértékben a tömegkommunikációnak a manipuláció mentes szerepvállalásától függ, felhívással fordultak a sajtóhoz. Ebben, a szervezet vezetője – Alekszandr Brod, jogász – azt hangsúlyozta, hogy „nagyon fontos a választások törvényességének a betartása feletti kontrollhoz a tömegkommunikáció eszközeinek a bekapcsolódása. A professzionális újságírói szövegek, hiteles tényekkel és kommentárokkal együtt, képesek reálisan szembeszállni az ellenőrizetlen, hazug, néha provokatív információs áradattal, amely az interneten és a bulvársajtóban minden választási kampányban manipulálni igyekszik a közvéleményt”. A lakosságtól pedig azt kérték, hogy kritikusan értékeljék a sajtóban megjelenteket és hívják fel a Civil Kontroll figyelmét, ha manipulációt vettek észre. Bár nem lehet azt megállapítani, hogy teljes sikerrel jártak, de összességében kiegyensúlyozottabb tömegkommunikációval találkozhattunk.

Ezen civil szervezet mellett számos, a választások megfigyelésére szakosodott – és a korábbiakban éppen az értékeléseikben a negatívumokat kipellengérező – egyesület kapott szerepet a KVB-től a választások tisztasága feletti „őrködésre”. Az ilyen szervezetek hálózati összefogójaként a „Hang (Голос)” a legelismertebb. A Golosz képviselői a teljes választási folyamatot és külön a szavazás és a szavazat-számlálás menetét vették górcső alá. A tapasztalataikról készített elemzésükben leírták, hogy „40 régióban a szavazás, a szavazat számlálás és a felsőbb választási bizottságok eredményhirdetései során végzett társadalmi monitoring, valamint a társ megfigyelő szervezeteknek a régiókból küldött tájékoztatása és a „Vétségek térképe” forródrótján (www.kartanarusheniy.org) kapott hírek  alapján” olyan munkát végeztek, amely „betartotta a világban mindenütt elfogadott választás-megfigyelési elemzések szabványai szerinti politikai semlegességet”. A közzé tett értékelő nyilatkozatuk  azonban azt hangsúlyozta, hogy a választási kampányban és a felkészülés menetében a szervezők „megsértették az egyenlőség alapelvét”. Bár az új összetételű KVB „kézi vezérléssel igyekezett változtatni ezen a szituáción, egyelőre mégis azt kell konstatálni, hogy a nem felesleges és bizonyos módon még a szituációra kedvező hatásuk ellenére, az erőfeszítéseik nem hozták meg az intézményesítését a hatalmi eszközök túlzott használatának a rendszerszerű kiküszöbölésére”. A Jelentés elismeri a szavazás napjának rendezettebbségét a korábbiakhoz képest, fenntartva, hogy azért 1798 valószínűsíthető szabálysértésről tájékoztatták a KVB-t. „Mindent mérlegelve a 2016-s választás értékeléseként a Golosz-mozgalom – hangoztatja a jelentés - azt a következtetést vonta le, hogy az Oroszországi Föderáció Föderációs Gyűlése Állami Duma hetedik ülésének képviselői választása messzire van attól, hogy igazán szabad és igazságosnak neveztessék”. Ez az ambivalens vélemény azután azzal válik a civil társadalom még nem rendszer-konform részének „befogadható” elemzésévé, hogy mind a törvényhozó hatalomnak, mind a végrehajtó szerveknek és a bírói, sőt a kommunikációs hatalmi ágaknak is konstruktív ajánlásokat fogalmaz meg a választási rendszer további fejlesztésére vonatkozóan. Ezzel végül is a képviseleti és a közvetlen demokrácia szimbiózisára alapozó putyini-rendszer részesévé válik.

A 95 ezer szavazóhelységben természetesen előfordultak kisebb nagyobb szabálytalanságok, kísérletek - a tapasztalatok szerint főként az egyéni képviselőjelöltekhez kapcsolódóan – jogtalan előnyszerzésre, de a szavazás során ezeket a videokamerák rögzítették és a megfigyelők, a választási bizottságok megfelelően szankcionálni tudták. Ezért is a video-kamerák használata billentette át a szavazás tisztaságának megítélését egyértelműen pozitív jelűre. 

A szavazó helységekben először Oroszországban a 2012-s elnökválasztáson jelentek meg a video-kamerák. Akkor a 182 ezer kamera telepítését és üzemeltetését a „Rostelekom” vállalta fel, a költségek kétharmadát az állami költségvetésből fedezték, a többit a cég biztosította. A parlamenti választásokon először 2016-ban használták a kamerákat a szavazóhelységek kb. 30%-ban, de azzal a különbséggel, hogy a választási bizottságok mellett, autonóm felhatalmazással, külön erre a célra berendezett helységben, „civil-stábok” figyelték a monitorokon a beérkező látványt.  Ezek a civil megfigyelők folyamatosan értékelve a látottakat, minden kétes, csalási kísérletre utaló mozzanatot azonnal jelentettek a választási bizottságnak, és maguk is intézkedtek, egészen addig, hogy leállíthatták a szavazó helység működését a helyzet tisztázásáig. A videó felvételeket a választási eredmények országos lezárása utánig megőrizték, és esetleges bírósági ügyekben perdöntő bizonyítékul szolgálhattak.  Hitelesen kijelenthető, hogy a nyilvánosságnak ez a magas szintje képezte az alapját a 2016-s parlamenti választás megkérdőjelezhetetlen érvényességének.

Az a stratégia, amely beemelte a „domesztikált” civil társadalmat – mint a közvetlen demokrácia letéteményesét – a törvényhozó hatalom megválasztásába, vagyis a képviseleti demokrácia működési folyamatába, sikerrel vizsgázott 2016-ban. Az értékelést végzők – a KVB és a hazai és külföldi megfigyelők – összegzéseiből ez még nem derült ki, mert a „hagyományos” szempontok szerint szemlélték az eseményeket. A fő kérdés – különösen a legutóbbi, 2011-es választások körüli zavargások miatt – az volt, hogy „tiszta, áttekinthető, vagy ismét hamisított, elcsalt, részrehajló stb. procedúra tanúi lehettünk”?! A KVB szervezése kissé „görcsösre” sikerült, mert annyira akarták az új vezetők, hogy „ne történjen semmi rendellenesség”, hogy az értékelésekben megfordult a sorrend: a tartalom, vagyis „miről is döntöttek a választó-polgárok” helyett, előtérbe került a „hogyan zajlott le a választás folyamata”. A KVB elnöke, Ella Pamfilova a választások egész folyamatát értékelve állapította meg: "Bizonyos szabálysértések ellenére, amelyek léteznek, és amelyeket az utolsó panaszig kivizsgálunk – mégis ennek ellenére a választás legitímen zajlott le”.  S, csupán ezt követően esett szó a „választás tartalmi tényezőiről”. Holott döntően a tartalmi tapasztalatai és főként következményei emelik ki a 2016-os választásokat a korábbiak közül. Miről van szó:

• Először is, az eredményről. A szavazásra jogosultak 47,88%-a (52.700.992 fő, amely kb. 10%-al kevesebb a 2011-esnél) járult az urnákhoz. Miután a törvény nem határoz meg részvételi határt, a választás megtörténtnek minősült. Ennek ellenére kérdéseket vetett fel az a tény, hogy a nagy városok – főként Moszkva (35,22%) és Szentpétervár (25%) – lakosai többségükben távol maradtak.   

A leadott szavazatok alapján továbbra is az addigi négy párt került listáról, frakcióalakító-képesen a Dumába, valamint még két párt „mutatóba”. Az Egységes Oroszország pártja 54,2%-al, 140 mandátumot kapott, a КПРФ másodikként 13,4%-al, 35 mandátumot, az ЛДПР 13,14%-al, 34-t, az „Igazságos Oroszország” pártja pedig, 6,24%-al, 16-t. A többi párt nem érte el a parlamentbe jutáshoz szükséges 5%-s küszöböt, és listáról nem tudták képviselőiket a törvényhozásba juttatni. Az egyéni választói körzetekben is a hatalmi-párt jelöltjei kapták a döntő mennyiségű szavazatot, a 225-ből 203 képviselői hely lett az övék. A kommunisták és az „esszerek” 7-7 egyéni képviselője, míg Zsirinovszkíj pártjából 5-en kaptak bizalmat a körzetükben. A „Haza” és a „Civil Platform” pártok képviseletében mandátumot nyert el egy-egy fő, valamint még egy „párton-kívüli”, önjelölt is. Az új összetételű Állami Dumában annyi változás történt, hogy az Egységes Oroszország párt alkotmányozó többségre tett szert a maga 343 mandátumával (76,2%), a КПРФ 42 (9,3%), az ЛДПР 39 (8,6%) és az „esszerek” 23 (5,1%) képviselői, valamint a 3 egyéni mellett. 

• A választási folyamat egészének a menete és végül az eredmény is az ország stabilitásáról, a rendszer konszolidáltságáról tanúskodik, s arról, hogy a nemzetközi környezetből áradó kimondottan destabilizációs szándékú nyomásgyakorlás nem rendítette meg a lakosság meghatározó többségének felzárkózását az elnök és az általa vezetett politikai erő iránt. A parlamenti választás mellett, ehhez hozzá kell tenni a régiókban és a helyi önkormányzatok szintjén lezajlott választásokat is, amelyek során több mint 90 ezer mandátum talált gazdára. 

Ugyanakkor néhány tényező arra utalt, hogy ezzel a választással lezárult egy újabb periódus Oroszország fejlődésében. Ahhoz, hogy a globális biztonsági és együttműködési világrendszerben lépést tudjanak tartani a dinamikusan fejlődő „pólus-országokkal” – Kínával, Indiával, Japánnal, az átformálódó USA-val, Európai Unióval stb. – szükségessé vált a politikai rendszer „görcsös megfelelési kényszerének” a feloldása. A képviseleti és a közvetlen demokrácia szimbiózisának gyakorlattá tétele járható útnak bizonyult, de a bürokrácia intenzívebb felszámolása még várat magára. A Dumába jelentős számban kerültek új, szakmailag felkészült, a civil társadalom „ember-közeliségében” edződött, fiatal képviselők. Hasonló módon kezdődött el, közvetlenül a választásokat követően, az elnöki-apparátus és a kormányzat tisztségviselőinek „frissítése” is. Kiemelt figyelmet érdemel pl. a Duma elnökének személyében; valamint az államelnöki apparátus élén és miniszteri posztokon bekövetkezett változás. 

• A hatalmi-párt „túlgyőzte” magát, de egyúttal ezzel lehetőséget is teremtett néhány megérett probléma megoldására. Elsődlegesen ilyen feladat az 1993-ban – erőszak árán született – Alkotmány korrekciója, az új körülményeknek és követelményeknek megfelelően. Erre vonatkozó konkrét utalás az államfőtől, vagy a környezetének meghatározó személyiségeitől még nem hangzott el. Ugyanakkor számos részkérdés napirendre tűzése mégis az alkotmányozás előkészítésére utal. Ilyennek fogható fel, hogy Putyin a szavazás lezárását és az előzetes eredményhirdetést követően azonnal értékelt, és kiemelte az alkotmányozó többség tényét, azzal kiegészítve, hogy „mindenképpen megőrizzük a többpárt-rendszert” valamint „egyaránt támogatjuk a patrióta és a nem-kormányzati civil társadalom fejlesztését”.  Ugyancsak ilyen jelzésnek fogható fel, hogy a Duma bizottságainak a kialakításakor az alkotmányozó többséggel rendelkező Egységes Oroszország párt a 26-ból a felét átadta a többi parlamenti pártnak, mintegy gesztusként az együttműködésre a nagy feladat előtt.  Az országon belüli más tényezők – pl. az üzleti világban – szintén kalkulálnak a politikai rendszert érintő alkotmányos értékű változásokkal.  „Hallani olyan hangokat – írja pl. az általában jól értesült БизнесOnline – hogy a Kreml az egész állami mechanizmus totális átszervezésére és megtisztítására készít terveket. Az információ igazságát … lehetetlen értékelni, ezt majd az idő megteszi. Ugyanakkor, ha igaz, akkor a közel jövőben gyakorlatilag új állam vár ránk, amely hasonlatos lesz a Szovjetunióhoz, valami olyan köztes az elnöki és a parlamenti köztársasághoz képest, tervhivatallal, KGB-vel, és hivatalos ellenzékkel”.  A „rendszeren kívüli ellenzék” is azonnal megtette a „tétjeit” az alkotmányozó többségből létrejöhető új helyzetre vonatkozóan. Az egyik gyakran publikáló ellenzéki személyiség, Valerij Szolovej, a MGIMO professzora, azt prognosztizálta, hogy a „átalakulások már 2017-ben elkezdődnek”.  A véleményének a tartalmát pedig a Hodorkovszkij által patronált „Oroszország: öt lépés a jövőbe (Россия: пять шагов в будущее)” címmel készített programmal azonosíthatjuk, amely javasolja az „utat a valamikori impériumból a nemzetállamba”. 
• Amit biztosan lehet tudni, az a 2018-ban esedékes elnökválasztás előkészítése az új helyzetben. Nyilvánvaló, hogy az alkotmányozó többséget elnyerő Egységes Oroszország politikai erejével a háttérben, fel sem merülhet, hogy nem az általa jelölt személy lesz a következő elnöke Oroszországnak. Az azonban már szinte minden sajtótájékoztató standard kérdése: indul e Vlagyimír Putyin a megmérettetésen. Semmilyen alkotmányos, törvényes akadálya nincs a jelölésének, csupán a személyes elhatározottsága lehet a mérvadó. A jelenlegi államfő azonban, még nem döntött, pontosabban nem jelentette be a szándékát. Az elgondolásait ugyan megismerhetjük pl. az amerikai CBS TV-csatornának még a parlamenti választást megelőzően adott interjújából. Arra a kérdésre, hogy „meddig kíván hatalmon maradni?” – a következőt válaszolta: „Milyen sokáig — két körülménytől függ. Először, feltétlenül pontosan betartom az Alkotmány által előirányzott szabályokat. De, nem vagyok biztos benne, hogy köteles vagyok teljesen alkalmazkodni ezekhez a szabályokhoz. Ez már az ország, a világ konkrét helyzetétől, és a saját hangulatomtól függ majd”. A válasszal kapcsolatos konklúziót pedig a riporter vonta meg: „Ha a nemzetközi küzdőtéren és a társadalmi-gazdasági szituációban az események nem kedvezően alakulnak, és a Kreml nem lesz képes megtalálni a hazai elit hosszú távú békéjét biztosító formulát, Putyin egészen a 2017 őszi választásokig arra törekszik majd, hogy maximálisan fenntartsa a bizonytalanságot az indulásával kapcsolatban”.  Így lesz e, vagy másként – valóban sok tényezőtől függhet, és csak a döntés közzétételekor tudjuk meg.

Ugyanakkor a választás előkészítése elkezdődött. Ennek első jele, hogy az elnöki-adminisztráció új első vezető-helyettese – akinek ezek szerint ez is a feladata lesz – Szergej Kirijenko, 2016. november 1-én teára hívta meg a legismertebb és legbefolyásosabb „polit-technikusokat”, hogy megvitassa velük a 2018-s elnökválasztás kérdéseit. Az RBK információja szerint a „politikai rendszer stabilitásának megőrzéséről” is szót váltottak.  Az államfő szóvivője Dmitrij Peszkov pedig, a Gazeta.ru-nak erősítette meg, hogy „ha Vlagyimír Putyin dönt a 2018-s elnökválasztáson indulásáról, akkor a kampány során a választókkal a kapcsolattartásban figyelmet fordítanak majd az internet hasznosítására.”  Minden bizonnyal – és jelek vannak is már erre – ismét megmérettetik magukat a parlamenti ellenzék pártvezetői, de még nem érzékelhetőek az előkészületeik. A rendszeren kívüli ellenzék azonban, már beindította a kampányát, mert előválasztásokon tervezi megtalálni a megfelelő megoldást. Az első információk szerint az alapgondolatuk: „Putyin helyett, Hodorkovszkij nélkül (вместо Путина и без Ходорковского)”.  

Biztosra vehetjük, hogy a közben kialakult nemzetközi körülmények – elsősorban az USA új elnökének, Trumpnak a csatasorba állása, s az ebből következő fejlemények – a következő évben döntés kényszerbe hozzák az oroszországi politikai osztályt, és a mai erőviszonyokat figyelembe véve, Vlagyimir Putyin elindul azért a „vezetői” posztért, amelyet kiró rá a történelem. Ennek a „hangvételét” megtapasztalhattuk a Föderativ Gyűléshez intézett 2016-s év végi „üzenetében”. Kiemelte a civil társadalom jövőbeni megerősített szerepét, az önkéntesek áldozatos munkájának jelentőségét, és a fejlődés kulcsának a szociális felzárkózást, az egészségügy és kiemelten a technikai megújulással szervesen együtt haladó oktatás, tudáshoz jutás feltételeinek a megteremtését. A politikai rendszer megújítását pedig az alábbiakkal alapozta meg: „a választópolgárok meghatározták a választási kampány eredményét, megválasztották az ország alkotó fejlesztésének útját – mondta - bebizonyították, hogy egészséges, igazságos követelményeivel magabiztos társadalomban élünk, amelyben erősödik az immunitás a populizmussal és demagógiával szemben, és magasra értékelődik a kölcsönös támogatás, az összetartás és az egység.” A tovább lépést ezen az alapon pedig, abban láttatta, hogy „természetesen nem valamilyen dogmákról, látszat, hamis egyezségekről, s főként nem meghatározott világnézetre kényszerítésről van szó – a történelműnkben – miként jól tudják – előfordult ilyen, de mi nem készülünk visszatérni a múltba”.  A jövőre vonatkozó stratégiát pedig még alaposan át kívánja gondolni és megkonzultálni a társadalommal.

(Az 1989-s fordulat a világban a hidegháború abbahagyásának eredményeként következett be. A legfontosabb az volt, hogy elkerültük a nukleáris háborút. Ugyanakkor számos kérdés nem tisztázódott minden ország és nép számára kielégítő módon. Ilyen pl. az addigi két szembenálló pólus – az USA és a Szovjetunió (majd Oroszország) – közötti poszthidegháborús viszony értelmezése az információk áramlásában. Az USA ragaszkodott ahhoz, hogy győztesnek tekintsék, az orosz nép viszont 2000 után egyértelművé tette, hogy kölcsönösségi alapon megegyezés volt, és semmivel sem kisebb jogai vannak az érdekei érvényesítésére a világban, mint bárki másnak. Ebből azután számos feszültség forrás alakult ki, és a 2010-s években már az információs háború szinte a korábbi szintű szembenálláshoz vezetett.

Ebbe a küzdelembe belesodródott Magyarország is. Nem részletezve az okokat és azt sem, hogy az ország megosztottságában milyen szerepe van ennek a külső tényezőnek, csak egy vonatkozását emelem ki. A magyar társadalom nem tud eligazodni abban, hogy milyen ország lett Oroszország, más e, és ha igen, mennyiben más mint a Szovjetunió volt? Az orosz politikai berendezkedést a világ illiberálisnak ítéli meg, sőt diktatórikusnak, amelyben a civil társadalomtól még a levegőt is elszívja a hatalom. Folytathatnám tovább a kérdéseket és az ismeretek hiányát, az előítéleteket és a felületes, esetleg ellenséges magyarázatokat. Különösen bonyolítja a helyzetet, hogy a születésétől szovjet/orosz ellenes politikai szervezet – a Fidesz (és a magához szippantott jobboldali –konzervatív politikai osztály) – taktikai szempontokat követve pávatáncot járva libikókázik a Nyugat és Oroszország között.

Valamennyi kérdés tisztázása hosszadalmas elemzést és az ahhoz kapcsolódó vitákat érdemelne. Van azonban egy olyan kérdés, amely a magyar társadalom hazai megosztottságában érvként jelent meg. A jelenlegi magyar hatalom olyan támadást intézett a civil társadalom, különösen a külföldről támogatott civil szervezetek ellen, amelyet a közvélemény az orosz példa inspirációjának, sőt az államfő közvetlen befolyásának tulajdonít. Különböző indíttatású kutató szervezetek, hazai és külföldi politikusok evidenciaként hivatkoznak az utóbbi években született oroszországi törvényekre, amelyek korlátozzák a külföldről anyagilag támogatott civilek tevékenységét, amellyel magyarázzák az Orbán-kormány hasonló irányultságát. Az ellenzéki politikai szervezetek a jelenlegi hatalmi-rezsim elleni fellépésüket szinte felcserélik az oroszok, a „Putyin” elleni küzdelemmel. Az LMP társelnöke meghirdette, hogy „aki Putyinra szavaz, az Orbánra szavaz”, mintha a magyaroknak ez lenne a választási lehetősége. Azt gondolom, hogy minden részletes magyarázat nélkül is „szabad szemmel látható” a torzítás, a manipuláció, amely zsákutcába vezeti a magyar társadalom ország jobbító erőfeszítéseit.  

Fontosnak tartom legalább a civil társadalom ügyében a probléma tisztázását. Azokkal az interneten megjelent egyoldalú leírásokkal szemben, amelyek az oroszországi viszonyok felszínét „kaparták meg”, az alábbiakban valamennyire mélyebb elemzést ajánlok az érdeklődők figyelmébe. Az elemzés egyik fejezete a Szovjetunióból a kapitalista Oroszországba átrendeződés bemutatásának.)     

1. A szovjet-orosz átmenet civil társadalma.

A ’90-s évek elején valamennyi társadalmi és civil szervezet tevékenységét a teljes körű „átpolitizáltság” jellemezte. Viszonyulniuk kellett, először a Szovjetunió „létéhez vagy nem létéhez”; azután – amelyek „adekvátan” viseltettek – arra kényszerültek, hogy a „szocializmus vagy kapitalizmus” rendszer-választás valamelyik oldalára álljanak.  A végeredmény az lett, hogy szinte mindegyik „szovjet-szocialista” örökségű társadalmi szervezet, a számára megszokott, addigi rendszer „megújított-megtartása” mellett kardoskodott; a peresztrojka során létrejöttek pedig – az érték- és érdek pluralizmus, a demokratizálódás híveiként – a társadalmi-gazdasági és politikai „rendszer totális cseréjéért” küzdöttek. A hagyományos szervezetek közül azokban, amelyek korábban is valamelyest rendelkeztek autonóm cselekvési potenciállal – tudományos, művészi alkotó közösségek stb. – a tagság politikai nézetei mentén szakadás következett be. Az Írók Szövetsége pl. Leningrádban (ez másutt is megtörtént) kettévált: a városi (amelyben a liberálisok gyülekeztek) és a megyei (amelyben a „rendszerhez ragaszkodók” maradtak) szervezetekre. Tudományos körökben hasonló jelenségek játszódtak le. A kialakult zűrzavart jellemzi, hogy még a hobbi-tevékenységek szervezeteinek szövetségei – pl. horgászok, lepkegyűjtők stb. - is ilyen politikai törésvonalak mentén osztódtak. Nem folytatva a jelenség részletezését további példákkal, pusztán a vákuum keletkezését és a megoldáskeresés feszültségét kívántam érzékeltetni.

Kardinális fordulatot eredményezett a civil szférában is a Szovjetunió felbomlása (1991); majd az újjászületett Oroszországban a szovjet-szocialista társadalmi-gazdasági formációnak, a politikai rendszernek a „visszacserélése” (1993), az 1917-ben forradalommal „elsöpört” burzsoá-demokrácia, nyugat-orientált liberális változatára. A gorbacsovi időszakhoz képest – amikor már működtek liberális értelemben vett civil szervezetek – az új irányultságú politikai rendszerben a szembetűnő megkülönböztető vonás, a létezésük, a tevékenységük legalizálásának egyszerű bejelentési kötelezettségében mutatkozott meg. Az Oroszországi Föderáció rendszerváltó alkotmányának 1993. decemberi megszületésével elkezdődött az új hatalom berendezkedése, és lépésről lépésre a politikai rendszer, az állami és többpárti szervezeti struktúra kiépítése. A gazdasági befolyásért, a politikai hatalmi pozíciókért folytatott harc lekötötte a figyelmet mind a központi, mind a regionális és helyi szinteken. A civil szféra számára megnyílt a lehetőség a független és autonóm szervezkedésre. Ezt a körülményt elsődlegesen a beáramló külföldi „tanácsadók”, ismerték fel, és biztosították is az aktivizálódás „hátterét”. A civil szférának, elsősorban az NGO-knak a fő „mozgató erői”, az erre szakosodott amerikai és más nyugati globális hálózatok lettek - a National Democratic Institute, az International Republic, a National Endowment for Democracy, a Charity Aid Foundation, német egyházi „jószolgálati” alapok és mások – amelyek a szervezetépítés segítése mellett, az ideológiai irányultságot is meghatározták. Ezek a nagy tapasztalattal rendelkező szervezetek rövid úton kialakították a saját moszkvai központjaikat és onnan irányítva az egész országot lefedő regionális és helyi alegységeket, megbízottak rendszerét építették ki. Az oroszországi civil társadalom strukturálódásának ebben a történelmi szakaszában a meghatározó metodikai centrumok lettek az amerikai, brit és a többi nyugati politikai pártokhoz kötődő alapítványok moszkvai egységei.  Rajtuk kívül a civil szerveződések még három területről verbuválódtak:

• a betiltásuk, majd létjogosultságuk bírósági tisztázását követő „éledezésük” után önállóan, vagy a korábbi politikai kapcsolatukhoz valamilyen formában kötődően, a megőrzött, vagy átmentett ingatlanjaikra, egyéb anyagi, pénzügyi forrásaikra és személyi állományukra alapozva újjászerveződtek a szakszervezetek, a gyermek és ifjúsági, a nőszervezetek, valamint szinte minden korábbi társadalmi és tömegszervezet;
• a peresztrojka idején létrejött és a pártosodásnak „ellenállt” civil érdekvédelmi, jogvédő, lokálpatrióta, hagyományőrző stb. szervezetek; a szakmai-kamarák és alkotó-értelmiségi szervezetek, szövetségek; valamint a regionális és helyi önkormányzatok mellett kialakult NGO-k;
• az újjáéledő pravoszláv egyház (és külső támogatással a többi, Oroszországban jelenlévő konfesszió) a hívők „legalizálására” és az egyház tevékenységének a széleskörű megismertetésére oktatási, szeretet-szolgálati, egyéb karitatív szervezeteket hozott létre.

A civil társadalom szerveződéseinek törvényi szabályozása 1995-ben kezdődött, az Oroszországi Föderáció Polgári Törvénykönyvének 1. részében, majd az 1996. január 12-én kelt törvényben fogalmazódtak meg a nonprofit szervezetekre vonatkozó normatívák.  Ettől kezdve számítható a civil szféra rendezettebb fejlődése. Alakultak módszertani központok a szervezetek regisztrálásának elősegítésére, a törvényből adódó lehetőségek hasznosításának koordinálására, az NGO-k finanszírozási módozatainak oktatására stb. Készültek regiszterek a civil társadalom strukturáltságának, tematikus klasszifikációjának nyilvántartására. Eszerint ebben az időszakban pl. az NGO-kat megkülönböztették:

• újakra és a szovjetrendszerből származókra;
• olyanokra, amelyeket maguknak az állampolgároknak a kezdeményezésére hoztak létre, illetve az állam vagy az önkormányzatok szerveztek meg feladataik megosztására. Ugyanakkor a nonprofit státusz ismeretlensége; az ezzel kapcsolatos pénzszerzési lehetőségek jelentős mértékben lettek az ügyeskedés, a korrupció bázisai. Voltak NGO-k, amelyeket a „maffiák” felügyeltek; s olyan kvázi-civil szervezeti konstrukciók, amelyeket csupán jelentős pénzösszegű pályázatok megszerzésére alakítottak meg;
• nonprofit szervezet alakulhatott általános, nem konkretizálható feladatkörre; és egyes értékelések szerint a NGO-k 16%-a a részvevőinek az érdeklődési területén tevékenykedett;
• klaszifikációs szempont volt az is, hogy a társadalom számára fontos feladatot vállalt e magára. A fő hangsúly a jótékonyság, a szólás- és vallásszabadság; emberi- és polgárjogvédelem; a fogyasztóvédelem, a környezeti károk csökkentésének területét célozta meg. Így pl. karitatív és környezetvédelmi feladatot végzett az NGO-k 27%-a; jogvédőt pedig 5%. Mindent egybevetve, megállapítható, hogy az NGO-k dinamikusan fejlődtek, s az országban – régiókként egyenlőtlen bontásban – 2006-ban 14574 szervezetet tartottak nyilván, míg 2013-ban már 219 688-t.

A ’90-s évek Oroszországában sehogyan sem tudott konszolidálódni az „implantált” társadalmi-gazdasági rendszer. A „sokk-terápiával” és a privatizációval együtt járt szociális lepusztulás súlyos krízist okozott a politikai viszonyokban. Az egymást követő kormányválságok, hatalmi torzsalkodások két szempontból érintették meghatározóan a civil szervezeti szférát. Egyrészt, ismételten felmerült a lojalitás kérdése. A civil társadalomban erőre kaptak a rendszerváltást ellenző, ellene fellépni kész szervezetek; miközben a hatalom által anyagilag is támogatott új NGO-k szinte kritika nélkül kiálltak a jelcini-hatalom mellett. A másik jellemzője a helyzetnek az volt, hogy a szociális területen működő civil szervezetek vállalták magukra a társadalom elégedetlenségeinek csillapítását, a szegény-gondozást, a lumpenizálódás feszültségeinek (alkohol, kábítószerek stb.) probléma-megoldását. Ebben jelentős segítséget kaptak az 1996-1998 közötti időszakban megvalósult amerikai „Save the children (Mentsd a gyermekeket)” programtól, valamint a Soros-Alap által – Oroszországban a „Nyílt társadalom” intézménye keretében – indított kulturális, oktatási és karitatív projektektől.  Ki kell emelni az „Eurázsia” alapítványt is, amely az amerikai USAID nemzetközi fejlesztési ügynökségtől kapott finanszíális eszközeiből a regionális és helyi „hatalom által irányított NGO-knak (GANGO — government administrated NGO) 10-35 ezer dolláros pályázati támogatást juttatott. 

A pozitív jelenségek mellett, amelyek a százezernyi civil szervezetből áradtak, számos nehezen kezelhető probléma is felszínre került (szélsőséges nacionalista; idegengyűlölő, a társadalmi feszültségeket agresszívan kezelő stb. csoport). A szakmai tanácsok, tapasztalatcserék, anyagi-technikai stb. segítségnyújtással együtt járóan, a külföldi kapcsolatrendszer ideológiai-politikai hatásában is jelentős volt; ennek ellensúlyozására – esetenként éles nemzetközi érdekütközések, kölcsönös tiltakozások és szankciók közepette – adminisztratív és jogi korlátozások is születtek (pl. a Soros Alapítványt kitiltották, a külföldi alapítványok elszámolását korlátozva szabályozták, stb.).

Az Oroszországban a ’90-s években kialakult káoszt, lepusztulást, a közkeletűvé vált kifejezéssel: a „romantikus ’80-s évekből kialakult átkos ’90-seket (из романтических 80-х — в лихие 90-е)” nem a civil társadalom, gomba módra elszaporodott szervezetei, az NGO-k okozták.  Ugyanakkor a civil társadalom „több szektorúvá” válása is hozzájárult ahhoz, hogy az oroszországi társadalom rendkívül megosztott legyen. Az 1998-s államcsőd nyilvánvalóvá tette, hogy lényegi korrekcióra van szükség, mert a nyugati típusú liberális kapitalizmust nem fogadja be, az állami gondoskodásra és egalitárius elosztásra szocializálódott népnek a döntő többsége. A demokratikusnak hirdetett viszonyok, csupán a „virtuális valóságban” tűntek fel, ténylegesen pedig az agresszív és önző „rablókapitalizmus” vadhajtásai tobzódtak. A kilábalás reményét a csődből, az újabb fordulat villantotta fel. Jelcin lemondott elnöki hatalmáról, és a helyére lépő Putyin meghirdette az „oroszországi kapitalizmus rendszerének korrekcióját”, amelyben döntő hangsúlyt kapott a „történelmi kontinuitás megőrizhető eredményeinek ötvözése a szociális-piacgazdasággal”. A korrekció nem elzárkózást jelentett a globálisan integrálódó világtól, de elhatárolódást igen, az ország erőforrásainak korlátlan kiszolgáltatásától a fejlettebb, főként az amerikai tőkének.

A „patrióta gazdaság” és a „szociális követelményekre orientáltsága” gyökeres korrekciót feltételezett a politikai rendszerben, és ezért a civil társadalomban is. A még kezdetleges állagú párt-struktúra három osztatúan funkcionált: a „kommunisták”, mint legerősebbek, kiegészülve a „patrióta politikai szervezetekkel”; a „hatalmi pártok”; és a hatalomból éppen kiszorult „amerikai-barát liberális pártok”. A civil szféra részben kötődött ehhez a „besoroláshoz”, illetve a hazai politikától autonóm pályán, de mégis politikai törésvonalak mentén mozgott.

A 2000-s fordulatot követően a civil társadalom fejlődésében három szakasz különböztethető meg:

• 2003-ig, vagyis a rendszer-korrekciót legitimáló első Állami Duma választásig, amikor három év alatt el kellett dőlnie, hogy a politikai viszonyok megerősítik e a fordulatot, a társadalom beéri e annyival, amennyit visszavett Putyin a nyugat-orientált kapitalizmusra „hangolódásból”, vagy többre vágyik, avagy esetleg „visszasírja” a jelcini ifjú-liberálisokat? A civil szervezetek többsége „kivárt”, enyhítette az „átpolitizáltságát”. A nyugati vezérléssel működtetett NGO-k azonban, „libikókáztak”, részben azokat a pártokat támogatták, amelyek az új kurzus mellé felsorakoztak, de azzal a kitétellel, hogy csökkentsék a nyugatiaktól visszalépés mértékét; másrészt pedig, segédcsapatai lettek a putyini-korrekciót ellenző pártoknak.

Az tény, hogy a civil társadalom felkeltette az oroszországi viszonyokban korrekciót előkészítő politikai erők érdeklődését. Az új Elnök és csapata – közöttük volt „disszidensek”, mint Gleb Pavlovszkij, Szimon Kordonszkij és mások - úgy tekintett a civil szerveződések mindegyikére, mint  potenciális szövetségesekre az ország modernizációs programjának megvalósításában. A különböző irányzatú civil szervezeteket a hatalmi intézményektől váratlan impulzusok érték, amelyek részben „puhatolózó” szándékból „tesztelték” az együttműködési készségüket; részben pedig figyelmeztető jelleggel intették őket a „helyes viselkedésre”. Így pl. még 1999 őszén, az „Oroszország stratégiai fejlesztési programjának” előkészületeikor, German Gref invitálta a NGO-k néhány ismert vezetőjét a szociális politikával foglalkozó fejezet kidolgozására.  Ugyanakkor érzékelhetően érvényesült az a tendencia is, hogy az új kurzussal egyet nem értőket figyelmen kívül hagyták; ill. velük szemben elősegítették a hatalomhoz lojális új szervezetek létrejöttét. 

A civil szféra is érdeklődéssel viseltetett a fejlemények iránt. Főként a nemzetközi háttérrel rendelkező NGO-k érzékelték úgy, hogy számukra kedvezőtlen folyamatok indultak be, és ezért 2000 januárjában összehívták a „Jogvédők Kongresszusát”, amelyen „Közös ügy (Общее дело)” elnevezéssel megalakították a jogvédő szervezetek koalícióját. 2000. év végén pedig, Moszkvában összegyűjtötték a legjelentősebb jogvédő és más nemzetközi háttérrel rendelkező szervezeteket, és megalakították a „Népi Közgyűlést (Народная Ассамблея)”. Alapítói lettek pl. a „Memorial” történelmi-felvilágosító és jogvédő nemzetközi szervezet; a „Moszkvai Helsinki Csoport”; az „Emberi jogok és a demokrácia fejlesztésének Központja”; a „Nemzetközi Szociál-ekológiai Szövetség (МСоЭС)”; a „Fogyasztók Szervezeteinek Nemzetközi Konferenciája (КонфОП)”; az „Összoroszországi társadalmi mozgalom az ’Egészséges Oroszországért’”, valamint az „Oroszországi Újságírók Szövetsége” és a  „Nyilvánosság Védelme” alapítvány és mások.  A különböző területeken működő szervezetek azt tűzték ki céljukként, hogy egyesítsék a rendelkezésükre álló erőforrásokat és komplex arzenállal, szervezetten legyenek képesek fellépni a hatalommal szemben az érdekeik képviseletében. Az első ilyen nyilvános „erőpróba” akciójukra 2000. december 23-án került sor, amikor tárgyalási fórumot teremtettek az érintett hatalmi ágakkal az adózási törvényekről, hogy elérjék a NGO-k számára kedvező módosításokat.  

   A civil szféra és a hatalom viszonyának tisztázása érdekében Vlagyimir Putyin, már megválasztott legitim államfőként, találkozott a civil társadalom képviseletében meghívottak egy csoportjával 2001. június 12-én, az Oroszország függetlenségét jelképező ünnepnapon. A 30 fős delegáció a civil szervezeti szféra számos vonulatát „lefedte”, de hiányoztak a jogvédők, a környezetvédők és a „Népi Közgyűlésben” szervezkedő jelentős hálózatok képviselői. Ez a körülmény két dologra figyelmeztetett. Egyrészt, a civil társadalom nem abban az irányban haladt az utóbbi években, ami az ország fejlődésének a hazai szükségleteit erősítette volna. Ezért nagyon fragmentálttá vált: a nemzetközi hátterű szervezetek – az esetleges jó szándékuk ellenére – nem azonos irányba „húztak” a lakosság többségének a várakozásaival. Másrészt, a lakosság többségének várakozásait kielégítő új hatalom pedig, nem a külföld elvárásai szerinti civil társadalmat preferálta, hanem saját stratégiát alakított ki a civil társadalomnak a szervezeti struktúrájára és a hatalommal történő együttműködésére vonatkozóan az egyenrangúság elve szerint.  A lényegét Vlagyimir Putyin fogalmazta meg az elnökké választásának első évfordulóján rendezett első „Civil Fórumon”: "az állam és a társadalom közötti valóban partneri viszony nélkül nem lehetséges sem erős állam, sem virágzó, jólétben lévő társadalom."

Ez a fejlődési szakasz azzal zárult, hogy új összetétellel alakult át 2002 októberében az Elnök tanácsadó szerveként korábban létrehozott Emberjogi Bizottság. Fő feladataként, reális „tárgyalási terepet” biztosított a civil szervezetek és hálózataik vezetői részére az államfővel folytatható konzultációkra. A bizottság elnöke az egyik legelismertebb civil szervezeti vezető, a „Civil társadalom – Oroszország gyermekeiért” szervezetek összoroszországi szövetségének elnöke, Ella Pamfilova lett.  Napirendre került a megállapodás lehetősége az államhatalom, az üzleti világ és a civil társadalom együttműködéséről, mintegy „Társadalmi megegyezés” aláírásának ideája, amelyben rögzítették volna a rendszerváltás óta a partneri kapcsolatok formáiban, a demokratikus ország vezetésben elért eredményeket. A dokumentum előkészítése számos vitafórumon zajlott az ország több városában, és nagyon sok szervezet – az eddig említetteken kívül az üzleti világ olyan szereplői, mint a nagyvállalkozók „Üzleti Oroszországa (Деловая Россия)”, a kis és középvállalkozók „Oroszország Támaszai (Опоры России)” stb. - képviselőinek részvételével. Végül az ez időben zajló hatalmi harc az oligarchákkal – a Hodorkovszkij ügy - gátolta meg a megegyezést. Normális menetben a „társadalmi megegyezés” maga az Alkotmány. Oroszországban azonban, az 1993-ban elfogadott alap-törvény a parlament szétlövetését követően és nem társadalmi megegyezéssel született. A 2000. utáni társadalmilag elfogadott rendszer-korrekciót követően, ezekben az években megteremtődhetett volna az „alkotmányozó-helyzet”. Az új fenomén, az „oligarchák” képviselőivel azonban, még nem sikerült megegyezni. A probléma lényegére mutatott rá 2005-s előadásában Alekszandr Auzan, a Lomonoszov Egyetem professzora, s egyúttal a „Társadalmi Megegyezés” nemzeti projektjének kidolgozásával foglalkozó Intézet elnöke, mondván, hogy „a megegyezésben részvevők jogairól volt szó…amely az oligarchák által a ’90-s évek elején megkaparintott tulajdonok kompenzálásával függött össze … Fizetniük kellene azokért? Kinek kellene fizetniük? Mit kellene fizetniük?”

• A fejlődési irányért vívott csata teljes mértékben nem dőlt el az Állami Duma választáson 2003-ban, hanem 2012-ig fennmaradt a képlékeny állapot. Ugyan a nyugatorientált pártok kiszorultak a törvényhozó hatalomból, de azért a kormányzati befolyásuk erős pozíciókban maradt meg. A hatalmi párt nem szerzett abszolút többséget, bár a patrióta és szociális indíttatású kurzust a második legerősebb parlamenti erővel, a kommunistákkal és a „nemzeti-liberálisokkal (LDPR)” biztonsággal tudták tovább folytatni. Ennek következtében a civil társadalom szervezetei többnyire leváltak a „politikáról”, elfogadták a kialakult társadalmi fejlődési és hatalmi viszonyokat és „beálltak a sorba”, vagyis végezték a saját maguk által vállalt feladatokat. Kivéve azokat az NGO-kat, amelyek a nyugati istápolóik „emlőin” nevelkedtek, és a korrigált rendszer „árván hagyta” őket. Ezek a „civil szervezetek” teljes mértékben „átitatódtak a politikával” és a „putyini-rendszer” legádázabb ellenségeiként léptek fel, sokszor „überelve” a magát „rendszeren kívüli ellenzéknek” tekintő, a jelcini-időszak hatalmi pártjainak fellépéseit.

Azt lehet mondani, hogy a politikai rendszerben „köztes” állapot alakult ki. A törvényhozó hatalmat a választásokon győztes „Egyínaja Rosszija” párt működtette, összhangban a vele a rendszer-konform kérdésekben azonos platformon lévő ellenzéki pártokkal; miközben a korábbi hatalmi - de a korrekciók következtében, magukat a „rendszeren kívül helyező” - pártok marginalizálódtak. Ugyanakkor a civil társadalom azon szervezetei, amelyek a ’90-s évek elején hatalomra segítették ezeket a „rendszeren kívülre marginalizálódott” pártokat, a 2000-s évek közepétől a legerősebb - a közben az oroszországi hatalommal szembefordult külföld által támogatott - rendszer-ellenzékké váltak.

Ezzel a civil szervezeteknek az a része, amelyik „visszapolitizálódott”, elveszítette „civil” jellegét, de nem alakult át politikai-párttá. A hatalommal szembeni harcra „hívó-szó” pedig, ismételten a „demokrácia-hiánya” lett. Ezek a szervezetek 2004-től nem vettek részt a hatalom által szervezett civil fórumokon, hanem saját „Összoroszországi Civil Kongresszust (Всероссийский Гражданский конгресс)” rendeztek. Az első ilyen összejövetelre 2004. december 12-én került sor, „Oroszország a demokráciáért, a diktatúra ellen (Россия за демократию, против диктатуры)” címmel, majd ezt a következő években mindig azonos napon megismételték. 

A „politikai-ellenzéki civil szervezetek” megítélésekor szükséges figyelembe venni azt a körülményt is, hogy ebben az időben erősödött meg a Nyugat geopolitikai „érdeklődése” a posztszovjet térség iránt.  A civil társadalmat érintően különösen a „színes-forradalmak” borzolták a kedélyeket, és az a szerep, amelyet ezekben a folyamatokban a nemzetközi alapok, alapítványok és a hozzájuk kapcsolódó NGO-k játszottak. Mind Grúziában 2003 őszén, mind Ukrajnában 2004 telén, és Kírgíziában 2005 tavaszán a politikai rendszer, illetve a hatalom orientáltságának a gyökeres változtatása következett be, s minden esetben az oroszországi geopolitikai érdekekkel szemben. A „politikai technológia” lényege minden esetben azonos módon a választások hivatalos eredményének az ellenzéki politikusok általi el nem ismerésével indult, amelyet támogattak a „civil szervezetek” és a nemzetközi hátterű NGO-k. Hatalmas tömegtüntetéseket szerveztek a választási eredmények semmissé nyilvánításáért és új választások kiírásáért, amelyeket már az ellenzéki erők felügyeltek, és a győzelműkkel tetőződtek be. A Putyin elnök képviselte rendszer szembement ezekkel a törekvésekkel. A nemzetközi szervek által támogatott hazai csoportokat kontroll alá vette, az eleve a „színes forradalom” szervezésére alakult szervezetekkel szemben hasonló jellegű saját erőt hozott létre (pl. az „Én” csoporttal szemben a kormányhű, patrióta „Nasi” szervezet stb.); másrészt a működésük korlátozásával, sajtókampányokkal stb. védekeztek. 

A 2003-2012 intervallumot mégis az jellemzi, hogy Oroszország megerősödése, s ennek alapján a világgazdaságban és a geopolitikában az egyenrangúság, az egyenjogúság elvárása, ellenszenvet váltott ki a nyugati hatalmakból. Felerősödött az Oroszországgal szembeni információs harc, agresszívabbá vált a mindenoldalú geopolitikai érdekérvényesítés a posztszovjet térségben, és ehhez csatlakoztak az oroszországi „átpolitizált civil szerveződések” is. Kialakult a stratégiája és a „taktikai-technológiája” ennek a civilesített ellenzéki hatalmi-harcnak, amelyben a kor szellemének megfelelően az interneten, a blogger-világban találtak megfelelő „főszereplőt”. Így született meg a Navalnij-fenomen, vagy amiként Mihail Ansakov, a fogyasztói jogvédő egyesület elnöke írta az Echo-Moszkvű által idézett blogjában: „rátaláltak a káposztában”.  Nem hatott már a Jábloko párt, mint liberális-kártya, a Hodorkovszkij üggyel sem tudtak elegendő vihart kavarni, s akkor megjelent Navalnij-blogja a Transznyefty „feldarabolásával kapcsolatos korrupcióról”, és meglátták benne a nyerő „protest-vezért”. Anélkül, hogy hosszan idézném a rendkívül figyelemre méltó érvelést az új vezér szükségességéről, s azokról az érdekekről, amelyek miatt ezt a harcot elindították – mind benne van a jelzett írásokban – csupán megjegyzem, hogy a háttérben közel egy évtizedig ott volt mindenki (Berezovszkíjtól Mitrohinig, Hodorkovszkijtól Kaszparovig stb.), aki valamiképpen részese volt az átkos ’90-s éveknek, a nép által megtagadott rendszerének. Mégis ezek a „civil-zászló” alá szervezkedők megmozgatták a „kreatív-középosztályt” és érzékelhető feszültséget okoztak főként Oroszország nagy városaiban, valamint erőteljesebb nyomásgyakorlásra ingerelték a Nyugatot, az egyébként is eltökélt szándékában, hogy ”móresre tanítsa” a „legyőzöttségből alávetettségbe” bele nem törődő Putyin elnököt. A külföldi politikusok és a közvélemény, a nemzetközi és hazai sajtó, a Navalníj-féle oroszországi civil-blogger világ összehangolt együttes fellépései többször sikerültek látványosra. A „Milliók Marsa”; a „Fehér szalag séta” és mások, megerősítve pl. az Európa Parlament felhívásával, szankciókkal az oroszországi vezetőknek sok álmatlan éjszakát okoztak.  Számos kérdésben az akciók rámutattak a hiányosságokra is, s ezért döntések születtek pl. a politikai rendszer korszerűsítésére, a civil társadalom – a fiatalok, a veteránok, a kreatív középosztály stb. – szervezeteinek a bevonására a gazdaság és a társadalom fejlesztési koncepcióinak a kidolgozásába. A 2011-s választásokra vonatkozó törvények, rendeletek már tükrözték ennek a harcnak a „nyomait”. A 2012-s elnökválasztással összefüggésben pedig, már értékeltük a „nercbundások” és a „vatta-kabátosok” szembenállásából kialakult letisztulást, amely Vlagyimir Putyin első-fordulós megválasztásában realizálódott. Az is kiderült pl., hogy az oroszországi ellenzék személyiségeinek önös érdekei felülírják az esetleges közös érdekeket, és nincs olyan rendszerszervező erő, amely egyben tartaná őket. 

Viszont, megfelelő támogatásban részesült a civil társadalomnak az a része, amelyik nem kívánt visszatérni a politikai harc világába, és késznek mutatkozott az együttműködésre a „putyini-hatalom” rendszerének keretén belül. Ezek a szervezetek Permben gyülekeztek 2004 novemberében, a „Szociális Fórum (Социальный Форум)” koncepció megvalósítására. Ennek a találkozónak az előzményein 2002-ben Toljattiban, majd 2003-ban Nyizsnyij-Novgorodban arról esett szó, hogy mit kellene tenni az országban az emberek sorsának, életének a javításáért. Az időközben ismét kiéleződött „rendszervita” és hatalmi harc miatt, ez a szociális fórum jelezte a civil szervezetek jelentős részének elkötelezettségét a putyini-fordulat mellett, valamint a hatalom eltökéltségét a korrekció végig vitelére, demokratikus együttműködést teremtve a civil társadalomnak az arra szövetségesül megnyerhető részével. Ezen az addigi legjelentősebb találkozón a civil társadalom, az üzleti szféra és a hatalom képviseletében több mint 2 ezren vettek részt, és a szociális projektek kezdeményezésein túl, döntöttek arról is, hogy a civil társadalom intézményesítésével, az „önkormányzatiság” fejlesztésével, miként lehetne erősíteni az ország szociálpolitikáját, az oktatást és a vezetők kiválasztódását. Ki kell emelni a fórumnak a támogató kiállását a „Társadalmi Kamara (Общественная Палата)” intézményének létrehozását kezdeményező törvényjavaslat mellett. A civil társadalom erősítésében fontos fejleményként jött számításba a Föderációs Társadalmi Kamara létrehozása, és intézményesített működtetése.  A 2005. július 1-el életbelépő törvény rendelkezései alapján 3-szor 42 fős testület alakult, amelynek első 42 tagját az OF Elnöke kérte fel országosan elismert tudósok, művészek, sportolók, közéleti szereplők köréből, majd ezek választották meg az általuk fontosnak tartott országos civil szervezetek képviselőit, s végül maguk az elsődleges civil szervezetek választották meg delegáltjaikat. A Társadalmi Kamarára vonatkozó törvény 2007. június 17-én kelt módosítása azon túl, hogy pontosította a TK feladatait, szervezeti felépítését és működésének feltételeit; számos korlátozó pontot is tartalmazott (pl. nem lehet tagja az, akinek az általa képviselt szervezetével szemben „szélsőséges politizálás” vádja fogalmazódik meg stb.). A TK munkájának első éveit a „csillapító szerepvállalás” jellemezte.          

Kiszélesítették az Elnök mellett működő jogvédő és civil kapcsolatokat segítő Tanács feladatkörét is, valamint a sikeres tevékenységének tapasztalatait felhasználva, létrehozták a hasonló egységeket a föderális végrehajtó hatalom egyéb szerveinél is.  A nem kormányzati szervezetekre vonatkozó törvényt módosították, és jelentős változtatások következtek be a NGO-k finanszírozásának ügyeiben.  Ezek a törvénymódosítások főként a külföldi hátterű szerveződésekre vonatkoztak, amennyiben megszigorították – a posztszovjet térségben korábban jelzett „színes forradalmaknak” a megjelenésére reagálva – a bejegyzésüket, az ellenőrzést felettük és a finanszírozásuk, könyvelésük ellenőrzését.  A nyugati alapítványok „megregulázása” és az ebből kialakuló távozásuk is szerepet játszott abban, hogy a kétezres évek második évtizedében jelentősen csökkentek a civil szféra szervezeteinek pénzügyi forrásai, és ez a körülmény megnehezítette a „nem kormányzati szervezetek” tevékenységének kiszélesedését.

• A putyini-rendszer 2011-s parlamenti, majd a 2012-s elnökválasztási győzelme belátható időre előrevetítette a kialakult patrióta szociális piacgazdaság konszolidációját. Ebben az időszakban megerősödött és alkotmányozó többségre tett szert a hatalmi-párt, az „Egységes Oroszország”, és mellé felsorakoztak a civil társadalom tömegszervezetei, valamint a közvetlen demokrácia intézményeiként közben megszerveződött széles népi bázisra támaszkodó „összoroszországi népfrontok (Общероссийский народный фронт)”, a „Társadalmi Kamara (Общественная палата)” országos vertikumban kiépült hálózatai. Mellettük, a 2010-s években a legdinamikusabb civil társadalmi egységgé az „Oroszország Önkénteseinek Szövetsége (Союз добровольцев России)” lett. Ebbe a szövetségbe fonódtak össze a 2016-ra már 63 oroszországi szubjektumban működő önkéntes munkát vállaló szervezetek. Az összoroszországi vezetőjük – Jána Lantrátova, főtitkár – pedig tagja lett az Oroszországi Föderáció elnöke mellett működő jogvédő és civil társadalom ügyeivel foglalkozó tanácsadói testületnek. .

A putyini-rendszer lehetővé tette és elő is segítette a saját kompatibilis civil társadalmának intézményesülését. Ennek a civil társadalomnak már kirajzolódik néhány specifikus jellemzője.

A legfontosabbnak tekinthető a „népi egységre” törekvés. „Ameddig egységesek vagyunk – nem győzhetnek le!” – szól a Salvatore Allende chilei Népi Egység szervezetének himnuszában.  S, ez lett – tudatosan, vagy csak „áthallással” - az irányt váltott, „patrióta szociális-piacgazdaságként” újjászületett Oroszország alapelve is. Az oroszországi politikai osztálynak az a része, amely ráérzett az átkos ’90-s évek társadalmi megosztottságának „országvesztő” veszélyére, a kiutat az új egység megteremtésében találta meg. Olyan legkisebb közös nevezőre volt szükség, amelyben a lakosság szinte minden rétegének érdekei manifesztálódhatnak, és az emberek ki is állnak érte. Ez lett a „győztes nép” ideológiája. Két eseményhez kötődhetett ez az ideológia: az egyszerű közember, Minyin és a főnemes, Pazsarszkíj vezette egységes nép 1612-ben kiűzte Moszkvából a lengyel intervenciósokat, és ebben az egységesülésben a pravoszláv hit volt a meghatározó. A másik pedig, a győzelem a Nagy Honvédő Háborúban, amikor a kommunisták vezette Szovjetunió valamennyi népe egységesen küzdött a közös hazáért. Putyin, elnök élére állt ennek a gondolatnak, és így lett 2005. november 4. óta (az Istenanya Kazányi ikon pravoszláv ünnep napján - „День Казанской иконы Божией Матери”), a lengyeleknek a Kremlből kiűzésének évfordulója, a „Népi Egység” ünnepe; és november 7. pedig – az 1941. november 7-i. Moszkva védelmére indulók díszszemléje emlékére - a „hadi-dicsőség (воинской славы)” napja.  A „népi egység a záloga a győzelemnek” - eszmeiséget a legerőteljesebben a május 9. Győzelem Napja testesíti meg. Különösen amióta a civil társadalom megalkotta a látványát is a „Halhatatlan Ezred (Бессмертный полк)” milliókat felvonultató mozgalommal.  Szintén a „győzelem” és a „népi-egység” kultuszát erősítik azok a civil szerveződések, amelyek a mindennapokban országszerte kutatják a terepen a feltáratlan háborús maradványokat, ismeretlen hősök nyughelyeit, átörökítik a következő nemzedékeknek a hagyományokat, életben tartják az ősök emlékeit, a veteránok érdemeit. Felsorolni lehetetlen minden „Győzelem örököseinek Szövetsége (Союз – наследники Победы)”; „Kutató Osztagok Szövetsége (Союз Поисковых Отрядов)”, stb. szervezetet, amelyek több milliónyi fiatalt, veteránt tömörítenek ennek az ideológiai-politikai egységnek a megvalósulásáért. 

Másik sajátossága a „patrióta szociális-piacgazdaság” civil társadalmának, hogy a politikai rendszer szerves részeként a közvetlen demokrácia folyamatosan működő, kezdeményező, döntés előkészítő és ellenőrző intézményesített fórumait hozza létre. Ilyen szerepet tölt be pl. a „Társadalmi Kamara”, amely vertikális „népi ellenőri” hálózatot épített ki. Azért hozta létre 2005-ben az Oroszországi Föderáció elnöke, hogy „intézményesítetten biztosítsa az állampolgárok és a társadalmi szervezetek együttműködését az államhatalmi szervekkel és az önkormányzatokkal. Tartsa számon az emberek igényeit, érdekeit, a jogaikat, segítse az ezek érvényre juttatására létrejött civil szervezetek munkáját.   Legyen a végrehajtó hatalom föderációs és a regionális szervei tevékenységének éber kontrollálója”. Az évtizednyi gyakorlat tapasztalatai azt mutatják, hogy a funkcióját részben tudta csak ellátni, mert „elbürokratizálódott”, a tevékenységébe bekapcsolódó személyek saját egzisztenciájuk pályaívét sokszor előbbre valónak tekintették (így lettek többen parlamenti képviselők!), a vele kapcsolatba került állami szervek mintegy saját apparátusuk részének fogták fel, és mindezért visszafogottabb lett a hatékonysága az elképzeltnél. 

A civil szerveződéseknek, az „ideológiai” és a „népi-ellenőrzés” funkciója mellett, a harmadik elhívatottsága ebben a „patrióta szociális-piacgazdasági államrendszerben”, a demokrácia közvetlen elemeinek a szervessé tétele. Azt a „rejtvényt” igyekeznek nem csupán megfejteni, hanem a gyakorlatban meg is oldani, hogy mit jelent az az alkotmányos alapelv: „a hatalom egyedüli forrása a soknemzetiségű nép”.  Az Alkotmány főként a választások által létrejövő képviseleti szerveket nevesíti, bár megemlíti a „referendumot”, vagyis a „nép közvetlen szavazását” is. A nép különböző érdekeinek, törekvései értékeinek a kifejeződésére 1993 óta Oroszországban létrejött, és azóta meg is gyökeresedett, a több-pártrendszer és minden egyéb, ami ebből deriválódik. Népszavazásra azonban, szinte alig került sor. Közben az információs-forradalom eszközei, szemlélete a korábbiaknál újabb lehetőségeket tárt fel a folyamatosabb beleszólásra, közvetlen véleménynyilvánításra és így az államirányításban történő részvételre. A pártok kibékíthetetlen és manipulált közhangulatot eredményező torzsalkodásai számos alkalommal szükségessé is tették volna a döntések feletti „népi-szupervizori” elbírálást. A 2011-s parlamenti választás körüli tüntetés-cunami, a hazai és nemzetközi sajtó-offenzíva és politikai nyomásgyakorlás ellenhatásaként jelent meg először az igény, az újjászületett, majd korrigált Oroszországban, a népnek a teljes-körű bevonására a hatalom-gyakorlására vonatkozó döntésekbe. A 2012-s elnökválasztás előzményeinek és lebonyolításának elemzésekor feltártuk azt a szerepet, amelyet az „elnök-ellenes” átpolitizált szervezetek játszottak, illetve, ahogyan megszerveződtek a „Putyinért kiálló” munkáskollektívák civil szervezetei. Valóságos néphatalmi döntés lett az eredménye. A következménye pedig egyrészt az „Összoroszországi Népfront” mozgalom intézményesülése, valamint a civil társadalom szervezeteinek az intézményesített bevonása a törvényhozói hatalom döntés-előkészületeibe, és részvételük, felhatalmazásaik kialakítása a megvalósításban. 

Az „Összoroszországi Népfront (Общероссийский народный фронт)” Vlagyimír Putyin kezdeményezésére jött létre és Ő is lett a „vezér” a mozgalomban. A szervezetté alakulásra 2013. június 11-12-án az I. Kongresszuson került sor. Ott fogadták el a hivatalos elnevezést, amely a tevékenysége kvintesszenciáját jeleníti meg: „Népfront Oroszországért (Народный фронт «За Россию»)”. A funkcióját a civil társadalom új felfogása szerint pedig, Putyin a következőkben határozta meg: „olyan, mindenkit átfogó mozgalom legyen, amely lehetővé teszi az ország minden állampolgára számára a saját feladatainak a kijelölését, és azok megvalósításának az elérését, azoknak a kérdéseknek az előremozdítását, amelyek néha belesülyedhetnek a bürokrácia mocsarába, közvetlenül megteheti javaslatait, amelyek azután törvényekké és állami döntésekké válnak. Lehetővé kell tenni az embereknek a társadalmi folyamatokra hatással bíró eszközök használatát, hogy új eszközökre tegyenek szert, és készségükké váljon a használatuk. Új embereket kell előtérbe állítani, új képviselőket kell részvételre jelölni a választásokon, az adott választásokra szükséges embereket kell jelölni. De, a legfontosabb, hogy ez a munka élénk legyen, közvetlenül az emberekkel legyen kapcsolatos, az érdekeikkel és a problémáik megoldásával.”  A Népfront megszületése óta a soraiban tudhatja szinte valamennyi ifjúsági, női, szakszervezeti tömegmozgalmat, társadalmi szervezetet, a nyugdíjasok szervezeteit, a szakmai érdekképviseleteket, a kis- és középvállalkozók kamaráit, és szinte mindenkit a civil szférából, amely egység nem a hatalommal való szembenállást tekinti céljának. Az Összoroszországi Népfront a létrejöttétől eltelt rövid idő alatt igazolta a létjogosultságát mind a népi-egység, mind a társadalmi kontroll, mind a közvetlen és a képviseleti demokrácia szimbiózisának megteremtésére vonatkozóan.

Ugyanakkor a „rendszeren kívüli” pártokkal együtt a rendszerellenes átpolitizált civilnek álcázott szervezkedéseket a hatalom igyekszik már figyelmen kívül hagyni, úgy tesz, mintha nem is lennének. Ami, részben így is van, hiszen többnyire országon kívül gyülekeznek, bár a 2016-s választási fiaskót kompenzálandó ismét rendeztek „Összoroszországi Civil Fórumot (Общероссийский гражданский форум)” is.  Az oroszországi hatalom azonban ma már, a korábbiakkal szemben, nem az ellenzőihez méri magát, hanem a társadalmi-gazdasági formációval szinkronban lévő civil társadalom erősítésére törekszik.  

Mohamed Abdullahi Farmajo, Szomália újonnan megválasztott elnöke, az elmúlt hetek merényletsorozatára válaszul április 6-án háborút hirdetett az al-Shabaab iszlamista radikális szervezet ellen. A bejelentést megelőzően március 30-án az Egyesült Államok elnöke, Donald Trump „nyílt ellenséges területté” nyilvánította Szomáliát. Ezt követően a Fehér Ház jóváhagyta az Egyesült Államok afrikai főparancsnokságának hatáskörbővítését az al-Shabaab elleni harcban. Ennek következtében egyszerűbbé vált a légicsapások indítása. Trump elnök ugyanis felfüggesztette azt a 2013-as előírást, amely kiterjedt minisztériumközi egyeztetést követelt meg a civil lakosságot is érintő légicsapások előtt.

Továbbá, az Egyesült Államok csapatokat telepített az országba a szomáliai haderő és az Afrikai Unió Szomáliai missziójában résztvevő egységek kiképzése és felszerelése céljából. Az al-Shabaab erre válaszul fokozta a szomáliai fegyveres erőkkel szembeni merényletek intenzitását. Három nappal Farmajo elnök bejelentését követően, sikertelen merényletet hajtottak végre a védelmi erők frissen kinevezett vezetője, Mohamed Ahmed Jimale tábornok ellen. Bár az al-Shabaab iszlamista radikális szervezet az elmúlt években jelentős vereségeket szenvedett el a szomáliai kormányerőktől, illetve az Afrikai Unió csapataitól, ennek ellenére továbbra is képes merényletivel destabilizálni az ország fővárosát , Mogadishut is magába foglaló dél-szomáliai területeket. Csak a 2017-es évben 337 ember sérült meg vagy vesztette életét improvizált robbanóeszközök (IED) által elkövetett merényletekben.

Az al-Shabaab

A szervezet teljes neve Ḥarakat ash-Shabāb al-Mujāhidīn (Mudzshedin Ifjúsági Mozgalom), amelyet a médiában általában csak al-Shabaab (az ifjúság) néven említenek. Az al-Shabaab az iszlám konzervatív szalafi irányzatát követi, szemben a szomáliak többsége által gyakorolt szufizmusal. A szervezetet a 2000-es évek közepén hozták létre a Mogadishut is uraló Iszlám Törvényszékek Unióján (UIC) belül. Alapítója és első vezetője, a radikális nézeteket valló Aden Hashi Farah, „Ayro” volt. Bár a szervezet az UIC radikális szárnyát jelenítette meg, az Unió 2006-os összeomlásáig nem emelkedett ki az UIC alá tartozó hasonló iszlamista milíciák sorából. Változást a 2006. decemberi sikeres etióp offenzíva hozta. Az etióp csapatok elfoglalták Mogadishut és megdöntötték az UIC hatalmát, az Unió helyére a korábban Baidoában székelő etióp barát Abdullahi Yusuf Ahmed vezette Átmenti Szövetségi Kormány került (TFG).

Az átmenti kormány, a megszálló etióp haderő jelenléte nélkül képtelen lett volna fenntartania a hatalmát, ugyanakkor a megszállók huzamosabb jelenléte etiópellenes gerillaháborúhoz vezetett. Az etióp kormány 2007-ben az Afrikai Unióhoz fordult segítségért. Az Afrikai Unió Béke és Biztonsági Tanácsa döntött az AMISOM (African Union Mission to Somalia) felállításáról, a misszió keretében egy 8.000 fős békefenntartó haderő jött volna létre. A valóságban az AMISOM létszáma nem haladta meg a 2.400 főt, amely létszám elégtelen lett volna arra, hogy fenntartsa a rendet Mogadishu és környékén egyre aktívabb al-Shabaabal szemben. Ennek következtében az etióp megszálló csapatok egészen 2009. januárjáig az országban maradtak. Ezzel párhuzamosan mérsékelt iszlamistákból és a szekuláris szomáliai ellenzék tagjaiból létrejött az ARS (Alliance for the Re-Liberation of Somalia), amely céljaként deklarálta Szomália felszabadítását az etióp megszállás alól. A 2008-as év elején az ARS tárgyalásokat folytatott az etióp barát TFG-vel, amelynek eredményeként június 9-én Dzsibutiban aláírták a békemegállapodást. Több szélsőséges iszlamista csoport, köztük az al-Shabaab is elutasította a megállapodást.

(forrás: http://www.bbc.com/news/world-africa-15336689)

Az etióp kivonulást kihasználva az al-Shabaab gyorsan kiterjesztette fennhatóságát Mogadishura, illetve a déli országrészre. A főváros mellett olyan jelentős városok kerültek a szervezet uralma alá, mint Kismayo kikötő városa vagy az ország szívében elhelyezkedő Baidoa. Az al-Shabaab 2011 nyaráig ellenőrzése alá vonta Szomália déli és középső területeit. Ugyanakkor 2011. nyarán a kormányerők, kiegészülve az AMISOM csapatival, visszafoglalták az iszlamisták által uralt fővárost. Az ősz folyamán kenyai csapatok indítottak Szomália területén offenzívát az al-Shabaab ellen. A következő években a kormányerők az Afrikai Unió csapataival együttműködve visszaszerezték az irányítást az ország nagyvárosai felett. Az al-Shabaab ugyanakkor mind a mai napig ellenőrzése alatt tarja dél-szomáliai vidéki területeinek a jelentős részét.

Kenyai merényletek, kapcsolat az al-Kaidával

Bár az al-Shabaab működési területe Szomália déli és középső területe, ugyanakkor előszeretettel hajt végre merényleteket azokban a térségbeli államokban, amelyek csapatai békefenntartóként részt vesznek az AMISOM-ban. Ezen térségbeli országok között kiemelt célpontnak minősül a szomszédos Kenya.

A Kenyai Köztársaságban, Etiópiához hasonlóan jelentős számú szomáli él kisebbségben, akik az ország keleti területein, Dél-Szomália szomszédságában laknak. Továbbá Kenya jelentős erőkkel vesz részt az Afrikai Unió szomáliai missziójában. Végezetül pedig a 2011-es őszi kenyai offenzíva Dél-Szomália területén nagymértékben hozzájárult az al-Shabaab meggyengüléséhez.

Ez a három tényező együttesen vezetett az al-Shabaab által az elmúlt években Kenyában végrehajtott véres merényletekhez. A 2013-as Nairobi-i, illetve a két évvel később a garissai egyetemen elkövetett mészárlások a nemzetközi médiában is hírhedtté tették az al-Shabaabot.

Az al-Shabaab az iszlám szalafi ágát követő radikális szervezetként szoros kapcsolatot alakított ki a globális dzsihád egyik fő szervezeteként működő al-Kaidával. A két szervezet között annyira szorossá vált a viszony, hogy egy 2012. februárjában megjelent videó felvételen Ahmed Abdi Godane, a szervezet akkori vezetője „engedelmességet fogadott” az al-Kaida vezetőjének Ayman al-Zawahirinek.

Hogyan tovább?

Mohamed Abdullahi Farmajo hadüzenete az Al-shabaabnak, illetve az amnesztia felajánlása a radikális szervezet azon tagjainak, akik leteszik fegyvert, mindenképpen hangzatos, de a realitásokat figyelmen kívül hagyó kijelentés.

Bár tény, hogy a Trump adminisztráció hozzá látott a szomáliai, amerikai jelenlét növeléséhez, de ez önmagában kevés az al-Shabaab szembeni gyors győzelemhez. Az amerikaiak évek óta jelen vannak az országban és folyamatosan segítik a szomáliai kormányt a terrorizmus elleni harcban (a segítség nyújtás jól példázzák az elmúlt években végrehajtott légicsapások, amelyek közül kiemelkedik az al-Shabaab egyik kiképző tábora elleni 2016. márciusában véghezvitt sikeres támadás), de mindezek ellenére eddig még nem sikerült felszámolni az al-Shabaabot.

A kormányzat szuverenitása a nagyvárosokra (Mogadishu, Kismayo, Baidoa) és azok környékére korlátozódik. Azonban, az al-Shabaab uralma alatt tartja a Dél-Szomália vidéki területeinek jelentős részét, ahonnan kiindulva viszonylag könnyedén tud merényleteket végrehajtani a kormányzati szervek, illetve a szomáliai kormányerők és a békefenntartók ellen. Ennek bizonyítéka a bejelentés óta eltelt időszak merénylet hulláma. További problémát jelenthet a radikális szervezet összeköttetései az al-Kaidával és más dzsihadista szervezetekkel, amelyek révén külföldi harcosokhoz, fegyverhez és pénzhez tud jutni a kormányerőkkel szembeni harcában.

Az al-Shabaab 2008-as térnyerése óta a mindenkori szomáliai kormány csak nagy áldozatok árán, az Afrikai Unió, az Egyesült Államok, illetve valamelyik szomszédos állam (Kenya, Etiópia) katonai segítségével tudták kiszorítani, azokról területekről ahol ma a szuverenitásukat gyakorolják. Ebből az következik, hogy Farmajo elnök az al-Shabaabra vonatkozó ígéretének a megvalósulása (miszerint a 2011-es hadjárathoz hasonlóan fogják kiszorítani az al-Shabaabot az általa uralt területekről) csak egy elhúzódó harcban lenne lehetséges, az Afrikai Unió és az Egyesült Államok hathatós támogatásával.

A napokban arról jelentek meg hírek, hogy akár már a jövő héten, az amerikai törvényhozók megkezdik az egyeztetéseket, illetve megvizsgálják az A-29 Super Tucanok értékesítésnek kérdését Nigéria számára.

Népszavazás Törökországban

Április 16-án Törökországban népszavazást tartottak a 18 pontból álló alkotmánymódosításról, amely a jelenleg működő parlamentáris berendezkedést elnöki rendszerré alakítja át. Minden előrejelzés szerint szoros versenyre lehetett számítani, ami végül az igenek győzelmét hozta: 51,4%-os aránnyal megszavazták a „szuperelnöki-rendszer” bevezetését.

Előzmények

Korábban már írtunk az alkotmánymódosítás lényegéről és előzményeiről, azonban a választás után érdemes a döntés körülményeire, valamint a lehetséges következményeire koncentrálni. Az ugyan nem kérdéses, hogy Törökország a NATO-ban marad és a katonai együttműködés terén a világ legnagyobb katonai szervezetét támogatja, azonban az Európai Unió és egyes uniós tagállamok viszonylatában komoly kérdéseket vet föl a vasárnap megszületett eredmény – ugyanígy az átmenet békéssége és eredményessége is kérdéses marad legkésőbb 2019 novemberéig.

Törökország és az EU

Ankara még 1963-ban kötött társulási szerződést az akkor még Európai Gazdasági Közösség néven működő szervezettel, azonban a csatlakozási tárgyalások csak 2005 őszén, az első AKP (Igazság és Fejlődés Pártja, a jelenlegi törökországi kormánypárt) kormány idején indultak meg, amit a vezetés akkor nagy sikernek könyvelt el, és 2013-ig a tárgyalások lezárását ígérte. Ez utóbbit azonban a mai napig sem sikerült megvalósítani. A szükséges jogharmonizációs lépések a fontos kérdésekben elmaradtak, a folyamatosan radikalizálódó Recep Tayyip Erdogan kormányának lépései pedig egyre hevesebb kritikákat váltottak ki az integráció tagjaiból. A puccskísérletet követő politikai tisztogatás, a halálbüntetés visszahozásának lehetősége, valamint az elnök személye köré kiépített rendszer mélypontra taszította a kapcsolatokat: 2016 novemberében az Európai Parlament nem kötelező erejű állásfoglalásában a csatlakozási tárgyalások szüneteltetését szavazta meg, valamint több ország nem engedélyezte a népszavazással kapcsolatos kampányt saját területén; amire válaszul Erdogan az országa ellen folytatott “keresztes-hadjáratról” beszélt egy politikai rendezvényen, és több török sajtóorgánumban a nemzetiszocialista rezsimhez hasonlították a jelenlegi brüsszeli, amszterdami és berlini kurzust. Ennek ellenére, miközben a szavak szintjén ádáz küzdelem zajlik, Erdogan többszöri fenyegetése ellenére a menekültügyi egyezményt nem mondták föl, így a balkáni útvonalon továbbra is alacsony a Nyugat-Európába igyekvő migránsok száma. Az egyezmény fenntartását a török kormány nem csak pénzügyi támogatáshoz, de a csatlakozási tárgyalások folytatásához és a vízummentesség megadásához is köti – ezeket a feltételeket az EU a jelen körülmények között azonban nem hajlandó elfogadni. A vita jelentőségét növeli, hogy az integráció magállamaiban – elsősorban Hollandiában és Németországban – jelentős számú török közösségek élnek, amelyek ebben a kiélezett helyzetben mindkét ország belpolitikájára hatással lehetnek. Az ő körükben az a tendencia figyelhető meg, hogy bár rendszerint nagyobb arányban támogatják az AKP-t, relatív csökkenés zajlott le a kormánypártot támogatók körében, miközben a részvételi arány növekedett.

Tiszta és szabad választás

Az évek óta tartó támadások által meggyengített ellenzék még a végeredmény bejelentése előtt világossá tette, hogy a körzetek legalább harmadában kezdeményezni fogja a szavazatok újraszámlálását és minden jogi eszközt felhasznál a csalások felderítésére. Véleményük szerint – ehhez a nemzetközi megfigyelők többsége csatlakozik – mind a szavazás lebonyolítása, mind a kampányszabályozás magában hordozza az állami manipuláció lehetőségét: az olyan apróságoktól kezdve, mint a kétszínű választási cédula (amelyiken az igen fehér, a nem barna háttérben található), az ellenzéki kampány közigazgatási akadályozásán át a választási bizottság azon döntéséig, amely szerint a nem lepecsételt szavazócédula is érvényes.

Merre tovább, Ankara?

Az alkotmánymódosítás legtöbb rendelkezése a következő elnök-, illetve parlamenti választáskor (tehát előreláthatólag 2019-ben) lép érvénybe. Miután az AKP elfoglalta mind az igazságszolgáltatás, mind a közigazgatás kulcspozícióit, nem valószínű, hogy kivizsgálják a manipuláció lehetőségét, előreláthatólag a következő választás az új keretek közt fog zajlani. Ez azonban nem jelent különösebb változást Törökország politikájában: az elnöki jogkörök kiszélesítése a de facto működő döntéshozatali rendszer törvénybe iktatása, amit népszavazáson legitimáltak. Bár a kormánypárt nagyobb sikerre számított, célját így is elérte, és az alkotmánymódosításhoz kapott felhatalmazását egyben a politikájának folytatásához kapott felhatalmazásként is értelmezi.

A napokban összesen nyolc darab F-35A ötödik generációs vadászrepülőgép érkezett a tengerentúlról az angliai Lakenheath légibázisra.

A napokban összesen nyolc darab F-35A ötödik generációs vadászrepülőgép érkezett a tengerentúlról az angliai Lakenheath légibázisra.

Az Arciz melletti cservonoglinszkojei katonai repülőtér közeljövőben megvalósuló helyreállításáról döntött az ogyesszai területi adminisztráció.

Tovább bővült a Lufthansa Csoport öt légitársaságának utasforgalma Magyarországon 2016-ban: az előző évhez képest 1,6%-kal több utas választotta a csoport járatait, miközben a hazai jegyértékesítés 2,6%-kal emelkedett.