Mindennapi Afrika

Jópár évvel ezelőtt itt a Mindennapi Afrika blogon volt már több írás arról, hogy a Közép-afrikai Köztársaság északi része nagyjából a senki földjének számít és bár azóta sok víz lefolyt már a Sangha-folyón, a helyzet egyáltalán nem változott, a sokat szenvedett ország északnyugati felén továbbra sem létezik semmiféle államhatalom, hadurak jönnek és mennek, a lakosság pedig szenved. Legutóbb a 2015 végén feltűnt 3R lázadó alakulata mutatott rá a bevezető mondat igazságára: a csoport szeptember 23-án lerohanta a ország északnyugati csücskében található Bocaranga városát és ezzel menekülésre késztette a 30 ezer lakos nagyjából mindegyikét, akik sok esetben étlen-szomjan menekültek 200 kilométeren keresztül, hogy biztonságra leljenek.

A napokon át tartó rettegésnek végül az vetett véget, hogy néhány napja, október elején az államban működő ENSZ stabilizácós misszió, a MINUSCA küldöttsége látogatott el a területre, hogy tárgyaljon a fegyveresekkel és kieszközölje távozásukat. És bár a 3R hírhedt vezetője, Sidiki Abass még a küldöttség megérkezése előtt távozott, a milícisták maradtak és nem igazán akarnak távozni, hiába vannak a városban a MINUSCA fegyveresei is. Jelenleg elég feszültnek nevezhető a helyzet, a lakosok egy része visszatért, az utcákon még mindig láthatóak a 3R harcosai, akik mellett a MINUSCA-járőrei igyekeznek biztosítani a nyugalmat és mindenki arra vár, hogy a MINUSCA által adott ultimátum lejártával távoznak-e végül a kormányellenes fegyveresek.

És bár valószínűsíthetően a 3R is csak egy marad a sok tucat kormányellenes lázadó mozgalomból a Közép-afrikai Köztársaságban, története tökéletesen mutatja, hogy milyen helyzetet szül az államhatalom hiánya. A magát tábornoknak nevező és tartó Sidiki Abass és csoportja először 2015. novemberében hallatott magáról, amikor Koui környékén tartottak toborzórendezvényeket és kampányoltak a kormány valamint az anti-balaka milíciák ellen. A nevüket képező 3R az elméleti céljaikat jelképezi, magyarra lefordítva nagyjából Visszatérés, Visszavétel és Rehabilitáció és legfontosabb feladatuk a kameruni határ környékén élő fulbék megvédése volt a főleg keresztényeket tömörítő anti-balaka csapatok támadásaitól – ennek megfelelve 2016 közepén-végén már azt olvashattuk Abass csoportosulásáról, hogy brutális támadásokat hajtanak végre falvak ellen Koui járásban az anti-balaka támadásokat megtorlandó.

A 3R hasonlóan a többi ilyen csoporthoz, tömegével követett el gyilkosságokat, nemi erőszakokat és gyújtogatásokat, amelyek ellen egyébként sajnálatos módon a MINUSCA régióban tartozkodó alakulatai nem tettek semmit. És ez igazán azért fájó, mert az állami hadsereg képtelen bármiféle stabilitást szavatolni ezekben a Banguitól távoli régiókban, így az embereknek nagyjából a MINUSCA maradna az egyetlen reményük – tökéletesen mutatja az itteni elkeseredést, hogy Bocaranga lakossága eredetileg nem volt annyi, mint amennyien most elmenekültek, csak éppen a korábbi támadások után például több ezren érkeztek ebbe a városba Kouiból a biztonság hiú reményét üldözve. De mint látható, hiába, itt sem védte meg őket senki. Ugyebár arra emlékezhetünk, hogy a mostani történet első láncszeme az volt, amikor a Séléka-koalíció elüldözte Francois Bozizé elnököt hivatalából, amelyre válaszul az anti-balaka csoportok támadást indítottak a muszlim lakosság ellen.

A hosszú, három éven át tartó erőszakhullám végét mindenki a választások lebonyolításától és az új kormánytól remélte, de sajnos ez nem vált valóra, a súlyos társadalmi és gazdasági problémák, valamint a kormány teljes impotenciája oda vezetett, hogy a fővárost, Banguit leszámítva az ország jelentős része törvényen kívüli területnek számít. És ezt a mondatot az elmúlt évek során sajnos már jópárszor le lehetett írni. A 3R esetében a kevés interjú egyikében Abass el is mondta, hogy majd akkor fogja csoportja felfüggeszteni a harcot, ha a kormány garantálni tudja a fulbe pásztorok és lakosok biztonságát – amíg ez nem történik meg, addig ők biztosan nem teszik le a fegyvert.

twitter.com/napiafrika

A napokban a világsajtó teljes egészében csak a katalánok függetlenségi népszavazására, Spanyolország jövőjére koncentrál, pedig délebbre, Afrikában is sorsdöntő napok következnek az egyik országban, méghozzá Kamerunban, ahol október elseje egy teljesen új korszak kezdetét jelentheti. De még mielőtt a közepébe vágnánk, következzen egy kis felzárkóztató bevezetés. Miközben Paul Biya szeptember 22-én Washingtonban vett részt egy konferencián, az országának délnyugati csücskét jelentő Déli-Kamerunban ismét hatalmas tüntetések zajlottak, de olyan nagyok, amelyekre sem itt, sem az ország egészében nem nagyon volt még példa (sok tízezer emberről beszélünk) – és a felvonulások véres összecsapásokba torkolltak. Azt már itteni posztokban is taglaltuk évek óta, hogy a Kamerun ezen részén élő, angol nyelven beszélő és történelmileg is más pályát befutó kameruniak teljesen elszigeteltnek, szándékosan marginalizáltnak érzik magukat az országban és ennek az elégedetlenségnek már elég sokszor hangot adtak – az elmúlt év különösen rázós volt errefelé.

Főleg azért, mert az elmúlt évtizedekben bevált kormányzati stratégia, amellyel az efféle megmozdulásokat vérbefojtották, most nem tűnik működőképes reakciónak, ugyanis az éles lőszer, a halálos áldozatok, az őrizetbe vételek, a kijárási tilalmak ellenére a mostani tüntetéssorozat nem maradt abba, sőt egyre szélesebb körben vonta be a déli-kameruniakat. És most ott tartunk, hogy a déli-kameruniakat képviselő szervezetek október elsején ki fogják kiáltani Ambazónia (Déli-Kamerun) függetlenségét, amelyre Biya elnöksége a “spanyol” választ adja – több ezer rendőrt és katonát vezényeltek az országrészbe, hogy bármilyen áron, de megakadályozzák az országrész elszakadását. De az erőszakos válasz egyértelműen már előre kijelenthetően nem lesz a helyes válasz, ugyanis a mészárlás és elfojtás helyett a párbeszéd lenne az, ami segíthetne egyben tartani az országot, hiszen 2016. novembere, az újabb tüntetéshullám kezdete óta tudjuk, hogy most már a tüntetések elfojtása inkább ellenkező hatást vált ki Dél-Kamerunban, a diaszpóra teljes egészében a tüntetők mögött sorakozott fel, ahogy a falvak lakossága körében is soha nem látott népszerűségre tettek szert a különféle militáns csoportok és aktivisták.

Jelenleg hatalmas a feszültség, az utcákon a régió városaiban mindenhol katonai ellenőrzőpontok állnak, tilos négynél több embernek csoporba verődnie, minden bár és kocsma bezárt, a taxik nem közlekednek és a nigériai határokat lezárták, sőt még a járások közötti mozgást is erőteljes kontroll alá vonták. És ami egyértelmű jelzés a kormány válaszreakciójára az a tény, hogy a Boko Harammal is harcoló kameruni Gyorsreagálású Erők (BIR) alakulatait is kivezényelték. Pedig meg lehetett volna előzni a helyzet ide jutását, nagyjából akkor, amikor még 2016-ban kirobbant a konfliktus azután, hogy tárgyalás nélkül elutasították déli-kameruni ügyvédek beadványát, akik amiatt tiltakoztak, hogy a régió vezető pozícióiba angolul nem beszélő, brit törvénykezést nem ismerő embereket ültettek. Ott kellett volna párbeszédet kezdeményezni és akkor talán nem tartanánk most ott, hogy radikális déli-kameruniak gyújtogatnak, házi készítésű bombákkal támadnak rendőrökre, az iskolákat bezárták és mindenki az október elsejét várja – a katonák és rendőrök pedig éleslőszerrel lőnek a tömegbe, mindenféle eljárások és papírok nélkül törnek be házakba és bántalmaznak, tartóztatnak le embereket.

Kormányzati oldalról persze azt állítják, hogy voltak kezdeményezések – például Washingtonban, vagy Belgiumban vagy éppen Dél-Afrikában (a diaszpórában élő ellenállókkal és pártokkal), de mindenhol ütésváltásokba, konfliktusokba és veszekedésbe torkolltak a tárgyalások. Közben pedig tömegével zárták be a déli-kameruni aktivistákat és az internetet is leállították az egész régióban három hónapra (!!!) és ugyan hiába történek később szabadon bocsátások és hiába állt helyre az internet-szolgáltatás is, párbeszéd és decentralizáció igazán nem indult meg, így tartunk ott, ahol most tartunk. Többször volt már itt szó a történelemről is, de amikor 1961. október elsején Francia-Kamerun és Angol-Kamerun egyesültek, még mindenki nagyon bizakodó volt, de aztán gyorsan kiderült, hogy ez hiú ábránd, hiszen 1965-re már a brit pénzt betiltották, a brit Nemzetközösségből kiléptették Angol kamerunt, a szövetségi rendszert felszámolták és az akkor már ellenzéki, déli-kameruni pártokat betiltották – és az 1982 óta hatalmon lévő Paul Biya ezen nem igazán igyekezett változtatni, Dél-Kamerun maradt marginalizálva, erőteljes ráhatással az angol múlt és jelen felszámolására (és igazából ez a legnagyobb probléma, hiszen a szegénység nem egyedi Kamerunban, a helyiek fő problémája az angol identitásuk elleni háború).

Az ellenállás pedig mostanáig zömében a külföldön élő kameruniak kezében volt, viszont 2016 óta rendkívüli mértékben növekedett a helyi támogatottság is a szövetségi rendszer visszaállítására, sőt a függetlenség irányába is. És ha már függetlenség – mi is az az Ambazónia? Hívhatjuk akár Déli-Kamerunnak, Angol-Kamerunnak is, de alapvetően ugyanarról a területről beszélünk, Ambazónia pedig a Mungo-folyó torkollatánál lévő Ambas-öböl nevéből eredeteztethető, amely előbb említett folyó egyébként Dél-Kamerun és Kamerun természetes határvonala. Elsőként ezt a nevet függetlenségi vonatkozásban egy Gorji Dinka nevű ügyvéd használta, aki még 1984-ben kiáltott ki egy el nem ismert függetlenséget Déli-Kamerunban ezen a néven, amelynek mellékvágányaként létrejött később az Ambazóniai Függetlenségi Párt (ALIP) is és Dinka a függetlenség egyik legnagyobb élharcosa maradt. Úgyhogy figyeljük az elkövetkezendő napok kameruni eseményeit.

twitter.com/napiafrika

Guinea nyugati részén, Boké megyében fekszik Kolaboui városkája, amely alapvetően szinte az egész világ számára ismeretlen település, azonban elhelyezkedése okán pillanatok alatt főcím lehet minden sajtóorgánumban – ugyanis Kolaboui a Guineai Bauxitvállalat (CBG) főhadiszállásának és iparvárosainak számító partmenti Kamsar illetve Boké és a Sangaredi-fennsík között fekszik, amely utóbbi a világ legnagyobb bauxittartalékait rejti. Így az összes érintett multinacionális vállalat, a kormány és a szállítmányozók számára is hatalmas megkönnyebbülést jelentett az a hír, hogy a mai nap (09.23) folyamán a Kolabouiban tüntetők által emelt barikádokat az emberek végül elbontották, miután órákon át zajló tárgyalások során sikerült megállapodniuk követeléseikről a Kamsar városából érkezett, Hassan Sampou vezette delegációval.

Mindez egy héttel azután csapott le a kormányra, hogy az állami közlekedési vállalat, a Sotragui több száz dolgozója függesztette fel a munkáját a fővárosban, Conakryban, miután megelégelték, hogy jelentős részük már ötödik hónapja fizetés nélkül kénytelen dolgozni, ugyanis a Sotragui elnöke hűtlen kezelési ügye miatt egyszerűen eltűnt sok millió amerikai dollárral együtt, az állam pedig leállította a “pénznyelőnek” tartott cég finanszírozását. A közlekedési minisztérium jelenleg is elemzi a különféle megoldási javaslatokat, de az biztos, hogy a dolgozóknak pénzre, a járműveknek pedig karbantartásra lesz szüksége. Visszatérve Kolabouira, az állami intézmények épületeinek felgyújtását is eredményező tüntetések már legalább 10 napja elkezdődtek a régióban, amelyek során a felvonulók nehéz életkörülményeik, a szolgáltatások (ivóvíz, elektromos áram) teljes hiánya miatt döntöttek úgy, hogy botokkal és Molotov-koktélokkal felszerelkezve támadnak mindenre, ami szerintük a “csaló” államot képviseli.

Hatalmas barikádokat építettek az utakon és a síneken, hogy így állítsák meg a CBG (és a guineai-kínai konzorcium, az SMB-WAP) bauxitszállítmányainak haladását valamint a Szenegál és Gambia felé tartó átmenő forgalmat. A kormány azon kívül, hogy elítélte a legalább két halálos áldozattal járó, több napig tartó erőszakhullámot, nem reagált a tüntetők panaszaira – az elektromos áramellátás szeptemberi leállását, a munkahelyeket hiányát és a tiszta ivóvíz elérhetőségét a kormány részéről senki nem kommentálta. A közösségi médiában terjedő képeken és videókon láthatjuk a teljesen kiégett kolaboui-i rendőrőrsöt, a gumikból, székekből, kövekből emelt akadályokat, a helyi önkormányzat épületének és az előtte álló autóknak a maradványait – úgyhogy a fentebb említett delegáció jobb, ha betartja ígéretét, miszerint tolmácsolja a helyiek követelését a kormány felé, ellenkező esetben ugyanis elképzelhető, hogy a CBG bauxitszállítmányai újabb hosszú órákat fognak Kolaboui bejáratánál várakozni.

Nem ez az első eset egyébként, hogy Boké, Kamsar vagy éppen Kolaboui lakói tárgyalási alapként használják a multinacionális cégek számára oly fontos bauxitot, legutóbb például áprilisban Boké városában emeltek akadályokat a tüntetők, hogy az elektromos áramellátás normalizálását követeljék a kormánytól és a várost jelenlétével teljesen meghatározó CBG-tól. A követelések pedig mindig ugyanazok, a munkanélküliként, mélyszegénységben tengődő guineai lakosság nem látja az éves szinten 16 millió tonnás bauxittermelés hasznát. Ugyebár elég nehezen érthető ezen szegény emberek számára, hogy az energiaigényes bauxitbányászat szárnyalása, a rengeteg folyó léte ellenére nincs normális áram- és vízellátás, ráadásul Bokéban nagyjából 2000 ember dolgozik mindösszesen a bauxitiparban, ami nem olyan nagy szám egy sok tízezres városban, ráadásul az itt dolgozó guineaiak jelentős része az ország más régióiból érkezik. Kolaboui mostani példája is tökéletesen igazolja tehát az “ásványkincs-paradoxont”, azaz hiába gazdagok az afrikai országok természeti kincsekben, a könnyű jövedelem a kormányok számára utat nyit a demokrácia gyengítése, a korrupció növekedése és a szabadrablás előtt.

twitter.com/napiafrika

1 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Alkotmányos népszavazásoktól szokatlan módon azonnal látható eredménye is volt az augusztus ötödiként tartott mauritániai referendumnak, ugyanis az urnához járuló, nagyjából 700 ezer állampolgár (1.4 millió a szavazásra jogosultak teljes száma) túlnyomó többsége igennel szavazott az ország zászlajának megváltoztatására is, így az eddigi zöld alaphoz és a rajta szereplő aranyszínű motívumokhoz alul-felül egy piros csík is került, szimbolizálva azt a vért, amelyet a mauritániai nép áldozott a függetlensége és területének megvédése érdekében (itt főleg azokra van utalás, akik az 1960-os függetlenségi küzdelemben áldozták életüket). A zászló megváltoztatása mellett egy komoly politikai döntést is meghozott az ország, a korábban kétkamarás törvényhozás struktúráját is megváltoztatták az “igen” szavazattal, így mostantól már nincs felsőház (szenátus – Majlis al Shuyukh), csak a korábban alsóházként funkcionáló nemzetgyűlés (Al Jamiya Al Wataniya) végzi majd csak a munkáját.

Már a voksolás előtt és természetesen utána is komoly vádak érték Mohamed Ould Abdel Aziz elnököt, hogy ezzel a referendummal saját útját akarja a harmadik mandátum felé egyengetni, hiszen egyrészt már jópárszor utalt rá, hogy a szenátust haszontalan és drága testületnek tartja, másrészt pont a szenátus volt az, ami idén márciusban megakadályozta az elnök alkotmánymódosításra irányuló törekvését, amely lehetővé tette volna, hogy harmadszor is elnökké válhasson az országban. Végül a bojkottra felszólító csoportok törekvései és a több ezres tüntetések ellenére eredményesen zárult a voksolás – és Aziz egy könnyed lendülettel hagyta figyelmen kívül az ENSZ, tüntetések elfojtásával kapcsolatos nyomozási felszólításait és kéréseit is. Persze megteheti, hiszen jelentős mozgástere van, köszönhetően annak, hogy a “Nyugat” szövetségesként számíthat rá az észak-afrikai és szaharai terrorizmus-ellenes harcokban.

Maga Aziz elnök az eredménnyel kapcsolatban csak annyit mondott, hogy a szenátus felszámolása végre lehetővé teszi a néphez közeli kormányzást és a régiós tanácsok létrehozásával a területi irányítás erejének növelését, a tüntetésekre reflektálva pedig egyszerűen csak kitalációnak és néhány elvetemült internetes csoport művének nevezte a súlyos attrocitásokról szóló beszámolókat. Az ellenzéket tömörítő Egység és Demokrácia Fórum (FNDU) nem ismerte el a szavazás végeredményét és kormányzati csalásról beszélt, rámutatva, hogy a tüntetések és a közösségi médiában látható képsorok, közlemények is azt igazolják, hogy a nép valójában ellenezte a szenátus megszüntetését. Alapvetően a média a zászló megváltoztatásáról és a szenátus megszüntetéséről beszél csak, de a referendumnak vannak további eredményei és hatásai is: többek között például megváltozott néhány sor a himnuszban és több kormányzati intézményt összevontak a Fatwa Legfelsőbb Tanácsa nevű intézménybe. És hogy mit fog eredményezni a szenátus megszüntetése és regionális tanácsok létrehozása?

Első körben úgy tűnhet, hogy csak pozitív hatása lesz, tehát ebben a rendkívül központosított országban valamiféle decentralizáció is elkezdődhet, ahol a vidéken élők hangját is meghallják majd, de valójában igazi erőforrások (itt gondoljunk politikai támogatottságra, pénzre stb.) nélkül ez azt jelenti csak, hogy egy, Aziz hatalmát valamennyire korlátozó intézmény megszűnt és helyette erőtlen, Nouakchottól távol eső tanácsok kerülnek létrehozásra, amelyek már nem képviselnek egységet és így számottevő erőt. És bár Aziz maga többször is azt mondta, hogy 2019-ben már nem akar még egyszer elnöki székért indulni, a mauritániai és külföldi média is szinte teljes egészében úgy látja, hogy ez csak a látszat, 1960 óta az országban nem igazán volt még demokratikus átmenetre példa – és miért pont most jönne el a csodálatos kivétel ideje?

twitter.com/napiafrika

9 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Miközben a magyar válogatott szenzációs eredményt elérve jutott a nyolcaddöntőbe a kosárlabda Európa-bajnokságon, a sportág szerelmesei számára Afrikában is van mit nézni és nyomonkövetni, hiszen szeptember 8.-án kezdődött és egészen 16.-áig tart az Afrobasket 2017, azaz a kosárlabda afrikai kontinenstornája Dakarban és Tunéziában és már az első mérkőzéseken nagy izgalmak vártak a meccsekre kilátogató nézőkre, hiszen a címvédő Nigéria mindössze egyetlen ponttal győzte le Elefántcsontpartot és a kontinens legjobbjának tartott Angola alig bírta legyűrni az alapvetően nem túl acélos Ugandát. A 16 induló csapat közül a legnagyobb esélyesek Nigéria és Angola mellett a rendezők, Szenegál és Tunézia, valamint Egyiptom – a 2015-ös győztes nigériaiak teljesen megújult, “amerikai” brigáddal vágtak neki a küzdelmeknek, hiszen egyrészt egyetlen játékos van csak a keretben most, aki két éve is ott volt, másrészt a nevezett 12 sportolóból hét az Egyesült Államokban született.

A 2015-ös döntőben vesztes Angolában ezzel szemben ott lesz a korábbi játékosok legnagyobb része és a kontinens legerősebb alakulata egyértelműen a győzelemre tör, amelynek elérésében Nigéria mellett biztos komoly kihívást fog jelenteni Egyiptom, amely múltja (itt most az 1980-as évekig bezárólag gondoljunk múltra) és jelene okán is esélyes – fiataljai az U16-os vagy éppen az U18-as kontinensbajnokságokon szinte ellenfél nélkül tarolnak az elmúlt években. A spanyol edzővel és Gorgui Dieng NBA-játékossal felfegyverkezett szenegáliak mindig a tűz közelében ólálkodtak az elmúlt években, de most talán a hazai közönség előtt jöhet el az ő idejük – Tunézia is hasonlóban bízik, bár Salah Mejri, a tunéziai NBA-játékos nem kapott engedélyt “főnökeitől” a pályára lépésre.

De a lényeg, hogy pattogjon a labda, hiszen az Afrobasket 2017-es megrendezése igen nagy fejtörés elé állította az afrikai kosárlabda-szövetséget, ugyanis a pénzügyi gondokkal küzdő Kongói Köztársaság április végén mondta vissza a rendezést, majd a szövetség által felkért Angola sem vállalta a lebonyolítást – így egyrészt elúszott az eredeti, augusztusi dátum, másrészt ismét Tunéziának, az előző rendezőnek kellett színrelépnie, Szenegál támogatásával. Sajnálatos módon a huzavona azt is eredményezte, hogy az afrikai NBA-játékosok jelentős része nem tudta vállalni a részvételt a tornán, többek között az időpont, a biztosítási problémák és a sérülések kockázata miatt. Az Afrobasket történetét tekintve amúgy Angola és Egyiptom a legeredményesebbek, messze a legtöbb győzelmet ez a két nemzet szerezte, de tud eredményt felmutatni a múltból Elefántcsontpart, a Közép-afrikai Köztársaság, Nigéria, Marokkó és Tunézia is. Sőt, ha nagyon mélyre ásunk, még találunk a Zöld-foki Köztársaságtól vagy éppen Szomáliától is egy-egy dobogós pozíciót. És hogy kik vannak még a listán idén a fentebb taglalt esélyesek mellett?

A teljesség igénye nélkül még érdemes figyelnük a győzelemmel kezdő Ruandára és Malira is, de veresége ellenére sem írható le (már csak múltja miatt sem) a Közép-afrikai Köztársaság vagy éppen Elefántcsontpart. Bár utóbbiak a cikk írásával nagyjából egyidőben befejeződött mérkőzésükön úgy kaptak ki a Kongói DK-tól, hogy esélyük se nagyon volt, előbbiek egy iszonyú pontszegény találkozón bedarálták Ugandát. Akárhogy is legyen, az Európa-bajnokság mellett érdemes szemeinket Afrikán is tartani – a kosárlabda szerelmeseinek mindenképp.

twitter.com/napiafrika

6 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Aki régóta olvasója már a MindennapiAfrika blogjának, az tudhatja, hogy eme sorok írója igencsak lelkesedik a természetért, legyen szó akár erdőkről, állatokról vagy éppen az óceánokról, így a politikai posztok sorozatát megszakítva jöjjön egy örömhír a kongói őserdőkből: ahogy Lieven Devreese lentebb látható fényképe mutatja, az 1970-es évek után 2015. februárjában ismét sikerült megpillantani egy Bouvier-vöröskolobusz példányt – vagyis kettőt, ezúttal ugyanis egy anya és kicsinye került lencsevégre. Az először 1887-ben a francia Alphonse Trémeau de Rochebrune zoológus által leírt fajról sokáig abban sem tudtak megegyezni a szakértők, hogy különálló fajról van-e szó, de az utóbbi években már így kezelték ezt, a kongói Likouala és Sangha folyók közötti erdőkben élő főemlőst. A Természetvédelmi Világszövetség már legalább 10 éve a “valószínűleg kihalt” kategóriában tartotta számon a vöröskolobuszt, de 2015-ben a fentebb említett Lieven Devreese egy kongói kollégájával elég pénzt tudott összegyűjteni közösségi finanszírozással egy expedícióra a kongói erdőkbe, amelynek végeredményeként sikerült bebizonyítaniuk, hogy a faj még nem halt ki, sőt valószínűleg nem is csak 1-2 egyed élhet még.

Az biztos, hogy az erdőirtás és a vadászat rendkívüli módon megtizedelhette őket és pusztítja őket a mai napig, hála annak a tulajdonságuknak, hogy egyáltalán nem félnek az embertől, sőt, érdeklődve inkább megközelítik (mondjuk ez nem csak a Bouvier-vöröskolobusz sajátossága, a legtöbb kolobusz ugyanígy viselkedik) – és hát Kongó ezen részén a vadhús igencsak fontos része az emberek étrendjének. Hála az égnek, a most felfedezett egyedek a Ntokou-Pikounda Nemzeti Park, utaktól, mezőgazdasági területektől távol eső részén élnek, így a kutatók is csak a helyi vezetőknek hála találtak rájuk, de így legalább van esély arra, hogy néhány év múlva is találkozhasson az érdeklődő turista/kutató néhány élő példánnyal. Devreese három hónapot töltött társával a parkban a majmok nyomában és jelenleg is pénzt gyűjt egy közösségi oldalon, hogy újra folytathassa kutatását és végre több információ legyen elérhető a Bouvier-vöröskolobuszról, mert eddig nagyjából amit tudunk, azt néhány múzeumban kiállított, kitömött példány alapján és egy 1949-es könyv néhány szövegrésze alapján tudjuk.

Meg hát helyiektől, akik korábban és most is azt állították Devreesenek, hogy időről-időre találkoznak egy-egy Bouvier-vöröskolobusszal és még ismerik is a hangukat, de a kutatók nem is igazán foglalkoztak ezzel a fajjal korábban – szóval itt még azt sem mondhatjuk, hogy “Google a barátod”, mert nagyjából ez a poszt összefoglalta az összes ismert információt erről a majomfajról. Kövessük sorsukat vigyázó szemekkel.

twitter.com/napiafrika

7 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Az afrikai mércével nézve aprócska nyugat-afrikai Togo országa (mérete és lakosságszáma is nagyjából kétharmad Magyarország) sosem volt feszült, instabil hely, ahol a turistáknak vagy éppen mondjuk a vidéki lakosságnak félnivalója lett volna bármitől is – sőt, igazából a politikai életben is elég erős stabilitásról beszélhetünk, amely javarészt annak köszönhető, hogy az országot a Gnassingbé-dinasztia irányítja már 50 éve. Gnassingbe Eyadema egészen 2005-ös haláláig, 38 éven át irányította az országot, majd egyből fia, Faure került hatalomra elég érdekes körülmények között, de azóta már elég jól bebetonozta magát.

Időről-időre fellángol a feszültség és az állampolgárok erőszakos módon hangot adnak elégedetlenségüknek, de ezek a tüntetéssorozatok (amelyek sok esetben végződtek halálos áldozatokkal is) többnyire a választások környékén alakulnak ki – ezért is meglepőek a legutóbbi hétvége eseményei, amikor a Gnassingbe-rezsim ellen tüntetők közül többen is életüket veszítették a fővárostól, Lométól 340 kilométerre fekvő Sokode városában, ahol a rendőrség éles lőszerrel igyekezett feloszlatni a kormányellenes megmozdulást. A kormány szerint 2 tüntető veszítette életét, az ellenzék viszont legalább 7 halottról beszél, rajtuk kívül pedig több tucat ember, köztük egy tucat rendőr is megsérült. A tüntetés persze nem koncentrálódott kizárólag Sokodéra, több ezren vonultak fel Loméban is azt kántálva, hogy “50 év elég volt!”, őket a rendőrség könnygáz bevetésével oszlatta fel.

A #Togoenmarche hashtag alatt az interneten is szerveződő, támogatókat gyűjtő megmozdulások alapvetően békésnek indultak, a Pánafrikai Nemzeti Párt (PNP) ellenzéki csoportja által szervezett tüntetéseken a résztvevők azt kívánták elérni, hogy állítsák helyre azt az 1992-es togói alkotmányt, amely létrehozta a többpárti demokráciát az országban. Ez volt az az alkotmány, amelyet 2005-ben a hadsereg egyetlen huszárvágással felrúgott, amikor Gnassingbe Eyadema halála után azonnal fiát, Faurét ültették az elnöki székbe, a parlament elnöke helyett – amit ugyebár az alkotmány előírt volna. Tehát azon az augusztus 19-én több ezer tüntető vonult fel Lomé, Anié, Sokodé és Kara városában, de Sokodét leszámítva igazán durván nem fajultak el az események a másik három helyszínen és végül a sokodéi áldozatok és sérültek mellett további tucatnyi sérültet kellett ellátni a kórházakban – és 81 embert vettek végül őrizetbe a kormány szerint (a PNP szerint közel 300 emberről van szó), akik közül a mai bejelentés (08.24) szerint tizenötöt már el is engedtek.

Az igazságügyi minisztérium szerint egyébként a két sokodéi áldozat halálának körülményei elég gyanúsak, jelenleg is nyomozás folyik ügyükben, de a minisztérium nyomatékosan felszólított mindenkit, hogy a közösségi médiában keringő képeket és videókat kezelje fenntartásokkal, egy részük ugyanis nem is Togóban készült. Annyi bizonyos, hogy Loméban és Sokodéban igen feszült volt a tüntetéseket követő napokban a hangulat és bár 20-án Loméban a PNP ismét felvonulást szervezett, a tüntetések nem vadultak el és nem alakult ki egy egész országra kiterjedő ellenállási szerveződés. A PNP egyik legerősebb bázisának számító Sokodéban rengeteg bolt hétfőn (08.21.) ki sem nyitott, sokan elmenekültek otthonaikból, sokan pedig nagy ívben kerülték a rengeteg katonai ellenőrzőpontot a városban.

Utóbbiakra persze szükség volt, hiszen a tüntetés során a sokodéi rendőrőrsöt felgyújtották több rendőrautóval egyetemben és rengeteg fegyvert is zsákmányoltak a kormány szerint bozótvágókkal, botokkal, husángokkal felfegyverzett fiatalok. Az ellenzék és a jogvédő csoportok felszólították ismételten Faure Gnassingbét, hogy mielőbb kezdjen hozzá reformok megvalósításához az országban, ellenkező esetben ezek a megmozdulások nem fognak csak néhány városra és egy-egy hétvégére koncentrálódni, de akár az egész ország is lángba borulhat.

twitter.com/napiafrika

11 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Az eme blog hasábjain oly sűrűn emlegetett mainstream média ismételt közönye mellett augusztus 4-én az ország és a régió jövőjét is meghatározó módon a ruandai elnök, Paul Kagame a szavazatok 99%-ának megszerzésével majdhogynem tökéletes győzelmet aratott az elnökválasztáson, így tehát tovább folytathatja 1994-ben megkezdett munkáját – ráadásul egy 2015-ös alkotmánymódosításnak köszönhetően egészen 2034-ig hatalmon is maradhat, ha az egyébként általa is feleslegesnek tartott választásokat meg tudja nyerni. A nemzetközi közvéleményben következetesen gyakorolt Kagame-barát politika ellenére meglepő módon a sajtó Ruandával foglalkozó része csalásról és Kagame diktatúrájáról beszélt a voksolás után, amelynek kampánya során is nyilvánvalóvá vált, hogy Kagame lassan elődei hibájába esve teljes társadalmi csoportokról kezd megfeledkezni.

Szó se róla, 1994-hez képest tényleg előrelépés történt a gazdaságban, tényleg óriási szerepe volt az elnök pártjának a népirtás megállításában, tényleg sikerült fejlesztenie az infrastruktúrát és erősítenie a nők jogait, de a holdudvarának elég egyoldalú kiépítése igencsak marginalizált bizonyos társadalmi csoportokat, ráadásul az Egyesült Államok és Nagy-Britannia teljeskörű támogatását élvezve az egész régióban, minden határt felrúgva igyekszik kereskedelmi, geopolitikai érdekeit keresztülvinni – amely vádakra általában ugyanaz a válasz: “Ti nem éltétek át a népirtást, mi viszont igen”. Ennek érzik erőteljesen a súlyát Kelet-Kongóban, szó se róla. A gazdasági csoda ettől függetlenül egyébként létezik (csak a mértékéről vannak kétségek), hiszen Etiópia után az elmúlt 20 évben Ruanda produkálta a legjobb gazdasági növekedési számokat, csak hát ez a hihetetlen dübörgés főleg külföldi támogatók pénztárcáján alapul és haszonélvezője csak a társadalom angolul beszélő, városban élő szűk elitje – mert a lakosság többsége továbbra is önfenntartó falusi farmer, aki abból él, amit saját maga megtermel.

És nem, ez a poszt nem az örök bíráló és elégedetlen publicista posztja, hiszen Ruanda gazdasági csodáját csak az nem látja, aki nem akarja, a főváros, Kigali igazi metropolisz, minden elérhető, ami “Nyugaton”, de a vidéki egyszerű emberek a beletörődés egyszerű arcával igyekeznek túlélni az országban, ahol semmiféle infrastruktúra nincs a kormányzat és az elnök ellenőrzésére, Kagame szava nagyjából szentírás. És valójában ez a legnagyobb probléma, egyszerűen nincs olyan társadalmi kontroll vagy lehetőség, ami lehetővé tenné a politikai elit megváltoztatását vagy akár az elnök elmozdítását pozíciójából vagy akár csak ellenzéki hangok megütését, így a társadalomnak még sokáig kell nyögnie a terhet, hogy 2050-re Ruanda a legfejlettebb államok között legyen a világon.

Mert igen, ez Kagame célja egy olyan országban, ami zömében a mezőgazdaságra épít és amelyben minden ellenzéki hang annyira elnémított lett, hogy maga Kagame is azt mondta néhány hete, hogy a választás “már csak formalitás” és a régi barát Egyesült Államok is odáig jutott, hogy jelezte egy minisztériumi jelentésében, hogy aggályosnak tartja az állami propaganda monopóliumát és a választások során tapasztalt furcsaságokat. Az alacsony bűnözési ráta kampányszlogenjére is volt válasza a Human Rights Watch emberjogi csoportjának, akik egy hónapja publikáltak egy olyan jelentést, amiből kiderült, hogy a ruandai rendőrség vagy a rendőrség által támogatott paramilitáris csoportok egyszerű lopásokért lincseltek vagy öltek meg embereket, így nem csoda, hogy ellenzéki újságírók vagy politikusok mindennapjai is életveszélyben telnek.

A gazdasági statisztikákról meg hát Görögország vagy éppen az Enron óta tudjuk, hogy nem mindig megbízhatóak, egy brit kutatócsoport szerint például a ruandai csodanövekedés 2005 óta nem biztos, hogy valós, hiszen az átlagos 5%-os GDP-növekedéshez képest a háztartások fogyasztása nem is változott a 2005-ös szinthez képest. De még ha ez csak elmélkedés is, az biztos, hogy a GDP-arányos államadósság növekszik és a külföldi befektetések összege csökken – tehát hiába nyert ismét választásokat Kagame és hiába biztos a pozíciója és hatalma, előbb-utóbb olyan kihívásokkal kell, hogy szembenézzen, amelyek most már tényleg a társadalom húsába vágnak majd.

twitter.com/napiafrika

5 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

A jelenlegi csádi elnök, Idriss Déby egyik nagy ellenfele, a 2016-os elnökválasztások egyik jelöltje, Laoukein Médard egyértelműen teljes támadás alatt áll országában, amely már nem csak személyét, hanem családját és támogatóit is érinti. A politikust július 17-én vették őrizetbe hűtlen kezelés és csalás vádjával, nem sokkal azután, hogy júniusban menesztették polgármesteri pozíciójából Moundouban, Csád második legnagyobb városában és gazdasági központjában. Az első meghallgatások igen feszült hangulatban, jelentős sajtóvisszhanggal kísérve zajlottak, rengeteg rendőr is felvonult a helyszínen, így megakadályozva, hogy Médard pártjának, a Csádi Egység a Békéért és Fejlődésért (TCDC) mozgalmának aktivistái akár csak megközelíthessék a bíróság épületét.

A csádi sajtóban megjelent információk szerint a bíróság 2012-tól kezdődően fogja átvizsgálni Moundou pénzügyi tranzakcióit és helyzetét, bár pontos kárösszeg nem került még megnevezésre, a bíróság szerint viszont egyértelműen hűtlen kezelés történt az elmúlt öt év során. A TCDC szerint azonban kizárólag politikai leszámolás zajlik, ami persze érdekes védekezés, tekintve azt, hogy Médard még az ellenzéken belül is csak a második számú erő, 2016-ban alig 400 ezer voksot tudott begyűjteni Déby több mint 2 millió és Saleh Kebzabo közel 500 ezer szavazatával szemben. Ami aggasztó, hogy a jelenleg őrizetben lévő Médard egészségi állapota eléggé instabil és a hírek szerint roppant nehezen viseli a csádi börtönviszonyokat, felesége szerint az esős évszakban a több problémával is küzdő ellenzéki politikus a hideg betonon, a vízben kénytelen aludni, mindenféle takaró és lepedő nélkül.

Ráadásként pedig a politikai összeesküvést a háttérben sejtőket igazolandó, Médard támogatói és családja ellen is leszámolás folyik – alig néhány napja két gyermekét és egyik nagybátyját is előállították a bíróságra, nem sokkal később pedig egyik unokaöccsét is előállították, aki pólókat készített Médard támogatására. Összes nyomtatóját és pólóját lefoglalták, sőt a környéken, akit találtak a rendőrök az érintett Médardos pólókban, azokról nagyjából leszaggatták a ruhadarabokat, a francia hírügynökség szerint közel 300 ember volt érintett ebben. Az ellenzéki politikusokat eltiltották attól, hogy meglátogassák a börtönben Médardot, mindeközben pedig egyértelműen és többször azt kommunikálta a kormány, hogy ez kizárólag jogi ügy, nincs semmilyen politikai színezete – erre utal a kiadott nyilatkozatok szerint az is, hogy az egész moundoui közgyűlést menesztették már, szintén a fentebb említett hűtlen kezeléses történet miatt.

És hogy miről beszélünk pontosan a hűtlen kezelés ügyében? Csádi blogok és újságokból összeszedett információk szerint értékes moundoui telkeket értékesített fejlesztési céllal a város több száz millió frank értékben, anélkül, hogy a tartományi kormányzót és pénzügyi megbízottat bevonta volna az üzletbe – egyedül Médard aláírása volt a jóváhagyás az üzletre, ami törvény szerint nem szabályos. Amint ez egy 2016-os audit után napvilágot látott, a kormányzó azonnal átadta az ügyet az ügyészségnek, akik elrendelték Médard letartóztatását. A közösségi médiában és fórumokon értelemszerűen van ilyen és olyan hozzászólás is, de akármi is az igazság, az biztos, hogy jelenleg Laoukein Médard és családja ellen komoly támadások vannak folyamatban, remélhetőleg Médard egészségi állapota pedig tartani fogja magát.

Érdekesség, hogy nem sokkal letartóztatása előtt a moundoui közgyűlés úgy döntött, hogy meneszti Médardot polgármesteri székéből és átadja a város vezetését Nerolel Ndokoulénak, tehát letartóztatása idején technikailag már nem is volt a város vezetője az ellenzéki politikus, aki 11 havi fizetést kapott lelépési pénzként. A közgyűlés a menesztés indokaként szintén hűtlen kezelést hozott fel, valamint azt a tényt, hogy Médard és a kormány között igen feszült volt már hónapok óta a viszony.

twitter.com/napiafrika

5 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Rodriques szigete egy alig 108 négyzetkilométeres, autonóm státusszal bíró földdarab nagyjából 560 kilométerre Mauritiustól és annak 10. körzeteként képezi a Mauritiusi Köztársaság részét az Indiai-óceánban. 2001 óta bír autonómiával, kormányzati teendőit a régiós parlament látja el, fővárosaként pedig Port Mathurin szolgál. Időről-időre felröppennek olyan elméletek, hogy a sziget egyszer függetlenné válhat, amely elméletek táptalaját azok a kinyilatkoztatások és megnyilvánulások adják, amelyek az elmúlt évtizedek során hangzottak el különféle politikai személyiségek szájából – ez olyannyira létező elgondolás, hogy a következő száz évben függetlenséget szerző lehetséges területek között számontartják ezt a szigetet is.

A következő írásban azt fogjuk áttekinteni, hogy ilyen függetlenségi törekvéseknek milyen okai és milyen valódi esélyei lehetnek, főleg azt figyelembe véve, hogy alig 40 ezer ember lakik ezen a kis szigeten. Az elmúlt években a rodriguesi politikai paletta több jelentős szereplőjének képviselői tartottak konferenciát a sziget mindennapjairól és jövőképéről, többek között a függetlenséget folyamatosan napirenden tartó Rodriguesi Hazafias Front (RPF), amely szerint az 1967-ben kikiáltott mauritiusi függetlenség kidolgozási folyamatában Rodrigues semmilyen formában nem volt résztvevő, pedig akkor is teljesen egyértelmű volt Rodrigues lakói számára, hogy egy közös unió fenntartása Nagy-Britanniával jobb lenne a sziget számára.

Ennek okai egyértelműek és szerte Afrikában mind a mai napig témát jelentenek sok egykori gyarmat számára: Rodrigues lakóinak jelentős része marginalizáltnak érzi magát, több munkahelyre és fejlesztésre vágynak, hogy fiataljaik számára reális opció legyen a szigeten való maradás, így Mauritius vagy lépéseket tesz az egyenlőtlenségek megszüntetése érdekében vagy Rodrigues Skóciához hasonlóan a függetlenség kivívásának útjára lép ismét – legalábbis az RPF és több kisebb politikai párt szerint. A mai napig komoly problémaként éli meg Rodrigues politikai vezetése, hogy olyan sorsdöntő témákban, mint a halászat vagy az oktatás, Mauritiusról érkeznek az utasítások és rendelkezések, anélkül, hogy a kis sziget valódi igényeit figyelembe vennék. És ez persze azt is jelenti, hogy a 2001. november 20-án létrejött Rodriguesi Regionális Parlament végrehajtó bizottságának döntéseit felülírják a mauritiusi parlament döntései, a sziget kormányzójának fő funkciója a szigetország kormánya által hozott döntések végrehajtása, informálás a mindennapi témákról és a központi költségvetésből Rodriguesnek juttatott összegek felhasználásáról.

Rodrigues nevét egyébként Diego Rodrigueztől, egy portugál hajóskapitánytól kapta, aki 1528-ban látogatta meg ezt a szigetet, de 1638-ban már a közeli Réunion szigetéről a franciák irányították a területet egészen 1809-ig, amikor brit katonák foglalták el (azért, hogy bázist szerezzenek az akkor franciák által uralt Mauritius megtámadásához) és 1814-ig közvetlenül a britek irányították – akkor adták át az irányítást Mauritiusnak. Innentől kezdve azért jobban ismert már a történet, amelynek végén 1968-ban Rodrigues akarata ellenére függetlenné vált Mauritius egyik megyéjeként (a Londonban tartott tárgyalások egyikén sem vett részt Rodrigues képviselője, sem 1961-ben, sem 65-ben, sem 67-ben), annak ellenére, hogy 1967-ben nagyjából az összes rodriguesi polgár úgy szavazott egy népszavazáson, hogy Nagy-Britannia részei kívánnak maradni. És bár erről nem nagyon szólnak a történelemkönyvek, az ezt közvető években ilyen szinten nézve komoly feszültségek voltak Mauritius és Rodrigues között, 1968-ban például csak állig felfegyverzett katonák biztosításával sikerült felhúzni a mauritiusi zászlót Port Mathurinban és később még a briteknek is vissza kellett jönni, hogy egy elszabaduló tüntetést megfékezzenek.

Az ezt követő évtizedek távoli irányítást, növekvő munkanélküliséget, növekvő árakat, növekvő gyermekhalandóságot és növekvő írástudatlanságot hoztak, néhány hamvába holt kormányzati kezdeményezéssel, hogy Rodrigues is felzárkóztatásra kerüljön. A 2001-ben annyira várt autonómia megérkezése sem jelentette azt a szabadságot, amelyre oly sokan vágytak, nem csoda, hogy tovább folytatódott és folytatódik a mai napig a kivándorlás Dél-Afrika, Kanada vagy éppen Ausztrália felé, ugyanis az autonóm regionális parlament is – ahogy fentebb már említésre került – kizárólag a központi kormányzat döntéseit hajtja végre, valódi autonómiáról nem beszélhetünk. Egy-két radikálisnak nevezhető nacionalista egyébként Mauritius és Rodrigues esetét Etiópia és Eritrea esetéhez hasonlítja, hiszen Rodrigues saját akarata ellenére került Mauritiushoz, így szerintük konkrétan még mindig gyarmatnak tekinthető. Etnikailag is van különbség a két ország lakossága között, Mauritius másfél milliós lakosságának nagy része indiai kényszermunkások leszármazotttja, akiket a britek hoztak a cukornádültetvényekre dolgozni, Rodrigues 40 ezres lakossága pedig 99%-ban afrikai rabszolgáktól eredezteti magát.

De hogy ténylegesen van-e esély arra, hogy Rodrigues függetlenné váljon? Ha közelről megnézzük a helyzetet, akkor egyértelműen azt mondhatjuk, hogy nincs, egyrészt a kis szigetnek semmiféle katonai esélye nem lehet Mauritiussal szemben, sőt az elmúlt években olyan erős bevándorlás mutatkozik Mauritiusról Rodrigues felé, hogy néhány évtizeden belül a kis méret és csekély lakosságszám okán kulturális, etnikai különbségét megőrző kis sziget teljesen integrálódni és asszimilálódni fog a többségi társadalomba. Aminek nagyobb esélye van, az az, hogy a rodriguesi politikai paletta legerősebb tényezője, az 1976-ban alapított Rodriguesi Népi Szövetség (OPR) Louis Serge Clair vezetésével még komolyabb autonómiára tesz majd szert, hiszen pontosan ennek a szervezetnek köszönhető a 2001-es autonómia megszerzése is.

Most azért ennél kisebb problémákkal küzdenek, a legutóbbi nagy fellángolás az volt, amikor az OPR a rodriguesi Sir Gaetan Duval repülőtér átnevezését javasolta Plaines Corail repülőtérre, ezzel felülírva a nagy rivális mozgalom a Rodriguesi Mozgalom (MR) 2007-es döntését a változtatásról. A döntés egyértelműen politikai jellegű, hiszen Gaetan Duval az a mauritiusi politikus volt, aki 1967-ben a függetlenség ellen kampányolt, de pártja onnantól kezdve az OPR komoly ellenfelének számított, egészen 1982-ig, amikor Duval feladta Rodriguest és többé nem vett részt az ottani politizálásban. Összefoglalva a fentieket, Rodrigues függetlenségi törekvéseinek van múltja és van jelene is, viszont, hogy jövője van, az már annyira nem biztos, ugyanis a téma egyre inkább kezd a múlt homályába tűnni, ráadásul az asszimiláció is egyre erősebben van jelen Rodrigues társadalmában – egyszerűen ez a kérdés ma már alig van napirenden.

twitter.com/napiafrika

5 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

A két súlyos polgárháború után lábadozó és egy elég hosszú periódusig stabilnak tűnő Elefántcsontparton az elmúlt néhány hónapban aggasztó események kezdték el követni egymást – csak az elmúlt néhány napban több halálos áldozatot követeltek támadások, amelyek során körülményeik és fizetésük miatt elégedetlen katonák kezdtek lövöldözni az ország több részén. Ha a kisebb konfliktusokat nem nézzük, akkor is legalább egy tucat zendülés vagy annak induló cselekmény volt 2017-ben Elefántcsontparton és mindegyikben azok a katonák vettek részt (a 22 ezer fős elefántcsontparti hadseregből 8400 egykori lázadó), akik jópár évvel ezelőtt az Elefántcsontparti Új Erők (FNCI) lázadó mozgalmának voltak a tagjai – emlékezhetünk, ez volt az a koalíció különféle lázadó csapatok között, amelynek élén az elefántcsontparti parlament elnöke, Guillaume Soro 2002 és 2007 között Elefántcsontpart 60%-át uralta a polgárháborús időszakban.

A lázadások oka minden esetben a pénz volt, a zendülők ugyanis fejenként 7 millió forintnak megfelelő összeget követelnek azért, hogy súlyos harcokban segítették hozzá Alassane Ouattarát az elnöki pozícióhoz Laurent Gbagbo erőivel szemben. És akkor arról a sok ezer további lázadóról még nem is beszéltünk, akiket még nem sikerült teljesen integrálni, a leszerelési-lefegyverzési-reintegrációs program valamely fázisában vannak most, többnyire teljesen kilátástalan jövőképpel és ha ehhez hozzávesszük azt, hogy az Új Erők több száz tonnányi fegyver felett rendelkezett anno, amelynek jelentős része nem került beszolgáltatásra illetve azt, hogy az ENSZ elefántcsontparti missziója, az UNOCI június 30.-án lehúzta a rolót, akkor láthatjuk, hogy miért is aggódik egyre jobban az ország közvéleménye a biztonsági helyzet miatt.

Mindenesetre elégedetlen katonák vannak, voltak és lesznek, ha nincs mellettük politikai erő és társadalmi támogatás, akkor egy-egy laktanya zendülése még nem dönthet meg egy teljes országot – viszont sokan egyre jobban aggódnak amiatt, hogy Guillaume Soro, az egykori lázadó vezető már 2020-ra tekint előre, amikor a következő elnökválasztáson valóra szeretné váltani régóta dédelgetett álmát, hogy Elefántcsontpart elnöke legyen. Ez önmagában még nem jelent semmit, de Soro és több vezető politikus között fokozatosan feszült viszony kezd kialakulni, példának okáért a néhány napja kinevezett védelmi miniszterrel, a 2020-ban szintén elnöki pozícióban reménykedő Hamed Bakayokóval is (ő belügyminiszterből lett védelmi miniszter, Ouattara azon szándékával, hogy Bakayoko majd kemény kézzel rendet tesz a hadseregben) – és például nemrég, rengeteg fegyvert találtak egy házkutatás során Soro protokolért felelős vezetőjének otthonában.

Plusz Ouattara kemény kézzel csapott oda az egykori lázadó vezér holdudvarának, a Sorohoz hű Meité Sindou vagy Issiaka Fofana eltávolítása akár jel is lehetett Soro számára, aki maga többször hangoztatta, hogy az egységben hisz, nem szeretne még egyszer megosztottságot látni az országban és jópárszor megint elnézést kért a polgárháborús időszakban elkövetett tetteiért. Az biztos, hogy az elmúlt hónapok során egyértelműen kirajzolódtak a hadseregen belüli csoportok, Ouattara támogatói, Soro támogatói vagy éppen Gbagbo támogatói körül. Remélhetőleg persze a biztonsági helyzet romlása nem fog folytatódni, főleg, hogy július 21-én Ouattara megnyitotta a a 8. Frankofón Játékokat Abidjanban, aminek 4000 résztvevőjére sok ezer katona vigyáz majd a városban – de ha gyors kört futunk az interneten, akkor azt láthatjuk, hogy csak ezen a hétvégén több olyan esemény is történt, ami elég aggasztó, például az Abidjantól 40 kilométerre fekvő Azaguié csendőrségét érte támadás, nem sokkal korábban pedig egy abidjani rendvédelmi iskolát támadtak meg fegyveresek.

És a helyzetnek van (legalább) egy gazdasági aspektusa is, hiszen példának okáért az ország második legnagyobb városában, Bouakéban nemrégiben történt zendülés ezt a kakaótermelés szempontjából oly fontos várost is a konfliktus szélésre sodorta, de ugyanezzel egyidőben voltak lövöldözések San Pedróban, a világ legnagyobb kakaóexportáló városában és Daloában, egy szintén jelentős kakaókereskedelmi központban is. És ezek mellett ott van a kakaószektorban uralkodó bizonytalanság, a rossz kommunikáció, az ellenőrzések hiánya és a 2012-ben bevezetett reformok kudarca is. Nagyjából a sok évvel ezelőtt bevezetett majd most néhány éve ismét elindított reformcsomaggal a kormány célja az volt, hogy stabil rendszer alakuljon ki, azaz nagyjából a termés 80%-át már előzetesen értékesítették, így pedig garantálni lehetett a nagyjából 800 ezer kistermelőnek egy stabil árrendszert, ami segített volna elvileg a tervezhetőségben.

Na ebből igazából túl sok minden nem valósult meg, olyannyira, hogy a kormánynak márciusban csökkentenie kellett a garantált minimumárat egy kiló kakaóbabért – 450 forintról 290 forintra és ki kell találnia, hogyan pótolja ki a Kávé-Kakaó Tanács (CCC) 300 millárd frankos veszteségét. És hiába voltak hangzatos célok, a nagy felvásárlókkal nem igazán sikerült fix árakban megegyezni, sem hosszútávú felvásárlási szerződésekben és még a szerződések 2.5%-ában előírt letétet is nagyon gyorsan lecsökkentette a CCC 1%-ra, mert az elefántcsontparti termelői szövetkezetek még ezt is képtelenek voltak kigazdálkodni. Pedig eredetileg az egészet azért találták ki, hogy minél több helyi erő kerüljön a rendszerbe és lenyomják az olyan multinacionális cégek uralmát, mint a Cargill, a Barry Callebaut vagy az Olam Daniels Midland, de egyszerűen a kis szereplők kezében nem volt elég tőke ahhoz, hogy nagyokká váljanak ilyen rövid időtávon belül.

De a legnagyobb problémát az árak zuhanása jelentette, az árutőzsdéken nagyon sokat veszített értékéből a “fekete aranynak” is titulált kakaó és a CCC elnöke hosszú heteken át túrázott az országban, hogy a termelők ne lázongjanak túlzottan majd a minimum garantált ár lecsökkentése miatt. És túlságosan jó dolgokra a jövőben sem lehet számítani, a következő néhány évben biztosan túltermelés lesz kakaóból a világon, így most óriási szükség lesz a reform “megreformálására” és rendkívül keménykezű ellenőrzésekre, különben a termelők komoly spirálba kerülhetnek – és hát arra emlékezhetünk, hogy nekik a polgárháborúban is komoly szerepük volt, több dokumentumfilmben és könyvben konkrétan “kakaóháborúként” hivatkoznak az első ilyen háborúra (persze ez csak egy faktor volt, de jól mutatja a fontosságát a szektornak).

twitter.com/napiafrika

5 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Egy átlagos magyar vagy éppen uniós állampolgár számára nagy valószínűséggel teljes meglepetésként jöttek a néhány héttel ezelőtti, Katart és Szaúd-Arábiát érintő események az arab világban de aztán egy-két nap után a mainstream médiában tova is tűntek az erről szóló beszámolók. Elég sok szakértő szólalt meg a témában, mindenféle elemzések láttak napvilágot, de alapvetően a történet magja annyi, hogy június elején Szaúd-Arábia vezetésével több arab állam (például az Egyesült Arab Emirátusok vagy Bahrein) és afrikai ország (például a Comore-szigetek, Egyiptom, Mauritánia, Szenegál) teljesen megszakította diplomáciai kapcsolatait Katarral, miután azzal vádolták meg az aprócska arab országot, hogy pénzügyileg is támogatja a terrorizmust, titkos egyezségeket tart fenn Iránnal bizonyos országok destabilizálása érdekében és az Al Jazeera hírügynökségen, televíziós csatornán keresztül antiszemita és Iránt, Törökországot támogató propagandát folytat.

Az akció keretében az érintett országok utazási és kereskedelmi tilalmat vezettek be, valamint nagyköveteket hívtak vissza, de a teljes megszakítás mellett több olyan ország is van, amelyik részlegesen csökkentette a Katarral fennálló kapcsolatát (például Csád vagy éppen Niger). Sokan azzal vádolták Szaúd-Arábiát, hogy pénzzel próbál az akcióhoz további támogatókat gyűjteni, beszámolók vannak arról, hogy a szomáliai elnök, Mohammed Abdullah Farmajo egy 80 millió dolláros segélyt utasított vissza annak érdekében, hogy távoltartsa országát a Katarral szembeni támadásoktól. Jelenleg nagyjából ott tart a történet, hogy a Szaúd-Arábia vezette (és az Egyesült Államok vagy éppen Nagy-Britannia által is támogatott) koalíció 13 pontos ultimátumot adott Katarnak, amelynek teljesítése a szankciók feloldásának feltétele – köztük például az Iránnal fennálló katari kapcsolatok minimalizálása, az Al Jazeera teljes leállítása vagy éppen egy dohai török katonai bázis bezárása.

A legvalószínűbb helyzet jelenleg egyébként az, hogy még hosszú hónapokon át konzerválódó szankciók válnak a jelenleg ideiglenesnek tűnő korlátozásokból, miközben Irán és Törökország annyira keményen kapaszkodik szövetségesébe, amennyire Szaúd-Arábia a követeléseibe – a dohai bázisra például nem is olyan régen újabb török katonák érkeztek kiképzési célokkal. A globális palettán zajló eseményeknek vannak hatásai regionális, nemzeti szinten is, példának okáért a médiában szinte soha meg nem jelenő Eritra és Dzsibuti határán, ugyanis míg a korlátozások bejelentésekor Szomália és Etiópia a semlegesség irányába mozdult el, Eritrea és Dzsibuti egyaránt Szaúd-Arábia mellé állt, ezzel viszont azt érték el, hogy Katar visszavonta a lassan már 10 éve vitatott dzsibuti-eritreai határterületekről békefenntartó katonáit – így pedig újabb fegyveres konfliktus esélye merült fel. Hasonló ahhoz, ami 2008-ban történt, amikor napokon át harcolt a két ország egymással a Dumeira-hegység és Dumeira-szigetek birtoklásáért, amely harcoknak végül Katar közbelépésbe és közvetítése vetett véget.

És onnantól kezdve egészen mostanáig Doha egy nagyjából 500 fős kontingenssel vigyázott a határra, ami viszont már a múlt és dzsibuti vádak szerint alig néhány nappal a katariak távozása után eritreai katonák nyomultak be a vitatott területekre. Eritrea ezt cáfolja, de akárhogy is, a helyzet nem egyszerű, látni kell, hogy iszonyú harc dúl az Afrika keleti felén fekvő országok szövetségéért, Törökország, az Egyesült Arab Emirátusok vagy éppen Szaúd-Arábia is komoly gazdasági energiát fektet abba, hogy például Szomáliában vagy Dzsibutiban (ebben az aprócska kis országban döbbenetes verseny folyik a nagyhatalmak között a stratégiai pozíciókért) jelentős befolyást érjen el és a mostani, Katar elleni akcióban is azt lehetett megfigyelni, hogy a Szaúd-Arábia mellé álló államok többet remélnek ettől a döntéstől, mint amennyit elveszítenek Katar oldalán.

twitter.com/napiafrika

5 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Ahogy arról már többször volt szó itt a blogon, a nagy hírportálokon, hírcsatornákon most már a margón sem kerül megemlítésre a szudáni Darfúr régióban közel másfél évtizede zajló erőszakos konfliktus, amely 2003-as kirobbanása óta óvatos becslések szerint legalább 200-300 ezer ember halálát okozta, a konfliktus miatt elmenekültek száma pedig mindenképpen milliósra tehető. És bár 2010-ben a legnagyobb darfúri lázadó csoport, az Igazság és Egyenlőség Mozgalma (JEM) békét kötött a kartúmi kormánnyal, az az erőszakos cselekmények állítólagos folytatódása miatt rövidesen a múlt ködébe veszett és a mai napig kisebb-nagyobb intenzitással zajlik a háborúskodás a szudáni kormány egységei és a kormányhoz hű, főként arab afrikaiakból álló Janjaweed milícia (most már Gyorsreagálású Erők – RSF néven futnak) valamint a JEM és a Szudáni Felszabadítási Mozgalom (SLM) különféle frakciói között.

Jelenleg ismét egy nagyobb intenzitású szakaszba ért a harc, miután helyi tisztviselők és a témával foglalkozó független bloggerek állításai szerint az RSF megtorló akciókat kezdett a darfúri civil lakosság ellen, több tucat embert megöltek, házakat gyújtottak fel, emberek százait üldözték el otthonukból az elmúlt két hétben. A megtorlás az után kezdődött, hogy május 19-én a Szudáni Felszabadítási Mozgalom Minni Minawi-féle frakciója (SLM-MM) illetve a mozgalom Átmeneti Tanács néven ismert egy másik frakciója összecsapott szudáni kormányerőkkel és sokak meglepetésére a lázadók igen komoly ellenállást tudtak kifejteni, sőt igazából (állításuk szerint) ők kerültek ki nyertesként a helyzetből – az összecsapások kirobbanásáért egyébként mindkét fél a másikat tette felelőssé, a harcok alakulása miatt pedig a szudáni elnök, Omar al-Bashir Egyiptomot és Dél-Szudánt vádolta meg, hogy nehézfegyverzettel és logisztikai támogatással segítik a darfúri lázadókat.

A május 19-én történt súlyos összecsapások után következő, civil lakosság elleni akciók nem számítanak újdonságnak errefelé, ezt már többször lehetett látni a régióban különféle milíciáktól, de a legszomorúbb az egészben az, hogy nagyjából a világ teljes csendben fogadta a történteket, a sajtóban a legritkább esetben került bárhol is megemlítésre a dolgok rosszabbra fordulása és az ENSZ Darfúrba nominált, súlyos dollármilliókból fenntartott missziója, az UNAMID semmit nem tudott tenni az állítólagos mészárlások és gyújtogatások megakadályozása érdekében. A támadások helyi segélyszervezetek szerint főként Marla, Muzbad, Um Baru, Adoala és Ain Siro településeket érintik, de igazából a konkrétumokról nincsenek hírek és információk – Darfúrban továbbra is az a helyzet, ami az elmúlt években már megszokottá vált: a sajtó képviselői és a non-profit szervezetek itt nem szívesen látott vendégek és esetenként akár ezek a segíteni akaró emberek az életüket is kockáztatnák, ha a régióba mennének (lásd Daoud Hari és Phil Cox újságírók esetét, akik 2016 végén estek fogságba Darfúrban és bebörtönzést, kínzásokat voltak kénytelenek átélni magánakciójuk következményeként).

Ami azért konkrétumként elhangzott és megerősítést is nyert, az az, hogy a harcok során a kormánykatonák elfogták az SLM-Átmeneti Tanács frakciójának vezetőjét, Nimer Abdel Rahmant és megölték katonai vezetőjüket is – az ennek kapcsán megszólaló Minni Minnawi (az SLA-MM névadó vezetője) szerint egyébként a szudáni kormányzat már hónapok óta készült a mostani akciósorozatra, Kartúm viszont Líbiában megbújó és ott szervezkedő lázadó alakulatokról beszél. És hogy mit jelenthet ez a jövőre nézve? Az biztos, hogy óriási csapás ez a békének, hiszen az SLA-MM és az SLA-TC már több mint egy éve semmilyen komolyabb katonai műveletet nem hajtott végre Darfúrban és Minnawi már a teljeskörű békéről beszélt az elmúlt hónapokban, de a mostani akciókkal egyértelmű, hogy ez rendkívül távoli remény lett ismét.

A kormány szempontjából is kockázatos a helyzet, hiszen Bashir és kormánya arra vár, hogy közel 20 év után az Egyesült Államok megszüntesse az ország elleni gazdasági szankciókat – ennek pedig feltétele a darfúri béke. Figyeljük tehát a fejleményeket, az biztos, hogy az elkövetkező hónap vízválasztó lesz, egyrészt, hogy milyen akciók jönnek még az RSF-től, illetve hogy Minnawi és a többi SLM frakció miként reagál ezekre. Remélhetőleg a helyzet totális eszkalálódása elkerülhető lesz.

twitter.com/napiafrika

7 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Néhány nappal ezelőtt, április 19-én az ugandai hadsereg megkezdte a Közép-afrikai Köztársaságba vezényelt katonáinak visszavonását, ezzel hivatalosan is befejezve az Úr Ellenállási Hadserege (LRA) és a vezetője, Joseph Kony elleni harcot. A katonák első csoportjának fogadásán, a gului repülőtéren Katsigazi Tumusiime vezérkari főnök elmondta, hogy a több mint harminc éve tartó konfliktusban ez a lépés igazából azt jelenti, hogy az ugandai vezetés már nem látja komoly fenyegetésnek Kony csoportját, regionális szinten semmiképp. Ezzel párhuzamosan az LRA elleni kampányra építő, azzal híressé váló Invisible Children névre hallgató non-profit szervezet közzétette legutóbbi számait, amelyek szerint az idei évben több tucat támadást hajtottak végre a csoport Közép-afrikai Köztársaságban rejtőző sejtjei és közel 100 embert raboltak ismét el.

Az ugandai hadsereg által most befejezett offenzíva új lehetőséget ad az LRA-nak az újraszerveződésre, a stabilizálódásra, bár Katsigazi azt is elmondta Guluban, hogy becslésük szerint alig száz főről lehet beszélni, mint LRA-tagról, akik igazából már szervezettség nélkül, apróbb bűnözői csoportokká süllyedve garázdálkodnak Közép-Afrikában és ebben az értelmezésben már nem különböznek a például a Közép-afrikai Köztársaság északi részén uralkodó fegyveres alakulatoktól. Az ugandai visszavonulással együtt a régióban 2011 óta tevékenykedő és hírszerzési támogatást nyújtó amerikai egységek is visszavonásra kerültek, így hivatalosan kijelenthető, hogy az LRA elleni hajsza végetért.

A küldetésben eddig résztvevő kétezer ugandai katona már nagyjából haza is tért és vitatkozni sem nagyon lehet Katsigazi érveivel, hiszen a komoly erőfeszítések és hírszerző tevékenységek okán az LRA sejtek oda jutottak, hogy mindenféle központi irányítás nélkül, telefonok használata nélkül bújnak meg a sűrű erdőségben és már tényleg nem különböznek a régióban extra adókat szedő, fosztogató kisebb-nagyobb csoportoktól. Persze ha a valódi okokra vagyunk kíváncsiak, akkor talán árnyaltabb a kép, hiszen mindenképpen szerepet játszik az ugandai döntésben az is, hogy a fentebb említett amerikai támogatás visszavonásáról a döntés már korábban megszületett, így az ugandai hadsereg csak reagált arra, hogy Washington kivonulásával jelentősen megnövekednének a műveletek költségei (az amerikai üzemeltették az ugandai katonákat szállító gépeket például). Plusz Donald Trump hatalomra lépésével Joseph Kony elfogása is jelentősen visszaesett a prioritási listán, sőt mondhatni, amíg amerikai érdekekre nem jelent veszélyt, Kony a közeljövőben nem lesz tényező az amerikai adminisztráció számára.

És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy az LRA, mint fenyegetés többé már nem éri nagyon el a nemzetközi ingerküszöböt egy olyan világban, ahol az Iszlám Állam vagy a Boko Haram uralja a főcímeket – szóval egy ilyen szervezet elleni harcra elkölteni 1 milliárd amerikai dollárt, enyhén szólva is súlyos áldozat. Tehát összegezve, komolyabb harci cselekmények nélkül, rengeteg ugandai katonát ért váddal, az észak-ugandai nyugalommal és az amerikai támogatás nélkül már nincs egyetlen olyan észérv sem, ami alátámasztaná több ezer ugandai katonai közép-afrikai jelenlétét. És persze hát felmerül az emberben a kérdés, hogy Joseph Kony egyáltalán még életben van? Hosszú évek óta nem érkezett róla semmilyen hír, nincsenek felvételek, nyilatkozatok, közlemények, csak azokra a beszámolókra lehet támaszkodni, amelyek dezertőröktől, kiszabadult foglyoktól származnak – ezek pedig sokszor egymásnak ellentmondóak és nem ellenőrizhetőek, volt amelyik szerint Kony már letelepedett egy eldugott kis faluban, egy másik szerint gyomorfekéllyel küzd és rendkívül beteges, egy harmadik szerint pedig jelenleg is készül arra, hogy újult erővel indítsa be mozgalmát, mozgalmát, amelyben már elveszítette nagyjából összes ismert alvezérét. És hát milyen lázadó mozgalom az, amelynek vezetőjéről már szinte semmit sem tudunk és nem is ad magáról életjelet?

twitter.com/napiafrika

3 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Egyértelműen a régióban fennálló élelmiszerbiztonsági helyzet súlyosságát mutatja, hogy tegnap (április 7.) az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének főtitkára, Graziano Da Silva ellátogatott a Csád-medencébe, kifejezetten azzal a céllal, hogy felhívja a világ közvéleményének figyelmét a jelenleg rendkívül kritikus helyzetre. A szárazságnak és az errefelé fennálló bizonytalan biztonsági állapotoknak köszönhetően (ez utóbbi leginkább a Boko Haram csoportjához köthető) a medence lakosságából több tízmillió ember mindennapi élelmezése is hajszálon függ, a napi többszöri étkezés elég sok településen és térségben luxusnak számít. Da Silva látogatása egyébként nagyjából a mezőgazdasági szezon elkezdődésével esik egybe és a főtitkár felkeresett a csádi medence hét országából kettőt is (N’Djamenát Csádban és Maidugurit Nigériában), hogy non-profit szervezetek programjait ismerje meg, találkozzon otthonukból menekülni kényszerült emberekkel és megnézzen néhány, mintául szolgáló projektet, amelyek segíthetnek a jövőben a régiónak az élelmiszerbiztonság stabilizálásában.

Alapvetően a Csád-medence már hosszú-hosszú ideje küzd a szárazsággal, az élelmiszerhiánnyal (többször volt erről szó itt a Mindennapi Afrika hasábjain is), ezt azonban az elmúlt években még jobban megnehezítette a Boko Haram és egyéb szélsőséges szervezetek ténykedése, hiszen a farmerek a medence egyes részein nem mernek kimenni földjeikre az ott esetlegesen elásott aknák vagy otthagyott robbanószerek okán, de a piacra kimenni a a régió északi részein (pl. Észak-Nigerben) szintén nem mindig életbiztosítás. Úgyhogy az elsődlegesen felszámolandó probléma a biztonsági kockázat, de fontos a megművelhető föld méretének további növelése is és szintén nem szabad elfelejteni azt, hogy a különféle konferenciákon beígért milliók kifizetése nagyon fontos az itt élők számára, hiszen ha egy-egy szervezet nem kapja meg a neki felajánlott támogatást, az azt is jelentheti, hogy sok tucat farmer nem kapja meg a műtrágyát, a magokat és így tovább.

De nehogy azt higgyük, hogy ez egyedi probléma Afrikában és kizárólag a Csád-medencéhez köthető, Kelet-Afrika egyes részei szintén hasonló cipőben járnak a migrációs hatásoknak, a klímaváltozás hatásainak és a biztonsági helyzet romlásának köszönhetően. Az elmúlt 100 év egyik legdurvább szárazságával érkező 2011-es évben 12 millió ember közvetlenül érintett lett az élelmiszerellátás problémái miatt, de a mostani száraz időszak még ezen is túltesz, májusig olyan kevés esőt jósolnak Kelet-Afrikában, hogy a 2011-es szám duplájára lehet számítani az érintett emberek számát tekintve. Ez köszönhető a menekültek áradatának egyes helyekről, köszönhető a járványoknak és köszönhető annak is, hogy a 2016-os vagy éppen a 2015-ös év sem volt túl jó a mezőgazdaságban, egyszerűen nem volt lehetőség tartalékokat felhalmozni. És nem csak a konfliktusokkal érintett országok vannak nehéz helyzetben (Dél-Szudánban már hivatalosan is éhínséget jelentettek be és 5 millió embernek van szüksége külső segítségre a mindennapi betevőhöz, Szomália pedig szintén ilyen irányba tart megint a 2011-es tragédiája után), de olyanokban is felmerültek problémák, amelyek alapvetően modern és fejlett társadalmaknak számítanak – elég ha megnézzük a kenyai Nagy-hasadékvölgyet, ahol közösség közötti fegyveres konfliktus robbant ki a szűkös javak feletti ellenőrzésért.

A kormányok a maguk módján persze igyekeznek segíteni és nem csak a külső támogatásra várnak, de az egyértelműen látható, hogy egymagukban képtelenek lesznek megoldani ezeket a problémákat (Szomáliában például a gyenge kormány alig volt képes néhány millió dollárt összeszedni a szárazság hatásainak enyhítésére), így mindenhol nagyon szívesen fogadják a non-profit segélyszervezeteket és külföldi támogatókat – bár vannak országok, ahol még ezekből a segítőkből is hasznot akarnak húzni mindenféle belépési- és munkavállalási engedélyek alapján. Hosszútávon mi lehet az előrelépési esély? Értelemszerűen a konfliktusok felszámolása a legfontosabb, de emellett a kormányoknak arra kell fókuszálniuk, hogy a jelenlegi önellátásra berendezkedő mezőgazdasági szektort kereskedelmi alapokra helyezze és diverzifikálja a szektort, tehát mindent el kell követni azért, hogy ne az eső mennyisége határozza meg azt, hogy lesz-e mit enni vagy sem. És ez Európa számára különösen fontos, hiszen Afrika fiataljaitól nem igazán lehet elvárni a helyben maradást, ha a tévéből és a médiából az európai luxus ígérete árad, miközben otthon a kérdés az, hogy lesz aznap mit enni vagy sem.

twitter.com/napiafrika

4 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Március 24.-én, különböző börtönökben és kórházakban eltöltött hat év után szabadon engedték az egyiptomi főváros, Kairó déli részén található Maadi katonai kórházból a Nílus országát három évtizeden át vasmarokkal irányító Hoszni Mubarak egykori elnököt. Ő volt az első olyan vezető, akit bíróság elé állítottak az úgynevezett Arab Tavasz eseményei során elkövetett hatósági visszaélések miatt, de aztán lassan az összes vád alól tisztázták (egy apróbb korrupciós vád kivételével) és végül néhány héttel ezelőtt felmentették a 2011-ben kirobbant tüntetéshullám során elkövetett gyilkosságok vádjai alól is. Így a most 88 éves egykori vezető eddigi kényelmes, nílusi kilátással bíró kórházi szobáját cseréli majd le a Kairó egyik legelitebb részének számító Heliopoliszban található villájára, ahol egyébként tegnap (03.24) este már meg is ünnepelte szabadulását egy családi vacsora keretén belül.

Az Abdel Fattah el-Sisi jelenlegi elnök kormánya által a lehető legnagyobb titoktartásban végrehajtott szabadon engedés hatalmas örömöt jelent egykori hívei számára, ugyanakkor súlyos csalódás azon tízezrek számára, akik anno az életüket kockáztatták a rezsim megbuktatásáért. Már valószínűleg az is nehezen volt sokak számára megemészthető, hogy felmentették a Tahrír-téren elkövetett gyilkosságok vagy éppen a sok tízmillió dolláros korrupciós ügyek vádjai alól, miközben felépített rendszere nagyjából megingás nélkül maradt olyan, amilyen sok éven át volt – a Mubarak-kormányból például Mubarak volt az utolsó olyan tisztviselő/kormánytag, aki szabadlábra került, hiszen mindenki más már rég kiszabadult és afféle “mérleg egyensúlyban tartás” elve alapján lassan vissza is tért a normális civil életbe.

Így a 2011 után történt események szépen lassan a múlt homályába küldték Mubarak tetteit és uralmát, hiszen ott volt a Muszlim Testvériség hatalomra jutása, az azt követő feszültségek, majd a Sisi tábornok vezette brutális leszámolás mindenféle ellenzéki erővel és megmozdulással, úgyhogy végül már oda jutott a dolog, hogy sok tucatnyian ünnepelték Mubarakot minden alkalommal, amikor az egykori vezetőt a bíróságra szállították (persze azért hangsúlyozni kell, hogy csak egy maroknyi megmaradt támogatóról beszélünk). Valószínűleg persze a jogi hercehurca nem ér véget, hiszen a mostani szabadon engedésével egyidőben újabb bírósági per indult ellene korrupciós ügyek miatt, de valószínűleg ez már semmilyen formában nem fogja nagyon befolyásolni Mubarak életét, akinek több külföldi bankszámlán tárolt több száz millió dollárja valószínűleg soha nem fog visszatérni Egyiptomba, ehhez a vagyonhoz képest pedig egy kiszabásra kerülő, legrosszabb esetben is maximum 20-30 millió dolláros jóvátételi kötelezettség elenyésző mértékű.

Ő maga pedig békében fogja hátralévő életét a már nem hivatalban lévő államfőknek járó juttatásokkal leélni kairói luxusvillájában vagy vörös-tengeri nyaralójában – persze jelenleg az országot nem hagyhatja el, de talán már nem is akarja. És ha gyorsan végigfutunk az újságokon, internetes portálokon, blogokon, hogy milyen a fogadtatása az egykori vasmarkú elnök szabadulásának, akkor megállapítható, hogy az egyiptomi nép jelentős része rezignáltan tudomásul vette Mubarak távozását, mert a 2011-ben és azelőtt történtek emlékét már messze elhomályosítják az elmúlt évek eseményei.

twitter.com/napiafrika

2 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Pont ma (03.18) van negyven éve, hogy 1977. március 18-án a Kongói Köztársaság forradalmi vezetőjét, a baloldali nézeteiről ismert Marien Ngouabit különös körülmények között egy kommandós alakulat meggyilkolta és amely gyilkosság részletei a mai napig eléggé rejtélyesek. Az biztos, hogy az 1968-ban az akkori elnököt, Alphonse Massamba-Débat-t katonai puccsal megdöntő, majd egy rövid átmeneti időszak után (amíg Alfred Raoul volt az ország ideiglenes miniszterelnöke) 1969-től kezdve Ngouabi elődjénél jóval erősebben lépett fel a kommunista irányzatok mellett (Débat és Ngouabi is a Nemzeti Forradalmi Tanács tagjai voltak), például az ország nevét Kongói Népi Köztársaságra változtatta, megalapította a Kongói Munkáspártot (PCT) és országát deklaráltan Afrika első marxista-leninista államának tartotta.

Nézetei és sok más afrikai vezetőnél látható beidegződései azonban már hatalmának korai szakaszában megmutatták a lehetséges problémákat, hiszen egyrészt rendkívül gyorsan nekilátott az ország hatalmi és gazdasági egyensúlyának észak felé billentéséhez (hiszen ő is észak-kongói származású volt), másrészt gyorsan összerúgta a port az afrikai politika mindmáig meghatározó hatalmával, Párizzsal. Ez utóbbi annak volt köszönhető, hogy Ngouabi jópár alkalommal visszautasította azt a kérést, hogy a Kongói Népi Köztársaság annektálja az akkor még portugál uralom alatt álló, olajban gazdag Cabinda tartományt – így az északi irányú belpolitikai eltolódás és az ellenük végrehajtott különböző tisztogatási akciók miatt amúgy is rendkívül feszült ellenzék soraiban könnyedén sikerült támogatókra lelni egy puccshoz, amelyet egyébként az évek során már többször megpróbáltak különböző hatalmi csoportok (legalább egy tucatszor próbálták meggyilkolni, még egy helikopter-balesetet is sikerült túlélnie 1976-ban).

Így 1977-re Ngouabinak már bőven volt problémája, a gazdaság komoly gondokkal küzdött az olaj árának esése miatt, a paranoia kezdte felütni nála a fejét a folyamatos támadások és merényletkísérletek okán és politikai támogatói is kezdtek ellene fordulni az egyre kapkodóbb intézkedések okán – gondoljunk itt például arra, hogy teljesen át kívánta alakítani a Kongói Munkáspártot, annak vezető testületét 1975-ben feloszlatta és egy mindössze öt tagból álló Különleges Forradalmi Vezetői Tanács (EMSR) kezébe helyezte az irányítói hatalmat és további változásokat helyezett kilátásba. 1977. március elején pedig a lehallgatásoktól tartva Omar Bongo gaboni elnök eléggé ködös telefonbeszélgetésben próbálta felhívni kollégája figyelmét az ellene készülő merényletre, de végül Ngouabi számára csak az vált világossá, amit addig is tudott – készülődik valami ellene. Március 9-én paranoiája már a végletekig fokozódott, kedvenc kutyája furcsa módon elpusztult, kígyókat véltek felfedezni háza udvarán és rémálmai voltak a saját haláláról.

Az ezt követő napokban többször komoly kirohanást intézett megint a franciák ellen, Párizst hibáztatta az országot sújtó összes gazdasági nehézségért és ködös utalásokat tett egy véres leszámolásra is. Mindezek ellenére március 18-án, halála napján minden a megszokott módon kezdődik, Ngouabi bemegy a brazzaville-i egyetemre tanulni, majd az elnöki palotában megbeszéléseket folytat a parlament elnökével és a kongói bíborossal és ebédjét családi körben költi el. Az ebéd után fia távozni igyekszik az elnöki palotából, amikor kifelé menet több ismeretlen fiatal katonát és testőröket lát együtt várakozni a fogadóhelyiségben (például Kimbouala-Nkaya, Mboro vagy Raphael Ontsou tiszteket a testőrségből és Barthélémy Kikadidi századost) és az is feltűnik neki, hogy jóval kevesebb elnöki testőr van a palotában, mint általában. Mire feleszmélhetne, a katonák csoportja és édesapja már verekedésbe és lövöldözésbe bonyolódik és a testőrök a segítség helyett inkább menekülőre fogják – az akkor 14 éves fiú próbál segíteni, de mire odaérhetne, Ngouabi már vérben úszva hever a földön.

A szemtanúk beszámolója szerint az Ontsou névre hallgató fiatal tiszt volt a gyilkos, de ami biztos az az, hogy mire a kórházba érnek az elnök testével, már rég halott. A halálának körülményeiről ismert elméletek közül ez a leggyakrabban elfogadott, de vannak vélemények, amelyek szerint már a palotán kívül, az autójában rohanták le az elnököt – akárhogy is, nem sokkal halálának híre után egy 11 tagból álló katonai tanács veszi át az ország irányítását, élén Joachim Yhombi-Opangóval és Denis Sassou-Nguessóval (itt kezdődik hát az ő története). A tanács első intézkedéseként azonnal kijárási tilalmat vezet be, a határokat lezáratja majd hozzákezd a bűnösökkel való leszámoláshoz, jópár főt megneveznek gyilkosokként (ketten már az akció közben életüket vesztették), valamint Massamba-Débat egykori elnököt a felbújtóként.

Utóbbit 1977. március 25-én ki is végzik rejtélyes körülmények között, az Nguesso által aláírt halálos ítéletet szemtanúk szerint brutális kínzásokkal kísérve hajtják végre, testét pedig ismeretlen helyre temetik. Ezen a napon kivégeznek több, a merényletben állítólag résztvevő testőrt és katonát is (az állítólagos gyilkost, Raphael Ontsout is). 1978. februárjában még egy tárgyalás indul, amelynek keretében további 42 embert vádolnak meg bűnrészességgel, közülük 10-et pedig halálra is ítélnek, amely ítéleteket aztán végre is hajtanak. A leszámolás ezzel nagyjából befejeződik, viszont a merénylet valódi okai és az igazi felbújtók személye a mai napig bizonytalan, csak elméletek és valószínű verziók vannak, a fentebb felvázolt egyes tények sem teljesen bizonyítottak (tehát Ontsou gyilkosként való megnevezése is csak elmélet, valódi bizonyítékok nélkül).

A valóságot valószínűleg sosem fogjuk megismerni, de a legvalószínűbb, hogy Ngouabi a franciák és a kongói ellenzék mellett egyre súlyosabb teherré kezdett válni saját elvtársai számára is, ezt igazolja az is, hogy komolyabb bizonyítási eljárások nélkül a merényletet követő hónapokban jópár tucat elvtárssal számoltak le a párton belül és az egykori forradalmi vezetőt azonnal mártírnak, hősnek állították be.

twitter.com/napiafrika

Megbízható helyi források szerint tegnap (03.11) reggel a Kamwina Nsapu szekta több száz felfegyverzett (főként bozótvágókkal és dárdákkal, de lőfegyverek is feltűntek a kezekben) tagja rohanta le a Kongói Demokratikus Köztársaság Központi-Kasai tartományának Lomani megyéjében található Mwene Ditu városát, majd egész napos harcot folytattak az ott állomásozó kormányerőkkel. A kormányzati közlemény szerint a küzdelemben néhány milícista életét veszítette, míg egy rendőr súlyosan megsérült. Szintén ez a közlemény taglalja, hogy újabb rendőrségi erősítés van úton a város felé, miután a szekta tagjai a várostól nem messze ismét gyülekeznek, hogy újabb rohamra induljanak. Sőt, még vasárnap (03.12) hajnalban is komolyabb harci cselekmények történtek Mwene Ditu külső részein és a néhány elfogott támadó vallomásából az is kiderült, hogy száz kilométerre ettől a településtől, Mbuji Mayi városa ellen szintén támadás készül.

A politikai és katonai palettára magát leginkább 2016 közepétől felhelyező Kamwina Nsapu szektája az elmúlt néhány hónapban rendkívül agresszív, durva háborút kezdett a kormányzati erők ellen Középső-Kasai három megyéjében (illetve a másik két Kasaiban is), állításuk szerint főként azért, hogy a kormány ne nyomja el az itt élőket, megfelelő támogatást adjon nekik, biztosítsa a földjeikhez való hozzáférésüket és leginkább azért, hogy Kinshasa ismerje el az 1966-ban Tshikulában született Jean-Pierre Pandi (törzsi nevén Kamwina Nsapu) mágikus erejét és törzsi fennhatóságát Központi-Kasaiban (és egyáltalán, ismerje el a törzsi vezetők jogait). A törzsi vezetőségét apjától megöröklő Pandi milicíáját főként lubákból építette fel és sajnálatos módon, ahogy fényképeken látni és beszámolókból tudni, a milícia tagságának legalább fele 14 éven aluli fiatal gyermek – így pedig az is érthető, hogy miért van a kormányerők oldalán nagyjából 2 tucatnyi elesett katona és rendőr, míg a milícia vesztesége több száz főre rúg.

Éles lőfegyverrel felfegyverzett, sokat látott kongói katonákra támadnak fiatal gyerekek botokkal és bozótvágókkal azért, hogy a milícia céljait elérje és a törzzsel szemben történt, vélt sérelmeket megtorolják. És a kormányerőket sem kell félteni erőszakosságban, több videó került fel a közösségi oldalakra február végén, amelyeken az látható, ahogy katonai egyenruhába öltözött férfiak gyilkolnak le a Kamwina Nsapu tagjaiként azonosított gyerekeket, férfiakat és nőket. Azt azért fontos tudni, hogy Pandi már nem él, hiszen amikor tavaly augusztusban több száz emberével együtt elbarikádozta magát a falujában, a kormányerők támadást indítottak ellene és több tucat embere mellett ő is életét veszítette a harcokban. De csak a kormány szerint, hívei közül sokan ugyanis a mai napig úgy hiszik, hogy a mindenféle szertartás és törzsi tiszteletadás nélkül eltemetett Pandi még mindig életben van és az augusztusi mészárlás okán a mai napig bosszúhadjáratot folytatnak szerte a három Kasaiban (Központi-Kasai, Keleti-Kasai és Kasai).

A törzsi fennhatóság kérdése mindig is kényes téma volt a Kongói DK-ban és most ez még hangsúlyosabbá vált, hiszen a három Kasai törzsfőnökei szerint ha a kormány nem hajlandó elfogadni a törzsi tradíciókat és hagyományokat, nem ül le tárgyalni a törzsi vezetőkkel, akkor a hasonló fellángolások egyre gyakoribbak lehetnek. Az ezekben a tartományokban állomásozó uruguayi ENSZ-békefenntartók túl sokat nem tudnak hozzátenni a dologhoz, a Kamwina Nsaput leszámítva minden fél csak a konfliktus azonnali beszüntetésére szólít fel – persze az nem segít az ügyben, hogy tucatnyi videó kering az interneten a kormánykatonák brutális visszaéléseiről.

twitter.com/napiafrika

 4 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

A libériai Mount Coffee (Kávé-hegység) vízerőműnek és a kapcsolódó infrastuktúrának 1963-ban, világbanki támogatással kezdődött meg a kialakítása és felépítése, majd 1966-ban már elkezdett áramot is termelni a nagyjából 30 kilométerre lévő főváros, Monrovia számára. Néhány évvel később a 2 turbinás, 30 MW energiát termelő vízerőművet kibővítették 64 MW-os teljesítményre és a kilencvenes években még ezt is meg akarták duplázni – de közbeszólt az élet és Charles Taylor, ugyanis az utóbbi irányítása alatt álló lázadók előbb 1990. júliusában elfoglalták a gátat, leállították az innen érkező víz- és áramellátást, majd néhány évvel később teljesen elpusztították és kifosztották a kiszolgáló épületeket és létesítményeket.

Ez értelemszerűen súlyos csapás volt az országnak, hiszen a Mount Coffee biztosította Libéria áramtermelésének 35%-át, így nem csoda, hogy a polgárháború befejeződése után szinte azonnal megkezdődött a tervezés az erőmű újbóli üzembehelyezésére. Az áramkérdés amúgy is sarkalatos pontja a mindennapi libériai életnek, hiszen a polgárháború alatt konkrétan az egész elektromos infrastruktúra megsemmisült, így a többség számára a 21. században a generátor maradt, mint egyetlen megoldás, ha áramot szerettek volna használni. Volt egy-két százaléknyi kivételezett, akik számára a libériai áramszolgáltató gázolajjal üzemeltetett hatalmas generátorokból biztosított valamiféle áramszolgáltatást, de összességében mindenki teljesen magára volt utalva – nem csoda, hogy Libériában volt az egyik legmagasabb a régióban az egy egységre jutó költsége az áramnak.

Így jött el 2013, amikor az Európai Fejlesztési Bank, egy német fejlesztési bank és Norvégia támogatásával elkezdődhetett a Mount Coffee helyreállítása, 2016. decemberére kitűzött újraindulási dátummal. Három fontos tényezőt még ki kell emelni a kezdeti felújítási szerződésből: egyrészt az Ebola-járvány miatt a libériai kormány nem tudott annyit beletenni, amennyit kellett volna, így az Egyesült Államok is beszállt a finanszírozásba, másodsorban az összköltség nem foglalta magában az áram eljuttatásának költségét a fogyasztókhoz, harmadrészt pedig a felújított erőmű teljes kapacitása a korábbi 64 MW-hoz képest 88 MW lett. A Mount Coffee felújítása az áram mellett még halászati lehetőségeket, vízellátást, munkalehetőségeket és a környező utak felújítását is magával hozta, nem mellékesen pedig az iszonyúan környezetszennyező és drága, üzemanyaggal működtetett generátorok egy részét is kiváltotta.

A nagyjából 26 éven keresztül az áramszolgáltatás nélküli életre berendezkedett monroviai társadalom számára tehát óriási szó a Mount Coffee újraindítása, hiszen az emberek alkalmazkodása megmutatta, hogy bár lehet áram nélkül élni, az nem túlságosan kellemes és komfortos élet. Tiger típusú akkumulátorokat használni, mobiltelefonokkal világítani, 2-3 naponta bedugni a fagyasztóládákat 3-4 órára, hogy utána újabb 2-3 napig tartsa a hideget és így tovább – nos, ezek nem mindig a komfortos élet jellemzői. Mindenesetre túlságosan sokáig nem élvezhették az emberek az újraindult Mount Coffee előnyeit, hiszen néhány nappal az ünnepélyes átadás és az áramtermelés megindulása után ismét leállt az áramszolgáltatás, miután egy rézkábelt lopni akaró tolvaj kárt okozott a hálózatban (és életét is veszítette).

Akárhogy is, a kezdeti problémák ellenére ez már óriási lehetőség a monroviai gazdaság és társadalom számára, hiszen a stabil áramszolgáltatás a fejlődés alapja, a boltok így már jóval tovább nyitva tudnak tartani, nem kell az embereknek havonta akár 40-50 ezer forintnyi libériai dollárt összekaparni az éjszakai áramellátás érdekében és a vállalkozás zsebében is jóval több marad, azzal nem is számolva, hogy új szolgáltatások és lehetőségek nyílnak meg a gazdasági szektorok számára. Gratulálunk Libéria!

twitter.com/napiafrika

2 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Nagyjából az év eleje, január ötödike óta hivatalos le van zárva Csád és Líbia megközelíteleg 1000 kilométeres közös határszakasza, a hivatalos álláspont szerint a terrorista elemek beszivárgásának megakadályozása érdekében. Emellett a határmenti területeket katonai műveleti területeknek minősítették – mindez nem sokkal azután került bejelentésre, hogy az Afrikai Unió egy olyan jelentést tett közzé, amelyben arra figyelmeztette a Líbiával szomszédos országokat, hogy az Egyesült Államok légitámadásai következtében menekülni kényszerülő, Iszlám Államhoz köthető elemek a szomszédoknál keresnek menedéket. A határlezárás és a katonai műveletek bejelentése után nem sokkal a hadsereg egységei meg is indultak a határ felé, hogy ott őrjáratokat végezzenek és biztosítsák a területek biztonságát és stabilitását.

Ezzel pedig Csád most már két irányban küzd a szélsőségesek ellen, egyrészt déli határain (Nigéria illetve Kamerun vonatkozásában) az Iszlám Államnak felesküdött Boko Haram ellen, másrészt most harcot indított a becslések szerint pár száz, Észak-Csádban tartózkodó szélsőséges ellen. Szóval teljesen jogos és érthető a csádi vezetés lépése, de egyes publicisták és magukat szakértőnek tartó újságírók szerint a döntés hátterében a régióban ismét egyre erősödő kormányellenes lázadó mozgalmakkal szembeni fellépés is állhat – erre pedig vannak bizonyítékok, csak decemberben több, lázadók elleni akciót hajtott végre a csádi hadsereg az északi határ mentén (az északi határ mentén, amely hosszú ideig háborús konfliktust kiváltó, vitatott pont volt Líbia és Csád kapcsolatában és a mai napig több ezer akna rejtőzik errefelé a földben).

A rendkívül szigorú intézkedések ellen a napokban hangot emeltek a legészakibb, hatalmas Tibesti régió lakosainak képviselői is (pedig nincsenek túl sokan, alig 30 ezren laknak itt), akik szerint a rengeteg ellenőrzőpont és katona jelentősenn megnehezíti a mindennapi életet, ráadásul a határ lezárása miatt mindennek döbbenetes módon megdrágult az ára – tekintve, hogy itt az üzemanyagtól kezdve a cukron át a ruhákig mindent Líbiából szereztek be eddig. A régióban egészen 2003-ig elég komoly lázadást folytató Mozgalom a Demokráciáért és Igazságért (MDJT) egykori helyettes vezetője, Hassan Soukaya Youssouf is arra figyelmeztetett, hogy az “emberek szörnyen szenvednek a jelenlegi helyzettől”, ami növelheti eddig sem alacsony frusztrációjukat.

A fentebb már röviden taglalt aggályok mellett eléggé valószínűsíthető az is, hogy az Egyesült Államok terrorizmus elleni harcában fontos afrikai szövetségesnek számító Csád ezzel a lépésével is szerezte volna jelezni az új amerikai elnöknek, hogy N’Djamena továbbra is fontos partner szeretne lenni – és ennek értelemszerűen azt az oldalát is élvezni, hogy bizonyos mértékig a világhatalmak szemet hunynak ilyen-olyan kormányzati lépések felett. De akármilyen okok is vannak a háttérben, az biztos, hogy jelenleg a határ határozatlan ideig le van zárva.

twitter.com/napiafrika

2 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.