Feed aggregator

Date: Jeudi 09 Juillet 2015Description: Résumé: Avec T.Favre, fondateur de Democratech, A.Muller, Co-founder de Liegey Muller Pons, T.Pech, DG de Terra Nova et C.Vaziaga, déléguée générale de Renaissance Numérique

Relations between Russia and the European Union are in deep crisis – perhaps the most serious crisis since the end of the Cold War. As the Russian Federation’s former foreign minister, I particularly regret this bleak state of affairs as along with my European counterparts I myself invested much time and effort in building a stronger Russia-EU partnership, with all its political, social, economic and humanitarian dimensions.

Many of our past plans and hopes now look like pipe-dreams that are remote and seemingly irrelevant to today’s grim realities. I am sure that many in Europe share my frustrations and concerns, although there is little sense in just being disappointed and pessimistic. We should instead analyse the mistakes and blunders of the past in order to reveal the opportunities of the future.

“Russia and the West should refrain from hostile and inflammatory rhetoric that fuels public mistrust”

The most graphic manifestation of the deep gap that has emerged between Brussels and Moscow is, of course, the situation in and around Ukraine. We can debate endlessly about who is to blame for this situation and whether it could have been avoided. Both Russia and the European Union have, in my view, contributed to the escalation of Ukrainian problems, and so both should bear their fair share of responsibility for the unfortunate developments in that country since autumn 2013. As I see it, though, Ukraine has not been the main cause of the Russia-EU crisis; rather it has been a catalyst of the more fundamental rifts that had emerged between Moscow and Brussels over the last few years. In short, the Russia-EU partnership has not worked out in the way that had been anticipated some 10-15 years ago.

So the question must be, what went wrong? Unless we look back into our past, we cannot realistically plan our future. Twelve years ago, we agreed at the 2003 Russia-EU summit in Saint Petersburg to proceed with the so called ‘four spaces’ in our co-operation. I was personally involved in drafting these four spaces, and I still believe that it was a very important achievement in the relationship. Later, these four spaces were to be complimented by the EU-Russia Roadmaps supposed to define specific goals, schedules, and benchmarks in each of the spaces.

Since then, we have not made a lot of progress. In many ways we lost ground and not gained it. We failed to sign a new EU-Russia Partnership agreement to replace the old one that had expired long ago. We couldn’t move to a visa-free regime between Russia and the Schengen zone, and were unable to reconcile our differences on the EU’s ‘third energy package’. Even on less controversial matters like research co-operation, environmental protection and transportation, our progress was modest, to put it mildly.

That said, I would not want to downplay the efforts of the committed men and women in both EU and in Russia who did much to bring co-operation to a new level. Yet the overall balance sheet isn’t impressive. It is true that our economic co-operation continued to grow until 2014, as did the scale of EU companies’ investments in Russia and the number of joint ventures. But the relationship’s institutional framework failed to catch up with these new economic realities, so the gap between businessmen and the politicians grew wider and wider and then turned into an abyss during the crisis over Ukraine.

Why didn’t we succeed in using the last 15 years to their full extent? Why could the private sector on both sides not lobby for a new level of political partnership between Russia and EU? One of the most common explanations is that on both sides politicians were distracted by such other priorities and events as the global economic crisis of 2008-2009, the conflict in the Caucasus, complications in the eurozone, the relentless rise of China, the Arab Spring, the U.S.-EU transatlantic trade and investment negotiations (TTIP) and so on. There may be some truth in this explanation, but what does that prove? It only tells us that for both the European Union and Russia their mutual relations seemed of secondary importance, and could therefore easily be shelved or even sacrificed for the sake of more central and more urgent needs.

The Ukrainian crisis has thus become a very explicit manifestation of the fragility of our relations. Both sides pursued their own policies toward Ukraine without any co-ordination, or at least consultations, with one another. The question of the “European choice” for Ukraine was raised only in the old “zero sum game” logic of the Cold War. I am myself convinced that with the necessary efforts on both sides we could have avoided the Ukrainian tragedy – at any rate in the dramatic form it has finally taken.

Rather than emphasising the differences in our approaches and blaming each other, we should have looked for what unites us in this extraordinary situation. Above all, neither the European Union, nor Russia has anything to gain from Ukraine becoming a ‘failed state’ in the centre of the European continent. On the contrary, such a development would create a whole range of fundamental threats and challenges to everybody in Europe, not to mention the countless tragedies and suffering it means for the Ukrainian people. It will now be much more difficult to restore the relationship between Russia and Europe than it was only a year ago, but we have no alternative to limiting the damage and moving ahead.

“Rather than emphasising the differences in our approaches and blaming each other, we should have looked for what unites us in this extraordinary situation”

A lot has been said about the European institutional deficit that was clearly demonstrated by the Ukrainian crisis. And it’s certainly true that the many European and Euro-Atlantic organisations and mechanisms that were specifically designed to prevent or to resolve crises failed to do so – with the qualified exception of OSCE, the Organization for Security and Co-operation in Europe. Instead, the crisis gave birth to new forms of international co-operation like the so-called “Normandy process”. This new format may look extremely fragile and shaky, but it at least demonstrates our common ability to make tangible progress under even the most difficult circumstances.

Where, then, should we go from here? In my opinion, five urgent steps are needed if we are to start repairing the badly damaged EU-Russia relationship.

First, we must prevent any further escalation of the military conflict in the centre of Europe. The Minsk agreements have to be implemented in full by all the sides without any exceptions or procrastinations. All violations of the agreements by rebels in the east or by the Kiev authorities should be brought to light and properly investigated without resort to bias or double standards.

Second, we have to enhance and to broaden the Normandy format. Aside from sporadic meetings at the very top or at foreign ministers’ level we need a permanent high-level Contact Group in Kiev that will work on a day-to-day basis with the parties to the conflict. It is critically important that U.S. should be included in the Contact Group to avoid any misunderstandings or failures of communication across the Atlantic.

Third, Russia and the West should refrain from hostile and inflammatory rhetoric that fuels public mistrust and hatred. The vicious spiral of today’s propaganda war has to be stopped and reversed – at least at official level, if we do not want to turn the current crisis into a long-term confrontation that will divide our common continent for years, if not decades, to come.

Fourth, both sides have to invest political energy and capital in rescuing what can still be saved from the best days of EU-Russia co-operation. So far as is possible, we should maintain our joint projects on education and research and in culture and civil society, environmental protection and climate change. We should try to preserve our successful trans-border co-operation, contacts between Russian and European regions and between ‘twinned’ cities. These are the seeds of the future renaissance of the EU-Russia relationship.

Fifth, the time has clearly come to explore opportunities for closer and more intensive contacts between the European Union and the Eurasian Economic Union (EEU). The EU has little to lose by reaching out to this neighbouring integration project, while in terms of influencing the emerging EEU’s standards, mechanisms, procedures and modes of operation, the rewards could be handsome.

I don’t want to imply that we should be getting back to “business as usual” by ignoring the deep political divisions between Moscow and Brussels. That approach wouldn’t work even if both sides were prepared to stick by it. But one of the positive side-effects of this crisis is that there is today less hypocrisy and political correctness between Moscow and Brussels. Unless we learn the lessons of this crisis, mistrust, instability and losses in both east and west will continue to multiply.

 

IMAGE CREDIT: CC / FLICKR – President of the European Council

The post The tough lessons of the EU-Russia crisis appeared first on Europe’s World.

"Les enjeux internationaux" de Thierry Garcin ont consacré une émission à l’Érythrée. Vous pouvez la réécouter ICI.

Demonstrators backing a "yes" vote in Sunday's referendum in front of the Greek parliament

It may have come a few days too late, but Alexis Tsipras, the Greek prime minister, appears to have conceded on a whole raft of outstanding differences between his government and its international bailout creditors.

According to a letter sent late Tuesday night to the heads of the country’s trio of bailout monitors, which we got our hands on and have posted here, Tsipras concedes to most of the economic reform proposals published by the European Commission on Sunday, with a few significant exceptions that could still trip up any deal.

On one of the most contentious issues, overhauling the country’s value-added tax system, Tsipras still wants a special exemption for Greek islands, some of which are in remote areas and have difficulty accessing basic daily needs.

Keeping the islands’ exemption in place has been one of the main demands of Tsipras’ junior coalition partners, the right-wing Independent Greeks party. But creditors, whose main goal is simplifying one of the EU’s most exemption-ridden VAT schemes, have balked, saying it requires an entirely separate administration to keep the islands on a different, reduced rate.

On the toughest of all issues between the two sides, pension reform, Tsipras is demanding even more concessions, which come after the creditors have already moved quite a bit in Athens’ direction.

Read more

/ Région parisienne

L’Institut Français des Relations Internationales (Ifri) vient présenter à Moscou, vendredi 3 juillet, le dernier numéro de sa revue Politique étrangère (2/2015), consacré à la Russie et dont le dossier, « La Russie, une puissance faible ? », est l’objet de l’attention de nombreux médias.

La crise en Ukraine a eu un impact profond sur tous les États concernés – l’Ukraine, la Russie, les pays de l’Union européenne et ceux du voisinage – et leurs relations. Plus d’un an et demi depuis le début de la crise, le débat semble toujours polarisé autour de la question « Qui est coupable ? ». Or, la profonde divergence entre l’Occident et la Russie – qui semble décidée à incarner une alternative au modèle occidental – pose la question fondamentale du fonctionnement du système international dans son ensemble.

L’ambassade de France en Russie, l’Institut Français des Relations Internationales (Ifri) et le groupe RBK vous invitent à assister à la table-ronde « La crise en Ukraine : quel impact sur l’évolution de la Russie et du système international ? », le vendredi 3 juillet, de 11h à 12h15, au Centre de presse de RBK (oul. Profsoiouznaïa, 78).

Modérateur : Nicolas Miletitch, chef du bureau de l’AFP à Moscou.

Intervenants :

• Fiodor Loukianov, professeur à la Haute École d’Économie de Moscou, rédacteur en chef de la revue « Россия в Глобальной политике», Moscou.
• Thomas Gomart, directeur de l’Ifri, Paris.
• Tatiana Kastouéva-Jean, Responsable du centre Russie/NEI de l’Ifri, Paris.
• Vladislav Inozemtsev, chercheur associé à la DGAP à Berlin, chercheur associé non résident au CSIS à Washington.

Accréditation auprès du service de presse de l’ambassade : Svetlana Terzi/Anna Tikhomirova.

New Media Online
SERV
Advocate General Maciej Szpunar considers that the website of a daily newspaper containing audiovisual material is not an audiovisual service within the meaning of EU law

New Media Online
SERV
Advocate General Maciej Szpunar considers that the website of a daily newspaper containing audiovisual material is not an audiovisual service within the meaning of EU law

Bund für Umwelt und Naturschutz Deutschland
Environment and consumers
The obligations laid down by the Water Framework Directive concerning enhancement and prevention of deterioration apply to individual projects such as the deepening of a navigable river

Bund für Umwelt und Naturschutz Deutschland
Környezet és fogyasztók
A vízügyi keretirányelv által az állapotjavításnak és az állapotromlás megakadályozásának a területén előírt kötelezettségek alkalmazandók az olyan egyedi projektekre, mint egy hajózható folyó kimélyítése

Negyedszázada, Máltán, Mihail Gorbacsov, szovjet államfő-pártfőtitkár és George Bush, az Egyesült Államok elnöke, megállapodtak, hogy a két szuperhatalom abbahagyja a hidegháborút. Ezzel a történelmi döntéssel kapcsolatos tennivalókról, a következmények vállalásáról Gorbacsovnak azonban még meg kellett vívnia csatáit a hazai pályákon. A legfontosabb színtér a Szovjetunió Kommunista Pártjának kongresszusa volt. Erre az eseményre napra pontosan 25 éve került sor.

Ebben az időben Magyarországon már mélyen benne voltunk a „rendszerváltásban”, és még a nemzetközi történések iránt érdeklődők figyelmét sem kötötték le igazán az ilyen események. Mégis a Magyar Irka szerkesztőjének, Havas Henriknek eszébe jutott, hogy van Moszkvában valaki, aki „naplót” írhat az SZKP kongresszusáról. Az „Irka” ötlete ugyanis az volt, hogy közemberek egyhavi naplójából összeálljon az a folyamat, amely személyessé teheti a történelmet. Sajnos ez a projekt egy szám után megszakadt, és az 1990. júliusi – amelyben az én „Naplóm” is megjelent volna – már nem került az olvasók elé.

Ma olyan a világ helyzete, hogy sokan új hidegháborúról beszélnek. Szerintem nem lehet mégegyszer ugyanabba a „folyóba lépni”, de a korábbiak tanulságait érdemes felidézni. Ezért teszem közzé a negyedszázada írt Naplót a maga teljességében (csupán a magyar újságírók neveit rövidítettem!).   

 

 

NAPLÓ

(1990 július)

 

július 1. Vasárnap.

Moszkvába "berobbant" a nyár. Az elmúlt félévben akkor se nagyon tudtam kimozdulni a Társadalomtudományi Akadémia minden igényt kielégítő beton-erôdítményébôl, ha véletlenül éppen nem dolgoztam, mert hosszú és rideg volt a tél, s a tavasz is csak sok esőt hozott, napfényt pedig szinte semmit. Holnap kezdődik az SZKP XXVIII. kongresszusa, s ha most legalább az időjárás nem szeszélyeskedik, akkor tikkasztó melegben fogjuk végig ülni. Bár, ahogyan emlékszem, a Kongresszusi Palota légkondicionált és a terem hőmérséklete nagyon eltér majd a kintitől. Ilyen az én szerencsém.

Valami különös "felszabadultsággal" ébredtem. Mától az utolsó korábbi kötöttségtől is "független" lettem. Otthon tegnap jogutód nélkül megszűnt a Politikai Főiskola, s vele - az egyébként már csak névleges – rektor-helyettességem is. Az majd később válik el, hogy magamra hagynak, vagy - Adyval szólva –

             ”...nyelvelnek, zsibongnak, űznek

              S nekihajtanak önvesztükre

              Mindig új hitnek, dalnak, tűznek?”

Álarcom azonban nem volt, s a „köpönyegem” sem kifordított. Vendégprofesszorként azért vagyok itt, hogy a magyar tapasztalatokat ismertetve segítsek talpon maradni. Ezért készítem a helyzetelemzéseket, meg a prognózisokat a politikai folyamatokról, ezért tartom politikaelméletből, meg a kelet-európai viszonyokról az előadásokat. Biztos vagyok benne, hogy ami a következő napokban történni fog, az mindannyiunk sorsát meghatározhatja.

A peresztrojka dilemmáiról írt kis könyvünk megjelent a múlt héten, s Tatjána Vinogradszkaja - a szerzőtársam - ma hozott néhány példányt a voronyezsi nyomdából.

Délután konzultációra hívtak a krími küldöttek a Rosszija-szállóba, s így vihettem nekik elmélkedésre valót a kongresszusi felkészüléshez. A vita főként arról folyt, hogy miként kell a pártnak - a szétesés veszélyét elhárítva - megújulnia. Arról faggattak, hogy a korábbi magyar pártvezetők miért nem tudtak egyezségre jutni, s - véleményem szerint - kinek-kinek megvan-e a hasonmása az SZKP-ban? Végül abban egyeztünk meg, hogy a mi hibáinkból okulniuk kell, de más itt a tét, mint Kelet-Európában volt. Az SZKP a világot "megrendíteni" képes birodalom pártállamának állampártja. A sorsa: a birodalom sorsa. Ha ez a párt széthullik, akkor nem egyszerűen egy totalitárius pártállam hatalmi centruma semmisül meg. Hatalmi-vákuum keletkezhet, amelybe kiszámíthatatlan szándékú politikai erők tolulhatnak, s így az egész világ jövője, s benne egy eszme, mozgalom, a szociális igazságosságot megvalósítani szándékozó új társadalmi rendszer történelmi létjogosultsága forog kockán. Kísérletezni, "párt-áldozatokkal" manőverezni tovább nem lehet, visszavonulni nincs hova: itt van a kommunista mozgalom bölcsője. Ezt meg fogják védeni - mondták a krímiek. Elszántak voltak, teli feszültséggel és bizakodással.

A szálló előtt a dogmatikus „Dolgozók Egységfrontja” képviselői az éppen véget ért nagygyűlésüknek a Gorbacsov ellenes felhívását osztogatták. A Metró előtti sarkon pedig a menekültek verték fel a sátraikat.

Este a VB-t néztem a TV-ben, de életemben most először a foci sem tudott lekötni. Nemcsak azért mert nélkülünk nem „igazi” a játék, hanem mert a holnap nyugtalanított. Először leszek SZKP kongresszuson, és milyenen?!

 

Július 2. Hétfő.

Korán keltem, mert a kezdés előtt két órával gyülekeztünk a Sajtó Központban, s oda metróval majd órányi az út.

A kongresszusra nem hívtak külföldi delegációkat (különben is én csak magamat képviselhetném!). Akik valamilyen okból mégis itt akartunk lenni, s ez a kívánságunk találkozott a rendezők jó szándékával: „álcázva” jutottunk be. A „szovjetológusok” között Gary Harthot, Marschal Schulmant fedeztem fel, de ott ült mellettem Giuseppe Boffa is, meg egy úr a Szocinterntôl és mások.

Több kongresszust láttam korábban TV-n a 60-as években, meg a 70-es évek végén. Emlékezetes marad például, amikor a Komszomol akkori elsôtitkára a küldötteknek hátat fordítva „szemébe mondta” Leonyid Brezsnyevnek, hogy „általa fényesebb az ég.”

Ez - itt és most - már az első benyomások alapján is másnak tűnik. Munka és csata lesz a javából. A „szavazógépet ellenőrző bizottság” megválasztása után, mintegy rutinszerűen feltett kérdésre - kinek van megjegyzése? - egy magadáni küldött azonnal a Központi Bizottság és a Politikai Bizottság leváltását követelte. M. Gorbacsov nem lepődött meg. Az első pillanattól érződött a teremben, hogy a főtitkár ura a helyzetnek. Kipihent, dinamikus, szellemes, s nagyon célratörő. Győzni jött és semmit nem bíz a véletlenre. A "főpróba" az Orosz Föderáció pártjának megalakításakor, majdnem botrányosra sikerült. Abból mindenki tanult.

Az ügyrendi procedúrát más is levezethetné, de Gorbacsov kihasználta a lehetőséget a küldöttek közvéleményének a szondázására. Minden kérdésről - (két szakaszban legyen a kongresszus; a pártvagyon államosításáról külön essék szó; a PB tagok, Titkárok számoljanak el a munkájukkal; a sajtó mit és hogyan közvetítsen, stb.) - olyan módon irányította a vitát, hogy a szavazás egyúttal az erőviszonyok felmérésére is szolgált.

A főtitkári beszámoló milliméter pontossággal a centrumot célozta meg. Ezért is morajlott hol itt-hol ott a terem, s kevesebbet tapsoltak a szokásosnál. Pedig a centrum nagyon erős lesz, ha meggyőzi őket Gorbacsov, s érzékelhetően erre készül. Nem tudom a beszéd teljes terjedelmében magyarul megjelenik-e valaha. Szerintem nélküle féloldalasra sikerül újra a történelem ismeret.

Este a Magyar Nagykövetségen a belpolitikai titkár búcsúztatóján magyar újságírókkal, francia és román diplomatákkal beszélgetve egyedül maradtam a centrum erősségéről vallott nézetemmel. Mindenki pártszakadásra számít, mondván, hogy a centrum máris szétesett. Meglátjuk. Mindenesetre a Magyar Rádiónak adott interjúban én kitartottam a féléves elemző munkám, meg az első napi tapasztalások alapján kialakult álláspontom mellett, hogy tudniillik éles politikai harcban, nem fájdalommentesen, "megőrizve-meghaladva" eddig volt önmagát, megújulva megmarad az SZKP a kongresszuson.

 

Július 3.  Kedd

A délelőtt kicsit unalmasan telt: a PB-tagok, Titkárok beszámolói alig tértek el attól, amit az előző napokban már megírtak a Pravdában. Alexander Jakovlevet, meg Ligacsovot ugyan megtapsolták, Razumovszkij, Medvegyev, Zajkov megbukott, Jazov rosszul lett (biztosan a meleg viselte meg). Később Gorbacsov egy kérdésre válaszolva - nem szeretem módon - de elmondta, hogy Szlunykov, Vorotnyikov és Uszmánov betegség, Birjukova nyugdíjba vonulása miatt a kongresszust megelőzően kérte a felmentését.'' Nem a "süllyedő hajóról" menekülnek, s az utódlásról is a pártkörökben szokásos módon kell dönteni" - hangzott a minden bizonnyal megrázó személyi változásokat előre vetítő magyarázat.

A légkör akkor forrósodott fel, amikor a különböző dokumentumok címeit, illetve a munkabizottságok összetételét vitatták. A "piacra való áttérés" kimaradt az egyik címből - tehát itt vannak a konzervatívok. A javasolt Razumovszkij helyett maga Gorbacsov lett a Szervezeti Szabályzatot előkészítő bizottság vezetője. Rövid gondolkodási idő után vélhetően azért vállalta a cserét, mert saját népszerűségét mérhette fel (nyert: mellette 3166 szavazat, ellene 1046 - ez lesz-e a végén is?).

Gorbacsovnak "megtetszett" az "előrehozott" voksolás - s Rizskovon is kipróbálta (őt javasolta a "piactalanított" gazdasági bizottság élére) - az eredmény: mellette 3260, ellene 85! Ligacsovot azonban már nem Ő akarta "bemérni", mégis ''startolt'' és váratlanul győzött is 2233:1968 arányban, s lett a mezőgazdasági problematikát feldolgozó bizottság vezetője.

Az erőviszonyok kikristályosodását jól tükrözően kiéleződött a politikai küzdelem a bizottságokért, a dokumentumokért, azért, hogy a kongresszus milyen témákban foglaljon állást. F. Oszival hasznos vitát folytattunk erről az APN "kopejkás sztalóvajában", aminek eredményeként a Népszabadságban is megjelenhet az erősödő centrum képlete, s talán már nem a pártszakadás víziójával csigázzák az olvasók érdeklődését. Ezt elősegítette a Demokratikus illetve a Marxista Platform vezetőinek közös sajtótájékoztatója is. Sosztakovszkij, a "demplatformos" - akivel aspiráns koromban egy tanszéken voltunk - kérésemre interjút adott a Népszabadságnak, s amit elmondott az kiábrándítóan hatott. Növelte a "szárnyak" erőtlenségének bizonyítottságát az a felmérés is, amelyet a kongresszuson működő szociológus csoport készített, s az esti sajtótájékoztatón ismertettek a külföldi újságírókkal. Eszerint a küldöttek 49%-a teljesen azonosult a KB irányvonalával, 5%-uk a "demokratikus" és 3%-uk a "marxista" platformmal. Ha ehhez hozzávesszük, hogy 84%-uk először vesz részt ilyen fórumon, akkor nyilvánvalóvá válik a gorbacsovi taktikusság győzelme a tapasztalatlanság felett.

A Szadovaján hazafelé még találkoztam a Gorkij-parkból jövő SZKP ellenes tüntetők bőrigázott maradékával. A magyar TV biztosan velük példálózott, mert az éjszakai telefonban otthonról a barátom számon kérte az előző napi rádió interjúmat.

 

 Július 4 Szerda. 

Kora reggeli pletykák: Gorbacsov tegnap este találkozott az alapszervezeti titkárokkal és megerősítette, hogy elfogadja a jelölését a főtitkári posztra. Helyetteseiként a "fáma" szerint Bakatyin, Nazarbajev, Janajev, Ivasko vagy Ligacsov jöhet számításba. Azt is mondják, hogy Jelcin szervezkedik, Szobcsák pedig a kilépéssel fenyegetőzik.

   Belehallgattam a "demplatformos" Liszenko egyik nyilatkozatába. Arról beszélt a spanyoloknak, hogy egyességet kötöttek a marxista platformmal meg a „fiatal-kommunistákkal” és együttesen lépnek fel Ligacsovval szemben. Ha pedig sikerül rávenniük Jakovlevet, hogy velük tartson, akkor kilépnek az SZKP-ból és új pártot alapítanak.

 A Kongresszus ma a bányász küldöttek felhívásával kezdődött, amelyben a 11-én sztrájkolni készülő társaikat igyekeztek önmérsékletre inteni. A kísérő szövegben "kijutott" Gorbacsovnak meg Rizskovnak is mert "rövidlátóknak bizonyultak", nem reagáltak a korábbi bányász megmozdulásokra. Itt az eredménye: országos politikai sztrájk és tüntetés fenyeget. (Azt beszélik, hogy Travkin, a pártból kilépett populista vezér járja a bányász körzeteket és nagy ováció mellett szervezi antikommunista mozgalmát).

 A penza-megyei fiatal mezőgazdász a falu nyomorúságáról beszélt igen színesen. Bírálta a beszámolót, mert az nem tükrözi a katasztrofális élelmiszerhiányt, a parasztok szegénységét. "Egy kakas kiállt négy megyére" - mondta, s hozzátette "biztosan azért nem jönnek a vezetők közénk, mert nincs elegendő mocsárjárásra alkalmas gumicsizma". Tapsvihart aratott azzal a zárómondatával, hogy mindemellett a "paraszt mégis a pártnak hisz még, mert nem felejtette el, hogy ki az a farkas, aki báránybőrbe bújt".

Egymás után léptek ma a szószékre a köztársasági és a megyei vezetők. Nem voltak igazán népszerűek. Prokofjev a moszkvai elsőtitkár "lavírozott", s majdnem kitapsolták; Gidaszpov, a leningrádi vezető "tudományos értekezése" sem nyerte el a küldöttek tetszését. Szokolov, a belorusz első ember, meg Popov Jakutyiából régi módi apparátusi szöveget mondott; s szürkének, unalmasnak, semmitmondónak tűnt számos autonóm-területi, vagy városi pártvezető is. Nem úgy a belső harcokban kiválasztódott és megedződött fiatalok: Gurenko az ukrán, Gumbaridze a grúz, Nazarbajev a kazah, Mutalipov az azerbajdzsáni, Svéd a litvániai. Konstruktívan bíráltak, demokratikus vitákhoz szokottan színesen, meggyőzően érveltek - a Kongresszus láthatóan megkedvelte Őket. Abalkin akadémikus, a gazdasági reform atyja azonban most sem lett népszerűbb. Csupán Gorbacsov unszolására adott neki lehetőséget a kongresszus, de majdnem megvonta a szót, amikor kijelentette, hogy "azt a pártot, amelyik a történelmi fejlődés törvényszerűségeinek útjába akar állni menthetetlenül elsöpri a történelem".

Figyelemre méltó volt még Sljágának, a hadsereg politikai főcsoport főnök helyettesének a felszólalása. Elmondta, hogy a tisztek 75%-a párttag, s összesen 1,1 millió kommunista van a hadseregben. Ezt előrebocsátva élesen kikelt a depolitizálási törekvésekkel szemben.

Elfáradtam a sok szövegtől, s pihenésként a szomszédos Manyezsben megnéztem Ilja Glazunov életmű kiállítását. Sugárzik belőle a humanizmus. A VB elődöntőn majdnem elaludtam. L. Andris telefonja vert fel. Panaszkodott a gazdasági kapcsolatok ellehetetlenülésére. A tárgyalásain olyan árengedményekre kényszerült, amelyek még a viszonylag jól menő cégüket (GAMMA) is veszélyeztetik. S ez még csak a kezdet!   

 

Július 5. Csütörtök

 A szekció-ülésekre nem voltam hivatalos, így este a Sajtó Központban meghallgattam az összefoglalókat.

Napközben a végleges hazautazásom ügyeit intéztem. Kiderült, hogy 15-én a magyar gépre nincs hely, mert az Izraelbe kivándorlók minden helyet lefoglaltak. Marad az Aeroflot hajnali járata, ha az Akadémia külügyesei segítenek.

Találkoztam Tatjánával, a szerzőtársammal, aki elmesélte, hogy a prognózis-készítő teamünket a piacgazdaságra való áttérés várható társadalmi következményeinek vizsgálatával bízták meg, s továbbra is számítanak rám. A nemzetiségi kérdésről a Lityeraturnaja Gazetanak irt cikkünkhöz térképet kértek, s néhány pontosítást, - megcsináltuk.

A faluval foglalkozó kutatócsoport vezetőjével arról tárgyaltam, hogy az új tulajdonformák - mint pl. a haszonbérlet, stb. - vállalkozóit meg lehetne ismertetni a magyar tapasztalatokkal. Ha a fizetési nehézségeket meg tudjuk oldani, akkor kialakítható lenne egy ilyen kölcsönösen előnyös továbbképzés.

A Sajtó Központban már délben nagy volt a nyüzsgés. Ma senki nem ment a szekciókba és itt próbált híreket szerezni. Ezerszáz körüli az itt lévő újságírók száma. Meglepően sok a nagyon fiatal, s különös, hogy tolmáccsal dolgoznak. A japánok bizonyára "technikusokat" küldtek. Megfigyeltem, hogy a Kongresszusi Palotában is mindent rögzítettek: külön magnóval a beszédeket, másikkal a terem zaját, videóval a metakommunikációt is felvették. A Sajtóiroda vezetőjének a beszámolója a szekciókról "kilúgozott" volt. A lapok azonban közzéteszik a teljes jegyzőkönyvet, s holnap a plenáris ülésen a szekcióvezetők is beszámolnak a történtekről. Semmi érdekesről sem maradunk le.

Este kilenc órára engem is meghívtak Nagykövetségünk sajtóattaséjának cocktailjára. A lazítás jól esett, a társaság kellemes volt, s barátian anekdotáztunk. Egyidejűleg másik cocktail is volt a Követségen az egyik kisgazdapárti képviselő tiszteletére, aki - elmondása szerint - a pártját szervezni járt Kárpátalján. A diplomaták meglepődve mesélték utóbb, hogy mennyire naivan fogalmazott a Szovjetunióról. Valószínűleg most járt itt először.

 

Július 6. Péntek.

       Fordulóponthoz ért a kongresszus. Jelcin felszólalásában alternatív programot állított. Ha kimondta volna, hogy „válasszanak: vagy az általa egyedül üdvözítőnek tartott útra tér át a párt (új nevet vesz fel, megtagadja a kommunista ideológiát, a szervezeti elveit, stb.), vagy Ő lép ki a pártból, s a programja alapján újat szervez” - bizonyára bekövetkezett volna a szakadás. Jelcin azonban láthatóan taktikázott. Így pedig hiába "dobta be az égő gyufát" - nem robbant fel tőle semmi. "Nem rezzent senki fel a vészre - mondaná Tóth Árpád - A száraz fű sem vette észre". Ugyan egy szibériai gyárigazgató még félősen megjegyezte, hogy a két karizmatikus-vezető - Gorbacsov és Jelcin - megegyezhetne, de ezzel a kongresszus napirendre tért az ügy felett. (Reggel a buszon B. Jóskával és N. S. Lászlóval vitattuk meg a pártszakadás esélyeit. Észrevehetően nem nagyon hittek a centrum erősségéről és a párt megmaradásáról vallott koncepciómban. Az események pedig igazolnak!)

Az igazi csata a kulisszák mögött zajlik. Így azután, már az sem volt meglepő, hogy a hosszas vajúdás után szót kapott platform-képviselők csak színezték a vitát, érdemben befolyásolni azonban nem tudták. A vezető értelmiségiek (Uljanov a színész, Kugultyinov a költő és Ajtmatov az író) veretes gondolatai pedig belevesztek a türelmetlen zajongásba. Hiába mondta egyikük, hogy a kultúra 1%-os színvonal csökkenése legalább olyan tragédiához vezet, mintha a tenger hőmérséklete változna ennyivel. A krimi egyetem filozófia professzora a szünetben ezt úgy kommentálta nekem, hogy a vezető értelmiség egy része ma már mondhat, amit akar, nincs hitelük az emberek előtt, hiszen Brezsnyev idején, meg előbb is " Ők magyarázták az életet." A "Szabadság" kiküldött tudósítója - akivel együtt ebédeltem a Pártszállóban - némi szarkazmussal, a hazai értelmiség figyelmébe ajánlotta a fenti gondolatot.

Az ebédnél váratlanul összefutottam Jurij Kraszinnal, régi jó ismerősömmel, a Társadalomtudományi Intézet igazgatójával. Szerette volna azonnal megbeszélni az intézeteink közötti jövendő együttműködést. Nehezen tudtam megértetni vele, hogy erre nekem már semmi hatásköröm nincs.

Az esti sajtótájékoztatónak két külügyi szakértő vendége is volt: Falin és Dzaszohov. Az apropót a megjelenésükre a NATO csúcstalálkozóján született együttműködési készséget mutató döntés adta. A mellettem ülő K. István döbbenten jegyezte meg, hogy a Külügyminisztérium délutáni sajtótájékoztatóján tapasztalt, Geraszimov féle "hurrá-optimizmust" most, itt Falin hűvös tartózkodása váltotta fel. (Geraszimov az első sorban mindezt pókerarccal hallgatta). Akkor jutott eszembe, hogy a kongresszusi ülésen Gorbacsov többször hosszabb időre elhagyta a termet.

Éjfélkor még meghallgattam a Majak Rádió híradását. Sevarnadzénak a TASSZ számára adott nyilatkozatát is beolvasták, amely melegen üdvözölte a NATO állásfoglalást.

 

Július 7 Szombat.

Biztos vagyok benne, hogy ezt a napot valamikor a kutatók a történelmi felelősség vagy szerencse titulusával emlegetik majd. Csendesen indultak az események a kongresszuson: a szekcióvezetők összefoglalták a csütörtöki ülések főbb megállapításait. Majd megszavazták, hogy nem folytatják tovább a vitát a beszámolóról (akinek még van mondanivalója, az adja le írásban).

A nap fő attrakciója következett: a PB tagok, Titkárok "élveboncolása" - vagyis válaszaik a több száz előre írásban hozzájuk intézett és a néhány helyben feltett kérdésre. Rizskov még állta a "sarat", de Medvegyevnek már "piros lapot" mutatott fel az egyik küldött, aki úgy vélte, hogy a munkáját éppen az ideológiai titkár nem vette semmibe sem. Az érzékelhetően napok óta a háttérben zajló csata Jakovlev elszámoltatásánál jutott forrpontra. Vádolták, sértegették, megalázták. Az öblös hangú óriás, Lébegy tábornok három kérdése politikai inszinuáció ("Mit irt Ön a még meg sem jelentetett 'Hogyan látom én Marxot' című könyvében, amelyből a szocializmus ellehetetlenülését idézte a 'demplatformosokkal' tartott zártkörű találkozóján? Miért kellett a kelet-európai pártokat szétverni, s mi volt ebben az Ön szerepe? S végül: Hány arca van Önnek Jakovlev elvtárs?"). Ezt követte az ősszövetségi népképviselő - szintén katona - lett Altris, aki sorolva az eseményeket, idézve a különböző beszédeket igyekezett bizonyítani: hol, mikor, hogyan verte szét Jakovlev a balti pártokat. Egy litván veterán nyílt vitára hívta ki Jakovlevet a kongresszus idején az általa kötött paktumokról. stb. Jakovlev igyekezett nyugodtan válaszolni, előrebocsátva, hogy már eldöntötte nyugdíjba vonulását. Kelet-Európa és a balti Köztársaságok ügyében azonban Gorbacsovhoz fordult: "Nem értem miért kell ezt a cirkuszt nekem végigcsinálnom?" - kérdezte. Az egész délelőtt magába roskadtan ülő főtitkár - válaszként - szünetet rendeltetett el. Majd a mintegy órás szünet után maga vette át az elnöklést. "Ha szét akarják verni a pártot, akkor tessék, csak folytassák, ahogyan eddig tették!" - hangzott a bevezető mondata. A megrovás hatott, s így Ligacsov viszonylag "megúszta", Sevarnadze pedig "sarokba állította" a hadsereg képviselőit. "A külpolitika nem egy ember nézeteire épül. Minden döntést, amely a nemzet biztonságát érinti a hadsereg vezetésével közösen hozunk meg." - mondta, s felmutatott egy papírt - "Itt az aláírása Jazovnak és Mojszejevnek is". Arról beszélt, hogy az a "blokk", amelyet csak erővel lehet összetartani, nem képezheti világtörténelmi jelentőségű ügyek alapját. Ugyanakkor a NATO pedig hajlandó a békekötésre. Ebből együttesen következik, hogy meg kell velük egyezni. A külügyminiszter meggyőző volt, s kérdést sem kapott. Gorbacsov pedig újra uralta a kongresszust: megismételtette a szavazást, s úgy döntöttek, hogy nem egyenként "osztályozzák le" a vezetőket, hanem politikai értékelés születik.

Hazafelé menet, Boffával arról beszélgettünk, hogy fellélegezhet a világ is: itt ma talán Máltánál is nagyobb volt a tét!?

Késő este felhívtam a családomat, s megnyugodtam, mert "eltávon" otthon volt a fiam, a "kiskatonám".

Éjszakára kimentem Vologya barátom dácsájára, mert ezt a napot "ki kellett beszélni" magamból.

 

Július 8 Vasárnap

Ma szünnap volt a kongresszuson. Kíváncsiságból elmehettem volna Gorbacsovnak és Rizskovnak a munkás és paraszt küldöttekkel, meghívottakkal való találkozójára, de feltételeztem, hogy a tegnapi csata után ez egyfajta "barátkozás" lesz csupán. A híradásokból ítélve nem maradtam le semmiről.

Helyette "behoztam" a lemaradásomat, mert átnéztem a héten összegyűjtött magyar lapokat. Nem sok örömet okoztak. Nem megyünk mi Európába, hanem visszafelé a "történelembe". Hogyan lesz ebből modern, demokratikus, szabad és igazságos Magyarország? Az SZKP kongresszusról a híradások, a kommentárok mintha azt sugallnák, hogy nem igazán jelentős ügyről van szó, marakodás az egész egy széthulló birodalom koncain, s jól döntött a magyar nép, amikor az elszakadásra szavazott. Szerintem mélyebben kellene elemezni, s messzebbre látni. A "peresztrojka" egy olyan "puzzle" játékhoz hasonlítható, amelyet a szétszedés után új szabályok szerint kell összerakni, s más kép is jön ki belőle. Az új képet ugyan még nem látta senki, az összerakás módjáról is a legtöbben csak beszélnek. Egyedül a kitalálója - Gorbacsov - ismeri a "játék" stratégiáját és taktikáját. Ezzel áll mindenki más fölött.

Elfogyott a kávém, s ez megrendítő, mert nem hiszem, hogy találok az üzletekben. Délután, séta közben, az Arbaton megpróbáltam szerezni, de mint az várható volt, sikertelenül. Este a Tagánkán megnéztem a Borisz Godunovot. Gubenkó, a sztrájkot kezdeményező kultuszminiszter játszotta a főszerepet. Színésznek még nagyon jó. A VB döntőn Maradónáéknak szurkoltam, de hiába.

 

Július 9. Hétfő

Moszkvában nem csökken a forróság, a kongresszuson pedig a feszültség. Ma a sajtó ellen indult általános támadás: nem azt írja, mondja, mutatja. Döntés született: ezentúl a rádió és a TV kommentár és rövidítés nélkül közvetíti  a teljes kongresszust.

A mai napirend: a politikai határozat, s a különböző bizottságok dokumentumainak a vitája. A revíziós bizottság jelentése, meg az elszámolás a költségvetésről különösebb megrázkódtatások nélkül, simán átment. A katonapolitikáról - a X. kongresszus óta - most először készült önálló állásfoglalás. Vitát elsősorban az váltott ki, hogy szerepeltessék-e a Szovjetunió veszélyeztetettségét, vagy ezzel már nem kell számolni?! A többség (3277 fő 810 ellenében) arra voksolt, hogy még fennáll a veszélyeztetettség. Emellett elfogadtak egy felhívást a kommunisták üldöztetése ellen. Sok huzavona után elfogadták a privilégiumok elleni fellépéssel foglalkozó bizottság létjogosultságát is. Mindennel együtt nagy a zavarodottság, sok a szavazás közbeni kérdés, még több a - sokszor nem világos, hogy mire - szavazás.

Az a magadáni küldött, aki az első napon a vezetés azonnali leváltását követelte, ma még élesebben fogalmazott: "a KB félrevezeti a kongresszust, nincs iránta bizalom, elfogadhatatlan a munkája". Javasolta: ne engedjék többet Gorbacsovnak, hogy elnököljön, mert "Kaspirovszki módon hipnotizálja a küldötteket" (ez igen! a TV után a misztikum ide is behatolt).

Közben elkezdődött a Szervezeti Szabályzat vitája. Gorbacsov előterjesztését alapul véve ma csak a vezetőszervek megválasztását szolgáló részekről döntöttek. A főtitkár most már másodszor utasította vissza azt a javaslatot, hogy a kongresszus küldötteinek a mandátumát hosszabbítsák meg öt évre, a határozatok végrehajtásának ellenőrzése miatt. Szerinte (az összetételt tekintve jogos az aggodalma!) az apparátus így akarja átmenteni a hatalmát.

A küldöttek javasolták, hogy a politikai határozat előtt kapjon még szót a főtitkár, de azt megelőzően válaszoljon a kérdésekre Krucskov, a KGB elnöke, és biztosítsanak lehetőséget Jakovlevnek, hogy magyarázatot adjon egy Öt kompromittáló illegálisan terjesztett dokumentumról. Jakovlev visszautasította a hamisítványt, vizsgáló bizottságot kért, a szerzőket pedig figyelmeztette: "az életét ezzel az akcióval megrövidíthetik, de a nézetei elhallgatására soha sem tudják rákényszeríteni". (A kongresszuson eldurvult a politikai harc!).

Krucskov tisztázta az SZKP és a KGB kapcsolatát az új helyzetben, beszélt a nemzetiségi problémákról (Orkban ezrek halálát követelően még folynak a harcok az üzbégek és a kirgizek között), a már szervezett bűnözés és az árnyék gazdaság viszonyáról (15O milliárd rubel van az utóbbiak kezén!), s főleg Kalugin tábornok viselt dolgait ecsetelte. A kongresszus mindezt tudomásul vette. (Megjegyzem Jakovlev azt nyilatkozta a Moszkovszkije Novosztyi eheti számában, hogy Kaluginnal egy időben tanultak a Columbia Egyetemen, s ezzel összefüggésben máris különböző találgatások vannak forgalomban).

Bár zsúfolt volt a kongresszusi nap, mégis kénytelen voltam ebédidőben visszamenni az Akadémiára, mert megígértem egy előadást a magyar viszonyokról a gazdasági vezetők továbbképzőjén. Szerencsémre sikerült néhány éppen akkor érkezett könyvet is vennem: A 20-30-as évek novelláit, Trockij válogatást "Az orosz forradalom történetéhez" címmel és egy Berdjájev művet.

Az esti sajtótájékoztatón Iljin a kongresszusi iroda vezetője megerősítette, hogy a tervek szerint tartják a tíz napot és csütörtökön ér véget a kongresszus. (Fogadtam egy sörben Justin Burke, amerikai újságíró ismerősömmel, aki nem hiszi, hogy ez lesz a végső időpont).

 

Július 10. Kedd

Két fontos döntés fémjelzi ezt a napot. Az új szervezeti elvek szerinti felépítésben is M.Sz. Gorbacsov lett az SZKP főtitkára, s a kongresszus politikai határozatot fogadott el az eltelt öt év értékeléséről, megerősítve a peresztrojka fő irányvonalát. Pedig a "hírek" zűrösebb viszonyokat vetítettek előre.

A Kongresszusi Palotának abban a termében, ahol a fogadásokat szokták tartani reggelizés közben fiatalember köszönt rám. Kiderült, hogy ott volt az egyik kijevi előadásomon és "cserébe" most Ő mesélt a "kulisszatitkokról". Íme!

A főtitkár előző este találkozott a városi, járási, kerületi titkárokkal és nagyon összevitatkoztak. Az apparátus nehezen adja fel a pozícióit, s útszéli módon támadták a főtitkárt, úgymond a párt kiszolgáltatásáért. A találkozón Gorbacsov is türelmetlennek bizonyult. A küldöttek fáradtak, elbizonytalanodottak, fásultak. Otthonról jönnek a táviratok, a telefonok újabb követelésekkel. A Donyeck-medencében erősödik a sztrájk készültség. Az ukrán parlament a függetlenségi nyilatkozat elfogadása érdekében visszahívta a küldötteket a kongresszusról.

A plenáris ülés Gorbacsov vita-összefoglalójával kezdődött. A beszéd magabiztosságot, határozottságot, elszántságot sugárzott. Nem kerülte meg a kényes kérdéseket és élesen, sarkosan fogalmazott. Nyoma sem volt már a beszámoló kimértségének. Tudta kivel áll szemben és mire számíthat. Bejelentette, hogy tegnap Rizskov aláírta a mezőgazdasági tartozások elengedéséről szóló törvényt. Ezzel megnyerte a falusi küldötteket. Célba talált az áruellátás, a környezetvédelem, a kultúra, az oktatás, a rendteremtés, stb. kérdéseit illetően, sőt a legnehezebb ügyekben: a nemzetiségi viszonyokkal, a külpolitikával és a párt további sorsával kapcsolatban is. Dörgő taps bizonyította, hogy a kongresszus elfogadta az érvelését. (Justin barátom izgatottan és értetlenül tudakolta, hogy mit szólok ehhez az első beszédtől homlokegyenest különböző szöveghez. Mi történhetett? Számomra pedig - stratégiai szempontból - logikusnak tűnt a változás.)

A küldöttek beletörődtek abba is, hogy egyenként nem vehetik a PB-tagok, a KB Titkárok "fejét", s végül megszavazták (3650-453 arányban) a Központi Bizottság egész tevékenységének politikai értékelését, a peresztrojka megerősítését. A főtitkár-választásnak, pedig csak akkor lett volna tétje (szerintem!), ha Jelcint is jelöli valaki. Ez azonban elmaradt. Gorbacsovot ugyan válaszra, állásfoglalásra késztették Jelcin "ultimátumával" kapcsolatban, de a rendkívül taktikus, toleráns, ugyanakkor világos elutasító válasszal az ügy le is zárult. A választáson Gorbacsov 3411 szavazatot kapott, s 1116-an voltak ellene. Azok közül, akiket még jelöltek a főtitkári posztra, de visszaléptek, bizonyára hallunk még Bakatyinról, Lobovról, Sztoljárovról. Ők a peresztrojka igazi nemzedéke.

Késő este a leningrádi TV egy beszélgetést sugárzott Kaluginnal. Korábban én Öt nem ismertem, s most a látottak alapján az volt a benyomásom, hogy egy vérig sértett önimádó szuperkém gátlástalan ambícióit használják fel bizonyos politikai erők.

 

Július 11. Szerda.

Fogynak a napok, s a kongresszuson még nagyon sok az elvégzetlen feladat.

Az már bevégeztetett, hogy a radikálisok, akik szét akarták verni a pártot, a perifériára szorultak. A párt további jellegét illetően azonban még zavaros a kép, még nem kristályosodtak ki a vonulatok. Pl. Liszenko a kormány lemondását követelte a sztrájkoló bányászokra hivatkozva, de indulatos visszautasításban részesült, s a demplatformos társai is provokátornak minősítették. Egyre markánsabban körvonalazódtak a konzervatív személyiségek is, de Ők ravaszabban taktikáznak.

Szegény Mutalibov, az entellektüel azerbajdzsáni elsőtitkár, tapasztalatlanságával nem tudta megfékezni az indulatokat, s vitavezető-elnökként majdnem válságot okozott. Megint Gorbacsovnak kellett megmenteni a helyzetet. (Még nagyon egyedül van!)

A gazdasági bizottság jelentésének a címébe visszatették a "piacgazdaságot". Ez a konstruktív centrum erejét mutatja. Az a bejelentés azonban, hogy a tervezettől eltérően korainak tartják az állásfoglalást az SZKP-nak más pártokhoz, politikai szervezetekhez való viszonyát illetően, kétségessé teszi (szerintem!) az alkotmányban garantált többpártrendszer közeli lehetővé tételét.

Ennek a napnak Ligacsov volt a főszereplője. Először az agrárirányelveket készítő bizottság nevében akart a beruházások megduplázásáról egy voluntarista előterjesztést rákényszeríteni a kongresszusra. Azt a tényt, hogy mindössze száz szavazaton múlott a sikertelensége, vélhetően úgy értékelte, hogy a fötitkár-helyettesi választásnál a végsőkig kitarthat. Gorbacsov azonban az ukrán államfőt, Ivaskót ajánlotta helyetteseként, aki a Szerkesztő Bizottság vezetőjeként megmérettetett és elég "súlyosnak" is találtatott. A további javaslatok között sok fiatal tehetség neve került ismét elő, nem volt közöttük azonban Jelciné (akinek az interjúiból az feltételezhető, hogy erre legalább számított), szerepelt viszont Ligacsové. Nem lehetett már tovább álarc mögött maradni a konzervatívoknak. Nyíltan szint kellett vallaniuk, s ezzel egyértelművé vált az is, hogy ki a dogmatikusok, a minden megújulást akadályozók vezére. Gorbacsovon látszott, hogy tisztában van az erőviszonyokkal, de szeretné elkerülni a szavazást Ligacsov személyére, hiszen a rá leadott voksok mennyisége a kongresszus egészének a jellegét is jellemezheti a nagyvilág számára. A csapdából azonban nem sikerült kijutnia, mert Ligacsov önzőn és elvakultan megmakacsolta magát. Sértegethették, megalázhatták, mondhatták neki, hogy "miatta dobják el a párttagok ezrei a tagkönyvüket" - Ligacsov nem lépett vissza. Súlyos szakítópróbát élt át az SZKP ezekben az órákban. S még nem tudni mi lesz a vége, hiszen a szavazás eredményét csak reggel teszik közzé.

Mindezek után a Programnyilatkozat tételes szavazása szinte gépiesen zajlott. A főtitkár is kedveszegetten várta az ülés végét.

Szerettem volna a dolgok melegében valakivel magyar szót váltani a történtekről, de már második napja nem láttam újságíró ismerőseimet. Este a szállásomon a kazányi és a rosztovi tudósítókkal találgattuk a várható fejleményeket. Optimistán azt találtam mondani, hogy szerencséjük van, mert van egy Gorbacsovjuk. Ez lett a tatár lap másnapi főcíme.

 

Július 12. Csütörtök

A Majak Rádió hajnali adásában lelkendezve közölte a "nem hivatalos forrásból" származó hírt: Ivasko lett a főtitkárhelyettes és Pugo a Központi Ellenőrző Bizottság elnöke. A kiszivárogtatást később "zokon vette" a kongresszus, de ez sem rontotta azt az általános örömöt, hogy a Ligacsovra adott 776 szavazat nem kérdőjelezheti meg az SZKP megújulási szándékát, a kongresszus konstruktivitását, s nem süthet rá konzervatív bélyeget. Ezzel lényegét tekintve bekövetkezett a párt gorbacsovi-gerincének a kikristályosodása és a szélsőségek marginalizálódása.

Az események ma gyorsan peregtek. Reggel Rizskov miniszterelnök korrekt tájékoztatást adott a bányász-sztrájkról és a helyzet javítására tervezett intézkedésekről. Intő figyelmeztetés volt, de megrendítő erejű politikai földcsuszamlást nem sikerült elérnie az ellenzéknek.

Folytatódott a Szervezeti Szabályzat vitája, de végső döntésig nem jutottak. Elfogadták viszont az oktatásról, a tudományról és a kultúráról szóló állásfoglalást.

A Központi Bizottság tagjainak a jelölése és a megválasztása volt a nap eseménye. Ezt az ülést Lukjánov, a Legfelső Tanács elnöke vezette, akinek "tandemje" Gorbacsovval összeszokottan és hiba nélkül működött a kongresszus egész ideje alatt. A gépezetbe azonban mégis került "porszem" - Jelcinnek hívták. Jelcin az Orosz Föderáció Legfelső Tanácsa elnöki posztját pártok felettinek nyilvánítva, - s erre hivatkozva - visszautasította a szverdlovszkiak jelölését a Központi Bizottság tagságára és egyúttal bejelentette kilépését a pártból. Gorbacsov a bejelentést az orosz parlamenti elnök tettei logikus következményének minősítve, nem bocsátotta vitára. Ezzel a Jelcin-jelenség - legalább is az SZKP-ban - egy időre kiiktatódott. A jeladás is felemásra sikeredett, mert a demplatformosok - kettészakadva - csak részben követték, s a beharangozott "nagy nevek" közül - legalábbis a mai napon - mindössze csupán néhányan vették a bátorságot a párttól való eltávolodásra.

A hosszú és unalmas jelölési-szavazási procedúra idején végre magán ügyeimet is intézhettem. Beugrottam a Trud szerkesztőségébe egy cikk levonatom aláírására. Megkaptam közben a vasárnapra szóló repülőjegyet is. S ma láttak búcsú ebéden vendégül a meghívóim. Szerettem volna megadni a tartozásom Justinnak, hiszen elveszítettem a fogadást, de nem tudtunk sört szerezni. Helyette teáztunk, s a többit Budapestre halasztottuk.

 

Július 13. Péntek

Babonás nap. Jó, hogy a kongresszus a szavazás miatt csak tizenegy órakor kezdődött. Így volt időm lezárni az ügyeimet az Akadémián. Tatjána hívott, mert a japán nagykövetség elsőtitkára szeretne beszélni velünk a Novoje Vrémjában megjelent prognózisunkról. Sajnos ebből a beszélgetésből én már kimaradok.

A kongresszuson sorra-rendre elfogadták a Szervezeti Szabályzatot, a küldöttek további felvilágosító szerepéről, meg a pártsajtóról szóló állásfoglalásokat. Ugyancsak döntöttek az ifjúság és a nemzetiségi politika kérdéseiről, a csernobili-katasztrófa következményei elhárításának további feladatairól, a kongresszushoz intézett levelek sorsáról. Tudomásul vették a Jakovlevet diszkreditáló pamflet megalapozatlanságáról szóló előterjesztést és a Mandátumvizsgáló Bizottság jelentését Jelcin kilépéséről.

A küldöttek döntöttek arról is, hogy el kell kezdeni az SZKP új programjának a kidolgozását, s erre a munkára kialakították a megfelelő bizottságot is. Mindez flottul ment.

Újabb szakítópróbára már senki sem számított, de egy ilyen babonás napon mégsem kerülhették el. A KB-ba jelöltekre leadott szavazatok ismertetésekor derült ki, hogy ha az eredeti létszám marad, akkor több ismert reformer nem kerül a testületbe, s mégiscsak a kongresszuson marad a konzervatív bélyeg. Végül, mint annyiszor, most is győzött Gorbacsov rábeszélő képessége és a kongresszus a szükséges létszámú Központi Bizottság mellett döntött. Azt azonban nem hiszem, hogy a sok új ember mindegyikében tudatosult volna a tény: ennek a Központi Bizottságnak már csak a párt ügyeiben lesz hatalma dönteni. Mára már a népképviseletek lettek az igazi hatalmi központok.

Gorbacsov záró beszéde rövid volt és konstruktív. A győztes optimizmusát, s a nagyformátumú stratéga politikai realizmusát tükrözte. Az Internacionálét lelkesen éneklő küldöttek kipirult arcáról ugyancsak a győzelem érzete sugárzott. Természetesen arról egyikük sem gondolkodott még ekkor, hogy a szétszedett "puzzle játékot" miként rakják majd össze baj nélkül.

A magyar követségen lévő barátaim búcsúztattak a kongresszus befejeztével. Ők is haza készülnek.

 

Július 14 Szombat.

Sokáig aludtam, s ez az ilyen sűrű napok után azt hiszem megbocsátható. Vásárolnom kellett volna valami ajándékot, vagy egyebet, de reménytelen lenne a vállalkozásom, hiszen üresek a boltok. Inkább megnéztem a nemzetközi komputer-technikai kiállítást. Este mozi volt az Akadémián: "Így élni nem lehet!" Nyomasztó éjszakát okozott.

 

Július 15 Vasárnap.

   Kora hajnalban hosszú időre elbúcsúztam Moszkvától. Véget ért a kéthetes kánikula is, s a fekete Volga ablakán nem lehetett kilátni, úgy szakadt az eső. Seremetyevón "tömegnyomor". Kitelepülök mindenütt.

A kongresszus utolsó döntéseiről nyilvánosságra hozott anyagokat már a repülőn olvasgattam. Magyar újságot csak Ferihegyen kaptam. Arról is már itthon értesültem, hogy elmarad a Hétben velem tervezett interjú. Tájékozódnom kell a hazai helyzetről.

Este még megnéztem a Híradó előtt a szovjet TV hasonló műsorát. Tízezrek áztak a Manyezs-téren és tüntettek az SZKP ellen. Gorbacsov pedig már Kohlt fogadta, s bizonyára újabb világstratégiai döntések születtek.

 

       Moszkva - Budapest, 1990. július.

 

Az EU belső piacért felelős biztosa szerint nálunk vannak a legjobban látható példák olyan intézkedésekre, hogy bizonyos emberek nyerjenek szerződéseket. Elmondja azt is, miért nem büntetnek minket nyakra-főre.

Le site français Mediapart lance une opération spéciale «Ouvrez l’Europe #OpenEurope». En partenariat avec des associations, des ONG et sept journaux tunisien et européens, dont Hulala.

OpenEurope – Partenaires

Tout l’été, les dirigeants européens vont nous imposer leurs médiocres marchandages pour se répartir 40.000 Syriens et Érythréens débarqués sur les côtes européennes. Tout l’été, ils déploreront les morts de migrants en Méditerranée (près de deux mille personnes décédées depuis le début de l’année), tout en demandant un renforcement des frontières Schengen. Une nouvelle illustration de cet égoïsme tenant lieu de politique a été donnée lors du sommet européen des 25 et 26 juin, quand les dirigeants ont parlé expulsions plutôt que procédures d’accueil, réaffirmant leur vision d’une Europe-forteresse, claquemurée et insensible.

L’Union européenne, première puissance économique mondiale, 500 millions d’habitants, ne pourrait donc accueillir quelques dizaines de milliers de migrants, assurent ces responsables, faisant fi de nos valeurs d’accueil, d’asile et de solidarité. Depuis le début de l’année, environ 100 000 personnes ont débarqué sur le vieux continent (54 000 en Italie et 48 000 en Grèce), selon le Haut-commissariat des Nations unies pour les réfugiés (HCR), contre 219 000 pour l’ensemble de l’année 2014. Il ne s’agit donc nullement de «hordes» de migrants, encore moins de «déferlement», comme veulent le laisser croire certains responsables politiques. Faut-il rappeler que la Turquie accueille à elle seule 1,7 million de Syriens ; que le Liban en reçoit 1,1 million, soit près d’un tiers de sa population?

Retrouvez l’opération  «Ouvrez l’Europe #OpenEurope»
sur Facebook et Twitter et ici sur Hu-lala.org !

Face à la tragédie vécue par ces femmes, ces hommes, ces familles entières fuyant les guerres, nous, Européens, ne voulons pas être les spectateurs de nos égoïsmes nationaux. Nous ne pouvons plus accepter de laisser mourir aux portes de l’Europe les milliers d’exilés venus de la Corne de l’Afrique, de l’Afrique de l’Ouest et du Moyen-Orient dans l’espoir d’atteindre nos rivages. Nous devons refuser la honte que les États membres nous infligent en promettant de « sauver les migrants » tout en construisant des murs et en bloquant des frontières.

Nous ne voulons pas de cette « solidarité » là. Celle qui est en train de naître, en Europe, partout sur les routes migratoires, est d’une autre nature. Elle mobilise une foule de citoyens qui apportent leur aide avec les moyens du bord. Durant tout l’été, ce sont ces gestes que le projet «Ouvrez l’Europe #OpenEurope» veut raconter et valoriser. Nous avons voulu lancer cette opération en partenariat avec des ONG, des associations et des médias tunisien et européens pour mieux témoigner du drame qui se déroule et mieux relayer les nombreuses initiatives d’entraide qui se font jour.

Dans le cadre de «Ouvrez l’Europe #OpenEurope», nous publierons avec nos partenaires des reportages qui donnerons à voir les chemins empruntés et l’accueil en Turquie, dans les Balkans, en France, en Italie, en Suède, en Allemagne et ailleurs.

À ce traitement journalistique, qui prendra aussi la forme d’analyses et de photoreportages, s’ajoutera un fil d’actualité d’informations pratiques à destination des migrants, des collectifs locaux et des citoyens engagés dans des opérations de solidarité : lieux d’accueil; aide humanitaire; permanence juridique et assistance ; guides et modes d’emploi. Ce fil sera alimenté par les ONG, associations et collectifs, ainsi que par des journalistes.

Un espace participatif, enfin, regroupera les récits et les témoignages de migrants et des citoyens engagés dans des actions concrètes.

Nous pensons que cette mobilisation citoyenne est à même de s’imposer aux États membres. De les contraindre à enfin réagir. Des solutions politiques doivent être trouvées. Plus de 20.000 personnes ont péri en Méditerranée en quinze ans ! Les migrants ne prennent pas tous ces risques sans raison. Ils le font – en dépensant beaucoup plus d’argent qu’en voyageant en avion – car les voies d’asile et d’immigration légales leur sont fermées.

Les dirigeants européens se défaussent sur leurs opinions publiques nationales pour justifier leurs politiques restrictives. Pourtant, en voulant leur plaire, ils ne font que construire l’image – fausse – d’une Europe assiégée et donner des arguments aux droites et aux droites extrêmes. Les quelques centaines de milliers de migrants sont en réalité une goutte d’eau au regard des 500 millions d’Européens que nous sommes. Le Vieux continent a les moyens de les accueillir. Il en a même le besoin démographique et économique. Employons-nous à changer de regard et à les considérer comme des Européens plutôt que d’alimenter la peur et le rejet.

• Un appel à témoignages a été lancé dans Le Club de Mediapart. Racontez nous sur votre blog ou dans cette édition participative des initiatives, des situations particulières, des solidarités concrètes. C’est ici.

• Vous voulez témoigner, alerter, signaler une information, un communiqué: vous pouvez utiliser le mail openeurope@mediapart.fr

A ce jour, voici les journaux qui participent à cette opération :

Infolibre (Espagne)
Correct!v (Allemagne)
Internazionale (Italie)
Le Courrier des Balkans (Balkans)
Hulala (Hongrie)
Efimerida ton syntakton (Grèce)
Inkyfada (Tunisie)

Et voici les principales associations, collectifs et grandes ONG :

Médecins du Monde
Migreurop
La Cimade
Gisti

Tout le monde ne parle plus que de ça : de ces clandestins qui entrent en Hongrie par milliers. Plus de 60 000 depuis le début de l’année, essentiellement issus des zones de guerre en Syrie, en Afghanistan et en Irak. Ils transitent via la Turquie, la Grèce et remontent par la péninsule balkanique et la Serbie. La Hongrie n’est pour la très grande majorité d’entre eux qu’un pays de passage sur la route de l’Allemagne et de l’Ouest de l’Europe. Mais la Hongrie est un pays stratégique car c’est la frontière externe de la zone Schengen.

Le phénomène est très peu visible en Hongrie, mais le gouvernement ne se prive pas de faire son beurre dessus : grande consultation nationale sur « l’immigration et le terrorisme », plans pour construire une clôture le long de la frontière entre la Hongrie et la Serbie, et une nouvelle législation qui devrait être votée dans les jours à venir permettrait de refouler les migrants en Serbie.

Pour en parler, nous avons invité mardi soir (30 juin) dans les studios de la Tilos Rádió de Budapest :

Diana Szántó – Diana dirige la Fondation « Artemisszio ». Une fondation d’intérêt public qui fonctionne depuis 1998 à l’initiative de jeunes anthropologistes. Sa mission : encourager le dialogue et les interactions entre des groupes culturellement, ethniquement et socialement diverses, et favoriser leur intégration.

Gábor Gyulai – Gábor est coordinateur du programme pour les réfugiés au sein de la branche hongroise du « Comité Helsinki ». Une ONG internationale qui – parmi ses nombreuses missions – apporte une aide essentiellement juridique aux migrants et essaie d’éclairer autant que possible le débat public.

La Hongrie, sur la route des réfugiés by Hu_Lala on Mixcloud

La photo est issue d’un superbe reportage de Istvan Fazekas, pour HVG.hu.

ARI 33/2015 - 1/7/2015
Fernando Reinares
Un año después de que el denominado Estado Islámico impusiera su dominio sobre amplias zonas de Siria e Irak, proclamando un califato que ha ido expandiendo, evidencia capacidades y recursos para la acción terrorista fuera de esos países comparables si no ya superiores a los acumulados por al-Qaeda la pasada década.

Photo Credit: Theophilos Papadopoulos via Flickr

Greece’s far-left may have reached its day of reckoning far faster than anticipated.

As negotiations between Greece and the troika came to a screeching halt last week over the terms of a multibillion-euro bailout — a few days before the country is expected to vote on the troika’s terms and conditions for a bailout — the country’s already-weakened economy has come to a standstill. Just hours before the deadline for the country’s 1.6 billion euro debt payment on Tuesday, markets were relatively calm, but capital controls to prevent cash from flowing rapidly out of the country have been in full effect. Banks have been forced to close as well and will remain so until July 7, and withdrawals, if one can find a working ATM, are severely limited.

But for Alexis Tsipras and his party, Syriza — both of whom rode into Athens on a wave of popular frustration with Greece’s pro-austerity political establishment — what comes next will be the make-or-break moment for the party’s ability to lead in difficult times.

As far as leadership is concerned, Tspiras’ motives for backing such a referendum are clear. Putting the creditor’s offer to a vote takes some of the weight of his shoulders and opens up the opportunity for the party to lead the country through a time of trial without (presumably) as much backlash. In essence, it’s a way of saying: Whatever road we choose to take, we’re all in this together.

It’s no surprise, then, that Tsipras has presented the referendum not as a vote on Greece remaining in the eurozone, nor as a vote between the euro or the drachma. Rather, for Tsipras, the referendum is a democratic imperative — an exercise in sovereignty before all else.

“Greece, the birthplace of democracy, should send a resounding democratic message to the European and global community,” he said in his address on the referendum on June 27.

“I am absolutely confident that your choice will honor our country’s history and will send a message of dignity worldwide. In these critical times, we all have to remember that Europe is the common home of all of its peoples.”

Whether or not the referendum is a practical exercise has been the matter of some controversy. Those opposing the referendum, including a number of former Greek government officials, have framed the vote as “yes” or “no” to Europe. Even Former Prime Minister George Papandreou — who carried out a similar referendum in 2011, which he has since defended — has repeatedly condemned the July 5 referendum, referring to it as a “tactical ploy” and a sort of negotiating weapon.

Still others have argued much of the blowback comes from the fact that the European project wasn’t all that democratic to begin with. Writing in The Guardian, economist Joseph Stiglitz noted, “[W]hat we are seeing now, 16 years after the eurozone institutionalized those relationships, is the antithesis of democracy.” European leaders, Stiglitz continues, want Tsipras and Syriza out, and they want a Greek government in power that is willing to accept the terms and conditions of eurozone membership without a fight.

What happens on July 5 is up to the Greeks, and only the Greeks, to decide. No matter that outcome, it’s impossible to deny that this is the moment for Syriza. Tsipras’ government is young, but it’s already had its share of fights. They’ve already confronted the EU — but will they capitulate?

“More than ever we must be clear that there is no middle course between confrontation and capitulation,” wrote Stathis Kouvelakis, a member of Syriza’s central committee, after the party was elected in January 2015. “The moment of truth is at hand.”

Those words couldn’t be more relevant now.