Francia Politika Blog - régi bejegyzések (S.E.P.)

Nagyon komoly mozgások kezdődnek a francia politikában, úgyhogy itt van néhány dolog, amit az értelmezésükkor érdemes lesz fejben tartani.

1. Macronnak úgy kell elkezdenie a kormányzást, hogy a bizalmi indexe viszonylag alacsony lesz. Számos szavazója nem mellette, hanem Le Pen ellen szavazott. Nagy különbség!
2. A republikánusok megosztottak. A nemzetgyűlési választásig talán meg tudják oldani, hogy egyben maradjanak, de lehet, hogy ennek ellenére pártszakadás lesz a vége. Aki az elnöki többségben való részvételen gondolkodik, azt kizárással fenyegetik (mondjuk ez logikus), mert…
3. … egy friss felmérés szerint a franciák 49%-a ellenzéki Nemzetgyűlést (és ezzel ellenzéki kormányt) szeretne. Mindössze 34% gondolja úgy, hogy jó lenne ha Macronnak többsége lenne. 61% nem akarja, hogy Macronnak abszolút többsége legyen… Mondtam, hogy nincs eufória! A republikánusoknak talán még tényleg lehet itt keresnivalójuk, bár a helyzet úgy áll, hogy az első mandátumbecslések inkább Macron többséget mutatnak…
4. A szocialisták szakadása ugyanígy elképzelhető – Hollande elnök környezete szívesen szivárogna a Macron-többségbe. Kérdéses, hogy mi lesz azokkal, akik maradnak? Megeszi-e őket a radikális baloldali Jean-Luc Mélenchon?

A vasárnapi franciaországi elnökválasztás eredményére adott reakciók alapján Soós Eszter Petronella Franciaország-szakértő szerint gyakorlatilag elkezdődött a parlamenti választás kampánya, a vesztes Marine Le Pen megpróbálja átalakítani pártját, a most kormányzó baloldal szeretne az új elnökhöz tartozni, a Köztársaságiak párt pedig a nemzetgyűlési többséget szeretnék megszerezni.

Soós Eszter Petronella az M1 aktuális csatornán vasárnap azt mondta, “nagyon izgalmasak voltak” a reakciók a választás eredményére, azaz arra, hogy az urnazárás után közzétett exit poll felmérések szerint a második fordulót Emmanuel Macron, a szocialista kormány volt minisztere nyerte meg a szavazatok 65,5-66,1 százalékával, míg a Marine Le Pen, a Nemzeti Front jelöltje a voksok 33,9-34,5 százalékát szerezhette meg.

A szakértő elmondta, Marine Le Pen úgy pozicionálta magát, mint aki történelmi eredményt ért el. Felhívta a figyelmet arra, hogy Marine Le Pen bejelentette, megpróbálja átalakítani pártját, kísérletet tesz a centrum felé elmozdulásra.

Hozzátette: a kormányzó baloldal François Hollande leköszönő elnök környezetéből egyértelmű üzeneteket küld arról, hogy szeretne az új elnök többségéhez tartozni. Ez azért fontos – mutatott rá -, mert Emmanuel Macron stratégiája az, hogy az ő feltételeivel jöhetnek, “és jobbról is kell, hogy jöjjenek”. “Meglátjuk, hogy Macron ezt hogy fogja kezelni” – mondta.

A Köztársaságiak pártnál “nagy lelkesedés nincs”, ők azt próbálják elérni, hogy a nemzetgyűlési választáson többséget szerezzenek – a felmérések, becslések alapján erre inkább Macron mozgalmának van esélye – értékelt az elemző.

(Szöveg: MTI)

A mintegy 35%-os eredmény annyi szavazatot takar, amennyit a Nemzeti Front soha, semmilyen választáson nem szerzett. Ugyanez a 35%-os eredmény viszont jóval alacsonyabb, mint az előzetes várakozások, s a Front-bázis egy részének kifejezetten csalódás, mivel legalább 40%-ot vártak. Jól indult Le Pen két forduló közötti kampánya, és ez lett a vége. Mi történt?

Ím néhány elem, amely szerintem hozzájárulhatott a tegnapi nap kimeneteléhez:

Problémás vitastratégia

Kezdjük azzal, hogy Le Pen olyan taktikát választott a vitára, amely, mint kiderült, elsősorban a saját bázisának tetszett, de új szavazók megszólítására nem volt alkalmas. Sőt, elriaszthatott potenciális, félig-meddig megnyert átszavazókat. Hogy ez tudatos volt-e, nem tudom. Elképzelhető, hogy Le Pen arra jutott, ha már nyerni nem fog, akkor legalább tartsa össze erősen a szűk bázist és kezdje el az ellenzéki profilt építeni a következő öt évre (vagyis a képet, hogy Le Pen az ellenzék vezére). Ha tudatos volt a dolog, akkor Le Penék tudatosan beáldozták az egy héttel korábban ügyesen épített nyitást az ellenzéki stratégia oltárán. Ha nem volt tudatos, akkor Le Pen nem mérte fel, hogy a vitában nem ellenzéknek, hanem elnöknek kell lennie. Ezzel egyértelműen szavazatokat vesztett, hiszen ekkor indult meg az áramlás Macron felé a mérésekben (is).

Vitatott – de politikailag racionális – húzások

Nem értek azokkal egyet, akik szerint hiba volt a Fillon-beszéd átvétele, illetve az euróövezeti kilépésre vonatkozó puhítás, az ebből következő pontatlanságok. Ezek inkább ügyes kis – stratégiailag fontos – üzenetek voltak. Volt értelmük, logikájuk. A Fillon-beszéd azt üzente, hogy “lám, én sem vagyok nála szélsőségesebb”, az euróövezeti kilépés puhítása pedig szintén fontos lépés volt ahhoz, hogy Le Pen tényleg közelebb kerülhessen az Élysée-hez. A pontatlanság volt az ár. Igaz, ezt az egészet most majd Le Pennek a saját pártjával le kell harcolnia – nem véletlen, hogy vasárnap este máris történelmi sikerről, és az FN átalakításáról beszélt. Szóval a lényeg, hogy ez a két dolog szerintem racionális volt, akármit is mond a sajtó.

Macronleaks

Aminek a hatását nem tudjuk számokkal felmérni (egyelőre?), az a Macronleaks-szivárogtatás, amivel kapcsolatban ugye széles körben felépült a narratíva, hogy oroszbarát hekkerek követték el, és nyilván Le Pen segítésére. Ez valamennyire demobilizálhatott, vagy akár szavazókat is tolhatott át Le Pentől Macron felé. Ha valakik Le Pent akarták segíteni, rossz pillanatot választottak, segíteni biztos nem segítettek neki. A választási eredmény számai legalábbis ezt mutatják. Ha persze a következő napokban a sajtó talál valami botrányosat a csomagban, az a nemzetgyűlési választást megkavarhatja…

(Kiemelt kép forrása: Marine Le Pen kampányplakátja)

Mi várható Emmanuel Macron elnökválasztási győzelme után?

Nemcsak a két forduló közötti kampányt, hanem az elnökválasztás után várható eseményeket, a Nemzetgyűlési választás várható eredményét is elemeztük, prognosztizáltuk Szűcs Anita kollégámmal az M1 Szemtől szembe című műsorában. A felvétel a kampány utolsó napján készült.

Fogadjátok szeretettel, fogyasszátok érdeklődéssel!

A HírTV 17 órás Híradójában beszélgettünk a Macron-levelezés kiszivárogtatásáról: mit tudunk, mi lehet a következménye?

Sajnos elég kevés dolog került eddig ki (és semmi olyan, amitől felugrottam volna a székemből). Az angolszász sajtóban sem látok még semmit, a francia sajtó pedig holnap estig nem is publikálhat semmit.

Egyelőre úgy tűnik, hogy az alt-right Twitter-fanok (franciás kifejezéssel, ha találkoztok vele: fachosphère) pörögnek a dolgon. És ha mást nem, annyit esetleg (esetleg!) sikerül elérni, hogy bekerül a fejekbe, hogy valami van. Kabátlopási ügy. De ez 20 pontos előnynél kevés lesz Macron megállításához.

Ha valami lenne a kiszivárogtatók kezében – mármint valami számukra hasznos – nem hiszem, hogy a hivatalos kampánycsend beállta előtt másfél órával adták volna közre az anyagot.

Íme a beszélgetés:

Kérdeztétek, hogy hogyan választják a francia parlamenti, nemzetgyűlési képviselőket, azaz hogy lehetséges, hogy Marine Le Pen 40% körüli második fordulós elnökválasztási (és 20% feletti első fordulós elnökválasztási) eredménye ellenére az első becslések csak 10-15 frontos képviselő megválasztását számolják elképzelhetőnek. Magyarázat.

A nemzetgyűlési választási rendszer lényege

A nemzetgyűlési választás országos választás, öt évente tartják, kivéve, ha az elnök idő előtt feloszlatja a Nemzetgyűlést, amire 12 havonta egyszer lehetősége van.

577 mandátumot osztanak ki 577 választókerületben, azaz egyéni kerületi, abszolút többségi, kétfordulós rendszerről van szó (hasonlít ahhoz az egyéni kerületi rendszerhez, amelyet 2014 előtt – részben – a magyar választási rendszer is alkalmazott). A francia egyéni körzetek megyehatárokat nem léphetnek át, s az 577 mandátumból 11-et a határon túli franciáknak tartanak fenn.

A jelölt a “nevezéskor” (ez idén május 15-19. közé esik) egy helyettest is megnevez, aki akkor lesz átmenetileg képviselő, ha az eredetileg megválasztott jelölt belép a kormányba, mivel a képviselőség és a kormánytagság összeférhetetlen.

Az első fordulóban akkor győz a jelölt, ha megkapja a szavazatok 50+1%-át, erre idén, úgy tűnik, kicsi lesz az esély, csak néhány képviselőnek sikerülhet. Ha nincs első fordulós győztes, egy héttel később második fordulóra kerül sor. A második körben az vehet részt, aki a szavazatok 12,5%-át legalább elérte.

Összefogás, visszalépés, Front-ellenes front

Ezután kettős, hármas, vagy négyes versenyek alakulnak ki, és a visszalépések, összefogások is meghatározhatják, hogy ki lesz a végső nyertes. Itt a Nemzeti Front az a párt, amelynek a legkevesebb a tartaléka, hiszen a köztársasági összefogással szemben egyedül kell menetelnie, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag egyedül kell többséget szereznie az adott körzetben – vagy annyira demobilizálni az ellenfeleket, hogy a kisebbségből végül többség legyen. Ez 2012-ben is csak néhány elszigetelt esetben sikerült.

A jelenlegi választási rendszer “a nagyok érdeke”

Nincs olyan, hogy semleges választási rendszer. Egy választási rendszer mindig valakinek jó, valakinek kevésbé jó. A francia rendszer a nagy pártoknak, és a tartalékkal rendelkező pártoknak jó, a kisebbeknek viszont rossz.

Amikor ez a rendszer létrejött, akkor az volt a célja, hogy a kommunistákat távol tartsa a hatalomtól, most pedig az az egyik célja, hogy a Nemzeti Frontot távol tartsa a többségtől. Persze időről időre felmerül, hogy az arányosság hiánya igazságtalan a polgárokkal és a reprezentativitással szemben, de a nagy pártoknak nem érdekük tényleges változtatni a rendszeren (és úgy tűnik, ez alól az új macroni mozgalom, az En Marche! sem lesz kivétel, amely a jelenlegi számok szerint akár abszolút többséget is szerezhet).

Nem véletlen, hogy arról terjedt a pletyka a két forduló között, hogy Marine Le Pen népszavazással akarná megkerülni a parlamentet és új választási rendszert bevezetni… igaz, ez nehezen menne neki. De a felvetés önmagában is mutatja, hogy a választási rendszert a “nagyok” határozzák meg, és bolondok lennének szembemenni a saját érdekükkel. Már csak azért is, mert a kicsikkel kötött megállapodások révén a nagyok általában gondoskodnak róla, hogy a rendszer által diszkriminált kicsiket valahogy “bevigyék a hátukon”.

Ez utóbbi kitétel a Nemzeti Frontra viszont egyáltalán nem vonatkozik.

Olvasom a francia sajtóban a cikkeket (például itt és itt), hogy Marine Le Pen egy “ördögi tervet” eszelt ki, hogy szétverje a stabil és működőképes V. köztársaság alkotmányát, és biztosítsa a Nemzeti Front hatalomgyakorlását. Ám ezen a téren kicsit sok a pánik. Egyrészt Le Pen idén (!) láthatóan nem lesz elnök, másrészt meg nem eszik olyan forrón a kását. Így nézne ki a Le Pen-terv?

A terv lényege az lenne, hogy Le Pen elnökként az alkotmány 11. cikkelyét felhasználva megkerülné a neki potenciálisan ellenséges parlamentet és népszavazást írna ki, amely bevezetné az arányos választást a mai többségi választás helyett. Az új rendszerben a legtöbb szavazatot kapó párt pedig (például az FN…) egy 30%-nyi prémium mandátumcsomagot kapna, vagyis mintegy 25%-is támogatottsággal is megszerezhetné a parlamenti többséget. Az 1962-es referendum, mely az elnök közvetlen választását indítványozta, a népszavazás tárgyát tekintve lehetne precedens, mivel erről is el lehet mondani, hogy a kérdés a “közhatalom szervezetét érinti”. De szerintem nem itt van az eb elásva.

Mert mit is mond az alkotmány 11. cikkelye?

Idézem az egyszerűség kedvéért az angol nyelvű verzióból. Azt mondja a 11. cikkely, hogy

The President of the Republic may, on a recommendation from the Government when Parliament is in session, or on a joint motion of the two Houses, published in the Journal Officiel, submit to a referendum any Government Bill which deals with the organization of the public authorities, or with reforms relating to the economic, social or environmental policy of the Nation, and to the public services contributing thereto, or which provides for authorization to ratify a treaty which, although not contrary to the Constitution, would affect the functioning of the institutions,

Vagyis az elnök kétféle módon írhat ki a közhatalom szervezetére vonatkozó népszavazást: ha a Parlament ülésszaka tart (október első munkanapjától június utolsó munkanapjáig), akkor a kormány javaslatára; vagy a két ház együttes javaslatára.

És akkor játszunk el azzal, hogy Le Pen megpróbálja használni ezt a cikkelyt!

Tegyük fel, hogy Le Pent megválasztják elnöknek. Ekkor a parlament ülésszaka formálisan tart, tehát szóba jön a kormány javaslata. Ehhez azonban Le Pennek szüksége van egy kormányra, amit csak akkor kap meg parlamenti többség nélkül, ha a kabinet lemond.

Az elnök ugyanis az alkotmány szerint csak akkor mentheti fel a miniszterelnököt, ha az lemond – a többi, vagyis a miniszterelnök kirúgása csak szokásjog. Megint az alkotmány angol nyelvű változatából idézek, a 8. cikkely ebből a szempontból világos:

He shall terminate the appointment of the Prime Minister when the latter tenders the resignation of the Government.

Vagyis alkotmányjogilag a miniszterelnök akkor rúgható ki, ha lemond – és bár a szokásjog az, hogy az elnök kérésére lemond, Le Pennel ezt nem játszaná el egy nem frontos kormányzat (és valószínűleg a szokásjog megsértéséért sem érkezne választói szankció, legalábbis nem olyan mértékben, ahogy egy más kormányfő megégethetné magát ezzel). Amikor felmerült, hogy Le Pen elnök lehet, elkezdtek szivárogni a hírek, hogy a Cazeneuve-kabinet esetleg nem mond le, hivatalban marad az új parlamenti többség megválasztásáig, hogy blokkolja Le Pen kezdeményezéseit.

Két út Le Pen előtt

Vagyis ha a kabinet nem mond le, akkor Le Pen nem tudna új miniszterelnököt kinevezni, aki javasolhatná neki a népszavazást. Ez az út zárva. Ezek után jöhetne a nemzetgyűlési választás, amikor Le Pen kénytelen lenne olyan új miniszterelnököt kinevezni, aki bírja a többség támogatását (el tudom képzelni, hogy itt egy-két napra kinevezhetne egy olyan kormányt, aki nem bírja a Nemzetgyűlés támogatását, csak hogy meglegyen a népszavazási javaslat, de ezt meg el lehet azzal kerülni, hogy a régi miniszterelnök csak akkor adja át a lemondását, amikor az új miniszterelnöké már alá van írva…).

Ami meg a parlament két házát illeti, Le Pennek pontosan az a baja, hogy nem lenne többsége a két házban, de még a Nemzetgyűlésben sem, mert a franciák valószínűleg nem szavaznának meg egy masszív Front-többséget.

A lényeg, hogy Le Pennek valahogy azt kellene elérnie, hogy egy pillanatra legalább az ő miniszterelnöke léphessen hivatalba, de mivel arra nincs formális alkotmányos felhatalmazása, hogy kirúgja a kormányt, erre viszonylag kicsi az esély, ha ezt más szereplők nem akarják lehetővé tenni.

Viszont a hatásköri viták és harcok minden bizonnyal növelnék az országgal szembeni gyanakvást, no meg a mindenféle kockázatokat. Az intézményrendszer papíron valószínűleg vissza tudna verni egy ilyen támadást – és az sem biztos, hogy a kisebb, főleg baloldali pártok támogatnák az arányos választási rendszert, ha ennek az ára egy FN-kormány lenne. És akkor ki tudja, mi lenne annak a népszavazásnak az eredménye…

Bírtam két jóslatot/fogadást tenni nyilvánosan a héten. Az egyik arra vonatkozott, hogy nagyon meglepődnék, ha rendesen 80% alá menne a részvétel. A másik pedig – még a szerdai vita előtt – egy tipp volt, hogy mennyi lesz a vége, és azt mondtam, hogy 58-42 Macron javára. Most úgy látom, lehet, hogy korábban kellett volna azt az alvásterápiát alkalmazni :). Mondom, hogy miért!

A részvétel növekedését abból gondoltam, hogy a francia elnökválasztások második fordulóiban általában nőni szokott a részvétel az elsőhöz képest (2017. április 23-án ugye 77,77% volt a részvétel). 2002-ben például – amikor Jean-Marie Le Pen bejutott a második fordulóba – a második fordulóban 79,71% volt a részvétel, azután, hogy az első fordulóban a választók mintegy 28%-a otthon maradt.

A mérések szerint azonban most 75% körüli részvételt várhatunk holnap, ami azért már beleesik az “Eszter meglepődik” kategóriába – a kérdés elsősorban az, hogy mit csinál a baloldali bázis egy része, otthon marad, vagy pedig elmegy, és esetleg érvénytelenül, vagy üresen szavaz. Szóval az is benne van, hogy igazam lesz, meg a mért számok alapján az is, hogy nem (a “nem” mellett az szól, hogy a köztársasági összefogás az FN ellen mintha gyengülne…).

Ami a szavazati arányokat illeti, a hét elején arra számítottam, hogy – Le Pen orátori képességei miatt – a vita után szűkülni fog az olló a két jelölt között. Ehhez képest egy picit tágult, mivel Le Pen egyáltalán nem volt képes jó teljesítményt nyújtani, Macron előnyén faragni. Ugyanakkor a végső szavazati arányt majd megint csak a távol maradók és az érvénytelenül szavazók igazítják majd, és ha az utolsó percben a Macron, az érvénytelen és az otthonmaradás között ingadozók lábbal szavaznak, vagy érvénytelenül voksolnak, bármi lehet.

Mindenesetre most azt hiszem, az 58-42 inkább akkor valószínű, ha “alacsony” lesz a részvétel, mivel az alacsony részvétel alapvetően Le Pennek kedvez (ugye alacsony részvétel és kevéssé elkötelezett Maron-bázis mellett van egy matematikai pont, ahol Le Pen akár még nyerhet is, bár ennek végtelenül kicsi az esélye).

Vagyis úgy tűnik most nekem, hogy a két tippem, jóslatom együtt nehezen valósulhat meg. Mindenesetre holnap egészen biztosan minden kiderül!

És igen, figyelem a kattintásszámokat :)!

Szóval, akinek hiányzom, annak tudok pár jó hírrel – videóval – szolgálni.

Először is, bejelentkeztem a HírTV Híradójába, hogy a szerda esti vita következményeiről beszéljek:

Aztán az Echo TV-ben beszélgettem a vita utáni helyzetről, amikor már egy nemzetgyűlési mandátumbecslés is volt a kezemben:

Végül a Pirkadatban el kellett mesélnem, hogy mikor alszom ki magam (erről igyekeztem is szakszerű előrejelzést adni…):

Bár Le Pen ideológiai téren karakteresebbnek, Macron pedig a konkrétumokban felkészültebbnek tűnt, a szekértáborok már az első reakciók alapján befagyottak voltak. A reggeli mérések ezt meg is erősítették. Ha nem történik valami rettenetesen váratlan, felkavaró vis maior, akkor Franciaország következő elnöke Emmanuel Macron lesz. Eldőlt a dolog.

Emmanuel Macron kockázatkerülő két forduló közötti kampányt folytatott, ezért volt a kampánya erőtlen. Ugyanez volt a célja tegnap este is: nem elveszíteni a vitát. Ez tulajdonképpen sikerült, kétharmadban őt találták a nézők meggyőzőbbnek, s ezzel Macron nyert.

Le Penen, mint az elmúlt két hétben végig, nagyobb volt a nyomás: neki győznie kellett volna, előnyt kellett volna – valahogy – kovácsolnia. Reálisan persze első sorban arra pályázhatott, hogy biztosan 40% fölé tornássza a támogatottságát. Taktikája láthatóan az volt, hogy támad, és ezzel felhergeli Macront. Utóbbi fel is vette a kesztyűt, és sokszor ugyancsak erőszakosan – nem egyszer Nicolas Sarkozy stílusára emlékeztetve – válaszolt a Front jelöltjének.

Le Pennek már a két forduló közötti mozgásai alapján is az lehetett a fő célja, hogy összetartsa, illetve 40% fölé vigye a bázisát, no meg üsse és hibára kényszerítse Macront (aki, ha meg is választják, történelmileg alacsony bizalmi index-szel indíthat). Le Pennek az is benne lehetett a célok listájában, hogy bebizonyítsa, Macron arrogáns (és néha Macron az is volt).

A jelöltek igyekeztek egymást definiálgatni: Macron azt hangsúlyozta, hogy Le Pen Jean-Marie Le Pen örököse, Le Pen pedig azt mondogatta, Macront Hollande elnök rángatja madzagon. A beszólások, a definíciós kísérletek, a cinizmus tette a vitát egyébként nagyon erőszakossá. Az értékelések szerint hiányzott a tartalom, szerintem viszont ez így ebben a formában nem igaz. Arról is folyt ugyanis egy erőszakos metavita, hogy milyen szinten folyjék a vita: Le Pen ideológiaibb volt, Macron kicsit tárgyilagosabb és technokratább, a francia elvárások szerint pedig utóbbi, tehát a szakpolitikai kérések részletes tárgyalása a tartalom.

Reggel a Kossuth Rádió adásában gyorselemeztem:

Sokszor előkerül a VI. köztársaság gondolata: vessünk véget a félelnöki rendszernek, demokratizáljunk, és így tovább… igaz, hogy ezek az ötletek általában a radikális baloldalon tenyésznek, ezért a megvalósulásnak sok esélye nincs, de rendszeresen felütik a fejüket. Idén Jean-Luc Mélenchon turnézott azzal, hogy VI. köztársaságot akar.

Mélenchon idei javaslata egy alkotmányozó nemzetgyűlésről szólt, amely egy teljesen máshogy működő politikai rendszert hozott volna létre Franciaországban: többségi helyett arányos választást, a félelnöki rendszer helyett parlamentáris rendszert, illetve a képviselők visszahívhatóságát ígérte. Mondanom sem kell, hogy ez az ígért rendszer lehet, hogy szám szerint a VI. lenne, de azért nagyon hasonlít a méltán hírhedt IV. köztársasághoz.

A rettentően plurális, megosztott francia politikai rendszerben az arányos képviselet, no meg a képviselők visszahívhatósága garantálja a kormányképtelenséget, ahogy a IV. köztársaság idején is instabil kormányok és koalíciók váltottak instabil kormányokat és koalíciókat. Az a rendszer 11 év alatt 22 kormányt fogyasztott el, mígnem megérkezett De Gaulle, és megalkotta a ma ismert francia alkotmányt, amely egyszerre vette figyelembe a stabilitás, a kormányozhatóság és a demokratikus reprezentáció és véleménynyilvánítás szempontjait.

Az V. köztársaság alkotmánya ideológiailag nem értelmezhető. Ez nem egy objektíve “jó” alkotmány, hanem egy olyan rendszer, amely a francia politikai kultúrának, valamint a kormányozhatóság és a stabilitás szempontjainak egyaránt megfelel. Egy nagyon fájdalmas történelmi folyamat révén létrejött kompromisszum, ha úgy tetszik.

Nem mondom, személy szerint imádnám a visszatérést az instabilitáshoz, a bukdácsoló koalíciókhoz. Az üzletemnek jót tenne a változás, a megemelkedett politikai kockázatok miatt szó szerint halálra keresném magam. Több kockázat, az több politikai válság, a több politikai válság pedig több aggódó, információra szomjazó ügyfél… nos, ez nekem személy szerint isteni lenne.

De szeretem Franciaországot. Ezért nem kívánnám neki a visszatérést egy olyan rendszerhez, amely ott bizonyítottan rosszul működik, sőt, egyáltalán nem működik. És nem kívánnék magunknak, Európának sem egy állandóan válságban fetrengő Franciaországot…

Márpedig aki a francia politikai rendszerrel barkácsolna elvi, ideológiai okokból, az szerencsejátékot játszik, és éppen ezt kockáztatja.

Sokszor megkérdezik tőlem, hogy kire szavaznak a francia muszlimok. Ezt elsősorban közvélemény-kutatásokból tudjuk, 2012-ben például mintegy 86%-uk Hollande-ot támogatta a második körben. De az első forduló árnyaltabb. Ahogy idén is. Mutatom a számokat.

A kiindulópont: 2012

Először is mutatom a Le Figaro ábráját az Ifop adatai alapján, mely mutatja a 2012-es állapotot az első és a második fordulóban:

Mit tudunk meg? Először is azt, hogy 2007-ben az első fordulóban a muszlimok 58, 2012-ben pedig 57%-a szavazott a Szocialista Párt jelöltjére (Ségolène Royalra, majd a későbbi Hollande elnökre). Emellett 2012-ben Jean-Luc Mélenchon is bezsebelte e bázis szavazatát 20%-ban. Vagyis a muszlimok a teljes népességnél nagyobb arányban szavaztak balra, ez teljesen egyértelmű.

A 2017-es állapot

Megint csak az Ifop adatait mutatom 2017-tel kapcsolatban, ebből a mérésből (a képet viszont a kutatási jelentésből vágtam ki).

Az utolsó előtti oszlopot érdemes nézni: 2 – 37 – 17 – 24.

Ebből mit tudunk meg? Azt, hogy a muszlimok továbbra is a nemzeti átlag felett szavaznak balra, de sokkal megosztottabbak, mint 2012-ben, ami nyilvánvalóan a baloldali átrendeződésnek köszönhető. A radikális baloldali és bevándorláspárti Jean-Luc Mélenchon (37%) e réteg kedvenc jelöltje, tőle jócskán lemarad a 2007-ben és 2012-ben taroló szocialista jelölt, aki ezúttal Benoît Hamon (17%).

Arra is felhívom a figyelmet, hogy a bevándorláspártinak tartott (valójában visszafogottan bevándorláspárti, az elutasított menedékkérőket kiutasítani akaró) Macron a muszlim szavazatokból nagyjából a nemzeti átlagának megfelelően részesül (24%).

A május 7-i kérdés…

Meglátjuk a második fordulós adatokat. Nem lennék meglepődve, hogy az a szám ismét nyolcassal vagy kilencessel kezdődne, elsősorban az ellenfél személye miatt. Marine Le Pen az első fordulóban a muszlim szavazat 5%-át kapta e mérés szerint.

Tegnap megjelent a The Guardian-ben egy cikk, ami sok mindenről szól, arról is, hogy Macron még veszíthet, de nem ezért említem meg. Hanem azért, mert ebben a cikkben volt egy nagyon érdekes rész, amely azt sugallta, hogy Emmanuel Macron sikere, második fordulós jelenléte valamiféle elit-összeesküvés terméke.

Egy összeesküvés gyanúja?

Íme a kérdéses rész, amely a szerző és egy francia balközép hetilapnak dolgozó újságíró beszélgetéséről számol be (kiemelések tőlem):

I asked him if had there been a deliberate effort among intellectuals and mainstream politicians to engineer a run-off between Macron and the far-right Marine Le Pen in the second round of the presidential election. “Why, of course,” he laughed. “We’ve been at it for a year.” Considering how obvious the strategy had been, I cannot claim to have revealed much of a secret. Still, it’s nice to know I was not being paranoid.

Vagyis, a beszélgetés szerint az értelmiség és a mainstream elit elismerten azon dolgozott volna az elmúlt évben, hogy egy Marine Le Pen – Emmanuel Macron elnökválasztási döntőt alakítson ki, nyilván azért, hogy Macron nyerjen.

De lehet-e a 2017-es kampány egy nagy “összeesküvés”?

Elemzőként nagyon nehéz arra válaszolni, hogy ez elképzelhető-e. Nincs információm, nem tudom. Az meg elemzőként kifejezetten dolgom, hogy mindent elképzeljek, de ne lépjem át az összeesküvés-elméletek határait.

Bevallom például, hogy az elmúlt hetekben-hónapokban a politikai ösztönöm (a gyomrom, ahogy mondani szokták) azt sugallta nekem, hogy Macron előretörésében, a Fillon-ügy kiszivárogtatásában benne lehet Hollande elnök, vagy legalábbis a szocialisták jobbszárnyának a keze – de ez mégiscsak egy megérzés, semmilyen tény nem támasztja alá, semmi nem igazolja, és az elemző azért elemző, hogy tényekkel dolgozzon, ne fantáziákkal. Ezért soha nem írtam róla. (Ez persze közismerten a politikai elemzés egyik korlátja: sokszor nem rendelkezünk elegendő információval…) Márpedig erről semmilyen információm nincs.

Mindenesetre most nézzük meg, hogy – az ismert és elérhető adatok alapján – mi az, ami ezen a téren elképzelhető, és mi az, ami nem!

2011: Strauss-Kahn csapdája?

Emlékszem, 2011-es őrizetbe vétele után francia és nem francia balos ismerőseim folyamatosan azt magyarázták nekem, hogy Nicolas Sarkozy akkori köztársasági elnök személyesen buktatta meg ellenfelét, az IMF-vezér Dominique Strauss-Kahnt (DSK-t), csapdát állított neki a New Yorki szállodában, csak azért, hogy kiemelje a 2012-es elnökválasztási versenyből.

Én már akkor is úgy gondoltam, hogy ha ez a gyanú igaz is, a csapda olyan dolog, hogy ahhoz két ember kell: az egyik, aki felállítja, és a másik, aki belesétál.

Dominique Strauss-Kahn szabados szexuális erkölcseiről mindig is szóltak mindenféle politikai pletykák, rendőrségi aktákról, prostituáltakról, a Boulogne-i erdőről, miegyébről lehetett hallani. Azt gondolom, hogy ha valaki a Francia Köztársaság elnöke akar lenni, akkor – elnézést a közönséges kifejezésért, de – legalább az előkampány és a kampány idejére kössön csomót a farkára, és ne adjon maga ellen támadási felületet (hozzáteszem, hogy a franciákat alapvetően nem hatja meg a ki kivel-narratíva, elég lett volna, ha DSK elkerüli az olyan helyzeteket, amelyek a rendőrség részvételét igénylik).

A lényeg, hogy Sarkozy állítólagos csapdája – ha az volt – azért működhetett, mert tudni lehetett, hogy DSK bele is sétál. Vagyis ha volt is csapda, a bukás felelőssége mégiscsak DSK-t terheli.

Fillon ügye: ki lehet a kiszivárogtató?

François Fillon korrupciós ügyei kapcsán is felmerül, hogy esetleg valaki segített a Canard Enchaîné újságíróinak megtalálni Fillon ügyeit. Erről pontosan ugyanazt gondolom, mint DSK dolgáról: ha valaki köztársasági elnök akar lenni, éljen olyan életet, hogy ne kaphassák el könyékig a közösben turkálva. Esély se legyen a politikai ellenfelek kezében!

François Fillon ügyeit egyébként, ha már itt tartunk, sokan kiszivárogtathatták. Lehetett François Hollande és környezete, lehetett a Szocialista Párt (hiszen övék a parlamenti többség, most ők látják az adatokat), de lehetett valamelyik – az adatokat korábban betárazó – republikánus jóakaró is, aki saját céljait fontosabbnak tartotta, mint Fillon győzelmét (ne felejtsük, ezek az ügyek évtizedes ügyek, sokan tudhattak róluk, jobb- és baloldalon egyaránt). Aztán az is lehet, hogy úgy történt, ahogy a Canard mondja: amikor Penelope Fillonról kezdtek kérdezgetni, nagy lett a csend, ami gyanússá tette a dolgot.

Akárhogy is, az ilyen esetekben sosem a történetet kihasználó politikai ellenfél a hibás, hanem az a politikus, aki kirakja magára az ide lőjetek!-táblát. Ezért nem tudok mit kezdeni Fillon azon érvével, hogy ő itt áldozat, aki ellen állami, meg ilyen-olyan lejáratókampány folyik. Ha így is van, ennek lehetőséget ő teremtette meg, a bukás felelőssége az övé (ahogy Bruno Le Roux volt szocialista belügyminiszter sem mutogathat Fillonra, meg arra, hogy példát statuáltak vele: nem kellett volna a tini gyerekeit közpénzből foglalkoztatnia).

És akkor nézzük a kampány mentét! Hol nyúlhatott bele Hollande, az elit stb.?

Ha végiggondoljuk a kampány menetét, túl sok olyan pont van, ahol egy ilyen “összeesküvés” megbukhat. Ott van például a republikánus előválasztás – mi van, ha nem Fillon a jelölt, hanem Juppé (aki nyilvánvalóan óvatosabban közelítheti meg a “necces ügyeket” az elítéltetése óta)? Mi van, ha a republikánusok ügyesebb kampányt folytatnak? Mi van, ha nem Hamon a szocialista jelölt? Mi van, ha Macron nem képes “újként” eladni magát, és ráragad a Hollande-kormányzásra?

Gondolkodjunk úgy, ahogy – az egyszerűség, meg az egységes cselekvő kedvéért – Hollande gondolkodhatott! (Hangsúlyosan mondom, hogy a továbbiakban találgatok, és a politikai racionalitást hívom segítségül, mivel tényadat nem áll a rendelkezésemre.)

1. Az elnök népszerűtlen. Jobb, ha nem indul újra. Az újraindulását viszonylag sokáig kell lebegtetnie, hátha javul a helyzet, és mégis megpróbálkozhat az újrázással.
2. A pártja az ő népszerűtlensége miatt is gyenge, kicsi az esélye annak, hogy egy szocialista válthatja. Ezért a maga esélyeinek a javítása mellett egyetlen feladata van: gondoskodni arról, hogy legyenek nem túl ellenséges alternatívák is kéznél, méghozzá olyanok, akik nem teljesen esélytelenek.
3. A Hollande-hoz ideológiailag közel álló Emmanuel Macron és a mozgalma lehet az egyik vas a tűzben: építse a kis mozgalmát, aztán jó ütemérzékkel lépjen ki a kormányból, haladjon előre. Ha 2017-ben jut valamire, jó, ha meg csak befolyást szerez a baloldalon és a centrumban, lehetőséget a baloldal és a centrum későbbi elfoglalására, az is jó. Fontos, hogy Macron ne vegyen részt a szocialista előválasztásban, hanem tartson távolságot a PS-től.
4. A Hollande-hoz ideológiailag közel álló Manuel Valls kicsit később elkezd leválni az elnökről, időnként támadja, majd bejelenti, hogy indul a szocialista előválasztáson. Egy próbát ez az út is megér – hátha sikerül átvenni az irányítást a PS-ben.
5. A mérsékelt, szociális gaulle-ista Alain Juppé republikánus jelöltsége nem lett volna annyira rossz Hollande-nak, nincsenek ők olyan messze egymástól – mindenesetre jobb forgatókönyv ez, mint Nicolas Sarkozy-é, vagy Filloné. Kicsit olyan ez, mint az 1995-ös Mitterrand-Chirac-váltás, amikor – úgy hírlik legalábbis – a háttérben Mitterrand egyre gyakrabban segített egykori ellenfelének, hogy utódja lehessen…

Vagyis ha Hollande lettem volna, nem egy forgatókönyvön dolgoztam volna, hanem többön, egyszerre, remélve, hogy valamelyik bejön. Még csak megbeszélni, egyeztetni sem kell a kinézett “forgatókönyvekkel”: csinálják a dolgukat, elég itt-ott a háttérből kicsit segíteni. Mindenesetre nem lett volna politikailag racionális egyetlen lóra tenni, kellett a több vas a tűzben, ezért vagyok kicsit szkeptikus azzal kapcsolatban, ami a fenti idézetben elhangzik.

Ha belegondolunk, a papírforma tavaly ősszel az volt, hogy a következő elnök republikánus lesz, akárki is a jelölt. Vagyis tavaly nyár végén a Juppé forgatókönyv kellett, hogy az A-forgatókönyv legyen minden épeszű politikus agyában. Fillon jelöltsége meglepetés, váratlan volt, és simán el tudom képzelni, hogy Hollande-éknak szerencséjük is volt, amikor kiderült (vagy valaki segített kideríteni), hogy Fillon könyékig megmerítkezett a közösben.

A lényeg: Hollande-nak és az ún. elitnek lehettek szimpátiái (a jobboldali elit mondjuk biztos nem Macron elnökségén dolgozott, ezt azért tegyük hozzá), de nem hiszem, hogy egyetlen forgatókönyvön dolgoztak. Okos politikus mindig több forgatókönyvet vesz számításba, és mindegyik esetben megpróbálja abból a maga számára a legtöbbet kihozni.

Még egyszer mondom: lövésem nincsen, hogy mi hogyan történt a valóságban, ki kinek segített. Ez a politikai elemzés rákfenéje, végül is ezért tartanak minket: hogy rendet teremtsünk a hiányos információk és a rendetlenség tengerében. Mindenesetre Hollande szempontjából a fenti cselekvési sor, gondolkodási menet nagyjából racionális lett volna. Remélem, megérem a levéltári irtok nyilvánosságra kerülését, a visszaemlékezések megírását, és megtudom, valójában mi történt :)!

Mekkora volt a Macron-mozgástér?

A gyomrom azért mondta, hogy Macron a háttérből kapott segítséget, mert az ellene felhozott ügyek vagy pszeudoügyek elég gyorsan elültek, sokszor kormányzati nyilatkozat segítségével. Másodszor, egészen biztos vagyok, hogy bizonyos kontaktokat régi szocialista ismerőseitől kapott meg (gondolok itt Barack Obamára, vagy Obama egykori csapatára). Harmadszor, tény, hogy a média nagyon szerette Macront (kérdés, hogy ez a médiamunkások szimpátiája miatt volt így, vagy azért, mert az újdonságra vágyó franciák kattintották, fogyasztották is a rá vonatkozó híreket; a gyanúm az, hogy a kettő kombinációjáról van szó).

De! A helyzet tavalyi állása szerint Emmanuel Macron nem volt esélyese az elnökválasztásnak. Akármilyen jól játszotta el a kilépést, a belső kritikust, nem ő volt az elnökválasztás esélyese. A-tervként arra készülhetett, hogy a centrumból mozogva átveszi a baloldal és a centrum vezetését, befolyást szerez, 2022-re pozicionálja magát. A B-terv csak később érkezett, amikor Fillont elkapták a közösben turkálva, és amikor Fillon elkezdett gyengülni, és ismét kiadóvá vált a “másik befutó hely” Marine Le Pen mellett.

Hogy utána a teljes szocialista és baloldali-liberális elit suttyomban Macron sikeréért dolgozott, azt is elnézve neki, hogy Macron időnként kiosztja őket és centristaként nyíltan kokettál a jobboldallal, azt simán el tudom képzelni, sőt: ha ezen elit tagjai nem így tettek, nem viselkedtek racionálisan.

A lényeg viszont mégiscsak az, hogy Macron sikeréhez Fillon kellett, és az a bizonyos ide lőjetek!-tábla.

És még valami:

Abban is biztos vagyok, hogy ha Macron elnök lesz, a saját feje után fog menni, és a saját hatalmi központját fogja építeni, nem másokat fog kiszolgálni. Ilyen a hatalom természete: ha megszerzed, használod, és a magad céljaira használod. A többiek, akik így vagy úgy, de úgy érzik, segítettek, meg kell, hogy feleljenek bizonyos feltételeknek, és a majdani elnök akkor – esetleg – egy kicsit hálás lesz. Vagy nem.

(Kiemelt kép forrása: pixabay.com)

Kicsit hosszú lett az előző live kommentár folyam, és a szerkesztő közölte, hogy elege van belőlem, és fagyással tiltakozik a hossz ellen. Ezért az előző live kommentár folyamot lezártam, és nyitottam egy újat, ezt.

A rendszer az, ami eddig is volt: folyamatosan frissítem, időről időre érdemes visszatérni, és megnézni, mik az újdonságok, amelyeket relevánsnak, fontosnak tartok.

2017. MÁJUS 2.

07:20 Lehetett-e Macron sikere egy összeesküvés terméke?

Sokakban felmerül ez  kérdés, én meg körüljártam.

05:24 Tegnap

Azon túl, hogy megvolt a szokásos összecsapás a rendőrökkel, tüntetés és ellentüntetés, a jelöltek elsősorban egymást minősítgették május 1-én. Még nem érzem pontosan, hogy ki nyerte a napot. Hátha lesz mérés.

Mindenesetre a nyilvánosságra kerülő mérések továbbra is 59-61 pont közé teszik Macront, ami elég stabil történetet jelez, a kampánya minőségétől függetlenül.

05:23 Macron tényleg Frexittel fenyeget?

Erről írtam egy rövidet.

Mindig mondogatom, hogy alakul a globális / lokális törésvonal Franciaországban (meg talán a nyugati világban), és váltja, illetve kiegészíti a hagyományos bal/jobb törésvonalat.

Egy ideje gyűjtögetem a cikkeket és elemzéseket a témában, nézegetem, hogy a sajtó és az elemzői kör mit ír erről – nézzünk pár gondolatot, pár érdekes cikket! Egy kis szemle, természetesen a teljesség igénye nélkül, időrendben. Nem is titkolom, engem az utolsó két beszélgetés kötött le a legjobban…

1. Egy korai elemzés – 2011-ből

A francia kutatás / sajtó évekkel ezelőtt elkezdte pedzegetni ezt a kérdést. Itt egy korai példa “az új törésvonal” értelmezéséről.

2. Egy szintén korai cikk 2011-ből

A Libération publikálta, és a szabadkereskedelem szempontjából kezdte elemezgetni a kérdést, arra kérdezve, hogy a különböző pártok hogy közelítik meg a témát – még a 2012-es kampány előtt vagyunk, ahol mindkét vezető jelöltnek szembe kell néznie a saját bázis megosztottságával.

3. Egy viszonylag friss beszélgetés a globalizációról

Itt van egy interjú Guillaume Bernard kutatóval, egyetemi oktatóval és Jean-Sébastien Ferjou újságíróval a globalizáció témájában. Érdemes végigolvasni, inkább a globalizáció és hatásainak elemzése, mint az új politikai törésvonal értelmezése, de izgalmas, mivel különböző nézőpontok, sőt, vélemények ütköznek.

4. Egy francia kerekasztal

Érdekes a France Culture nevű csatorna egy beszélgetése politológusokkal, kutatókkal és oktatókkal, a szuverenizmus és globalizmus szembenállásáról, az új törésvonalról. A beszélgetésben Orbán Viktor Fideszét is azon pártok közé sorolják az FN-nel együtt, amelyek a globalizációs törésvonal lokális oldalára pozicionálják magukat (hozzátéve, hogy a globalizáció-ellenesek sokszor egymással is teljesen inkompatibilis politikát képviselnek, és ez igaz: gondoljunk csak Marine Le Penre és Jean-Luc Mélenchonra!).

Ez egy hosszabb, egy órás történet, a globalizációellenes, alterglob mozgalmakról is szó esik, jobbról-balról egyaránt (különösen balról). Érdemes nekiülni.

5. Egy 2017 eleji TED-beszélgetés az új megosztottságról

Vagy itt van egy hasonlóan izgalmas TED Talk Yuval Noah Harari történésszel. A címe: Nationalism vs. globalism: the new political divide. Harari szerint a globalizáció által okozott az egyensúlytalanságnak két elméleti megoldása van: a gazdaság vissza-lokalizálása, vagy a politikai rendszer globálissá tétele.

Beszél még a globalizáció eredményeiről, a múlthoz való visszatérésről, a Make America great again típusú politikai hívószavakról, a globális problémákról és a globális együttműködés, kormányzás szükségességéről, a XXI. század kihívásairól, az új technológiák kihívásairól, klímaváltozásról, többes identitásról, lojalitásról és identitáspolitikáról.

Hosszú, egy órás beszélgetés, de érdemes vele eltölteni az időt.

A magyar sajtóban megjelent a hír, miszerint Macron azt mondta a BBC-nek: ha nem lesz EU-reform, jöhet a Frexit. Mit jelent ez pontosan? Tényleg Frexittel fenyeget a centrista jelölt?

Nézzük, pontosan, mit is mondott Macron, mert akkor érthetjük meg, mit is az üzenet lényege!

A félkövér kiemelések már tőlem vannak. A BBC eredeti forrása itt található.

Azt írja tehát az MTI mai anyaga:

A francia elnökválasztás független centrista EU-párti jelöltje, aki a vasárnapi második fordulóban a Nemzeti Front vezetőjével, Marine Le Pennel verseng az államfői tisztségért, hétfőn a BBC televíziónak nyilatkozva megerősítette, hogy Európa-párti politikát kíván folytatni.
“A választási kampányban is folyamatosan az európai ideát és az európai politikai (célokat) védem, mert meggyőződésem szerint ez rendkívül fontos a francia népnek, és abból a szempontból is, hogy hazánk milyen helyet foglal el a globalizáció folyamatában” – mondta a francia elnökjelölt.
Hozzátette ugyanakkor: szembe kell nézni a jelenlegi helyzettel, és figyelembe kell venni azt a tényt, hogy a francia nép “ma rendkívül dühös és türelmetlen”.
Macron szerint az Európai Unió működési hiányosságai nem tarthatók fenn tovább, ezért ő úgy gondolja, hogy elnöki megbízatása az EU és az európai folyamat “mélységi reformjára” is kiterjed majd.
Kijelentette: “árulással” érne fel, ha hagyná, hogy az EU a továbbiakban is úgy működjön, mint most, ebben az esetben ugyanis “jön a Frexit, vagy a Nemzeti Front”.

Álláspontot változtatott Macron?

Szerintem nem. A szövegből egyértelműen kiderül, hogy Macron reformálni akarja az integrációt és nem elhagyni.

Ráadásul nem is azzal fenyeget, hogy ő maga vinné ki Franciaországot az integrációból, hanem azzal, hogy ha ő kudarcot szenved, akkor valaki más (a radikális bal- vagy jobboldal például) majd megteszi. És ebben igaza is van, tényleg ez lehet az elnöksége tétje.

Ez azt mutatja egyébként, hogy Macron kezdi érezni a “történelmi felelősségét”, vagyis valószínűleg felismerte, hogy Le Pen és Mélenchon nem a semmiből jöttek, nem véletlenül népszerűek, hanem valós problémákra, fájdalmakra reflektálnak a maguk módján (vagyis a szavazóik nem hülyék).

Politikai üzenetről van tehát szó. Az európai partnereknek azt üzeni, hogy vége a mókának, Franciaország utolsó utáni pillanatban van ebben a kérdésben, lépni kell, mert a status quo nem tartható a visszafordulás kockázata nélkül.

Belpolitikailag pedig az integrációellenes- és kritikus bázisnak azt üzeni: érti a bajaikat, a félelmeiket, és tenni is fog az orvoslásukért (bár sok konkrétumit erről nem mond…). Ez az üzenet nyilvánvalóan a Mélenchon-bázis és a Le Pen-bázis számára szóló üzenet, május 7-re hangolva – igaz, e sorok írásakor a francia sajtó még nem kapta fel a témát.

(Kiemelt kép: a Nemzeti Front egy Frexit-anyaga)

A nap adja magát, hogy megnézzük, miként szavaztak a francia munkások a 2017-es elnökválasztás első fordulójában. Eddig is tudtuk, hogy a munkásság nem idegenkedik a Nemzeti Fronttól, de vajon így volt-e ez idén is?

A rövid válasz az, hogy igen, így volt.

De kezdjük az elején!

Pár évvel ezelőtt, 2015-ben írtam egy cikket a szélsőjobboldali francia munkásról a Dinamó Műhely blogjára. Ebben a cikkben a következő megállapításokat tettem (források, linkek az eredeti cikkben):

• A munkásság “jobbra szavazásának” komoly hagyománya van Franciaországban (a gaulle-ista korszakban is), semmilyen garancia vagy kőbe vésett szabály nem mondja, hogy a munkásság automatikusan baloldali. Nem az.
• A nyolcvanas évektől egyre több munkás szavaz a Nemzeti Frontra, a baloldal a 2000-es évek elején már nem hegemón ebben a választói csoportban.
• Franciaországban a munkások száma 6,6 millió körül van, 25-40%-uk FN-szavazó.
• Az FN bázisának harmada-ötöde a munkásság.
• Az FN-választással konkurál, és sokszor győz a munkások között a távolmaradás, a lábbal szavazás.

Mi történt idén?

Az Ipsos mérése szerint a munkások és az alkalmazottak 29%-a maradtak távol a szavazástól idén (a nyugdíjasok viszont átlag felett vettek részt a voksolásban). Ami a munkások szimpátiáit illeti, 37%-uk szavazott az FN-re (az alkalmazottaknak pedig 32%-a választotta a radikális jobboldali jelöltet). A radikális baloldali Jean-Luc Mélenchon a munkások szavazatainak 24, az alkalmazottak szavazatainak 22%-át kapta.

Vagyis továbbra is áll, hogy a munkásság jobbra szavazásának van tere, magas e réteg távolmaradása, miközben 35-40%-uk FN-szavazó.

Nagyon érdekes lesz majd látni a második fordulós adatokat is. Vajon nő-e a munkásság távolmaradása, és akik elmennek, kire adják a voksukat?

A hét elején már jöttek mérések, amelyek arról szóltak, hogy a franciák jobbnak látják Le Pen második fordulós kampányát, mint Emmanuel Macronét. És valljuk be, Le Pen második fordulós kampánya jobb is, mint Macroné. Ki érti ezt?

Indokolt az óvatoskodás Macronnál

Először is, Le Penen nagyobb a nyomás. 60-40-es körülbelüli állásnál neki kell mennie, építkeznie, szavazatokért harcolnia. Emmanuel Macron számára sokkal fontosabb, hogy ne kövessen el hibát, ne veszítsen szavazatokat, ne botoljon meg. A jelenlegi előnye kényelmes, és sok szempontból indokolttá is teszi az óvatoskodást.

Lendületvesztés Macronnál?

Másodszor viszont, Macron mintha vasárnap még értette volna, hogy el kell kezdenie elnöki koalíciót építenie. De a hét közepére úgy tűnt, ezt a koalíciót (vagy egy ilyennek tűnő koalíciót, ez a politikában mindegy) inkább Le Pen tudott összehozni. Az elmúlt napokban Le Pen beszélt többet a kormányzásról, vagy legalábbis ütősebben beszélt a kormányzásról, mint Macron, aki azt hangsúlyozta, hogy a fejében ott a miniszterelnök profilja, és lesz kormánytöbbség, csak nem a most megbukott középpártokkal kötött koalíció formájában (azt viszont nem mondta meg, hogy akkor kivel és hogyan, ami gyengíti az érvet, nem kicsit, nagyon). Ennek a bizonytalankodásnak két oka lehet: az első pontban megfogalmazott óvatoskodás (ne ijesszünk el senkit, amíg nem muszáj!), vagy pedig az, hogy a szűk négyes versenyben Macronék sem hittek igazán a második fordulós részvételben, és nem voltak igazán felkészülve (szeretném azt hinni, hogy ennyire egyetlen elnökjelölt sem amatőr, de engem is érhetnek meglepetések).

Le Pen más naptár szerint dolgozik?

Harmadszor, Le Pen valószínűleg tudja, hogy nem ő lesz az elnök (vagy nem az a legvalószínűbb, hogy ő lesz az elnök), ezért számára nem is relevánsak azok az érvek, melyek szerint a Dupont-Aignan-megegyezés akár mobilizálhat is ellene. Ettől még elvégezhet néhány fontos politikai feladatot: odaragaszthatja a nevéhez a “kormányzás” és a “miniszterelnök kinevezése” szavakat, és a megegyezés révén puhíthatja a programja azon részeit (eurozónából kilépés), amelyek ijesztően hathatnak. Ehhez viszont szükséges az a jól megrendezett színház, amely az elmúlt három napban uralja a francia közbeszédet.

Macron háttérmunkákat végez?

Negyedszer, a kényelmes vezetés persze lehetővé teszi Macronnak azt is, hogy ne kampányoljon ezer százalékkal, hanem a háttérben készüljön a kormányzásra. Vagy akár a május 3-i vitára, amelyet milliók követnek majd, és ahol már nem lesz elég az első fordulós vitákban mutatott “egyrészt-másrészt” pragmatizmus. Macronnak május 3-án oda kell tudnia rakni magát, erőt kell sugároznia, arrogancia és nagyképűség nélkül. Szerdán csak ketten lesznek a versenyzők, és Marine Le Pen jó szónok, jó debattőr, azaz veszélyes ellenfél. Azon se lennék meglepődve, ha Macron az elmúlt héten diszkréten vitafelkészítőkön vett volna részt. Indokolt lett volna. Nagyot veszíteni ugyanis a vitán lehet, és Macron szempontjából az sem mindegy, hogy 55 vagy 60%-kal lesz elnök (hogy Le Pennek mennyire fontos lenne egy 40-45%-os eredmény, azt nem kell külön részleteznem).

Sokakat meglepett a hír, hogy Nicolas Dupont-Aignan, a magát gaulle-istának, szuverenistának, nemzetinek stb. mondó Debout la France mozgalom elnöke bejelentette: Marine Le Pent támogatja a második fordulóban, sőt, kormányzati megállapodást is kötött vele (Dupont-Aignan első fordulós eredménye 4,7% volt, ennyi szavazót mozgathat). Engem nem lepett meg a dolog, a lépés teljesen logikus: a szuverenista tábor soha nem szavazna olyan jelöltre, aki Európa-párti, a globalizációs törésvonal mentén viszont erőre kaphat a szuverenizmus. Le Pen pedig aranyat érő támogatót talált.

Egyrészt Dupont-Aignan, aki ha nem is a mainstream, de a “bevett” jobboldal része volt eddig, most elmondta, hogy szerinte Le Pen nem szélsőjobboldali. Le Pen boldog. Másrészt Marine Le Pen neve mellé odakerült a “kormányzati” kifejezés. Szintén nem hátrányos számára. A Debout la France-ot természetesen megosztotta a döntés, több tisztviselő is bejelentette, hogy lemond – Dupont-Aignan pedig magyarázó hírlevelet is küldött a támogatóknak.

Ha alaposabban megnézzük, egyértelmű, hogy Le Penék fontosnak tartják, hogy a magukat gaulle-istáknak nevezők az ő táborukba tartozzanak, hiszen a Nemzeti Front átalakítását egyfajta lassú “gaulle-izációnak” is tekinthetjük (ami nagy paradox, ha belegondolunk az FN eredetébe). Florian Philippot, a párt alelnöke nemcsak meleg, de gaulle-ista is, ami sokaknak nem tetszik (és sokszor nem lehet tudni, hogy melyik hergel jobban). Az FN egyik volt kádere meg is jegyezte, hogy ő végigcsinálta Algériát, és neki mégiscsak túlzás, hogy “egy buzi gaulle-ista” képviselje.

Le Pen tehát minden bizonnyal hajlandó volt engedményeket tenni azért, hogy – az együttműködést korábban kategorikusan kizáró -Dupont-Aignan a táborához közeledjen, mert beleillik a stratégiába, sőt, kell a hosszú távú stratégia megvalósításához (tegnap hosszabban írtam arról, hogy Le Pen az idei elnökválasztáson alsó hangon mit ért el). Mivel Dupont-Aignan mozgalma nem érte el az 5%-ot az elnökválasztáson, pénzügyi gondjaik is vannak, nem kapnak visszatérítést: egyes hírek szerint nemzetgyűlési helyekért (és az azzal járó állami támogatásért) cserébe vállalták az elnökválasztási támogatást. (És ugye mindig mondom, hogy az elnökválasztási és a nemzetgyűlési megállapodásokat csomagban kötik?)

Egyébként még egy fontos történelmi gaulle-ista csatlakozott Le Penhez, egy olyan név, akiről keveset hallani, de Georges Pompidou-nak és Jacques Chirac-nak is embere, bizalmi embere volt, háttéremberi befolyását tehát nem lehet túlbecsülni az elmúlt évtizedek francia jobboldali politikájában. Ez pedig Marie-France Garaud, aki eddig is közel állt a szuverenistákhoz, most pedig Marine Le Pen mellé állt. Bár kritizálják, ez is egy komoly trófea a gaulle-izmus hagyatékát bezsebelni akaró Nemzeti Frontnak, és egy újabb lépés arra, amerre Le Pen tart.

UPDATE 2017. ÁPRILIS 29. 11:35: Le Pen bejelentette, hogy megválasztása esetén Dupont-Aignan lesz a miniszterelnök.

(Kiemelt kép forrása: atlantico.fr)

Az első forduló előtt feltettem tíz kérdést, s nagyjából mindegyikre érdemi választ is kaptunk a napokban. Nézzük, mi a helyzet!

1. Rendben lesznek-e a közvélemény-kutatások?

Bár nagyon sokan voltak a bizonytalanok (egyes mérések szerint 30% körül), a közvélemény-kutatások igen pontosnak bizonyultak. Ez azt jelenti, hogy a bizonytalanok is körülbelül olyan arányban szavaztak a jelöltekre, mint a döntésüket biztosra mondók, illetve megmondók.

2. Képes lesz-e Macron mozgósítani?

Emmanuel Macron En Marche-mozgalma sikeresen mozgósított. A részvétel ráadásul váratlanul magas volt (77,77%), ami csak kicsit maradt el a 2012-estől. Ez arra utal hogy Macron győzelmét nem a szerencse, vagy az fegyelmezett szavazóbázis megjelenése okozta (ráadásul nem is a Macron-bázis volt a legstabilabb ebből a szempontból…).

3. Folytatódik-e a Nemzeti Front beágyazottságának erősödése?

Igen, egyértelműen folytatódott. Ezért írtam, hogy Marine Le Pen megint tett egy lépést az Élysée-palota felé. Az erre vonatkozó gondolataimat, elemzésemet itt olvashatjátok.

4. Kire szavaznak a bizonytalanok?

Úgy tűnik, a bizonytalanok ugyanolyan arányban szavaztak a jelöltekre, mint a döntésüket megmondók, illetve biztosra mondók.

5. Kinek kedvez a csütörtöki merénylet?

Különösebb előnye senkinek nem származott belőle (ez engem is meglepett, vártam egy kis elmozdulást Fillon és / vagy Le Pen javára).

6. Megijednek-e a szavazók Mélenchontól?

Ez a kérdés arra vonatkozott, hogy mi történik, ha Mélenchon bejut a második fordulóba. Nem jutott be.

7. Megzavarja-e valami a választás rendjét?

Semmilyen komoly terrorista incidens vagy egyéb rendzavarás nem zavarta meg a voksolást.

8. Lesz-e még egy vita?

Bizony, lesz. Május 3-án este csap össze Emmanuel Macron és Marine Le Pen a televízió nyilvánossága előtt.

9. Megkerülik a (teljesen feleslegessé vált) kampánycsendet például külföldi sajtótermékek?

Megkerülték, különböző felmérések szivárogtak belga lapokban, lapoktól, magam is tudósítottam róluk. Ennek a szabályozásnak így tényleg nincsen semmi értelme.

10. Olyan eredmény születik-e, amely tartósan háttérbe szoríthatja az eddig kormányzó, hagyományos nagy pártokat?

Mint az előző posztban írtam: “Ha Macron és Le Pen jutnak a második fordulóba, az felgyorsíthatja a régi bal-jobb törésvonal sokat emlegetett átalakulását, a Macron és Le Pen által is képviselt globalizációs törésvonal jelentőségének a növekedését. A két jelölt között ugyanis ebben a témában lehet a leginkább kifeszíteni a politikai teret.” A válasz a kérdésre pedig az, hogy igen, olyan eredmény született, amely a felgyorsíthatja az említett átalakulást, és igen nehéz helyzetbe hozhatja a nagy közzéppártokat.

A francia középpártok bukásáról hosszabban is írtam az Élet és Irodalom április 28-i számában.

(Képek forrása: pixabay.com)