Mali Actu - maliactu.net - Mali Actualités, Les Actus et Informations sur le Mali
Mali Actu
Sénégal : Sonko réélu à la tête du PASTEF, quel impact pour le Mali et le Sahel ?
Ousmane Sonko réélu à la tête du PASTEF pour 6 ans : analyse de l'impact sur le Sénégal, le Mali et la stabilité régionale dans un Sahel en crise.
Sénégal : Sonko réélu à la tête du PASTEF, quel impact pour le Mali et le Sahel ?
Mali Actu :
Sénégal : Sonko réélu à la tête du PASTEF, quel impact pour le Mali et le Sahel ?
Mali Actu - maliactu.net - Mali Actualités, Les Actus et Informations sur le Mali
Mali Actu
Mali : La bataille de l’eau au Sahel, le Tahoua en première ligne
Au cœur du Sahel, le Mali lance une offensive silencieuse contre la crise hydrique. Décryptage du plan WASH du Tahoua qui pourrait changer la donne.
Mali : La bataille de l’eau au Sahel, le Tahoua en première ligne
Mali Actu :
Mali : La bataille de l’eau au Sahel, le Tahoua en première ligne
Június 19–20. között rendezték meg Kolozsváron a KlasszIK 7. Klasszmagyaros Ifjúsági Konferenciát. Az eseménysor idén az Irodalom és sajtó a hosszú 19. században témakörben vonultatta fel az előadásokat. A szakmai seregszemle fiatal tudósoknak adott lehetőséget kutatási eredményeik bemutatására. A tematikus szekcióülések biztosították a tudományos kínálat változatosságát, ugyanakkor az eseménysor gerincét jelentő plenáris előadások jeles, nagy […]
Articolul Fiatalos konferencia a 19. századi irodalom és sajtó gazdag világáról apare prima dată în Kolozsvári Rádió Románia.
Mali Actu - maliactu.net - Mali Actualités, Les Actus et Informations sur le Mali
Mali Actu
Ligue 2 Malibet 2025-2026 : le classement après la 2e journée | Carré d’AS
Après la 2e journée du Carré d’AS de la Ligue 2 Malibet 2025/2026 à Bamako, le suspense reste total. Le titre de Champion de Bamako…
Ligue 2 Malibet 2025-2026 : le classement après la 2e journée | Carré d’AS
Mali Actu :
Ligue 2 Malibet 2025-2026 : le classement après la 2e journée | Carré d’AS
Hat napja búcsúztatta el az utolsó megszálló szovjet katonát Magyarország, amikor 1991. június 25-én kikiáltotta függetlenségét Szlovénia és Horvátország. Déli határunknál ezzel kirobbant a második világháború óta eltelt időszak akkor még legsúlyosabbnak számító európai fegyveres konfliktusa. A horvát–szlovén tengerparton nyaraló magyar családok polgárháborús helyzetbe csöppentek. A 35 éve megkezdődött háborúban mintegy 140 ezren haltak meg és milliók váltak földönfutóvá.
„A Szlovén Köztársaság képviselőháza 1991. június 25-i ülésszakán, valamennyi parlamenti párt és képviselőcsoport egyhangú javaslata alapján elfogadta a Szlovén Köztársaság autonómiájáról és függetlenségéről szóló alkotmányos törvényt” – olvasható a szlovén parlament, a szkupscsina által elfogadott dokumentumban.
Ugyanezen a – 35 évvel ezelőtti – napon a horvát parlament, a szábor is hasonlóan döntött. Az Alkotmányos határozat a Horvát Köztársaság szuverenitásáról és függetlenségéről című dokumentum „a Horvát Köztársaságot szuverén és független államnak kiáltja ki. A Horvát Köztársaság megkezdi a többi köztársaságtól és Jugoszláviától való elszakadás eljárását”.
A „harmatos virág”Nem a véletlen műve volt a két tagállam napra, órára összehangolt lépése: 1991 júniusa folyamán több ízben egyeztetett Milan Kucsan (anyja neve: Varga Mária – a szerk.) szlovén és Franjo Tudjman horvát elnök, s megbeszéléseik eredményeként 1991. június 25-én a két állam törvényhozása egyidejűleg fogadta el szuverenitási és függetlenségi nyilatkozatát.
A két tagállam kiszakadása beleverte az utolsó szöget a korabeli antanthatalmak nyomására, még 1918-ban (Szerb–Horvát–Szlovén Királyság néven) létrehozott, mesterséges délszláv állam, Jugoszlávia koporsójába.
(Ez a Magyar Királyságból országnyi területeket kiszakító konstrukció éppúgy életléptelen államalakulatnak bizonyult, mint a szintén semmiféle történelmi előzménnyel nem rendelkező Csehszlovákia, mely hasonló gyorsasággal szétszakadt, ugyanezekben az esztendőkben.)
A szovjet típusú kommunista rezsimek összeomlásának időszakában azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság nem képes választ adni a többpártrendszer, a korszerű piacgazdaság kihívására és az autonómiát követelő, a nyílt szerb despotizmustól megszabadulni kívánó tagállamok igényeire.
A jugoszláv államon belüli, eltérő társadalmi modellek összeegyeztethetetlenné váltak. A Szerb Szocialista Párt rendezvényein még ezt énekelték: „Slobodane, Slobodane, nase rosno cvece, Srbija te zaboravit nece”, avagy „Szlobodan, Szlobodan, mi harmatos virágunk, Szerbia téged soha nem felejt el”, így dicsőítve a virágra igen kevéssé emlékeztető, (évekkel később a Time Magazinban „The Butcher of the Balkans”-ként, a Balkán mészárosaként emlegetett) Szlobodan Milosevicset, a párt elnökét. Mindeközben viszont a függetlenség felé gyorsvonati sebességgel haladó Horvátország és Szlovénia a politikai pluralizmusban, a demokrácia kiszélesítésében és a radikális, piacorientált reformokban látta a kiutat a válságból.
A délszláv államot megosztó törésvonalak 1988 végére végzetesen elmélyültek: a szlovén és a horvát köztársasági parlament elutasítása miatt a szövetségi törvényhozás, addig példátlan módon, nem fogadta el az 1989-es költségvetést.
A vajdasági modellA szemben álló felek eltérő politikai elképzeléseit szintén jelzi, hogy a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége (JKSZ) mindeközben, egészen 1990. januári rendkívüli kongresszusáig mereven elvetette még a többpártrendszer gondolatát is.
Csakhogy 1990 tavaszától az év őszéig Horvátországban és Szlovéniában is demokratikus választásokat tartottak. A lakosság elsöprő többsége ekkor népszavazáson döntött az önállósodás mellett, ezt követően pedig a szövetségi állam parlamentjei lépéseket tettek saját területvédelmi erőik felállítására.
Hogy a szerb dominanciájú jugoszláv államot vezető Belgrád miképpen reagál majd a függetlenségi lépésekre, előre vetítette, hogy a Milosevics vezette Szerbia 1989 márciusára gyakorlatilag megszüntette Koszovó és Vajdaság autonóm tartományok autonómiáját, átvéve szavazataikat a jugoszláv szövetségi elnökségben.
Tűzharcok a határainknálBár az 1989. október 23-a óta, szakítva a szovjet típusú, „népköztársasági” államberendezkedéssel, akkor már Magyar Köztársaságként ismert magyar államot több mint egy esztendeje egy szabadon választott kormány irányította, teljes függetlenségét de facto akkor még kevesebb mint egy hete élvezte Magyarország.
Mint arról lapunk nemrég megemlékezett, 1991. június 19-én hagyta el hazánk területét az utolsó megszálló szovjet katona. Ismert: Moszkva, melynek csapatai még 1944-45-ben foglalták el a Magyar Királyságot, egészen 1991 nyaráig megszálló erőket állomásoztatott hazánk területén.
A frissen függetlenné vált ország pár nappal később már azzal szembesülhetett, hogy – mint az 1988 óta várható volt – ismét berobban a balkáni puskaporos hordó; az 1991. június 25-i függetlenségi nyilatkozatok két, hazánkkal szomszédos állam területén is heves, háborús cselekményekhez vezettek. Az összecsapások időnként szó szerint pár tíz méterre zajlottak a magyar állam területétől.
„Zágráb felé tartanak a jugoszláv páncélosok A hadsereg a levegőből is támad – Tűzharcok a magyar határ közelében” – írta június 29-én a Magyar Nemzet. „Pénteken reggel 8 óra 30 és 8 óra 45 között a rédicsi magyar határátkelőhelytől körülbelül 25-30 méterre, Hosszúfalvánál alakult ki tűzpárbaj. Ebben ismét az állomást őrző rendőrök, vámőrök csaptak össze a néphadsereg katonáival” – tudósított a napilap.
Belecsöppentek a háborúba„A tegnap reggeli órákban Szlovénia lakosságát megdöbbentette a hír, hogy a Belgrád—Zágráb autóúton mintegy kétszáz tank indult Zágráb felé. A szlovén–magyar határ közelében, Ljutomer, Ormos és Gornja Radgona környékén tegnap délelőtt folytatódtak a harcok. Az utóbbi helység melletti határátkelőnél a jugoszláv harckocsik szétlőttek egy templomot és több lakóházat” – erről már az Új Magyarország számol be 1991. július 4-i számában.
A váratlanul, szinte órák alatt kialakult háborús állapotok mind a határon túli, mind az inneni magyarok számára elképesztő élethelyzeteket produkált. „A Szlovénia és Horvátország közötti összekötő utakon néhány nap óta éjjel-nappal sürgős építkezés folyik. A szlovének építik a határátkelőket, vagy legalábbis kijelölik azokat. A vajdasági magyaroknak is nagy kérdés: június 26-a után vajon majd csak útlevéllel mehetnek-e arrafelé, s hogy vajon a Vajdaság és Szlovénia között fekvő Horvátországon átutazó vajdasági magyarok magukat külföldieknek kényszerülnek-e tekinteni” – írta már a június 25-i függetlenségi nyilatkozatot követően az Új Magyarország.
Számos magyar család emlékezetében a mai napig élénken él annak az 1991-es júniusnak az emléke, amikor a hónap derekán még a „jugoszláv tengerpartra” induló nyaralók már egymással hadban álló, a világtérképen mindaddig, abban a formában nem létező, egymással heves harcot vívó államok frontzónáiba, polgárháborús összecsapások kellős közepébe csöppentek.
Az események ugyanis órák alatt felgyorsultak, miután június 25-én a ljubljanai szlovén parlament előtt az egykori Szlovén Kommunisták Szövetségének vezetője, a muravidéki születésű, köztársasági elnökké megválasztott Milan Kucsán jelenlétében levonták a jugoszláv zászlót, és helyére a nemzeti címert tartalmazó szlovén zászlót vonták fel. Alig néhány órán belül Horvátország irányából jugoszláv páncélosok gördültek át a határon.
Kezdetét vette a délszláv válság első szakasza, az úgynevezett tíznapos háború, Szlovénia függetlenségi harca Jugoszlávia reguláris erőivel.
Járhatatlan autópályákBár Szlovéniának alig volt képzett katonasága, ám csakhamar megalakult a polgárokból szervezett Szlovén Népierő, amely gyenge fegyverzetével is eredményesen vette fel a harcot a szinte kizárólag szerb nemzetiségű katonákból álló Jugoszláv Néphadsereggel.
A szerb támadás sem volt túlzottan erőteljes, mint később Horvátországban, ugyanis Szlovéniának igen kevés hányada volt idegen nemzetiségű, nem éltek itt nagy tömbökben szerbek, mint Horvátországban vagy Boszniában, így a néphadsereg megszállásával szemben a lakosság egyöntetűen ellenállt. (A 62 halálos áldozatot követelő július 8-án a Brijuni szigetén megkötött elvi megállapodással ért véget, ennek tető alá hozásában az Európai Közösség is közvetített.)
Így tehát az 1991 júniusának utolsó napjaiban jugoszláv tengerpartról (főleg az Adriai- és a dalmát partokról) visszatérő magyar családok drámai helyzetbe kerültek. A nyaralók a széteső Jugoszlávia polgárháborús fegyveres konfliktusaiba csöppentek – akkor is, ha nekivágtak a hazafelé vezető útnak, de gyakran akkor is, ha szállásaikon maradtak.
A harci cselekmények miatt a jugoszláv hatóságok ugyanis azonnal lezárták a főbb közlekedési útvonalakat, hidakat és a tengeri átkelőket; a déli autópályák pedig több helyütt járhatatlanná váltak a fegyveres összecsapások miatt. A hazatérő magyar nyaralóknak sokszor életveszélyes helyzetekben, hegyvidékeken vagy más kerülő utakon át (például Bosznia-Hercegovina felé, majd onnan északra) kellett bolyonganiuk, hogy elérjék a magyar határt.
Több ezer magyarról tudtakA helyszínen rekedt turisták beszámolói gyakran szóltak arról, hogy napokig szállodákban vagy kempingekben vesztegeltek, miközben hallgatták a lövöldözéseket. Útközben pedig fegyveres milíciák ellenőrző pontjain kellett áthaladniuk, gyakran gépfegyveres katonák gyűrűjében. A magyar határra érve pedig a feszült, kimerült családoknak katonai szigorításokkal és hosszú várakozási időkkel kellett szembenézniük. A magyar hatóságok és a Vöröskereszt is bekapcsolódott a menekülők ellátásába, hiszen sok család a tönkrement autója miatt vagy a legszükségesebb holmijai nélkül menekült el a helyszínről.
Zubek János alezredes, a BM Határőrség szóvivője az Új Magyarországnak nyilatkozva a magyar nyaralóknak ezt üzente az 1991. június 29-i lapszámban: „Azt tanácsoljuk, térjenek haza! Horvátországon át tizennégy határátkelő van, de talán a legbiztonságosabb a Vajdaságon keresztül, Tompán és Röszkén át hazatérni.”
Arra a kérdésre válaszolva, hogy mennyien lehetnek „kint”, a széteső jugoszláv állam területén a magyar turisták, a szóvivő elmondta: „Csak becsléseink vannak, talán néhány ezren.”Közben a határőr egységek megerősítették az érintett átkelőket: „Túl azon, hogy egy hónapja megerősített szolgálatot tartunk 610 kilométeren, a Határőrség Országos Parancsnoksága úgy döntött, a szlovéniai határszakaszt a két határátkelőre összpontosítva, még külön megerősíti. Tegnap megérkezett a járőrcsapat, el tudják látni a határ menti lakosság védelmét” – áll a nyilatkozatban.
A tízéves öldöklésBár a 35 éve kirobbant konfliktus intenzitása és várható kiterjedtsége kapcsán senkinek nem voltak illúziói, azt senki nem sejtette, hogy a délszláv háború több mint tíz évig, 2001 novemberéig tombol majd.
A borzalmas kegyetlenséggel folyó küzdelmek (melyek során a Nyugat épp érdektelen passzivitással nézte végig a horvátországi, kisebb-nagyobb arányban magyar lakossággal is rendelkező kistelepülések és városok szerb erők általi körülzárását, szétlövését és a lakosok meggyilkolását vagy rabtáborba hurcolását) a főleg a szerb erőket által elkövetett etnikai tisztogatásokig fajultak. A nemzetközi szervezetek érdektelenségét jelzi az Európa szégyeneként is emlegetett srebrenicai mészárlás, amikor az ENSZ holland békefenntartói tétlenül nézték végig több mint 8300, a kelet-boszniai városban élő bosnyák férfi és fiú lemészárlását.
A Szerbia elleni, 1999-es NATO-bombázásokkal gyakorlatilag lezáruló, majd 2001. november 12-én az észak-macedóniai konfliktus lezárásával véget érő délszláv háború számos magyar áldozatot követelt mind a Vajdaságban, mind Horvátországban. Többek között a kényszersorozások, az értelmetlen háborúba való belerángatás elől az anyaországba menekülő férfiak és a háborús állapotok elől Magyarországra vagy más államokba költöző családok okán vészesen lecsökkent a vajdasági magyarság lélekszáma; a Horvátországban a szerb erők által szétlőtt vukovári víztorony pedig a háború, s általában az értelmetlen pusztítás jelképévé vált.
Kiemelt kép: Váratlanul robbant ki a polgárháború: Szlovénia 1991 júniusában (Forrás: YouTube – Park vojaske zgodovine Pivka)
Forrás: hirado.hu
The post 35 éve robbant ki a délszláv háború appeared first on Kárpátalja.ma.
Clarke A survivor of sexual violence covers her face with her hands in a camp for displaced people in Tawila, North Darfur. Credit: UNOCHA/Giles
By Mariya Salim
DELHI, India, Jun 25 2026 (IPS)
Three years ago, during a mission to the Central African Republic from United Nations Headquarters, I met a woman whose story has remained with me ever since. She had survived rape during the conflict. Yet what stayed with her most was not only the violence she had suffered, but the stigma that followed it. When she returned home, her family refused to take her back. In a society where survivors of sexual violence are too often burdened with shame that rightfully belongs to perpetrators, she found herself isolated and struggling to rebuild her life. In that moment, it became painfully clear that for survivors, the violence does not end when the assault ends, it continues through stigma, exclusion, and the resulting silence for most.
Conflict-related sexual violence (CRSV) does not end when the act itself ends. Its consequences ripple through families, communities, and generations and that is precisely why more needs to be done to not just address it but prevent it from happening in the first place.
As the world marked the International Day for the Elimination of Sexual Violence in Conflict on 19 June, (The day marks the adoption of Security Council Resolution 1820 (2008), which condemned sexual violence in conflict and recognized its impact on peace and security), I found myself reflecting on the many survivors whose stories I have encountered throughout my career. I witnessed firsthand the devastating and enduring impact of these crimes, sometimes documenting and analysing the many cases sent to us by colleagues on the field and sometimes while interacting with the survivors first hand. At a moment when wars dominate global headlines, from Gaza and Ukraine to Sudan and Democratic Republic of Congo, ignoring CRSV means ignoring one of war’s most enduring and devastating consequences.
Today, the issue is more urgent than ever. Civilians continue to bear the heaviest burden of conflict, and among the most devastating consequences of conflict is sexual violence. According to the United Nations Secretary-General’s 2026 Report on Conflict-Related Sexual Violence, nearly 9,800 cases were verified globally in 2025, more than double the number documented the previous year. Yet even these alarming figures represent only a fraction of the actual scale of violations, given the barriers to reporting, including stigma, insecurity, fear of retaliation, and limited access to services. “The figures contained in this report should be understood not as the full picture, but as an indication of a much broader pattern of violations that remain largely unseen and underreported.” said Special Representative to the Secretary General on Sexual Violence in Conflict, Pramila Patten.
From Sudan and South Sudan to Haiti, Ukraine, and Myanmar, recent UN reporting shows that conflict-related sexual violence continues to affect communities across the globe, reminding us that it remains one of the most enduring and devastating consequences of armed conflict.
CRSV is not an inevitable consequence of war; it is often a deliberate act used to terrorize communities, assert power, and deepen divisions. Its impact extends well beyond the immediate violation. For many survivors, the trauma is compounded by stigma, rejection from family members, exclusion from community life, loss of livelihoods, interrupted education, and limited access to justice and support services. The consequences can endure long after the conflict itself has faded from public attention.
In South Sudan, I documented stories of women and adolescent girls who had survived gang rape while collecting firewood, water or travelling to markets. I listened to survivors who feared reporting violations because they worried about being ostracized by their communities and feared retaliation by their attackers who ranged from soldiers to armed militia. I encountered families struggling to support children born out of rape while facing stigma and economic hardship.
Although women and girls bear the overwhelming burden of conflict-related sexual violence, my work also exposed me to the experiences of men and boys who had endured similar violations. Many carried their trauma in silence, reluctant to come forward because of stigma, fear, and societal expectations surrounding masculinity. As a result, their experiences are frequently overlooked, even as they grapple with profound physical and psychological consequences.
In conflict zones such as South Sudan, local civil society organisations continue to play a critical role in supporting survivors despite significant resource and safety constraints. These organisations often serve as the first and sometimes only point of contact for survivors seeking assistance. They provide psychosocial support, referrals to healthcare, legal aid, community awareness programmes, and safe spaces for healing. Yet the scale of need far exceeds available resources.
As Rev. John Ngbapia Bakiri, Executive Director of Rural Development Action Aid (RDAA), explains:
“The biggest challenge we face in dealing with Survivors of CRSV in South Sudan is the limited scope and resources of the intervention relative to the scale of need. Many CRSV Survivors remain unreached, several highly affected communities excluded, and the specific needs of children born out rape are not fully integrated into the response. These children continue to face stigma, protection risks, and limited access to essential services, compounding the vulnerability of survivor households.”
Addressing conflict-related sexual violence therefore requires moving beyond emergency response and looking at prevention with a survivor centred approach. It requires sustained investment in healthcare, psychosocial support, education, livelihoods, legal assistance, awareness building and social reintegration. It requires supporting local organisations that remain embedded within communities long after international attention has shifted elsewhere. It also involves very importantly engaging with the government including the implementation of national action plans, criminalization of conflict-related sexual violence in domestic legislation, and meaningful accountability for perpetrators regardless of rank or affiliation.
Despite decades of advocacy and normative progress, accountability remains elusive in many contexts. Survivors continue to face significant barriers in accessing justice and perpetrators often operating with impunity is common. With peace processes and political negotiations frequently overlooking the experiences and priorities of survivors, funding for survivor-centred services remains inadequate despite growing needs. At a time when violence and instability are rising across the world, we can no longer afford to relegate conflict-related sexual violence to the margins of policy and peacebuilding efforts. Its consequences are profound and enduring, leaving scars not only on survivors but also on the communities and societies struggling to rebuild in its aftermath.
The International Day for the Elimination of Sexual Violence in Conflict offers an important moment for reflection. But remembrance alone is not enough. What survivors deserve is justice, protection, meaningful support, and genuine participation in shaping the policies and responses that affect them with a seat at the decision making table. Their stories are not simply testimonies of suffering, they are calls to action.
Mariya Salim is co-founder of Zariya. She is a Human Rights activist and an international SGBV expert currently based in Delhi India. She has served as a Women Protection Adviser with the United Nations Mission in South Sudan (UNMISS), and was part of the United Nations team working on Conflict-Related Sexual Violence at UN Headquarters in New York.
IPS UN Bureau
Follow @IPSNewsUNBureau