Biztonságpolitika

Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök lemondta a davosi Világgazdasági Fórumra tervezett látogatását - ehelyett inkább Donald Trump beiktatásán fog részt venni.

Tovább olvasom

Igen bonyolult helyzetben lavíroz jelenleg Ankara mind külpolitikai, mind az ezzel szorosan összefüggő belpolitikai vonalon, Egeresi Zoltán Törökország-szakértő szerint azonban nem kell alapvető fordulattól tartani: az ország érdekei továbbra is azt diktálják, hogy ne adja fel szövetségét a nyugattal, akár a NATO-ról, akár az Európai Unióról beszélünk. 

India és Oroszország tárgyalásokat folytat egymással annak érdekében, hogy gyorsítsák a jelenleg nem túl dinamikus repülőgép-alkatrész utánpótlást a két ország között.

A horvát katonai vezetés tenderért felelős bizottsága a napokban tájékoztatta az ország védelmi minisztériumát arról, hogy az új vadászrepülőgépek vásárlása ügyében két típus közül válasszanak, az egyik a svéd JAS-39C/D Gripen, a másik pedig a dél-koreai FA-50.

 

A csatahajók végzete általában ugyanaz, hosszabb-rövidebb, és az esetek többségében eseménytelen pályafutás után rendszerint mind a hajóbontókban végzik, néhány ritka szerencsés példánytól eltekintve, melyek hajómúzeumként élnek tovább. Néhányan harcban vesztek oda, mások balesetekben. Végzetük azonban minden esetben jól dokumentálható, és legalább több-kevesebb pontossággal tudni lehet, mikor, hol, és hogyan ért véget pályafutásuk. Csatahajók nem szoktak csak úgy eltűnni. Egy mégis megtette.

A poszt címe Rejtő Jenő örökbecsű könyvére kíván utalni, bár a hasonlóság persze elég feltételes, hiszen itt nem egy cirkálóról, hanem egy csatahajóról van szó, amit nem kikötői csirkefogók loptak el, hanem a nyílt tengeren egyszerűen nyomtalanul felszívódott. De a legnagyobb különbség a Rejtő könyvvel szemben alighanem az, hogy mindez valóban megtörtént.

[...] Bővebben!

Napjainkban szinte minden hírforrás arról igyekszik meggyőzni a közvéleményt, hogy az oroszok (Főként Putyin!) beavatkoztak az USA elnökválasztásába. Érdemesnek tartom feleleveníteni a Szovjetunió megszűnésével kapcsolatos folyamatokban az USA akkori vezetőinek aktivitását. Készülő könyvem - arról, hogy hogyan lett a SZU-ból ismét Oroszország – egy kis részletét ajánlom az olvasók figyelmébe.

 

A hidegháborút lezáró és a Szovjetunió megszűnéséhez vezető folyamatok elemzésében mindenkor kiemeltük a nemzetközi környezet szerepét.  Az erőviszonyokból adódóan kitüntetetten az USA került többnyire említésre. Záró értékelésként szintén érdemes ezzel kapcsolatban néhány elemet hangsúlyozottá tenni.

A máltai kiegyezésben döntően az amerikaiak vitték a prímet, de a háttérben főként az angoloknak és a németeknek volt még befolyásoló funkciója. A „Berlini Fal” ledöntése, a két német állam újraegyesítése nem következhetett volna be az NSZK vezetőinek operatív és konstruktív részvétele nélkül. A későbbi elemzésekben még látni fogjuk, hogy a szovjet hadsereg kivonása Németországból és Kelet-Közép Európából milyen közös logisztikai és pénzügyi-gazdasági erőfeszítéseket igényelt. Számos információ azonban mind máig az archívumokban vár a titkosítás feloldására.  Azt már mindkét fél "kiszivárogtatta", hogy a Nyugat oldalán sem értettek mindenben egyet a kiegyezés körüli döntésekben.

Kitüntetett helyen kell kezelnünk az egész folyamatban, de kivált Gorbacsov nyugati fogadtatásának kialakulásában, Margaret Thatcher szerepét. A szovjet-brit kapcsolatok - történetiségükben követhetően - állandóan viharosan alakultak. Az 1980-s években kifejezetten feszült képet mutattak. Amikor Mihail Gorbacsov – még nem első számú vezetőként - 1984-ben először járt Londonban, olyan hatást gyakorolt a brit miniszterelnökre - a kölcsönösen egymásnak szegezett követelések feloldására tett javaslataival, a nemzetközi kapcsolatokra vonatkozó látásmódjával - hogy a vaslady „beajánlotta” a nyugati kollegáinak „ő az az ember a Szovjetunióban, akivel a Nyugat tárgyalhat.”  Ugyanakkor két hónappal a berlini fal leomlása előtt, Margaret Thatcher arra biztatta Gorbacsovot, hogy akadályozza meg a német újraegyesülést – ez derült ki azokból a dokumentumokból, amelyeket az egyik legjelentősebb brit napilap, a Times hozott nyilvánosságra. 

A máltai megegyezést követően a Szovjetunióban bekövetkezett bomlási folyamatokat főként az amerikaiak kísérték nagy figyelemmel. Az európaiak Gorbacsov pozícióinak gyengülési időszakában is őt vélték a megoldás kulcsának. Jellemzően, amikor segítségre lett szüksége a GKCSP után, a G-7 felajánlott 14 milliárd dollár hitelt, amely feloldhatta volna a kialakult gazdasági és szociális feszültségeket.  Az ügy koordinátora az új brit miniszterelnök, John Major lett, de hiába sürgette az ügyintézést, mert elkéstek vele. Az összeget decemberben folyósították volna, de akkorra már a címzett Szovjetunió nem létezett. Valamikor biztosan összegyűjthetőek lesznek mindazok a – jórészt még titkos – dokumentumok, feljegyzések, amelyekből kihámozhatóvá válhat milyen érdekek munkálkodtak valójában a Szovjetunió megtorpedózásában. Az biztos, hogy a nemzetközi tőkés-csoportok között vannak olyanok, amelyek nem tudtak felülemelkedni a rövid távú érdekeik hatványozott érvényesítésére kínálkozó helyzet kihasználásán. 

További értelmezésre váró kérdés az országok, rendszerek, népek és az egyes emberek közötti szükségszerű és elkerülhetetlen kapcsolatok, együttműködés minőségének a megítélése a Szovjetunióban lezajlott események tanulságaként. A kérdéshez alapot ad az a retorika, amellyel az USA elnöke, George Bush a világnak drámai hangsúllyal jelentette be: „Hatalmas a győzelmünk a Szovjetunió felett, méghozzá a belső ellenzékük által”.  Mielőtt azonban a külső „összeesküvés” elméletét és gyakorlatát tennénk meg „felelőssé” a világ legnagyobb „birodalma” széteséséért, ill. hozzákapcsolnánk a „belső ellenség” árulását, győződjünk meg a tézis helytállóságáról. 

Az természetes, hogy ilyen történelmi horderejű esemény szereplői a „saját lovukat” dicsérik. A Szovjetunió megszűnésének bejelentését az USA-ban „győzelmi mámorral” ünnepelték.  Az USA valóban csupán az ellenségét vesztette el a Szovjetunió megszűnésével, más negatív következményei a hidegháború lezárásának, nem érintették. Az Elnök - aki végig tevékeny részese volt mind a hidegháború befejezésének, mind azután a Szovjetunió „felszámolása” folyamatának – méltán lehetett büszke a teljesítményére. A Szovjetunió nincs többé – az utódokról pedig még nem kell számot adni. Bár, azzal, hogy a „belső ellenzéket” magához kapcsolta, közvetve utalt a jövő lehetőségeire is. Olyanok igazgathatják az utódállamok sorsát, akikkel korábban „összehangolódtak”. Olyan rejtvény bontható ki mindebből, amelyből számos következtetés vonható le a jövőbeni együttélés minőségét illetően.

A hidegháborúban talán még fontosabb szerepet játszott a „humán-tényező” mint a forró-háborúkban. Kicsit egyszerűsítve: a forró-háborúban az embereket megsemmisítik, miközben a hidegháborúban az „átalakításukra”, az ellenség törekvéseinek az elfogadására és annak szolgálatában a saját pozíciók feladására vonultatnak fel – kölcsönösen - erőket. Tény, hogy az „információs”, a „pszichológiai” hadviselés az USA részéről sikeresebb volt. Bizonyításként értékes lehet a „végjátékban” tapasztaltakat hasznosítani.

Az USA vezetői – és nyomukban az egész nyugati szövetségbe tartozók – elsődlegesen a saját győzelmüknek igyekeztek beállítani a történteket. Érdemes kibogozni a máltai megegyezés utáni tárgyalásokból, egyéb jellegű kapcsolatokból a Nyugat törekvéseit a „döntetlen” elfogadásának győzelemre transzformálására. Megérezték Gorbacsov gyenge-pontjait, bizonytalanságait, és közben építették a „trónkövetelőket”. Szinte lehetetlen pontosan bemérni, hogy mikortól datálható az „oszd meg és uralkodj” metodika intenzívebbé tétele. Talán az első határozott lépést efelé M. Gorbacsov találkozója jelentette Bush elnökkel Helsinkiben 1990. szeptember 9-én. Itt egyrészt „szondázhatták” a szovjet fél oldalán bekövetkezett erőviszony változásokat. Másrészt rátapintottak a szovjet „centrum” és a tagköztársaságok között éleződő törésvonalakra.  Az „Öböl-háborúval” kapcsolatos közös nyilatkozaton már túl voltak, és Bush megjegyezte, hogy „ez hatalmas segítséget nyújt nekünk a Szovjetunióval történő gazdasági együttműködésünk projektjeinek az adminisztrációjában. De … nem akarok hamis hatást kelteni – jegyezte meg - hogy én szabadon cselekedhetek. Nekünk nagy korlátaink vannak …”  Majd Gorbacsov fejtegetésére - a bankrendszer reformjáról, a külföldi befektetésekről, a vállalati törvényről, a verseny szabadságát segítő intézkedésekről stb. - a jelenlévő Sununu, az amerikai elnöki adminisztráció vezetője, megjegyezte, hogy „mi ösztönözzük az amerikai vállalatokat a közvetlen együttműködésre önökkel, de nem tudják, hogy kivel kell most kapcsolatba lépni? A köztársaságok dezavuálják a Központot, a Központ pedig a Köztársaságokat”. A gorbacsovi magyarázkodás után pedig Bush azzal zárta le a helyzet felmérést, illetve indította el a közvetlen együttműködést a régiókkal, hogy „az önök országában tapasztalható centrifugális tendenciák okán … érdemes lenne a mi államaink képviselőit – egészen a kormányzók szintjéről – elküldeni önökhöz, hogy elmagyarázzák a Központtal való együttműködés némely realitásait az önök köztársaságai vezetőinek, mintegy tapasztalatcsereként?” A szovjet elnök nem tudott mást válaszolni: „mit tegyünk, bizonyos idő múlva ilyen misszió hasznos lehet”. Ezzel hivatalosan is zöld utat kapott a Köztársaságoknak az a befolyásolása, amely évek óta, többé-kevésbé rejtetten, már létezett és éreztette hatását.

A következő elem ebben a puzzle játékban annak felmérése, hogy ki is lesz a „lider” a Szovjetunió további sorsának vezénylésében, kire tegyék „tétjeiket”?! A különböző tárgyalások, egyéb kapcsolatok – időközben már nyilvánosságra került – dokumentumainak elemzéséből az derül ki, hogy a kezdetekkor Gorbacsovot „futtatták”, majd - Jelcinnek Oroszország elnökévé választása után - együtt versenyeztették őket, s végül a „belavézsai puccs” már Jelcint tette számukra favorittá.  Azt is meg kell jegyezni, hogy az amerikaiakat Málta után, főként az foglalkoztatta, hogy a szovjet nukleáris-arzenál felett ki rendelkezik és hol találhatók majd ezek a stratégiai erők?! A Szovjetunió politikai-ideológiai rendszerétől akartak mindenáron megszabadulni, és részükről a befolyásolás erre összpontosított, s nem a tagköztársaságok leválasztására. A fordulat a GKCSP leverése során következett be, amikor kiderült, hogy Jelcin vezetésével az Oroszországi Föderáció képes lesz önálló országként megmaradni és az amerikai érdekeknek megfelelően működni.

Ezeknek a következtetéseknek a bizonyítására ismét az USA elnökének a szovjet-orosz vezetőkkel folytatott kapcsolatairól készített forrás értékű feljegyzések adnak alapot. A máltai megegyezést követően ezek a kapcsolatok sűrűbbé váltak és kiszélesedtek. Bush és Gorbacsov szinte naponta értekeztek, s Jelcin (és mások!) is szerepet kapott az OSZFSZK elnökévé választása időszakától. A fenti téziseket igazoló indító eseménynek a Gorbacsov és Bush között 1991. június 21-én lezajlott telefon-beszélgetés tekinthető.  Ugyan nem először járt már az USA-ban Borisz Jelcin, de ekkor találkozott úgy az amerikai elnökkel, hogy ezt a tényt fontosnak tartotta a szovjet elnök tudomására hozni. Kérésére Bush tájékoztatta Gorbacsovot: „Itt tartózkodik most Jelcin – mondta – és kérésének megfelelően telefonálok. Az Ön számára bizonyára ismertek az itteni kijelentései, mely szerint támogatja az Ön erőfeszítéseit” – majd Gorbacsov érdeklődésére hozzá tette – „elégedettebb vagyok vele, mint az előző kontaktusainkkor. … A megelégedettségemet az váltja ki, hogy nyilvánosan és a személyes megnyilvánulásaiban is az Önnel való együttműködésre törekvéséről beszél. Korábban engem nyugtalanított a messzire vezető egyet nem értés lehetősége önök között. Ez számunkra is kellemetlen szituációt teremthetett volna”. Ezt a magyarázatot végül az adott időszak amerikai pozícióját kifejező állásfoglalással zárta Bush elnök: „Miként - remélem az önök nagykövete tájékoztatta róla – én hangsúlyoztam neki, az elvi, politikai kérdésekben Ön az emberem, az az ember, akivel én dolgozok. Számomra örömet szerez az együttes munka Önnel, a Szovjetunió elnökeként”. Miután megköszönte a szovjet elnök ezeket a hízelgő szavakat, panaszkodásba fogott. Elmondta többek között, hogy „a Legfelsőbb Tanácsban a képviselők – mondhatni – reakciós része ma reggel kísérletet tett a helyzet felrobbantására a Szovjetunióban… amire kénytelen voltam nagyon alapos válasszal fellépni …és a képviselők többsége támogatott”.  A helyzet feszültségéről tovább érdeklődött az amerikai elnök, de Gorbacsov valamiért (?!) nem részletezte, hanem az USA moszkvai nagykövetének beszámoltatását javasolta Bushnak. Aki a maga részéről azzal zárta a beszélgetést, hogy „Mihail, legyen biztos benne, én semmilyen mértékben nem akarok beavatkozni a belső ügyeikbe. – s azzal egészítette ki – „.Jelcin helyesen viselkedik. Véleményem szerint semmiképpen nem ássa alá az Ön pozícióit”.

Egy hónap múlva – 1991. július végén Bush Moszkvába látogatott, s akkor már a két elnök beszélgetésében másként jelent meg az amerikaiak viszonya a szovjet fejlődés menetéhez. Gorbacsovnak arra a felvetésére, hogy „számítunk az önök részéről a reális támogatásra, hogy a mindent eldöntő ütközetben a reformokért győzni tudjunk”, az amerikai elnök némi „értetlenkedést” színlelve, az adott időszakban érvényes taktikát hirdette meg. Határozottan leszögezte – amit fontosnak tekintek teljes terjedelmében idézni - „Olyan benyomásom keletkezett, hogy itt valakik azt gondolják az Egyesült Államokban léteznek olyan erők, amelyek a Szovjetunió szétesésére, vagy gazdasági összeomlására törekszenek, Valóban, még a saját pártomban is a szélsőjobbosok azt állítják, hogy ez felelne meg az érdekeinknek. Balról pedig, a liberális demokraták – akik az emberjogi problémákkal ugranak önökre – azt hirdetik, hogy ki kell használnunk azt a nehéz periódust, amelyet a Szovjetunió átél, hogy kívülről kényszerítsük rá.” A folytatásban kitért a személyes részére is az ügynek: „Amikor úgy tűnt, hogy Gorbacsov és Jelcin egymásnak esnek, s nem lehet megbékélés közöttük, akkor néhányan nálunk azt erősítgették, hogy minden pénzt Jelcinre kell tenni”. Még a kijevi látogatásán elhangzottakat is beillesztve tette le Gorbacsov mellett a voksát: „Biztosíthatom Önt, hogy a Kijevben zajlott látogatásom során, sem én, sem a kíséretemben lévők közül valaki, semmi olyat nem engedett meg magának, ami bonyolultabbá tette volna a létező problémát, beleavatkozott volna abba a kérdésbe, hogy Ukrajna mikor írhatja alá a Szövetségi Megállapodást. … Semmilyen esetben sem készülök a szeparatizmus támogatására”. Végül a látogatás záró eseményén összegezte az akkori álláspontját: „Mindenekelőtt, alá szeretném húzni, hogy a változó világban nagyon elégedetten látnánk az erős, gazdaságilag magabiztos, megváltozott Szovjetuniót. Az önök átalakulási készségével kapcsolatban ma a korábbiaknál sokkal nagyobb bizonyossággal rendelkezek. Hiszek az önök szándékainak … és már biztos vagyok benne, hogy önök tudják hova akarnak menni és miként jutnak el a céljukhoz.”.

Ezt az „idillikus” képet azonban majdnem megzavarta egy olyan intermezzo, amely jelezte, hogy a háttérben azért mások és más irányokban is munkálkodnak. Az elnöki látogatás protokolljában szerepelt nagyköveti ebéden a jelenlévők értetlenségét váltotta ki Jelcin és Nazarbajev viselkedése, amikor a fogadás közben az asztaluktól elindultak Bushoz, és harsogva biztosították arról, hogy „mindent megtesznek a demokrácia sikeréért ebben az országban”!  Miután ez nem illett az adott időszak amerikai forgatókönyvébe, Bush a záróbeszédében figyelmeztette Gorbacsovot, hogy „értik milyen nehézségekkel kell megküzdenie. Példa rá Jelcin viselkedése a tegnapi ebédnél.” Sőt, még azt is elárulta, hogy a kíséretével este kielemezték a történteket, nehogy szándékuk ellenére forduljon át a helyzet. Jelcint meg is rótták ezért. „Ő mindig Önnel egyenlő státuszt akar kapni – sajnálkozott Bush – Biztosítani szeretném azonban, hogy a mi részünkről egyetlen olyan lépést sem teszünk, ami megnehezítené az Ön helyzetét”.                                    

   A dezintegrációs folyamat azonban – miként az előző fejezetekben bemutattuk – a hazai viszonyokból adódóan eszkalálódott, s a külső hatások ezt gyorsíthatták, fokozhatták, de visszafogni már képtelenek lettek volna. Az adott körülményekben Gorbacsov ezt nem így látta. Példa erre a moszkvai megbeszélése Sam Nunn szenátorral 1991. szeptember 2-án.  A szenátor azt kérdezte: „mit tegyen és mit ne tegyen az Egyesült Államok és Nyugat, ha biztosítani szeretnénk a békés átmenetet az önök országában a demokratikus reformok megvalósítása, a piaci programok, az emberi jogok biztosítása folyamatában, vagyis az önök céljaiért?” Mire Gorbacsov egyértelműen a bomlási folyamatok támogatásának megállítását említi. „Mindenekelőtt ki kell zárni – válaszolta – bármilyen dezintegrációs folyamat ösztönzését”. Példaként Ukrajnát hozta fel, ahol az ellenkezőjét érzékelte. Majd a veszélyt érzékeltette: „Csakugyan jobb lenne a szétesés, a szétosztás, az emberek sorsának a tönkretétele ..?”

A szenátor ezt a folyamatot áttekintve, arra összpontosított, hogy mi lesz a szétválás után a nukleáris fegyverzettel. „Biztos Ön abban – kérdezte – hogy a nukleáris fegyverzet feletti ellenőrzés biztosított?” Mintegy kifejezve az amerikaiak félelmét a Szovjetunió szétesése esetén a nukleáris arzenál felügyelet nélkül maradásától, hozzá tette: „lehetővé kell tenni a nukleáris rakétákon önmegsemmisítő mechanizmusok felszerelését arra az esetre, ha nem engedélyezett vagy véletlen kilövésre kerülne sor.”

Ez már az az időszak, amikor az amerikai elit elkönyvelte a Szovjetunió szétesését, és mindenképpen biztosítani kívánta a nukleáris veszély elkerülését. Nunn szenátor érdeklődését megismételték és még konkrétabbá tették moszkvai látogatásaikon az őt követő személyiségek is. James Baker, külügyminiszter szeptember 11-én már arról érdeklődött Gorbacsovtól, hogy „hol összpontosítják majd a politikai felügyeletet a stratégiai nukleáris erők felett … és a taktikai nukleáris fegyverzet felett is? – majd bejelentette – Értelemszerűen mi nyilvánosan fejeztük ki a reményünket, hogy megőrződik a központosított felügyelet és a parancsnoklás. Az aggodalmunk azzal kapcsolatos, hogy nem akarjuk a létrejöttét a Szovjetunió területén néhány nukleáris potenciállal rendelkező államnak!” 

Valójában az atom-arzenál ügye annyira nyugtalanította az amerikaiakat, hogy képesek lettek volna segíteni Gorbacsovnak az ország egyben tartásában. Az USA pénzügy-minisztere, Nicholas F. Brady és a Federal Reserve Kormányzótanácsának elnöke, Alan Greenspan pl. 1991. szeptemberi moszkvai látogatásukon azt sugallták Gorbacsovnak, hogy Kijevben „lehetőségünk nyílhat hasznos szerepet játszani. Mint pénzügyesek, hangsúlyozni készülünk majd a kijevieknek – mondták - hogy a nézőpontjuk minden tisztelete mellett, szerfölött fontos szerepet tulajdonítunk a Központnak…”.        

Az igazi biztonságot Bush elnök a szovjet atom-arzenál mielőbbi és lehetőleg teljes megsemmisítésében látta. Ennek érdekében felajánlott bizonyos mértékű kölcsönösséget is. Gorbacsov 1991. szeptember 27. telefon-beszélgetésük során visszaigazolta, hogy megkapta az amerikai elnök erre vonatkozó levelét, és megfontolja a kezdeményezést.  Ennek a beszélgetésnek az is fontos eleme volt, hogy az amerikai elnök érzékeltette: ez annyira fontos a számukra, hogy Jelcinnel külön is tárgyalnak róla. Vagyis finoman a szovjet elnök tudtára adta, hogy már az amerikaiak számára két-szereplős a játszma. Sőt! A madridi konferencia közben, az egyik külön találkozójukon (1991. október 29.) az amerikai elnök még egyértelműbbé tette, hogy már a szovjet birodalomból kivált önálló országokkal számolnak. „Azt látjuk, hogy a Központ teljes mértékben a nukleáris fegyverzet mennyiségének csökkentése és biztonságossá tétele mellett van. – fogalmazta meg, és feltette a kérdést - De, értik e ezt a köztársaságok? Érti e ezt Ukrajna?”  Gorbacsov válaszában érzékeltette, hogy tisztában van az amerikaiak taktikájának „duplafenekűségével”, de még igyekezett a saját oldalára húzni őket. „Amikor itt találkozunk, vannak olyanok, akik megkérdezik: van e még Szovjetunió? Kit képvisel Gorbacsov? - vetette fel, és be is mutatta a „kettős-hatalmi” helyzet drámaiságát – a legnagyobb belső problémánk … az államiságunk … sajnos Jelcinre olyan emberek köre gyakorol nyomást, akik tőlünk eltérő koncepciót erőszakolnak rá. – mégis most támogatnom kell Őt, mert ha Oroszországban megvalósulnak a reformok, akkor azok végig mennek a többi köztársaságban is.” Bush azonban már nem díjazta a szovjet elnök ajánlkozását. „A kulcs-kérdés a következő – szögezte el – Arra számít e Ön, hogy Oroszország, Jelcin a Központ elfoglalására törekszenek? Mit akarnak? A Központ, az Ön szerepének a további szűkítését akarják?” S, azt is világossá tette, hogy „mindez megnehezíti a pozíciónk meghatározását”. Gorbacsov már nem volt abban a helyzetben, hogy határozottan állást foglaljon. Mentőövet kért Bushtól: „Szeretném George felhívni arra, hogy ennek a kérdésnek a megoldásában vállaljon kezdeményező pozíciót”. Ezután következett az amerikai elnöknek az az összegző állásfoglalása, amely végérvényesen letette a voksot az amerikaiak érdekeltsége mellett a Szovjetunió megszüntetésében. „Mihail, a legőszintébb leszek Önnel – mondta – Ismeri a kormányunk álláspontját: támogatjuk a Központot és személyesen Önt, de nem mondunk le a kontaktusok fenntartásáról a köztársaságokkal”. 

Az amerikaiak taktikájának folyamatát azért is szükséges részleteiben feltárni, mert így válik érthetővé a végső stratégiai döntésük: támogatják a Szovjetunió felbomlását 15 új államra, s ezen belül, Jelcinnel az élén, Oroszország jogutódként szereplését az amerikai érdekeknek megfelelő világrendben. A Szovjetunió megszüntetésének végjátékában már csak ez a stratégia érvényesült.

A belavezsai megállapodást – miként volt már szó róla – az USA azonnal elismerte, s ezt Bush elnök Jelcinnel történt telefon-beszélgetésekor azon melegében meg is erősítette. Gorbacsovhoz pedig először 1991. december 16-án megérkezett James Baker, külügyminiszter, hogy „segítse” az átadás-átvétel zökkenőmentes lebonyolítását. Majd a két elnök 1991. december 25-i telefonbeszélgetésük során véglegesen elbúcsúzott egymástól. „Két óra múlva beszédet mondok a moszkvai TV-ben, amelyet közvetítenek Amerikába is – kezdte Mihail Gorbacsov – továbbra is az a meggyőződésem, hogy a Szövetség kereteiben gyorsabban lehetett volna megoldani a köztársaságok együttműködésének problémáit…de a fejlődés nem azon az útón járt, amelyért kiálltam”. Tanulságként pedig megfogalmazta, hogy „az országnak, Európának és az egész világnak a jövő számára politikai jelentőséggel bíróan, azzal kell számolni, hogy nem a dezintegrációt, a romboló folyamatokat, hanem az együttműködést kell ösztönözni”. Bush elegánsan megjegyezte, hogy „nagy figyelemmel hallgattam a jövő prioritásaira vonatkozó elképzeléseket”. Búcsúzásként pedig megígérte, hogy „eltökéltem a kontaktusok fenntartását Veled a jövőben is, és meghallgatom az elképzeléseidet az új minőségedben is”.

   Az USA stratégiájának és taktikájának a fejlődéséről az elemzett folyamatokban kiderül, hogy a kezdetektől a „szovjet-rendszer ideológiáját” akarták mindenáron kiiktatni a „történelemből” – emlékezzünk Reagan híres mondatára: „a történelem hamudombján hagyni a marxizmust-leninizmust” – s akkor váltottak és segítették elő a Szovjetunió (a volt Orosz-birodalom!) szétesését, amikor elsősorban azt már a belső erők ambicionálták. Ebből adódik, hogy a hidegháború végetértének az USA nem a máltai kiegyezést tekinti, hanem az 1991. december 26-t, a Szovjetunió megszűnése bejelentésének dátumát. Ez a körülmény indokolja azt a „hideglelős” reakciót, amelyet bármilyen kísérlet kivált, úgymond a Szovjetunió visszaállítására.  Az USA Kongresszusa 2007. április 12-én törvényt fogadott el új hadi emlékérem bevezetéséről: „részvételért a hidegháborúban (Cold War Service Medal)” elnevezéssel. Mindazok kapják, akik 1945. szeptember 2. és 1991. december 26. közötti időben katonaként, állami intézményekben szolgálták az Egyesült Államokat.  Hillary Clinton a demokraták előterjesztését azzal indokolta, hogy a „győzelmünkkel a hidegháborúban hatalmas eredményt értünk el …sok millió amerikai részvételi készségének köszönhetően”. Robert Andrews, képviselő pedig még egyértelműbbé tette az amerikai felfogást a történtekről: „A hidegháború globális hadiművelet volt, méghozzá nagyon veszélyes és olykor halálos kimenetelű a bátor katonáink, tengerészeink, pilótáink és desszántosaink számára, akik részesei voltak ennek a háborúnak. Több millió amerikai veterán, akik szerte a világban szolgáltak, hogy megnyerjük ezt a konfliktust, megérdemlik az elismerés érmét”. 

Az amerikai nemzetbiztonsági szolgálatok megerősítették a Demokrata Nemzeti Bizottsággal és Hillary Clintonnal kapcsolatban kiszivárogtatott dokumentumok hitelességét.

Tovább olvasom

Szlovákia a tervezetthez képest később veheti át C-27J Spartan taktikai szállítógépeit. Az első példányt még a 2016 év vége előtt át kellett volna adni, de ez nem történt meg, állítólag a gyártó (immáron Leonardo) hibájából. A 2008-ban záródott tárgyalások során az eredeti 34,5 millió eurós gépenkénti árat a szlovákoknak sikerült lejjebb alkudni, de a típusváltás nem sikerült zökkenőmentesre, hiszen a hazánkban is szolgálatban álló Antonov An-26-os szállítógépek közül az utolsó is kivonásra került üzemidejének végéhez érve, 2016. február 4-én. A módosított időpontban ez év végéig az első, míg jövő év elejei időpontig a második Spartan átadása szerepel.

Kellemes bejelentéssel zárta a múlt évet a svájci Pilatus repülőgépgyár. Összesen ugyanis 21 darab Pilatus PC-21-es típusjelzésű légcsavaros kiképzőgép megrendelését véglegesítették december 30-án. Ezek közül 17 a francia légierő állományába kerül a Dassault Rafale vadászbombázók pilótáinak képzését segítendő. Így már 8 légierő adott megrendelést az igen korszerű kiképzőgépre. Másik két-két példány a Boscombe Down-ban székelő brit birodalmi tesztpilóta képző iskola állományába, illetve a jordán királyi légierőhöz kerül. Angliában a Hawk T.1 és az Alpha Jet sugárhajtású kiképzőgépek utódja lesz a légcsavaros svájci gép, jelentős megtakarítást hozva ezzel. Jordániában már ismerős a PC-21-es, ugyanis 8 darabot már megrendeltek belőle. Jordánia részére 2017 közepén kerülnek majd átadásra a gépek. Ezzel a 292,5 millió dolláros üzletnek köszönhetően már több mint 200, egészen pontosan 209 PC-21-re érkezett megrendelés.

Thaiföldön csúfos véget érni készül az ukrán T-84 Oplot harckocsik beszerzése. Az ázsiai állam még 2011-ben vásárolt 49 darab páncélost Kijevtől, 240 millió dollár ellenében. A gyártó azonban az időközben kitört fegyveres konfliktusnak köszönhetően nem volt képes tartani a szerződésben vállaltakat. Úgy tűnik a T-84 Oplot nem fog a megrendelt darabszámban szolgálatba állni, így Bangkok más megoldás után volt kénytelen nézni. Ez pedig nem lett más, mint a kínai VT-4-es, vagy más néven MBT-3000. Ezt a harckocsit 2012 közepén mutatták be, mint külföldre is eladható terméket. Az MBT-3000-es a szintén exportra ajánlott MBT-2000-es, más néven VT-1A továbbfejlesztése. Ez utóbbi egyébként a kínai hadseregben rendszeresített Type 98/99-es harckocsikon alapul. No, ennyit a családfáról. Az MBT-3000-es erősebb, vízhűtéses, turbófeltöltős, elektronikus vezérlésű, 1300 lóerős, Kínában gyártott motorral és páncélzattal, valamint új felfüggesztéssel és futóművel lett ellátva. Erőátviteli rendszerként a hidromechanikus Ch1000B került beépítésre.

A teljesen digitális elektronikával ellátott MBT-3000-est műholdas navigációs rendszerrel, távirányítású géppuskával, a lövegirányzó és a parancsnok számára külön irányzórendszerrel lett ellátva.  Ez utóbbi lehetővé teszi, hogy miközben az irányzó célba veszi az ellenséget és tüzel, addig a parancsnok új célpontot keressen. A 49 tonnás MBT-2000-es képest némileg súlyosabb, immáron 51 tonnás MBT-3000-es legénysége 3 fő, 125 mm-es lövegéhez természetesen töltőautomata csatlakozik, teljesítmény-lóerő aránya 25 LE/t, hossza löveggel együtt 10,1 méter, szélessége köténnyel együtt 3,50 méter, magassága 2,40 méter. Legnagyobb közúti sebessége 67 km/h, hatótávolsága 500 km, fegyverzetét egy 7,62 mm-es koaxiális, valamint a már említett távirányítású 12,7 mm-es géppuska egészít ki. Lőszerkészlete 38 darab, ebből 22 a 8 lövés/perces tűzgyorsaságot garantáló töltőautomatában kerül elhelyezésre. 28 VT-4-es thaiföldi beszerzése már biztosra vehető, a továbbiakban ezt az állományt 49 darabosra szeretnék növelni.

Internetre feltöltött fotók alapján új tűnik Kínában rendszeresítésre került a ZTQ jelzéssel ellátott harckocsi. A külföld számára VT-5-ös jelzéssel gyártásra kész harckocsin a hegesztett acél páncél kiegészíthető további kompozit páncéllemezekkel és reaktív páncélzattal is, vagy akár mindkettővel, így a ZTQ (VT-5-ös) tömege elérheti a 33, vagy a 36 tonnát. A hidropneumatikus felfüggesztésű fotóművel rendelkező páncélos hossza lövegcsővel együtt 9,2 méter, szélessége 3,3 méter, magassága 2,5 méter. Az 1000 lóerős motorral mozgatott harckocsi fő fegyverzetét egy 105 milliméteres löveg alkotja, személyzete 3 fő. A löveg töltését automata végzi, a lőszerek elégő hüvellyel készülnek, az irányzó és a parancsnok számára külön-külön került beépítésre a nappal és éjjel egyaránt használható célzórendszer. A torony tetején egy távirányítású fegyverállványban nyert elhelyezést a 12,7 milliméteres nehézgéppuska. Az új harckocsiról az első képek még 2010-ben és 2011-ben láttak napvilágot. A páncélos alacsony tömege a széles lánctalpakkal kombinálva kellő mozgékonysággal ruházhatja fel a mocsaras terepen, így megfelelő utódja lehet az 1960-as években tervezett Type 62-es harckocsiknak.

Január elsején a partvonaltól mintegy 50 kilométerre a Japán-tenger felett repülő, a dél-koreai haditengerészethez tartozó Lockheed P-3CK Orion tengeri járőrgépről fegyverek potyogtak a vízbe. Reggel 6:10 perc körül ugyanis az őrjáratozást végző gép fedélzetén véletlenül aktiválták a fegyverek vészleoldóját, így három AGM-84 Harpoon hajók elleni robotrepülőgéptől, egy torpedótól és több mélységi bombától szabadult meg az Orion. Bár a környéken egy halászhajó tartózkodott, sérülés, vagy anyagi kár nem keletkezett. A flotta azonnal a térségbe vezényelt egy aknamentesítő hajót és egy kutatóhajót a fegyverek hollétének felderítésére.

Argentínában továbbra is napirenden van a légierő új, hangsebesség feletti repülésre képes harci gépekkel történő ellátása. Számos kitérő, vargabetű után most, 2013 után újra az izraeli Kfir Block 60-ok tűnnek befutónak. Igaz az akkori 12-18 darabos mennyiség helyet most 12-14 gép esetleges beszerzéséről szólnak a hírek. Az Israel Aerospace Industries Mirage III-as késői leszármazottját a létező legkorszerűbb elektronikával látja el, míg hajtóműve az amerikai exportkorlátozás alá már nem eső General Electric J79-es marad. A C.7-es Kfirek sárkányszerkezetét megerősítik, illetve több elemét kicserélik, így élettartamuk 8000 repült óra, vagy 40 év lesz. A pilótafülke szélvédőjét egy darabból készültre cserélik le és lehetőség lesz egy fix utántöltő csonk felszerelésére is.

Az orrkúp alá az AESA antennával ellátott Elta EL/M-2052-es fedélzeti rádiólokátor kerül beszerelésre. Ez több üzemmóddal, valamint SAR és ISAR képességgel is rendelkezik, egyidejűleg 64 célpontot tud nyomon követni égen, földön, vízfelszínen. A pilótafülkébe három, nagyméretű színes kijelzőn lesznek megjeleníthetők az adatok, de a pilóta számára integrálásra kerül a sisakkijelző is. Továbbá a Block 60-as fel lesz szerelve elektronikai önvédelmi rendszerekkel és Link 16-os adatátviteli rendszerrel is. Légi célok elleni fegyverzetét Derby és Python 5 légiharc-rakéták alkotják majd, a földi célok elleni precíziós fegyverzet irányítását a Litening célzókonténer segítheti.

Az esetleges eladásra mások is figyelnek, így például Nagy-Britannia, ahol 2014-ben személyesen a brit miniszterelnök, David Cameron kérte arra Izraelt, hogy adjon részletes tájékoztatást az Argentína számára eladásra felkínált IAI Kfir Block 60-as vadászbombázók képességéről. Angliában még élnek az 1980-as évek elején szerzett keserű tapasztalatok a Falklandi háborúról, így szeretnék elkerülni a Super Etendard és az Exocet rakéták által akkor okozott meglepetések megismétlődését. A Spanyolország által felkínált Mirage F1M gépek jelentősen lebutítva érkezhettek volna csak meg Argentínába, ugyanis a GPS nagyobb pontosságot garantáló kódjai csak a NATO tagok számára elérhetők.

Ugyanebből az okból kifolyólag nem tudták volna kihasználni a barát-idegen felismerő rendszer teljes képességét sem az argentinok, de az INDRA ALR-300-as besugárzásjelző eddig a spanyolok által kibővített adatbázisát sem kapták volna meg egy esetleges vásárlás után. Szintén gondot okozott volna az AN/ALE-40-es infravörös- és dipól csalikat kibocsátó berendezések csalival történő ellátása is, mivel az ezeket gyártó amerikai Tracor cég, 1999 óta a brit BAE csoport tagja, és Nagy-Britanniában egy 900 oldalas lista készült el a dél-amerikai ország számára eladni tiltott védelmi ipari termékekről.

Persze a használt spanyol vadászbombázók beszerzése is csak átmeneti megoldásnak lett volna jó, nagyjából a 2018-2020 körüli időpontig, mivel addigra már 35-38 évesek lesznek. Ekkor ezeket is ki kell majd vonni és újabb beszerzést kell megkezdeni a pótlásukra. Nagyjából pont ekkor kerülhettek volna kivonásra a franciák Mirage 2000-5F gépei, amik beszerzésük esetén a szükséges élettartam-hosszabbítás és nagyjavítás (és talán korszerűsítés) után újabb 10-15 évig biztosíthatták volna a légierő képességének fenntartását a jól ismert francia technika minimális változásával.

 

NETARZENÁL GALÉRIA

 

Northrop F-5E Tiger II.

Kawasaki XC-2.

Dassault Mirage 2000N.

Boeing F/A-18E Super Hornet.

MiG-29.

Sikorsky CH-53G.

Mitsubishi F-2A.

McDonnell Douglas QF-4E Phantom II.

Hawker Siddeley Nimrod MR.1.

Antonov An-26.

Grumman C-1A Trader.

Dassault/Dornier Alpha Jet E.

McDonnell Douglas F-15J Eagle.

Szuhoj Szu-22M4.

Lockheed F-104G Starfighter.

NHI NH90 NFH.

Boeing KC-135R Stratotanker.

Dassault Mirage 2000B.

North American F-100F Super Sabre.

Kawasaki P-1.

Lockheed Martin F-35A Lightning II.

Panavia Tornado GR.4A.

Transport Allianz C-160R.

Bell-Boeing CV-22B Osprey.

2017. január 4-én kiképzési repülés közben elhagyta egyik hajtóművét a Minot légibázis egyik B-52-ese.

A török miniszterelnök-helyettes szerint az elkövetők túl professzionális módon hajtották végre a 39 halálos áldozattal járó isztambuli terrortámadást, és egyelőre nem lehet kizárni annak lehetőségét, hogy a mészárlást külföldi titkosszolgálatok támogatták.

Tovább olvasom

Kedves olvasók! Ma este 8 órától egyik szerkesztőnk, Rammjaeger83 a Hit Rádió Múltidő c. műsorának vendége lesz. Az adás, melynek témája a vietnami háború, az interneten hallgatható meg, az ismétlésre holnap du. 2-kor kerül sor. A hanganyag később a blogon is letölthető lesz, hacsak a technika ördöge ki nem fog rajtunk. Jó szórakozást!

[...] Bővebben!

A II. világháború történelméért rajongók és persze a hagyománytisztelő brit polgárok egyik kedvelt célpontja az a gyönyörű emlékmű, amely a földről s a levegőből szemlélve egyszerre emlékeztet és mesél a repülésről, a háborúról, a helytállásról. Üdvözlet Capel-le-Ferne-ből!

Kemény hullámvasutat hozott a 2016-os év a világpolitikában, és a 2017-es esztendő sem ígérkezik könnyebbnek vagy felhőtlenebbnek. Tálas Péter biztonságpolitikai szakértővel beszélgettünk az idei kilátásokról.

December 26-án indult el az irkutszki gyárból az a két új Szu-30SzM repülőgép, amely két nappal később Szeveromorszkban landolt, ahol az új állomáshelyük lesz az Orosz Haditengerészet kötelékeiben.

Még 2016 szeptemberében történt, hogy a Szlovákiában megrendezett Tobruq Legacy 2016 légvédelmi harcászati gyakorlat zárónapjáról hazafelé Rétságon autóztunk át. Eredetileg csak arról volt szó, hogy megállunk pár percre, amíg néhány képet készítek a rétsági laktanyában kiállított ritkaságról, a VT-55-ös műszaki mentőről, a Bikáról. A pár percből másfél óra lett; körülnéztünk a 31. Harckocsi Ezred, majd a rendszerváltás után 31. Hunyadi János Gépesített Lövészdandár néven ismert, 1997-ben megszűnt alakulat laktanyájában. Kalauzom a kihalt laktanyák, rogyadozó épületek rajongója, Benedek Levente volt, aki blogján fáradhatatlanul dokumentálja az egykor szebb napokat látott objektumok és ipari létesítmények jelen állapotát.

A dandár névadójának emléktáblája a mai napig a bejárat közelében áll.

A betontalapzaton az a jármű látható, amely miatt megálltunk Rétságon. A VT-55-ös műszaki mentőt a páncélos alakulatoknál rendszeresítették.

Osztály és zászlóalj tervező táblák. Az utolsó feliratok is rég eltűntek róluk.

A Bika másik oldala. A T-55-ös harckocsin alapuló járművet Csehszlovákiában gyártották.

"Az őrszolgálat kötött formájú harcfeladat"

Az első helyőrségi farsangi bál talán az utolsó is volt.

A laktanyakapunál helyezték el a helyőrség 1936-os megalakulásának emléktábláját. 

Az emléktáblán olvasható dátum Gorgyijevkára emlékeztet, ahol a rétsági harckocsizók először ütköztek meg a szovjet hadsereggel.

Kantin-retró téglamintával és egy korabeli plakáttal.

Festett címer és festett falvédő. Látvány a téglamintás sarokból nézve.

Az ablakok közé az alegységek számát festették. A kitört üvegen át a kiképzési célokat szolgáló épület látszik.

Az egykor tantermeknek helyet adó épület körül a természet követel helyet magának.

Nincs messze a nap, amikor a bejárathoz utat kell majd törni a bokrok között. 

Oktató-szemléltető eszköz az egyik emeleti tanteremben.

Tanterem, ahol a csehszlovák gyártmányú T-55AM Klagyivo tűzvezető rendszere volt kiépítve. A harckocsiszemélyzetek gyakorolhatták a töltést, a számítógép bevetítette a célt, így irányozhattak és lőhettek is.

A szöveg nem bonyolult, de aki volt sorkatona, tudja, hogy egy betűtévesztés is nehéz perceket szerezhetett egy újoncnak.

"A normákat be kell tartani"

A gépkocsik kötelező műszaki szemléi (szervizei) ezekben a műhelyekben történtek. Az épületben iroda és a 24 órás készenlét miatt körlet is volt.

A hetvenes évek elején átadott vízi bázis medencéje a harckocsiszemélyzetek képzésére szolgált.

Az egykori javítóműhely épülete.

Az egyik kandeláber tövét betonba ágyazott lánctalp tagokkal védték a nekikoccanó harckocsiktól. Bár az olyan nehéz technika esetében, mint egy harckocsi, a koccanás szó új értelmet nyer.

Szintén a hetvenes évek elején adták át a harckocsi szervizt.

A járművek mosására használt épület padlójában sekély akna fut végig.

Az aknában helyezték el az alvázmosó fúvókákat.

Itt se tegnap tankoltak utoljára.

Gépjármű tároló.

A tárolóba csak az adott rendszámú járművek állhattak be.

Ez a látvány tárult a kapu felé gyalogló katonák elé. Ezen az úton ma is van forgalom, mert a volt laktanyában modern orvosi rendelő és tűzoltóság működik.

Mindszenty József hercegprímás emléktáblája a bejárat melletti kertben.

A laktanyaépület a rétsági vasútállomás felől nézve. Az állomáson - ahol "2007. március 4-én 0.00 órától a személyszállító vonatok közlekedése ideiglenesen szünetel" - külön rámpa szolgált a harckocsik és más járművek vagonírozására.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Sok szó esik manapság a Fekete-tenger térségéről. Miért is ne vessünk hát egy pillantást arra a rádiótechnikai zászlóaljra, mely a legjobb pozícióban van, hogy belássa az Ai-Petri jajla legmagasabb pontjáról, a Bedene-Kir tetejéről?

Zord

Az Izraeli Légierő a napokban tette közzé, hogy közel 36 év szolgálat után végleg kivonta a hadrendből az F-16 A/B Netz típusú vadászrepülőgépeit.

Az Amerikai Egyesült Államok újonnan választott elnöke, Donald Trump újév alkalmából arra figyelmeztette az embereket, hogy semmilyen számítógép nem biztonságos, és ha valaki egy információt igazán fontosnak tart, azt számítógép érintése nélkül kell kezelje.

Tovább olvasom

(A fotó sajnos és természetesen nem lehet hazai. Az észtek tavaly decemberi érkezésekor készült, és a Postimees.ee honlapról való, Ardi Hallismaa munkája)

Zord

A katonai szakértők úgy fognak tekinteni a 2016-os évre, mint arra az időszakra, amikor megkezdődött a NATO Európa feletti fennhatóságának meggyengülése. Az utóbbi egy év folyamán létrejöttek annak a katonai struktúrának a kezdeményei, mellyel Európa képessé válik a NATO-tól független döntéshozatalra.

Tovább olvasom