Nyugat-Balkán

A KFOR pristinai parancsnokságán egyéni beosztásban szolgálatot teljesítők számára rendeztek medál átadó ünnepséget a napokban.

Hallgattam ma a híreket, bemondták, hogy a kisfalvakban a szociálisan rászorultak kaphatnak két köbméter tűzifát. És mi jutott eszembe? A bukaresti tél, amikor mi, nagyon nem szociális rászorultként, nem kevés pénzért kaptunk két köbméter tűzifát.

1986 telén még csak kapkodtuk a fejünket, viszonylag friss kiküldöttként próbáltunk berendezkedni, megtanulni a romániai életet.

Nagyon szép, nagypolgári lakásunk volt, központi fűtéssel, a kis, kétemeletes háznak saját gázkazánja volt a pincében. A lakás dísze volt a kandalló, a kéményét azonban az elődünk befalaztatta a hideg miatt. Először, tapasztalat híján sajnáltuk, mert a filmekben látottak alapján, elképzeltük, milyen szép lenne a kandallóban lobogó tűz! 

A hálószobában lévő cserépkályha egy cseppet sem dobott fel minket, a lakás tartozékának, de nem használandó tárgynak tekintettük.Engem gyerekkoromra emlékeztetett, amikor a körúton a kapuban kellett állnom és strigulázni, hány kosár német brikettet és fát hordanak be a pincénkbe a szenesek. Segítettem felhozni tüzelőt, de szeretni nem szerettem, mert féltem lent a pincében. Később modernizáltunk, és apukám bevezettette a gázt a cserépkályhába. Szerettem nekidőlni, jó meleget adott, és langyos volt még reggel is.

Mi már hozzászoktunk a kényelemhez, a cserépkályhát csak szobadísznek vettük, és úgy gondoltuk, hogy a kandallót is tulajdonképpen csak hangulatjavítóként használnánk.

Aztán beköszöntött az első telünk Bukarestben, és megtanultuk, hogy hol lakik a jóisten. A városban finoman szólva is akadozott a gázszolgáltatás. Ha volt, az részlegesen, és nagyon rossz hatásfokkal. A hatalmas öntöttvas radiátorokat alig tudta felfűteni, a szép, nagypolgári lakásban 8 fok volt. A fürdőszobát tudtuk megfelelően felmelegíteni, ott jól beöltöztettem a lányomat, mint egy kis eszkimó, úgy feküdt le. Volt persze hősugárzónk, de pont a lakás méreténél fogva, csak a közvetlen közelben adott némi meleget.

A nagykövetség segített a családoknak, kaptunk olajradiátorokat, aminek nagyon örültünk, ám az elektromos hálózat nem bírta, a vezeték kigyulladt a falban, leverte a biztosítékot, nem volt igazi megoldás.

Fagyoskodva telt az első telünk, a másodikra már felkészültünk. Eldöntöttük, hogy kihasználjuk a cserépkályhát, és legalább egy szobában normális meleget csinálunk. Tájékozódtunk és megtudtuk, hogy az ODCD-től, az ottani diplomata ellátótól lehet fát igényelni.

Ezt is tettük. Bementünk az irodába és mondtuk, hogy tűzifát szeretnénk. Nos, nem fogadtak minket kitörő örömmel. Első körben el is utasítottak, de nem hagytuk magunkat. Ismét elmentünk, ismét elmondtuk a kérésünket. Kisebb siker volt, hogy nem egyenesen ráztak le, hanem elküldtek egy városszéli tüzelőanyag telepre.

Kiautóztunk, elmondtuk jövetelünk okát. Beszéltünk már románul, a kommunikáció nagy gondot nem jelentett, de természetesen tudták, hogy külföldiek vagyunk. Az ügyintéző kerek-perec megmondta, hogy nem ad tüzelőt, mert „elvesszük a fát a lakosság elől!”

Na, itt borult el az agyam, már napok óta küzdöttünk ezzel a kérdéssel, végre átverekedtük magunkat a diplomata ellátón és akkor egy tüzépes fogja azt mondani, hogy nem? Azt válaszoltam neki: „nagyon sajnálom, de pillanatnyilag mi is lakosság vagyunk, és addig nem megyünk el, amíg nem kapjuk meg a fát!” Szó szót követett, végül is kaptunk két mázsa fát.

Eljött az idő, meghozták a tüzelőt! Egy teherautó betolatott a ház kis udvarára, és leborított két mázsányi rönk fát! Nem hittem a szememnek! Azt gondoltam, hogy ez valami vicc, direkt minket tüntettek ki vele, de a szomszéd mondta, hogy nincs tévedés, ez a tűzifa!

Summa summárum, végül is jó buli volt felaprítani a fát, és 1987 telén a hálószobát jó melegre felfűteni néhány alkalommal. Mert azért két mázsa tűzifa nem olyan sok, de a semminél mégis sokkal több.

A kárpátok géniusza a nyolcvanas években nagyon elégedett volt magával, hogy az ország államadósságát visszafizették. Hogy azt milyen áron tették, az egyáltalán nem érdekelte. Hogy az emberek milyen méltatlan helyzetben voltak, milyen körülmények között éltek, az stílszerűen, hidegen hagyta. Hogy voltunk olyan lakótelepi lakásban, ahol a szobában körbe ment egy cső, és azon lyukakon át szabadon égett a gáz, ez volt a fűtés! Hogy minden módon igyekeztek meleget csinálni, és a tízemeletes házak ablakain dugták ki a kályhacsöveket. Hogy elektromos fűtőberendezéseket egyáltalán nem lehetett kapni, igaz a hálózat sem bírta volna a működtetésüket. Hogy akinek olyan szerencséje volt, hogy még volt cserépkályhája, az tüzelőanyagot nem kapott bele. Viszont nem volt államadósság!

A sors fintora, hogy a kedves vezetőt egy hideg téli napon, december 21-én zavarták el a hatalomból.

„Eszmecsere Juncker elnökkel - 100 másodperc Európa jobbá tételéért” címmel szervezett találkozót az Európai Néppárt Fiatal Képviselői Hálózata (YMN) csütörtökön.

A jövő hét folyamán a Prosperitati Alapítvány meghívására Magyar Levente, Magyarország külgazdasági- és külügyminisztériumának gazdaságdiplomáciáért felelős államtitkára többnapos vajdasági körúton vesz részt.

Az újvidéki Jogi Kar semmissé nyilvánította Slobodan Beljanski ismert újvidéki ügyvéd, a Korrupcióellenes Tanács első elnökének doktori címét, amelyet ebben az intézményben védett meg 2001-ben.

160 diáknemzedék tanúja a mai Széchenyi István Általános Iskola, éppen emiatt hatalmas a felelőssége a jelenkori iskola munkatársainak és vezetőinek, hogy a hagyományőrzésen túl az elődökhöz méltó sikeres és újító pedagógiai munkát folytassa az intézményben – mondta Weiss Vesna iskolaigazgató a szabadkai Városházán megtartott jubileumi ünnepségen.

Új idők közösségei címmel tartottak regionális konferenciát a kisebbségi nyelveken megjelenő tájékoztatási eszközök képviselői ma az az újvidéki Egység épületének nagytermében.

Mintegy 600 illegális szemétlerakó van Vajdaságban, ezek közül 250 nagynak számít.

Fenn kell tartani a Bosznia-Hercegovinában szolgálatot teljesítő uniós katonai művelet végrehajtó mandátumát, és - ameddig szükséges - a résztvevő országok csapatokkal is hozzá fognak járulni az EUFOR Althea működéséhez - hangsúlyozta Siklósi Péter védelempolitikáért és védelmi tervezésért felelős helyettes államtitkár telefonon az MTI-nek november 8-án kedden, kiemelve a Közép-Európai Védelmi Együttműködés (CEDC) országai illetékeseinek az uniós művelet iránti elkötelezettségét.

Mindenszentek alkalmából koszorúzással egybekötött közös megemlékezést tartottak az MH KFOR Kontingens 15. váltásában szolgálók, a koszovói misszióban egyéni beosztásban dolgozó magyar békefenntartók, valamint az országban állomásozó osztrák kontingens katonái.

Hetvenkét év telt el azóta, hogy 1944.

A tartományi kormány október 26-i ülésén leváltotta a Szabadkai Népszínház igazgatóbizottságának elnöki tisztségéről Újhelyi Ákost, helyére pedig Miroslava Babićot nevezte ki, aki a szabadkai Városi Tanács kulturális ügyekkel megbízott tagja is egyben, derül ki a tartományi Hivatalos Lapból.

Igor Mirović tartományi kormányfő, Miloš Vučević, Újvidék polgármestere és Zoran Drobnjak, a Szerbia Utai Közvállalat igazgatója a tartományi kormány épületében ma megállapodtak abban, hogy közös erővel lépnek fel a Vajdaság területén lévő országos útszakaszok helyreállítása és kiépítése érdekében.

A tartományi kormány mai ülésén döntött arról, hogy támogatja a kúlai középiskola és a bácskossuthfalvi általános iskola felújítását.

A boszniai főváros közvetlen szomszédságában az Egyesült Arab Emirátus-beli Green Valley International ingatlanbefektető hatalmas beruházásokba kezdett. A Salam City 134 ezer négyzetméteren elterülő üdülőkomplexum a repülőtértől 17 km-re, Donja Vogošćan. A beruházás az ingatlanbefektető harmadik projektje Boszniában.

A 44 millió dolláros építkezés során megépül közel 300 különböző méretű luxusvilla, négy csillagos szálloda, rekreációs központ, uszoda, kosár-és teniszpályák, étterem, kávézó, szupermarket és dzsámi.

A beruházás összhangban van a cég stratégiájával, miszerint az Öböl-menti országok lakosainak kínál régión kívül befektetést.

A cég tulajdonosa Ali Saeed Al Salami azt mondta: „Ezek a luxusprojektek kifizetődő befektetések azon ügyfeleink számára, akik modern turisztikai célpontokban kívánnak beruházni.”

A dubai székhelyű ingatlanbefektető nemrégiben útjára indított másik boszniai projektje, a szintén Vogošćán épülő Green Valley City.

A komplexum 73 ezer négyzetméterén 106 villa és 224 apartman épül fel, mellettük jó néhány exkluzív objektum, kiszolgáló egység: uszodák, klubok, parkok, játszóterek, kosárpályák, szupermarket, éttermek, kávézók.

Más cégek is érdeklődnek az ország iránt. A Buroj International Goup ingatlanbefektető cég beruházása a Buroj Ozone komplexum a Prečko poljen, Trnovo kerületben.

A 137 hektáros sport-rekreációs központ az 1984 évi téli olimpia egyik helyszínén, a Bjelasnica hegyen épül fel. Itt 2020-ig több mint 1000 luxusvilla, uszodák, 75 szálloda, kongresszusi központok, bevásároló központ épül fel. Nem maradnak el a legmodernebb sport és egészségügyi központok sem. A komplexum attrakciója lesz a 6500 méter hosszú felvonó a hegycsúcsra. A cég szarajevói irodájának vezetője szerint, a Buroj Ozane lesz Európa Dubaja.

Az alapkőletétel idén szeptemberben volt. A beruházás költsége 930 millió euró, de az elkészült projekt értéke meghaladja a 2 milliárd eurót. Ez eddig a legnagyobb külföldi beruházás dél-kelet-Európában.

Az alapkőletételen részt vett az egykori horvát elnök, Stjepan Mesić, aki azt mondta, hogy több ilyen beruházásra lenne szüksége a régiónak, és a boszniai beruházás jótékony hatással lehet a horvát gazdaságra is.

A komplexum több ezer embernek ad munkalehetőséget és nemcsak az építkezés alatt.

A villák és lakások négyzetméter ára 1150 euró, alapterületük 1527 és 2288 négyzetméter közötti lesz. Bár a cég képviselője szerint a villák „szerényebb” anyagiakkal rendelkező részére is megfizethetők lesznek, az árakat nézve ebben azért nem vagyok biztos, vagy nem tudjuk mit ért a „szerényebb anyagiak” alatt?

Közösen ünnepelték meg a pedagógusnapot a Zenta községbeli oktatási intézmények dolgozói, akik közül az idén jubilálók ma este a zentai Művelődési Házban megtartott rendezvényen vehették át a jubiláris jutalmaikat.

Pontosan 60 évvel ezelőtt, 1956.

1994. november 4. A maihoz hasonlóan verőfényes reggel, a Ferihegy 1 galériáján lévő repülési igazgatói iroda három helyiségének hatalmas ablakain ömlik be a napfény, érkeznek a pilóták, kávé illat van, nevetés, hívás jön a vezérigazgatótól, szokásosan, vidáman indul a nap.

Aztán egyszer csak történik valami, és minden megváltozik, már semmi nem lesz olyan, mint előtte volt.

Csörög a telefon, anyukám hív. A tárgyalóban vettem fel, mert a titkárságon a pilóták beszélgettek, várakoztak. Lassan beszél, nem is nagyon értem, hogy miért hívott, az ajtóból az egyik típusfőpilóta kézzel-lábbal mutogat, kérdezne valamit, és én türelmetlenül mondom a kagylóba: anyu, mondd már, mi van, várnak rám, mennem kell, majd visszahívlak. És akkor azt mondta: apád meghalt.

És ezután már semmi nem olyan, mint előtte volt. Soha többet nem olyan, mint előtte volt.

Már nem hallottam a vidáman sztorizó hajózókat, már nem láttam az ablakon beömlő napsugarakat. Már csak értetlenül néztem magam elé. És azt gondoltam: ez mekkora hülyeség, hát tegnap este beszéltünk!

De az ott akkor a kőkemény valóság volt. Édesapám ma huszonkét éve reggel ébredés után, 82 éves korában meghalt.

Azóta semmi nem ugyanolyan, mint előtte volt.

Tanúja volt szinte az egész XX. századnak. Annak minden jó és rossz időszakának. Sváb családban született 1912-ben egy nagyon kicsi Fejér megyei faluban. Hat elemit végzett végig kitűnő eredménnyel, aztán a szülei, az én nagyszüleim, akiket sajnos soha nem ismerhettem, szabónak taníttatták, mert ahogy nekem mesélte, édesanyja úgy akarta, olyan szakmája legyen, amit mindig meleg helyen végezhet.

Ez így is volt, igaz, a háborúban a fronton nem volt meleg helyiség, de ott is varrt, ha kellett. Azon kevesek közé tartozott, akik élve jöttek vissza az orosz frontról. Kitüntetéssel és élve.

Aztán az évek óta gyűjtögetett vég szöveteket a felszabadítók magukkal vitték, a szalonnyitás dédelgetett vágya semmivé foszlott. Maradt az egyszemélyes „maszek” férfiszabóság.

Már 48 éves volt, amikor első és egyetlen gyermekeként megszülettem. Amit szeretetben, féltésben, óvásban, gondoskodásban, nevelésben egy gyereknek meg lehet adni, azt én mindent megkaptam, sőt még annál is többet. Olyan sziklaszilárd biztonságban voltam mellette, amit akkor nem is értékeltem, csak tudomásul vettem.

Amikor 1986-ban megkezdtük a bukaresti kiküldetésünket és már a repülőtéren voltunk, könnyes szemmel kérdezte: hát, mégis elmentek? Az utolsó percig nem akarta elhinni, hogy elköltözünk, hogy nem találkozunk csak nagyon ritkán, hogy nem tudunk beszélni minden nap legalább telefonon, hogy imádott három éves unokáját nem láthatja.

Az éves szabadságunk egy részét náluk töltöttük, együtt izgultuk végig 1989 karácsonyát a tv előtt, ők vigyáztak a lányomra, amikor 1990. január 2-án visszamentünk és őt otthon hagytuk, mert nem tudtuk, mi vár minket Romániában. Hozzájuk vittem haza a gyereket, amikor a bányászok megszállták Bukarestet. Mindig, mindenben számíthattam rá.

Alig akarta elhinni, hogy 1993. szeptember 3-án végleg hazaköltözünk, letelt a kiküldetés. Hívő ember volt, szoros kapcsolatban a katolikus egyházzal. Megköszönte, hogy az unokáját katolikus általános iskolába írattuk, pedig ennek nagyon földhözragadt oka volt, de ez egy másik történet. Életének egyik legszebb napja volt az ő első áldozása. Örülök, hogy azt még megélte, hiszen hazaköltözésünk után mindösszesen 14 hónapot töltöttünk együtt, amikor eljött az a nap, ami után már semmi nem olyan, mint előtte volt.

Csak később gondoltam végig, hogy talán a jó embere ajándéka, hogy így mehetnek el, fájdalom és szenvedés nélkül. Ha ez így van, akkor ő biztosan megérdemelte, hogy így mehessen el, hogy ne kelljen betegségtől szenvednie, mert ő jó ember volt. Kevés nála becsületesebb, tisztességesebb, intelligensebb emberrel találkoztam. Az otthonról hozott példát igyekeztem és igyekszem a saját családomban is tovább vinni. Munkaszeretetét, emberségességét továbbadni az unokáinak, a kisebbnek is, aki már halála után született.

A huszonkét év alatt egyetlen nap sem múlt el, hogy ne gondoltam volna rá, és azóta semmi nem olyan, mint előtte volt.

(A Gazdaság rovatunkból átvett cikk)A maradék 705 pályázóval is szerződést kötött a Prosperitati Alapítvány, a forrásbővítésnek köszönhetően további egymilliárd forinttal, vagyis négyszázmillió dinárral egészítették ki az első két pályázati kör összegét.

Hét nemzet összesen 87 katonája vehette át október 25-én az Európai Unió közös biztonság- és védelempolitikája ALTHEA-műveletében való részvételért járó medált, a szarajevói Butmir táborban.