Feed aggregator

C’est le premier mort de l’engagement militaire français contre Daech.

C’est le premier mort de l’engagement militaire français contre Daech.

Un adjudant du 13e RDP est mort ce midi au Levant a annoncé l'Etat-major des armées, sans préciser
Plus d'infos »

Guinea nyugati részén, Boké megyében fekszik Kolaboui városkája, amely alapvetően szinte az egész világ számára ismeretlen település, azonban elhelyezkedése okán pillanatok alatt főcím lehet minden sajtóorgánumban – ugyanis Kolaboui a Guineai Bauxitvállalat (CBG) főhadiszállásának és iparvárosainak számító partmenti Kamsar illetve Boké és a Sangaredi-fennsík között fekszik, amely utóbbi a világ legnagyobb bauxittartalékait rejti. Így az összes érintett multinacionális vállalat, a kormány és a szállítmányozók számára is hatalmas megkönnyebbülést jelentett az a hír, hogy a mai nap (09.23) folyamán a Kolabouiban tüntetők által emelt barikádokat az emberek végül elbontották, miután órákon át zajló tárgyalások során sikerült megállapodniuk követeléseikről a Kamsar városából érkezett, Hassan Sampou vezette delegációval.

Mindez egy héttel azután csapott le a kormányra, hogy az állami közlekedési vállalat, a Sotragui több száz dolgozója függesztette fel a munkáját a fővárosban, Conakryban, miután megelégelték, hogy jelentős részük már ötödik hónapja fizetés nélkül kénytelen dolgozni, ugyanis a Sotragui elnöke hűtlen kezelési ügye miatt egyszerűen eltűnt sok millió amerikai dollárral együtt, az állam pedig leállította a “pénznyelőnek” tartott cég finanszírozását. A közlekedési minisztérium jelenleg is elemzi a különféle megoldási javaslatokat, de az biztos, hogy a dolgozóknak pénzre, a járműveknek pedig karbantartásra lesz szüksége. Visszatérve Kolabouira, az állami intézmények épületeinek felgyújtását is eredményező tüntetések már legalább 10 napja elkezdődtek a régióban, amelyek során a felvonulók nehéz életkörülményeik, a szolgáltatások (ivóvíz, elektromos áram) teljes hiánya miatt döntöttek úgy, hogy botokkal és Molotov-koktélokkal felszerelkezve támadnak mindenre, ami szerintük a “csaló” államot képviseli.

Hatalmas barikádokat építettek az utakon és a síneken, hogy így állítsák meg a CBG (és a guineai-kínai konzorcium, az SMB-WAP) bauxitszállítmányainak haladását valamint a Szenegál és Gambia felé tartó átmenő forgalmat. A kormány azon kívül, hogy elítélte a legalább két halálos áldozattal járó, több napig tartó erőszakhullámot, nem reagált a tüntetők panaszaira – az elektromos áramellátás szeptemberi leállását, a munkahelyeket hiányát és a tiszta ivóvíz elérhetőségét a kormány részéről senki nem kommentálta. A közösségi médiában terjedő képeken és videókon láthatjuk a teljesen kiégett kolaboui-i rendőrőrsöt, a gumikból, székekből, kövekből emelt akadályokat, a helyi önkormányzat épületének és az előtte álló autóknak a maradványait – úgyhogy a fentebb említett delegáció jobb, ha betartja ígéretét, miszerint tolmácsolja a helyiek követelését a kormány felé, ellenkező esetben ugyanis elképzelhető, hogy a CBG bauxitszállítmányai újabb hosszú órákat fognak Kolaboui bejáratánál várakozni.

Nem ez az első eset egyébként, hogy Boké, Kamsar vagy éppen Kolaboui lakói tárgyalási alapként használják a multinacionális cégek számára oly fontos bauxitot, legutóbb például áprilisban Boké városában emeltek akadályokat a tüntetők, hogy az elektromos áramellátás normalizálását követeljék a kormánytól és a várost jelenlétével teljesen meghatározó CBG-tól. A követelések pedig mindig ugyanazok, a munkanélküliként, mélyszegénységben tengődő guineai lakosság nem látja az éves szinten 16 millió tonnás bauxittermelés hasznát. Ugyebár elég nehezen érthető ezen szegény emberek számára, hogy az energiaigényes bauxitbányászat szárnyalása, a rengeteg folyó léte ellenére nincs normális áram- és vízellátás, ráadásul Bokéban nagyjából 2000 ember dolgozik mindösszesen a bauxitiparban, ami nem olyan nagy szám egy sok tízezres városban, ráadásul az itt dolgozó guineaiak jelentős része az ország más régióiból érkezik. Kolaboui mostani példája is tökéletesen igazolja tehát az “ásványkincs-paradoxont”, azaz hiába gazdagok az afrikai országok természeti kincsekben, a könnyű jövedelem a kormányok számára utat nyit a demokrácia gyengítése, a korrupció növekedése és a szabadrablás előtt.

twitter.com/napiafrika

1 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

"Jamais en aussi peu de temps on aura déployé autant de spécialités". Pour le CEMAT, Irma 2017
Plus d'infos »

Le 2er régiment étranger de parachutistes a fêté ce samedi ses 50 ans de présence à Calvi, son
Plus d'infos »

L'escalade n'a pas provoqué l'effondrement de la République démocratique du Vietnam, bien que les Etats–Unis, selon leurs propres sources, aient largué près de 100 000 tonnes de bombes. Comment un petit pays agricole a-t-il pu, grâce à sa détermination et à son ingéniosité, résister à la nation (...) / États-Unis (affaires extérieures), Agriculture, Culture, Éducation, Faim, Femmes, Guerre du Vietnam 1959-1975, Impérialisme, Nationalisme, Santé, Société, Autodétermination des peuples, Nord-Vietnam 1945-1976, Mouvement de libération - 1968/03

A napokban olvastam valahol a felcsúti kisvasutat említve ezt a szóösszetételt: felcsúti Disneyland. Nem akarok párhuzamot vonni, de azóta is motoszkál a fejemben a szerbiai Bambi park és a romániai scornicești stadion története. Talán a kisvasútnak, vagy az arénának nem az lesz a sorsa, mint a másik két létesítménynek, minden esetre tanulságos lehet a sorsuk.

Hogy mi az azonosság? Mindhárom esetben az ország első emberének kicsiny szülőfalujának túlméretezett, hogy úgy mondjam megalomán beruházásáról van szó. A kisvasutat gondolom nem kell bemutatni, de nézzük mi is az a Bambi park?

                                             A működő Bambiland 

A Bambi park, vagy ahogyan gyakrabban emlegetik, Bambiland a 90-es években Požarevac büszkesége volt, majd a város szégyenfoltja lett. Felveri a gaz, a játékok egyenesen veszélyesek a gyermekek számára, mert annak ellenére, hogy a park zárva van, azért csak be-belógnak a vásott kölykei.

A Bambi parkot Slobodan Milosević fiának, Marko Milosevićnek cége, a Madonna és a Bambi befektetési konszern építették egy olyan 2,5 hektáros telekre, amit a család a várostól ingyen kapott. A beruházás közel 380 ezer dollárba került, amire a pénzt jellemzően devizaspekulációkból hozta össze az ifjú Milosević.

                              A fabódék hajléktalanok menedékei

A parkot 1999-ben, a NATO bombázások idején nyitották meg. Slobodan Milosević 2000 október 5-i bukása után a város úgy döntött, hogy a területet visszaveszi a családtól. Bambiland 2005-ben bezárt, azóta pusztul. A terület nagyobb része jelenleg a város tulajdona, kisebb hányada a Milosević családé, és úgy tudni, bár hivatalos ajánlat nem érkezett, hogy Marko 100 ezer eurót kér érte.

                      Egykor jobb napokat látott szökőkút

Požarevac 47 ezer lakosú város Belgrádtól 80km-re és arról nevezetes,hogy itt született az utolsó jugoszláv elnök Slobodan Milosević. Háborús bűntettekkel vádolták, Hágában bíróság elé állították, a scheveningeni börtönben halt meg 2006-ban. A fia Marko, Bambiland megálmodója anyjával együtt Putyin vendégszeretét és Oroszország politikai menedékjogát élvezi 2000 október óta.

Scornicesti romániai kisváros Olt megyében, a környező településekkel együtt valamivel több, mint 10 ezer lakosa van. Híres szülötte a Kárpátok géniusza, Nicolae Ceaușescu. A faluban, aminek Ceaușescu városi rangot adott, a falurombolások kellős közepén 1988-ban átadtak egy, az akkori legmodernebb technikával, német szakemberek közreműködésével épült 25 ezer férőhelyes stadiont, amit nemes egyszerűséggel Stadion Viitorul, a jövő stadionjának neveztek el. Emlékeznek? Abban az évben több tízezren tüntettünk a Hősök terén a romániai falurombolás ellen. 

                             A jövő stadionja ma

A hatalmas stadion ma az enyészeté, a földszintjén varrodák és karosszéria műhely működnek, az egykori játékos lakásokban szociálisan rászorult családok élnek.

                                  Szociálisan rászoruló családok lakják

Habár Ceaușescu nem volt kifejezetten focirajongó, sőt a stadionban sem járt egyszer sem, a Viitorul Scornicești – FC Olt klub vezetése a család tagjai közül került ki. Óriási pénzekkel gazdálkodhattak, megengedhették maguknak, hogy a legjobb játékosokat szerződtessék, ennek ellenére a géniusz és felesége 1989 december 25-i halálát követő évben a csapatot a harmadosztályba sorolták.

Csak eszembe jutott. 

photo Naval Group 22.09.2017 CP de Naval Group Naval Group est fier d’avoir livré vendredi 22 septembre 2017 sa première corvette Gowind® 2500 à la Marine égyptienne. La cérémonie s’est déroulée à Lorient en présence de l’Amiral Ahmed Khaled, commandant...

A francia elnök csak a vasárnapi voksolásra vár a terveivel, de Merkel aligha fog mindegyikbe beleegyezni. A koalíciós tárgyalások is bekavarhatnak.

INTERVIEW. Considéré comme particulièrement efficace en matière de cyberguerre, Israël n'est pas exempt de faiblesses dans ce domaine, explique le chercheur David Khalfa.

A balti térségben kialakult helyzet miatt újabb öt K130-as BRAUNSCHWEIG-osztályú korvettet vásárol meg Németország. A Bundesmarine a számos technikai újítást felvonultató, a MEKO-A100 fregatt terveinek módosításával létrehozott 5 új hajójáért anno 1,2 milliárd eurót fizetett ki.  A 2008 és 2013 között szolgálatba állt 1800 tonnás egységek (BRAUNSCHWEIG [F 260], MAGDEBURG [F 261], ERFURT [F 262], OLDENBURG [F 263], LUDWIGSHAFEN AM RHEIN [F 264]) mellé egy további érkezik majd meg 2022-ben, míg a másik négy 2025-ig áll majd hadrendbe. Az újabb korvettek építését három cég végzi majd, így a 2 milliárd euró (2,4 milliárd dollár) értékű szerződésen a Lürssen Werft GmbH & Co. a ThyssenKrupp Marine Systems GmbH és a German Naval Yards Kiel GmbH osztozhat meg.

A svéd Saab megkapta a brazíliai AEL Sistemas cégtől az első WAD (Wide Area Display) kijelző B verzióját, vagyis a WAD2-et. A Gripen új E/F verziójának műszerfalát jórészt egymaga alkotó kijelző első időkben még csak laboratóriumi körülmények között került tesztelésre, majd később egy szimulátorba kerül beszerelésre, ezt követően a JAS-39 C modell prototípusának műszerfalában esik át a földi és 2018-ban a légi próbákon is. A 48,26 centiméterszer 20,32 centiméteres érintőképernyő gyártóját a Saab 2015 februárjában választotta ki a brazíliai megrendelés okán. A kijelző fejlesztése 2015 januárjában kezdődött és az első prototípusok átadásának dátumát tudta tartani az AEL Sistemas. Elsőként az A modelljének prototípusa került átadásra, erre 2015 szeptember 2-án került sor, ezt csak laboratóriumi körülmények közötti tesztekre szánták.

Az MBDA bemutatta a Land Ceptor légvédelmi rendszerét. A teherautók alvázára szerelhető komplexum a hajófedélzeti, az MBDA Missile Systems és partnerei (BAE Systems, az EADS és a Finmeccanica) által fejlesztett Sea Ceptor légvédelmi rakétát képes indítani. Ez a 3,2 méter hosszú, 99 kilogramm súlyú, 160 centiméter átmérőjű, 25 km-es hatótávolságú fegyver a nagyobb hatótávolságú Sea Viper rendszert fogja kiegészíteni a Type 45-ös rombolókon, valamint felváltja a Sea Wolf légvédelmi rendszert a Type 23-as osztályú fregattokon és természetesen az ezt a hajóosztályt a 2020-as években leváltó, következő generációs Type 26-os fregattokon is alkalmazásra fog kerülni, mint elsődleges légvédelmi rendszer.

Az aktív önirányítású, lézeres közelségi gyújtóval ellátott Sea Ceptor (mely a repülőgépek fedélzeti fegyvereként megismert képalkotó infravörös ASRAAM-ra vezethető vissza) képes akár a hangsebesség háromszorosával száguldva a közeledő légi célok megsemmisítésére is. Természetesen egyidejűleg több célpont ellen is alkalmazható a Sea Ceptor, melynek további előnye, hogy nem igényel új rádiólokátorokat, a számára szükséges információk a már jelenleg használtakból is elegendőek lesznek, így könnyedén integrálható lesz a hadihajók fedélzetén.

Természetesen a szárazföldön is hasonló előnyök mutatkoznak meg, így a CAMM (L)-ként is ismert Land Ceptor a szárazföldi változat 2020-tól felválthatja a brit hadsereg Rapier rendszereit. Egy teherautón (MAN HX-77) elhelyezett, egyenként egy-egy rakétát rejtő, indításhoz függőlegesbe fordítható, összesen nyolc darab konténer mellé az adatok vételére képes rendszer is felszerelésre kerül. Így a 25 kilométeres hatótávolságú rakétának köszönhetően igen jelentős területek lesznek védhetők a Land Ceptor légvédelmi rendszerrel, főleg úgy, hogy az adatátvitelnek köszönhetően több összetevő jóformán nem is szükséges a működéshez. Természetesen a légi helyzetkép megalkotásához fontosak a rádiólokátorok, de ezek megvásárlása nem szükséges, amennyiben a megrendelő számára a jelenlegi radarok mennyisége elegendő. Továbbfejlesztési lehetőségként adódik a 40-45 kilométeres megnövelt hatótávolságú CAMM-ER rakéták alkalmazása is.

Átvette utolsó, 95. módosított Nexter VBCI (Véhicule Blindé de Combat d'Infanterie) 8x8-as kerékképletű gyalogsági harcjárművét is francia hadsereg. A 29,3 tonnáról 32-re hízó páncélosokból 2013 júniusába 48-at, majd 2014 augusztusában további 47-et rendelt meg Párizs. Csak a haspáncélzat megerősítése 1,6 tonnával növelte meg a VBCI tömegét, így megerősítették a futóművet és a fékeket is, valamint az új variáns további érdekessége, hogy az első két tengely mellett immár a negyedik is kormányozhatóvá vált. A francia hadsereg 2008 és 2015 között 520 darab, 25M811-es jelzésű 25 milliméteres gépágyúval ellátott gyalogsági harcjármű mellett 110 darab Airbus SIR parancsnoki információs rendszerekkel ellátott VPC (Véhicule Poste de Commandement) parancsnoki variánst is átvett. Ezek fegyverzetét egy FN Herstal ARROWS távirányított fegyverállványra szerelt 12,7 milliméteres géppuska alkotja.

Oroszországban modernizálni tervezik a 9P157-2 Krizantém-Sz rakétás páncélvadászokat. A BMP-3-as gyalogsági harcjármű bázisán létrehozott 9P157-2 Krizantém-Sz a lézeres, vagy radaros félaktív irányítással ellátott 9M123/AT-15 Springer rakétákat alkalmazza. Így hatásosan képes harcolni rossz időjárási viszonyok között is, amikor a nem lenne lehetőség a lézeres félaktív vezérlést használó rakéták indítására. Ezekből az indítócsővel együtt 54 kg-os, 2 méter hosszú, 15 centiméter átmérőjű rakétákból egyszerre kettő van tűzkész állapotban, a járműtestből kinyúló indítóállványon. Ezt az állványt, ha nem használják, automatikusan be lehet hajtani a jármű testébe a rádiólokátorral együtt. A 6 km-es hatótávolságú rakéták rátöltését az állványra automata végzi.

A 9P157-2 Krizantém-Sz belső terében lévő automata töltőben összesen 15 irányított rakéta helyezhető el. Ezek lehetnek a félaktív lézervezérlésű 9M123 páncéltörő, illetve a 9M123F termóbárikus robbanófejjel szerelt változatok éppúgy, mint a radarvezérlésű 9M123-2 páncéltörő és a 9M123F-2 termóbárikus robbanófejjel ellátott variánsok. A nagyfokú automatizálásnak köszönhetően a 9P157-2 Krizantém-Sz rakétás páncélvadász személyzete mindössze két fő. A modernizáció legfőbb elemét egy Fehéroroszországban gyártott hőkamera képezi. Az ezzel végzett állami tesztek már befejeződtek, most a Moszkvából érkező megrendelésre várnak a gyártónál.

Már 24. Turkish Aerospace Industries (TAI) T-129 ATAK harci helikopterét is átvette a török hadsereg. Ebből a kéttucatnyi mennyiségből kilenc az előszéria közé tartozik, míg a több 15 az úgynevezett 1. gyártási sorozat gépe. Ezek a forgószárnyasok, akárcsak a még legyártásra kerülő 14, már rendelkeznek rakétaindításra figyelmeztető és zavarótöltet szóró rendszerekkel. A 2. gyártási sorozat ATAK-jai ezeken felül már lézer és radarbesugárzás-jelzőkkel is el lesznek látva.

Visszakerült Angolába, az évtizedekig a dél-afrikai légierő múzeumában tanyázó MiG-21bis vadászgép. A C340-es oldalszámú példány 1988. december 14-én emelkedett fel a Lubango-i repülőtérről, azzal a céllal, hogy átrepüljön Menongue repülőterére. A gép pilótája felhőbe kerülve alaposan eltévedt, így a Cuito Cuanavale repülőtér lett volna a módosított érkezési hely. Azonban ezt sem sikerült megtalálni, így az egyre alacsonyabbá váló üzemanyagszint miatt az első, landolásra alkalmas reptéren lett a szárnyalás vége. Ez történetesen a dél-afrikai erők ellenőrzése alatt állt, így Fishbed hadizsákmány lett.

A SAAF múzeumának kiállítási csarnokából, mely hosszú évekig otthonául szolgált a gépnek, mindenféle médiafelhajtás nélkül került szeptember 15-én, pénteken elszállításra a MiG-21bis a közelben található Waterkloof légibázisra. Ide érkezett meg az angolai légierő Iljusin IL-76TD Candid szállítógépe. Így tehát a T-911 lajstromú szállító repülőgépen szállították vissza Angolába a 21-est, amelynek visszatértét 17-én Francisco Afonso, az angolai légierő parancsnoka bejelentette az Angolai Nemzeti Rádióban. A számos látogatót vonzó gép visszaadásának körülményeit és okát firtató kérdésre, melyet a helyi repülésrajongók, szakértők és a sajtó tett fel, a múzeum vezetősége eddig még nem reagált.

Indiában szeptember 21-én a haditengerészet végre átvette az első SCORPENE-osztály tervei alapján épített tengeralattjáróját a KALVARI-t (S 50). Ezen egység tengeri próbajáratai tavaly május elsején elkezdődtek el és akkor még arról volt szó, hogy várhatóan ez év első felében lép majd szolgálatba. Ez sem teljesen így alakult, de már a régmúlt homályába vesznek azok az elképzelések is, melyeknél 2012-es évszám szerepelt a szolgálatba lépés dátumaként. A 2005-ben létrejött szerződést némileg felülírva, az azóta öt éves csúszásban lévő P-75I tengeralattjáró-beszerzési projekt így 2020-ra válik teljessé a darabszámokat illetőleg, de az elvárt képességek tekintetében talán még később, hiszen az utolsó két tengeralattjáró anyagi megfontolások miatt a levegőtől független meghajtó rendszer nélkül fog megépülni. Igaz, ezt a későbbiek során is be lehet majd szerelni.

A legújabb információk szerint kilenc hónaponként várható egy-egy újabb egység elkészülte, így viszonylag rövid idő belül növekedésnek fog indulni a tengeralattjáró flotta, ami 15 év alatt a balesetek és kivonások miatt 5 egységgel tud kevesebbet felmutatni. A még szolgálatban álló 13 tengeralattjáró üzemképességi mutatója is igen alacsonyan van, 50% körül ingadozik. Mindenesetre a Mazagon hajógyárban január 12-én már a már a második KALVARI-osztályú tengeralattjáró, a KHANDERI nevet viselő is vízre került és június elsején kezdte el a tengeri próbajáratait.

Cockerill CT-CV 105 milliméteres lövegével ellátott tornyot szerelt fel az indonéz PT Pindad a Pandur II kerekes páncélozott szállító harcjárműre. A 8x8-as kerékképletű páncélosba töltőautomata is került, ami lehetővé teszi a 105 milliméteres Falarick csőből indítható páncéltörő rakéta alkalmazását. A még mindig igen könnyű Pandur erős fegyverzetével hasznos eszköze lehet az indonéz haderőnek a nehezen járható mocsaras területeken, de akár beépített városi körülmények között is helytállhat, hiszen a stabilizált lövegcső emelkedési szöge -10° és +42° közötti.

Akár messze drágább is lehet a tajvani F-16A/B Block 20-ok F-16V szintre történő modernizációja a legújabb hírek szerint. A 2012-ben bemutatott F-16V (V, mint Viper) AESA radart, új fedélzeti számítógépeket és pilótafülkét kap és létrehozható újonnan gyártottként és akár a korábbi verziók modernizálásával is. Tajvan ez utóbbit választotta, az első két Lockheed Martin F-16-nak V variánssá történő átalakítása már 2016 végén kezdetét is vette az Egyesült Államokban, de a helyi Aerospace Industrial Development Corp (AIDC) is kiveszi majd a részét az átalakítási munkálatokból. Ez év januárjában az első négy gép már meg is érkezett a vállalathoz, ezek a következő évben készülnek el. Ez után venné kezdetét a teljes kapacitású átépítés, ami évente 25-28 F-16-ot érintene, így az összes példánnyal 2023-ra végeznének.

Az F-16V a jelenlegi legkorszerűbb lokátortechnológiát képviselő Northrop Grumman APG-83 SABR, 20 cél követésére és több támadására képes aktív szintetikus apertúrájú fedélzeti radart (AESA) kapja meg, ami jobb teljesítményt nyújt a korábbi változatokhoz képest olyan környezetben is, ahol nagyobb a rádió frekvenciás háttérzaj. Az új, nagyobb felbontású 6×8 collos központi kijelzővel ellátott modernizált pilótafülkével, gyorsabb adatátvitelt biztosító rendszerekkel, valamint új navigációs berendezésekkel, illetve AN/ALQ-213(V) elektronikai harc kezelő rendszerrel is ellátott Viper-en az új berendezések többsége megegyezik az F-35-ösön is alkalmazott modern rendszerekkel, így két típus együttműködése biztosított. Mindezek, na meg beszerzésre kerülő korszerű JSOW siklóbombák és csapásmérő robotrepülőgépek, valamint az AGM-88 HARM radargyilkos rakéták akár az eredetileg tervezet összeg hatodával is megemelhetik a modernizálásra fordítandó költségeket.

Kiadásokat csökkentő ötlet megvalósítását elemzik az Egyesült Államokban. A Lockheed Martin F-35 Lightning II-es vadászbombázók Block 3-as változatának létrehozása nem jár nagymérvű szerkezeti átalakítással, de mégis tetemes kiadást eredményez több 100 darabos mennyiség esetén. Az elképzelés szerint, akárcsak az F-22 Raptor esetében, a pilóták ki-és átképzésben részt vevő gépek csak a Block 2B szintet érhetnék el.

A Lockheed Martin Legion Pod konténerét rendelte meg az USAF az F-15C Eagle vadászgépei számára. Az infravörös képalkotó kamerát rejtő konténert a légi célok azonosítására fogják alkalmazni, több mint 130 darabos mennyiségben. Ezt a mennyiséget két év alatt tervezik átadni, az első példányok már a következő évben a Sasok törzse alatt lévő felfüggesztőpontokra kerülhetnek. Amennyiben a Kongresszus vissza nem tartja, vagy át nem csoportosítja az erre a célra szánt 57 millió dollárt, ugyanis a Donald Trump által javasolt költségvetési módosítás érintheti ezt a programot is.

Hamarosan bevethetővé fognak válni a Lockheed Martin AC-130J Ghostrider csatarepülőgépek és személyzetük. A légierő különleges műveleteket irányító parancsnokságán a teljesen integrált digitális avionikát, valamint precíziós fegyverek egész sorát felvonultató gépeket tovább fogják fejleszteni a közeljövőben. A meglévő 10 példányból van ami Block 10-es és van, ami már Block 20-as verzióba tartozik. Előbbiek precíziós fegyverzetét egy oldalra tüzelő 30 milliméteres gépágyú egészíti ki. A tavaly júliustól megérkező Block 20-on újra beépítésre került a 105 milliméteres tarack, hiszen egy ilyen fegyverből útjára indított lövedék messze olcsóbb, mint egy műholdas irányítású bomba. A következő frissítési forduló már a Lockheed AGM-114 Hellfire irányított rakéták integrációját tartalmazza, ezután már a lézerfegyver megjelenése várható. Az összesen 37 darabos mennyiségben megrendelt Ghostrider-ek bevetésére nincs égető szükség, ugyanis a jelenlegi feladatokat a régebbi verziók s el tudják látni.

Bolívia kormányának feltett szándéka, hogy Argentínából FAdeA (Fábrica Argentina de Aviones SA) IA-63 Pampa III felfegyverezhető kiképző repülőgépeket vásároljon. Mindezt azért, mert állítólag nincsenek megelégedve teljes mértékben a kínai gyártású HAI K-8W Karakorum gépekkel. A bolíviai tervekben 8-12 példány beszerzése szerepel és a típussal kapcsolatos eddig tapasztalatokról már kértek is tájékoztatást az argentinoktól.

 

NETARZENÁL GALÉRIA

 

Fiat G-91T/1.

Eurofighter EF-2000 Typhoon.

Boeing P-8A Poseidon.

Kawasaki T-4.

Lockheed F-16CJ Fighting Falcon.

MiG-29A.

Northrop Grumman E-2D Advanced Hawkeye.

Dassault Mirage 2000D.

McDonnell Douglas F-15DJ Eagle.

Airbus A400M Atlas.

Grumman F-14B Tomcat.

Szuhoj Szu-27.

Fairchild A-10C Thunderbolt II.

Dassault Rafale B.

McDonnell Douglas AV-8B Harrier II+.

Dassault Mirage 2000-5Ei.

McDonnell Douglas CF-188A Hornet.

Panavia Tornado IDS.

Boeing AH-64D Apache.

NHI NH90 NFH.

Grumman C-2C Greyhound.

MiG-29UB.

Korea Aerospace T-50B Golden Eagle.

Three experts including IPI Visiting Fellow Alexandra Novosseloff discussed UN Security Council reform in this TRT World segment, touching on the divisive issues the world body faces such as nationalism and a lack of political will.

Ms. Novosseloff noted that, “the Security Council is a reflection of the divisions of the world,” but still believes that we should remain optimistic of the Security Council’s ability to adapt. Though the possibility of reform was discussed by all three experts—Ms. Novosseloff was joined by Mona Khalil of Independent Diplomat and Salman Shaikh of the Shaikh Group— she argued that expanding the Security Council would mean more voices which could complicate the process further.

Despite these shortcomings of the Security Council to act in situations such as Syria and Myanmar, the three experts remained optimistic that the change was possible, with Ms. Novosseloff arguing that the “UN has been reforming itself for decades.”

In recent days, Afghan government officials have raised the possibility of standing up a new militia force, the Afghan Territorial Army (ATA), modelled after both its Indian namesake and the Afghan Local Police (ALP). AAN understands that President Ghani is currently considering a pilot project for the ATA in the Achin and Kot districts of southern Nangrahar. This is, of course, the stronghold of Islamic State Khorasan Province (ISKP), the local franchise of Daesh and the centre of the United States’ and Afghan government’s battle against it. AAN’s Kate Clark and Borhan Osman have been considering the viability of the pilot project and what might be its long term consequences. They also recall how an earlier United States arming of tribesmen in Achin paved the way for its takeover by Daesh.

Update: AAN has been told that a second government/NATO delegation will be visiting India for more research on the ATA and that no decision is expected until after that. We also received some comments and information from various readers (something which we always welcome) and did a little more digging. There is small  update, marked in the text, to do with powerbrokers behind the militias.

This dispatch is a follow-on from a previous piece  which looked at the ATA proposal in the light of the ALP experience and considered how it fitted into General Nicholson and President Ghani’s military strategy for Afghanistan.

 This dispatch is published as part of a joint three-year project by AAN, the Global Public Policy institute (GPPi), and the American University of Iraq, Sulaimani. The project explores the role and impact of militias, local or regional defence forces and other quasi-state forces in Afghanistan, Iraq, and Syria, including mechanisms for foreign assistance to such actors. Funding is provided by the Netherlands Research Organisation.

 Militias and Americans in the fight against Daesh

The fight against Daesh in Afghanistan is politically important: one of Nicholson’s aims for 2017 is to “defeat” the group, something that President Trump echoed when he described America’s goal of “winning the war” and “obliterating ISIS.” The districts where it is present in Nangrahar province are also some of the few where US boots on the ground – and US planes in the air – are in evidence. The US military has been working very closely, not only with the Afghan National Security Forces (ANSF), particularly Afghan special forces, but also local militias. The Afghan National Army and Afghan National Police (ANP) are present, but have earned a reputation for failing to hold ground.

Local fighters, by contrast, have made a name for being effective, aggressive against the enemy and, unlike other places, not particularly abusive of the population. They are under arms as members of the Afghan Local Police (ALP), the Afghan National Border Police (ANBP) and other, mostly local, ‘uprising forces’ funded by the National Directorate for Security (NDS) and raised by local powerbrokers. Here, the proposal to establish an Afghan Territorial Army (ATA) would seem to be a consolidation and regularisation of what is already happening on the ground, bringing informal ‘uprising’ militia forces into an official tashkil (personnel roster) and to place them under formal Afghan National Army (ANA) command. (1)

The current militia forces in southern Nangrahar were part of an experimental drive in 2015 by the NDS to set up ‘popular uprising forces’ (going under various local names, including Khezesh-e Mardomi and Patsunian, but in southern Nangrahar called the Hemayat-e Mardomi or People’s Support) (read more here ). They received arms from the Ministry of Defence, not just light, but also heavy weaponry, including pika (PK machine guns), dashaka (DShK heavy machine guns) and rocket-propelled grenades.

 This may sound like the state established these militias. However, local powerbrokers have been crucial or even primary in their formation. Foremost among these powerbrokers is Haji Abdul Zaher Qader, MP and former deputy speaker of the parliament and, among other senior positions in the Afghan police force, a former border police chief in Badakhsan and Takhar. He is one of the most powerful men in Nangrahar and, currently, the most powerful member of the influential Arsala clan, a prominent mujahedin family which fought with the Hezb-e Islami Khales faction (now largely defunct as a political party). Haji Zaher has forces in the uprising militias, as well as the ALP and ANBP in Achin, Nazyan and Kot districts. Earlier in the summer, he pressed for long-term support and more equipment from the government for anti-Daesh militia in the province.

Others mobilising forces for the militias are Haji Hayat Khan, another former jihadi commander, close to Provincial Governor Muhammad Gulab Mangal and active in Kot, as well as the less prominent Malek Dehqan who is active in Nazyan district. The forces of all three men have been instrumental in holding territory taken from Daesh, something ANSF units have repeatedly failed to do. Locals also described them to AAN as fearlessly chasing Daesh militants, again in contrast to conventional ANSF units.

Haji Zaher is easily the most prominent of the three powerbrokers. His current alliance with the US military and his record in mobilising forces for them has made him very important, more influential than the provincial governor or ANA Corps commander and giving him the basis even to stand against National Security Advisor Hanif Atmar (accusing him of supporting Daesh and calling for the National Security Council’s budget to be cut ). Zaher is not particularly popular locally, but he is rich – he boasted to parliament in 2013 that he was worth more than 365 million US dollars – and he can mobilise men.

Update: We may have given the impression that Haji Zaher, Hayat Khan and Malek Dehqan were rivals. However, Dehqan is a sub-commander of Haji Zaher, while the militias of Hayat Khan work closely with Zaher’s. Another question raised by a reader was whether the aim of central government in setting up the ATA would be not to regularise Zaher’s militias, but to sideline them, by setting up rival militias. If correct, the goal would be to reduce Zaher’s influence in Nangrahar. However the means would be risky, involving the creation of rival, pro-government armed groups with the risk of exacerbating intra-tribe hostility.

The ATA, modelled on the ALP?

This is all a long way from the proposed ‘village defence forces’ of the ALP, which officials said the ATA would copy (see AAN’s previous dispatch  about the ATA). In the ALP model, according to agreed (but not always implemented) procedures, forces are very local, chosen by the community and not deployed elsewhere, except with the permission of the provincial chief of police. They should only take part in defensive action. Where existing militias have simply been ‘re-badged’ as ALP, the units have tended be the most abusive and troublesome. For more detail on this, see also a recent AAN report on accountability in the ALP .

Sixteen years experience of standing up militia forces in Afghanistan, mainly with foreign, mainly US military backing, some by the Afghan government, has provided a lot of guidance about risks and benefits, particularly in the following areas: accountability whether through formal chains of command or through community control, or better both; local ‘buy-in’ for a force or lack of it; whether the new force will harm the local tribal, or sub-tribal balance of power; whether it makes potentially abusive powerbrokers richer or more powerful (with special reference to elections and the possible benefits of crime, especially in the opium industry) and whether the potential long-term negative consequences of raising a militia have trumped its short-term benefits. For more detail on this, see AAN’s first dispatch on the ATA).

Community ‘buy in’ and the local balance of power

The fight against ISKP is popular locally. It is seen as an ‘existential fight’ and ISKP as a foreign force which has behaved with unparalleled brutality towards civilians. These, then, are the grounds for a successful campaign and for Zaher, in particular, to gain popularity. Indeed, little criticism of his mobilisation of men is heard in Nangrahar. Although Zaher is not particularly popular locally, people from the districts, including tribal elders and observers, will not speak against the uprising forces or against Zaher because their hatred of Daesh is so great. Even so, the raising of militia forces is not without controversy.

If you have a one-hour conversation with locals and dig into history a little and ask about ‘the day after Daesh’, fears surface about what could happen after the hoped for victory against ISKP. One reason is that, in this area, people have hostilities even within the same tribal structure. That is one reason why, from the Shinwar tribe, for example, some are contributing men to the militias, others not. Some maleks and elders who have disputes with others have been aligning themselves with Zaher to use his authority against rivals – to settle scores, get power or money for land disputes or to bolster their position in local politics. This dynamic can have dangerous consequences.

Indeed, the emergence of ISKP can be traced back to the US arming one sub-tribe – the Sepai of the Shinwar, including in Achin district, in 2009 to face the Taleban. The ‘Shinwari Pact’, much hailed at the time, turned to catastrophe as the Sepai used their new-found power to grab land from the rival Alisherkhel sub-tribe, resulting in conflict within the larger tribe. This led the Alisherkhel to call in Pakistani militant groups for support and to the area sinking into chaotic militancy and violence. Intra-tribal solidarity was eroded – with devastating consequences. When Daesh threatened their lands, the weakened Shinwar were simply unable to stand against them. Their area was swiftly captured by the militants in early 2015. (For more detail on this, see here).

It is understandable then, why people fear that this fresh mobilisation and arming of civilians could again be brewing trouble in the long run. A hard look at local politics, demography and history in southern Nangrahar demonstrates a high risk that arming civilians in paramilitary forces is likely to throw the tribal and sub-tribal balance out of kilter.

Drugs and votes

Two serious issues have emerged in research on the ALP and other post-2001 militia forces – their relationship with the opium economy and with elections.

Militias have been repeatedly used since 2001 for strengthening patronage networks ahead of elections, getting the vote out, both in the form of actual and stuffed ballots, and keeping supporters of rival candidates from getting out to vote. (2) A natural tie-in between control of armed forces and of borders and provinces where drug smuggling and other criminal enterprises can earn money has also been seen. (This is not limited to militias, of course, as work on the Ministry of Interior has shown.) International Crisis Group has described this phenomena, for example, among “those ALP units with ties to factional militia leaders, often in places where Afghan powerbrokers want control of drug routes or other strategic territory” and said it gives the units effective impunity. It reports the comment of one Afghan senator: “‘Drug mafias are controlling ALP in many places… They can make a phone call from their village to a minister and avoid the chain of command.’” (3)

Nangarhar enjoys both a large vote bank, making it highly significant for presidential candidates, as well as those running in parliamentary elections and a significant role in Afghanistan’s opium industry. It ranked fifth in the ranks of poppy-cultivating provinces last year and has important border crossings for smuggling drugs out of Afghanistan and importing the precursors needed to make heroin. (4) On past experience, such a provincial profile would lead to concerns about how militia formation might forge or strengthen relations of patronage ahead of elections and about what militia forces might be used for after the battle with Daesh is (hopefully) won.

Zaher, himself, stands accused of drug smuggling. On 15 August 2011, the Attorney General’s Office summoned him by letter to answer accusations that he was the head of a drug smuggling gang (see the letter here ). His secretary and cousin Bilal Wali Muhammad had been caught with a large amount of heroin in a border police car in Takhar. ABC News reported that a manhunt was on for Zaher himself, although he was never arrested . Zaher said it amounted to a political plot against him. In the end, Bilal was sentenced to 19 years in jail, only to be pardoned just ahead of the 2009 presidential elections in a deal by President Karzai to get Bilal and Zaher’s uncle, Din Muhammad, on board as his campaign manager. ABC News also reported Afghan officials saying Karzai had wanted to name Haji Zaher as head of the border police, but a US military intelligence assessment (which the network had obtained in 2006) had “named Zahir as a drug smuggler.” (5)

Locals have alleged that Zaher benefits from smuggling and illegal checkpoints and these ‘business interests’ have been hurt by the growth of ISKP and the Taleban, reducing the territory in Nangrahar under his influence. If this is the case, getting rid of Daesh may also have financial incentives. There may also be political ones. David Mansfield, writing for AREU, said Zaher was aggrieved, after backing Ghani in the 2014 elections, that neither he nor one of his supporters got the Nangrahar governorship. Instead, it went to ‘technocrat’ Salim Khan Kunduzi, who is also nephew to the deputy leader of National Security Advisor Atmar’s Rights and Justice Party. “[T]he appointment of Kunduzi as governor,” wrote Mansfield, “was seen by Zahir as an affront; a signal that National Security Adviser Hanif Atmar was in ascendance, and a further impetus to bypass government institutions, exemplified by his establishment of a private militia.”

Whatever Zaher’s motivation is for raising anti-Daesh militias, the close working relationship with the US military the mobilisation has given him is likely to leave him permanently more powerful.

One other curiosity to note which may influence Zaher’s future prospects is that he has carved out a position mainly as an anti-ISKP figure. He has not taken a known hostile position against the Taleban. AAN was told there are channels between both parties. Local officials in Achin and Pachir wa Agam districts, as well as NDS officials, have said that, during the past two years, there has been occasional cooperation in the common fight against ISKP between the Taleban and local uprising forces, with the endorsement of local Afghan officials. (In Achin, we were told that Taleban positions were marked with a particular flag in spring 2016, so that the US would not mistakenly bomb them. Even if incorrect, the rumour indicates something interesting about public perceptions.) US air strikes against Taleban fighters in the southern Nangarhar districts have not been absent, but they have been far less frequent than attacks against the ISKP. There have also generally been few reported Taleban attacks against American forces in these areas.

Abuses and accountability

In terms of the uprising forces’ treatment of civilians, up till now, they have generally behaved well in Nangrahar. But militias loyal to Zaher did mete out criminal violence towards locals in the early years after 2001 – see detail in this 2004 report by Human Rights Watch) which documented militias loyal to Zaher and to his rival, Hazrat Ali, seizing land and other property, kidnapping civilians for ransom and extorting money. It also found their close relationship with US forces left them untouchable, politically and in terms of the Afghan criminal justice system. (6)) Not surprisingly, there is some fear that history will repeat itself.

Concerns about a wider lack of accountability and of Zaher condoning, indeed encouraging, brutality have already surfaced, most publicly in December 2015 when uprising forces loyal to Zaher beheaded a number of alleged ISKP fighters and displayed their heads on the main road. In the best case scenario those killed had been fighters hors de combat (ie prisoners, protected persons under the Geneva Conventions, making this a war crime). Locals, however, described them as “Afridi boys” who had been settled in the area for a long time; civilians who were suspected simply because they were from the same tribe and area (Khyber Agency) as many of the Daesh fighters. Zaher was unrepentant, telling reporters it had been retaliation for the beheading of four of his militiamen, “Do you think if they behead you,” he asked, “you cook them sweets?” He has posted grisly pictures of decapitated heads and militiamen with their feet on dead bodies on his Facebook page.

Accountability mechanisms governing the uprising forces in Achin have not been in place up to now. One aim of regularising the uprising forces may be to try and get better formal command and control. This could also be the reason for creating an ATA, rather than bringing additional forces into the ALP, with the hope that accountability would be stronger through the military than the police. However, at the moment, Zaher is more powerful than the provincial corps commander and it would likely be difficult for the Ministry of Defence to discipline his forces. An obvious, basic question, then, is who would actually be in charge of the militias if they were re-badged as ATA: Zaher and the other power-brokers, or the ANA?

The use of militias and their possible regularisation as ATA units in Achin and Kot is, in part, a bid to patch over the deficits in regular ANA and ANP forces. This is a recurrent reason for standing up militias: the US military and/or the Afghan government feel they do not have the time to improve regular ANSF forces and reach for the, allegedly quicker and cheaper, ‘militia option’. It may feel a simpler solution at the time, but has been shown to risk stoking up future troubles. Armed forces, established with formal command and control mechanisms and with some insulation from powerbrokers, are easier to control. However, if the US military or Afghan government had qualms about backing the armed men of a figure with a history of running abusive militias, boasting about war crimes and with official accusations against him of drug smuggling, it has not held them back. Rather, the perceived imperative of defeating Daesh won out.

The ATA in Achin and Kot – a useful place to pilot?

The location of the possible pilot test for the ATA – two districts where local militias have been raised to fight a ‘foreign enemy’ with close US military cooperation – also reveals potential flaws in rolling out the project nationally. In southern Nangrahar, there has been genuine and widespread support from the local population to fight the ISKP, despite some disquiet about future consequences. The militias here have also had extremely close cooperation with American forces, unusual in recent times given the limited nature of the US combat mission. The local militias in southern Nangrahar feel themselves monitored, one possible reason why they have held back from abusing civilians.

All of this makes for Kot and Achin being highly abnormal among Afghanistan’s many insurgent-plagued districts where the enemy is the Afghan Taleban and Afghan forces are fighting without any international presence on the ground. Nowhere else in Afghanistan can be found the same combination of an external, existential threat, the watching eyes of foreign forces and extreme animosity towards the enemy. This raises the question of whether Achin and Kot can really serve as the site of a genuine pilot project for the ATA.

 

 

(1) This also raises questions about who is and will fund the militias/ATA and, as a follow on, whether there is any external funding. (In relation to the militias, The Wall Street Journal reports security officials saying the CIA picks up most of the bills for the NDS, but that its funding is discretionary. The US military is the largest funder of the ANA.

(2) Goodhand and Hakimi described how Aref Nurzai, ally and relative by marriage of former president Karzai, used militias (known as the Community Defense Force or CDF) as “vehicles for strengthening patronage relationships in relation to the [poll].” They also describe how then Balkh governor, Nur Muhammad Atta, pre-eminent strongman in the north, was accused, “of fanning insecurity and arming local militias to disrupt elections in Pashtun areas and undermine the incumbent’s [Karzai] electoral chances and boost his rival Abdullah, a political ally of Atta.” In neighbouring Kunduz, reported Derksen, “President Karzai, Jamiati power brokers, and others vied for influence through local appointments and by giving or withholding support to local militias.” They included the provincial governor, Engineer Omar, who asked his brother-in-law, General Muhammad Daud, the provincial NDS chief, to recruit local militias to “stem the insurgency’s rise and help secure the vote.” Earlier, Human Rights Watch wrote in its 2011 report on the ALP, “Since it came to power in 2001,” reported the Afghan government has been using and paying militias, with an increase in their deployment for elections in both 2004 and 2005.” Militias were also used, to help both Karzai and Dr Abdullah, north and south.

(3) Particularly egregious among criminally-oriented militias were the Private Security Companies (PSCs) used by the international military for transport supplies and guarding bases between 2005 and 2009 and described in a 2011 US House of Representatives investigation as “warlords, strongmen, commanders, and militia leaders masquerading as PSCs.” They were involved in drug smuggling, land grabbing and other criminal activities: the House of Representatives called the sector a “protection racket.”

(4) UNODC tracked opium production rising by 43 per cent in Nangrahar last year compared to 2015. However, production has fallen markedly in the districts controlled by ISKP which banned it. Production fell in Achin from 3,004 to 698 metric tonnes and in Kot, from 2,040 to 80 metric tonnes (between 2014 and 2016).

(5) Barnett Rubin described in 2000 how the Arsala clan had become rich:

The Arsala clan (Haji Abdul Qadir [Zaher’s father] and his brothers) was at the center of the commercial development of Jalalabad, profiting from Nangarhar province’s skyrocketing opium production and using the Jalalabad airport as a center for the import of goods from Dubai for smuggling into Pakistan in alliance with Afghan and Pakistani Pashtun truckers and the local administration of the NWFP [North-West Frontier Province].

“The Political Economy of War and Peace in Afghanistan”, World Development Vol 28, No 10, pp 1789-1803, 2000.

(6) Human Rights Watch wrote:

Hazrat Ali and Haji Zahir’s commanders throughout the Nanga[r]har area operate criminal enterprises and continue to engage in numerous human rights abuses, including the seizure of land and other property, kidnapping civilians for ransom, and extorting money—as Human Rights Watch has previously documented. As noted below, U.S. and coalition forces continue to cooperate with these forces in operations against the Taliban and other insurgent groups.

 

 

 

 

 

 

 

 

Event Video
Photos

jQuery(document).ready(function(){jQuery("#isloaderfor-hnfaxg").fadeOut(2000, function () { jQuery(".pagwrap-hnfaxg").fadeIn(1000);});});

IPI and the Federal Department of Foreign Affairs (FDFA) of Switzerland co-sponsored a policy forum on September 22, 2017 to share and discuss the conclusions and recommendations of the second regional conversation on “Investing in Peace and Prevention in the Sahel-Sahara” held in N’Djamena, Chad four months ago.

That meeting, which addressed the nature of violent extremism in the region as perceived by those directly affected by it (main conclusions here), had followed the first one, in Dakar in June, 2016, and a precursor seminar in Tunis in November, 2015.

This latest discussion featured a panel of participants from the N’Djamena talks, one of whom, Jean-Daniel Biéler, Special Adviser for Central Africa, Human Security Division of the FDFA, acknowledged that violent extremism in the Sahel had not diminished since the Dakar meeting 15 months ago but asserted that he now saw “a lot of advances that are important for our understanding of what could be a preventative approach.”

“We have seen that there is no specific profile for a violent person,” he said, “but there is a profile of the groups who use violence to get to their goals, and they will use all cracks and gaps in our social structure to get through.”

To forestall that, he said, “we need to re-anchor our own political values where we are practicing them–from representative elections, to access to political expression, to environmental preservation. Communities, NGOs, and states have to take our responsibilities and open the door for dialogue wherever it is.”

Olivier Zehnder, Switzerland’s Deputy Permanent Representative to the United Nations, said the N’Djamena talks had shown that “there are more and more voices that want to gain in preventing violence. The main thing that comes out of these conversations is that we have to speak, and to speak, we have to meet.”

Steven Siqueira, Deputy Director of the UN Office of Counterterrorism, said that while it had become clear that “harsh crackdowns and heavy handed approaches can be counterproductive,” more emphasis needed to be put on developing alternative approaches. “We’ll only succeed in addressing the increasingly transnational threat of terrorism if we develop a new and comprehensive agenda for multilateral cooperation with a focus on prevention,” he said.

Specifically, he said, “the international community must do more to address the roots of radicalization including real and perceived injustices, high levels of unemployment, and grievances among young people.”

Involving women directly in negotiating for peace and preventing violence was the fervently uttered demand of Madeleine Memb, journalist and representative of MediaWomen4Peace in Cameroon. The fact that women in the region are burdened by living with debilitating personal loss and in real distress does not inhibit their ability to make a meaningful contribution, but quite the opposite, she argued.

By way of example, she said, “We questioned a woman who saw her child beheaded in front of her, and she said, ‘What I am looking for is that women need to be supported.’”

“Can women play a role in investment policy?” she asked. “I say, ‘Yes.’ At the high level, understand feminist existence, women participating actively in decision-making levels, to orient policy to take into account what they are seeing, what they are living.”

Asserting that when women go into politics, policies become more effective, she contended, “It’s time now that we give women the means, which, contrary to what you might think, is not a question of material means, but it’s psychological solutions, answers, words to reflect on their suffering, to try to understand what’s happening to them, to try to understand why their child is being radicalized.”

Aliyu Gebi, Senior Special Adviser of the Nigerian Ministry of Interior, said that though his region suffered from “weaponized poverty, layered with weaponized religion and weaponized politics,” he believed peace was still possible if organized society adjusted itself to the “reality on the ground.”

He defined peace as “the ability to allow my children to go outside and play, to go to the mosque, park, market, movies, to come back home without my worrying about where they are. Peace means mothers allowed to be mothers, fathers to be fathers, and children to be children,” he said. But he warned, “At any point in time that this balance is disturbed, there will be problems in society.”

An optimistic note was sounded by Gali Ngothé Gatta, parliament member from Chad. “The Lake Chad region is being rebuilt even though a few Boko Haram fighters are sowing death and destruction,” he said. “The first sign of progress I observed in Chad was the actors associating themselves together to help communities reorient themselves.”

Among them, he identified agricultural workers, religious leaders, women’s organizations, local politicians, members of civil society, and the international community including NGOs, the European Union and the UN.

He concluded: “The state had a monopoly on the debate, but now it’s an open debate, discussing what is going on, why they are mobilizing young children in violence.”

Youssef Mahmoud, IPI Senior Adviser, moderated the discussion.

In his first address to the United Nations, President Donald Trump gave the international community a message consistent with much of his prior rhetoric on international affairs. The President declared that the United Nations, “… was based on the vision that diverse nations could cooperate to protect their sovereignty, preserve their security, and promote their prosperity”, and these three pillars resonated strongly through his remarks. President Trump attempted to walk the tightrope between promoting the sovereignty of all nations while denouncing the behavior of “rogue nations” both domestically and in their international engagements. In a way that seems standard to the President’s domestic observers (but was likely unfamiliar to a body like the United Nations), Mr. Trump simultaneously highlighted the importance of the sovereign rights of each nation while calling for unified global action against nations who behave in ways that cause turmoil and uncertainty for the global community.

This call to collective action is grounded in the belief that well intentioned nations in the world would find it in their individual interest to combat the advances of bad actors. President Trump’s continued promise to put America first was followed by the assumption that the leaders of other nations will, and should, follow the same approach on behalf of their citizens. To further this argument, the President highlighted remarks made by President Truman, who argued that the United Nations draws its capacity from the strength of individual members who are willing to pool their strength collectively for the betterment of all. While this approach seems common sense, it is only useful to the extent that other nations share the President’s subjective approach to right action and views on what constitutes good governance.

President Trump was unwavering in his assessment that the primary threat to global security, “… is a small group of rogue regimes that violate every principle on which the United Nations is based.” The President called for international action against three bad actors in particular- North Korea, Iran, and Venezuela, noting that the governments in each of those three nations fostered horrible outcomes both for their own people and for the international community.

In a similar way, President Trump slammed Iran for, “speak(ing) openly of mass murder, vowing death to America, (and) destruction of Israel.” He also criticized the Iranian regime as a, “corrupt dictatorship behind the false guise of democracy” that sponsored terror groups that destabilize the Middle East in particular and the entire world more generally. After arguing the case that Iran is a bad actor and destabilizing force in the world, Mr. Trump castigated the Iran nuclear deal as, “an embarrassment to the United States”, and insisted that we would be hearing about the deal’s fate under his administration in short order.

While the case for collective action appears strong in the instance of North Korea and Iran, the call for the restoration of democracy in Venezuela seems to be at odds with the President’s message of sovereignty.  Make no doubt- socialism is a failed ideology, and President Trump rightly targeted the economic system as one that has spread poverty and oppression everywhere that it has been implemented. Mr. Trump also accurately suggested that it is in large part a consequence of this attempt to collectivize Venezuela’s economy that the nation’s democracy has collapsed into an increasingly dictatorial state of affairs.

Those arguments are separate, however, from the notion that Venezuela is a threat to the international order as a consequence of its economic mismanagement. To the extent that Venezuela made a genuine democratic choice to go down the path of socialism by electing Hugo Chavez to the nation’s top office in 1999, it seems suspect to violate that nation’s sovereignty on the grounds that such a decision has proven to have devastating consequences for the Venezuelan people.  While President Trump held back from again mentioning a military option in the Latin American nation, he did mark a return to full democracy as a key objective for the United Nations to pursue. Depending on the form that this objective takes, it could prove to be one of the more troubling policies put forth by the Trump administration.

In addition to his comments on the immediate state of international affairs, President Trump commented on the state of the United Nations as an institution. Against the backdrop of praise for the body’s potential to do good in the world, Mr. Trump highlighted that, “… the United Nations must reform if it is to be an effective partner in confronting threats to sovereignty, security, and prosperity”, and that, “too often the focus of (the United Nations) has not been on results, but on bureaucracy and process.” On top of these reforms, the President noted that, “The United States is one out of 193 countries in the United Nations, and yet we pay 22% of the entire budget”, and that as a consequence of the United Nations’ failures on some of President Trump’s ambitions, the United States is getting out far less than it puts into the international body.

It is also worth noting that despite the strong rhetoric directed at some trouble makers, Trump refused to offer the same sort of harsh commentary towards China and Russia for their controversial foreign policies. The President only mentioned those two nations on a single occasion, when he expressed disappointment at Russian territorial expansion into Ukraine and China’s expansionism in the South China Sea. Along this same line of reasoning, Mr. Trump was quick to point to humanitarian failings by America’s rivals while refusing to extend that argument to Saudi Arabia and other American allies that have authoritarian governments with abysmal human rights records. This cognitive dissidence is troubling, especially in light of the President’s approach to collective action by sovereign mechanisms.

Taken as a whole, the value of President Trump’s speech at the United Nations is dependent on the extent to which other nations find themselves in agreement with the President’s preferred outcomes to today’s global security challenges. Mr. Trump called for collective action against rogue regimes, yet he highlighted the importance of each individual nation’s autonomy and sovereignty in a way that his recent predecessors would not have dared to endorse. This unique balance is, then, reliant on President Trump’s ability to bring other world leaders to his perspective- it will find success or failure on his ability to make a truly good deal for the American people on the world stage. “Our respect for sovereignty is also a call to action”, President Trump said towards the end of his remarks. That claim is uniquely capable of summarizing Mr. Trumps comments to the General Assembly, and the extent to which that assumption holds will play a substantial role in the future of the Trump Foreign policy.

—

Peter Scaturro- Assistant Director of Studies at the Foreign Policy Association

The post Our Respect for Sovereignty is also a Call to Action appeared first on Foreign Policy Blogs.

POZSONY. Egyhamar nem lélegzik fel a forgalomtól terhes főváros. Bár már több mint egy éve, hogy aláírták a beruházási szerződést, a nullás körgyűrű építése egyre csak késik. A gépkocsik az Európai Mobilitás Hete ellenére sem tűntek el Pozsony utcáiról. Éppen ellenkezőleg, az útkarbantartói munkálatok és a balesetek éppen csúcsidőben okoznak jelentős torlódásokat.

GRENOBLE, DALLAS. A 48 éves Michael Schumachert Amerikába viheti felesége, hogy egy ottani agyspecialista vegye kezelésbe, ezzel új esélyt adva a F-1-es legenda számára.

NAGYVÁRAD. A Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács (KMAT) Nagyváradon tartott pénteki ülésén megállapította: a Kárpát-medencei magyar közösségek gondjainak a többsége az önrendelkezés hiányára vezethető vissza.

POZSONY. A hozzáfizetésekre vonatkozó védelmi korlát ezentúl a gyógyszereken kívül majd az egészségügyi segédeszközökre és a diétás élelmiszerfélékre is vonatkozik – javasolta az egészségügyi tárca az áruk közpénzekből való megtérítésének terjedelméről és feltételeiről szóló törvénymódosításból, amit a kormány már jóvá is hagyott.