Természetesen túl rövid idő telt el a francia elnök megválasztása óta ahhoz, hogy általános mérleget tudjunk megvonni, három tényező mellett azonban nem mehetünk el megjegyzés nélkül.
Az első az afhganisztáni csapatkivonás, melynek céljával még teljes mértékben egyet is tudunk érteni. Franciaország számára e helyszínen babér ugyan nem terem, de bebizonyították azt, hogy Dien Bien Phu óta sem sokat fejlődött a francia stratégiai gondolkodás. A csapatok jelenlétének - melyek a francia miniszterelnök szavai szerint sem Franciaország érdekei miatt tartózkodik a helyszínen - sok értelme eddgi sem volt, hiányukat viszont más régiók (pl. az afrikai) fájón érzik.
A kivonás szükségességét Sarkozy is belátta, de ő az amerikai érdekeket fontosabbnak tartotta a francia érdekeknél, az USA által tervezett kivonulás üteméhez igazítva a franciát. Hollande ezt a folyamatot hozta előre, és egyik sarkalatos választási ígérete volt, hogy 2012 végéig végre is hajtja ezt, tehát 1 évvel a Sarkozy által kitűzött dátum előtt.
A Sarkozy-féle elnöki politika folytatását itt abban látjuk, hogy a kivonás tervezetét itt is a nagypolitika döntötte el. Még véletlenül sem egyeztettek katonai szakértőkkel, mint ahogy elődje alatt ez is szokássá vált. (A Sarkozy éra alatt mindvégig kétségbeesve és hiába próbálta a francia külügyi és védelmi adminisztráció követni és megérteni az elnök rögtönzéseinek értelmét.)
Így fordulhat elő az, hogy megvalósul minden stratéga rémálma, hogy legelőbb a kvázi katonai, "harcoló", védelmet biztosító egységeket vonják ki, míg a civil francia egységek még bőven 2012 december 31 után is a térségben fognak állomásozni. Ezzel egyrészt a NATO szövetségesek védelmét gyengíti meg Hollande Franciaországa, másrészt e "kedves gesztusért" cserébe még elvárja, hogy azok gondoskodjanak civil egységei védelméről. Elképzelhető, hogy a partnerek ezt milyen lelkesedéssel fogják megtenni. Ráadásul az illogikusan fokozott mértékű és ütemű kivonás komoly többletköltséget jelent az amúgy is siralmas állapotú francia büdzsé részére, melyet az új elnök komoly szociális tervei már egyébként is fenyegetni látszanak.
A másik kérdés Damaszkusz, pontosabban a Houla-ügy kapcsán merül fel. Franciaország ismét beállt az amerikai álláspont mögé, gondolkodás és önálló vélemény nélkül, mint ez a Sarkozy érában szintén gyakorlattá vált.
Az állítólagos szír kormányerők által elkövetett, és május 26-án az ASL (Szabad Szír Hadsereg) által bejelentett mészárlás még egyáltalán nem tisztázott, túl sok az illogikus és gyanús elem.
Chirac vagy Mitterrand - főként utóbbi Assadék nagy barátja volt, Dumas külügyminisztere pedig szintén a legjobb kapcsolatot tartja fent a hivatalos szír diplomáciával - legalább megvárta volna az ENSZ vizsgálóbizottság állásfoglalását, mielőtt hivatalosan kiutasítja egy korábban oly hosszú évtizedekig baráti rezsim nagykövetét. Egy olyan megosztott ellenzéknek adva hitelt ezzel, mely már eddig sem francia-barátságáról és az emberi jogok tiszteletéről adott vált híressé, valamint a belső leszámolások is gyakoriak az etnikailag és vallásilag különböző felkelő egységek között. Aligha gondoljuk, hogy egy "líbiaizálódó", szétesett és belső harcok által gyengített Szíria lenne fontosabb a francia érdekek számára, mint egy (legalábbis eddig) stabil, franciabarát rezsimmel rendelkező...
Harmadikként azt a nem túl bölcs lépést kell megemlítenünk, mellyel Hollande kormányát az első naptól fogva egy hónapra légüres térbe pozícionálta át. A 2000-es évek alkotmány- és választójogi reformjait követően a 7 éves elnöli ciklust 5 évre csökkentették és az elnökválasztásokat összhangba hozták a törvényhozási választásokkal. Ennek elvileg az lett a célja, hogy kizárja a cohabitaton lehetőségét a rendszerből (azaz mikor más párt adja a köztársasági elnököt és a miniszterelnököt). A rendszerint májusi elnökválasztás és a júniusi törvényhozási választások között azonban maradt 1 hónapnyi "légüres tér". Ha az elnök újráz, vagy ugyanaz a párt adja, mint a leköszönő elődjét, akkor elvileg nincs gond, a hivatalban lévő kormány ügyvezetőként működhetne a választásokig. Chirac azonban nem ezt a gyakorlatot honosította meg 2002-ben, hanem azt, hogy a hivatalban lévő kormány (2002-ben még baloldali, 2007-ben, Sarkozy győzelmekor már jobboldali, de a párton belüli ellenfélhez, Chirachoz köthető) lemond.
Az új rendszer a másik verziót is elég szerencsétlenül szabályozza : a hivatalban lévő kormány rendszerint lemond a vesztett elnökválasztás után, ha a távozó elnök pártjához kötődik. Az új elnök pedig úgy nevezi ki kabinetjét, hogy lényegében meg sem várja a júniusi választások eredményét, melyek akár teljesen felülírhatják elképzeléseit. Márpedig ha a júniusi választásokat az elnök pártja elveszti és koalíciós partnereivel sem képes többségi kormányt alkotni, akkor - pestiesen szólva - az egész frissen kinevezett kormány "mehet a levesbe". Erre a jelenlegi helyzetben komoly, 50%-os esély van az UMP és a PS fej-fej melletti közvéleménykutatási eredményei miatt. (A választások június 10-én és 17-én lesznek.) Csattanós kritika lenne az új rendszerre nézve, ha mégis cohabitation alakulna ki.
Hollande mindezt még azzal "fejelte meg", hogy kijelentette, még győzelem esetén is távoznia kell azon minisztereinek, akiknek egyéniben nem sikerül többséget (relatív többség, mely plusz még minimum a választásra jogosultak 25%-át fedi adott körzetben) szerezniük. Ezzel aztán végképp kihúzta a szőnyeget kormányának, az Ayrault kormány tagjai alól...
Összefoglalva eddig nem igen látjuk a Hollande-által beharangozott változást a "normális Franciaország" "normális diplomáciájának" kialakítását.
Türke András István
(Paris)