Feed aggregator

Íme a Franciapolitika legújabb TV-adásai, a Heti TV-vel együttműködésben.

The post A Franciapolitika legújabb adásai: antiszemitizmus, sárga mellényesek, és 2017 emlékei appeared first on Francia politika.

Tegnap este egy dolog teljesen egyértelmű volt: papírforma szerint alakult az élen a sorrend, a Nemzeti Tömörülés és Marine Le Pen ha kicsivel is, de nyert.  Le Pen logikusan és természetesen azonnal támadásba lendült, követelte a Nemzetgyűlés feloszlatását, az elnöki párt pedig igyekezett minimalizálni az egy százalékot el nem érő különbséget-vereséget. Vagyis elindult az értelmezési …

Continue reading "EP-választás ’19: Le Pen nyert, de Macron sem zokog"

The post EP-választás ’19: Le Pen nyert, de Macron sem zokog appeared first on Francia politika.

Aktivizálta magát Emmanuel Macron köztársasági elnök az európai parlamenti választási kampányban, nyilatkozataiban pedig alapvetően Marine Le Pent és a Nemzeti Tömörülést támadja. Marine Le Pen pedig visszalő. Természetesen. Újrajátsszák a 2017-es elnökválasztást, ahogy sokan gondolják? Visszavágó, vagy másról van szó? Aktivizálódó Macron, visszalövő Le Pen Az utolsó hetekben de facto Macron elnök vette át a …

Continue reading "Visszavágó Macron és Le Pen között, vagy valami más?"

The post Visszavágó Macron és Le Pen között, vagy valami más? appeared first on Francia politika.

A napokban több olyan felmérés is érkezett (pl. itt), amely azt mutatta, hogy a fej-fej mellett haladó LREM / RN-páros helyet cserélt az élen (de vannak olyanok is, amelyek fej-fej melletti állást mutatnak). Eddig az Emmanuel Macron-féle En Marche (LREM) tisztán vezette a pártpreferenciák versenyét. Most azonban úgy tűnik, meglódult a Marine Le Pen-féle Rassemblement …

Continue reading "LREM vs. RN: érdekes lesz-e a kampányhajrá?"

The post LREM vs. RN: érdekes lesz-e a kampányhajrá? appeared first on Francia politika.

Világnak világa – gondolatok a nemzetközi rendről
2019. március. 13. 10:15 VILÁG
szerző: dr. Fehér Zoltán
Eredeti megjelenés helye : HVG.hu

Az EU-n és a NATO-n, a liberális nemzetközi renden kívül nincs élet számunkra. Fehér Zoltán hozzászólása a Beszélgetések a jövöről vitasorozat geostratégiai fejezetéhez.

Az elmúlt időszakban felerősödött azoknak a hangja, akik a jelenlegi világrend felbomlása miatt aggódnak. Ennek nyomán az amerikai külpolitikai gondolkodók körében komoly vita alakult ki ezen világrend mibenlétéről. Üdvözlendő, hogy az ezzel kapcsolatos gondolkodásba bekapcsolódott a magyar szellemi élet is.

De voltaképpen milyen világrendről is van szó? Hogy jobban megértsük, mit is temetnek a gondolkodóink, röviden merítsünk a nemzetközi kapcsolatok elméletéből. A nagy múlttal rendelkező „erőegyensúly elmélet” lényege, hogy adott időszakokban a világ nagyhatalmai egymást ellensúlyozzák annak érdekében, hogy egyikük se törhessen hegemóniára. Ezt legélesebben a neorealista Kenneth Waltz elmélete képviseli. A szintén neorealista Robert Gilpin „hegemón stabilitás elmélete” szerint azonban a nemzetközi rendszerben a stabilitást pont egy nagyhatalom hegemón pozícióba jutása hozhatja el, mivel az általa irányított világrend nem a rivális nagyhatalmak küzdelmén alapszik, amely természeténél fogva instabil, hanem a hegemón által a többi hatalom számára biztosított stabil renden.

Jómagam úgy tartom, hogy a II. világháború után két párhuzamos nemzetközi rend is kialakult: Waltz és Gilpin elmélete egyszerre érvényes az elmúlt 75 évre. A két párhuzamos szervezeti keret közül az egyik a bipoláris világrend, az Egyesült Államok és a Szovjetunió, valamint szövetségesi köreik kényszerű egymás mellett élése. Ez egyértelműen az erőegyensúly elméletén alapult.

Mindeközben az Egyesült Államok 1945 után lerakta saját hegemón rendszerének alapjait is. Ez inkább Gilpin elméletébe illik. Amerika a saját nemzetközi térfelén kiépítette biztonsági szövetségesi rendszerét (NATO, partnerség Japánnal, Dél-Koreával stb.), létrehozta a szabadkereskedelem rendszerét (GATT, WTO) és a nemzetközi pénzügyi-gazdasági szervezeteket (Világbank, IMF), összességében kialakítva egy párhuzamos nemzetközi rendet. De gyakorlatilag az ENSZ létrejötte is ebbe az építkezésbe illeszkedett, ahogy az európai integráció is. Az ún. liberális nemzetközi rend kifejezés – amelyet G. John Ikenberrynek köszönhetünk – erre, az Egyesült Államok által létrehozott nemzetközi rendre alkalmazható leginkább, amely a demokrácia és a piacgazdaság értékeire támaszkodik.

Az erőegyensúlyon nyugvó bipoláris rend a Szovjetunió bukásával 1989-1991-ben felbomlott, megmaradt viszont a liberális nemzetközi rend, amelyet az Egyesült Államok és szövetségesei igyekeznek globálissá tenni. Közép-Kelet- és Délkelet-Európa, valamint Dél-Ázsia számos országa sorra ágyazódtak be ebbe a rendszerbe. A liberális nemzetközi renddel azonban szemben áll két nagyhatalom. Oroszország és Kína az 1990-es évek amerikai „unipoláris pillanatából” való felocsúdásuk után újra Amerikával és az általa irányított nemzetközi renddel szemben határozták meg magukat, valamint elindították az annak felbomlasztására irányuló erőfeszítéseiket.

Az Amerikával és a nemzetközi renddel szembeni ellenállás nem választható el attól sem, hogy az Egyesült Államok a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat követően saját maga is rontott a helyzetén. Új, arrogáns háborúkba kezdett (Afganisztán, Irak), amelyek a vietnamihoz hasonló, megnyerhetetlen és költséges küzdelmekké váltak a helyi fegyveres ellenállással szemben.

Amerika és a liberális rend így sok tűz közé került a 2010-es évekre. Mindezt tetézi, hogy a közel-keleti háborúktól és Amerika túl széles nemzetközi szerepétől megcsömörlött, hazai problémáit fontosabbnak tartó amerikai tömegek 2016-ban Donald Trump személyében egy populista-nacionalista jelöltet választottak elnökké, aki elindította Amerika fokozatos kivonulását a liberális nemzetközi rendből.

***

Az Egyesült Államok ma a legerősebb gazdasági, politikai és katonai erővel rendelkező ország – mégis évtizedek óta vita tárgyát képezi, hogy hanyatlóban van-e. 1987-ben Paul Kennedy „A nagyhatalmak tündöklése és bukása” című könyve indította el a legjelentősebb ilyen vitát, amelyben ő és társai azt képviselték, hogy Amerika (gazdasági) előnye riválisaival szemben folyamatosan csökken, s Japán letaszíthatja az Egyesült Államokat a trónról. Velük szemben álltak Joseph Nye és mások, akik szerint Amerika ezt a kihívást is túléli, és primátusát megtartja.

Nincs új a nap alatt: jelenleg egy hasonló vita zajlik arról, vajon az Egyesült Államok meg tudja-e őrizni vezető szerepét Kínával szemben. Graham Allison szerint Kína már megelőzte Amerikát gazdaságilag, ha a két nagyhatalom GDP-jét az ún. vásárlóerő-paritás alapján számoljuk. Nye ebben a vitában is azt vallja: Amerika túléli ezt a meccset is, mivel Kínának nagyon sok területen egyelőre behozhatatlan lemaradása van.

Én a két tábor között, érveiket mérlegelve úgy látom: az Egyesült Államok előnye ugyan valóban csökken a „trónját ostromló” államokkal, elsősorban Kínával szemben, amit nevezhetünk relatív hanyatlásnak, azonban Amerika várhatóan ennek az évszázadnak a végéig még biztosan a legerősebb gazdasági, politikai és katonai hatalom marad. Ahhoz persze, hogy Washington képes legyen helytállni ebben az egyre keményebb versenyben, energiáit az elmúlt évtizedek közel-keleti háborúi helyett egyre inkább a belföldi problémái kezelésére kell fordítsa (infrastruktúra, oktatás, egészségügy, demokrácia válsága).

***

Amerika vezető szerepét jelenleg tehát Kína és Oroszország fenyegeti – különbség van azonban a két kihívó helyzetében.

Oroszország Putyin elnök regnálásának kezdete óta revizionista hatalommá vált, a Szovjetunióhoz hasonlóan ismételten Amerika fő kihívója kíván lenni. Ez tetten érhető az orosz külpolitika számos megnyilvánulásában a Krím félsziget annektálásán és a szíriai háborúba való bekapcsolódáson keresztül az EU–NATO országokkal szembeni ún. hibrid hadviselésig. Moszkva igyekszik aláásni a Washington által vezetett nemzetközi rendet, a nyugati integráció intézményeit. Oroszország azonban strukturális értelemben nem valódi kihívója Amerikának: ugyan katonai nagyhatalom, de csak gazdasági kishatalom. Sem gazdasági ereje, sem szövetségesi köre, sem aggasztó demográfiai trendjei nem teszik lehetővé számára, hogy valódi nagyhatalmi igényekkel lépjen fel.

Kína viszont strukturális értelemben is valódi kihívója az Egyesült Államoknak. Gazdaságilag Amerika után szorosan a második hatalom a világon, katonailag egyelőre elmarad tőle, sőt Oroszországtól is, de az elmúlt két évtizedben páratlan katonai fejlesztési programot hajtott végre, amit folytatni fog. Kína hatalmi pozíciója talán politikailag a leggyengébb: szövetségesei gyakorlatilag nincsenek, az ún. soft power kapacitásain van mit erősítenie, régiójában elszigetelt. De a pekingi vezetés – különösen Hszi Csin-ping 2012-es hivatalba lépése óta – nagyon igyekszik e hátrányai ledolgozásán. Fontos eszköze ennek a gazdasági hatalma növelésére, politikai befolyása erősítésére, szövetségesi körének bővítésére és katonai jelenlétének kiszélesítésére egyaránt alkalmas Új Selyemút kezdeményezés. Az elmúlt években pedig az is felmerült (ld. Davos 2017), hogy Kína nem is lebontani kívánja a nemzetközi rendet, hanem átvenni annak vezetését Amerikától.

Végül szót kell ejteni az Európai Unióról, amely Amerika mellett a liberális nemzetközi rend másik alappillére. Sajnos, az EU másfél évtizede válságról válságra bukdácsol, a világpolitikában pedig nem tett szert súlyának megfelelő befolyásra. Fordított a helyzet, mint Oroszország esetében: az EU gazdasági nagyhatalom, de komoly katonai és politikai erővel nem rendelkezik. Ezzel együtt az EU, joganyaga és tagállamai integráns részei a liberális nemzetközi rendnek. A tagállamok számára továbbra sem kínálkozik jobb alternatíva, mint az EU-ban maradni és az integrációt mélyíteni-bővíteni, azok pedig, mint Nagy-Britannia, akik a távozás mellett döntenek, könnyen a senki földjén találják magukat. Az EU-nak és tagállamainak a nemzetközi porondon továbbra is arra kell törekedniük, hogy a liberális nemzetközi rendet erősítsék és az Egyesült Államok legszorosabb partnerei legyenek, amelynek fő akadályát jelenleg nem az EU-elit, hanem inkább Trump amerikai elnök (EU- és NATO-ellenes) külpolitikája jelenti.

***

A jelenlegi, bizonytalan világpolitikai helyzetben a Magyarországhoz hasonló méretű és jelentőségű államoknak ügyelniük kell, hogy a körülöttük tomboló viharok el ne sodorják őket. A legjobb stratégia, ha lehorgonyoznak egy erős szövetségi rendszer mellett, s azon belül minél erősebb szerepet vívnak ki maguknak.

Magyarország számára az euroatlanti családhoz, a liberális nemzetközi rendhez csatlakozás évtizedes álom volt, de a Nyugathoz tartozás valójában a magyar nemzet ezeréves ambíciója. Ez az álom az elmúlt két évtizedben NATO- és EU-tagságunkkal megvalósult. Végre hazatértünk. Ezt a pozíciót nem szabad feláldozni a keletről jövő szirénhangokért, amelyek a Nyugat és Kelet között hidat képező Magyarország ígéretével csábítanak, miközben a senki földjére vezetnek. Magyarországnak az EU-ban, a NATO-ban, Amerika legszorosabb szövetségesei közt van a helye – ezért a helyért megküzdöttünk.

Hogy nehéz idők várnak ránk az EU-ban és a NATO-ban? Minden bizonnyal. De az EU-n és a NATO-n, a liberális nemzetközi renden kívül nincs élet számunkra.

A szerző Magyarország korábbi törökországi id. ügyvivője, jelenleg a bostoni Fletcher School keretében működő Stratégiai Tanulmányok Központja tudományos főmunkatársa és a Massachusetts Institute of Technology oktatója.

Világnak világa – gondolatok a nemzetközi rendről
2019. március. 13. 10:15 VILÁG
szerző: dr. Fehér Zoltán
Eredeti megjelenés helye : HVG.hu

Az EU-n és a NATO-n, a liberális nemzetközi renden kívül nincs élet számunkra. Fehér Zoltán hozzászólása a Beszélgetések a jövöről vitasorozat geostratégiai fejezetéhez.

Az elmúlt időszakban felerősödött azoknak a hangja, akik a jelenlegi világrend felbomlása miatt aggódnak. Ennek nyomán az amerikai külpolitikai gondolkodók körében komoly vita alakult ki ezen világrend mibenlétéről. Üdvözlendő, hogy az ezzel kapcsolatos gondolkodásba bekapcsolódott a magyar szellemi élet is.

De voltaképpen milyen világrendről is van szó? Hogy jobban megértsük, mit is temetnek a gondolkodóink, röviden merítsünk a nemzetközi kapcsolatok elméletéből. A nagy múlttal rendelkező „erőegyensúly elmélet” lényege, hogy adott időszakokban a világ nagyhatalmai egymást ellensúlyozzák annak érdekében, hogy egyikük se törhessen hegemóniára. Ezt legélesebben a neorealista Kenneth Waltz elmélete képviseli. A szintén neorealista Robert Gilpin „hegemón stabilitás elmélete” szerint azonban a nemzetközi rendszerben a stabilitást pont egy nagyhatalom hegemón pozícióba jutása hozhatja el, mivel az általa irányított világrend nem a rivális nagyhatalmak küzdelmén alapszik, amely természeténél fogva instabil, hanem a hegemón által a többi hatalom számára biztosított stabil renden.

Jómagam úgy tartom, hogy a II. világháború után két párhuzamos nemzetközi rend is kialakult: Waltz és Gilpin elmélete egyszerre érvényes az elmúlt 75 évre. A két párhuzamos szervezeti keret közül az egyik a bipoláris világrend, az Egyesült Államok és a Szovjetunió, valamint szövetségesi köreik kényszerű egymás mellett élése. Ez egyértelműen az erőegyensúly elméletén alapult.

Mindeközben az Egyesült Államok 1945 után lerakta saját hegemón rendszerének alapjait is. Ez inkább Gilpin elméletébe illik. Amerika a saját nemzetközi térfelén kiépítette biztonsági szövetségesi rendszerét (NATO, partnerség Japánnal, Dél-Koreával stb.), létrehozta a szabadkereskedelem rendszerét (GATT, WTO) és a nemzetközi pénzügyi-gazdasági szervezeteket (Világbank, IMF), összességében kialakítva egy párhuzamos nemzetközi rendet. De gyakorlatilag az ENSZ létrejötte is ebbe az építkezésbe illeszkedett, ahogy az európai integráció is. Az ún. liberális nemzetközi rend kifejezés – amelyet G. John Ikenberrynek köszönhetünk – erre, az Egyesült Államok által létrehozott nemzetközi rendre alkalmazható leginkább, amely a demokrácia és a piacgazdaság értékeire támaszkodik.

Az erőegyensúlyon nyugvó bipoláris rend a Szovjetunió bukásával 1989-1991-ben felbomlott, megmaradt viszont a liberális nemzetközi rend, amelyet az Egyesült Államok és szövetségesei igyekeznek globálissá tenni. Közép-Kelet- és Délkelet-Európa, valamint Dél-Ázsia számos országa sorra ágyazódtak be ebbe a rendszerbe. A liberális nemzetközi renddel azonban szemben áll két nagyhatalom. Oroszország és Kína az 1990-es évek amerikai „unipoláris pillanatából” való felocsúdásuk után újra Amerikával és az általa irányított nemzetközi renddel szemben határozták meg magukat, valamint elindították az annak felbomlasztására irányuló erőfeszítéseiket.

Az Amerikával és a nemzetközi renddel szembeni ellenállás nem választható el attól sem, hogy az Egyesült Államok a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat követően saját maga is rontott a helyzetén. Új, arrogáns háborúkba kezdett (Afganisztán, Irak), amelyek a vietnamihoz hasonló, megnyerhetetlen és költséges küzdelmekké váltak a helyi fegyveres ellenállással szemben.

Amerika és a liberális rend így sok tűz közé került a 2010-es évekre. Mindezt tetézi, hogy a közel-keleti háborúktól és Amerika túl széles nemzetközi szerepétől megcsömörlött, hazai problémáit fontosabbnak tartó amerikai tömegek 2016-ban Donald Trump személyében egy populista-nacionalista jelöltet választottak elnökké, aki elindította Amerika fokozatos kivonulását a liberális nemzetközi rendből.

***

Az Egyesült Államok ma a legerősebb gazdasági, politikai és katonai erővel rendelkező ország – mégis évtizedek óta vita tárgyát képezi, hogy hanyatlóban van-e. 1987-ben Paul Kennedy „A nagyhatalmak tündöklése és bukása” című könyve indította el a legjelentősebb ilyen vitát, amelyben ő és társai azt képviselték, hogy Amerika (gazdasági) előnye riválisaival szemben folyamatosan csökken, s Japán letaszíthatja az Egyesült Államokat a trónról. Velük szemben álltak Joseph Nye és mások, akik szerint Amerika ezt a kihívást is túléli, és primátusát megtartja.

Nincs új a nap alatt: jelenleg egy hasonló vita zajlik arról, vajon az Egyesült Államok meg tudja-e őrizni vezető szerepét Kínával szemben. Graham Allison szerint Kína már megelőzte Amerikát gazdaságilag, ha a két nagyhatalom GDP-jét az ún. vásárlóerő-paritás alapján számoljuk. Nye ebben a vitában is azt vallja: Amerika túléli ezt a meccset is, mivel Kínának nagyon sok területen egyelőre behozhatatlan lemaradása van.

Én a két tábor között, érveiket mérlegelve úgy látom: az Egyesült Államok előnye ugyan valóban csökken a „trónját ostromló” államokkal, elsősorban Kínával szemben, amit nevezhetünk relatív hanyatlásnak, azonban Amerika várhatóan ennek az évszázadnak a végéig még biztosan a legerősebb gazdasági, politikai és katonai hatalom marad. Ahhoz persze, hogy Washington képes legyen helytállni ebben az egyre keményebb versenyben, energiáit az elmúlt évtizedek közel-keleti háborúi helyett egyre inkább a belföldi problémái kezelésére kell fordítsa (infrastruktúra, oktatás, egészségügy, demokrácia válsága).

***

Amerika vezető szerepét jelenleg tehát Kína és Oroszország fenyegeti – különbség van azonban a két kihívó helyzetében.

Oroszország Putyin elnök regnálásának kezdete óta revizionista hatalommá vált, a Szovjetunióhoz hasonlóan ismételten Amerika fő kihívója kíván lenni. Ez tetten érhető az orosz külpolitika számos megnyilvánulásában a Krím félsziget annektálásán és a szíriai háborúba való bekapcsolódáson keresztül az EU–NATO országokkal szembeni ún. hibrid hadviselésig. Moszkva igyekszik aláásni a Washington által vezetett nemzetközi rendet, a nyugati integráció intézményeit. Oroszország azonban strukturális értelemben nem valódi kihívója Amerikának: ugyan katonai nagyhatalom, de csak gazdasági kishatalom. Sem gazdasági ereje, sem szövetségesi köre, sem aggasztó demográfiai trendjei nem teszik lehetővé számára, hogy valódi nagyhatalmi igényekkel lépjen fel.

Kína viszont strukturális értelemben is valódi kihívója az Egyesült Államoknak. Gazdaságilag Amerika után szorosan a második hatalom a világon, katonailag egyelőre elmarad tőle, sőt Oroszországtól is, de az elmúlt két évtizedben páratlan katonai fejlesztési programot hajtott végre, amit folytatni fog. Kína hatalmi pozíciója talán politikailag a leggyengébb: szövetségesei gyakorlatilag nincsenek, az ún. soft power kapacitásain van mit erősítenie, régiójában elszigetelt. De a pekingi vezetés – különösen Hszi Csin-ping 2012-es hivatalba lépése óta – nagyon igyekszik e hátrányai ledolgozásán. Fontos eszköze ennek a gazdasági hatalma növelésére, politikai befolyása erősítésére, szövetségesi körének bővítésére és katonai jelenlétének kiszélesítésére egyaránt alkalmas Új Selyemút kezdeményezés. Az elmúlt években pedig az is felmerült (ld. Davos 2017), hogy Kína nem is lebontani kívánja a nemzetközi rendet, hanem átvenni annak vezetését Amerikától.

Végül szót kell ejteni az Európai Unióról, amely Amerika mellett a liberális nemzetközi rend másik alappillére. Sajnos, az EU másfél évtizede válságról válságra bukdácsol, a világpolitikában pedig nem tett szert súlyának megfelelő befolyásra. Fordított a helyzet, mint Oroszország esetében: az EU gazdasági nagyhatalom, de komoly katonai és politikai erővel nem rendelkezik. Ezzel együtt az EU, joganyaga és tagállamai integráns részei a liberális nemzetközi rendnek. A tagállamok számára továbbra sem kínálkozik jobb alternatíva, mint az EU-ban maradni és az integrációt mélyíteni-bővíteni, azok pedig, mint Nagy-Britannia, akik a távozás mellett döntenek, könnyen a senki földjén találják magukat. Az EU-nak és tagállamainak a nemzetközi porondon továbbra is arra kell törekedniük, hogy a liberális nemzetközi rendet erősítsék és az Egyesült Államok legszorosabb partnerei legyenek, amelynek fő akadályát jelenleg nem az EU-elit, hanem inkább Trump amerikai elnök (EU- és NATO-ellenes) külpolitikája jelenti.

***

A jelenlegi, bizonytalan világpolitikai helyzetben a Magyarországhoz hasonló méretű és jelentőségű államoknak ügyelniük kell, hogy a körülöttük tomboló viharok el ne sodorják őket. A legjobb stratégia, ha lehorgonyoznak egy erős szövetségi rendszer mellett, s azon belül minél erősebb szerepet vívnak ki maguknak.

Magyarország számára az euroatlanti családhoz, a liberális nemzetközi rendhez csatlakozás évtizedes álom volt, de a Nyugathoz tartozás valójában a magyar nemzet ezeréves ambíciója. Ez az álom az elmúlt két évtizedben NATO- és EU-tagságunkkal megvalósult. Végre hazatértünk. Ezt a pozíciót nem szabad feláldozni a keletről jövő szirénhangokért, amelyek a Nyugat és Kelet között hidat képező Magyarország ígéretével csábítanak, miközben a senki földjére vezetnek. Magyarországnak az EU-ban, a NATO-ban, Amerika legszorosabb szövetségesei közt van a helye – ezért a helyért megküzdöttünk.

Hogy nehéz idők várnak ránk az EU-ban és a NATO-ban? Minden bizonnyal. De az EU-n és a NATO-n, a liberális nemzetközi renden kívül nincs élet számunkra.

A szerző Magyarország korábbi törökországi id. ügyvivője, jelenleg a bostoni Fletcher School keretében működő Stratégiai Tanulmányok Központja tudományos főmunkatársa és a Massachusetts Institute of Technology oktatója.

Zoltán Gálik – Anna Molnár (ed.)
Regional and Bilateral Relations of the European Union
Publisher : Dialóg Campus (NKE)

with the contribution of the Europa Varietas Institute
More details

18-19 février 2019 Institut polonais des affaires internationales
compte rendu rédigé par Kinga Torbicka

Le 18 février 2019, à l'Institut polonais des affaires internationales a eu lieu la conférence "Renforcer l'économie de l'UE: la perspective V4-France”. Elle s'est déroulée dans le cadre du projet "Développement d'une nouvelle voie pour une coopération renforcée et améliorée V4-France" (cofinancée par les gouvernements de la République tchèque, de la Hongrie, de la Pologne et de la Slovaquie grâce aux subventions du Fonds international de Visegrad). Le lendemain ont eu lieu des ateliers d'experts sur la compétitivité et l'intégration dans l'Union européenne de la perspective du groupe de Visegrad et de la France ainsi que sur l'avenir de „l'Europe sociale”.

En tant qu'organisation régionale à forte ambition géopolitique et économique, le groupe Visegrad doit redéfinir ses relations avec la France comme l'un des partenaires stratégiques en Europe. La volonté de renforcer le partenariat franco-allemand sur le forum européen, l'approche du Brexit va changer l'avenir du processus décisionnel au niveau de l'UE, sa dynamique de pouvoir et la construction d'une coalition. La nouvelle situation reste sans aucune doute un défi pour l’unité du V4 et la défense de leurs intérêts communs. Par conséquent, il est nécessaire de trouver un niveau de coopération socio-économique bilatérale et / ou multilatérale entre le V4 et la France.

Durant la première journée la conférence a servi aux échanges parmi des invités. Selon Daniel Bartha (Centre d'intégration euro-atlantique et de démocratie) du point de vue du pragmatisme économique, la France reste et restera à jamais un partenaire plus important pour la Hongrie que d’un point de vue politique. Vincent Biret (Conseiller pour les affaires économiques de l'ambassade de France en Pologne) estime que la coopération entre la France et le V4 crée des fondements importants pour la coopération au niveau de l'UE.

Emmanuel Macron, dans son discours à la Sorbonne à Paris le 26 septembre 2017, a souligné la nécessité de réformes dans l'UE afin de protéger l'économie européenne. Pour la France, le V4 reste un partenaire économique important en Europe. Une éventuelle coopération peut avoir lieu dans le cadre du marché unique numérique. Cette position est partagée par Martin Michelot (Institut Européen pour la politique européenne).

La République tchèque considère la France comme un partenaire important dans le commerce et l’investissement. Matej Navrátil (Département des sciences politiques, Université Comenius) a souligné que le V4 reste une force économique régionale importante. La Slovaquie, en tant que membre de la zone euro, participe à presque tous les projets ID. Selon Sebastian Płóciennik (Institut polonais des affaires internationales), l'Allemagne, en raison de sa proximité avec les pays du V4 et de la vigueur de son économie, reste un partenaire économique important en tant que facteur d'équilibre de la coopération germano-française.

L’adaptation des réglementations légales, y compris les réglementations fiscales, au développement de la coopération économique dans de nouveaux domaines, tels que les nouvelles technologies, l’innovation, le secteur bancaire et les infrastructures, constitue le défi le plus important auquel sont actuellement confrontés les pays de V4. Le projet de la création d’une zone de développement industriel en Europe centrale à l’instar de la "Silicon Valley” constitue un défi pour l’avenir.

Il est important de montrer la coopération entre le V4 et la France dans un contexte européen. Il existe de nombreux problèmes communs dans lesquels il est possible de rapprocher (ou non) le V4 de la France: le budget de l'UE, le changement climatique, la Chine, l'union bancaire et les règles de la compétitivité.

Un rapport spécial sera publié à la fin de 2019.

----------

18-19 luty 2019 Polski Instytut Spraw Międzynarodowych
Konferencja i warsztaty „Wzmocnienie gospodarki UE: perspektywa V4-Francja”

18 lutego 2019 roku w Polskim Instytucie Spraw Międzynarodowych miała miejsce konferencja „Wzmocnienie gospodarki UE: perspektywa V4-Francja” zorganizowana w ramach projektu „Opracowanie nowej drogi dla wzmocnionej i ulepszonej współpracy V4-Francja” (współfinansowany przez rządy Czech, Węgier, Polski i Słowacji poprzez granty Wyszehradzkie z Międzynarodowego Funduszu Wyszehradzkiego). Następnego dnia miały miejsce warsztaty ekspertów dotyczące konkurencyjności i integracji w Unii Europejskiej z perspektywy Grupy Wyszehradzkiej i Francji oraz przyszłości „Europy socjalnej”.

Grupa Wyszehradzka jako organizacja regionalna z silnymi ambicjami geopolitycznymi i gospodarczymi w zaistniałej sytuacji musi przedefiniować swoje relacje z Francją, jako jednym ze strategicznych partnerów w Europie. Chęć wzmocnienia partnerstwa francusko-niemieckiego na forum europejskim, zbliżający się Brexit zmienią przyszłość procesu decyzyjnego na szczeblach UE, jej dynamikę władzy i budowanie koalicji. Nowa sytuacja stanowi bez wątpienia wyzwanie dla jedności V4 i obrony wspólnych interesów. Wobec tego konieczne jest znalezienie płaszczyzny społeczno-ekonomicznej współpracy bilateralnej i/lub multilateralnej między V4 a Francją.

Według Daniel Bartha (Centre for Euro-Atlantic Integration and Democracy). Z punktu widzenia ekonomicznego pragmatyzmu Francja jest i będzie dla Węgier ważniejszym partnerem niż z perspektywy politycznej. Vincent Biret (Conseiller do spraw ekonomicznych Ambasady Francji w Polsce) uważa, że współpraca między Francją a V4 stwarza ważne fundamenty kooperacji na płaszczyźnie UE. Emmanuel Macron w swojej przemowie na Sorbonie w Paryżu 26 września 2017 roku podkreślał, że w UE jest potrzeba reform aby chronić gospodarkę europejską. Dla Francji V4 pozostaje ważnym partnerem gospodarczym w Europie. Potencjalna możliwa współpraca może odbywać się w ramach jednolitego rynku cyfrowego. Stanowisko to podziela Martin Michelot (EUROPEUM Institute for European Policy). Republika Czeska postrzega Francję jako istotnego partnera w wymianie handlowej i inwestycjach. Matej Navrátil (Departament of Poliitcal Science, Comenius University) podkreślił, że V4 pozostaje znaczącą regionalną siłą ekonomiczną.

Słowacja jako członek strefy euro uczestniczy w prawie wszystkich projektach DI. Zdaniem Sebastiana Płóciennika (Polski Instytut Spraw Międzynarodowych) Niemcy ze względu na bliskie sąsiedztwo z krajami V4 i silną gospodarką pozostają ważnym partnerem ekonomicznym jako czynnik równoważący współpracę Niemcy-Francja. Najważniejszym wyzwaniem jakie stoi obecnie przed państwami V4 to dostosowanie regulacji prawnych, w tym podatkowych do rozwoju współpracy gospodarczej w nowych dziedzinach, takich jak nowe technologie, innowacyjność, sektor bankowy, infrastruktura. Takim wyzwaniem może być stworzenie w Europie Środkowej na wzór „silicon valley” strefy rozwoju przemysłowego.

Ważne pozostaje ukazanie współpracy między V4 a Francją w kontekście europejskim. Pojawia się dużo wspólnych problemów, w których pojawia się możliwość zbliżenia (lub nie) między V4 a Francją: budżet UE, zmiany klimatyczne, Chiny, unia bankowa, zasady konkurencyjności.

Podsumowaniem dwudniowego spotkania ma być raport, który będzie opublikowany pod koniec 2019 roku.

A kínai elnök Tajvannal kapcsolatos kijelentései nagy port kavartak a nemzetközi sajtóban.

Január másodikán Xi Jinping kínai államfő egy Tajvannal kapcsolatos beszédet tartott. A beszéd hivatalosan egy 1979-es pekingi kongresszusi nyilatkozat évfordulója miatt volt esedékes. Negyven éve a Teng Xiaoping vezette Kína (miután rendezte viszonyát az Egyesült Államokkal) ebben a nyilatkozatban határozta el magát először nyíltan az ország „újraegyesítésére”.
Xi keddi beszédében hangsúlyozta, hogy az egyesítés a történelem természetes folyamata, és kiemelt helyen szerepel elnöksége céljai között. Tajvan státusza nem lehet vita tárgya, és hasonlóan elődeihez, Xi újra felajánlotta az „egy ország, két rendszer” elvét a szigetnek. Bár a békés újraegyesítés a cél, Xi a következő mondatban már felvetette az erőszak alkalmazását is, amennyiben Tajpej passzív maradna. Kifejtette, a ”tajvani kérdés” kínai belügy, és bármiféle külső beavatkozás elfogadhatatlan. Ez a kijelentés egyértelműen az Egyesült Államoknak szólt, mely fenntartja baráti, ugyanakkor formális kapcsolatait Tajvannal, és egy 1979-es bipoláris megállapodás szerint lehetőségeihez mérten védekező fegyverzettel látja el, hogy ellenállhasson bármilyen támadó félnek, amely fenyegetné a sziget biztonságát, társadalmi és gazdasági berendezkedését.
Kijelentette, hogy Tajvan esetleges függetlensége történelmi zsákutca, ugyanakkor a sziget 1949 óta de facto független országként működik, mióta Chang Kaishek és követői a szigetre menekültek. A Kínai Népköztársaság sosem gyakorolt tényleges hatalmat a sziget felett, mely az elmúlt harminc évben egy működő demokráciává vált.
Tsai Ingwen tajvani elnök asszony még aznap válaszolt. Tsai hangsúlyozta, hogy a tajvani közvélemény egyértelműen ellenzi az „egy ország, két rendszer” elvét, és egy ún. „tajvani konszenzust” részletezett, mely négy pont alkalmazásával javulhatnak a kapcsolatok.
1) Kínának el kell fogadnia Tajvan létezését, és nem letagadni azt a demokratikus berendezkedést, melyet a sziget lakói közösen megteremtettek.
2) Kínának tiszteletben kell tartania, hogy Tajvan 23 millió lakója elkötelezett a szabadság és a demokrácia mellett, és Peking ne avatkozzon be megosztással és ígérgetéssel a tajvani emberek életébe.
3) Kínának csakis békés eszközei lehetnek a bilaterális kapcsolatok során, melynek alapja az egyenlőség, szemben a korábban megtapasztalt elnyomással és fenyegetőzéssel.
4) Csak és kizárólag kormányzati és kormányzati felügyeletű ügynökségek tárgyalhatnak egymással. Bármilyen más megbeszélés, ülés, tárgyalás nem „demokratikus konzultáció”. Ez Tajvan álláspontja, a demokratikus álláspont.

Fontos megemlíteni, hogy a két államfő „szóváltása” már mintegy előjátéka a 2020-as tajvani elnökválasztásnak, ahol Tsai egy megerősödő Kuomintanggal néz szembe, mely párt végső célja deklaráltan az újraegyesülés. Ellenfele minden bizonnyal a jelenlegi tajpeji polgármester Ko Wenje lesz, aki nemrég így nyilatkozott: „a tajvani-szoros két oldalán ugyanaz a család él”. A két fő tajvani párt, a nemzeti Kuomintang és Tsai Demokratikus Progresszív Pártja közötti egyik lényegi különbség, hogy előbbi elismeri az ún. „1992-es konszenzust”, amely szerint csak egy Kína létezik. Peking számára ezen konszenzus elfogadása a tárgyalási alap, e nélkül nem lehet egyesítésről beszélni.
Tsai beszédében felvázolt egy három részből álló biztonsági rendszert is, mely a bilaterális kapcsolatokat szabályozná. Ez a három komponens a demokrácia védelme, a kiberbiztonság fejlesztése, valamint az egészségügyi kockázatok kiszűrése – ez az afrikai sertéslázra adott válasz, mely komoly károkat okozott Kínában. Ez utóbbival kapcsolatban kritizálta Pekinget, mondván nem adtak át elég információt a vírusról, így az súlyosan érintheti Tajvan sertéságazatát. Tsai szerint: „ezen elmaradások a tajvani közvéleményben negatív benyomásokat ébreszthetnek Kínáról. És ezt nem üdvözölnénk.”

Nagy örömömre szolgált, hogy a Stratégiai Tanulmányok Központja és a Fletcher Politikai Kockázatelemzés Klub meghívására a Fletcher Schoolban láthattuk vendégül Yu Tiejun urat, a Pekingi Egyetem professzorát és az egyetem Nemzetközi és Stratégiai Tanulmányok Központjának alelnökét. Yu professzor, aki jelenleg a Massachusetts Institute of Technology (MIT) vendégoktatója, az amerikai-kínai kapcsolatokról, a két nagyhatalom között állítólag kialakulóban lévő "hidegháborúról", a közöttük dúló kereskedelmi háborúról, valamint a kelet-ázsiai térség biztonságpolitikai helyzetéről beszélt.

Üdv, kedves atlantisták!

Rég találkoztunk, de ennek oka csak az, hogy az elmúlt időszak számomra ismét sok munkával, előadással, tanítással, elemzéssel, írással telt.

2018. november 28-án a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Tanulmányok Kutató Központja szervezésében panelbeszélgetésen vettem részt (videó kapcsolással Bostonból), amelyen megvitattuk az amerikai-kínai kereskedelmi háború állását és kilátásait Fellegi Tamás stratégiai igazgatóval, Örlős László tudományos főmunkatárssal, Ponevács-Pana Petra KKM helyettes államtitkárral és P. Szabó Sándorral, az NKE Kína Központja igazgatójával.

A telt házas egyetemi közönség előtt zajló panelbeszélgetés összefoglalóját elolvashatjátok a Nemzeti Közszolgálati Egyetem honlapján: Kereskedelmi háború Kína és az Egyesült Államok között

The European Intervention Initiative (Initiative européenne d'intervention, EI2/IEI) was first proposed by French President Emmanuel Macron in his Sorbonne keynote in September 2017 and nine members signed a Letter of Intent (LoI) to begin work on 25 June 2018. France's motivation to establish this, and other European military projects, is to support its operations in the Sahel which it is struggling to maintain alone.

The ultimate aim of the EI2 is a shared strategic culture that would enhance the ability of its members to act together on missions as part of NATO, the EU, UN or other ad-hoc coalitions. The project is intented to be resource neutral and makes use of existing assets and other joint forces available to members. EI2 seeks for enhanced interaction on intelligence sharing, scenario planning, support operations and doctrine.

Launch
The starting point of the EI2 is the speech on Europe delivered on September 26, 2017 at the Sorbonne by President Macron during which in the field of defense, he "proposes now to try to build this culture. in common, by proposing a European intervention initiative aimed at developing this shared strategic culture. [...] At the beginning of the next decade, Europe will have to have a common intervention force, a common defense budget and a common doctrine to act ". The French will was to constitute a "hard core" ready to act very quickly in case of need as was the case in Mali where France mounted Operation Serval. in a few days. Not all IEI Member States will necessarily participate in each operation.

It is not a matter of creating a new rapid response force prepositioned as it already exists in the framework of NATO (with the NRF) or the CSDP (with the Battlegroups), or bilaterally for example between France and the United Kingdom (with CJEF (in). The means provided will be composed to specifically meet the needs of a crisis.
According to the LoI, the initiative will focus on enhanced interaction in four key areas: strategic foresight and intelligence sharing, scenario development and planning, operations support, and fourth. feedback and doctrine. To this end, the armed forces of the signatory countries will notably carry out exchanges of officers, joint exercises of anticipation and planning, the sharing of doctrines and the writing of joint scenarios of intervention.

The French Armed Forces Staff is responsible for organizing the effective launch of the IEI by holding the first Military European Strategic Talks (MEST) and developing a Memorandum of Understanding (MoU) here the end of the year 2018.

Ambitions
France's long-term ambition is to create a "common strategic culture". The French Minister of the Armed Forces, Florence Parly, specifies that it is about "developing between countries at the same time militarily capable and politically voluntary" habits "to work together, to be able to prepare, if necessary to be in capacity to intervene, where they decide, at the moment of their decision, on extremely varied scenarios ". German Federal Defense Minister Ursula von der Leyen adds that "the aim is to create a forum, with like-minded states, who will analyze situations, who will have discussions early, when crises will manifest themselves in a region, and which, together, will be able to develop a political will".

Participating States
The signatory states on June 25, 2018 of the letter of intent are Belgium, Denmark, Germany, Estonia, France, the Netherlands, Portugal, Spain and the United Kingdom. Germany is initially reluctant for fear that this new initiative will weaken those taken since 2016 under the CSDP (notably the European Defense Action Plan and Permanent Structured Cooperation). The meeting of the Franco-German Council of Ministers on 19 June at Meseberg Castle, near Berlin, offers a positive response.

Italy participated in the preparatory meetings but the new government formed on 1 June 2018 asked for a reflection period. The participation of the United Kingdom, in the process of withdrawal from the European Union, illustrates the willingness of the British to remain leading partners in European security. Their participation, like that of Danes who are not part of the CSDP, is made possible by the fact that the EI2 is outside the institutional framework of the European Union. Finland confirmed, during the visit of French President Emmanuel Macron in Helsinki on 30 August 2018, its decision taken a few days earlier to join the European intervention initiative and its accession was validated on 7 November 2018 by the nine defense ministers of IEI member countries.

Relationship with PeSCo
The EI2 is the creation of a set of European states as prerequisites for joint operational commitments in various predefined military intervention scenarios. EI2 operationally complements Permanent Structured Cooperation (CSP or PeSCo) focused on the capability area. Based on Article 42.6 and Protocol 10 of the Treaty on European Union, PeSCp was introduced by the Treaty of Lisbon in 2009, and first initiated in 2017.

EI2 seeks some synergies with the Permanent Structured Cooperation (PESCO) that has newly been established within the European Union's (EU) Common Security and Defence Policy (CSDP), and PESCO projects are intended to be integrated into the EI2 where feasible. France's concern is that developing the EI2 within PESCO would result in lengthy decision times or watered down ambition. This led to some tensions regarding the project between France and Germany, with the latter concerned that it would harm the EU's political cohesion. Including the EI2 within PESCO is also seen as problematic as it prevents the participation of the UK and Denmark.

The minimum number of participating states for cooperation under PESCO, according to the Lisbon Treaty, is nine. As the IEI does not fit within the institutional framework of the CSDP the number of participants is not limited.

Comments
NATO does not need such a structure anymore. Moreover it is very anacronistic at the moment or by the BREXIT one of the most powerful European armies will leave the Union. The participation of states, member of the EU but not member of the CSDP (Denmark) shows how this initiative can be considered serious.
The need for the establishment of the EI2 is highly questionable. One more idea of the political leaders (especially French) who instead of realizing and ensuring the conditions sine qua non of the programs already launched, the strengthening and modernization of the army. Everyone tinkers with his own new initiative, promises roaring never or little done. Why the battle groups do not work have never engaged? Instead of meeting this challenge rather another program with very nebulous goals, confused with lots of bullshits.
"A common doctrine to act" should be preceded by a "common strategy", but that of the EU is far from being a real strategy.

According to Viktor Yesin, Russian weapons may simply be ineffective in case of an open armed confrontation. The point is about the withdrawal of the United States from the INF Treaty, which regulates the elimination of short and medium range missiles.

The Perimeter functions perfectly and has passed all stages of preparation and verification, the system can be used only if all of Russia's other nuclear weapons are destroyed as a result of the enemy's attack. This Russian system of automatic nuclear retaliation in the West is known as the Dead Hand.

The Perimeter system was put in operation in the USSR in 1985. In a nutshell, the system ensures the automatic launch of nuclear missiles in case of a nuclear attack against Russia, even if there is no one left to be able to give such an order. All the available data about the work of the system is served with such words as "probably," "possibly," and so on. No one knows how the system works exactly. In general, the Perimeter is a form of artificial intelligence that evaluates a multitude of factors about a nuclear attack on the basis of information received from radar stations, space satellites, seismic activity, etc.

Nuclear-capable missiles will thus be launched from silos, mobile launchers, strategic aircraft, submarines to strike pre-entered targets, unless there is no signal from the command center to cancel the attack. In general, even though there is little information available about the work of the Perimeter, one thing is known for sure: the doomsday machine is not a myth at all - it does exist.

The specialist is convinced that the United States can easily destroy Russia's nuclear arms. Without the INF Treaty, the USA will be able to deploy as many ballistic missiles as possible in Europe. According to Yesin, the Americans will thus be able not only to destroy Russian nuclear weapons, but to intercept them if Russia launches missiles to retaliate. The attack led to a massive nuclear exchange between the two countries that caused irreparable damage to the two states and claimed the lives of more than 400 million people.

Russia must revise its nuclear doctrine as soon as possible.

Source : Pravda.ru

Unsurprisingly, Belgium has announced that it has chosen the American F-35 fighter.Unsurprisingly, Belgium has announced that it has chosen the American F-35 fighter. Second betrayal of partners by Belgium, "heart of the European Union" since the 1970s. After 48 years, new proof to what extent Belgium's policy is influenced by the Americans, which was also the case in 1970. New proof to what extent European integration can be considered serious. Quo vadis European integration?

Why has Belgium once again turned its back on the European preference?

Thanks to two defining criteria that were insinuated in the specifications for the replacement of the F-16: the ability to carry a US-made nuclear bomb and stealth. Two crucial criteria for the success of the F-35. Belgium has been carrying out the nuclear mission on behalf of NATO for decades. The F-16s stationed at Kleine-Brogel (F-16A) are capable of carrying and dropping an American B-61 nuclear bomb. In any case, Brussels who wishes to keep it, had made it known.

This skewed the competition and favored the American F-35 against its four competitors: F / A-18E / F Super Hornet, Rafale F3R, JAS-39E / F Gripen and Eurofighter Typhoon. Only the F-35 will be able to carry out the mission of nuclear attack by carrying a B-61 American gravitational bomb. It is designed as dual capacity (conventional and nuclear) and should be able to carry a bomb B-61 in a later phase (!) of its development, probably from 2022 (!).

What is not the case for other contenders to Belgian market, with the exception of the Rafale, which already carries a nuclear weapon. However, Germany has also made a formal request to the United States to integrate the B-61 under the Eurofighter. In theory, this ability could also be certified on the European fighter. Not sure if Washington shares with anyone the firing and releasing codes of the B-61s.

"Within the Alliance, Belgium has accepted, five decades ago, that its fighter jets have both conventional and nuclear capabilities, taking into account a joint analysis of the global threat. NATO is asking us to continue to maintain our combat aircraft available for any such missions, and we look forward to meeting all our obligations in this regard, " said Belgian Foreign Minister Didier Reynders.

In addition, the Belgian Air Force is close to that of the Netherlands, which without hesitation bought eight F-35s in March 2015 on a target of 37 aircraft.

Despite the fact that about 38,000 signatures were collected against the idea of ​​equipping the Belgian air force with F-35 stealth fighter jets, the finance committee of the House of Representatives refused to hear the arguments opponents of this project.

The F-35 project is the most expensive project ever seen. The aircraft had several hundred defeats (hardver + software) his "brother" the F-22 Rapter, after it was put in place with the US Army, was less effective in the fight against the Eurofighter and the former F-16 is stealth is also highly doubtful.

NATO response to Vostok 2018 : Trident Juncture 18, abbreviated TRJE18, is a NATO-led military exercise to be held in Norway in October and November 2018 with an Article 5 collective defence scenario.

Trident Juncture 2018 will consist of three main parts:
- A phase of deployment lasting from August to October,
- LIVEX (live field exercise) from 25 October to 7 November. The land battle will take place in the area south of Trondheim and north of Rena Camp in Hedmark County. There will also be sea activity along the Norwegian Coast, the North Sea and limited areas in The Baltic Sea and Skagerrak. There will be air activity in the airspace over Norway, Sweden and Finland.
- CPX ( command post exercise) from 13 to 24 November 2018 at NATO's Joint Warfare Centre in Stavanger, Norway. This is a data simulated desk exercise to train the headquarters. This exercise is also a certification test for Allied Joint Force Command Naples.

The Norwegian Armed Forces have called the exercise the largest to be held in Norway since the 1980s, it will be NATO's largest exercise since 2002. An expected 50,000 participants from 31 nations will take part, including 10,000 vehicles, 250 aircraft and 65 vessels.

The exercise will mainly take place in central and eastern parts of Norway, and air and sea areas in Norway, Sweden and Finland. The main goals of Trident Juncture is to train the NATO Response Force and to test the alliance's defence capability. For Norway, the exercise will test the country's ability to receive and handle allied support.

[...] Bővebben!

[...] Bővebben!

[...] Bővebben!

[...] Bővebben!

gazdaság és politika

Olvasztótégely helyett

ERŐSZAKHULLÁM AMERIKÁBAN ❘ Az elnökválasztás előtt ismét fellángolt az Egyesült Államokban a faji alapú agresszió. Clinton megválasztása enyhítheti, Trumpé kiélezheti a feszültségeket.

Anemzetközi közvéleményt sokkolta, hogy az elmúlt hetekben, hónapokban egymást érik az Egyesült Államokban a feketék elleni halálos kimenetelű rendőri intézkedések, amelyet csak tetézett egy afroamerikai férfi által fehér rendőrök ellen válaszként elkövetett erőszak. Kívülről nézve az amerikai fekete közösség sorsa a 19. század végén eltörölt rabszolgaságtól az 1960-as évek polgárjogi harcán keresztül Barack Obama elnökké választásáig példátlan fejlődést és emancipációt mutat. Az elmúlt hónapok eseményei azonban felvetik a kérdést: vajon tényleg közelít a jogegyenlőség felé ez a folyamat az afroamerikai közösség a fehérek között, vége a faji alapú diszkriminációnak? Honnan törtek elő ismét a feszültségek?

GYÖKEREK

A feketék és fehérek közötti konfliktusok nem a semmiből bukkantak fel, azok nagyon is jelen voltak az elmúlt két-három évtizedben is. Gondoljunk csak az 1992- es Los Angeles-i zavargásokra vagy az O. J. Simpson 1995-ös gyilkossági ügye kapcsán magasba csapó indulatokra. A mostani erőszakhullám gyökerei pedig 2012- ig nyúlnak vissza. Az afroamerikaiak társadalmi integrációja és egyenlősítése sokat haladt előre a Martin Luther King vezette, 1960-as évekbeli polgárjogi harcok óta. Ugyanakkor a rendszerszintű fajgyűlölet és a különböző bőrszínű amerikai- ak közötti társadalmi különbségek nem szűntek meg. A feketék és más kisebbségek az emancipáció folytatását követelik. A fehér amerikaiak, különösen a lecsúszó közép- és alsó osztályokhoz tartozók, az elmúlt évtizedek velük szemben igazságtalannak vélt előnyös megkülönböztetése miatt fordultak olyan populista politikusok felé, mint Donald Trump republikánus elnökjelölt. Trump a kampánya során mind a latinókkal, mind a muszlimokkal, mind pedig – kevésbé nyíltan – a feketékkel szemben is megengedett magának rasszistának értelmezett kiszólásokat.

A faji alapú indulatok rég nem csaptak ilyen magasra az Egyesült Államokban. A legújabb erőszakhullám jú- lius 5-én kezdődött, amikor a louisianai Baton Rouge városban két fehér rendőr agyonlőtt egy már a földön fekvő 37 éves afroamerikai férfit, Alton Sterlin- get. Másnap a Minnesota állambeli St. Paulban egy szintén fehér rendőr a 32 éves fekete Philando Castile-t igazoltatás közben autójában lőtte le, barátnője és annak 4 éves kislánya szintén a járműbenült. A két halálos incidenst az afroamerikaiak országszerte óriási felháborodással fogadták, Dallasban békés tüntetést is szerveztek július 7-ére. Ezt a demonstrációt használta fel Micah Xavier Johnson fekete férfi arra, hogy az afroamerikaiak halála felett érzett frusztrációjából eredően a tüntetést biztosító fehér rendőrökre tüzeljen. Öt rendőr, négy fehér és egy latinó vesztette életét. A példátlanul agresszív cselekedet sokkolta az országot, a pesszimistábbak pe- dig egy faji polgárháború rémképét látták maguk előtt.

A SZÁMOK NEM HAZUDNAK?

A feketék elleni fehér rendőrök által elkövetett, halálos kimenetelű erőszak és a most fellángolt feszültségek gyöke- rei – ahogy említettük – 2012-ig nyúlnak vissza. Az év februárjában George Zimmerman, egy vegyes fehér-latinó származású polgárőr egy szóváltást követően rálőtt a fegyvertelen Trayvon Martinra a floridai Sanfordban. A fe- kete tinédzser belehalt sérüléseibe. Országos felzúdulást keltett, hogy a helyi rendőrség önvédelemre és a polgárőr- ökre vonatkozó szabályokra hivatkozva nem tartóztatta le és nem gyanúsította meg Zimmermant. Miután a média felkapta az ügyet, a floridai kormányzó által kinevezett különleges ügyész hat héttel később vád alá helyezte a polgárőrt. Egy hónapos tárgyalást követően azonban az ülnökökből álló bíróság felmentette. Ez adta a lökést a Fekete Életek Is Számítanak (Black Lives Matter) mozgalom megalakulásához, amely azóta is az afroamerikaiak elleni erőszakkal szemben folytatott kampány élcsapata.

A mozgalom és véleményformáló liberális támogatóik abból indulnak ki, hogy szerintük az Egyesült Államokban a fe- ketékkel szemben súlyosan elfogult az igazságszolgáltatás és a rendvédelmi szervek. Az ő narratívájukat erősíti, hogy az afroamerikaiak messze létszámarányukon felül kerülnek börtönökbe. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint az Egyesült Államok népességének 13 százalékát adó feketék a börtönlakók közel 40 százalékát teszik ki. A rendőrök által elkövetett erőszakos cselekményekről a The Washington Post összegyűjtött statisztikái szerint több fegyvertelen afroamerikai hal meg rendőri intézkedés eredményeképpen, mint fegyvertelen fehér. A Vice magazin szerint az emberölések áldozatai között 3,28-szor több feketét találunk, mint fehér amerikait, de a megölt feketék aránya a többi származási csoporthoz képest is több mint kétszeres.

Más statisztikák más bontásban azonban árnyalják ezt a képet. Ezek szerint 2015-ben kétszer annyi fehér amerikai lett rendőri intézkedés vagy erőszak áldozata, mint ahány fekete. A rendőri agresszivitás sokkal gyakrabban oka a fe- hérek vagy latinók erőszakos halálának, mint az afroamerikaiakénak. A fehérek és latinók elleni emberölések 12 százalékát követik el rendőrök, míg az feketék esetében ez az arány 4 százalék. Az is kiderül a számokból, hogy gyakran pont az afroamerikai rendőrök rántanak pisztolyt fekete gyanúsítottakra: a Pennsylvaniai Egyetem vizsgálata szerint ők 3,3-szor gyakrabban használták fegyverüket igazoltatás vagy őrizetbe vétel közben, mint a fehér, ázsiai vagy latinó kollégáik. Végül pedig Heather Mac Donald bűnügyi újságíró az FBI statisztikáiból azt derítette ki, hogy az afroamerikaiak 18,5-szer gyakrabban ölnek meg rendőrt, mint azok fegyvertelen feketét.

A feketék két és félszer gyakrabban lesznek rendőri erőszak halálos áldozatai, mint a fehérek.

Tüntetnek Philadelphiában. Az első fekete elnök alatt kumulálódtak a faji ellentétek

Akkor mely számoknak higgyünk? A The Washington Post 2015-ben valós idejű adatfelvételű statisztikát hozott létre, amelybe folyamatosan bevezetik a halálos kimenetelű rendőri lövöldözések adatait. E szerint 2015. január és 2016. július között 1502 személy halt meg rendőri intézkedés nyomán, ebből 732 fehér volt, míg 381 afroamerikai. Ez első látásra cáfolja a feketék mozgalmának elméletét, de ha kicsit közelebbről megnézzük, teljesen más képet kapunk.

Az amerikai társadalom 62 százalékát kitevő fehérek a rendőrök által megölt személyek 49 százalékát jelentik, tehát a fehérek számarányukat tekintve kisebb mértékben lesznek érintettek. Az amerikaiak 13 százalékát adó feketék azonban az áldozatok 24 százalékát teszik ki, tehát népességarányukhoz viszonyítva gyakrabban halnak meg rendőri agresszivitás következtében. Az afroamerikaiak ez alapján két és félszer gyakrabban lesznek rendőri erőszak halálos áldozatai, mint a fehérek.

ELNÖKI KÉRDÉS

Ha a különböző narratívákat erősítő számoktól elszakadunk egy pillanatra, azt mindenképpen tisztán láthatjuk, hogy az Egyesült Államokban komoly probléma az utcai és a rendőri agresszivitás, valamint mély feszültségek húzódnak a társadalmon belül a különböző bőrszínű vagy származású csoportok között. A fekete közösség számára talán a legfontosabb sérelem mindazonáltal az, hogy a halálos kimenetelű intézkedések kapcsán az azokat foganatosító rendőrök cselekményeinek jogszerűségét utólag nem vizsgálják, a nyilvánvalóan indokolatlan fegyverhasználatot pedig az igazságszolgáltatás nem szankcionálja.

Ebben valóban A Fekete Életek Is Számítanak mozgalom mellett állnak a tények. A Trayvon Martint lelövő George Zimmermant 2013-ban felmentették; a Michael Brown életét 2014-ben Fergusonban kioltó Darren Wilsont először nem találták bűnösnek, majd az igazságügyi minisztérium is felmentette; a 2015-ben Baltimore-ban megölt Freddie Grayjel szemben intézkedő rendőröket szintén felmentették. A feketék Amerika-szerte elkeseredéssel és dühvel fogadták a verdikteket. Mind Fergusonban, mind Baltimore-ban zavargásokhoz, gyújtogatáshoz, fosztogatáshoz vezettek a felmentő ítéletek.

Novemberben új elnököt választ az Egyesült Államok. A szavazólapon a feketék körében rendkívül népszerű volt first lady és külügyminiszter, Hillary Clinton, valamint a frusztrált fehér többség szószólójává vált, rasszizmussal is kacérkodó ingatlanfejlesztő milliárdos, Donald Trump szerepel majd. Nyilvánvaló, hogy önmagában az elnök szemé- lye és politikája nem tudja megfordítani a társadalomban forrongó indulatokat; ha így lenne, az afroamerikai Barack Obama nyolcéves elnöksége végén nem szembesülne az Egyesült Államok ilyen mély társadalmi, faji problémák- kal. Az azonban biztos, hogy a különböző bőrszínű és származású amerikaiak közti feszültségeket egy empatikusabb elnök enyhíthetné, míg egy radikálisabb, kirekesztőbb államfő a jelenlegi helyzetet várhatóan tovább súlyosbítaná.

FEHÉR ZOLTÁN, Boston (külpolitikai elemző)

2016/31. FIGYELŐ 25

Fotó: ReuteRs