Feed aggregator

Mintegy háromszor próbáltam már az Amber’s nevű francia helyet a Fővám téren. Nagyon kellemes! Kritika.

Nevével ellentétben az Amber’s egy francia kávézó és pékség. Viszonylag nagy, kint is és bent is le lehet ülni, szépen kényelmesen.

Mivel már háromszor voltam itt, volt alkalmam kipróbálni – többekkel – több dolgot (én a konzervatív, kávé-croissant-baguette térben mozogtam, mástól tudom, hogy a limonádé is jó volt).

Szóval finom a croissant és a baguette, finom a vaj, és igen, mindenféle varázslatok is vannak: smoothie-k, limonádék, szendvicsek stb. Még egyszer, úgy hallom, ezek is jók!

A hangulat nem túl intim, mivel a hely nagy, és sokszor akkora a tömeg, hogy sorba kell állni a rendeléshez, de ezt pozitívumnak veszem: a hely népszerű, és minden frissen készül.

Ha nagyon akarok valamit keresni, amit kritizálhatok, akkor azt tudom mondani, hogy a székek nem elég tiszták, főleg kint, ahol szabadon garázdálkodnak a tér galambjai. De ezért is kárpótol az íz és a legfelső képen is látható édességek, az élmény…

Végül, kifejezetten jó pont jár azért, hogy van teljes kiőrlésű croissant (sok-sok jó pont!).

Szóval ajánlom mindenkinek ezt a helyet, akár egy kávéra, akát egy megbeszélésre, akár egy kis kulináris kirándulásra. Megéri.

A város másik kellemes francia kávézójáról, az A table ! nevű helyről itt olvashatsz.

Mintegy háromszor próbáltam már az Amber’s nevű francia helyet a Fővám téren. Nagyon kellemes! Kritika.

Nevével ellentétben az Amber’s egy francia kávézó és pékség. Viszonylag nagy, kint is és bent is le lehet ülni, szépen kényelmesen.

Mivel már háromszor voltam itt, volt alkalmam kipróbálni – többekkel – több dolgot (én a konzervatív, kávé-croissant-baguette térben mozogtam, mástól tudom, hogy a limonádé is jó volt).

Szóval finom a croissant és a baguette, finom a vaj, és igen, mindenféle varázslatok is vannak: smoothie-k, limonádék, szendvicsek stb. Még egyszer, úgy hallom, ezek is jók!

A hangulat nem túl intim, mivel a hely nagy, és sokszor akkora a tömeg, hogy sorba kell állni a rendeléshez, de ezt pozitívumnak veszem: a hely népszerű, és minden frissen készül.

Ha nagyon akarok valamit keresni, amit kritizálhatok, akkor azt tudom mondani, hogy a székek nem elég tiszták, főleg kint, ahol szabadon garázdálkodnak a tér galambjai. De ezért is kárpótol az íz és a legfelső képen is látható édességek, az élmény…

Végül, kifejezetten jó pont jár azért, hogy van teljes kiőrlésű croissant (sok-sok jó pont!).

Szóval ajánlom mindenkinek ezt a helyet, akár egy kávéra, akát egy megbeszélésre, akár egy kis kulináris kirándulásra. Megéri.

A város másik kellemes francia kávézójáról, az A table ! nevű helyről itt olvashatsz.

Nagy várakozásokkal ültem be erre a filmre, hiszen François Ozon rendezte, akinek egy korábbi filmje, a 8 nő a mai napig az egyik legizgalmasabb moziélményem (a sztori, a zene, és természetesen a felülmúlhatatlan sztárparádé miatt is). Nem csalódtam.

A Frantz kisebb-nagyobb részben egy 1932-es filmre épül, annak az adaptációja (Ernst Lubitsch: Broken Lullaby), de azt nem láttam, így összehasonlítani nem tudok. A Frantz jórészt fekete-fehér, de bizonyos kulcsjeleneteknél, ahol színre van szükség, a rendező átvált színesbe.

Az első világháború után járunk, számos német család még éppen elhunyt fiait, testvéreit, vőlegényeit gyászolja. A faluban megjelenik egy titokzatos francia férfi, Adrien, aki azt állítja, az elesett Frantz párizsi barátja volt, bár ellenséges oldalon harcoltak. Barátságot köt a családdal, a szülőkkel, s nem utolsó sorban (a Paula Beer által kiválóan alakított) Anne-nal, Frantz egykori menyasszonyával. A falu egy része ellenségesen fogadja a franciát – így a háború utáni német hangulatról is képet kaphatunk.

Ahogy haladunk előre a történetben, ahogy kibomlanak hazugságok és érzelmek, na meg ahogy új hazugságok születnek, egyre közelebb kerülünk a háború valóságához is.

Ez a német-francia vegyes nyelven született film elgondolkodtatja az ember arról, hogy kik az ellenségek, kik a barátok, és egyáltalán, mi volt az európai nemzetek egyesülésének az alternatívája. Ebből a szempontból nekem a Frantz nem egy háborúval, gyászmunkával, lelkifurdalással foglalkozó mű, bár az is, hanem egy nagy európai politikai üzenet.

Feltétlenül nézzétek meg!

(Kiemelt kép: részlet a Frantz című film traileréből)

Nagy várakozásokkal ültem be erre a filmre, hiszen François Ozon rendezte, akinek egy korábbi filmje, a 8 nő a mai napig az egyik legizgalmasabb moziélményem (a sztori, a zene, és természetesen a felülmúlhatatlan sztárparádé miatt is). Nem csalódtam.

A Frantz kisebb-nagyobb részben egy 1932-es filmre épül, annak az adaptációja (Ernst Lubitsch: Broken Lullaby), de azt nem láttam, így összehasonlítani nem tudok. A Frantz jórészt fekete-fehér, de bizonyos kulcsjeleneteknél, ahol színre van szükség, a rendező átvált színesbe.

Az első világháború után járunk, számos német család még éppen elhunyt fiait, testvéreit, vőlegényeit gyászolja. A faluban megjelenik egy titokzatos francia férfi, Adrien, aki azt állítja, az elesett Frantz párizsi barátja volt, bár ellenséges oldalon harcoltak. Barátságot köt a családdal, a szülőkkel, s nem utolsó sorban (a Paula Beer által kiválóan alakított) Anne-nal, Frantz egykori menyasszonyával. A falu egy része ellenségesen fogadja a franciát – így a háború utáni német hangulatról is képet kaphatunk.

Ahogy haladunk előre a történetben, ahogy kibomlanak hazugságok és érzelmek, na meg ahogy új hazugságok születnek, egyre közelebb kerülünk a háború valóságához is.

Ez a német-francia vegyes nyelven született film elgondolkodtatja az ember arról, hogy kik az ellenségek, kik a barátok, és egyáltalán, mi volt az európai nemzetek egyesülésének az alternatívája. Ebből a szempontból nekem a Frantz nem egy háborúval, gyászmunkával, lelkifurdalással foglalkozó mű, bár az is, hanem egy nagy európai politikai üzenet.

Feltétlenül nézzétek meg!

(Kiemelt kép: részlet a Frantz című film traileréből)

Bevallom, kezdtem aggódni, amikor az Elveszve Párizsban kissé erőltetett nyitójelenete elindult – igen, ez volt az első találkozásom a Dominique Abel – Fiona Gordon páros humorával, és kicsit soknak éreztem. Aztán elkezdett visítani a moziterem.

Egy kanadai faluban járunk, ahol a könyvtáros Fiona segítségkérő levelet kap párizsi nagynénjétől, s a levél úgy érkezik meg, hogy ajtónyitás közben majdnem kifújja a szél a népet a könyvtárból. Túlzás, és korlátozottan vicces. Ráadásul nehezemre esett szimpatizálni a főszereplővel is, hiszen Fiona nem más, mint az ún. kommunikációs balfék női kiadásban – bár azt mondják, ez a személyiség része a burleszk műfajának. Legyen! Amúgy kanadai zászló lóg a nála kétszer nagyobb táskája tetején, első adandó alkalommal elveszíti a telefonját, kétszer is beleesik a Szajnába…

Ám amikor a tizenötödik percben már visítva nevetett ezen a gegparádén a nézőtér, hagytam magam szórakoztatni, és nem bántam meg. Én először akkor nevettem fel, amikor Dom, a párizsi hajléktalan megtalálja Fiona táskáját, benne a ruháival… a poént nem lövöm le, a lényeg, hogy innentől kezdve egy bájos, kellemes, szórakoztató kis film következett, amely nem fél mindenből, életből és halálból egyaránt viccet csinálni.

Mondjuk mély mondanivalót azért nem keresnék ebben a moziban, már ha az nem számít mély mondanivalónak, hogy a halálon éppen úgy lehet nevetni, mint az életen. Aki nem akar vagy nem szeret nevetni a halálon, az nézze ezt a mozit a szerelmi sztori és a párizsi helyszín miatt – természetesen számos mindannyiunk által ismert és szeretett helyszín, műemlék megjelenik a képernyőn.

Dominique Abel alakítása a hajléktalan Dom szerepében kifejezetten tetszett. De!

De. Az öregek otthona elől menekülő Martha nénit alakító Emmannuelle Riva egészen parádés alakítást nyújtott a moziban. Az igazi sztár mégiscsak ő. És ez volt az egyik utolsó filmje 2017 eleji halála előtt. (Van egy közös, aranyos kis táncos jelenete Pierre Richard-ral a filmben, s talán nem lövöm le a poént, ha elárulom, a Père Lachaise temető kellős közepén játszódik).

A következő posztban a Frantz című moziról olvashattok.

(Kiemelt kép: részlet az Elveszve Párizsban című film traileréből, avagy Martha néni akcióban!)

Bevallom, kezdtem aggódni, amikor az Elveszve Párizsban kissé erőltetett nyitójelenete elindult – igen, ez volt az első találkozásom a Dominique Abel – Fiona Gordon páros humorával, és kicsit soknak éreztem. Aztán elkezdett visítani a moziterem.

Egy kanadai faluban járunk, ahol a könyvtáros Fiona segítségkérő levelet kap párizsi nagynénjétől, s a levél úgy érkezik meg, hogy ajtónyitás közben majdnem kifújja a szél a népet a könyvtárból. Túlzás, és korlátozottan vicces. Ráadásul nehezemre esett szimpatizálni a főszereplővel is, hiszen Fiona nem más, mint az ún. kommunikációs balfék női kiadásban – bár azt mondják, ez a személyiség része a burleszk műfajának. Legyen! Amúgy kanadai zászló lóg a nála kétszer nagyobb táskája tetején, első adandó alkalommal elveszíti a telefonját, kétszer is beleesik a Szajnába…

Ám amikor a tizenötödik percben már visítva nevetett ezen a gegparádén a nézőtér, hagytam magam szórakoztatni, és nem bántam meg. Én először akkor nevettem fel, amikor Dom, a párizsi hajléktalan megtalálja Fiona táskáját, benne a ruháival… a poént nem lövöm le, a lényeg, hogy innentől kezdve egy bájos, kellemes, szórakoztató kis film következett, amely nem fél mindenből, életből és halálból egyaránt viccet csinálni.

Mondjuk mély mondanivalót azért nem keresnék ebben a moziban, már ha az nem számít mély mondanivalónak, hogy a halálon éppen úgy lehet nevetni, mint az életen. Aki nem akar vagy nem szeret nevetni a halálon, az nézze ezt a mozit a szerelmi sztori és a párizsi helyszín miatt – természetesen számos mindannyiunk által ismert és szeretett helyszín, műemlék megjelenik a képernyőn.

Dominique Abel alakítása a hajléktalan Dom szerepében kifejezetten tetszett. De!

De. Az öregek otthona elől menekülő Martha nénit alakító Emmannuelle Riva egészen parádés alakítást nyújtott a moziban. Az igazi sztár mégiscsak ő. És ez volt az egyik utolsó filmje 2017 eleji halála előtt. (Van egy közös, aranyos kis táncos jelenete Pierre Richard-ral a filmben, s talán nem lövöm le a poént, ha elárulom, a Père Lachaise temető kellős közepén játszódik).

A következő posztban a Frantz című moziról olvashattok.

(Kiemelt kép: részlet az Elveszve Párizsban című film traileréből, avagy Martha néni akcióban!)

Szellemi fáradtságomat sokszor mozizással pihenem ki, a mozi a(z egyik) legjobb hely arra, hogy kénytelen legyek a mobilomtól kissé eltávolodva kikapcsolni az agyamat. A legutóbbi ilyen maratonon három frankofón filmet néztem meg. Így vagy úgy, de mindegyik jó volt, mindegyik megérte a jegy árát – így örömmel ajánlom őket a figyelmetekbe. Íme az első!

Ha az egy menetben látott három film közül valamelyiket ki kellene emelnem, akkor azt mondanám, hogy a belga-francia Rég nem szerelem tette rám a legmélyebb hatást: egészen mesterien adja vissza azt a folyamatos feszültséget, amely a válni készülő Marie és Boris között van. Egyes pillanatokban szabályosan azon veszi magát észre a néző, hogy a torkában dobog a szíve, mintha résztvevője, és nem szemlélője lenne egy házasság végnapjainak, annak, ahogy a szerelemből gyűlölet lesz, és ahogy ez a gyűlölet még a legszebb családi és emberi pillanatokat is megmérgezi.

A sztori lényege, hogy bár a kapcsolatuknak vége, Boris és Marie addig nem tudnak (vagy talán nem is akarnak) szétköltözni, amíg Marie ki nem vásárolja Boris-t (az utóbbi által követelt áron) a közös lakásból. Ez a közös lakás tulajdonképpen a film díszlete végig, innen – és a pár tagjai közötti osztálykülönbségből – a feszültség, a folyamatos viták, melyeknek a pár kisgyerekei, barátai, szülei is eszközei, sőt, áldozatai. Éppen utóbbinak a felismerése viszi végül arra a párt, hogy megoldást találjon a tarthatatlan helyzetre.

Egy egészen rettenetes, realista film, nagyszerű lélekábrázolással. Különösen kiemelendő Bérénice Bejo játéka Marie szerepében: egészen elképesztően jól hozza a boldogtalan, dührohamokkal küzdő feleség szerepét (akit a Cédric Kahn által szintén jól játszott, igazából kedves trógernek tűnő Boris annak rendje és módja szerint provokál).

Érdekesség, hogy a film írói között megtaláljuk Mazarine Pingeot-t, akit a nagyvilág úgy ismerhetett meg korábban, mint François Mitterrand egykori francia elnök “eltitkolt” lányát, “másik családját”.

A következő posztban az Elveszve Párizsban című moziról olvashattok.

(Kiemelt kép: részlet a Rég nem szerelem című film traileréből.)

Szellemi fáradtságomat sokszor mozizással pihenem ki, a mozi a(z egyik) legjobb hely arra, hogy kénytelen legyek a mobilomtól kissé eltávolodva kikapcsolni az agyamat. A legutóbbi ilyen maratonon három frankofón filmet néztem meg. Így vagy úgy, de mindegyik jó volt, mindegyik megérte a jegy árát – így örömmel ajánlom őket a figyelmetekbe. Íme az első!

Ha az egy menetben látott három film közül valamelyiket ki kellene emelnem, akkor azt mondanám, hogy a belga-francia Rég nem szerelem tette rám a legmélyebb hatást: egészen mesterien adja vissza azt a folyamatos feszültséget, amely a válni készülő Marie és Boris között van. Egyes pillanatokban szabályosan azon veszi magát észre a néző, hogy a torkában dobog a szíve, mintha résztvevője, és nem szemlélője lenne egy házasság végnapjainak, annak, ahogy a szerelemből gyűlölet lesz, és ahogy ez a gyűlölet még a legszebb családi és emberi pillanatokat is megmérgezi.

A sztori lényege, hogy bár a kapcsolatuknak vége, Boris és Marie addig nem tudnak (vagy talán nem is akarnak) szétköltözni, amíg Marie ki nem vásárolja Boris-t (az utóbbi által követelt áron) a közös lakásból. Ez a közös lakás tulajdonképpen a film díszlete végig, innen – és a pár tagjai közötti osztálykülönbségből – a feszültség, a folyamatos viták, melyeknek a pár kisgyerekei, barátai, szülei is eszközei, sőt, áldozatai. Éppen utóbbinak a felismerése viszi végül arra a párt, hogy megoldást találjon a tarthatatlan helyzetre.

Egy egészen rettenetes, realista film, nagyszerű lélekábrázolással. Különösen kiemelendő Bérénice Bejo játéka Marie szerepében: egészen elképesztően jól hozza a boldogtalan, dührohamokkal küzdő feleség szerepét (akit a Cédric Kahn által szintén jól játszott, igazából kedves trógernek tűnő Boris annak rendje és módja szerint provokál).

Érdekesség, hogy a film írói között megtaláljuk Mazarine Pingeot-t, akit a nagyvilág úgy ismerhetett meg korábban, mint François Mitterrand egykori francia elnök “eltitkolt” lányát, “másik családját”.

A következő posztban az Elveszve Párizsban című moziról olvashattok.

(Kiemelt kép: részlet a Rég nem szerelem című film traileréből.)

Ígértem egy gyorselemzést a kormánnyal kapcsolatban: először is jegyezzük meg, hogy ez a mostani kormány egy kampánykormány, melynek alapvető célja, hogy a júniusi nemzetgyűlési választáson segítsen az elnöknek kormányképes többséget szerezni.

Vagyis most (még) ne számítsunk másra, mint például fontos, az elnök programjában szereplő, szimbolikus javaslatok előkészítésére, lehetőség és hatáskör szerint pedig megvalósítására – fontosak a szimbólumok, hiszen az elnöki párt, az En Marche! láthatóan lendületben van, a nemzetgyűlési választás fő esélyesévé lépett elő már csak a győzteshez húzás révén is, minden “szállított, látványos eredmény” a Macron-párt választási esélyeit növelheti, és gondolom, nem kell magyaráznom, hogy ez mennyire fontos az elnöknek. 

Másodszor: ez a kormány, ahogy a miniszterelnök személye is, elsősorban a republikánusoknak szóló kihívás, a republikánus párt megosztására törekszik, a balszárny demonstratív elnöki többséghez csatolása által. Egyben egy érdekes neo-gaulle-ista kísérletet is láthatunk (pártok felett lebegés) – persze Macron egész mozgalma arról szól, hogy a Nemzeti Fronttal szemben létrehozzon egy új, a régi pártokat meghaladó erőközpontot.

Tudom, hogy sok szó esik a civilek arányáról, a patikamérlegen kimért férfi-nő arányról. Engem ezek kevésbé hatnak meg, mert francia kontextusban ez azért annyira nem új. Nicolas Sarkozy is hasonló szimbólumokkal kezdte a kormányzását (emlékezzünk az első, szocialista külügyminiszterére, Bernard Kouchner-re, vagy Fadela Amara miniszterségére!), aztán Hollande elnök is hasonlóan tett. Nem Justin Trudeau itt a minta, hanem a francia elődök. Ha úgy tetszik, ezek olyan szimbólumok, amelyek lassan a kötelező köztársasági hagyomány részévé válnak – legalábbis egy első kormány esetében. A fő kérdés, hogy Macron képes lesz-e e szimbólumokat tartósan életben tartani. Sarkozy “nyitott” kormánya folyamatosan tolódott jobbra és záródott, egyre kevesebb nőt felvonultatva, Hollande viszont a paritás elvét végig megőrizte (nála a baloldal baloldala hullott ki a kormányzásból két év után).

Mivel Macron egész politikai stratégiája arra épül, amiről itt beszélünk, esetében még izgalmasabb lesz figyelni hogy képes-e öt évet így végigkormányozni, a kormány jellegét megőrizni.

És nem is feltétlenül ennek a kormánynak a jellegét. Szintén hagyomány lassan: azoknak a minisztereknek, akik elindulnak, de veszítenek a nemzetgyűlési választáson, le kell mondaniuk. Ha nyer is tehát az elnôki párt, emiatt is lehetséges egy komolyabb átalakítás a választás után…

(Kiemelt kép: a miniszterelnök Twitter-profilja.)

Ígértem egy gyorselemzést a kormánnyal kapcsolatban: először is jegyezzük meg, hogy ez a mostani kormány egy kampánykormány, melynek alapvető célja, hogy a júniusi nemzetgyűlési választáson segítsen az elnöknek kormányképes többséget szerezni.

Vagyis most (még) ne számítsunk másra, mint például fontos, az elnök programjában szereplő, szimbolikus javaslatok előkészítésére, lehetőség és hatáskör szerint pedig megvalósítására – fontosak a szimbólumok, hiszen az elnöki párt, az En Marche! láthatóan lendületben van, a nemzetgyűlési választás fő esélyesévé lépett elő már csak a győzteshez húzás révén is, minden “szállított, látványos eredmény” a Macron-párt választási esélyeit növelheti, és gondolom, nem kell magyaráznom, hogy ez mennyire fontos az elnöknek. 

Másodszor: ez a kormány, ahogy a miniszterelnök személye is, elsősorban a republikánusoknak szóló kihívás, a republikánus párt megosztására törekszik, a balszárny demonstratív elnöki többséghez csatolása által. Egyben egy érdekes neo-gaulle-ista kísérletet is láthatunk (pártok felett lebegés) – persze Macron egész mozgalma arról szól, hogy a Nemzeti Fronttal szemben létrehozzon egy új, a régi pártokat meghaladó erőközpontot.

Tudom, hogy sok szó esik a civilek arányáról, a patikamérlegen kimért férfi-nő arányról. Engem ezek kevésbé hatnak meg, mert francia kontextusban ez azért annyira nem új. Nicolas Sarkozy is hasonló szimbólumokkal kezdte a kormányzását (emlékezzünk az első, szocialista külügyminiszterére, Bernard Kouchner-re, vagy Fadela Amara miniszterségére!), aztán Hollande elnök is hasonlóan tett. Nem Justin Trudeau itt a minta, hanem a francia elődök. Ha úgy tetszik, ezek olyan szimbólumok, amelyek lassan a kötelező köztársasági hagyomány részévé válnak – legalábbis egy első kormány esetében. A fő kérdés, hogy Macron képes lesz-e e szimbólumokat tartósan életben tartani. Sarkozy “nyitott” kormánya folyamatosan tolódott jobbra és záródott, egyre kevesebb nőt felvonultatva, Hollande viszont a paritás elvét végig megőrizte (nála a baloldal baloldala hullott ki a kormányzásból két év után).

Mivel Macron egész politikai stratégiája arra épül, amiről itt beszélünk, esetében még izgalmasabb lesz figyelni hogy képes-e öt évet így végigkormányozni, a kormány jellegét megőrizni.

És nem is feltétlenül ennek a kormánynak a jellegét. Szintén hagyomány lassan: azoknak a minisztereknek, akik elindulnak, de veszítenek a nemzetgyűlési választáson, le kell mondaniuk. Ha nyer is tehát az elnôki párt, emiatt is lehetséges egy komolyabb átalakítás a választás után…

(Kiemelt kép: a miniszterelnök Twitter-profilja.)

Emmanuel Macron első teljes hivatali napján – gyakorlatilag már a szokásoknak megfelelően – Berlinben fejezte be a munkanapját. A hangulat és a stílus nyitott volt, de azért még hosszú az út az integráció reformjáig. A leginkább a V4-es tagállamoknak lesz érdekes figyelni a mozgásait.

A tegnap esti Macron-Merkel találkozó jó hangulatban zajlott, mindkét fél nyitottságát fogalmazta meg az unió reformjával kapcsolatban – Merkel bizonyos feltételek mellett az alapszerződések megnyitása elől sem zárkózott el. A francia elnök és a német kancellár első megbeszélésükön abban is megegyeztek, hogy közös német-francia ütemtervet készítenek az integráció reformjáról (megelőzve a Macron elnök által ígért tagállami konzultációkat). A francia nemzetgyűlési választás után közös francia-német kormányülésre is sor kerül.

Első körben tehát kimondhatjuk, hogy a német-francia tengely elméletben ismét működőképesnek tűnik, a szándék megvan mindkét félben “az integráció motorjának felélesztésére”. Vagyis még egy lépéssel közelebb kerültünk ahhoz, amit a kampányban többször is valószínűsítettünk, hogy tudniillik a status quo mindenképpen meg fog változni az unióban.

Emmanuel Macron az eurozóna eddigi adósságainak a közössé tételét (mutualizálását), az ún. eurókötvényeket viszont, mint mondta, nem támogatja, mert a közössé tétel szerinte felelőtlen gazdálkodásra sarkall. Ez megnyugtató üzenet a német CDU héjáinak, és mindenkinek, aki a francia gazdasági reformok sikerétől teszi függővé az eurózóna mélyítését (Emmanuel Macron a főbb francia reformokat gyakorlatilag nyárra, kormányzása első fél évére ígéri).

A V4-ek számára mindez érdekes kihívás lehet, hiszen a Macron és Merkel által vizionált mélyebb együttműködés egyelőre az eurót már használó Szlovákia számára a legközelebbi. Érdekes kérdés, hogy a majdani reformterv hogyan számoltatja át a stratégiákat a V4 tagállamaival, hasznosabbnak tarthatják-e ezután például a saját monetáris politika feladását, a gyors csatlakozást az eurózónához. Ilyenkor ráadásul mindenki azt is figyeli, merre mozog a másik…

Mert abban igaza van a magyar kormánynak, hogy a többsebességes Európa nem érdeke azoknak, akik kimaradnak belőle.

Emmanuel Macron első teljes hivatali napján – gyakorlatilag már a szokásoknak megfelelően – Berlinben fejezte be a munkanapját. A hangulat és a stílus nyitott volt, de azért még hosszú az út az integráció reformjáig. A leginkább a V4-es tagállamoknak lesz érdekes figyelni a mozgásait.

A tegnap esti Macron-Merkel találkozó jó hangulatban zajlott, mindkét fél nyitottságát fogalmazta meg az unió reformjával kapcsolatban – Merkel bizonyos feltételek mellett az alapszerződések megnyitása elől sem zárkózott el. A francia elnök és a német kancellár első megbeszélésükön abban is megegyeztek, hogy közös német-francia ütemtervet készítenek az integráció reformjáról (megelőzve a Macron elnök által ígért tagállami konzultációkat). A francia nemzetgyűlési választás után közös francia-német kormányülésre is sor kerül.

Első körben tehát kimondhatjuk, hogy a német-francia tengely elméletben ismét működőképesnek tűnik, a szándék megvan mindkét félben “az integráció motorjának felélesztésére”. Vagyis még egy lépéssel közelebb kerültünk ahhoz, amit a kampányban többször is valószínűsítettünk, hogy tudniillik a status quo mindenképpen meg fog változni az unióban.

Emmanuel Macron az eurozóna eddigi adósságainak a közössé tételét (mutualizálását), az ún. eurókötvényeket viszont, mint mondta, nem támogatja, mert a közössé tétel szerinte felelőtlen gazdálkodásra sarkall. Ez megnyugtató üzenet a német CDU héjáinak, és mindenkinek, aki a francia gazdasági reformok sikerétől teszi függővé az eurózóna mélyítését (Emmanuel Macron a főbb francia reformokat gyakorlatilag nyárra, kormányzása első fél évére ígéri).

A V4-ek számára mindez érdekes kihívás lehet, hiszen a Macron és Merkel által vizionált mélyebb együttműködés egyelőre az eurót már használó Szlovákia számára a legközelebbi. Érdekes kérdés, hogy a majdani reformterv hogyan számoltatja át a stratégiákat a V4 tagállamaival, hasznosabbnak tarthatják-e ezután például a saját monetáris politika feladását, a gyors csatlakozást az eurózónához. Ilyenkor ráadásul mindenki azt is figyeli, merre mozog a másik…

Mert abban igaza van a magyar kormánynak, hogy a többsebességes Európa nem érdeke azoknak, akik kimaradnak belőle.

Emmanuel Macron miniszterelnöke republikánus. Mérsékelt republikánus, de republikánus. Az LR most nehéz helyzetben van: meg kell őriznie a pártegységet legalább a nemzetgyűlési választásig. Kihívások.

A republikánus mozgalom (Les Républicains, LR) nehéz helyzetbe került azáltal, hogy Emmanuel Macron köztársasági elnök egy republikánus politikust nevezett ki miniszterelnöknek. A köztársasági elnök célja teljesen egyértelmű: minél előbb leválasztani a republikánusok balszárnyát, és az elnöki többséghez kapcsolni őket (a republikánus párt önérdeke persze az, hogy minél tovább együtt tartsa magát, és ezáltal igyekezzen minél nagyobbra nőni a júniusi nemzetgyűlési választáson).

Számos mérsékelt jobboldali politikus személyesen gratulált Édouard Philippe-nek, de hangsúlyozta, hogy nem arról van szó, hogy a párt állt volna be az új elnök mögé. Sokak számára – akik részt szeretnének venni az elnöki többségben – ez a helyzet egy nehéz személyes kihívás is: lojálisnak maradni a párthoz, de közben nyitottnak is mutatkozni a kormányzásra… elsősorban a nemzetgyűlési választás után.

Mások igyekeztek elhatárolódni és azt hangsúlyozni, hogy ez a kinevezés nem tartalmi dolog, hogy Macron csak taktikázik, hogy a republikánusoknak van saját programjuk (nem ugyanaz, mint amit anno François Fillon kínált), és azt igyekeznek megvalósítani, ahhoz kérik a többséget… a párt nem is igazán mondhat persze mást, ha nem akar abba a helyzetbe kerülni, amelyet a radikális baloldali Jean-Luc Mélenchon már kész tényként tálalt: “az elnök annektálta a teljes hagyományos politika elitet”.

A Nemzeti Front pedig igazolva látta az UMPS -tengelyről szóló érvét, miszerint “ezek mind ugyanazok”, összenő, ami összetartozik.

Az LR-nehézség az, hogy az elnökválasztás után az elnök pártja általában erősödik, vagyis a lendület nem a republikánusoknál van, és teljesen nyilvánvaló, hogy a Philippe-kinevezés által generált problémás, többirányú kommunikáció sem éppen az, ami lehetővé teszi a kezdeményezés visszavételét. Meglátjuk, hogy kik szerepelnek majd a kormánynévsorban, és kik szerepelnek az elnöki párt, a REM végső jelöltlistáján, de előre tudom vetíteni, hogy republikánus szempontból még tud romolni a helyzet (hétfő délután 22 olyan republikánusról tudunk, aki Macron mellé állna). Hogy fog-e romolni a helyzet, az egy-két napon belül kiderül. Gondolom, az hisszú távon senkit nem vigasztal az LR soraiban, hogy a szocialistáknak még ennél is rosszabb.

P.S. Hogy mennyire a politikai érdekek, a taktika és a változó évszakok irányítják ezt a kinevezést, Philippe miniszterelnöki szerepét, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a kormányfő összegyűjtött korábbi szavai a köztársasági elnökről: cinikus, intelligens, technokrata, bankár…

Emmanuel Macron miniszterelnöke republikánus. Mérsékelt republikánus, de republikánus. Az LR most nehéz helyzetben van: meg kell őriznie a pártegységet legalább a nemzetgyűlési választásig. Kihívások.

A republikánus mozgalom (Les Républicains, LR) nehéz helyzetbe került azáltal, hogy Emmanuel Macron köztársasági elnök egy republikánus politikust nevezett ki miniszterelnöknek. A köztársasági elnök célja teljesen egyértelmű: minél előbb leválasztani a republikánusok balszárnyát, és az elnöki többséghez kapcsolni őket (a republikánus párt önérdeke persze az, hogy minél tovább együtt tartsa magát, és ezáltal igyekezzen minél nagyobbra nőni a júniusi nemzetgyűlési választáson).

Számos mérsékelt jobboldali politikus személyesen gratulált Édouard Philippe-nek, de hangsúlyozta, hogy nem arról van szó, hogy a párt állt volna be az új elnök mögé. Sokak számára – akik részt szeretnének venni az elnöki többségben – ez a helyzet egy nehéz személyes kihívás is: lojálisnak maradni a párthoz, de közben nyitottnak is mutatkozni a kormányzásra… elsősorban a nemzetgyűlési választás után.

Mások igyekeztek elhatárolódni és azt hangsúlyozni, hogy ez a kinevezés nem tartalmi dolog, hogy Macron csak taktikázik, hogy a republikánusoknak van saját programjuk (nem ugyanaz, mint amit anno François Fillon kínált), és azt igyekeznek megvalósítani, ahhoz kérik a többséget… a párt nem is igazán mondhat persze mást, ha nem akar abba a helyzetbe kerülni, amelyet a radikális baloldali Jean-Luc Mélenchon már kész tényként tálalt: “az elnök annektálta a teljes hagyományos politika elitet”.

A Nemzeti Front pedig igazolva látta az UMPS -tengelyről szóló érvét, miszerint “ezek mind ugyanazok”, összenő, ami összetartozik.

Az LR-nehézség az, hogy az elnökválasztás után az elnök pártja általában erősödik, vagyis a lendület nem a republikánusoknál van, és teljesen nyilvánvaló, hogy a Philippe-kinevezés által generált problémás, többirányú kommunikáció sem éppen az, ami lehetővé teszi a kezdeményezés visszavételét. Meglátjuk, hogy kik szerepelnek majd a kormánynévsorban, és kik szerepelnek az elnöki párt, a REM végső jelöltlistáján, de előre tudom vetíteni, hogy republikánus szempontból még tud romolni a helyzet (hétfő délután 22 olyan republikánusról tudunk, aki Macron mellé állna). Hogy fog-e romolni a helyzet, az egy-két napon belül kiderül. Gondolom, az hisszú távon senkit nem vigasztal az LR soraiban, hogy a szocialistáknak még ennél is rosszabb.

P.S. Hogy mennyire a politikai érdekek, a taktika és a változó évszakok irányítják ezt a kinevezést, Philippe miniszterelnöki szerepét, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a kormányfő összegyűjtött korábbi szavai a köztársasági elnökről: cinikus, intelligens, technokrata, bankár…

Vasárnap hivatalba lépett Emmanuel Macron. Hétfőn kinevezte az új kormányfőt is, Édouard Philippe-et, Le Havre republikánus polgármesterét. Összefoglaló és elemzések.

Vasárnap délelőtt – öt év vitatható eredményességű Hollande-kormányzás után – hivatalba lépett Emmanuel Macron, az új francia köztársasági elnök. Az elnöki beiktatás szokásairól, protokolljáról – így történtek a dolgok tegnap is – itt olvashattok.

Az elnök 39 éves, de nemcsak ő az érdekes, a felesége személye is nagy érdeklődésre tart számot: sokat beszélnek a házasságukról, mivel 24 év köztük a korkülönbség. Az új first lady minden bizonnyal aktív szereplője lesz az új köztársasági elnök politikájának.

Vasárnap este az M1 Ma este című műsorába elemeztem a helyzetet, Macron első elnöki munkanapját:

Hétfőn reggel pedig a Kossuth Rádió 180 perc című adásában beszéltem arról, ami vasárnap történt, és ami a következő napokban várható:

Hétfőn délután az is kiderült, hogy a jobboldali, mérsékelt republikánus Édouard Philippe lesz EMmanuel Macron első miniszterelnöke. Ez egy erős üzenet a jobboldalnak – mármint a republikánusok balszárnyának, hogy ne féljenek az elnöki többséghez csatlakozni (korábban beszámoltam róla, hogy a jelöltállítás, hogy tudniillik jobb- és baloldali jelölteket is találjon az elnöki párt, első körben bizonyos nehézségekbe ütközött).

Az új miniszterelnök személyének politikai jelentőségéről itt olvashatjátok a gyorselemzésemet.

Emmanuel Macron hétfőn este, délután Angela Merkel német kancellárral találkozik Berlinben, kedden pedig – inkább délután, mint korábban – következik az új kormány tagjainak a kinevezése, és a miniszteri átadás-átvételek.

Vasárnap hivatalba lépett Emmanuel Macron. Hétfőn kinevezte az új kormányfőt is, Édouard Philippe-et, Le Havre republikánus polgármesterét. Összefoglaló és elemzések.

Vasárnap délelőtt – öt év vitatható eredményességű Hollande-kormányzás után – hivatalba lépett Emmanuel Macron, az új francia köztársasági elnök. Az elnöki beiktatás szokásairól, protokolljáról – így történtek a dolgok tegnap is – itt olvashattok.

Az elnök 39 éves, de nemcsak ő az érdekes, a felesége személye is nagy érdeklődésre tart számot: sokat beszélnek a házasságukról, mivel 24 év köztük a korkülönbség. Az új first lady minden bizonnyal aktív szereplője lesz az új köztársasági elnök politikájának.

Vasárnap este az M1 Ma este című műsorába elemeztem a helyzetet, Macron első elnöki munkanapját:

Hétfőn reggel pedig a Kossuth Rádió 180 perc című adásában beszéltem arról, ami vasárnap történt, és ami a következő napokban várható:

Hétfőn délután az is kiderült, hogy a jobboldali, mérsékelt republikánus Édouard Philippe lesz EMmanuel Macron első miniszterelnöke. Ez egy erős üzenet a jobboldalnak – mármint a republikánusok balszárnyának, hogy ne féljenek az elnöki többséghez csatlakozni (korábban beszámoltam róla, hogy a jelöltállítás, hogy tudniillik jobb- és baloldali jelölteket is találjon az elnöki párt, első körben bizonyos nehézségekbe ütközött).

Az új miniszterelnök személyének politikai jelentőségéről itt olvashatjátok a gyorselemzésemet.

Emmanuel Macron hétfőn este, délután Angela Merkel német kancellárral találkozik Berlinben, kedden pedig – inkább délután, mint korábban – következik az új kormány tagjainak a kinevezése, és a miniszteri átadás-átvételek.

A várakozásoknak megfelelően egy viszonylag ismeretlen 46 éves republikánus polgármester, Le Havre első embere az új francia miniszterelnök. A politikus Alain Juppé köréhez áll közel a republikánus párton belül, ami erős üzenet a jobbközép párt balszárnyának: gyertek!

Édouard Philippe nemcsak képviselő, hanem polgármester is. Azaz parlamenti, és helyi szinten végrehajtói tapasztalata is van. Ez fontos, hiszen a francia miniszterelnöknek tulajdonképpen az is feladata, hogy a parlamenti többséget biztosítsa a kormány számára. Az új kormányfő pályafutása hasonló a köztársasági elnökéhez: Sciences-Po, ENA… a Köztársaság talán legjobb iskoláiról van szó.

Teljesen egyértelmű, hogy az Alain Juppéhez közel álló republikánusoknak szóló üzenet ez a kinevezés: Emmanuel Macron a francia sajtó – teljesen helytálló – értelmezése szerint ezzel elő akarná segíteni a republikánusok balszárnyának közeledését az elnöki párthoz (május 19-ig lehet leadni a jelöltek neveit a nemzetgyűlési választásra, úgyhogy most minden bizonnyal komoly tervezgetések vannak minden pártszékházban).

Valószínűleg a kormánytagok körüli tárgyalások miatt tartott viszonylag sokáig ennek a tegnap óta keringő névnek a bejelentése (noha az Élysée főtitkárának a sajtótájékoztatója mindössze hat másodpercig tartott: “a köztársasági elnök kinevezte Édouard Phipille urat miniszterelnöknek, és megbízta az új kormány megalakításával”). A kormánytagok neveit holnap tudjuk meg, az átadás-átvételek szintén holnap lesznek.

Az első kormányülésre szerdán kerül sor.

Az En marche, az elnöki párt kampányát a kormányfő fogja vezetni, a következő hetekben elsősorban “kampánykormányzásra” kell számítani.

(Kiemelt kép forrása: Edouard Philippe twitter-profilja.)

A várakozásoknak megfelelően egy viszonylag ismeretlen 46 éves republikánus polgármester, Le Havre első embere az új francia miniszterelnök. A politikus Alain Juppé köréhez áll közel a republikánus párton belül, ami erős üzenet a jobbközép párt balszárnyának: gyertek!

Édouard Philippe nemcsak képviselő, hanem polgármester is. Azaz parlamenti, és helyi szinten végrehajtói tapasztalata is van. Ez fontos, hiszen a francia miniszterelnöknek tulajdonképpen az is feladata, hogy a parlamenti többséget biztosítsa a kormány számára. Az új kormányfő pályafutása hasonló a köztársasági elnökéhez: Sciences-Po, ENA… a Köztársaság talán legjobb iskoláiról van szó.

Teljesen egyértelmű, hogy az Alain Juppéhez közel álló republikánusoknak szóló üzenet ez a kinevezés: Emmanuel Macron a francia sajtó – teljesen helytálló – értelmezése szerint ezzel elő akarná segíteni a republikánusok balszárnyának közeledését az elnöki párthoz (május 19-ig lehet leadni a jelöltek neveit a nemzetgyűlési választásra, úgyhogy most minden bizonnyal komoly tervezgetések vannak minden pártszékházban).

Valószínűleg a kormánytagok körüli tárgyalások miatt tartott viszonylag sokáig ennek a tegnap óta keringő névnek a bejelentése (noha az Élysée főtitkárának a sajtótájékoztatója mindössze hat másodpercig tartott: “a köztársasági elnök kinevezte Édouard Phipille urat miniszterelnöknek, és megbízta az új kormány megalakításával”). A kormánytagok neveit holnap tudjuk meg, az átadás-átvételek szintén holnap lesznek.

Az első kormányülésre szerdán kerül sor.

Az En marche, az elnöki párt kampányát a kormányfő fogja vezetni, a következő hetekben elsősorban “kampánykormányzásra” kell számítani.

(Kiemelt kép forrása: Edouard Philippe twitter-profilja.)

Brigitte Macron, az új francia first lady sokak szemében népszerű, sokan támadják viszont a kora miatt. Férje, az új köztársasági elnök azt is ígéri, az egész ország hozzászokhat a jelenlétéhez. Úgy tűnik, hogy az elnök feleségének nemcsak informális feladatai lesznek (ez eddig is szokás volt), hanem valamiféle fizetés nélküli státusa is.

Az új first lady már a kampányban is nagy érdeklődésre tartott számot, már csak azért is, mert a férje és közte lévő 24 éves korkülönbség – Brigitte Macron Emmanuel franciatanára volt a középiskolában – mindenféle rosszindulatú pletykára adott lehetőséget. Megpróbálták például elterjeszteni, hogy ez a házasság egy meleg kapcsolat takarására jött létre, s a 39 éves fiatal politikus kettős életet él. Emmanuel Macron, aki nyilvánosan nekiment a témának, azt mondta, ha meleg lenne, melegként élne és nem bujkálna.

Brigitte kora és a házaspár természetesen folyamatosan támadások, viccek célpontja, s ezeket igyekeznek humorosan kezelni. Több helyen is idézik Brigitte Macront, aki hangsúlyozza, hogy férjének 2017-re kell készülnie, akkor kell nyernie, hiszen hogy fog ő kinézni 2022-ben… (a legutóbbi, a biztosítékot sokaknál kiverő alkotás, melyet itt is láthattok, a Charlie Hebdótól származik, az újság terhesen rajzolta le Brigitte Macront, odabiggyesztve, hogy Macron “majd csodákat tesz”).

(Egyébként arról is születtek kevésbé rosszinulatú cikkek, hogy Brigitte Macron szereti a szép dolgokat – általában a Louis Vuittontól kölcsönöz ruhákat nyilvános megjelenéseire, ami természetesen kiváló reklámlehetőség a luxusmárkának. Emlékezetes, hogy Nicolas Sarkozy elnöksége alatt sok kritika érte az elnököt a csillogás és a pénz szeretete miatt, érdekes lesz látni, hogy Brigitte Macron esetében ez majd népszerűséget hoz, vagy visz.)

A 24 éves korkülönbség sokak számára felveti a kérdést, hogy “biztos minden rendben van-e Macronnal”, elvégre “egy 39 éves férfi mit csinálhat egy 64 éves nővel”. A pár valójában több, mint 20 éve fut közös pályán, vagyis Emmanuel Macron még a középiskolában szeretett bele akkori tanárába. Kitartóan udvarolt az akkor még házas, háromgyermekes asszonynak, aki 2007-ben végül hozzá is ment feleségül. Ez – az ezúttal jóindulatú értelmezésben – azt jelenti, hogy Emmanuel Macron nem az a típusú férfi, aki egymás után cseréli a feleségeket, vagy aki közleményben dobja ki a szeretőjét, a de facto first ladyt…

Brigitte Macron. Forrás: Twitter.

Úgy tűnik, hogy a Brigitte Macron kora és személye körüli viták elindítottak egy filozófiai-politikai gondolkodást arról, hogy van-e e témában szexista kettős mérce a nőkkel szemben (miért furcsább az, ha a férfi a fiatalabb, mint ha a nő a fiatalabb), s egyáltalán, nőgyűlölő-e azt felvetni, hogy egy fiatalabb férfi nem szerethet egy idősebb nőt, s ha mégis egy idősebb nőt szeret, akkor jogos-e feltételezni, hogy ott valami nincs rendben (Emmanuel Macron gyakorlatilag ezekkel az érvekkel állt bele a vitába, szerinte fordítva senkit nem érdekelne a korkülönbség, az ezen való lovaglás viszont sokat elmond arról, hogy gondolkodik a társadalom a nőkről).

Ezek a viták most kezdődtek, és a házaspár láthatósága miatt, biztosan mondhatjuk, a következő öt évben folytatódni fognak. Vagyis a Macron-ciklus izgalmas lehet a nőiség, a nőképek, a nők közéleti szerepe körüli viták dolgában is. Természetesen figyelni fogom, hogy merre halad ez a vita, most csak jegyzem, hogy van egy ilyen beszélgetés.

A franciákat persze az elnökök magánélete önmagában kevéssé érdekli, az Élysée-t olyan típusú prüdéria nem lengi körül, mint a Fehér Házat. François Mitterrand kettős élete, Nicolas Sarkozy nyilvános válása és még nyilvánosabb új házassága, François Hollande kismotoros magánélete önmagukban nem voltak hatással politikai életükre.

Brigitte Macron viszont nemcsak magánélet, hanem szakmai is. A sajtó szerint aktívan jelen volt és van a férje szakmai életében, anyagokat olvas, ügyekben mond véleményt, naptár-egyeztetéseken vesz részt, egykori franciatanárként beszédeket ír át – ez minden bizonnyal az Élysée-ben sem lesz másként. Emmanuel Macron – aki a felesége nyilvános személyiségét, a “romantikus szerelmi történet” narratíváját éppen olyan tudatosan építette, mint a sajátját – nyilvánosan vallja ugyanis, hogy a jó munkavégzéshez szüksége van arra, hogy boldog legyen, és a felesége jelenléte boldoggá teszi.

Úgy tűnik tehát, hogy az elnöki ambíció közös a Macron-házaspárban – s bár a francia választók egy elnököt választottak, a gyakorlatban akár két Macront is kaphatnak.

(Kiemelt kép: a Charlie Hebdo Facebook-oldala)

Brigitte Macron, az új francia first lady sokak szemében népszerű, sokan támadják viszont a kora miatt. Férje, az új köztársasági elnök azt is ígéri, az egész ország hozzászokhat a jelenlétéhez. Úgy tűnik, hogy az elnök feleségének nemcsak informális feladatai lesznek (ez eddig is szokás volt), hanem valamiféle fizetés nélküli státusa is.

Az új first lady már a kampányban is nagy érdeklődésre tartott számot, már csak azért is, mert a férje és közte lévő 24 éves korkülönbség – Brigitte Macron Emmanuel franciatanára volt a középiskolában – mindenféle rosszindulatú pletykára adott lehetőséget. Megpróbálták például elterjeszteni, hogy ez a házasság egy meleg kapcsolat takarására jött létre, s a 39 éves fiatal politikus kettős életet él. Emmanuel Macron, aki nyilvánosan nekiment a témának, azt mondta, ha meleg lenne, melegként élne és nem bujkálna.

Brigitte kora és a házaspár természetesen folyamatosan támadások, viccek célpontja, s ezeket igyekeznek humorosan kezelni. Több helyen is idézik Brigitte Macront, aki hangsúlyozza, hogy férjének 2017-re kell készülnie, akkor kell nyernie, hiszen hogy fog ő kinézni 2022-ben… (a legutóbbi, a biztosítékot sokaknál kiverő alkotás, melyet itt is láthattok, a Charlie Hebdótól származik, az újság terhesen rajzolta le Brigitte Macront, odabiggyesztve, hogy Macron “majd csodákat tesz”).

(Egyébként arról is születtek kevésbé rosszinulatú cikkek, hogy Brigitte Macron szereti a szép dolgokat – általában a Louis Vuittontól kölcsönöz ruhákat nyilvános megjelenéseire, ami természetesen kiváló reklámlehetőség a luxusmárkának. Emlékezetes, hogy Nicolas Sarkozy elnöksége alatt sok kritika érte az elnököt a csillogás és a pénz szeretete miatt, érdekes lesz látni, hogy Brigitte Macron esetében ez majd népszerűséget hoz, vagy visz.)

A 24 éves korkülönbség sokak számára felveti a kérdést, hogy “biztos minden rendben van-e Macronnal”, elvégre “egy 39 éves férfi mit csinálhat egy 64 éves nővel”. A pár valójában több, mint 20 éve fut közös pályán, vagyis Emmanuel Macron még a középiskolában szeretett bele akkori tanárába. Kitartóan udvarolt az akkor még házas, háromgyermekes asszonynak, aki 2007-ben végül hozzá is ment feleségül. Ez – az ezúttal jóindulatú értelmezésben – azt jelenti, hogy Emmanuel Macron nem az a típusú férfi, aki egymás után cseréli a feleségeket, vagy aki közleményben dobja ki a szeretőjét, a de facto first ladyt…

Brigitte Macron. Forrás: Twitter.

Úgy tűnik, hogy a Brigitte Macron kora és személye körüli viták elindítottak egy filozófiai-politikai gondolkodást arról, hogy van-e e témában szexista kettős mérce a nőkkel szemben (miért furcsább az, ha a férfi a fiatalabb, mint ha a nő a fiatalabb), s egyáltalán, nőgyűlölő-e azt felvetni, hogy egy fiatalabb férfi nem szerethet egy idősebb nőt, s ha mégis egy idősebb nőt szeret, akkor jogos-e feltételezni, hogy ott valami nincs rendben (Emmanuel Macron gyakorlatilag ezekkel az érvekkel állt bele a vitába, szerinte fordítva senkit nem érdekelne a korkülönbség, az ezen való lovaglás viszont sokat elmond arról, hogy gondolkodik a társadalom a nőkről).

Ezek a viták most kezdődtek, és a házaspár láthatósága miatt, biztosan mondhatjuk, a következő öt évben folytatódni fognak. Vagyis a Macron-ciklus izgalmas lehet a nőiség, a nőképek, a nők közéleti szerepe körüli viták dolgában is. Természetesen figyelni fogom, hogy merre halad ez a vita, most csak jegyzem, hogy van egy ilyen beszélgetés.

A franciákat persze az elnökök magánélete önmagában kevéssé érdekli, az Élysée-t olyan típusú prüdéria nem lengi körül, mint a Fehér Házat. François Mitterrand kettős élete, Nicolas Sarkozy nyilvános válása és még nyilvánosabb új házassága, François Hollande kismotoros magánélete önmagukban nem voltak hatással politikai életükre.

Brigitte Macron viszont nemcsak magánélet, hanem szakmai is. A sajtó szerint aktívan jelen volt és van a férje szakmai életében, anyagokat olvas, ügyekben mond véleményt, naptár-egyeztetéseken vesz részt, egykori franciatanárként beszédeket ír át – ez minden bizonnyal az Élysée-ben sem lesz másként. Emmanuel Macron – aki a felesége nyilvános személyiségét, a “romantikus szerelmi történet” narratíváját éppen olyan tudatosan építette, mint a sajátját – nyilvánosan vallja ugyanis, hogy a jó munkavégzéshez szüksége van arra, hogy boldog legyen, és a felesége jelenléte boldoggá teszi.

Úgy tűnik tehát, hogy az elnöki ambíció közös a Macron-házaspárban – s bár a francia választók egy elnököt választottak, a gyakorlatban akár két Macront is kaphatnak.

(Kiemelt kép: a Charlie Hebdo Facebook-oldala)