The workshop will open with a testimonial from Sakharov Prize Laureate 1992 Asociación Madres de la Plaza de Mayo. Prof.
Par Engstrom, from University College London will set the scene for each panel - providing first an overview of the situation of human rights in Latin America and then turning to human rights accountability mechanisms, seeking the best ways for the EU to engage - and Prof. Maria Garcia, from Bath university, will speak in the forward-looking panel.
Discussions will further bring together representatives from the International Federation for Human Rights and Human Rights Watch, as well as the Inter-American Commission on Human Rights, the European External Action Service and the European Commission.
TNR constitutes an increasing danger both by posing systemic threats to human rights, civic space, democratic institutions and the rule of law and by frequently undermining national security, sovereignty and legal order of host states.
Policy makers and experts from EU institutions, the UN, Member States, civil society and academia will come together to exchange views about their findings and experiences, and explore ways to improve responses to TNR, including through policy initiatives, synergies and collaborations. This is a concrete follow-up action by DROI on the recently adopted by the Parliament report on Addressing TNR of Human Rights Defenders (HRDs).
Organised with the Delegation to the Euro-Latin American Parliamentary Assembly, in the aftermath of the recent summit where EU-27 and CELAC-33 leaders committed to further enhance cooperation, the meeting aims to turn the focus to human rights.
It will open with a testimonial from Sakharov Prize Laureate 1992 Asociación Madres de la Plaza de Mayo. Prof. Par Engstrom, from University College London will set the scene for each panel - providing first an overview of the situation of human rights in Latin America and then turning to human rights accountability mechanisms, seeking the best ways for the EU to engage - and Prof. Maria Garcia, from Bath university, will speak in the forward-looking panel.
Discussions will further bring together representatives from the International Federation for Human Rights and Human Rights Watch, as well as the Inter-American Commission on Human Rights, the European External Action Service and the European Commission.
A Fülöp-szigeteki partraszállás hevenyészve összecsapott hadművelet volt, melynek szokatlan módon nem volt főparancsnoka. A flotta és a hadsereg nem egyeztetett, és nem hangolta össze a tevékenységét. Nimitz nagylelkűen MacArthur parancsnoksága alá rendelte az egész Hetedik Flottát, melyhez a régi csatahajók is tartoztak, míg a korszerű egységekből álló, és a flotta fő csapásmérő erejének számító Harmadik Flotta, melynek feladata a várható japán ellentámadás elhárítása volt, William Halsey parancsnoksága alatt önállóan tevékenykedett. A két flotta tevékenysége nem volt kellően összehangolva, és a köztük levő kommunikáció is akadozott, ami később sok probléma forrása lett.
A japánok szintén szétaprózták erőiket, három, egymástól gyakorlatilag függetlenül tevékenykedő hajórajra osztva őket. A tervek szerint a hadműveletet Ozawa Jisaburo tengernagy északról érkező köteléke nyitotta volna meg, melynek faladata az volt, hogy a figyelmet magukra vonva elcsalogassák az amerikai főerőket Leyte közeléből. A partraszálló erők elleni támadást ezután Kurita Takeo tengernagy nyugatról, és Shima Kiyohide altengernagy délről érkező köteléke hajtotta volna végre, harapófogóba kapva a Leyténél álló amerikai erőket. Kurita és Shima kötelékének a légifedezetét a szigeteken állomásozó, Onishi Takajiro altengernagy irányította légierő biztosította volna. Elvileg mindegyik támadó csoportot Toyoda Soemu tengernagy irányította volna a tokiói főhadiszállásról, azonban a japán rádió-összeköttetés teljesen csődöt mondott. Toyodának végig fogalma sem volt róla, mi történik a Fülöp-szigetek környékén, tehát nem volt lehetősége semmilyen központi irányításra.
A Puget Sound hajógyárában megtartott tíznapos próbaüzemet követően az újjáépített Tennessee 1943 május 23-án futott ki ismét a tengerre, és indult útnak San Pedro felé. A csatahajó egy teljesen új legénységgel a fedélzetén kezdte meg új életét. A Tennessee régi embereiből alig néhányan kerültek vissza a hajóra, akik az elmúlt hónapokat különböző továbbképzéseken töltötték. A tengerészek zöme teljesen zöldfülű, frissen toborzott önkéntes volt, akik elég sok fejfájást okoztak a csatahajó kapitányának, Robert Stevenson Haggart-nak. A San Pedro felé vezető tíznapos úton a csatahajó riasztócsengői úgyszólván állandóan szóltak, Haggart éjjel-nappal, folyamatosan gyakorlatoztatta újdonsült tengerészeit, akik Pearl Harbor után bevonulva nemrég kerültek csak ki a haditengerészet gyorstalpaló kiképzéséről, és ott szerzett tengerésztudásuk szakmai értéke legalábbis kétes volt. Ennek megfelelően az első gyakorlatok rendszerint bohózatba illő felfordulásba és káoszba fulladtak. Mire azonban San Pedróba értek, az intenzív tréningnek köszönhetően már javult a helyzet. A Tennessee tengerészei kezdtek megismerkedni hajójukkal, és egyelőre még inkább csak elméleti tengerésztudásukat lassan már képesek voltak átültetni a gyakorlatba is.
A csatahajó május 31-én futott be San Pedróba, azonban nem időzött ott sokáig, mivel jelenlétére már szükség volt a hadszíntéren is. Egy tankolást és a készletek kiegészítését követően a hajó a Portland cirkáló kíséretében már következő nap, június elsején kifutott első harci bevetésének színhelye, Alaszka felé.
A november végén megtartott hadgyakorlatról az amerikai csatahajók 1941 november 28-án érkeztek vissza Pearl Harborba, és foglalták el helyüket a csatahajók szokásos horgonyzóhelyén, a Ford-sziget mellett. December hatodikán a Második Csatahajó Kötelék három hajójáról partra szálltak azok a tengerészek és tengerészgyalogosok, akik egy feltételezett szárazföldi hadműveletben a kötelék partraszálló különítményeként vettek volna részt. A csapat szárazföldi gyakorlatra indult a sziget belsejébe. Az alakulat vezetésével a Tennessee kapitánya volt megbízva, így hatodikán a többiekkel együtt ő is távozott a hajóról, és nem tért vissza a következő nap reggelén sem.
Aznap este a csatahajók zenekarai a horgonyzóhelyen megtartott swing koncerten vettek részt. A tengerészeken kívül a túlsó partról egy másik érdeklődő is figyelemmel kísérte a történéseket. Yoshikawa Takeo, a japán követség helyettes konzulja, aki már hetek óta rendszeresen jelentette a kikötőben állomásozó hajók mozgását, elégedetten nyugtázhatta, hogy az amerikai flotta láthatóan teljes biztonságban érzi magát. Nem tettek semmilyen látható védelmi intézkedéseket, és nem feszítették ki a torpedóvédő hálókat sem. (Ilyenek nem is voltak Pearl Harborban, az amerikaiak ugyanis meg voltak róla győződve, hogy a kikötő viszonylag sekély vize nem teszi lehetővé a torpedókkal végrehajtott légitámadásokat.)
Másnap, december hetedikén reggel a kikötő ragyogó napsütésre ébredt. A Csendes-óceáni Flotta csatahajói a Ford-sziget mellett horgonyoztak, a sorban legelöl a California, mögötte a Maryland, és mellette az Oklahoma, azok mögött a Tennessee és a West Virginia, mögöttük az Arizona és a mellette álló Westal műhelyhajó, és végül hátul a Nevada. A flotta zászlóshajója, a Pennsylvania, éppen szárazdokkban volt javításon. A csatahajók a hármas készültségi fokban álltak, ami annyit jelentett, hogy hajnalban az előírásoknak megfelelően a hajók két 12,7 mm-es gépágyúját és két 127 mm-es légvédelmi lövegét készültségbe állították. A kijelölt lövegek kezelőszemélyzete elfoglalta helyét, és az ágyúkhoz lőszert cipeltek fel a raktárakból.
A Big Five öt elkészült csatahajójának teljes élettörténete túl nagy terjedelmű lenne a rendelkezésre álló keretekhez képest. Nem akarván a végtelenségig nyújtani a sorozatot, csak az elsőként elkészült egység, a Tennessee pályafutását ismertetném. (Már csak azért is, mert annak idején ezt írtam meg.) A többi négy csatahajó nagy vonalakban hasonló pályát futott be, ezekre a megfelelő helyeken kitérek majd, ahol szükséges.
Az Egyesült Államok Kongresszusa Woodrow Wilson elnök jóváhagyásával 1915 március harmadikán engedélyezte a haditengerészet számára két új csatahajó megépítését. Az új egységek azonos tervek alapján készültek az előző évben jóváhagyott három New Mexico osztályú csatahajóval, és lényegében azok kiegészítései lettek volna. A hajókon az előző osztályhoz képest később a hajtóművek típusa, elrendezése, és a torpedóvédő rendszer változott, egyébként nem sok módosítást hajtottak végre a terveken.
Az ekkor még No.43 számon nyilvántartott csatahajó megépítésére a haditengerészet 1915 december 28-án kötötte meg a szerződést a brooklyni New York Navy Yard hajógyárral. Miután az Egyesült Államok ekkor már javában készülődött a háborúba való belépésre, a hajógyár kapacitását lekötötte a teherhajók, és a konvojok kíséretére szánt kisebb hadihajók építése, így a leendő Tennessee-n csak jelentős késéssel, 1917 első felében kezdődhettek meg a munkálatok. A gerincfektetésre végül ez év május 14-én került sor, másfél hónappal az USA háborúba való belépése után. A háború miatt a munkák a szokásosnál lassabban haladtak, és a vízrebocsátásra csaknem két évvel később, már fél évvel a háború befejezése után került csak sor. (A California gerincfektetésére a Tennessee-énél fél évvel korábban került sor, de a háború miatt az építési munkálatok annyira lelassultak, hogy a hajót végül több mint egy évvel a Tennessee után állították csak szolgálatba.)
A dreadnoughtok korai ellenzői előrejelzéseikben megjósolták, hogy az új hajóosztály méretei folyamatosan növekedni fognak, miután az egymással versengő haditengerészetek állandóan egymásra akarnak majd licitálni. Néhányan azt is előre jelezték, hogy a méretek növekedésével párhuzamosan alighanem az ágyúk kalibere is növekedni fog.
A csatahajók standard fegyverzete ekkor már évtizedek óta a 305 mm-es hajóágyú volt, melyekből rendszerint négy darabot szereltek fel a hajókra. A dreadnoughtok és a csatacirkálók kezdetben szintén ezt a kalibert kapták, csak nagyobb számban, mint a korábbi csatahajók. A kaliber növelését az angolok kezdték meg 1912-ben, amikor az ez évben szolgálatba állított Lion osztályú csatacirkálóikat és Orion osztályú csatahajóikat 343 mm-es ágyúkkal szerelték fel. Ez főleg az akkori Első Lord, Jacky Fisher mániájának volt köszönhető, aki kincstári ésszel úgy vélte, a nagyobb kaliber nagyobb lőtávolságot tesz lehetővé, vagyis a nagyobb kaliberű lövegekkel felszerelt hajók olyan távolságról vehetik tűz alá az ellenfelet, ahonnan az kisebb kaliberű ágyúival nem tud válaszolni. Az angol tengernagyokban láthatóan fel se merült a gondolat, hogy esetleg az ellenség is növelni fogja az ágyúk kaliberét, ugyanúgy, ahogy néhány évvel korábban arra sem gondoltak, hogy a Dreadnoughtra válaszul majd a többi haditengerészet is dreadnoughtokat kezd el építeni.
A rivális haditengerészetek természetesen ezúttal sem kívántak lemaradni, és az 1909-ben megkezdett angol fejlesztések hírére ők is hozzáfogtak saját, a korábbinál nagyobb kaliberű ágyúik kifejlesztéséhez. Miután az esztelen csatahajó-építési versenyben a versengő felek nem egyszerűen csak utolérni, hanem lekörözni akarták az ellenfelet, a 343 mm-es lövegre ennél is nagyobb kaliber volt a válasz. Az amerikaiak 1910-ben álltak neki saját ágyúik kifejlesztésének, melyet 356 mm-esre terveztek, hogy felülmúlják vele az angolokat. (Akik erre előálltak a 380 mm-es kaliberrel, amit az amerikai 406 mm-es hajóágyú követett, és ha a washingtoni konferencia nem állítja le az őrületet, következtek volna a már tervezőasztalon levő 457 mm-es és 503 mm-es lövegek, és ki tudja, hol ért volna véget az egész.)