Nyugat-Balkán

A mai európai iszlám terrorizmus már a 90-es évek elején megszületett Boszniában Izetbegović mudzsahedjeivel. Ezt és nem kevesebbet állít könyvében a horvát politikus és történész, a néhai elnök fia, Miroslav Tudjman.

„A Rubikon másik oldala – Alija Izetbegović politikai startégiája” című könyvében részletesen foglalkozik azzal, hogyan jelentek meg a boszniai háború idején a bosnyák hadseregben a mudzsahedek, a „szent harcosok”, „iszlám önkéntesek”. Iszlám fundamentalistákról van szó, hivatásos harcosokról, fizetett zsoldosokról, akik már 1992 februárban megjelentek. Különböző országokból érkeztek. Iráni mudzsahedek voltak az elsők, őket követték harcosok Szaud-Arábiából, Palesztinából, Jordániából, Jemenből, Afganisztánból, Katarból. A legnagyobb katonai tapasztalattal és tudással rendelkezők Egyiptomból, Algériából , Marokkóból és Tunéziából érkeztek. A libanoni Hezbollah tagjai, akiknek ugyancsak voltak katonai tapasztalataik, Fojnica mellett egy táborban képeztek ki katonákat, rendőröket és vezetőket Bosznia-Hercegovina hadseregének. 

                                                       Miroslav Tudjman

A beutazásuk alaposan elő volt készítve. Először Zágrábba érkeztek, onnan Splitbe, majd humanitárius segélykonvojjal Travnikba és Zenicára mentek a gyűjtőközpontokba. 

Egyik vezetőjük, Abu Hamza tanúsítja, hogy Mustafa Cerić vallási vezető kérésére jöttek „megvédeni” muzulmán testvéreiket. Azon kívül, hogy erkölcsileg, katonailag támogatták a boszniai hadsereget, ez jó lehetőség volt számukra, hogy behatoljanak Európába. 

A szudáni Elfatih Hassanein alapítója és igazgatója volt a "Segítség a harmadik világnak" alapítványnak (TWRA), amit 1987-ben alapítottak Bécsben. Ők 1992-ben jelentős összeggel támogatták a fegyverhasználat oktatását. A pénz az iszlám országokból az Erste Bankon keresztül érkezett Bécsbe. 

Alija Izetbegović 1994. január 1-jén levelet írt az alapítványnak, miszerint a bank bécsi fiókjában vezetett számláról az alapítvány elnöke önállóan felvehet 1000 dollárt, 500 ezer dollárig dönthet kifizetésről, de pénz felvételéhez a kuratórium legalább három tagja szükséges, az 500 ezer dollárnál nagyobb összeghez szükséges az ő jóváhagyása is.

A legnagyobb támogatók, a szaudiak, 1992 és 1995 között a TWRA-n keresztül 350 millió dollárt juttattak a „boszniai muzulmánok megsegítésére”. A legnagyobb donátor Szaud Arábia volt, de érkezett pénz Törökországból, Bruneiből, Malajziából is. A titkos adakozók között volt az szaudi emigráns Osama bin Laden is. Ugyanakkor a TWRA csak egy volt a „humanitárius” szervezetek közül, amik a fegyveres kiképzést és a mudzsahedek érkezését finanszírozták. 

A mudzsahedek nemcsak harcosoknak érkeztek az országba, hanem ezeknél a szervezeteknél dolgoztak segítőként, agitáltak az Al-Kaida, a Hezbollah és a Hamasz mellett. Volt, akik csak azzal foglalkoztak, hogy kiképezzék azokat a helyieket, akik mudzsahedek akartak lenni. 

Közép-Boszniában szinte nincs olyan megye, ahol nem hoztak létre vallási, katonai tábort. A bosnyák hadsereg katonai vezetése, és a politikai vezetés is hallgatólagosan támogatta a „vallási alakulatok” megalakítását, amik olyan mudzsahedekből álltak, akik speciális vallási képzésen estek át. 

A 7. muzulmán brigádot 1992. decemberben alakították ki, mint gyors reagálású egységet Zenica, Travnik és Kakanj környékén. A legismertebb és a legjobb brigád volt a boszniai hadsereg 3. csapattestének állományában. A kezdetektől muzulmánnak nevezték, mert tagjai csak gyakorló hívők lehettek, a brigád jelvényeire arabul írták a feliratokat és a csatákba Allah akbar kiáltással indultak. 

Az egység több háborús bűncselekmény elkövetéséért felelős. 1993. január 13-án Dusina faluban a Horvát Védelmi Hadsereg tagjai és civilek lemészárlásáért, horvát falvak lerombolásáért és lakosaik elűzéséért Busovača járásban 1993 januárban. Gyújtogatásokért Zenice és Travnik környékén 1993 nyarán. Számos bűncselekményt követtek el a helyi lakosok, és nemcsak horvátok és szerbek, hanem muzulmánok ellen is a külföldi mudzsahedek. Az ok „vallási tisztogatás” volt. 

A mudzsahedek száma Boszniában változó volt. Izetbegović szerint több mint háromszázan voltak, de Abu al-Maali, az El Mudžahed egység utolsó parancsnoka (feloszlatták 1996. február 26-án) kijelentette, hogy a mudzsahedek száma Boszniában 5-6 ezer fő. A reális szám valójában néhány ezer lehetett. A mudzsahedek nem egy nagy egységet hoztak létre, hanem több kisebbet, amiket egy tanács irányított. 

A boszniai muzulmánok többségét taszította az erőszakos iszlamizáció és a mudzsahedek házasságkötése a helyi lányokkal (mert a „szent harcosoknak” volt feleségük és gyerekeik a saját országukban, valójában itt a többnejűségről volt szó) és néhányan a boszniai hadsereg vezetéséből is szerették volna megfegyelmezni a mundzsahed egységet, de nem mertek szembemenni az uralkodó politikával, ami támogatta jelenlétüket és működésüket.

A mundzsahedek legalizálni akarták státuszukat, ezért a tanácsuk kérte Szarajevótól, hogy ismerje el az El Mudžahed brigádot mint a boszniai hadsereg független egységét. 

Rasim Delić a boszniai fegyveres erők főparancsnoka 1993. augusztus 13-án parancsba adta az El Mudžahed brigád beillesztését a 3. hadtest parancsnoksága alá, így a külföldi mudzsahedek legálisan a boszniai hadsereg része lettek. Az El Mudžahed egység jól felfegyverzett és kiválóan képzett csapat volt, erős katonai támogatója és kulcsfontosságú tényezője a hadseregnek. Katonái fanatikusan bátor harcosok voltak.

A daytoni békeegyezmény 1995 végén Bosznia-Hercegovinának végre békét hozott, a mudzsahedeknek azonban egyáltalán nem tetszett. Úgy tekintették, mint az iszlámért folyó harc elárulását. Az ok egyszerű volt: az egyezmény tartalmazott egy olyan rendelkezést, hogy a nem „helyi eredetű” katonai erőknek 30 napon belül el kell hagyniuk az ország területét. Ez határozott kérése volt az Egyesült Államoknak Izetbegović felé.

A könyv szerzője szerint Izetbegović 1995. december 10-én, négy nappal a békeszerződés aláírása előtt Zenicán találkozott az El Mudžahed brigád vezetőivel, Abu al-Maalijemmel és Anwar Shaabannal, amin részt vettek a boszniai hadsereg vezérkarának tisztjei is Rasim Delić tábornok vezetésével, és a 3. hadtest parancsnoka, Sakib Mahmuljin tábornok. Izetbegović a találkozón megerősítette, hogy a daytoni egyezményt alá fogja írni és az El Mudžahed egységet átalakítják. 

Talányos az egyiptomi születésű Anwar Shaaban sorsa, aki négy nappal ezután a megbeszélés után négy társával együtt meghalt. 1995. december 14-én a katonai rendőrség egy ellenőrzési ponton tüzet nyitott a gépkocsijukra. Találtak nála egy naplót, amit 1995 november 21 és december 14 között vezetett, vagyis a daytoni békeegyezmény aláírása napjától haláláig. A naplóból kiderül, hogy a mudzsahedek nem voltak felkészülve arra, hogy elhagyják az országot. Azzal fenyegetőztek, hogy más eszközökkel fognak harcolni. Abu Hamza egyenesen kijelentette, hogy „nem fogunk elmenni, nem adjuk vissza a fegyvereinket”. „Ha elhagyjuk is a katonai egységünket, a fegyvereket elrejtjük. Ha kitesznek minket a hadseregből, missziós munkát fogunk folytatni” - mondták.

Hogy a mudzsahedek egy része ott maradt az országban, már 1996 februárban kiderült, amikor az IFOR rajtaütött egy humanitárius szervezet kiképző központján Fojnica mellett, letartóztatott három iráni kiképzőt, és a szervezet nyolc munkatársát. Fegyvereket és robbanó anyagokat koboztak el.

                                 IFOR 1996 február

A mudzsahedek az ún. „muzulmán faluban” éltek együtt, megnősültek, útlevelet kaptak, beilleszkedtek a társadalomba és láthatatlanná váltak a nemzetközi erők számára. Washington kifogásolta, hogy megsértették a daytoni szerződést, mire Izetbegović azt válaszolta Bob Dole és Joseph Lieberman szenátoroknak, hogy „nem áll összhangban népünk erkölcsi elveivel, hogy elzavarja azokat az embereket, akik a mi oldalunkon harcoltak és nincs hova menniük, mert a saját országukba nem térhetnek vissza.”

Nyilvánvaló, hogy a nemzetközi erőknek és az amerikaiaknak elégséges bizonyítékuk volt arra, hogy a mudzsahedek menedéket kaptak Boszniában és folytatták radikális iszlamizációs tevékenységüket, volt közöttük, aki terrorakciókban is részt vett, ezeket az eseteket azonban sem az amerikai sem az európai politika nem akarta „túldimenzionálni”, megvédendő a törékeny békeszerződést.

                           Word Trade Center 2001. szeptember 11.

Szeptember 11. azonban radikálisan megváltoztatta a nemzetközi és az amerikai politika hozzáállását a terrorizmus kérdéséhez. Az ikertornyok elleni merényletet végrehajtó repülőgépeltérítők csoportjának legismertebb tagja Mohamed Atta volt, aki meg nem erősített információk szerint 1999-ben Bočinjban tartózkodott. Más források szerint bin Laden választotta ki a repülőgép eltérítésre Nawafa al-Hazmijat és Khalida al-Mihdarat, Boszniában harcolt mudzsahedeket. Szeptember 11 után Izetbegović többé már nem volt az a hiteles politikai vezető, akit Amerika tisztel, és az ikertornyok megtámadása után egy hónappal egészségügyi okokra hivatkozva lemondott pártelnöki pozíciójáról. Szarajevó hatékony harcot indított a terrorizmus ellen. 

Ezek a gondolatok Miroslav Tudjman könyvében jelentek meg, aki számos dokumentum segítségével Izetbegović politikai filozófiáját, stratégiai céljait elemzi, az okokat, amik miatt a béketerveket kijátszotta. A szerző szerint a könyv előfeltétele a bosznia-hercegovinai politikai és háborús események megértésének.

 

 

Forrás: vecernji.hr

 

 

Az elmúlt évekhez hasonlóan idén is gazdag programsorozattal ünneplik majd szeptember 11-ét, a város napját Zentán.

A hagyományos városnapi programokon túl a Budapest Bár és a Tropico Band koncertezik Szabadkán, lesz félmaraton és a Szabadkai Piacok is beköltözik a központba.

A Zentai Közkórházba látogatott ma Zoran Gojković, tartományi egészségügyi titkár.

A Magyar Nemzeti Tanács szervezésében idén Székelykevén tartják meg a vajdasági magyar elsősök tanévkezdő központi ünnepségét, amelyen ajándékcsomagot kap minden első osztályba induló dél-bánáti magyar kisiskolás.

Egy óra sem telt el az ellenzéki Saša Janković és Maglai Jenő sajtótájékoztatója után és Bogdan Laban is a nyilvánosság elé állt, hogy bocsánatot kérjen Szabadka város és Szerbia lakosságától, azért mert egy „magánbeszélgetés” alkalmával durva és keresetlen szavakat használt, amit nem lett volna szabad megengednie annak, aki ilyen fontos tisztséget tölt be a közigazgatásban – fogalmazott Laban.

Hétfőn került nyilvánosságra az a hangfelvétel, amelyen Szabadka polgármester rendkívül durván beszél azzal a Vladimir Polovinával, aki a beszélgetésnek aligha nevezhető szóváltás szerint a város területén több a polgármesterre vonatkozó cédulát ragasztatott ki, amelyen a Bogdane, bog je ljut (Bogdan, az Isten haragszik rád) szöveg szerepelt.

Bogdan Laban, Szabadka polgármestere és a Szerb Haladó Párt tisztviselője megerősítette, azzal fenyegette meg Vladimir Polovinát, hogy „kitépi a torkát”, azt viszont tagadta, hogy felpofozta volna a férfit, és elnézést kért az illetlen szóhasználatért.

Az espresso.

A nagybecskereki városháza parkjából indult hétfőn délelőtt a Sörnapokra hívógatók menete, ugyanis fogatos kocsikkal végigjárják a várost, hogy minél több polgárt meghívjanak a rendezvénysorozatra.

1992 óta gyilkolták egymást a délszláv polgárháborúban szerbek, horvátok, bosnyákok, a nemzetközi közösségek békefenntartókat küldtek szinte semmi jogosítással, béketerveket dolgoztak ki, amiket valamelyik fél biztosan nem írt alá, és folyt az öldöklés. Szarajevó 1992 május óta blokád alatt volt, az emberek éheztek és fáztak. A belvárosban lévő Markale csarnok mögött lévő Városi piac egyike volt azoknak a helyeknek, ahol az ostrom ideje alatt is be lehetett szerezni élelmiszert. 

1995. augusztus 28-án délelőtt 11 órakor öt erős robbanás hallatszott. A 120 mm-es löveggránátokat a Trebević irányából lőtték ki, a piac északi bejáratánál robbantak fel és megöltek 43 embert, több mint 84-et megsebesítettek.

Nem ez volt az első támadás a piac ellen. 1994. február 5-én déli 12 órakor a szerb hadsereg egyszer már megtámadta az élelmet beszerzőket. Abban a támadásban 68-an vesztették életüket és 144-en sérültek meg. 

Az 1995. augusztus 28-i támadás volt az utolsó, amit végrehajtottak a város ellen, mert végre megindultak a NATO egységek és megtörtént az első katonai beavatkozás, megkezdődött a „Szándékos erő” akció. Ezzel a szerbek katonai-politikai vezetését rákényszerítették, hogy feloldják Szarajevó blokádját, és visszavonják a tüzérséget a főváros körüli hegyekről. 

                                  F-16-os a NATO "Szándékos erő" akcióban

A mészárlás körülményeinek kivizsgálását ENSZ katonák végezték, a jelentéseik titkosak voltak, ami számtalan találgatásra adott lehetőséget a médiában és a lakosság körében is. A híresztelések arról szóltak, hogy a kivizsgálók nem tudják meghatározni a helyet, ahonnan a gránátokat kilőtték. Ezeket a találgatásokat a szerb hatóságok erőteljesen támogatták éppúgy, mint az 1994-es véres támadás után is, és megpróbálták a felelősséget a boszniai hadseregre hárítani. Azzal vádolták a bosnyák kormányt, és személyesen Izetbegović elnököt, hogy saját lakosságát bombázta azért, hogy nemzetközi felháborodást és beavatkozást érjen el. 

Az ENSZ közgyűlésnek 1999-ben benyújtott vizsgálati anyag azonban egyértelműen megállapította, hogy mind az öt gránátot a Szerb Köztársaság hadserege lőtte ki. 

Dragomir Milošević tábornok hágai bírósági tárgyalásán tanúként hallgatták meg David Harland-t, az ENSZ civil ügyek boszniai szektorának volt vezetőjét, aki elismerte felelősségét annak a mítosznak az elterjedésében, hogy az UNPROFOR nem erősítette meg, ki lőtte ki a gránátokat a Markale piacra 1995 augusztusában. 

A támadás napján Rupert Smith az UNPROFOR parancsnoka kijelentette, hogy „nem világos, hogy ki lőtte a gránátokat.” Mondta ezt annak ellenére, hogy „az UNPROFOR hírszerzési egysége már rendelkezett olyan technikai jelentéssel, ami kétségtelenné tette, hogy a lövedékek a Szerb Köztársaság hadseregének lukovicai egységétől  érkeztek” - vallotta Harland. 

                                              David Harland Hágában

David Harland volt, aki azt tanácsolta Smith tábornoknak, hogy „semleges állításokat tartalmazó jelentést” terjesszen elő, hogy „ne figyelmeztessék a szerbeket, tudván, hogy készül a NATO légitámadás az állásaik ellen”, és "ne sodorják veszélybe az ENSZ erőket, akik akkor a szerb hadsereg ellenőrzése alatt álló területeken voltak". 

                                           Stanislav Galić Hágában

A Markale piac elleni támadásért a hágai nemzetközi bíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte Stanislav Galićot, a szerb hadsereg Szarajevó-római hadtest parancsnokát. A 2006-ban meghozott ítéletben olvasható: „ez a támadás példa arra, amikor civileket szándékosan céloznak meg.” 

                                A Markale piac a 2000-es évek elején

A Szarajevóban töltött évek alatt megszámlálhatatlanul sokszor mentünk el gyalogosan, kocsival a piac mellett, sokszor vásároltunk is ott és a történtek ismeretében mindig valamiféle megilletődöttséggel jártam a sorok között. A maléves kolléganőnk ezen a napon nem dolgozott. Talán 200 méterre laktak a piactól, a Marsala Titan, és a háború alatt gyakran jártak ők is ide vásárolni. Ezen a napon az édesanyja nem engedte, hogy ő menjen le... és az anyukája többet nem jött haza.

Az áldozatok hozzátartozói és a túlélők köztünk járnak. Az elvakult gyűlölet azóta is szedi áldozatait és mi úgy tűnik, nem tanulunk.

 

 

 

 

 

 

 

Vasárnap a késő délutáni órákban heves vihar söpört végig a Szabadka keleti részén fekvő helyi közösségeken.

Retro festésű repülőgép szállt le augusztus 24-én reggel a belgrádi Nikola Tesla repülőtéren. A reggeli órákban landolt az LH1406 Frankfurt-Belgrád járata, amit a légitársaság D-AIDV lajstromjelű repülőgépe teljesített a korabeli festéssel, ezzel ünnepelve fél évszázados menetrend szerinti járatát a szerb fővárosba.

                                         2017. augusztus 24. 

A Lufthansa 1966-ban nyitott irodát Belgrádban, és 1967. augusztus 26-án indította első menetrendszerint járatát Boeing 727 típussal. A Frankfurt-Belgrád közötti út akkor négy órát tartott, müncheni és budapesti leszállással. Szinte a belgrádival egy időben nyitotta meg a német légitársaság Jugoszlávia másik városába, Zágrábba induló járatát.

                                       1967. augusztus 26. 

A Lufthansa Csoportnak jelenleg heti 63 járata van Szerbiából. (Lufthansa 27, Austrian Airlines 18, Swiss 16, Eurowings 2).

Az alatt a néhány hónap alatt, amíg 1992-ben működhettek koncentrációs táborok Prijedor környékén, a szerb hadsereg és rendőrség rettenetes bűnöket követett el a bosnyák, horvát és más nemszerb civil lakosság ellen.

Az Omarska és a Keraterm táborokban átélt iszonyatokról már írtam, ez a hónap a negyedszázados visszaemlékezésé.

Néhány nappal ezelőtt a hozzátartozók és a megemlékezők a hagyományos 250 szál rózsával mentek fel a Vlasić-hegyre a Korićanske sziklához.

                         Rózsák a Korićanske sziklánál

Huszonöt évvel ezelőtt, 1992. augusztus 21-én 224 ártatlan civilt gyilkoltak meg itt kegyetlenül.

Azon a napon a Trnopolje koncentrációs táborban közel 1200 foglyot zsúfoltak autóbuszokba és teherautókra azzal a magyarázattal, hogy máshová szállítják őket. Egy szemtanú, aki akkor a táborban volt elmondta, hogy amikor a buszok megjelentek, az emberek elkezdtek lökdösődni, hogy minél előbb felszállhassanak rájuk. Mert nem is sejtették, hogy mi lesz a sorsuk.

                                      Trnopolje koncentrációs tábor

A konvojt a prijedori rendőrség bevetési egysége és a területi védelmi egység tagjai kísérték. A parancs szerint az Ugar folyónál a Vlasić-hegyen megálltak, és a későbbi bírósági vádirat szerint több mint 150, azóta pontosan tudják, hogy 224 férfit elkülönítettek. Őket a Korićanske sziklához vitték.

Ott megparancsolták az embereknek, hogy szálljanak le és álljanak kettős sorba. Ezután újabb parancs érkezett, hogy térdeljenek le. És akkor hátulról lelőtték őket. Az áldozatok a völgybe zuhantak. A szerb katonák, rendőrök 6-7 kézigránátot dobtak közéjük, hogy „biztos legyen, hogy senki nem éli túl", és akik még ezt is túlélték, azokba belelőttek. 

                              A sziklán

Mindezek ellenére, szinte hihetetlen módon tizenkét embernek sikerült megmenekülnie.

Egyikük, a ma Norvégiában élő Husein Jakupović azt vallotta, hogy a tömeggyilkosság elkövetése után két nappal a szerb katonák a holttesteket elkezdték elégetni. Neki úgy sikerült életben maradnia, hogy amikor lőni kezdtek, ő leugrott a szikláról és egy párkányra esett.

„A szerb katonák megparancsolták, hogy szálljunk le a buszról és kettesével álljunk a sziklára. Kicsivel később megparancsolták, hogy térdeljünk le. Letérdeltünk és akkor elkezdtek lőni. Az emberek lezuhantak a völgybe. Én leugrottam egy kiszögellésre...”

„Éreztem, hogy valaki rám esett, nem láttam, hogy ki az. Odanyomtak a sziklához. Ez körülbelül délután fél ötkor volt. Egész éjjel ott voltam a sziklán, az emberek estek le mellőlem. Hallatszott, hogy van még, aki él, a szerb katonák, akik terepszínű egyenruhában voltak, kézigránátot dobtak le, és lelőtték őket a szikláról.”

                              Az áldozatok a mélybe zuhantak

Sikerült elkúsznia egy bokros részre. Ott, ahogy állította, meztelen holttesteket látott, amikről nyilvánvaló volt, hogy korábban ölték meg őket, mert „a csoportunkból senkinek nem parancsolták meg, hogy vetkőzzön le.” Onnan tovább kúszott a folyóig és megbújt egy szikla mögött. Hallotta, hogy a szerb katonák arról beszélnek, hogy hiányzik egy-két ember. „Gondolom számoltak minket. Másnap megint jöttek és lemásztak a holttestekhez. Összegyűjtötték őket halomba, láttam a füstöt és éreztem a szagot...”

Jakupovićot néhány nap bolyongás után az erdőben szerb katonák letartóztatták és előbb a közeli parancsnokságra, majd Banja Lukára szállították, ahol két és fél hónapig a rendőrségi fogdában tartották, majd szabadon engedték. Nem mondta meg, hogy a lövöldözés túlélője. De nemcsak a sziklai tömeggyilkosságot élte túl. 1992. május 24-én tartóztatták le, és túlélte Omarska és Keraterm borzalmait is.

Egy másik túlélő, Borislav Herceg szintén a konvojban volt. Neki akkor sikerült megszöknie, amikor a biztosítók – felfegyverzett civilek, tartalékos rendőrök, katonák – éppen egy útközbeni település fosztogatásával voltak elfoglalva.

                           Hat vádlott a boszniai bíróság előtt

A túlélők, a hozzátartozók és a táborlakók szövetsége nem tartja kielégítőnek sem a bíróság elé kerültek számát,sem a rájuk kirótt büntetést. Összesen 211 évet szabtak ki a bíróságok, de ahogyan a túlélők mondják, 224 ember életéért? Dušan Jankovićot, a prijedori közbiztonsági szolgálat parancsnokát a boszniai bíróság 2010 decemberben az említett tanúk vallomásának figyelembe vételével 27 év börtönre ítélte.

2013 februárban a boszniai fellebbviteli bíróság összesen 79 év börtönre ítélt négy egykori prijedori rendőrt legkevesebb 150 nemszerb civil haláláért a Korićanske sziklánál.

Az eltűnt személyeket vizsgáló intézet a boszniai ügyészség engedélyére vár, hogy a Korićanske sziklánál nemrég feltárt tömegsírnál elkezdhessék az exhumálást. Feltételezik, hogy az 1992 augusztusban elkövetett tömeggyilkosság áldozatainak maradványait találták meg.

„Azt várjuk, hogy legkevesebb 80-100 áldozat maradványait sikerül megtalálni” -mondta az intézet munkatársa.

 

 

Duplán ünnepeltek az MH KFOR Kontingens 16. váltásának katonái augusztus 19-én a Novo Seló-i táborban, Koszovóban. A délelőtti medálparádét követően délután az államalapításra emlékeztek a magyar katonák.

Ünnepi állománygyűlésen emlékeztek meg nemzeti ünnepünkről a Bosznia-Hercegovinában szolgálatot teljesítő magyar katonák − azaz az MH EUFOR Kontingens 20. váltása, valamint a NATO- és az EUFOR-parancsnokságok egyéni beosztásaiban szolgálók − augusztus 17-én.

Közösen vettek részt a többnemzeti kiképzési forgatókönyv alapján zajló Dragon Fire gyakorlaton a KFOR harcászati tartalék zászlóaljának magyar katonái és a Déli Harcálláspont helikopterpilótái Délkelet-Koszovóban, augusztus 10-én.

Augusztus 9-én ünnepélyes keretek között adta át a szarajevói NATO-parancsnokság törzsfőnöki beosztását Nosza Vilmos ezredes, az MH Hadkiegészítő, Felkészítő és Kiképző Parancsnokság Doktrinális és Szabályzatfejlesztési Osztály osztályvezetője utódjának, Könczöl Ferenc ezredesnek, az MH 12. Arrabona Légvédelmi Rakétaezred parancsnokának.

Az EUFOR Együttműködési és Megfigyelési Csoportjához látogatott augusztus 2-án, Dobojban Szpisják József dandártábornok, a missziós erők törzsfőnöke.

A tények makacs dolgok. Egyetértek azzal, hogy ha terrortámadásban akár egy ember is meghal, az is sok, ugyanakkor kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy támadások mindig voltak és minden valószínűség szerint a jövőben is lesznek.

Furcsa érzés támadások és áldozatok esetében százalékokról beszélni, és nekünk itt Európában a két százalék is sokkal több, mint amennyit szeretnénk, hogy legyen. Talán érdemes megismerkedni az amerikai Maryland egyetem által nyilvánosságra hozott számokkal.

Az összegyűjtött adatok szerint 2016-ban világszerte 13400 terrortámadás történt, ami 9%-kal kevesebb, mint 2015-ben volt. A támadásokban 34 ezer ember halt meg, 11600 támadót öltek meg.

A terrortámadásokat 108 országban követték el. Az esetek 87%-a és az áldozatok 97%-a a Közel-Kelet, Észak-Afrika, Dél-Afrika és Afrika Szaharától délre fekvő területein voltak.

A legsúlyosabb támadást 2016 júliusában Bagdadban követték el, ahol az öngyilkos merénylő autójával a Karada negyedben egy bevásárlóközpontba rohant, a robbanásban legkevesebb 382 ember meghalt.

Nyugat-Európában a világban végrehajtott terrortámadások 2%-át követték el, amikben életét vesztette az áldozatok 1%-a, ami 20%-kal kevesebb, mint az előző évben volt.

A vizsgálat arra is kitért, hogy 2016-ban megnőtt az olyan támadások száma, amikben a gépkocsit, mint fegyvert használták és gyalogosok közé hajtottak. Ez a taktika nem előzmény nélküli, de jelentősen emelkedett az ilyen támadásban életüket vesztett áldozatok száma.

 

 

Forrás: AJB