Agrégateur de flux

Der sogenannte „Islamische Staat“ (IS) – im Kern eine arabisch-sunnitische Bewegung, die mittlerweile ein Gebiet von der Größe Portugals kontrolliert – hat in den vergangenen Monaten die Medien beherrscht wie kein anderes Thema. Am 9. Dezember 2014 diskutierte eine Runde von Experten zu den Hintergründen der Entstehung.

Weltweit stehen westliche Geber in der Demokratieförderung vor einem Dilemma. Demokratie ist zwar ein wichtiges politisches Ziel, aber sie fürchten, dass der Weg dorthin ein ebenso wertvolles Ziel – politische Stabilität – unterminieren und in den Empfängerstaaten vermehrt Gewalt auslösen könnte. Wir gehen hier der Frage nach, ob es für diese Befürchtungen empirische Belege gibt, und wie Geber bei potenziellen Zielkonflikten zwischen Demokratisierung und Stabilität abwägen können.
Jüngste Forschungsarbeiten des Deutschen Instituts für Entwicklungspolitik (DIE) zeigen, dass es für die Sorge, Demokratisierung könne destabilisierend wirken, tatsächlich gewisse empirische Belege gibt (Leininger et al. 2012; Ziaja 2013). Diese Befürchtungen sollten allerdings nicht vom größeren Problem ablenken, „auf halber Strecke stehen zu bleiben“. Hybride Regime mit autoritären Merkmalen, die sich hinter einer Fassade formal-demokratischer Institutionen verstecken, stellen auf lange Sicht ein größeres Sicherheitsrisiko dar als Versuche, in hybriden Regimen Demokratie zu fördern.
Demokratieförderung ist also wünschenswert, aber häufig ein Risiko. Laut einer neuen Studie des DIE, die 47 afrikanische Staaten einbezieht, führt Demokratieförderung zwar kurzfristig zu mehr Demonstrationen und Ausschreitungen, nicht aber zu Bürgerkriegen. Somit deutet stärkere Mobilisierung der Bevölkerung eher auf die Wirksamkeit von Hilfe hin, als dass sie  ein Grund zur Besorgnis wäre.
Damit Demokratieförderung langfristig wirken und die Forderungen der Bevölkerung kanalisieren kann, muss sie lokalen Akteuren beim Aufbau von bedarfsgerechten Institutionen helfen. Häufig ließen sich Eliten aus Angst vor möglichen destabilisierenden Folgen von Bürgerbeteiligung zur Beschneidung des Wettbewerbs in jungen Demokratien verleiten. Dies ist keine gute Idee: Elitäre Transitionen führen laut unserer Forschung zu weniger nachhaltigen politischen Konstellationen als offener Wettbewerb.
Externe Förderung gelingt am besten, wenn Geber mar¬ginalisierte Gruppen darin unterstützen, sich am Institutionenaufbau zu beteiligen. Das wird am besten durch gleichzeitiges Engagement vieler Geber erreicht. Diversität auf der Geberseite erhöht die Chancen, eine kontextgemäße institutionelle Struktur zu finden, anstatt dem Partnerland eine solche überzustülpen.
Daraus ergibt sich, dass es für die Notwendigkeit eines Sequenzierungsansatzes in der Demokratieförderung  -  d. h. erst Stabilität, dann Demokratie – kaum empirische Belege gibt. Die meisten Länder haben bereits vor über zwei Jahrzehnten (formal) den Weg zur Demokratie einge¬schlagen. Ein gradualistischer Ansatz mit gleichzeitigem Aufbau von staatlichen Institutionen und der Förderung breiter Beteiligung ist darum der vielversprechendere Weg.
Unsere Empfehlungen lauten daher in Kürze:
‒    Demokratie sofort fördern und nicht zugunsten reiner Stabilisierungsmaßnahmen hintanstellen.
‒    Die Demokratieförderung  diversifizieren.
‒    Endogene, inklusive politische Entwicklung fördern.
‒    Beim Aufbau politischer Institutionen durch den Einsatz von Konditionalität auf Konfliktlösungsmechanismen bestehen.
‒    Zielkonflikte in Phasen demokratischer Transition abwägen.

Eine sinnvolle Alternative zur derzeitigen kohlenstoffabhängigen Wirtschaftsweise zu finden, wird aktuell international diskutiert, u. a. weil ökonomisches Wachstum in der Regel mit steigendem Ressourcenverbrauch einhergeht. Eine solche Alternative würde auch erfordern, dass Umweltbelange und der Wert von natürlichem Kapital bei sämtlichen ökonomischen Entscheidungen berücksichtigt werden. Die Diskussion bezieht sich vor allem auf Variationen des Konzepts Grünen Wachstums (green growth), das zu einer Art Modewort avanciert ist. Dabei schwingt die Hoffnung mit, eine Lösung für die dringendsten Probleme dieser Welt zu entwickeln: Das Bewahren von Ökosystemen und die Vermeidung von Umweltdegradation sollen ebenso mit ökonomischem Wachstum in Einklang gebracht werden wie die Ziele Klimastabilität und Armutsreduzierung.
Neben der wichtigen Debatte über die verschiedenen Wege zu diesen Zielen ist die Diskussion darüber essenziell, wie das Erreichen von grünem Wachstum sinnvoll abgebildet werden kann. Eine Reihe internationaler Organisationen hat Sets von Indikatoren zur Messung grünen Wachstums vorgeschlagen, und darüber hinaus haben sich Initiativen wie die Green Growth Knowledge Platform (GGKP) gebildet, die das vorhandene Wissen bündeln, Wissenslücken identifizieren und der Diskussion eine Plattform bieten.
Die einheitliche Messung grünen Wachstums ist dabei weit weniger trivial, als es auf den ersten Blick scheinen mag, da es mindestens zwei Quellen von Heterogenität gibt, die berücksichtigt werden müssen: Zum einen existieren mehrere Konzepte zu grünem Wachstum und zum anderen bedingen die individuellen Rahmenbedingungen der Länder, dass Prioritäten unterschiedlich gesetzt werden. So führen die differierenden Einkommensniveaus der Länder zu unterschiedlichen Politikschwerpunkten und Handlungsspielräumen. Des Weiteren unterscheiden sich die Ökonomien oft fundamental in ihrer Wirtschaftsstruktur – mit Implikationen für Umweltauswirkungen und die Nutzung natürlicher Ressourcen. Zudem bedarf es eines gewissen Maßes an politischer Stabilität, um grüne Wachstumsstrategien sinnvoll planen und verfolgen zu können. Und schließlich muss die Messung grünen Wachstums auch zwischen zyklischen und strukturellen wirtschaftlichen Veränderungen unterscheiden (können).
Daraus resultieren mehrere Indikatoren-Sets zur Messung grünen Wachstums. Das Ziel sollte aber nicht zwangsläufig sein, ein alleingültiges Indikatoren-Set zu entwickeln. Um das Konzept Grünes Wachstum klar abzustecken und damit vor dessen beliebiger Verwendung zu schützen, werden erstens eine übergreifende Definition grünen Wachstums benötigt und zweitens, zur Messung, übergeordnete Schlüsselindikatoren, die zentrale Kategorien widerspiegeln. Allerdings erfordern die heterogenen Ausgangsbedingungen in Entwicklungs-, Schwellen- und Industrieländern grüne Wachstumsstrategien, die an die individuellen Situationen angepasst werden können. Demzufolge müssen auch Indikatoren-Sets zur Messung grünen Wachstums nicht nur eine gewisse Flexibilität erlauben, sondern auch in der Lage sein, diese Diversität zu reflektieren.

Ashton Carter: He’s got it in the bag President Obama has nominated Ashton Carter to be his new Secretary of Defense replac

American Patriot Long-Range Air Defense Missile System

The Geneva Centre for Security Policy has been bridging knowledge and experience for 20 years and 2015 will mark the 20th anniversary for the Geneva Centre for Security Policy (GCSP).

This article originally appeared in ISN.

Strong statist positions and a fixation on state sovereignty once inhibited progress toward more just and effective models of global governance. However, there can be no denying that globalization has not only led to the unprecedented transformation of our societies, but also the role that states play in the international system. Yet, even as states gradually share more responsibilities with corporations, sub-national entities and international organizations, their structural significance still remains indisputable – particularly when it comes to finding near-term solutions for better modes of global governance. This should result in a more equitable and representative international state system to which global governing structures will remain accountable.

The Existing Structure and Its Limitations 

Traditional paradigms typically reserved almost unequivocal attention to the narrow interests of states, even around issues that were global in nature. This understanding gradually grew obsolete and many of the post-war multilateral institutions were formed to address those challenges which cannot be solved by unilateral state decisions. With its numerous funds and programs, the United Nations is the best known and furthest reaching of these institutions – even though important work is increasingly being undertaken by a variety of Non-Governmental Organizations (NGOs) that are not directly influenced by national interests. Yet, such developments have by no means guaranteed a significant improvement in global governance as it is currently practiced.  UN Resolutions continue to be violated and international laws are regularly breached. To take the most straightforward example, the UN Security Council (UNSC) remains structurally tethered to the interests of its five permanent members. And because these five states retain formidable veto powers, the threat of unilateral decision making remains very much in place.

Accordingly, the veto system in its current form is a major impediment to more effective forms of global governance and is ill-suited for the economic and political realities of our times. Moreover, international failure to reform the system is solidifying global governance around a paradigm that better reflects the power balances of the mid-20thcentury rather than the present day.  Without immediate and profound reform, the credibility of the international community continues to be severely hamstrung. In order to overcome this, the effectiveness and influence of the UNSC can be enhanced in several ways, and states will have to reach a consensus over how it should be amended. Options include shifting to gaining the majority consensus of the five permanent members, extending veto powers to additional states and regional blocs, and abolishing the veto altogether.

Without meaningful reform, the present veto system will continue to impede timely prevention and/or intervention against large-scale human rights violations and war crimes.  However, evidence has shown that making such changes will occur slowly over an  indeterminate length of time [DA1]  , despite  intense political pressure . The call for reform of the UNSC  was subtly initiated in the ‘90s and hit its stride in the last decade. It has concentrated around the efforts of groups like “Uniting for Consensus”, the G4 or the African Union’s Ezulwini Consensus which consecutively put forward proposals for a more representative UNSC. The process of reform remains to date  “painfully slow”  and a decisive structural change has yet to materialize. Consequently, it might be more realistic to push for changes within the existing system, such as those recently suggested by  France . Earlier this year, Paris urged its fellow permanent Security Council members to refrain from using their veto powers in situations involving mass atrocities. In doing so, France has merely reconfirmed that the status quo might not only be harmful to the UN’s standing and legitimacy, but for humanity as well.

Creating the Right Conditions

A further challenge involves ensuring and enhancing the accountability of existing global governance institutions. Entities such as the International Monetary Fund (IMF) and the World Trade Organization (WTO) continue to implement policies with far-reaching effects, whereas those most adversely affected by them quite often have little means of recourse. As Thomas Pogge has argued,  WTO policies  have systematically reinforced global inequality and thus exacerbated global poverty rather than ameliorating it. Poverty, marginalization, and huge gaps in socio-economic development all raise barriers to good global governance. Financial institutions and mechanisms have an important role to play in addressing these issues, but only greater levels of accountability and increased respect for human rights will overcome them. Quite often even NGOs, while not under the direct control of states, do an inadequate job of representing the most vulnerable members of society and instead take directives from its most favorably positioned members.

These considerations beg for the creation of two principal amendments to the current system. The first involves the creation of a universal citizens’ charter that guarantees human dignity  regardless of ethnic, religious or national affiliations. The second is that states’ internal representational structures will have to be improved so that the fundamental rights of all sections of society are better protected. Because radical economic disparity within a nation compromises the capacity for representation and hence  good internal governance , global governance will also subsequently be debilitated. Accordingly, improved internal governance within states will result in less economic disparity, and be a  sine qua non  for improved global governance and the upholding of human rights.

Setting Minimum Criteria

While attempts to promote human rights beyond the nation-state predate it, the 1948 UN Charter has led the way in formal efforts to recognize and protect them. Yet, it is only in more recent times that crises occurring outside of the spectre of warfare have been recognized as a fundamental challenge to global human rights. However, economic policies that systematically reinforce global disparities and actions that threaten global economic stability (like those leading up to the financial crisis of 2008) have always compromised human dignity and should be constrained by the aforementioned universal citizens’ charter. Cultural arrogance, marginalization and exclusionary practices also add to what is effectively a cluster of problems.

Historically entrenched divisions and transcultural misunderstandings perpetuate problems whose solutions must go beyond the national level. Such challenges to human welfare and dignity throw into stark relief the interconnectedness of all peoples and the remote consequences of local actions, as well as the need for efficient institutional solutions that are able to bypass long-standing power struggles between select nations. At its minimum, good global governance, as implemented by multilateral institutions, must work by a set of criteria that are general enough to allow for distinct cultural interpretations to coexist. A sustainable agenda for global governance must be clearly guided by:

1. Effective multilateralism
2. Effective multilateral institutions
3. Representative multilateral decision-making structures
4. Dialogue
5. Accountability
6. Transparency
7. Burden-sharing
8. Stronger partnerships between multilateral organizations and civil society

Global governance suffers from both ineffectiveness and a crisis of legitimacy. Credible and sustainable global governance requires that institutions cease to work predominantly to the advantage of those groups or nations already in positions of power. It must create the conditions for those in less fortunate positions to have stable and meaningful social lives. Progress has begun on these fronts with the partial integration of multilateral agencies and non-state governing bodies. However, progress continues to occur at a rate far slower than that of globalization and is inadequate to address the emerging global challenges. Placing these criteria at the centre of developing forms of global governance will assure that such institutions and partnerships do not lose sight of their intended purpose.

 

 

>> Back to GCSP Staff Publications

Az Új Széchenyi Terv pályázataiban általánosságban elmondható, hogy a projekt összköltség maximuma az utolsó lezárt üzleti év árbevétele, és mérlegfőösszege alapján kerül megállapításra. Ebből következik, hogy mindkét adatot érdemes terveinknek megfelelően lezárni. Minden pénzügyi év végén, mikor közeledik a beszámolók lezárásának ideje, az alábbiakban néhány tanáccsal járulunk hozzá az árbevétel és a mérlegfőösszeg növeléséhez.
Egy cég mérlegfőösszege a vállalkozás közel minden pénzügyi adatával összefügg. Ennek növelésére az alábbiakban találhatók a legnépszerűbb módszerek:
1.    Eszközvásárlás: ez a legegyszerűbb módja a mérlegfőösszeg növelésének, hiszen a megvásárolt eszköz a befektetett eszközök között kerül feltüntetésre a mérlegben.
2.    Hitelfelvétel: mivel a hitel felvétele a mérlegben eszköz oldalon a pénzeszközökben, forrás oldalon pedig a kötelezettségekben jelenik meg, ezért növeli a mérlegfőösszeget.
3.    Készletek növelése: mivel a mérleg eszköz oldalán a készletek is megjelennek, azok növelése is segítheti a mérlegfőösszeg megfelelő értékének elérését.
4.    Mérleg szerinti eredmény: ennek a tételnek a növekedése a mérleg forrás oldalán mutatkozik egyértelműen, azonban az eredmény kimutatásban kerül megállapításra. A fenti eredmény növekedésével nőnek az eszköz oldalon a pénzeszközeink, illetve maga a mérlegfőösszeg is.
5.    Tőkeemelés: a vállalkozás tagjainak utólagos befizetésével nem csak a forrás oldalon lévő saját tőke, de az eszköz oldalon lévő pénzeszközök sor is növekedni fog.
Az árbevétel csak a kibocsátott számlák alapján realizált bevételt tartalmazza, ezért annak növelése csak oly módon lehetséges, hogy valóban magasabb számú, és összegű számla kerül kibocsátásra. Ezt elérhetjük a marketing tevékenység serkentésén keresztül vásárlásösztönzéssel, például kuponok, vagy kedvezmények biztosítása útján, illetve a célcsoportunkhoz illeszkedő keresletnövelő intézkedések foganatosításával. Fontos, hogy figyelembe vegyük, hogy az árbevétel növekedésével, ha költségeink nem ugyanilyen mértékben növekednek, adózás előtti eredményünk is magasabb lesz, melynek komoly adóvonzatával is számolnunk kell, mely 500 millió forintig 10, a fölött pedig 19 százaléknyi terhet jelent.

Photo: Thales The French Army is moving ahead with its &e

1. Ballistic performance Composite materials such as polyethylene (UHMWPE), aramid (Kevlar being one brand), fibreglass, S2-glass and carbon fibre are lighter in mass than their metallic alternatives per sq/m. That is fact. But they are invariably more mass efficie

Off the back of the success of Defence IQ’s recent market reports, we’ve just started research for a comprehensive market study on military flight training. The report will consider a wide range of themes, collating insight and contributions from industry and military exper

Photo: Thales The French Army is moving ahead with its &e

1. Ballistic performance Composite materials such as polyethylene (UHMWPE), aramid (Kevlar being one brand), fibreglass, S2-glass and carbon fibre are lighter in mass than their metallic alternatives per sq/m. That is fact. But they are invariably more mass efficie

Appr�ci�e pour son climat, la qualit� de son syst�me de soins et ses �coles, la capitale s�n�galaise attire institutions internationales et ONG. Et, avec elles, leurs employ�s et leurs familles.

French Crotale Short-Range Air Defense Missile System

A Déli Áramlat földgázvezeték-projekt meghiúsulása miatt felülvizsgálta európai energiapiaci stratégiáját a Gazprom.

„Oroszország hozzáállása az európai piachoz alapjaiban változott meg. Ez itt a vég kezdete az európai végfelhasználókkal kötött szállítási szerződésekre összpontosító piaci stratégiánkban. Az EU ezentúl Törökországgal, mint tranzit országgal áll majd kapcsolatban” – mondta Alekszej Miller, a Gazprom vezérigazgatója az orosz közszolgálati televíziónak adott interjúban.

Miller szerint Törökországnak évi 50 milliárd köbméter gáz áll majd rendelkezésére továbbításra, “amit alkalma lesz az EU-val folytatott politikai hatalmi pókerjátszmában is igénybe venni”. Mint mondta, az európai gázszállítási rangsorban Törökország a második helyre rukkol elő Németország után. Miközben Németországra az északi szállítási útvonalon hárul a kulcsfontosságú közvetítő szerep, a déli útvonalon ezt a feladatot Törökország tölti majd be. Ukrajna szállítási útvonalként játszott szerepe pedig teljes mértékben elveszíti jelentőségét – mutatott rá Alekszej Miller a tévéinterjúban.

Az EU-ban a szolgáltatóknak ezentúl maguknak kell gondoskodniuk a földgázt a fogyasztókhoz eljuttató vezetékek megépítéséről, a Gazprom ezentúl az EU számára vezetékek építésével nem foglalkozik – mondta a Gazprom vezérigazgatója.

American Terex TX51-19M All-Terrain Forklift

SOMMAIRE :
Actualite :La Libye a t-elle atteint le point de non retour ?
Dossier : Pétrole- La nouvelle géopolitique du pétrole africain- L'Europe et le pétrole africain
Livres :Afrique, la guerre en cartes
Dossier : La Turquie et l'Afrique- Pourquoi la Turquie s'intéresse t-elle à l'Afrique ?- Quand la Libye était turque
Editorial de Bernard Lugan : 
Le vrai scandale d'EbolaLes médias nous disent que si l'Afrique ne parvient pas à combattre Ebola c'est parce qu'elle manque de médecins. Faux ! L'Afrique a des médecins, mais ils ont émigré en Europe ou aux Amériques. Ceux qui furent formés en Afrique sont partis vers des cieux meilleurs et ceux qui le furent en Europe y sont restés... La vérité est que l’Afrique exporte ses personnels médicaux alors qu’en moyenne, elle compte moins de 15 médecins pour 100 000 habitants contre 380 en France[1].En 2008, le Center for Global Development chiffrait à 135 000 les personnels médicaux africains (médecins, infirmiers et autres) exerçant hors d'Afrique, dont 28_000 médecins originaires d'Afrique sud-saharienne. S'il n'y a pas de médecins au Liberia, en Sierra Leone, en Guinée et au Mali c'est parce que ces déserteurs ont abandonné leur continent pour aller s'employer dans les pays du Nord[2].
Les conséquences de ce scandale sont clairement apparues le 26 novembre 2014, quand, pour tenter d'enrayer la propagation d'Ebola, la Commission européenne proposa de mobiliser 5000 (!!!) médecins européens. Le Commissaire à l'Aide humanitaire, M. Andriukaitis déclara ainsi qu'il avait « (...) appelé les ministres de 14 Etats membres pour les exhorter à envoyer plus de personnel médical dans les pays frappés par Ebola ».Avant de faire appel aux médecins européens, pourquoi M. Andriukaitis n'a t-il pas songé à exiger des milliers de médecins africains exerçant au sein de l'UE, de se porter volontaires pour aller soigner leurs frères dans le malheur ?
L'exemple d'Ebola n'est pas isolé. Impuissantes, les autorités de Madagascar qui font actuellement face à une épidémie de peste viennent de lancer un appel à l'aide à l'Europe alors que des centaines de médecins malgaches exercent dans les limites de l'UE. Rien qu'en France, ils sont 770 (!!!)[3]. Ne seraient-ils pas plus utiles dans leur pays ? Pour les remplacer, l'UE va donc devoir faire appel à des médecins européens. Comme toujours.
Cette question des médecins africains dans l'UE est révélatrice de ce « grand remplacement » qui se fait à tous les niveaux de la société et que certains considèrent comme un « fantasme ». En 2008, le président sénégalais Abdoulaye Wade la qualifia de « pillage des élites des pays en voie de développement », ajoutant « (...) ce n'est pas honnête de vouloir prendre nos meilleurs fils ».Disons le clairement, cette nouvelle forme de la traite des Noirs, porte sur les plus précieux des Africains, ses diplômés, et elle se fait avec l’habituelle complicité des « gentils » de l’anti-ségrégation et des requins du capitalisme associés pour la circonstance. Au nom du paradigme de la culpabilité qui les hante, les premiers s’interdisent de voir qu’en les accueillant, ils saignent l’Afrique. Les seconds les encouragent à venir au nom des lois du marché, du travail global et de la mobilité de la main d’œuvre.Madame Taubira et le Cran sont étrangement silencieux sur cette question. Pourquoi ?
[1] Center for Global Development (CGD), 2008.[2] Contrairement à l'idée-reçue, ils ne vont pas combler le désert médical français, ce résultat d'une stupide et suicidaire politique de numerus clausus, puisqu'ils vont quasiment tous s'installer en ville, là où l'on ne manque pas de praticiens (Ordre des médecins, novembre 2014).[3] Atlas national de la démographie médicale, Conseil de l'ordre des médecins, 4 juin 2013. Concernant les 19.762 médecins exerçant en France et titulaires de diplômes étrangers hors Union européenne, 31,5% étaient originaires d'Afrique du Nord dont 22,2% d'Algérie, 5,8% du Maroc, 2,5% de Tunisie et 1% d'Egypte.

American TRAK 6000M All-Terrain Forklift