Biztonságpolitika

Távozik posztjáról Szepessy Kornél, a HungaroControl Magyar Légiforgalmi Szolgálat Zrt. vezérigazgatója.

Amikor idén júniusban a kecskeméti MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázison leszállt az utolsó afganisztáni váltást szállító Airbus A319-es, még úgy tűnt, hogy ezzel véget ért a honvédség szerepvállalása a közép-keleti országban. Aztán bő két hónappal később a szürke Airbusok ismét útra keltek Kabul felé azzal a feladattal, hogy a kint tartózkodó magyarokat, az őket segítő afgánokat és családjukat kimenekítsék az immár tálibok uralta fővárosból.

Ismert, hogy a húsz évvel ezelőtt, 2001. szeptember 11-én az Amerikai Egyesült Államok ellen végrehajtott terrortámadás hívta életre az USA és a NATO afganisztáni műveletét. Magyarország 2003-ban kezdte meg szerepvállalását, és katonáink 18 éven át szolgáltak Afganisztánban. Joe Biden amerikai elnök idén áprilisban bejelentette, hogy májustól megkezdik az amerikai katonák kivonását, és legkésőbb szeptember 11-ig be is fejezik. A bejelentést követően a tálibok olyan ütemben foglalták el az egyes országrészeket, hogy világossá vált: rövidesen Kabul is a kezükre kerül. Mindezek hatására menekültek százezrei igyekeztek elhagyni Afganisztánt. Augusztus közepén a legnagyobb videó megosztó révén az egész világ láthatta, hogy milyen állapotok alakultak ki a volt elnökről, Hamid Karzairól elnevezett kabuli nemzetközi repülőtéren. A kialakult helyzetben a magyar kormány úgy döntött, hogy magyar állampolgár ne maradjon Kabulban, továbbá segítünk azokon az embereken és családjukon, akik támogatták katonáinkat. A feladatot augusztus 17-én kapta a honvédelmi tárca és a Magyar Honvédség Parancsnokság részére meghatározták a végrehajtandó feladatot. A célkitűzések a következők voltak.

Létre kellett hozni a különleges műveleti feladatokra kiképzett és felkészített katonákból álló csoportot és megszervezni útba indításukat. A kimenekítést a honvédség saját képességeire támaszkodva kellett végrehajtani, a harctéri művelet végrehajtásához szükséges technikai eszközökkel és állománnyal. A Kabulba indítandó egyik A319-est fel kellett szerelni a harctéri életmentést és a sérültek légi szállítását biztosító berendezéssel, felkészülve arra, hogy esetleg a helyszínen kell életmentést végrehajtani illetve súlyos sérültek ellátását biztosítani a hazavezető úton. A megszokott eljárásrendtől eltérve, soron kívül kellett beszerezni azokat a diplomáciai engedélyeket, amelyek birtokában a honvédség gépei, mint állami légijárművek berepülhetnek a művelet során érintett országok légterébe. További feladatot jelentett egy olyan szomszédos országot találni Afganisztánnal, ahova a kimenekítést végre lehet hajtani, és amelyik ideiglenesen befogadja a kimenekítetteket. Ez az ország Üzbegisztán lett. A feladat következő része úgy szólt, hogy a kontingens éjjel és nappal mindaddig folyamatosan végezze a munkát, amíg van remény a kimenekítés végrehajtására. Elsődleges helyen a magyar állampolgárok biztonságát kellett garantálni, azt követően pedig azokról az afgán családokról kellett gondoskodni, akik segítették a magyarokat. Végül azt is ki kellett dolgozni, hogy akik Afganisztán területén belül olyan helyen tartózkodnak, hogy egy meghatározott helyen és időben nem lehet elérni őket, milyen segítséget, támogatást, iránymutatást kapjanak ahhoz, hogy szándékaik szerint el tudják hagyni az országot.

A remény rabjai. Kabul, 2021. augusztus

A katonák kevesebb, mint 20 óra alatt felkészültek és augusztus 18-án, szerda délutánra készen állt a kontingens. A Sámán elnevezésű műveletre létrehozott különleges műveleti osztagot egy különleges műveleti csoport, egy rohamlövész alegység, a légierő gépeinek személyzete, a titkosszolgálat emberei és tolmácsok alkották. Az A319-es személyzetek felkészítését és az eligazítást a szállítórepülő század parancsnoka tartotta az indulás előtti napon, a kockázatelemzést a rendelkezésre álló információk alapján a műveletet irányító törzs végezte el. Az immár kellő tapasztalattal rendelkező repülőműszakiak a gépek előkészítésére és a repülések közötti műszaki kiszolgálására készültek fel. A repülőgépeken átalakításra nem volt szükség, mivel a 604-es Airbuson állandó jelleggel van beépítve az egészségügyi evakuálás (Medevac) során folyamatos ellátást biztosító berendezés. Higiéniai és járványügyi okokból mindkét gép utas üléseire műanyag zsákokat húztak, amelyeket a szakszemélyzet minden feladatot követően cserélt.

Magyar katonák és felszerelésük az A319-es mellett

A hajózó és repülőműszaki személyzeteken kívül a szakorvosból, mentőtisztből és szakasszisztensből álló háromfős egészségügyi szakszemélyzet is felkészült. Utóbbit az afgán nőkre vonatkozó vallási és kulturális sajátosságokat figyelembe véve jelölték ki, hogy a betegvizsgálat során ne jelentsen problémát a nemek különbözősége. Az egészségügyiek a végrehajtó állomány és a menekültek figyelembe vételével az elérhető készletekből egészítették ki az alapfelszerelést. Az Airbuson ezzel rendelkezésre állt a teljes Medevac felszerelés: EKG monitor, defibrillátor, lélegeztetőgép, infúziópumpák, oxigén, gyógyszerek és kiegészítő egészségügyi anyagok (további gyógyszerek, kötszer, hordágyak, stb.) továbbá a koronavírus-fertőzéssel kapcsolatos fertőtlenítőszerek, védőeszközök és ruházat. Az indulás előtt még egy eligazításra és feladatpontosításra került sor, illetve a feladat végrehajtásának időtartamára, és a hazaérkezés utáni teendőkre vonatkozóan a közegészségügyi szabályok ismertetése is megtörtént. A legrosszabb forgatókönyv, amire az egészségügyi csoport felkészülhetett az volt, hogy a végrehajtó állomány valamelyik tagja olyan súlyos állapotba kerül, hogy Medevac feladat keretében haza kell szállítani.

*

Amint a diplomácia engedélyek megérkeztek, a csoport augusztus 19-én, csütörtök hajnalban útnak indulhatott. A gépek a kecskeméti repülőbázisról közvetlenül az üzbegisztáni Buharába repültek. Üzbegisztánban létre kellett hozni egy előretolt műveleti bázist, megteremteni a kontingens és a kimenekítettek szállását, étkeztetését, egészségügyi biztosítását illetve kialakítani egy vezetési pontot a folyamatos kapcsolattartáshoz és megszervezni az állandó biztosítást. Ugyancsak meg kellett szervezni a honvédség gépeinek kiszolgálását is, mert a kabuli repülőtér infrastruktúrája erre már nem volt alkalmas.

A 604-es Airbus mögött holland és lengyel Herculesek és egy amerikai Globemaster III-as látható a mögöttük sorakozó menekülőkkel

A művelet következő fázisában az Airbusok berepültek Kabulba. Valamennyi kabuli érkezés és indulás a repülőteret felügyelő amerikai légierő által meghatározott időpontokban történt. Afganisztán légterében már nem létezett semmiféle légiforgalmi irányító szolgálat. Az üzbég-afgán határ eléréséig Üzbegisztán biztosította az irányítást és radar alapján a biztonságos elkülönítést a polgári repülési szabályok szerint. A határ átrepülése után a két A319-es személyzete magára maradt. Visszaúton a határ elérése előtt tíz perccel kellett meghívni az üzbég irányítást azonosítás és a határátlépés várható időpontjának megadása céljából.

A kabuli repülőtéren irányító szolgálat vagy radar elkülönítést biztosító légiforgalmi irányítás nem létezett. Az amerikaiak a kabuli közelkörzeti frekvencián adtak egyfajta tájékoztatás a széllel és a repülőtéri légnyomással kapcsolatos adatokról. A szabvány kifejezések és eljárások megszűntek létezni. Le- és felszállási engedélyek kiadása sem létezett, helyettük a „le- és felszállás saját kockázatra” kifejezést használták, a teljes felelősséget és döntést a gépszemélyzetre hagyva. Amikor a magyar Airbusok az első fordulót teljesítették, felhívták a pilóták figyelmét arra, hogy a guruló utakon és az előtéren fokozott figyelemmel mozogjanak, lévén semmilyen kapcsolat nincs a különböző gépjárművekkel. A repülőtéren uralkodó állapotokat az is jól mutatja, hogy a fénytechnika, vagyis a pálya, a gurulóút és az előtér világítása nem működött. A gurulást és a felszállást sötétedés után kikapcsolt fényszórókkal és helyzetjelző lámpákkal valamint lesötétített utas ablakokkal kellett végrehajtani. A le- és felszállások végrehatása során normál és taktikai eljárásra egyaránt szükség volt. Az egész kabuli jelenlétet a „várd a váratlant” elve határozta meg. A repülőgépet elhagyni – például körbejárás, ellenőrzés céljából – csak kevlár mellényben és sisakban lehetett. A repülőtérre behallatszó fegyverropogás hangja korábban nem volt része a mindennapoknak, ahogyan az sem, hogy a leszállás után még nagy sebességgel guruló Airbusszal a pálya középvonala mellett heverő, hűtőszekrény nagyságú dobozt kelljen kerülgetni.

A 605-ös Airbus mellett az amerikai hadsereg CH-47-es helikoptere gurul

Az első időszakban az Airbusok a leszállást követően mindössze 30 percig maradhattak a kabuli repülőtéren. Ez az időtartam később a műveleti helyzet függvényében változott. Úgy kellett összegyűjteni a menekülteket, hogy amikor a magyar gép érkezik, azonnal felszállhassanak rá. Addig a biztonsági ellenőrzésüket is el kellett végezni, nehogy olyan is felkerüljön a gépre, aki nincs a listán, vagy nem hozzánk tartozik, illetve ne vihessen fel a gépre olyan eszközt, ami a fedélzeten tartózkodók illetve a repülőgép biztonságát veszélyezteti. Fel kellett venni a kapcsolatot a helyi parancsnokkal, hiszen a kabuli reptér katonai irányítás alatt volt, majd értékelni a biztonsági helyzetet, kialakítani a saját biztosítást, megszervezni a menekültek tartását és ellátását, illetve létrehozni egy előretolt vezetési pontot. A különleges műveleti osztag parancsnoka a helyszínről irányított. Meg kellett ismerni a kabuli repülőtér beléptetési eljárásának rendjét és alkalmazkodni hozzá, valamint kapcsolatba lépni azokkal a személyekkel, akik korábban segítették a magyarokat. A különleges műveleti csoport és a rohamlövész szakasz folyamatosan kint volt a hírműsorokban is látott területen. Kezdetben egy beléptetési pont volt a kabuli repülőtéren, ezért a magyar katonák „más” megoldásokat is kerestek a beléptetésre, annak érdekében, hogy mindenki, akit el akartunk hozni, felszállhasson a gépeinkre.

Az a bizonyos létrás fotó, amelyet az amerikai tengerészgyalogság őrvezetője, Nicolas Guevara készített a Kabulban várakozó Airbusunkról. A Boeing 737-estől eltérően az Airbus A320-as típuscsalád gépei, így az A319-esek közül kevés készült beépített lépcsővel, aminek oka az eltérő tervezési filozófiában keresendő. A hatvanas évek második felében megjelent 737-es törzse közel „ül” a földhöz, hogy a kisebb belföldi reptereken a csomagok ki- és berakodását szállítószalag nélkül, kézi erővel is el lehessen végezni. A húsz évvel később készült keskenytörzsű Airbusok esetében az európai mérnökökben ilyen aggályok nem merültek fel, ráadásul ekkor már számolni lehetett az újabb, egyre nagyobb átmérőjű hajtóművekkel, amelyeknek szintén helyet kellett találni a szárny alatt. Ezért ezek az Airbusok hosszabb futószárakat kaptak és a törzsük magasabban van, mint a 737-eseké, a magasban lévő ajtóhoz viszont hosszabb lépcső kell, ami további súlyt és karbantartást jelent és esetleg meghibásodhat. Beépített lépcsőt elsősorban a privát Airbusok tulajdonosai igényeltek, a légitársaságok csak elvétve. A két honvédségi Airbus korábbi tulajdonosai sem kértek a lépcsőből, így a bizonytalan infrastruktúrájú Kabulban maradt az a kreatív megoldás, amit Guevara őrvezető fotóján láthatunk.

Mindeközben az Airbusok egyik hajtóműve folyamatosan járt, mivel a normál eljárástól eltérően minden Kabulban álló repülőgépnek járó hajtóművel kellett várakoznia. Az amerikai, brit és ausztrál C-17-es pilóták ezt úgy oldották meg, hogy a járó hajtóművekre ráhúzták a sugárfordítót. Ezzel azt idézték elő, hogy a kiáramló forró gázsugarat a mellettük parkoló gépek, például a magyar A319-es alá fújták. Emiatt az Airbus néhány rendszere olyan magas hőmérsékletet érzékelt, hogy ha még kikapcsolt állapotban is volt, megszűnt működni. Ez a „C-17-es probléma” azzal járt, hogy a magyar személyzetek folyamatosan a légkondicionáló rendszer hibájával küszködtek. (A légkondicionáló rendszer a kompresszor kimeneti oldalán 97-105 fokos levegőt érzékelt még kikapcsolt állapotban is, így visszajelzési probléma jelentkezett.) A futómű kibocsátást és behúzást vezérlő komputer hibája szintén előállt a kabuli várakozás közben, de ezeket a problémákat a géppel utazó műszakiak megszüntették.

A kecskeméti Airbus és az amerikai C-17-es egyaránt az utasokra vár. Az előtéren haladó pick-up szintén az USAF-hoz tartozik

A háromfős egészségügyi csoport alapbázisa Üzbegisztánban volt, és folyamatosan a Medevac-készlettel felszerelt Airbushoz voltak rendelve. A különleges műveleti katonák közül többen harctéri életmentő katona képesítéssel is rendelkeztek. Kabulban ők kezdhették meg egy egészségügyi probléma megoldását, amit az egészségügyi csoport, megérkezését követően emelt szinten folytathatott. A csoport Kabulban az előzetes információk alapján és egy helyszíni egészségügyi kikérdezéssel mérte fel, hogy a repülőút során szüksége van-e bármelyik menekültnek ellátásra. Miután átadták őket az üzbég hatóságoknak, az ottani egészségügyi szakemberek folytatták a magyarok által megkezdett ellátást. A csoport munkáját nagyban segítette, hogy két tagja - a szakorvos és a szakasszisztens – két afganisztáni misszióban együtt látott el egészségügyi feladatokat. A vallási és kulturális sajátosságok, a népszokások, illetve a hely és a klíma ismerete a megérkezést követően egy azonnali akklimatizációt jelentett. A menekültek között számos olyan személy – tolmács, őr, alkalmazott – volt, akiket a korábbi missziók révén személyes ismerősként üdvözölhettek. 

Beszálláshoz készülnek a kimenekítendő utasok. A lépcső mindkét végén különleges műveleti katonák állnak

A maximális felszállótömeg miatt az Airbusszal egy körben 60-70 főt lehetett kihozni. Ezt olyan tényezők határozták meg, mint a kabuli repülőtér tengerszint feletti magassága, a levegő hőmérséklete, és az üzemanyag mennyisége. Hogy az egyes fordulók hatékonyak legyenek, a különlegesek egy része folyamatosan Kabulban tartózkodott. Az ő feladatuk az volt, hogy a gépek visszaérkezéséig, találjanak alternatív megoldásokat, hogy bevihessék a repülőtérre azokat az embereket, akik számítanak ránk. Nagyon fontos volt az, hogy az osztag folyamatos kapcsolatot tudjon tartani a kimenekítésre várókkal, hogy mindig tudják, merre járnak, merre tartózkodnak, hol találják meg őket, és hogyan tudják majd a repülőtérre bevinni őket.

Érkezés Üzbegisztánba

Az üzbégekkel kötött megállapodás értelmében a kimenekített emberek a lehető legrövidebb időt töltötték Üzbegisztánban. Amint a kimenekítetteket az Airbusokkal sikerült átjuttatni Buharába, Wizz Air és Uzbekistan Airways gépek fedélzetén azonnal útnak indították őket Magyarország felé. A Liszt Ferenc nemzetközi repülőtéren a belügyminisztérium vette át a menekülteket. A Sámán művelet során a katonák kimenekítettek 540 főt, magyar, osztrák, amerikai és afgán állampolgárokat. Valamennyi olyan magyar állampolgárt kihoztak, akik jelezték, hogy ki akarnak jutni. A magyarokat segítő afgánok 87 százalékát sikerült kihozni – ők azok, akikkel sikerült kapcsolatba lépni. Ez 57 afgán családot és 180 gyermeket jelent. A művelet során a két Airbus 319-essel tizennégyszer tették meg az utat Afganisztán és Üzbegisztán között. A magyar személyzetek számára a két forduló közötti pihenőidőt az határozta meg, hogy milyen időpontot adtak meg az amerikaiak a kabuli érkezésre és távozásra. Volt, hogy mindössze öt óra alvás jutott a gépszemélyzeteknek, más alkalommal 14 órát is pihenhettek. Azokon a napokon, amikor kétszer fordultak Kabul és Buhara között, az utasok kiszállítása és a gép tankolása után azonnal indultak vissza Afganisztánba.

Dr. Ruszin-Szendi Romulusz altábornagy, a Magyar Honvédség parancsnoka a kontingens hazaérkezése után tartott sajtótájékoztatón a művelet végrehajtásával kapcsolatban így fogalmazott:

„Megvalósult a haderőnemek közötti együttműködés, a szárazföld és a légierő közösen dolgozott együtt. Pilóták, különleges műveletisek, titkosszolgálat, lövészek, egészségügy, híradó, műszakiak, egy parancsnokság alatt dolgoztak. Mindez nem jöhetett volna létre, ha a haderőfejlesztés nem ilyen sikeres. Azért tudtam nyugodt szívvel útnak indítani ezt az osztagot, mert meg volt az a fegyverzet, felszerelés, szállítóeszköz, ami kell ahhoz, hogy a katonáimat nyugodt lelkiismerettel küldjem műveleti területre, egy olyan feladatra, amit még soha nem hajtottunk végre, csak gyakoroltunk itthon.”

* * *

A cikk elkészítéséhez nyújtott segítséget köszönöm a szállítórepülő századnak, a helyszíni fotókat dr. Toperczer István alezredesnek. A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2021. novemberi számában jelent meg.

2021. november 4-én újabb fejezetéhez érkezett Szerbia katonai szállító repülőgépekre vonatkozó beszerzése.

Bevezető gondolatok A 21. század folyamatosan változó biztonsági környezeti változása olyan jól ismert fogalmakkal fémjelzett, mint a globális felmelegedés, az energiaválság, az országok politikai, gazdasági és pénzügyi instabilitása, a terrorizmus és a migráció. Az említett szavakat megvizsgálva egyértelműen kirajzolódik a tendencia, miszerint egyfajta paradigmaváltás ment végbe a világ konfliktusaiban: a határokon átívelő – gyakran geopolitikai, etnikai vagy vallási típusú elemekre, problémákra helyeződik a hangsúly. 

A változás oka, hogy a bipoláris világrend megszűnésével ugyan a nukleáris háború veszélye eltűnt, a világ mégsem lett – a várttal ellentétben – biztonságosabb. A szuperhatalmak küzdelmének megszűnésének és ezzel párhuzamosan a stabilitás hiányának köszönhetően számos addig elfojtott ellentét tört a felszínre. A kiújuló etnikai, ideológiai, nemzetiségi, területi vagy vallási alapú feszültségek alapvetően veszélyeztetni kezdték egy-egy régió biztonságát, jelentős erőfeszítésekre késztették a nemzetközi szervezeteket a konfliktusok megelőzése, a kialakuló feszültséggócok, válságok kezelése, a béke helyreállítása, fenntartása területén. Ennek köszönhetően a biztonsági katonai dimenziója az 1990-es évek során folyamatosan egyre inkább háttérbe szorult és átvette helyét a már említett gazdasági, a politikai majd a társadalmi szegmens, ezzel új biztonsági kihívások alapját képezve. 

A korábban említetteknek megfelelően a konfliktusok elsődleges kiváltó okai között szerepel az egyes régiók vagy országok politikai, gazdasági és pénzügyi instabilitása, valamint az ezekből is táplálkozó terrorszervezetek terjedése, nacionalizmus és a radikális vallási irányzatok fokozott térnyerése. Annak ellenére, hogy a történelem során volt precedens arra, hogy a vallás megjelenése kifejezetten kedélyjavítóan és csillapítóan hatott bizonyos régiók konfliktusaira, sajnos jelenkorunk másról tesz tanúbizonyságot: az egyes vallásokat gyakorlók élete és biztonsága fenyegetve van. Példaként hozhatók fel akár az elmúlt években a kereszténység elleni különböző iszlamista szervezetek által elkövetett terrorcselekmények, akár a jelen elemzés témáját képező iszlamofóbia jelensége. Ez utóbbi manapság már futótűzként terjed Európa országaiban köszönhetően a 2010-es évek közepén a terrorcselekményekkel fémjelzett időszaknak.

A téma aktualitását abban látom, hogy manapság a terrorszervezetek a vallást felhasználva igyekeznek legitimizálni ideológiai alapú tevékenységüket. Ugyanakkor egyre gyakoribb, hogy az európai országokban – az emberi természetből és az egyéni biztonságpercepció szubjektivitásából fakadóan – negatív, sőt kifejezetten agresszív megkülönböztetésben részesítik az iszlám hitet követő személyeket. Így a keresztény hit elleni agresszív iszlám támadások mellett, egyúttal egy ellenfolyamat is megfigyelhető: az iszlamofóbia, amely társadalombiztonsági tekintetben éppolyan káros vallási alapú konfliktus. Így az elemzés rendeltetéseként az alábbi gondolati szálon elindulva azt jelöltem ki, hogy tisztázza az iszlamofóbia fogalmát, általános képet adjon arról, miként látják egymást a muszlimok és a nem muszlimok és összegezze európai szemszögből a „felek” szembenállásának legfontosabb okait.

Az iszlamofóbia fogalma és megjelenésének gyökerei az európai társadalmakban

A téma további mélyebb értelmezéséhez elengedhetetlen az iszlamofóbia fogalmának tisztázása és európai megjelenésének elemzése. Ez előbbihez az elemzés munkadefiníciójaként az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának 46. ülésszakán használt meghatározást alkalmaztam, amely szerint „Az iszlamofóbia a muszlimok vagy nem muszlim egyénektől való félelem, irántuk érzett előítélet és gyűlölet, amely a muszlim és a nem muszlim, de azonos etnikai hovatartozású személyeket érintő fenyegetésekben, zaklatásban, visszaélésekben, megfélemlítésben manifesztálódik mind az online, mind az offline világban.” Röviden összefoglalva tehát mint az iszlám vallástól és híveitől való félelmet jelenti, amely további passzív vagy aktív iszlámellenes reakciókat is kiválthat, azok táptalajaként szolgálhat.

Az elmúlt években egyre többször olvashatunk az újságban vagy hallhatunk a televízióban, rádióban a fogalommeghatározás utolsó szakaszában megjelölt „passzív vagy aktív iszlámellenes reakciók” mintapéldájaként szolgáló eseményekről. Itt hozható fel példaként akár a 2019. márciusi új-zélandi muszlimellenes terrortámadás vagy a 2015-ös marseilles-i antiterrorista és antiszemita eseménysorozat. A 2014 óta Európa országaiban -különös tekintettel Nagy-Britanniára, Németországra, Franciaországra- a muszlimellenes cselekmények száma folyamatosan és exponenciálisan növekszik. Ennek oka, hogy – tévesen – a társadalom nagy része az iszlamofóbia kifejezést gyakran használja azon társadalmi szemléletre, amely szerint minden muzulmán vallású személy veszélyt jelent a keresztény társadalmakra, mert általánosan egy egységes, kollektív hitelveket valló néptömeg részének tekinthetők. Így nem kerülnek megkülönböztetésre a különböző felfogású iszlám kultúrákból származó, önálló kulturális identitással és egyedi vallási meggyőződéssel rendelkező egyének alkotta közösségek. 

Meglátásom szerint ezen téves társadalmi megítélés alapja az európai iszlamofóbia kialakulásának történelmi gyökerei között keresendő, valahol a török hódoltság és az Oszmán Birodalom erőszakos iszlámhitre való térítési szándékának időszakában.  Az abból a korból fennmaradt és azóta még inkább elmélyült társadalmi, vallási, etnikai különbözőségeket figyelembevéve – és a fent leírtakból kiindulva – az iszlamofóbia párhuzamba állítható az antiszemitizmussal, hiszen mindkettő jelenség a „fajok” és kultúrák szembenállását hirdeti.

Továbbá egyiktől sem idegen az összeesküvéselmélet sem: az iszlámellenes elméletek a muszlimokat „megszállóknak” aposztrofálják, akik tömeges bevándorlás és magas születési arány révén igyekeznek uralmuk alá vonni a Nyugatot, lerombolva ezzel hagyományos kultúráját és identitását. 

Az iszlamofóbia elképzelésének alapjai tehát a múltban gyökereznek, manapság azonban folyamatosan felerősítik hatását a – kollektív társadalmi biztonságérzetre újra és újra fenyegetést jelentő – szélsőséges, radikalista iszlám csoportok által elkövetett terrorcselekmények. A 2001. szeptember 11.-i események utáni időszakot olyan események fémjelzik, mint a nemzetközi sajtó homlokterébe kerülő 2004-es madridi vasúthálózat elleni támadás, a 2005-ös londoni robbantássorozat vagy a 2020-as bécsi merénylet. Az ilyen támadások hatására az európai társadalmakban félelem generálódott és mindez öngerjesztő módon fokozza a negatív diszkrimináció széles skálájának megjelenését megkülönböztetés nélkül minden muszlim hitűvel szemben.

Ugyanakkor a téma tárgyalása kapcsán fontosnak tartom megemlíteni az elmúlt két évtizedben Európát fokozottan érintő migrációsnyomást is. A jelenség hatására a muszlim és nem muszlim népesség között nem csak a fent említett történelmi, de szociális-kulturális, gazdasági és politikai eredetű törésvonalak jelentek meg, illetve mélyültek el. Ezek a különbözőségek pedig négy fő pont és tényező kiemelésével foglalhatók össze:

1. A muszlim migránsok alkotják a legnagyobb és leginkább az európai társadalmakba beintegrálódott nem európai népességet. Az idő múlásával – a kezdetben jobb megélhetésért és munkavállalási okokból érkezett és letelepedett muzulmánok – számos ország társadalmi átalakulásához vezettek, magas lélekszámukból fakadóan önálló kisközösségeket építettek ki, illetve szilárd és kiterjedt kapcsolati hálóra tettek szert magasabb társadalmi osztályok körében is. Így érve el megtűrt, szükséges, majd sok esetben már megkerülhetetlen pozíciót az országok társadalmában.
2. Az európai migránsok legszervezettebb csoportja: több alkalommal sikeresen szálltak szembe országok kormányzatával, kiharcolva ezzel többletjogokat, ellen álltak az asszimilációs és szegregációs törekvéseknek és minden kényszerítés, szabályrendszer mellett is képesek voltak megtartani identitásukat. Mi több újkeletű mozgalomként megjelent Nyugat-Európában a több generáció óta a kontinensen élő migránsok körében a „másodrendű állampolgárság” elleni fellépés igénye.
3. Sok esetben a muszlimok – legyen szó migránsokról vagy általában véve a mohamedán vallású személyekről – nem hajlandóak azon ország társadalmi, nyelvi, kulturális szokásaihoz alkalmazkodni vagy azokat tiszteletben tartani, amelyben élnek. Ez a fajta önkéntes elkülönülés, az ismeretlen szokásoktól való félelemmel párosulva pedig alapvető ellenszenvet ébreszt a keresztény lakosságban, újabb távolságtartást és szegregációt eredményezve. 
4. Nem utolsó sorban számos felmérés kimutatta, hogy míg az európai társadalmak nagyrészt elöregedő tendenciákat mutatnak és a lakosságszám folyamatosan csökken, addig a betelepülő muzulmán hitűek – elsősorban fiatalok – száma exponenciális növekszik.

Megállapításom szerint a felsoroltak külön-külön is jól jelzik az iszlám hívő kisebbségek pozícióját és helyzetét a mai Európában. Továbbá egyúttal arra is magyarázatot adnak, miért érzik a másvallásúak, elsősorban keresztény európai lakosság saját társadalmi biztonságuk fenyegetettségét. A soron következő alfejezetben az veszem górcső alá, hogy az Európai Unió néhány kiemelt tagállamában miként vélekednek egymásról a muszlim és nem muszlim hitűek. 

Miként vélekednek egymásról a muszlimok és a nem muszlimok napjaink Nyugat-Európájában ?

Az elmúlt évtizedben folyamatosan emelkedő tendencia figyelhető meg az Európai Unióban élő iszlámhitű lakosság arányának tekintetében. Ugyan nem állnak rendelkezésre pontos statisztikai adatok, de a számuk feltehetően 12 és 25 millió közé tehető, amely elsősorban Franciaország, Németország, illetve a nemrégiben az Unióból kilépő Nagy-Britannia területére koncentrálódik. A jelenség EU-t érintő hatásmechanizmusának megértéséhez azonban fontos tudni, hogy ez túlmutat a felvilágosodás utáni európai szekularizációra vonatkozó közhely tartalmán.

Az egyértelműen kijelenthető, – habár az uniós államok között erre nincs általános szabályozás – hogy a nyugat-európai országok tekintetében – a vallás és az állam hivatalos szétválasztása ellenére – a mai napig a közélet és politikai döntéshozatal szerves részét képezi a vallás. Mi több az elmúlt években megfigyelhető a „vallások reneszánsza”, amely folyamat keretében az egyes országokban az egyház közpolitikában játszott szerepe át -, és egyúttal ismét felértékelődött. Általános tendencia, hogy az iszlám vallással kapcsolatos problémák nem választhatóak el az adott országok „történelmi” vallásainak helyzetétől, illetve az állam és az egyház(ak), illetve vallás(ok) sajátos, az adott országra jellemző viszonyától. Ennek eredményeként pedig számos nyugat-európai ország nem részesíti egyenlő elbírálásban az összes vallást, különös tekintettel a muszlim hívőkre. 

A fent említettekből egyértelműen látszik, hogy iszlám és nem iszlámhívő lakosság között számos törésvonalról beszélhetünk: civilizációs – kulturális jellegű és – a csakugyan jelentős szerepet játszó – gazdasági – szociális – politikai törésvonalak egybeesnek, hatásaik egymást erősítik. Kiegészül mindez a kölcsönös általánosítások, az „ellenségkép” és a mássággal szembeni intolerancia jelenségeivel, amelyek nagymértékben hozzájárulnak a „másik fél” negatív megítéléséhez. További érdekesség, ami a statisztikai felmérésekből egyértelműen kiderült, hogy a muszlimok és nem muszlimok kapcsolata nem jó, ugyanakkor nem egyenlő mértékben ítélik meg egymást. Egyrészt általánosságban jobb a muszlimok körében a keresztények megítélése, mint fordítva. Példának okáért a nyugat-európai muszlimok ugyanakkor lényegesen pozitívabban vélekednek a keresztényekről, mint általában az iszlám világ országaiban. Másrészt viszont az európai muszlimok több negatív jellemvonást tulajdonítanak a keresztényeknek, mint a nem muszlimok a muszlimoknak. Azt ugyanakkor fontos hozzátenni, hogy a megítélés minden európai ország esetében egyéni, függően az ország ideológiai beállítottságától, történelmi múltjától, a muszlim lakosság hányadától, összetételétől és az iszlamista terrorcselekmények számától.

Az amerikai Pew Research Center komplex elemzést készített négy európai országban (Spanyolország, Franciaország, Nagy-Britannia, Németország) a muszlimok és nem muszlimok egymásról alkotott véleményéről az alapján, hogy hét – öt negatív (erőszakos, arrogáns, önző, kapzsi és erkölcstelen) és két pozitív (becsületes, nagylelkű) – megadott tulajdonságból miket rendelnek a „másik félhez”. A végeredmény, az úgynevezett  „vallási-kulturális negativitási index”, ahol „0” a legpozitívabb, „7” pedig a legnegatívabb érték. A felmérésből kiderült egyfelől az, hogy a két fél igen eltérően vélekedik a feltett kérdésekről. Másrészt az is egyértelművé vált, hogy általánosságban a nyugat-európai lakosság negatívabban ítéli meg az iszlámhitűeket, mint fordítva. Példaként a számomra legérdekesebb tényezőt kiemelve a legnagyobb eltérés a válaszok között az iszlám és a modern társadalom összeegyeztethetőségét illetően volt. A nem muszlim közösségek szerint nem kapcsolódhat össze a kettő, köszönhetően az erősödő iszlám identitást átható idejétmúlt szokásoknak és hagyományainak egy modern társadalomban való élethez szükséges attitűddel. Ezt a kérdést érintően egyedül Franciaország tekintetében nem voltak kiugróan magas eltérések a két megkérdezett csoport válaszai között, amely a korábban említett történelmi múltból – gyarmatbirodalom vallási összetételéből – fakadó magasabb tolerancia.

Záró gondolatok:

Zárásként Francia Fukuyama idevonatkozó gondolatát említem, amely szerint „Európa kudarca a muszlimok integrálása kapcsán ketyegő időzített bomba”, hiszen ennek nem megfelelő megvalósulása már eddig is a terrorizmus és az erőszak növekedéséhez vezetett, és miután még erőteljesebb reakciókat válthat ki egyes nativista és populista csoportok részéről, magát az európai demokráciát is veszélyeztetheti. A muszlim kisebbségek helyzetének tényleges megoldatlansága, az ezzel együttjáró említett szociális, gazdasági, politikai és kulturális problémák és feszültségek mellett bizonnyal az iszlamofóbia terjedésének és a szélsőséges muszlim- és idegenellenes pártok, szervezetek és csoportok erőteljes fellépésének és retorikájának elterjedéséhez jelentősen hozzájárult Európa-szerte.

Véleményem szerint az iszlamofóbia – mint a társadalmi biztonság tekintetében meghatározó probléma – terjedése számos tényező egymással párhuzamos és együttes hatásmechanizmusának eredményeként tartható számon, amelyben az alábbiak kiemelt szerepet játszanak:

1. az iszlamofóbia jelensége történelmi alapokon nyugszik Európában – gondoljunk akár a török hódoltsági időszakra -, amely nem determinálja és befolyásolja az egyes országok elveit, ideológiai beállítottságát és toleranciaküszöbét az adott témában, de egyfajta általános prekoncepciót alakított ki a lakosság tudatában;
2. az európai lakosság számára az iszlám hagyományainak felszínes vagy egyáltalán nem ismerete „aktiválja” az emberre általánosan jellemző „ismeretlentől való félelemérzetet”, így tovább erősítve a muszlimok szegregációját;
3. a 21. század első másfél évtizedét fémjelző – javarészt – radikális iszlamista szervezetek által elkövetett terrorcselekmények következményeként a nem muszlim lakosság mind egyéni, mind pedig kollektív tekintetben fenyegetve érzi testi épségét és életét, amely ellen természetes emberi reakcióként agresszív és elzárkózó tevékenységgel igyekszik védekezni;
4. némely esetben a terrorcselekmények nem kifejezetten a nem muszlim lakosságban való kártételt tűzték ki célul, sokkal inkább az iszlám különböző válfajai közötti harc gyakorlati manifesztálódásai;
5. köszönhetően az európai társadalmak elöregedő, míg az iszlám közösség folyamatosan növekvő lélekszámának, a nyugat-európai lakosság veszélyeztetve érzi anyaországa társadalmában többségi arányának fennmaradását
6. további nehezítő körülmény a manapság oly sokak által és gyakran „hiteles hírforrásként” használt közösségi médiafelületek figyelemfelkeltés céljából torzító hatása és gyakran szándékosan negatív narratívája. 

Az iszlamofóbia terjedésének csökkentése kifejezetten nehezen kivitelezhető, hiszen ahogy egységes kereszténység, úgy egységes iszlám vagy iszlám-felfogás sem létezik. Azaz az európai muszlimok – beleértve az egyes országokban élőket is – nem tekinthetők homogén csoportnak, nem képeznek monolit, egységes tömböt. Ellenkezőleg: rendkívül differenciáltak. Annak ellenére, hogy identitásukban erősödőben van az iszlám elem, etnikai-szektariánus, generációs, szocio-politikai különbségek mellett eltérő a befogadó társadalomhoz, a modernizációhoz, akkreditációjukhoz és magához a valláshoz való viszonyuk is. Éppen ezért nem dolgozható ki egy egységes – akár nemzetközi alapon megtervezett – szabályozás, amely minden iszlámhívő közösségre egyaránt maradéktalanul alkalmazható.

Ugyanakkor véleményem szerint – Francia Fukuyma nézeteivel egyetértve – a megoldást a muszlim és nem muszlim közösségek kapcsolatának javítására és ezzel párhuzamosan az iszlamofóbia terjedésének csökkentésére mégiscsak energikus lépéseket megtétele jelentené. Azonban a nem nyugati népesség egy közös liberális kultúrába történő integrációját országokra és a beintegrálandó csoportokra optimalizálva kell megtenni. Így a modern multikulturalizmuson túlmutató rendszerben lennének képesek a felek a másik kultúrájának megismerésére és így a hatékonyabb egymás mellett élésre.

Címlapkép: Gainutdin, Ravil
Moszkva, 2021. május 13.
Orosz hívõk a muzulmán szent böjti hónapot, a ramadánt lezáró íd al-fitr ünnep alkalmából reggeli imát végeznek a moszkvai nagymecsetben 2021. május 13-án.
Forrás: MTI/EPA/Makszim Sipenkov

A Az iszlamofóbia jelensége és hatása – A muszlim és nem muszlim közösségek egymás iránti megítélése bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Már-már rutinszerű jelenet zajlott le 2021. november 23-án, az MH 86. Szolnok Helikopter Bázison.

Lássuk, a legfrissebb hírek alapján, hogyan áll a gyártás a dél-karolinai üzemben!

A 2021-es év legsikeresebb hónapjának bizonyult az október a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren.

Az előzetes ütemterv szerint még idén megérkezhet Brazíliába az első két sorozatgyártott Gripen E, brazil jelöléssel F 39E Gripen.

A hidegháború krónikája nem szűkölködik legendás repülőgép-típusokban és történeteikben. A törékeny, karcsú U-2 stratégiai felderítőgép azonban minden bizonnyal többször fordított a történelem menetén, mint bármely felfegyverzett, akár atombombákat hordozó típus.

Marsai Viktor írt egy elemzést a Takuba műveletbe történő magyar hozzájárulás kapcsán, részletek alább. A konkrét magyar részvételről kevés van, cserébe bőven a politikai és biztonsági helyzetről és a szembenálló erőkről

Még egy poszt Maliról. A Barkhane művelet lezárása folyamatban van, két újabb bázisról vonultak ki (Tessalit, Kidal) Észak-Maliból. A cikk érdekessége (nekem) a francia jelenlét átalakításának rövid és világos megfogalmazása 4 pontban:

1) the training and advice of the local armed forces, via the French elements in the Sahel. Senegal [EFS] and the French Forces in Côte d'Ivoire [FFCI], 2) combat support, provided by the European grouping of special forces "Takuba", 4) "reassurance" for the benefit of allied and partner forces, in particular with air assets, 3) and the pursuit of targeted actions against executives of jihadist organizations.Innen már jobban látszik a Takuba művelet helye a francia elképzelésekben.
A francia jelenlétet Gao-ba (Észak-Mali) és Niamey (Niger) fogják összevonni, harmadikként Timbuktuból lesz még kivonulás.
A cikk további része arról szól, hogy micsoda logisztikai menetet hajtottak végre a franciáj Gaoból, mert az egyik város 400 km-re a másik 700 kmre van állandó fenyegetettség mellett, hogy aztán 48 óra alatt összecsomagolják több tucatnyi teherautóra a technikát és visszainduljanak. (A bázisok a malii hadsereghez kerültek át)
A cikk végén külön foglalkozik a Wagner csoporttal, mert szárnya kapott, hogy a kormánya megegyezne velük, amire a franciák kivonulást, az EU meg szankciókat ígértek be. Elég zavaros lesz, ha jönnek az oroszok, mert valahogy laikusként úgy érzem, ez nem csak üres pletyka volt.http://www.opex360.com/2021/11/16/barkhane-a-transfere-la-base-de-tessalit-a-larmee-malienne-qui-espere-une-aide-militaire-russe-accrue/

A világ vezető gazdaságait tömörítő G20 idén is megtartotta az éves csúcstalálkozóját. Az olasz elnökség olyan aktuális témákat készített elő tárgyalásra, mint a klímaváltozás kérdése, az energiaellátás zöldebbé tétele, az ellátási láncok biztonsága és a már állandósult témaként megjelenő koronavírus okozta gazdasági visszaesésből történő talpraállás. A kormányközi fórum már több évtizedes múltra tekint vissza, ez alatt az idő alatt sikerült olyan átfogó problémakörökre megfelelő választ adnia, mint a 2008-as világválság. Vajon még mindig rendelkezik valós eredményeket hozó képességekkel a G20 és sikerült-e ezeket korunk kihívásainak megoldása érdekében megfelelően alkalmaznia?  Történelmi kitekintő

Ahhoz, hogy megértsük a G20 működését, meg kell vizsgálni a G7 létrejöttét, amelyből kifejlődött a húsz országot felölelő kormányközi szervezet. Az 1970-es évek gazdasági megrázkódtatásai, mint  a Bretton Woods-i rendszer összeomlása és az olajválság, arra a következtetésre juttatták a világ vezető gazdasági hatalmait, hogy szükség van egy egyeztető fórumra, ahol az érdekeket és célokat megfelelő módon tudják harmonizálni. A kezdetben az Egyesült Államokat, Nagy Britanniát, Franciaországot, Japánt, a Német Szövetségi Köztársaságot, Franciaországot és Olaszországot magába foglaló csoport 1975-ben a Rambouillet-i találkozót követően kiadott egy 15 pontból álló nyilatkozatot, amely azonosította azokat az alapvető célokat, melyek mentén a részes országok együtt kívántak működni. Az itt megfogalmazott alapvető célok máig részét képezik a tárgyalások programpontjainak, ezek magukban foglalnak olyan kérdésköröket, mint az energiaellátás biztonsága, a nemzetközi monetáris rendszer stabilitása, munkanélküliség csökkentése, a vámok mértékének csökkentése és szabályozása. A későbbiek során ugyanezen területek továbbfejlesztését fedi le a G20 tevékenysége. Egy évvel később Kanada is csatlakozott a kezdeményezéshez, így valósult meg a ma ismert G7. Az Európai Közösségekkel az 1977-es londoni csúcson kezdődött meg az együttműködés, ettől kezdve az Európai Tanács és az Európa Bizottság elnöke is részt vett meghívott vendégként az egyeztetéseken. Az 1980-as években a Szovjetunió afganisztáni intervenciója és az Irak-Irán között kirobbant háború jelentette kihívások eredményeként a G7 tárgyköre kibővült a kül- és biztonságpolitikával. Ezt a tendenciát megfigyelhetjük a G20 országok esetében is, mivel ahogy a G7, úgy a húsztagú szerveződés is egyre inkább felismeri, hogy korunkban a gazdasági folyamatok zavartalan működését több területről is érhetik fenyegetések, ezeket a dimenziókat pedig nem lehet figyelmen kívül hagyni. 

Válságoktól övezve

A kezdeti időszakban a G7 megfelelően el tudta látni a globális gazdasági folyamatok koordinálását. Az 1990-es években azonban olyan kihívásokkal szembesültek a fórum országai, amelyeket nem voltak képesek kívülről önállóan kezelni. A G7 országok kevés hatással tudtak lenni a krízisekre azok kezdeti szakaszaiban, s az így keletkező negatív hatások sem kerülték el őket. 

Elsőként jelentkezett az 1994-es mexikói peso válság, avagy ismertebb nevén a Tequila válság. A válság azzal kezdődött, hogy a mexikói állam megszüntette a peso dollárhoz kötött árfolyamát, és lebegő árfolyamrendszerre tért át, kitéve valutáját a piaci viszonyoknak. Mivel az országba befolyó közvetlen külföldi tőkebefektetés nagy része G7 országokból érkezett- elsődlegesen Kanadából és az Egyesült Államokból- a leértékelődő peso miatt megnövekedett kockázat és növekvő veszteségek miatt szükségessé vált a beavatkozás. Az IMF, a Federal Reserve és a Bank of Canada biztosított külső pénzügyi támogatást, ezzel kisegítve Mexikót. A tőkebefektetések mellett Kanada és az USA érdekelt volt még az egyes mexikói kereskedelmi bankok által rendelkezésükre bocsájtott banki betétek kezelésében is, így többszörösen kitetté váltak a válság hatásainak. 

Az évtized másik nagy horderejű gazdasági megrendülése az 1997-es ázsiai pénzügyi válság volt. Ekkoriban a délkelet-ázsiai régió egy kifejezetten stabil és dinamikusan fejlődő térségnek számított. Az infláció mértéke 10% alatt volt, és az államadósság szintje is kezelhető szinten mozgott, néhol csökkent is. A nagymértékű növekedés főleg az erős export központú kereskedelemnek és a külföldről érkező befektetéseknek volt köszönhető, amelyhez szükséges volt a dollárhoz kötött árfolyam alkalmazása. A válság kiváltó okai többek között a nagy mennyiségű beáramló pénz miatt kialakuló buborék és a thai valuta, a bát lebegő árfolyamrendszerre való áttérése voltak. A bát 20%-os gyengülésének következtében a külföldi befektetők elkezdték kivonni befektetéseiket az országból, ezzel megingatva az ország gazdaságának egyik pillérét. A kialakuló pénzügyi pánik átterjedt a szomszédos országokra: Malajziára, a Fülöp-szigetekre és Dél-Koreára. A helyzetet az IMF által nyújtott több milliárd dolláros mentőcsomagoknak sikerült konszolidálni. 

Ahogy a korábbi mexikói válságban, a G7 országok itt is veszteségeket szenvedtek el, valamint a nemzetközi gazdasági rendszer is megrendült az olajárak megemelkedése miatt. A válság továbbá arra is rávilágított, hogy a fejlődő országok egyre nagyobb részét teszik ki a globális termelésnek. Ezek a feltörekvő gazdaságok pedig a bővülő külföldi befektetések és a kereskedelmi kapcsolataik szélesedése miatt bekerülnek a globalizáció vérkeringésébe, ezzel létrehozva egyfajta interdependeciát. A G7 ezt felismerve a bővítés útjára lépett. Egyértelmű volt, hogy a nemzetközi gazdasági tér meghatározóvá váló szereplőinek motivációit nem lehet külsőleg megismerni, vagy döntéseikre hatással lenni. Ennek hatására megszületett a döntés egy új informális egyeztető csoport létrehozásáról, amely a világ egyes régióiból a fejlett és iparosodott államokat gyűjti össze. 

1999 decemberében sor került az első találkozóra Berlinben. A tagok Argentína, Ausztrália, Brazília, Kína, India, Indonézia, Mexikó, Koreai Köztársaság, Oroszország, Szaúd-Arábia, a Dél-Afrikai Köztársaság és Törökország lettek, kiegészülve a meglévő G7 csoporttal és az Európai Uniót képviselő Tanács és Bizottság elnökökkel. Állandó meghívottként jelen vannak a nemzetközi szervezetek is, mint az ILO, a WTO, az ENSZ, a Világbank, az ASEAN, az Afrikai Unió, a NEPAD, egyedüli országként pedig Spanyolország. 

Működés és felépítés

A G20 fórumot általában évente rendezik meg, minden alkalommal más ország ad otthont a csúcstalálkozónak. Előfordulhatnak különleges esetek, mikor ad hoc kezdeményeznek gyűlést a világban zajló rendkívüli esemény vagy események hatására, ilyen volt például az idén október 12-én összehívott megbeszélés, amely az afganisztáni humanitárius helyzet megoldási lehetőségeit tárgyalta. Mivel a G20 csupán egy kormányközi egyeztető fórum, így nincsen állandó szervezete, sem titkársága, döntéseit konszenzusos alapon hozza. Mindig egy adott ország adja az elnökséget éves ciklusokban. Az Európai Uniós soros elnökséghez hasonlóan itt is működik a trojka rendszer, tehát a volt, aktuális és jövőbeli elnökség segíti egymás munkáját azért, hogy a felvállalt ügyek kapcsán kialakított tervek a maguk teljességében valósulhassanak meg. 

Eleinte a találkozók csak pénzügyminiszteri szinten zajlottak, a központi bankok elnökeinek részvételével. A 2008-as válság idején azonban George W. Bush a körülmények súlyára való tekintettel Washingtonba hívta a G20 országok állam- és kormányfőit, ez vált azóta az általános gyakorlattá, megtartva a miniszteri szintű egyeztetéseket. Ez utóbbi külön, a csúcsoktól függetlenül működik a fókuszterületek szempontjából releváns minisztériumok bevonásával. Ezeken a találkozókon az országok minisztériumai egyeztetnek a szakpolitikai kérdésekről, és kidolgozzák  javaslataikat, amelyeket majd az állam- és kormányfők hagynak jóvá és használják fel azt a közös álláspont kialakításához. Az aktuális agendát mindig az elnökséget betöltő ország állítja össze, amelyhez a már említett minisztériumok mellett az úgynevezett „Serpák” is segítséget nyújtanak. A Serpák az államfők személyes képviselői, akik különböző konferenciákon a megegyezések különböző változatait dolgozzák ki, ezzel meggyorsítva a tárgyalások menetét. Megnevezésük analógikus, utalva a nepáli népcsoportra, akik a Himalájára irányuló expedíciók segítőiként járulnak hozzá a csúcs eléréséhez.

Az évek során a döntéshozatal kibővült a hivatalos szakmai csoportok (official engagement groups) tanácsadói tevékenységével. Ezek a csoportok az egyes társadalmi aktorokat képviselik, így megtalálható gazdasági, civil, munkaügyi, tudományos és ifjúsági csoport is. Az utóbbi időszakban ez kibővült nők helyzetével és az urbanizációval foglalkozó szakmai csoportokkal. Ezek az elemek teljesen függetlenek a kormányoktól, és egy szélesebb szakmai kört vonnak be a döntéshozatalba, még ha csak tanácsadói jelleggel is. A felsorolt kategóriákba tartozó nem állami szereplők ténylegesen tudják befolyásolni a G20 által tárgyalt folyamatokat, így a velük való együttműködés hozzájárulhat a szervezet hatékonyabb működéséhez. 

Célok és a mögöttük rejlő tényleges súly

A G20 által megfogalmazott ambíciók sok esetben összecsengenek olyan más, hasonlóképpen gazdasági spektrumon belül mozgó szervezetek célkitűzéseivel, mint például az OECD. Így felmerül a kérdés, mi értelme is van a G7 és G20-hoz hasonló egyeztetéseknek. Mellettük szól, hogy bár nincsen kiépült szervezeti háttere vagy alapokmánya egyik formációnak sem, de éppen az informális jelleg teszi működőképessé, hiszen a keretek hiányában sokkal rugalmasabb reagálást tesz lehetővé. Erre jó példa a 2008-as válság, amikor megegyezés született a pénzügyi rendszer hosszútávú reformjáról és a kereskedelmi akadályok további lebontásáról a résztvevő országok között. A G20 súlyát támasztják alá azok az adatok is, hogy a benne foglalt államok a globális termelés 80%-át és a világ kereskedelmének 75 százalékát adják, mindezeken felül pedig a világ népességének kétharmada él az érintett országokban. A fórumon alkalom nyílik a multilaterális mellett a bilaterális találkozókra is, ezen felül pedig olyan, a nyugati politikai berendezkedés modelljétől eltérő országok is lehetőséget kapnak a másik féllel való egyeztetésre, amelyek vezetői és a nyugati országok képviselői ritkán találkoznának egymással az alkalmanként antagonisztikus ellentétek miatt. Ahogyan a G7-ek esetében is láthattuk, úgy a G20 is egyre inkább bővítette napirendi pontjainak körét és több, a nemzetközi békét és biztonságot is befolyásoló kérdés került előtérbe. Az elnökségek maguk is meghatároznak témákat, de előfordulnak olyan sürgető ügyek, amelyeket szintén a fórum tárgyal. Ilyen volt a 2017-es szíriai ideiglenes fegyverszünet feltételeinek és megkötésének a megvitatása és a 2008-as pénzügyi válság. Megfigyelhető, hogy vannak visszatérő kihívások, melyek kezelési módjáról szóló vita éveken át húzódhat. Az adóparadicsomok miatti bevételkiesés egy ilyen problémakör és már a 2017-es hamburgi csúcson is foglalkoztak vele. Az adóelkerülés jelenségére azonban az idei olaszországi csúcson adekvát választ tudtak adni a résztvevők, hiszen megegyezés született a 15%-os globális adóminimum bevezetéséről, ami főleg a nagy amerikai tech cégeket fogja érinteni, melyek kedvező adózási feltételeket kínáló helyszíneken hoztak létre irodákat. 

A római csúcs eredményei

Az olasz elnökség az idei megbeszélések középpontjába a gazdaságot és a COVID-19 járvány miatt állandósult egészségügyet helyezte. A kezdeti tervek alapján a tárgyalások során hangsúlyt kívántak fektetni a társadalmi reziliencia növelésére, amely magában foglalta a széleskörű információelérést, az oktatás magas színvonalának biztosítását és az egészségügyi ellátás biztonságát. Ezt a területet támogatnák szorosan a prosperációt megcélzó víziók, melyeknek a fő eszköze a magasabb szintű digitalizáció lenne. Az ehhez szükséges eszközök előállítása komoly externáliákkal jár, melyek miatt a digitalizáció akár ellentmondásos is lehet a gazdasági szférában meghatározott célokkal, mint a zöldebb és fenntarthatóbb fejlődés. A gazdasági elképzelések sorába illeszkedik még a koronavírus miatti gazdasági visszaesés elleni fellépés és az ehhez szükséges intézkedések. 

A klímaváltozással összefüggésben az a döntés született, hogy a 2015 párizsi egyezményben foglaltak alapján 1,5 fok körülire igyekeznek szorítani a globális felmelegedés mértékét. Az országok elkötelezték magukat, hogy megszüntetik a külföldön létesített szénerőművek építését, ez azonban nem vonatkozik a belföldi létesítmények létrehozására. A karbonsemlegesség ígérete itt is előkerült, aminek az elérését az évszázad közepére prognosztizálták. Ugyancsak döntöttek egy, a fejlődő országok részére nyújtandó támogatási csomagról, amely az előbb leírt célok elérésében segítené a nemzeteket. A klímával kapcsolatos döntések nem mutattak különösebb előrelépést. Mindegyik pont már korábban is deklarált és elfogadott vállalás. 

A találkozó egyik leglényegesebb eleme a 15%-os globális adóminimum, amelynek bevezetéséhez szükséges nemzetközi szabályok kialakításában a G20 munkacsoportok is részt vesznek, a kezdeményezés fő kivitelezőjének számító OECD-vel. A korábban 136 ország által támogatott kezdeményezés olyan vállalatok adóelkerülését akadályozhatja meg, mint az Amazon, a Google, a Facebook és az Apple. Ha a tényleges hazai kodifikáció megvalósul és egy működő jogi keretrendszert sikerült felállítani, úgy ez nagy előrelépés lesz az állam és az egyre inkább a kötelezettségek alól kibúvó és a társadalmi folyamatokat (egyes esetekben a rosszabb irányba) befolyásoló cégek közötti viszonyokban. A bevezetés határidejének 2023-at határozták meg. 

Előkerült az emelkedő energiaárak és az ellátási láncok biztonságának témaköre is. Mind Biden, mind pedig Macron arra kérte az olaj- és gáztermelő országokat, hogy növeljék a termelés mennyiségét, ezzel elegendő mennyiséget juttatva a piacra. A megnövekedett mennyiség által pedig harmonizálódnának az árak is. Vlagyimir Putin orosz elnök nem jelent meg a találkozón a koronavírus járványra hivatkozva, hasonlóan Hszi Csin-ping kínai elnökhöz. Mindketten videóközvetítésen keresztül követték a Rómában zajló egyeztetéseket. Az orosz álláspontot Alexander Novak orosz miniszterelnökhelyettes ismertette. A nyilatkozatban Novak kifejtette, hogy az európai energiahiányt könnyen enyhítené az Északi Áramlat 2 gázvezetéken keresztüli gáztranzit megkezdése. Az Egyesült Államok által ellenzett beruházás néhány eleme még jóváhagyásra vár. Európára kettős nyomás nehezedik. Egyfelől a szövetségi rendszerének vezető állama gyakorol politikai nyomást abból a célból, hogy visszaszorítsa az orosz befolyásgyakorlás minden egyes formáját, másfelől pedig az Oroszország felől érkező presszió a visszatartott gázszállítmányokkal. 

A kettő vagy egy kisebb csoportnyi országot bevonó mellékes egyeztetések az idei csúcson is megjelentek. Az Európai országok közül Nagy Britanniával, Franciaországgal és Németországgal tárgyalt Biden elnök az iráni atomalkuról. A felek egyetértettek abban, hogy Iránnak be kell szüntetnie a nukleáris programjának a JCPOA egyezményt megsértő elemeit és be kell engednie a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség megfigyelőit, ezzel bizonyítva eltökéltségét a tárgyalások újrakezdéséhez. Ali Bagheri iráni főtárgyaló korábban november végére ígérte a tárgyalóasztalhoz való visszatérést. Európa-USA viszonylatban egy másik eredmény is született az Európából érkező acél és alumíniumra vonatkozó vámok mértékének csökkentésével. A vámról szóló 232-es cikket még Trump elnöksége alatt fogadták el, aki ezzel kívánta megvédeni az országon belüli kohászatot. Az európai szövetségesek akkor büntetővámokkal válaszoltak a lépésre. Jelen egyezség szerint ezeket a vámokat európai részről eltörlik, az amerikai fél pedig biztosítja az európai acél túlnyomó részének vámmentességét. 

Egy új stratégiai partnerség kialakítása kezdődött el Emmanuel Macron és az indiai miniszterelnök Narendra Modi egyeztetésével. A partnerség célja az indai-csendes óceáni térségben meglévő francia jelenlét növelése kölcsönös érdekek mentén. Az erről szóló tárgyalássorozat a G20 találkozót követő hetekben indul el Párizsban. Hasonló szándékkal zajlott találkozó az indonéz és dél-koreai elnökkel. A háromoldalú biztonsági egyezmény, amely AUKUS néven vált ismertté azzal járt, hogy Franciaország elesett a 2016-ban Ausztráliával megkötött egyezménytől, aminek keretében 12 hagyományos tengeralattjáró készült volna a csendes-óceáni ország számára. Azáltal, hogy Franciaország elvesztette a közös kutatás-fejlesztés lehetőségét és a térségben meghatározó szerepének a technológiai transzferen keresztül történő megerősítését, szükségessé vált az új partnerek felkutatása. Mára tisztán látszik, hogy a gazdasági realitások és a világszinten meghatározó hatalmak stratégiái elsődleges prioritásként kezelik az ázsiai térséget. A külpolitikai erejének megőrzésére törekvő Franciaország nem engedheti meg, hogy kimaradjon Ázsia biztonsági környezetének formálásából és az ottani erőviszonyok alakításából, ez a szándék motiválhatja a közös érdekrendszer kialakítását az ázsiai G20 országokkal. 

Végkifejlet

Összességében a G20 működésével kapcsolatos kritikák, mint a transzparencia hiánya vagy a taggá válás ködös feltételei jogosnak tekinthetők, azonban a hatékonysága tagadhatatlan a kétoldalú egyeztetések tekintetében. A jelenlegi találkozó megtörte a közös cselekvésben beálló stagnálást a globális ügyek tekintetében, ami 2008 óta fennállt és megerősítette az állami pozíciókat a nemzetközi nagyvállalatokkal szemben az adóminimum iránti elköteleződéssel.  A klímavédelem kapcsán szinte teljesen a 2015-ös párizsi egyezményben foglaltak kerültek megerősítésre. Elgondolkodtató ennek fényében milyen új vállalásokat tesznek a Rómából a COP 26 ENSZ konferenciára utazó vezetők.

Az energiaellátás arculatának átformálása nehézkes, ezt mutatja a szénerőművekkel kapcsolatos döntés is, amely csak az egyes államokon kívüli területekre vonatkozik. Egyik fél sem meri közép- és hosszútávon kockáztatni a belső stabilitását az energiaszektor ilyen hirtelen reformjával, ameddig nem áll rendelkezésre megfelelő módszer a szénkivonás után hátramaradt kereslet teljes kielégítésére. Az olasz elnökség által napirendre vitt témák mind fontos és releváns kérdések taglaltak, de ezekre még nem sikerült átfogó megoldást találni a legtöbb esetben, hiszen összetett és nem felfüggeszthető folyamatokról van szó. Elég csak az ellátási láncokra gondolni, amik ellenállóképessége környezeti és helyi viszonyoktól is függ, amikre nem minden esetben van ráhatása a világ vezető gazdaságainak.

Címlapkép: DI MAIO, Luigi; BORRELL FONTELLES, Josep
Bari, 2021. június 29.
Luigi Di Maio olasz külügyminiszter (b) és Josep Borrell, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai fõképviselõje az olaszországi Bariban 2021. június 28-án, a gazdaságilag legfejlettebb húsz ország (G20) külügyminisztereinek ülése elõtti napon.
Forrás: MTI/EPA/ANSA/Angelo Carconi

A A G20 csoport működése és a 2021-es római csúcs bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az alakulatuk napját ünnepelték november 15-én, hétfőn az MH Légijármű Javítóüzem dolgozói. Jogelődjük, az akkori 25. vadászrepülő hadosztály alárendeltségébe tartozó Tábori Repülőjavító Műhely, 1950-ben ezen a napon alakult meg Szentkirályszabadján.

Eltelt több mint fél év, amikor is utoljára hallottunk Az Ég Katonái Hagyományőrző Egyesületről. Megkértük Simon Róbert Sándor elnököt, hogy fáradjon be hozzánk és beszélgessünk az eltelt időszakról!

November 28-tól visszatérnek az Emirates A380-as óriásgépei a Dubaj-Bangkok útvonalon. A légitársaság döntését a növekvő kereslet hatására hozta meg, ugyanis Thaiföld újranyitását követően egyre többen választják a népszerű úti célt.

A 4-es főút vecsési szakaszán lévő kettős körforgalom szomszédságában elkészült és megnyílt a repülőtéri személyzetet és partnereket szolgáló új Főporta a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren.

Zord

A Magyar Honvédség Parancsnoksága Haderőtervezési Csoportfőnökség (MHP HTCSF) - mint a KC-390 program szakmai felelőse - vezetésével november 8-10. között szakértői szintű katonai delegáció látogatott Gavião Peixotoba, az Embraer brazíliai telephelyére.

Úgy tűnik, Spanyolország lesz a következő tagja az F-35-öst üzemeltető országok klubjának - magát megnevezni nem kívánó forrás legalábbis ezt a hírt erősítette meg a Janes magazinnak. Csehország kapcsán szintén hasonló hírek jelentek meg a napokban.

Szereted a repülést, de már nem tesz boldoggá, hogy a számítógép monitor előtt vagy a futópálya mellett csodálhatod a gépmadarakat? Most itt a lehetőség, csatlakozz Az Ég Katonái csapatához!

Újabb P-8A Poseidon MRA1 típusú többfeladatú, tengerészeti járőr repülőgép csatlakozott a Brit Királyi Légierő flottájához: a hetedik példányt 2021 októberében szállították le.