Biztonságpolitika.hu

Kína, mint globális tényező és hatalom rapid, erőteljes módon vált a globális hatalmi játszma részesévé. A gyorsan és eredményesen feltörő ország azonban számos kihívás elé állítja mai világrendünket kialakító nagyhatalmi riválisát. Kína szerepét az új nagyhatalmi versengésben, ezen belül is az USA-hoz való viszonyát vizsgáljuk meg tüzetesebben a következőkben.

Kína mai helyzetének mélyebb megértéséhez vissza kell térnünk az elmúlt évszázad közepéig.  A hidegháború kezdeti szakaszában, 1949 és 1971 között Kína és az akkori világ ellentétes pólusának vezetője, az USA közötti viszonyt a bizalmatlanság, és az elszigetelődés jellemezte. Nixon elnök 1972-es látogatása Pekingben azonban változást hozott a két ország viszonyában, mivel az USA számára Kína ellensúlyt jelentett a Szovjetunióval szemben, így támogatta Kína integrációját a nemzetközi piacon. A reform és nyitás politikája, melyet Teng Hsziao-Ping dolgozott ki, meghozta Kína számára a gazdasági felemelkedés kezdetét, így a két nemzet között gazdasági függés alakult ki. A 21. századra az óvatos együttműködést a két fél között a sokrétű versengés váltotta fel. A kirajzolódó tendencia szerint a kényszer szülte együttműködést újra felváltja a rivalizálás.

A helyzetet sokan hasonlítják a kétpólusú világrend idején (1949-89) kialakult nagyhatalmi helyzethez. A jelenlegi globális erők állása azonban nem feleltethető meg teljes mértékben az akkori állapotoknak. Igaz ugyan, hogy a globális dominanciáért küzdő, alapvetően két hatalom harcára fókuszált, szinte minden területet érintő versengés, de mindez multipoláris keretek közt bontakozik ki, és korántsem beszélhetünk egyértelmű, globális blokkstruktúráról sem. Jelen állapotok sokkal inkább emlékeztetnek a 19. századvégi európai hatalmi egyensúly logikájára, mikor is két kiemelkedő kapacitású nagyhatalom versengésére figyelt a világ: a vezető hatalmat birtokló Nagy Britanniára, és a felemelkedő, gazdaságilag erősödő Németországra. A korszakot a maihoz hasonlóan a reálpolitika elve jellemezte, univerzális szabályok helyett pedig az eseti alkuk diktáltak. A stabilitás pillanatnyi alkuk fenntarthatóságától függött, és nem kötelezett hosszútávú nemzetközi elköteleződésre, nem alakultak ki tehát szigorú blokkrendszerek sem. A nemzetközi rend ennek megfelelően rugalmas, ugyanakkor instabil volt. Így tehát ezen időszak (1871-1914) sokkalta inkább ideillő történelmi analógia, mint a hidegháborús világrend. Jelen helyzetre is alkalmazható Paul Kennedy 19. századi tézise, mely szerint az akkori hegemón hatalom, a Brit Birodalom ipari súlya csökkent akkori riválisához, Németországhoz képest. Ebben a helyzetben a hanyatlásban lévő hegemón részére előnyösebb volt a merev szövetségek kialakítása helyett az eseti érdekkoalíciók rendszere. A második Trump-adminisztráció idejének Kína-politikája szerint az USA első számú vetélytársa és hegemóniájának kihívója Kína. Érdekes megnézni azt is, hogyan lett az egykor kétoldalú versengésből ma rendszerszintű kihívás. Teng Hsziao Ping „reform és nyitás” politikájának hála külföldi befektetések érkeztek az országba, megkezdődött az exportorientált iparosítás, ami gyors gazdasági növekedést idézett elő, Kína így történelmi szempontból kiemelkedő módon, fejlődő országként vált globális vezetővé.

Napjaink globális hatalmi dilemmája továbbra is az Amerikai Egyesült Államok és Kína között zajlik. A Thuküdidész-csapda (Allison, 2017) elve szerint egy feltörekvő hatalom az aktuális vezető hatalomban félelmet kelt, és ez konfrontációhoz vezethet. Ezt erősíti meg a hatalomátmenet-elmélet, mely szerint a nemzetközi rendszer akkor a leginkább hajlamos az instabilitásra, ha egy kihívó hatalom megközelíti a domináns hegemónnal való egyensúlyi állapotot. Korunk feltörekvő Athénja, Kína fejlődése következtében a jelenlegi vezető hatalom, a Spártaként azonostható USA a 2018-20 közötti időszakban exportkorlátozásokkal, vámokkal igyekezett gátat vetni Kína terjeszkedésének, nyílt gazdasági konfrontációt idézve elő. Ez azért is igen lényeges ellenlépés, mivel napjainkban a határok elmosódnak a gazdasági versengés és a nemzetbiztonság között. Aki a feltörekvő, új technológiákat kezeli, az diktálja az innováció ütemét. Mai világunkban az 5G hálózat, a félvezetőgyártás, és az MI, hogy csak pár kardinális területet emeljek ki, mind katonai és kiberbiztonsági kulcsszerepet tölt be, hiszen mindezek stratégiai és gazdasági mérföldkövet is jelentenek, valamint meghatározóak a globális hierarchia tekintetében. Kína technológiai függetlenségre törekszik, az USA pedig mindenáron gátolni kívánja Kína ez irányú törekvéseit. Jogosan tekinthetjük tehát napjainkban a technológiai fölényt a geopolitikai helyzet kritikus meghatározójának (Segal, 2020). Így érthető meg, hogy lesz a technológiai fölény a geopolitikai befolyás csúcsa.

A két vezető hatalom közötti konfrontáció fő színtere ma az Indo-Csendes-Óceáni térség. Kína harca a technikai függetlenség kivívásában megjelenik többek között ezen területen belüli előretolt helyőrségek felállításában, rakétatelepítési manőverekben, hajózási műveletekben, és biztonsági partnerségekben. Ezt az USA kiterjedt haditengerészeti és légi jelenléttel kívánja ellensúlyozni. A túlzott militarizáció és a biztonsági dilemma a térségben azonban könnyen vezethet a helyzet eszkalálódásához. Rontja a helyzetet továbbá, hogy amit az egyik állam védelmi intézkedésként hajt végre, azt a másik támadó fenyegetésként értelmezi. Az USA 2025-ös biztonságpolitikai stratégiájából egyértelműen kitűnik, hogy Kínát közel egyenrangú riválisként kezeli. A regionális hatalmak kockázatmegosztó (hedging) stratégiák révén kerülik az elköteleződést, céljuk pedig az egyensúly megőrzése (Acharya 2014). Így tehát fenntartják a gazdasági kapcsolatot Kínával, de együttműködnek az USA-val is. Kína regionális és szélesebb körű gazdasági befolyásának megerősítésére létrehozta az Övezet és út, azaz BRI kezdeményezést, mely lényegében egy „új selyemút” koncepciója. Kína Kelet-Közép-Európával 2011 óta törekszik kapcsolatépítésre, melynek végső célja a terület BRI-be való integrálása. Ezt az Európai Unió bizalmatlansággal kezeli, többek közt ez is elősegítette, hogy az EU és Kína partnersége 2018 decemberében válaszúthoz érkezzen, mikor is Kína módosította EU-politikáját, ám az EU nem tette ugyanezt Kína-politikája kapcsán. Magyarország része a BRI-kezdeményezésnek, így számunkra hosszútávon sem közömbös, hogy megszilárdul e az újabb globális hatalmi tényező, Kína helyzete.

Összegzésként kiemelném, hogy a mai geopolitikai versengés inkább gazdasági eszközökben érvényesül, az új viszonyok meghatározójává pedig a feltörekvő technológiák versenye vált.

A források olvasásakor számomra elgondolkodtató megoldásokat is olvastam a helyzethez kapcsolódva. A probléma kezelésének célja nem a verseny megszüntetése, hanem annak olyan szabályokba, normákba, intézményi keretekbe korlátozása, melyek mérséklik a feszültség eszkalációját és fenntartják a nemzetközi stabilitást. Véleményem szerint ez a fajta verseny gazdasági szempontból pozitív hatásokkal is bírhat, például ösztönzőleg hathat bizonyos kutatásokra, és akár nagyobb arányú együttműködést is előidézhet mint bármilyen korábbi, de ehhez megfelelő keretek között, ellenőrzés alatt kell tartani, és mindkét hatalom részéről kompromisszumokat kell kötni, erre azonban sajnos alig látunk példát világunk eddigi történelmében.

 

FORRÁSOK:

1. https://hiia.hu/wp-content/uploads/2026/08/5-Eszterhai-Viktor.pdf
2. https://www.researchgate.net/publication/400510373_US-China_Rivalry_and_the_Future_of_Global_Security
3. https://mersz.hu/object/matud_f20347_i1

A Konkoly Hanna: Kína, a nagyhatalmi versengés új szereplője bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az október 11-18. közötti időszakban a gazdasági biztonság és a belpolitikai kényszerek közvetlenül felülírták a hosszú távú stratégiai célkitűzéseket az Atlanti-óceán mindkét partján. Míg az uniós vezetők a brüsszeli csúcstalálkozón a belső piac egységesítésével, a klímaszabályok finomhangolásával igyekeznek megvédeni Európa ipari versenyképességét, addig Washingtonban a közelgő félidős választások nyomást helyeznek Donald Trump adminisztrációjára, amely az orosz olajimport átmeneti felmentésével újabb feszültségeket hozott a transzatlanti szövetségbe és Kijev támogatásába. Az alábbiakban a BSZK Euramerika Műhely heti stratégiai összefoglalója olvasható.

 

1. Versenyképességi fordulat és közös védelmi beszerzések az Európai Tanács asztalán

Október 15-16-án ültek össze az uniós vezetők az António Costa által vezetett Európai Tanács ülésére, amelyen költségvetési vitákon túl szó esett Ukrajna helyzetéről, illetve a korábban felállított kibocsátáscsökkentési célok realitásáról a versenyképesség védelmére figyelemmel.

Nagy figyelmet fordítottak az egységes piac tényleges megteremtésére törekvő „One Europe, One Market” kezdeményezés által eddig elért eredményekre, és egyetértettek a folyamat szükségességében az unió gazdasági és technológiai-innovációs lemaradásának orvoslása érdekében. A javaslatok között állt a 27 tagállam szabályozásainak egységesítése, hogy az európai nagyvállalatok hatékonyabban tudják felvenni a versenyt kínai és amerikai riválisaikkal. Szó esett a rendkívül ambiciózus és szigorú klímavédelmi szabályokról is, amelyek fokozatosan az európai – elsősorban a német – autóipar lépéshátrányához vezetnek az olcsó, államilag támogatott kínai elektromos autóiparral szemben.

A védelmi felkészültség fejlesztésére is tettek lépéseket, többek között a katonai mobilitási tervek év végi határidejének meghatározásával. Ezen felül a közelmúltban elfogadott hadiipari bürokráciát leépítő jogszabályokra építve szeretnének új lendületet adni a közös védelmi beszerzéseknek, például a hozzáadottérték-adó feltételekhez kötött elengedésével, vagy bizonyos tagállami költségek átvállalásával (EDIRPA).

 

(Forrás: Európai Tanács) 

 

2. Orosz szankciók, olcsó üzemanyag és a félidős választások:

Az amerikai félidős választások közeledésével (november 3.), nő a nyomás Donald Trump adminisztrációján. Kifejezetten veszélyezteti kampányukat az infláció mértéke, illetve a gázolajárak jelentős emelkedése, amelyet többek között az iráni háború, pontosabban a Hormuzi-szoros lezárása eredményezett. Ennek kiküszöbölésére, és ezáltal esélyeik növelése céljából, először október 9-én az USA megállapodott Oroszországgal, amely így ideiglenes mentességet kapott a gázolaj importjára, hogy ezzel csökkentsék a magasba szökő árakat. Ezt a lépést éles kritika fogadta mind más államok vezetői, mind szakértők részéről, akik szerint a megállapodás teljesen aláássa a nyugati gazdasági nyomást és Ukrajna támogatását, miközben korlátozott eredményekre lehet csak számítani. Ezt követően október 16-án nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozva Trump az utolsó pillanatban függesztette fel a kongresszus által elfogadott orosz olajat sújtó szigorú szankciós csomagot, amely 18-án lépett volna hatályba.

Trump „energetikai tűzszünetet” is követel, amellyel további nyomás alá helyezi Zelenszkijt. Habár Ukrajna elveszítheti az Egyesült Államokat, mint legfontosabb szövetségesét, az amerikai elnök lépései kétségkívül elősegítik Ukrajna és az EU közeledését.

 

(Forrás:Council on Foreign Relations, Reuters, DW)

 

Összeállította: Faragó Bulcsú (Euramerika Műhely)

Szerkesztette: Rohoska Réka, műhelyvezető

Rovat: Hírfigyelő / Euramerika

Címkék: Európai Tanács, európai védelmi ipar, versenyképesség, Egyesült Államok, energiabiztonság, Hormuzi-szoros, Ukrajna

 

 

A Heti Gyorsjelentés: Versenyképességi dilemmák Brüsszelben és energetikai kompromisszumok Washingtonban (2026.10.11–18.) bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Ha a második hidegháborút akarjuk elemezni akkor a küszködő unipoláris nagyhatalom, Egyesült Államok szemszögéből kell kiindulni és megnézni a kapcsolatait az őt kihívó multipoláris nagy- vagy regionális hatalmakkal. A legtöbb esetben azt látjuk, hogy a hidegháború forró háborús formákat öltőt, katonai beavatkozások, fegyveres konfliktusok, terrorizmus és polgár háborúk formájában. Kína esetében ez azonban nem igaz. Kína pusztán gazdasági és diplomáciai eszközökhöz nyúlt, amelyek lépés kényszerbe hozták az Egyesült Államokat. Az ebből eredő konfliktust és azokat a lépéseket, amelyeket mind a két nagyhatalom megtett, a média, az akadémikusok és később már maguk a politikusok is „kereskedelmi háborúnak” nevezték.

2012-ben Xi Jinping lett a Kínai Népköztársaság elnöke, és egy teljesen új vezetési filozófiát vezetett be. Ezt hívták a „kínai álomnak”1. Ezen az új ideológián keresztül Xi elnök azt a víziót kezdeményezte, hogy Kínának törekednie kell arra, hogy sokkal több legyen, mint a „világösszeszelő üzeme”, és ehelyett a kereskedelem és a gyártás világközpontjává kell válnia. Ez az új irányvonal olyan projekteket inspirált, mint az Új Selyemút kezdeményezés2 vagy a Made in China 20253. Ezekkel az új ambíciókkal Kína geopolitikai érdeke is prioritássá vált, amint azt a Tajvannal kapcsolatos konfliktusok kiújulásával4 és a Dél-kínai-tenger feletti uralom megteremtésére irányuló szándékánál láttuk5.

2013 márciusában, Kim Jong Un nukleáris kísérletei nyomán Kína és az Egyesült Államok közös megállapodásra jutott a szankciókról. Obama és Xi Jingping, közötti közeledés olyan gesztusokon keresztül nyilvánult meg, mint amilyen a Sunnyslands-i villánál rendezett találkozok voltak vagy az, hogy Obama támogatta az „Egy Kína” politikát, amelynek keretében Tibetet a Kínai Népköztársaság részeként ismeri el.6

2014 októberében Kína megelőzte az Egyesült Államokat és a vásárlóerőt, valamint az előállított nemzeti összterméket tekintve a világ legnagyobb gazdaságává vált. Persze a fenti képet árnyalja, hogy az egy főre jutó GDP, illetve az átlagjövedelem vonatkozásában Kína még jelentős mértékben le volt maradva a nyugati államoktól, ide értve Japánt és Dél-Koreát is.

Történtek azonban más esetek, amelyek rontották a kapcsolatot a két nagyhatalom között. 2014-ben öt kínai hackert tartóztattak le, mert szenzitív információkat loptak amerikai cégektől, valamint feltörték Személyzeti Menedzsment Hivatal adatbázisát, ahonnan 22 millió jelenlegi és volt szövetségi alkalmazott adatait lopták el. Az incidens után Kína azonnal felfüggesztette együttműködését az Egyesült Államokkal a kiber együttműködés terén.

2015-ben Kína határozott hangot adott azon igényének, hogy dominanciát alakítson ki a Dél- kínai-tengeren lévő területek felett. Az ázsiai szomszédok, Brunei, Malajzia, a Fülöp-szigetek, Tajvan és Vietnam nemtetszésüket fejezték ki ezen törekvések kapcsán, míg washingtoni tisztviselők azzal vádolták Kínát, hogy katonai eszközöket telepített a mesterséges szigetekre, és katonai akciókat tervez.7

Ezektől a konfliktusoktól fügétlenül az Ázsia-Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködési Csúcson az Egyesült Államok és Kína közös megállapodásra jutott az éghajlatváltozás elleni küzdelemről és szén-dioxid-kibocsátás csökkentéséről.8

2016-ban Kína lett a legnagyobb gazdasági hatalom, megelőzve az Egyesült Államokat.9 Obama mandátuma azzal ért véget, hogy Amerika globális gazdasági ereje csökkent, míg Kína számos gazdasági szektorban globálisan vezető hatalommá nőtte ki magát. Az USA ekkorra már 1180 milliárd dolláros adósságot halmozott fel Kínával szemben a 2008 után kibontakozott gazdasági válság enyhítése érdekében.10

A Piers Morgan Tonight talkshow vendégeként, 2011 februárjában, Donáld Trumpot megkérdezték, mit tenne elnökként Amerika jólétének felélesztéséért. Válaszolva a műsorvezető kérdésére, hogy hogyan kellene bánni a kínaiakkal, és hogy barátok-e Amerikának, Donald. Trump azt mondta: „Nem hiszem, hogy ők a barátaink. Szerintem ellenségek… Értem a kínaiakat, és folyamatosan foglalkozom velük. Rendkívül buta embereknek tartják vezetőinket. Soha nem fognak tisztelettel bánni velünk, hacsak nem teszünk valami jót. Nagyon-nagyon tisztességtelen kereskedelmet folytatnak. Én ezt tisztességtelen kereskedelemnek tartom. 25 százalékkal adóznám őket, így azonnal a tárgyalóasztalhoz ülnének.”11

2015 novemberében, már az első elnöki kampánya idején, Trump megígérte, hogy a Kínai Népköztársaságot valuta-manipulátorként fogja kezelni majd hivatalba lépése első napjától. „Gyors, határozott és egyértelmű” fellépést ígért a kínai kalózkodás, a hamisított amerikai áruk, valamint az amerikai üzleti titkok és szellemi tulajdon ellopása ellen; és elítélte „Kína illegális exporttámogatását és munkaügyi és környezetvédelmi normáit”. Kampány ígéretei között 45%-os vámot javasolt az Egyesült Államokba irányuló kínai exportra, hogy egyenlő feltételeket teremtsen az amerikai munkavállalók számára. Az egyik kampány beszédében Trump így reagált a Kínával folytatott potenciális kereskedelmi háborúra: „500 milliárd dollárt veszítünk Kínával folytatott kereskedelemben. Ki a fenét érdekel, ha kereskedelmi háború van?” Megígérte, hogy új munkahelyeket teremt a republikánus déli államokban a munkanélküli amerikaiaknak, akik állás nélkül maradtak, miután az amerikai iparvállalatok Kínába költöztették termelésüket, ahol alacsonyabbak a kínai munkások fizetésének költségei és alacsonyabbak az adók, mint az USA-ban.

2016-os elnökké választása után, bár nem azonnal, de kezdetét vette az a Kínával szembeni eleséges magatartás amit már évekkel előre beígért. Ezt a konfliktusos folyamatot ismerjük „kereskedelmi háborúnak”:

• Trump 2017 augusztusában hivatalos vizsgálatot indított az Egyesült Államok és szövetségesei szellemi tulajdonát ért kibertámadások ügyében, amely lopások becslések szerint évi 225–600 milliárd dollárjába kerültek az Egyesült Államoknak.
• Trump elnök 2018. január 23-án 30%-os vámot vetett ki a külföldi napelemekre, amelyet négy év után 15%-ra csökkentettek. Ugyanezen a napon 20%-os vámot vetettek ki a mosógépekre az év során behozott első 1,2 millió darabra12
• Március 22-én előterjesztett 50 milliárd dollár értékű kínai árura kivetett vámot. Az 1974-es kereskedelmi törvény 301. szakaszára alapozva, amelynek értelmében az elnök pénzbírságot vagy egyéb szankciót szabhat ki kereskedelmi partnereire, ha úgy ítélik meg, hogy az méltánytalanul sérti az Egyesült Államok kereskedelmi érdekeit, azt mondta, hogy a javasolt vámok „válaszolnak Kína évek óta tartó tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatára”, beleértve az Egyesült Államok szellemi tulajdonának ellopását. A kínai import több mint 1300 kategóriáját sorolták fel vámtarifaszám alá, beleértve a repülőgép-alkatrészeket, akkumulátorokat, síkképernyős televíziókat, orvosi eszközöket, műholdakat és különféle fegyvereket.13
• 2018 áprilisában Trump vámot vetett ki a Kínából, Kanadából, Mexikóból és az Európai Unió tagállamaiból származó acél- és alumíniumimportra14
• Kína április 2-án válaszul vámot vetett ki 128 amerikai importra cikkre, köztük alumíniumra, repülőgépekre, autókra, sertéshúsra és szójababra (amelyeken már 25%-os vám volt), valamint gyümölcsre, diófélékre és acélra (15%)15
• Május 20-án arról számoltak be, hogy a kínai tisztviselők megállapodtak abban, hogy „jelentősen csökkentik” Amerika Kínával fennálló kereskedelmi hiányát, és ígéretet tettek az amerikai áruk vásárlásának „jelentős növelésére”. Ennek eredményeként Steven Mnuchin pénzügyminiszter bejelentette, hogy felfüggesztik a kereskedelmi háborút. Peter Navarro, az Országos Kereskedelmi Tanács igazgatója azt nyilatkozta, hogy nem volt semmi féle „kereskedelmi háború”, hanem egy egyszerű „kereskedelmi vita” volt. Azt azért megjegyezte, hogy Amerika a Kínával szembeni kereskedelmi háborút már rég elvesztette.16
• A Fehér Ház május 29-én jelentette be, hogy 25%-os vámot vet ki 50 milliárd értékű kínai árura; az érintett termékek teljes listáját június 15-én tették közzé. Azt is tervezték, hogy befektetési korlátozásokat és fokozott exportellenőrzést vezetnek be bizonyos kínai magánszemélyekre és szervezetekre, hogy megakadályozzák őket abban, hogy amerikai technológiát szerezhessenek be.
• Kína kijelentette, hogy megszakítja a kereskedelmi tárgyalásokat Washingtonnal, ha kereskedelmi szankciókat vezet be.17
• Június 15-én Trump rövid Fehér Házi nyilatkozatában kijelentette, hogy az Egyesült Államok 25%-os vámot vet ki 50 milliárd dollár kínai exportra amelyből az első körben 34 milliárd dollárt fognak bevezetni egészen július 6-ig és további 16 milliárd dollárt pedig egy későbbi, meg nem határozott időpontban.
• Három nappal később a Fehér Ház közölte, hogy az Egyesült Államok további 10%-os vámot vet ki további 200 milliárd dollár értékű kínai importra, ha Kína megtorolja az Egyesült Államok vámtételeit. A vámtarifák e körében szereplő termékek listáját július 11-én hozták nyilvánosságra, és a következő 60 napon belül be is vezették.18
• Kína szinte azonnal válaszolt, 50 milliárd dollár értékű amerikai árura vetett ki vámot
• július 6-án Donald Trump újabb vámpolitikai intézkedéseinek részeként 34 milliárd dollár értékű kínai árura vetett ki vámot. A Trump-kormányzat szerint a vámokra a nemzetbiztonság és az amerikai vállalkozások szellemi tulajdonának védelme, valamint az Egyesült Államok Kínával szembeni kereskedelmi hiányának csökkentése érdekében volt szükség.19

Donald Trump amerikai elnök és Liu El kínai alelnök 2020. január 15-én Washington DC-ben aláírta az USA-Kína 1. fázisú kereskedelmi megállapodást. Az „Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság gazdasági és kereskedelmi megállapodása” 2020. február 14-én lépet hatályba. A dokumentum elsősorban a szellemi tulajdonjogokra (1. fejezet), a technológiatranszferre (2. fejezet), az élelmiszerekre és a mezőgazdaságra (3. fejezet) összpontosít., pénzügyi szolgáltatások (4. fejezet), árfolyam- és átláthatósági kérdések (5. fejezet) és a kereskedelem bővülése (6. fejezet), hivatkozva a 7. fejezetben szereplő kétoldalú vitaértékelési és -rendezési eljárásokra is. Más kereskedelmi megállapodásoktól eltérően az Egyesült Államok és Kína közötti megállapodás nem egy kormányközi szervezeten, például a Kereskedelmi Világszervezeten keresztül történő választott-bírósági eljáráson alapult, hanem egy kétoldalú mechanizmuson keresztül működött.

Trump mandátumának a vége felé az Associated Press összefoglalást készített, amelyben elemezték minden pozitív és negatív intézkedését, eredményét és betartott ígéretét az adminisztrációnak. A Kínával folytatott kereskedelmi háború a negatív csoportba került és sikertelennek könyvelték el, mert az abból származó évi gazdasági növekedés (2020 kivételével) minden évben csak 3% volt, holott még Trump is minimum 3,5%-ot ígért. Bár a 2020-as elnökválasztási kampány során Biden sokat kritizálta Trump Kínával szembe folytatott politikáját, elnőké választása után mégis fenntartotta a gazdasági háború állapotát, bár újságírói kérdésekre azt válaszolta, hogy az eddigi megállapodásokat át kell dolgozni.20

Bár az Egyesült Álamok és Kína közötti hidegháború eddig csak gazdasági és diplomáciai és hírszerzési (leplezett érdekérvényesítési) területeken nyilvánult meg, a jövőben viszont még katonai irányba is elfajulhat. Fontos megemlíteni, hogy egy fegyverkezési háború is kezdetét vette a két nagyhatalom között. Kína 2020-ban állította hadrendbe a legújabb interkontinentális ballisztikus rakéta technológiáját21 amely képes elérni akár a 15000 kilométer hatótávolságot is, tehát képes akár szárazföldi Kína területéről is elérni az Egyesült Államokat és képes akár 10 MIRV típusú nukleáris töltet célba juttatására is.22 Persze itt meg kell jegyezni, hogy az amerikai haderő, illetve az USA szövetségesei által Kína közelébe telepített elhárító rendszerek kapcsán Washington továbbra is őrzi a nukleáris csapásmérés területén korábban birtokolt előnyét.

Ha pedig a két nagyhatalom közötti hidegháború jövőjéről akarunk beszélni akkor, a délkelet-ázsiai régióra kell, hogy tekintsünk. Ennek az előszeleit már láthattuk a Trump adminisztráció ideje alatt amikor Kína elég világossá tette, hogy domináns szerepet akar kialakítani a Dél-kínai-tengeren és onnan Amerikát teljesen kiszorítani. Ez az ambíciója kiterjed az Indiai- és a Csendes-óceáni régokra is. Ebben a régióban pedig az ASEAN országok azok, amelyek hidegháborús versengés középpontjába fognak kerülni. Az ASEAN a Délkelet-Ázsiában lévő országok gazdasági szövetsége, amelyet még 1967-ben hoztak létre és ma tagjaik közé tartoznak a világ leggyorsabban fejlődő gazdaságai. Ez a régió híres volt arról már az első hidegháború idején is, hogy sikeresen tudott, lavírozni a Kínai és az amerikai érdekek között és többnyire független maradni, miközben alapi szinten, de azért, ki tudta elégíteni mind két nagyhatalom érdekét a térségre nézve, ma már körvonalazottabb, hogy melyik tagország melyik nagyhatalom érdekszférájába tartozik. A Fülöp-Szigetek, Szingapúr és Vietnám nyíltan és bevallottan Amerika szövetségesének tekintik magukat, míg Laosz és Kambodzsa nagyon közel állnak Kínához, Indonézia és Thaiföld pedig megpróbálnak egy semlegesebb képet fenntartani azonban vitathatatlan, hogy az utóbbi években nagyobb tendenciát mutattak a Kínához való közeledésben. Jelenleg egyik nagyhatalomnak sincs döntő fölénye a régióban, ahogy egyébként a térségbeli államok szemében sem rendelkezik egyik sem makulátlan hírnévvel. Míg Kína esetében többen erőszakos terjeszkedéstől tartanak, amit az Egyesült Államok ki is használ a katonai és politikai koordináció területén. Ugyanakkor Washington távol-keleti védelmi partnerei sokszor nem látnak elég komolyságot és elszántságot az USA részéről a térség iránt, ami esetenként megmutatkozik a politikai kapcsolatokon is. Az, hogy a térség melyik oldalra fog billenni, esetleg független marad és képes lesz annyira megerősödni, hogy regionális nagyhatalommá válik egy olyan folyamat lesz, amit érdemes lesz majd figyelemmel követni a jövőben.23

A térséget érintő konfliktusok itt még nem érnek véget. Tajvan helyzete továbbra is vita tárgyát képezi a nemzetközi politikában. Xi hatalomra kerülésekor hitet tett a nagy egyesült Kína mellett, amibe az is bele tartozik, hogy az egykori Kuomintang szakadár államot is be akarja olvasztani az ország területébe. A víziójának megvalósítási határidejét 2049-ig nevezte meg, hiszen ekkor lesz a Kínai Népköztársaság századik évfordulója. Amerika azonban nem engedheti, hogy ez megtörténjen. Bár régóta tart fent diplomáciai kapcsolatokat a szigettel, ennek ellenére nem fogadja el semmilyen nemzetközi fórumon a függetlenségét viszont még ennek ellenére is rengeteg fegyvert szállít azért, hogy meg tudja védeni saját magát. Amerika számára nagyon fontos az ország az itt gyártott chipek, félvezetők és mikroprocesszorok miatt. Mivel Tajvan gazdasága teljesen függetlenül és szabadon működik Kínához képest, nem engedheti meg, hogy Kína megszerezhesse magának mert akkor teljesen kiszolgáltatottá válik a kínai központi vezetésnek és a legnagyobb elektronikai korporátusok mint az IBM vagy a Raytheon függő helyzetbe kerülhetnek lesznek a kínai államnak. Az elmúlt években a két nagyhatalom elkötelezettsége a sziget iránt leginkább provokációkban nyilvánult meg, mint például 2022-ben Nancy Pelosi házelnök hivatalos látogatása vagy Kína most már szinte éves tengeri és légi hadgyakorlata a sziget körül.24

2023 elején arról olvashattunk cikkeket, hogy a NATO Japánban tervez irodát nyitni. Ez egy válaszlépés volt az Oroszország által indítót Ukrán háborúra és az egyre növekvő feszültségekre Kínával szembe. Ez a fejlemény jól mutatja az USA szándékát, hogy kiterjessze hatalmát és azt a tendenciát, amelynek folyamán Japán az utóbbi években egyre inkább eltávolodót a második világháború óta kialakult pacifista álláspontjától és felismerve a kínai fenyegetést és fegyverkezésbe kezdett. Egy esetleges „keleti NATO” az Egyesült Államokkal táplált jó kapcsolatok alapján Japánt, Dél-Koreát, Ausztráliát, Új-Zélandot és talán még a Fülöp-Szigeteket és persze Tajvant foglalhatná magában. Felmerül a kérdés, hogy egy ilyen, alig leplezetten Kína ellen szervezett védelmi szövetség elrettentené-e Pekinget a további terjeszkedési terveitől, vagy tovább fokozná a térségben a fegyverkezési versenyt, destabilizálva a régiót.25

2024-től kezdve minden megváltozott, ahogy a második hidegháború is új fejezetbe lépett. Donald Trump második elnöké választási győzelme után mindenki arra számítót, hogy folytatódni fog az első adminisztráció külpolitikai magatartása, ez azonban igen hamar bebizonyosodott, hogy nem így lesz. Az első adminisztrációt jellemző, a második hidegháború kezdete óta tartó „neo-kon intervencióknak” a helyrehozása és Amerika külkapcsolatainak a normalizálódása amely alkalmazkodni tud egy „poszt-unipoláris” állapothoz és helyet tud csinálni magának a multipoláris világrendben – ezt felváltotta egy a médiában és különösen az elnök közösségi média felületein hangzatos kijelentéseket tevő, de tényleges eredményeket felmutatni nem tudó külpolitika amely inkább hasonlítható egy „béna kacsához”, semmint az aprólékosan kidolgozott, jól átgondolt és összpontosítottan irányított külpolitikai vízióhoz amit az első adminisztráció idején láthattunk. Miután az Orosz–ukrán háborúnak a befejezését és a felek megbékéléséhez, vagy legalábbis egy tartós tűzszünet kikényszerítéséhez nem tudott érdemben hozzájárulni (ennek a megvalósítása volt Trump egyik fő ígérete a választási kampánya során) és a Gázai háborút is inkább csak ideiglenesen tudta orvosolni a Trump adminisztráció elkezdett látszat intézkedéseket világra szóló sikerként beállítani, mint az Azeri-örmény békemegállapodást vagy a Béketanács létrehozását. 2026-tól kezdődően, amely év mindjárt Nicolás Maduró, venezuelai elnök elrablásával kezdődött, néhány hónappal később pedig megtörtént Irán bombázása és ezzel az Iráni háború és a Hormuzi-szoros lezárása, pont azok a „neo-kon intervenciónista” jegyek kezdet ismét megjelenni amelyeket már jól ismerhettünk.

Mind eközben a fókusz teljesen eltolódott Kínáról. Míg az első adminisztráció idején ő számítót az első számú ellenségnek, addig a második adminisztráció egyenlő nagyhatalmi erővel rendelkező versenyfélként tekint rá, ahogy azt a Hadügyminisztérium által kiadott 2026-os Nemzeti Védelmi Stratégia is bizonyítja.26 A dokumentumban kiemelik, hogy a jövőben az indo-csendes-oceáni régió jelentősége megfog növekedni, ugyanis számításaik szerint a világ gazdaságának több mint a fele itt fog mozogni, így Amerika számára stratégiai fontossággal bír, hogy pozíciót szerezhessen magának a térségben és ezzel erőegyensúlyt hozzon létre Kínával szemben, miközben megakadályozzák a túlhatalmát a régióban. Ki hangsúlyozzák, hogy az korábbi gyakorlatokkal ellentétben Amerikának többen nem áll érdekében rezsim váltást előidézni Kínában, hanem egy tartós béke elérése olyan feltételek mellett amelyet mind a két fél el tud fogadni. Egy másik fontos és kiemelendő rész, a dokumentumból, hogy Amerikának nem áll érdekében a katonai konfliktust sem Kínával szemben, ugyan is már bizonyította, hogy képes hatalmas mennyiségű erőforrásokat és pénzösszeget a hadiparának a fejlesztésére fordítani és már most olyan figyelemre méltó fejlődést ért el, ami akár jelenthet valós fenyegetést az USA-ra nézve.

Ezt a fajta megváltozott magatartást már nem csak a papira nyomtatott politikai irányelvek szintjén láthatjuk, hanem a gyakorlatban is, különösen a nem rég Washingtonban megrendezésre kerülő Trump-Xi találkozó alkalmával, ahol számos sajtótermék szalagcímként hozta le, hogy Trump „kiterítette a piros szőnyeget” Xi számára és kiemelték azt a szokatlan magatartást, hogy Trump személyesen fogadta a kínai elnököt a szőnyegen a repülőgépének az ajtaja előtt, holott a szokás norma azt követelte volna meg, hogy a Fehér Házban várja meg és fogadja az elnököt.27 Több elemző is úgy értelmezte ezeket a gesztusokat Trump részéről, hogy meg kívánta teremteni egy barátságos és konszenzusra törekvő tárgyalás környezetét és azt a látszatot, hogy egyenlő félként tárgyalnak amivel jelezni kívánta, hogy Amerika elismeri Kínát, mint egy másik nagyhatalom.28

Tekintve, hogy Trump hasonló gesztust mutatott Putinnal szemben is, az anchorage-i találkozón, szinte biztosra kijelenthetjük, hogy a Trump adminisztráció és vele együtt Amerika percepciója a kialakulóban lévő multipoláris világrendről, meglehetősen megváltozott az első adminisztráció idejéhez képest és egy kifejezetten sajátos nézőpontot alakított ki. Talán ezt bizonyítja Trump egyéb vitás, nagy média visszhangozott kiváltó és sokaknál politikai pánikot kiváltó külpolitikai kezdeményezési, mint például Kanada vagy Grönland az Egyesült Államokhoz való csatolásának az igénye. A Journal of Contemporary China nevű akadémiai szakfolyóiratban az amerikai–kínai politológus Suishen Zhao kutatásában úgy fogalmazza meg, hogy Trump új globális víziója egy „tripoláris világrendre” utal. Ebben a felállásban, többé-kevésbé az első hidegháborúhoz hasonlóan, a világ nagyhatalmak és azok érdekszférái között lenne felosztva. A teljes amerikai kontinenst az Amerikai Egyesült Államok, az eurázsiai térséget Oroszország, míg az ázsiai és csendes-óceáni térséget Kína uralná. Az ő meglátása szerint ez a XIX. századi érdekszféra rendszert idézi fel. Ebből a szemszögből nézve talán érthetőbbé válik mért kezdte el Trump ugyancsak a második ciklusa elején a „Monroe-doktrínát” emlegetni és mért lépet fel annyira erőszakosan a Panama csatorna, Venezuela vagy akár Kuba ellen is. Zhao emelet még megjegyzi, hogy Trump nyomás gyakorlása Amerika szövetségeseire, különösen a NATO-ra, ami a tagok védelmi kiadásainak 5%-ra emelésére kényszerítésében öltött formát, azt bizonyítja, hogy Amerika a biztonsági garanciáit már többet nem stratégiai érdekek, hanem fizetési hajlandóság mentén kívánja biztosítani.29

Kína a második hidegháború ideje alatt 2026 második felében rendkívül kedvező pozícióban van, minden jelenlévő hátulütő ellenére. Mert bár lehetnek igazak azok az elemzések amelyek azt emelik ki, hogy a Kínai termelés teljesen az export piacokra lett függő mert a belföldi piaci területen elérte a felső plafonhatárt,30 hogy a kínai társadalom is a világ szinte összes fejlett társadalmához hasonlóan fogyásnak és elöregedésnek indult31 vagy, hogy az Európai Unió le akarja zárni a piacát a kínai importok előtt ami érzékenyen érintheti a kínai gazdaságot32, de mindezektől függetlenül Kína még mindig egy feltörekvő nagyhatalom amely éves szinten 4-5%-os GDP növekedést tud felmutatni33, amely sorra építi világ szerte az áru szállítását elősegítő vízi és szárazföldi infrastruktúráját, például Afrikában34 vagy amely képes évente akár 7-10 milliárd dollár állami befektetéssel támogatni a robotika és a mesterséges intelligencia fejlesztési szektorokat.35

Természetesen most még nem láthatjuk a végét, de akár az is előfordulhat, hogy a második hidegháborút majd pont az a nagyhatalom fogja megnyerni amelyek az utóbb említett szektorokban globális dominanciát tud majd kialakítani. Ez lehet a második hidegháború „fegyverkezési versenye”, amely felválthatja az első hidegháború idején tapasztalt fegyverkezési versenyt, egy olyan területet amelyen Amerika legújabban hátrányos veszteségeket szenvedett el, ugyan is az Iráni háború és az évek óta szponzorált Ukrán proxy háború kimerítette a hazai lőszer készleteket és az ipari katonai komplexuma a megnövekedett gyártási költségek és az új modern technológiák kifinomultsága miatt már nem tudja ugyan azzal a sebességgel biztosítani az utánpótlást. Ezen a területen is Kínának sokkal nagyobb termelési képessége van mint anno a Szovjet Uniónak volt és az Amerikai technológiákhoz képest kevésbé komplex viszont annál egyszerűbben kezelhető és olcsóbban gyártható löszereket tudd előállítani. Arról már nem is beszélve, hogy Kína a termelést képes az otthoni ipari bázisával megoldani míg Amerika az évek során hagyta, hogy ipari bázisa leépüljön, miközben az ellátási láncok széttöredeztek és a tengerentúlra kerültek.36

 

Források:

1. “Chasing the Chinese dream”, The Economist, 2013. May 4., https://www.economist.com/briefing/2013/05/04/chasing-the-chinese-dream, Archive: https://ghostarchive.org/archive/1Ue07
2. “The Belt and Road Initiative : Economic, Poverty and Environmental Impacts”, The World Bank, 2019. Apr. 10. https://documents.worldbank.org/en/publication/documents-reports/documentdetail/126471554923176405
3. “Made in China 2025”, CSIS, 2015. June 1. https://www.csis.org/analysis/made-china-2025
4. „Why China-Taiwan Relations Are So Tense”, Council on Foreign Relations, 2024. Feb. 8.,

https://web.archive.org/web/20240210124801/https://www.cfr.org/backgrounder/china-taiwan-relations-tension-us-policy-biden

5. “Territorial Disputes in the South China Sea, CFR, 2022. May 4. https://www.cfr.org/global-conflict-tracker/conflict/territorial-disputes-south-china-sea
6. „Obama and Xi Try to Avoid a Cold War Mentality”, The New York Times, 2013. Jun. 9.,

https://ghostarchive.org/archive/3Qiyc

7. „New Weapons on China’s Artificial Islands Don’t Violate ‘Non-Militarization’ of South China Sea”, The Diplomat, 2016. Dec. 30., https://thediplomat.com/2016/12/new-weapons-on-chinas-artificial-islands-dont-violate-non-militarization-of-south-china-sea/
8. „The APEC Summit Closes With a ‘Historic’ Climate Deal Between the U.S. and China”, Time Magazine, 2014. Nov. 12., https://time.com/3577820/apec-climate-change-barack-obama-xi-jinping-greenhouse-gas/
9. „In the China versus US size stakes, it’s what you measure that counts”, Capital Economics, 2024. Jan. 15., https://www.capitaleconomics.com/blog/china-versus-us-size-stakes-its-what-you-measure-counts
10. „Obama says U.S. can’t keep borrowing from China”, Reuters, 2009. May. 14., https://www.reuters.com/article/idUSTRE54D58Q/
11. „Piers Morgan Live – Interview with Donald Trump – Transcript, 2011. Oct, 27., https://transcripts.cnn.com/show/pmt/date/2011-10-27/segment/01
12. „President Trump Approves Relief for U.S. Washing Machine and Solar Cell Manufacturers”, Office of the Unite States Trade Representative, 2018. Jan. 22., https://ustr.gov/about-us/policy-offices/press-office/press-releases/2018/january/president-trump-approves-relief-us
13. „Under Section 301 Action, USTR Releases Proposed Tariff List on Chinese Products”, Office of the United States Trade Representative, 2018. Apr. 03., https://ustr.gov/about-us/policy-offices/press-office/press-releases/2018/april/under-section-301-action-ustr
14. „Trump’s metal tariffs trigger retaliation from Mexico, EU in escalating trade war”, Chicago Tribune, 2018. May. 31., https://www.chicagotribune.com/2018/05/31/trumps-metal-tariffs-trigger-retaliation-from-mexico-eu-in-escalating-trade-war/
15. „These Are the 128 U.S. Products China Is Enacting Tariffs On”, Fortune, 2018. Apr. 02.,

https://fortune.com/2018/04/02/china-tariffs-128-us-products/

16. „As China Fires Back in Trade War, Here Are the Winners And Losers”, Bloomberg, 2018. Apr. 04.,

https://ghostarchive.org/archive/8vIFt

17. „China warns US sanctions will void trade talks”, BBC, 2018. Jun. 3., https://www.bbc.com/news/business-44346461
18. „Trump threatens China with new tariffs on another $200 billion of goods”, CNN, 2018. Jun. 19.,

https://money.cnn.com/2018/06/18/news/economy/trump-china-tariffs-retaliation/

19. „Statement from President Donald J. Trump on Additional Proposed Section 301 Remedies”, 2018. Apr. 05., https://web.archive.org/web/20180406123005/https://www.whitehouse.gov/briefings-statements/statement-president-donald-j-trump-additional-proposed-section-301-remedies/
20. “Trump delivered on some big 2016 promises, but others unmet”, AP News, 2020 Aug. 23., https://apnews.com/article/virus-outbreak-election-2020-global-trade-ap-top-news-iran-nuclear-c9dc524c21c14957abb8d0ac4963a42b
21. „DF–41: máris hadrendben?”, Honvédelem, 2021 Apr. 29, https://honvedelem.hu/hirek/df-41-maris-hadrendben.html
22. DF–41 (Dong Feng–41 / CSS-X–20), Missle Threat, https://missilethreat.csis.org/missile/df-41/
23. David Shambaugh – Ahol nagyhatalmak találkoznak, Pallas Athéné Books, Budapest, 2021
24. „Why China-Taiwan Relations Are So Tense”, Council on Foreign Relations, 2024. Feb. 8.,

https://web.archive.org/web/20240210124801/https://www.cfr.org/backgrounder/china-taiwan-relations-tension-us-policy-biden

25. “Exclusive: Japan is in talks to open a NATO office as Ukraine war makes world less stable, foreign minister says”, CNN, 2023 May 10., https://edition.cnn.com/2023/05/10/asia/japan-foreign-minister-hayashi-nato-intl-hnk/index.html
26. „2026 National Defense Strategy”, Department of War, 2026 Jan. 23., https://media.defense.gov/2026/Jan/23/2003864773/-1/-1/0/2026-national-defense-strategy.pdf
27. „Why Trump is rolling out the red carpet for Xi after years of slamming China”, PBS, 2026 Szep. 21., https://www.pbs.org/newshour/nation/why-trump-is-rolling-out-the-red-carpet-for-xi-after-years-of-slamming-china
28. „Xi Jinping Visits the White House”, Council on Foreign Relations, 2026 Szep. 23., https://www.cfr.org/articles/xi-jinping-visits-the-white-house
29. Zhao, S. (2026). The Rise and Fall of a New Cold War: The US–China Great Power Rivalry from President Trump I to II. Journal of Contemporary China, 1–18. https://doi.org/10.1080/10670564.2025.2601433
30. „‘Structural divergence’ in China’s economy exposes a growing problem”, Chatham House, 2026 Jul. 22. https://www.chathamhouse.org/2026/07/structural-divergence-chinas-economy-exposes-growing-problem
31. „China’s Population Is Shrinking—and Graying. Here’s What It Means for the Future”, Time, 2023 Jan. 20., https://time.com/6248728/china-population-decline-aging/
32. „EU to propose import curbs on other Chinese sectors, says EU chief”, Reuters, 2026 Oct. 16., https://www.reuters.com/world/china/eu-propose-import-curbs-other-chinese-sectors-says-eu-chief-2026-10-16/
33. „China GDP Growth Rate”, Trading Economics, 2026. Oct. 18., https://tradingeconomics.com/china/gdp-growth
34. „Mapping China’s Strategic Port Development in Africa”, 2025 Marc. 10., Africa Center for Strategic Studies, https://africacenter.org/spotlight/china-port-development-africa/
35. „China to invest 1 trillion yuan in robotics and high tech industries”, 2025 Marc. 25., International Federation of Robotics (IFR), https://ifr.org/news/china-to-invest-1-trillion-yuan-in-robotics-and-high-tech-industries/
36. „The US has enough missiles for this war, but not the next one”, 2026. Marc. 4., Bloomberg, https://www.bloomberg.com/opinion/articles/2026-03-04/us-iran-war-america-has-enough-missiles-for-this-conflict-but-not-the-next-one

A Nagy Norbert: Kína a második hidegháború idején bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A víz az egyik legfontosabb természeti erőforrás a Földön. Nemcsak az emberi élethez nélkülözhetetlen, hanem számos gazdasági tevékenységhez is: alapvető szerepet játszik a mezőgazdaságban, az iparban és a gazdaság működésében. A biztonságos és kiszámítható vízellátás ezért az államok stabilitását is befolyásolja. A folyók azonban nem állnak meg az országhatároknál, ezért az ezeket megosztó államok közötti együttműködés elengedhetetlen. Az érintett államok érdekei ugyanakkor eltérhetnek, ami konfliktusokhoz vezethet. Erre jó példa a Nílus és a Grand Ethiopian Renaissance Dam (GERD) esete. Az esszé azt vizsgálja, hogy miért vált a GERD körüli vita geopolitikai és biztonságpolitikai konfliktussá, és milyen szerepet játszhat a vízdiplomácia annak kezelésében.

A Grand Ethiopian Renaissance Dam (GERD) egy vízerőmű a Kék-Níluson, Etiópiában. Etiópia számára a projekt jelentős előrelépést jelent, mivel a gát lehetővé teszi az energiatermelés növelését, a saját vízkészletek fokozottabb hasznosítását, és hozzájárulhat az ország gazdasági fejlődéséhez. Emellett a projekt az etióp szuverenitás és önállóság szimbólumává is vált. Egyiptom és Szudán azonban más szemszögből tekint a beruházásra. Etiópiához képest downstream államként a gát működése közvetlenül érintheti a folyó vízhozamát, miközben mindkét ország jelentősen függ a Nílustól. Emiatt a projekt számukra vízbiztonsági kockázatokat is felvethet.[1] Látható tehát, hogy ugyanaz a projekt három különböző módon jelenik meg az érintett államok biztonságpolitikai gondolkodásában.

Ahhoz, hogy megértsük, hogyan vált a GERD körüli vita geopolitikai konfliktussá, meg kell vizsgálnunk a három ország történelmi és politikai hátterét is. A Nílus vízhasználatával kapcsolatos korábbi megállapodásokban Etiópia nem vett részt: az 1929-es megállapodás, illetve az 1959-es egyiptomi–szudáni egyezmény olyan vízhasználati rendszert alakított ki, amelyből Etiópia kimaradt.[2] A GERD körüli vita egyik alapvető kérdése ezért az lett, hogy ezeknek a korábbi megállapodásoknak milyen jelentősége lehet a mai vízhasználat szempontjából. Etiópia jelenlegi álláspontja szerint a korábbi megállapodások nem alapozhatják meg más államok kizárólagos igényét a folyó használatára, és az országnak joga van saját vízkészleteinek fejlesztéséhez.[3] Ezzel szemben Egyiptom a Nílust elsősorban vízbiztonsági szempontból közelíti meg, mivel az ország erősen függ a folyótól. A konfliktus ezért nem pusztán a víz mennyiségéről szól, hanem arról is, hogy az érintett államok milyen jogon és milyen feltételek mellett használhatják a közös vízkészletet. Az eltérő történelmi tapasztalatok, politikai érdekek és biztonsági szempontok így jelentősen megnehezítik a kompromisszum kialakítását.

A GERD körüli konfliktusban a nemzetközi jog is fontos szerepet játszik, azonban önmagában nem feltétlenül elegendő a vita rendezéséhez. A nemzetközi vízjog egyik fontos alapját az 1997-es ENSZ Vízfolyás-egyezményben megjelenő elvek jelentik, köztük az „equitable and reasonable utilization”, vagyis a vízkészletek méltányos és ésszerű használata, valamint a „no significant harm”, azaz a jelentős károkozás tilalma.[4] Ezek az alapelvek azonban olyan általános jogi követelményeket fogalmaznak meg, amelyek alkalmazása során vitatható lehet, hogy egy konkrét helyzetben mi tekinthető méltányosnak, illetve mi minősül jelentős kárnak. A GERD esetében éppen ez jelenti az egyik legfontosabb problémát. Etiópia a saját vízkészleteinek szuverén hasznosításához és fejlesztéséhez való jogát hangsúlyozza, míg Egyiptom és Szudán a vízbiztonságukat érintő lehetséges károkra helyezik a hangsúlyt. A nemzetközi vízjog ráadásul nemcsak anyagi elveket, hanem együttműködési, információmegosztási, értesítési és konzultációs kötelezettségeket is hangsúlyoz.

A konfliktust tovább nehezíti, hogy a jogi keretek gyakorlati alkalmazása az államok együttműködésétől is függ. A GERD esetében a technikai adatok megosztása nem kizárólag technikai kérdés, a forrás szerint az információkhoz való hozzáférés korlátozása politikai eszközzé is válhat, amely befolyásolja a felek közötti alkupozíciókat. A konfliktus rendezésében több külső szereplő is megpróbált közvetíteni. Az Afrikai Unió a regionális megoldást szorgalmazta, és az „African solutions to African problems” elvét hangsúlyozta. Ugyanakkor a Frontiers tanulmánya szerint az Afrikai Uniónak kezdetben nem állt rendelkezésére minden szükséges, független technikai kapacitás a közvetítéshez. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa szintén foglalkozott a kérdéssel, de a konfliktus rendezésében korlátozott eredményt tudott elérni.[5] Mindez arra utal, hogy a közvetítő önmagában nem jelent megoldást, fontos a felek által elfogadott semlegesség, a megfelelő technikai háttér és mindenekelőtt az együttműködési hajlandóság.

Ebből adódik a kérdés, hogy ha a nemzetközi jog önmagában nem tudja megoldani a konfliktust, akkor milyen más módszerekhez lehet fordulni. Itt lép be a vízdiplomácia. A diplomácia nem a jog helyett működik, hanem annak gyakorlati érvényesítését és az együttműködést segítheti. A tárgyalások és közvetítések lehetőséget teremthetnek arra, hogy az államok a jogi elvek által nem egyértelműen rendezett kérdésekben is kompromisszumot keressenek. A GERD esete ugyanakkor azt is megmutatja, hogy a vízdiplomácia eredményessége nemcsak a közvetítő szervezettől függ. Ha az államok között erős a bizalmatlanság, a vízkészlet pedig szorosan kapcsolódik a nemzeti szuverenitáshoz és biztonsághoz, akkor a kompromisszum politikailag is nehézzé válhat. A kérdés így végső soron az, hogy a víz konfliktus forrásává válik-e, vagy az együttműködés területévé.

Összefoglalva tehát a GERD esete azért vált geopolitikai konfliktussá, mert a víz rendkívül fontos stratégiai erőforrás, amelytől az államok alapvető társadalmi és gazdasági működése függ. A határokon átnyúló folyók esetében könnyen eltérő nemzeti érdekek jelenhetnek meg, amelyekhez a Nílus esetében történelmi viták és bizalmatlanság is társulnak. A GERD példája azt mutatja, hogy ugyanaz a vízügyi beruházás az egyik állam számára a fejlődés és a szuverenitás szimbóluma, míg egy másik számára biztonsági kockázat lehet. A nemzetközi jogi keretek fontos alapot biztosítanak, önmagukban azonban nem feltétlenül képesek megoldani a mögöttes politikai konfliktusokat. Ehhez tárgyalásokra, megfelelő közvetítői mechanizmusokra és mindenekelőtt az érintett államok együttműködési hajlandóságára van szükség. A GERD esete így jól mutatja, hogy a víz a konfliktusok forrása mellett az együttműködés egyik lehetséges területévé is válhat.

 

Felhasznált források

Adja-Kwesi, W. (2025). The Grand Ethiopian Renaissance Dam – A Water Diplomacy Challenge. United Nations University–CRIS Insight Brief Series.

Khwaileh, K. M. (2026). Damming the international order: the GERD and Ilisu dams as challenges to international water law and regional security. Frontiers in Political Science, 8, 1756778. https://doi.org/10.3389/fpos.2026.1756778

United Nations (1997). Convention on the Law of the Non-Navigational Uses of International Watercourses. New York, 21 May 1997.

United Nations Security Council (2025). Letter dated 10 September 2025 from the Permanent Representative of Ethiopia to the United Nations addressed to the President of the Security Council. S/2025/573.

[1] Adja-Kwesi, W. (2025). The Grand Ethiopian Renaissance Dam – A Water Diplomacy Challenge. United Nations University–CRIS Insight Brief Series.

[2] Khwaileh, K. M. (2026). Damming the international order: the GERD and Ilisu dams as challenges to international water law and regional security. Frontiers in Political Science, 8, 1756778. https://doi.org/10.3389/fpos.2026.1756778

[3] United Nations Security Council (2025). Letter dated 10 September 2025 from the Permanent Representative of Ethiopia to the United Nations addressed to the President of the Security Council. S/2025/573.

[4] United Nations (1997). Convention on the Law of the Non-Navigational Uses of International Watercourses. New York, 21 May 1997., Articles 5-7

[5] Khwaileh, K. M. (2026). Damming the international order: the GERD and Ilisu dams as challenges to international water law and regional security. Frontiers in Political Science, 8, 1756778. https://doi.org/10.3389/fpos.2026.1756778

A dr. Nyikes Enikő: Vízbiztonság, geopolitika és vízdiplomácia a Nílus-medencében: a GERD esete bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az Európát 2015-ben elérő, soha nem látott méretű és hatásait azóta is éreztető illetve azóta is fennálló migrációs válság azzal párhuzamosan, hogy mély nyomot hagy nem csak a kontinens, azon belül is az Európai Unió országainak társadalmában, új dimenziót nyitott a biztonságpolitika világában. Az addig többnyire egységesnek mondható EU országai között komoly nézeteltérés alakult ki a migrációs válság kezelésének módszertanát illetően, ezen túl pedig, magukban a tagországokban sincs társadalmi konszenzus arról, hogy mi is lenne a helyes és/vagy járható út a menekültválság megoldására.

Fontos megjegyezni, hogy az EU területére irányuló migráció a 2015-ös válságot megelőzően is jelen volt, továbbá egyes tagállamokban, mint például Németországban, Franciaországban, vagy az Egyesült Királyságban már akkor is jelentős bevándorló hátterű kisebbség volt jelen, de az Unió szervezeti, sőt, mi több tagállami szinten sem volt felkészülve egy ekkora volumenű migrációs hullám hatékony  kezelésére. Egységes stratégia hiányában a tagállamok különböző módon igyekeztek orvosolni a problémát, ami súlyos belső konfliktusoknak ágyazott meg: míg Magyarország és Lengyelország a bevándorlók megállítása és az EU határain kívül tartása mellett tette le a voksát, addig Németország, és a nyugati tagállamok inkább a bevándorlók beengedése, integrálása mellett kardoskodott. Általánosságban elmondható, hogy az EU-n belül egy kelet-nyugat ellentét alakult ki, ami megrengette a szervezet politikai egységét.

Na de miért lett a migráció biztonságpolitikai kérdés? Felismervén, hogy az Európai Unió egysége megbomlott, a későbbiekben több ország is, így Törökország, vagy Belarusz is a migrációs válságot kihasználva igyekezett nyomást gyakorolni az EU-ra a politikai, vagy gazdasági céljaik elérése érdekében. Nem elhanyagolható, hogy az EU-ba igyekvő menekültek túlnyomó hányada muszlim vallású és háború sújtotta térségekből érkezett, például Szíriából, Afganisztánból, vagy Nyugat-Afrikából. Az említett térségekben több szélsőséges, iszlamista terrorszervezet is aktív, melyek a válság adta lehetőségeket kihasználva juttatták be a tagjaikat az EU területére. Végül, de nem utolsó sorban ez a válság tökéletes táptalajnak bizonyult az addig tetszhalott, az EU politikai elitje által szélsőségesnek titulált politikai formációk számára, melyek bevándorlásellenes retorikája mellé sokszor euroszkepticizmus is társul és e formációk erősödése tovább mélyíti a szervezet kohéziójára bénító hatással lévő politikai ellentéteket.

Természetesen a következményeket és hatásokat naphosszat lehetne sorolni, de én most inkább a külső következményekre helyezném a hangsúlyt, nem pedig a határokon belüli problémákra.

Tehát az EU egysége megrendült, a tagállamok sokszor saját belátásuk szerint, a szervezet intézményeit megkerülve hoznak döntéseket, ami mellé látványos kommunikációs csatározás is társul, ráadásul a probléma kiváltó okára továbbra sincs megoldás. Természetesen a környező, esetlegesen ellenséges hatalmak sem hagyták ezt figyelmen kívül, sőt, mi több aktívan hasznot húznak belőle. Jó példa erre Recep Tayyip Erdogan török elnök figyelmeztetése 2017 március 15-én, amikor is kilátásba helyezte az EU és Törökország közötti megállapodás felmondását, melynek a lényege a Törökország irányából az EU-ba tartó szír menekültek megállítása. A fenyegetés nem az égből jött: Németország és Hollandia megakadályozta, hogy török politikusok a területükön egy olyan referendum mellett kampányoljanak, ami kiterjesztené az elnöki tisztség, így Erdogan jogköreit, ezzel is növelve a hatalmát.

Tanulságul szolgálhat a 2021 novemberében a Belarusz és Lengyelország közötti határon lezajlott incidens is, amikor több száz közel-keleti hátterű menekült próbált meg betörni Lengyelország, így az EU területére Belarusz irányából, nagy valószínűséggel a fehérorosz hatóságok ösztönzésére és támogatásával. Az incidens előzménye a 2020-ban lezajlott fehérorosz választás, amit Alexander Lukasenko fölényesen megnyert, az utána szervezett tüntetéseket pedig a karhatalmi erők segítségével leverte. A választást követően az EU szankciókat vetett ki Fehéroroszország ellen, ezáltal gyanítható, hogy a menekültek szervezetten történő határra terelése egyfajta retorzió a szankciókért, továbbá nyomásgyakorlás azok feloldására. A legfrissebb példa pedig a 2026 áprilisi ceutai krízis, amikor is Marokkóból emberek tízezrei szöktek át a tengeren keresztül a Spanyolországhoz tartozó észak-afrikai Ceuta városába. Marokkó oldaláról ez nem történhetett volna meg, amennyiben a határt megfelelően védik a marokkói hatóságok, így sokan szándékosságot sejtenek az incidens mögött, mely vád azért is megalapozott, ugyanis Marokkó és az EU között hosszú ideje nézeteltérés áll fent Nyugat-Szahara hovatartozását illetően. Feltehetően a válság nyomásgyakorlás volt, mellyel Marokkó próbálja „jobb belátásra” bírni az EU-t.

A fentebb felsorolt esetek tanulsága, hogy amíg az Európai Unió nem képes egy egységes migrációs stratégia kidolgozására, a tagállamok pedig látványosan egymással csatároznak a megoldás közös erővel történő megoldása helyett, addig a szervezet súlyosan sebezhető marad a külső erők általi zsarolásokkal szemben, ami által a nemzetközi színtéren megszűnik tényezőnek lenni, nem lesz képes az érdekeit érvényesíteni más nagyhatalmakkal szemben és a belső feszültségeket, mint a terrortámadásokat, vallási és hovatartozási ellentétek által fűtött gyűlöletet még nem is érintettük.

 

Felhasznált források: 1.) „Turkey threatens EU on migrant deal as Erdogan blasts ‘spirit of fascism'”, Rapporteur, 2017. March 16; https://www.rapporteur.com/news/turkey-threatens-eu-on-migrant-deal-as-erdogan-blasts-spirit-of-fascism/ 2.) „Belarus Is Weaponizing Migrants Using Putin’s Playbook. Europe Must Legally Fight Back”, Forbes, 2021. November 10; https://www.forbes.com/sites/jillgoldenziel/2021/11/10/belarus-is-weaponizing-migrants-using-putins-playbook-europe-must-legally-fight-back/ 3.) EU-TURKEY STATEMENT & ACTION PLAN In “Towards a new policy on migration”, Legislative Train Schedule, 2016. March 20; https://www.europarl.europa.eu/legislative-train/theme-towards-a-new-policy-on-migration/file-eu-turkey-statement-action-plan?sid=101

A Gulyás Máté: Migráció, mint biztonságpolitikai kihívás bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A venezuelai migráció az elmúlt évtized egyik legnagyobb népességmozgásává vált, amelynek következményei messze túlmutatnak Venezuela határain. Az UNHCR 2025 végén közzétett adatai szerint közel 7,9 millió ember hagyta el Venezuelát, közülük több mint 6,9 millióan Latin-Amerika és a Karib-térség országaiban élnek. A válság különösen erősen érinti Kolumbiát, amely földrajzi közelsége, a két ország közötti történelmi kapcsolatok és a hosszú közös határ miatt a venezuelai migráció egyik legfontosabb cél- és tranzitországává vált. A Migración Colombia 2024. év végi becslése alapján 2.815.611 venezuelai migráns élt Kolumbiában. A venezuelai migráció ezért Kolumbia számára már nem csupán humanitárius vagy szociális kérdés, hanem összetett regionális biztonságpolitikai kihívás is (UNHCR, n.d.).

A tömeges kivándorlás hátterében Venezuela hosszú ideje fennálló politikai, gazdasági és humanitárius válsága áll. A kivándorlás különösen a 2010-es évek második felében gyorsult fel, és rövid idő alatt alapvetően megváltoztatta Kolumbia migrációs helyzetét. A World Bank szerint 2015-ben még csak mintegy 148 ezer hosszú távú bevándorló élt Kolumbiában, 2021-re azonban már körülbelül 1,7 millió venezuelai tartózkodott az országban. Fontos ugyanakkor különbséget tenni a migráció és a biztonsági fenyegetés között. Nem önmagukban a venezuelai migránsok jelentenek veszélyt, hanem azok a problémák, amelyek a nagy létszámú és részben irreguláris migráció, a gyenge állami jelenlét, a szervezett bűnözés és a korlátozott intézményi kapacitások találkozásából alakulnak ki (Rossiasco és de Narváez, 2023).

A probléma egyik legfontosabb eleme maga a kolumbiai-venezuelai határ. A két ország közös határa körülbelül 2.200 kilométer hosszú, amelyen 7 hivatalos, ugyanakkor több száz informális átkelőhely található. A határ földrajzi adottságai miatt annak teljes ellenőrzése rendkívül nehéz, ezért az irreguláris migráció kezelése nem oldható meg kizárólag hagyományos határőrizeti eszközökkel (IOM, n.d.). A Migración Colombia 2024 végi adatai szerint a Kolumbiában élő venezuelaiak közül 454.514 ember tartózkodott irreguláris migrációs helyzetben. Fontos azonban, hogy az irreguláris státusz nem feltétlenül jelent illegális határátlépést, sokan szabályosan érkeztek az országba, de később lejárt a tartózkodási engedélyük. Ez jól mutatja, hogy a biztonsági probléma nem egyszerűen a határ fizikai védelméről, hanem a migráció megfelelő adminisztratív kezeléséről is szól (Migración Colombia, 2024).

Az irreguláris migráció emellett összekapcsolódhat az embercsempészet és az emberkereskedelem problémájával. A hivatalos dokumentumokkal nem rendelkező, informális útvonalakon közlekedő migránsok kiszolgáltatottabbak a bűnözői csoportoknak, valamint a munkaerő- és szexuális kizsákmányolásnak. Az R4V 2024-es elemzése szerint regionális szinten körülbelül 2,2 millió venezuelai maradt irreguláris helyzetben, miközben 4,5 millió ember valamilyen regularizációs vagy nemzetközi védelmi rendszer segítségével rendezni tudta jogi helyzetét (R4V, n.d.).

A migráció másik fontos következménye a kolumbiai közszolgáltatásokra nehezedő nyomás. A Migración Colombia adatai alapján 2017 márciusa és 2024 augusztusa között mintegy 32,2 millió egészségügyi ellátási eseményt regisztráltak venezuelai migránsok esetében. 2020-2024 között pedig közel 200 ezer venezuelai anyától született gyermek szülészeti ellátása történt kolumbiai intézményekben, ami az adott időszak összes ellátott szülésének 7,2%-át jelentette. Az oktatásban is jelentős változás következett be, a venezuelai tanulók aránya a kolumbiai oktatási rendszerben 4,5%-ról 6,8%-ra emelkedett 2019 és 2023 között. Ezek az adatok jól érzékeltetik, hogy a nagy létszámú és területileg koncentrált migráció komoly alkalmazkodást követel az államtól (Migración Colombia, 2024). A World Bank korábbi számításai a migráció rövid távú költségvetési terhét évente a kolumbiai GDP 0,4–0,5%-ára becsülték, ugyanakkor arra is rámutattak, hogy a megfelelő munkaerőpiaci integráció hosszabb távon gazdasági előnyökkel járhat (Rossiasco és de Narváez, 2023).

Kolumbia egyik legfontosabb válasza ezért a venezuelai migránsok jogi helyzetének rendezése lett. 2021-ben létrehozták az Estatuto Temporal de Protección para Migrantes Venezolanos (ETPV) rendszerét, amely tízéves ideiglenes védelmi keretet biztosít, és lehetőséget teremt a legális tartózkodásra, munkavállalásra, valamint bizonyos közszolgáltatások igénybevételére. 2024 áprilisára mintegy 2,2 millió venezuelai regisztrált a rendszerben, és közülük körülbelül 1,9 millióan rendelkeztek ideiglenes védelmi engedéllyel (Migración Colombia, 2024). A regularizáció biztonságpolitikai szempontból is jelentős, hiszen a dokumentált személyek könnyebben bekerülnek az állami nyilvántartásokba és a formális munkaerőpiacra, miközben csökkenhet az informális gazdaságtól és illegális közvetítőktől való függőségük.

Összegezve, Kolumbia példája jól mutatja, hogy a venezuelai migráció biztonságpolitikai jelentősége túlmutat a hagyományos határvédelem kérdésén. A több millió ember érkezése egyszerre jelent kihívást a határellenőrzés, a szervezett bűnözés elleni fellépés, az állami intézmények és a közszolgáltatások működése, valamint a migránsok emberi biztonsága szempontjából. A kolumbiai tapasztalatok alapján a migráció biztonsági vonatkozásai szorosan összefüggnek a jogi státusz rendezésével és a társadalmi-gazdasági integrációval. A regularizáció elősegítheti a migránsok beilleszkedését, miközben az állami ellenőrzést és a jogérvényesítést is hatékonyabbá teheti. A venezuelai válság így rávilágít arra, hogy a modern biztonságpolitikában az állambiztonság és az emberi biztonság nem egymással ellentétes szempontok, hanem egy összetett regionális kihívás egymást kiegészítő

 

Források:

IOM (n.d.) Displacement Tracking Matrix – Colombia. Elérhető itt: https://dtm.iom.int/colombia?page=2 (Hozzáférés dátuma: 2026. szeptember 22.)

IOM (n.d.) DTM Activities 2014–2016 – Colombia. Elérhető itt: https://dtm.iom.int/reports/colombia-dtm-activities-2014-2016 (Hozzáférés dátuma: 2026. szeptember 22.)

Migración Colombia (2024) Salud migrantes venezolanos – Corte diciembre 2024. Elérhető itt: https://nexusmigracion.cancilleria.gov.co/sites/default/files/documentos/2026-03/Salud_migrantes_venezolanos_Dic%20%282024%29_Migracion_Colombia.pdf (Hozzáférés dátuma: 2026. szeptember 22.)

R4V (n.d.) Regional Refugee and Migrant Response Plan 2025–2026. Elérhető itt: https://rmrp.r4v.info/rmrp-2025-2026/ (Hozzáférés dátuma: 2026. szeptember 22.)

R4V (n.d.) Refugee and Migrant Needs Analysis 2024. Elérhető itt: https://rmrp.r4v.info/rmna2024/ (Hozzáférés dátuma: 2026. szeptember 22.)

Rossiasco, P. és de Narváez, P. (2023) Adapting public policies in response to an unprecedented influx of refugees and migrants: Colombia case study of migration from Venezuela. World Bank. Elérhető itt: https://thedocs.worldbank.org/en/doc/7277e925bdaa64d6355c42c897721299-0050062023/original/WDR-Colombia-Case-Study-FORMATTED.pdf (Hozzáférés dátuma: 2026. szeptember 22.)

UNHCR (n.d.) Venezuela Situation. Elérhető itt: https://www.unhcr.org/emergencies/venezuela-situation (Hozzáférés dátuma: 2026. szeptember 22.)

A Stelczer Virág: A venezuelai migráció, mint regionális biztonságpolitikai kihívás, Kolumbia példáján bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A pilóta nélküli rendszerek alkalmazása önmagában nem új jelenség a hadviselésben. Szerepük azonban az elmúlt két évtizedben alapvetően átalakult. A terrorellenes műveletek időszakában még elsősorban nagy értékű, távolról irányított felderítő és csapásmérő platformokként jelentek meg. Az orosz–ukrán háború ezzel szemben az olcsó, kis méretű és tömegesen alkalmazható drónok jelentőségére irányította rá a figyelmet. A változás ugyanakkor túlmutat egy új fegyvertípus elterjedésén. A mesterséges intelligencia, az autonóm funkciók és a hálózatos hadviselés fejlődése olyan irányba mutat, amelyben az érzékelés, a döntéshozatal és a csapásmérés egyre szorosabban kapcsolódik össze. A drónok és autonóm rendszerek ezért nem önmagukban forradalmasítják a hadviselést: valódi jelentőségük abban rejlik, hogy egy gyorsabb, olcsóbb és hálózatba kapcsolt katonai rendszer részévé válnak.

A drónhadviselés egyik legfontosabb következménye bizonyos katonai képességek hozzáférhetőségének kiszélesedése. Michael J. Boyle szerint a dróntechnológia terjedése korábban jelentős technológiai fölényhez kötött képességeket tesz elérhetővé kisebb államok és nem állami szereplők számára is. A kereskedelmi drónok viszonylag alacsony költséggel biztosíthatnak felderítési és korlátozott csapásmérő képességet, ezáltal részben mérsékelve a katonai szereplők közötti technológiai különbségeket. Boyle a lázadó csoportok esetében kifejezetten a „játéktér” (playing field) részleges kiegyenlítődéséről beszél: a kis drónok lehetővé teszik, hogy olyan szereplők is megjelenjenek a levegőben, amelyek korábban erre nem voltak képesek.[1]

Az ukrajnai háború ezt a folyamatot új szintre emelte. Dominika Kunertova szerint a kis, olcsó és technológiailag viszonylag egyszerű drónok tömeges alkalmazása jelentős harctéri hatással jár. A kereskedelmi drónok felgyorsítják a tüzérségi célfelderítés és csapásmérés folyamatát, miközben akár a szakasz szintjén is korábban nem elérhető helyzetismeretet biztosítanak. A szerző ezért ezt nem a hagyományos légierő egyszerű kiterjesztéseként, hanem a drónok támogató funkciójának jelentős evolúciójaként értelmezi.[2] A fejlődés súlypontja ezzel részben a rendkívül fejlett és költséges platformokról a tömeges alkalmazhatóság, a gyors előállíthatóság és az adaptációs képesség irányába tolódik el.

A következő lépcsőt az autonóm funkciók és a mesterséges intelligencia egyre szorosabb integrációja jelentheti. Paul Scharre szerint az ember–gép együttműködés egyik korlátja maga az emberi reakcióidő. A „centaur” modellben[3] az emberi ítélőképesség és a gépi gyorsaság egymást kiegészítheti, de ez a modell olyan helyzetekben korlátokba ütközik, amikor a szükséges reakció gyorsabb annál, mint amire az ember képes, vagy megszakad az ember és a gép közötti kommunikáció.[4] Nagy sebességű támadások vagy drónrajok esetében ezért bizonyos műveletek automatizálása katonai szempontból elkerülhetetlenné válhat.

Az autonómia jelentősége ugyanakkor nem kizárólag abban mérhető, hogy egy fegyverrendszer képes-e emberi beavatkozás nélkül működni. Ravindra Singh Panwar szerint a mesterséges intelligencia a katonai OODA-ciklus (megfigyelés–orientáció–döntés–cselekvés) valamennyi szakaszába beépülhet. Az AI-alapú szenzorok részt vehetnek a célazonosításban, az algoritmusok a célok priorizálásában és a döntéshozatalban, majd maga a csapásmérés is automatizálható. Az AI így gyorsíthatja és javíthatja a megfigyelés, orientáció, döntés és cselekvés folyamatát.[5] A technológiai verseny tétje ezért egyre inkább az, hogy melyik fél képes a rendelkezésére álló szenzorokat, adatokat, döntéstámogató rendszereket és fegyverplatformokat gyorsabban egyetlen működési rendszerbe integrálni.

A technológiai fejlődésből azonban nem következik automatikusan a hagyományos hadviselés háttérbe szorulása. Anthony King az autonóm drónrajok „forradalmi” értelmezését vitatva három problémára hívja fel a figyelmet: túlbecsüljük az autonóm rajok képességeit, alábecsüljük más fegyverrendszerektől való függésüket, és túl könnyen feltételezzük, hogy az autonómia szükségszerűen a támadó félnek kedvez.[6] A dinamikus célazonosítás különösen komoly korlát. A változó és megtévesztéssel terhelt harctéren az algoritmusnak olyan helyzeteket is értelmeznie kellene, amelyek eltérnek a betanításához használt adatoktól. King ezért arra jut, hogy az autonóm drónrajok megbízható célkiválasztása lényegesen összetettebb annál, mint amit a technológiai fejlődés lineáris kivetítése sugall.

A drónok ráadásul nem helyettesítik a hagyományos fegyverrendszereket. Az ukrajnai tapasztalatok szerint jelentősen felgyorsíthatják például a tüzérség célfelderítését, de nem váltják ki magát a tüzérséget, ahogyan területet sem képesek elfoglalni és megtartani. King ezért az autonóm rajokat egy szélesebb fegyverrendszer részeként, hagyományos képességekkel és emberi harccsoportokkal együttműködve képzeli el.[7] A mesterséges intelligencia közeljövőbeli jelentősége pedig akár nagyobb lehet az információfeldolgozásban, mint a teljes autonómiában: Ukrajnában már megfigyelhető különböző szenzor-, műholdas, nyílt forrású és kommunikációs adatok AI-támogatott összekapcsolása a parancsnoki és logisztikai célpontok azonosítására. King szerint ezért elképzelhető, hogy az AI által előidézett változás először a katonai hírszerzésben, nem pedig az autonóm fegyverrendszerek harctéri alkalmazásában válik meghatározóvá.[8]

A drónok és autonóm rendszerek tehát nem váltják fel a hadviselés hagyományos elemeit, hanem azok alkalmazását és ezen keresztül a hadviselés módját alakítják át. A jövő meghatározó kérdése nem az lesz, hogy az ember helyét átveszi-e a gép, hanem hogy melyik fél képes hatékonyabban integrálni az emberi döntéshozatalt, a mesterséges intelligenciát, a tömegesen alkalmazható pilóta nélküli rendszereket és a hagyományos katonai képességeket. A technológiai fölényt így nem feltétlenül az biztosítja majd, aki a legfejlettebb drónnal rendelkezik, hanem az, aki gyorsabban képes tanulni, alkalmazkodni és az új technológiát koherens hadviselési rendszerbe szervezni.

 

Felhasznált irodalom

Boyle, Michael J.: The Drone Age: How Drone Technology Will Change War and Peace. Oxford University Press, New York, 2020.

Kunertova, Dominika: Europe’s Military Drone Problem. In James Patton Rogers (szerk.): De Gruyter Handbook of Drone Warfare. De Gruyter, Berlin–Boston, 2024.

Scharre, Paul: Army of None: Autonomous Weapons and the Future of War. W. W. Norton & Company, New York, 2018.

Panwar, Ravindra Singh: AI and the Rise of Autonomous Weapons. In Rajeswari Pillai Rajagopalan (szerk.): Future Warfare and Technology: Issues and Strategies. Observer Research Foundation – Global Policy Journal, New Delhi, 2022.

King, Anthony (2024): Robot Wars: Autonomous Drone Swarms and the Battlefield of the Future. Journal of Strategic Studies, 47(2), 185–213. DOI:10.1080/01402390.2024.2302585

[1] Boyle, 2020, 150-162.

[2] Kunertova 2024, 310.

[3] A „centaur” modell Scharre ember–gép együttműködésre használt fogalma: lényege a gépi gyorsaság és precizitás, valamint az emberi rugalmasság és kontextusérzékeny ítélőképesség egyesítése.

[4] Scharre, 2018, 317-321.

[5] Panwar, 2022, 71.

[6] King, 2024, 185-186, 195-199.

[7] Uo. 203-207.

[8] Uo. 211-212.

A Szári Norbert – A drónforradalom határai bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Napjainkban a hibrid fenyegetések korát éljük. Már nem kell egy államnak nyílt háborút indítania az ellenlábasa ellen, hogy komoly zavarokat, károkat okozzon. Sokkal kifinomultabb eszközök is léteznek manapság, melyek egyszerűbben, kisebb kockázattal alkalmazhatók, sőt, akár az államtól független szereplők is képesek lehetnek ezek bevetésére. Az egyik ilyen eszköz nem más, mint a kritikus infrastruktúrák, létesítmények elleni támadások mind a fizikai, mind a kibertérben. A hibrid fenyegetések pedig hibrid védelmi megoldásokat igényelnek a biztonsági szereplők részéről.

Mi is az a kritikus infrastruktúra? Az Európai Tanács irányelve1 szerint azon eszközök vagy rendszerek, amelyek elengedhetetlenek a létfontosságú társadalmi feladatok ellátásához, az egészségügyhöz, a biztonsághoz, valamint az emberek gazdasági és szociális jólétéhez. Az irányelv meghatározza továbbá az úgynevezett európai kritikus infrastruktúra fogalmát is (European critical infrastructures, ECI), amely az uniós országokban található olyan kritikus infrastruktúra, amelynek megzavarása vagy megsemmisítése jelentős hatással lenne legalább két uniós országra (pl. villamosenergia-erőművek vagy olajszállító vezetékek). Ezen infrastruktúrák vonatkozásában is alkalmazandók azok az alapelvek és védelmi mechanizmusok, amelyek kifejtésére alább sor kerül, védelmüknek részletes tárgyalása viszont meghaladná ezen esszé kereteit.

A kritikus infrastruktúra fentebb leírt fogalmából következik, hogy miért is kiemelten fontos feladat a védelme; valamely elemének zavara az egész társadalomra jelentős negatív hatást gyakorol, így ennek megelőzése nemzetbiztonsági érdek, amely közös erőfeszítést igényel több állami illetve magánszereplő részéről. Ezen folyamat fő szempontjainak bemutatása az esszé célja.

A kritikus infrastruktúra védelmének első lépése a kockázatértékelés, amely során reális képet kaphatunk, milyen elhárítani kívánt veszélyekkel kell számolnunk, milyen sérülékenységek elhárítására kell felkészülnünk. Fontos leszögezni, hogy napjainkban már nem csupán a szó legszorosabb értelmében vett védelemről beszélhetünk a kritikus infrastruktúra kapcsán, hiszen az Európai Parlament és a Tanács újabb, 2022-es irányelve2 korszerűbb felfogásban átdolgozta, kiegészítette a fentebb hivatkozott, 2008-as irányelvet. Ebben immár a reziliencia, vagyis az ellenállóképesség követelményét határozták meg, szerteágazóbb vizsgálatra van tehát szükség.

A mérlegelni szükséges főbb veszélyek közé tartoznak a természeti katasztrófák illetve a szélsőséges időjárás, ami az idei extrém szárazság tükrében különösen aktuálissá vált. Figyelembe kell venni, hogy a hőmérsékleti értékek és a csapadék mennyisége és gyakorisága megváltozott ahhoz képest, amire egy létesítmény tervezve lett akár néhány évtizeddel ezelőtt, vizsgálni szükséges tehát, milyen zavarokat okozhat ez a rendeltetésszerű működés során. Számolni kell továbbá a műszaki meghibásodásokkal, amelyek kiküszöbölése inkább mérnöki, mintsem biztonságszakmai kérdéskörbe tartozik, de a kockázatértékelés során nem mehetünk el mellette szó nélkül, különösen a reziliencia követelményére figyelemmel. Tervvel kell rendelkezni a különböző elemek, alkatrészek hibáinak elhárítására, javítására és cseréjére. Vizsgálni szükséges továbbá az ellátási láncok, függőségek témakörét, mit csinálunk például, ha nem áll rendelkezésre a működéshez elég áram, víz vagy gáz? Hogyan tudjuk a létesítményünket vagy rendszerünket működtetni csökkentett üzemmódban, honnan tudjuk pótolni a kiesett energiát, alapanyagot? Kell-e, tudunk-e diverzifikálni a beszerzések során a függőségek csökkentésére?

Térjünk rá végül az emberi tevékenység által előidézett zavarokra. Itt szó lehet szabotázsról, fizikai vagy kibertámadásról, esetleg az ellátási láncok megzavarásáról. Úgy tartják, hogy a technológia háborúban fejlődik a leggyorsabban, aminek igazáról első kézből győződhetünk meg a szomszédunkban zajló konfliktus kapcsán. Négy évvel ezelőtt még tankok vonulásáról és vadászgépek által elért légi fölényről volt szó, ma pedig a háborús felek tömeggyártott, filléres drónokkal tudnak húsba vágó károkat okozni egymás energetikai rendszereiben akár a fronttól többszáz kilométeres távolságban. Komplex tervezés szükségeltetik tehát a megfelelő védelemhez.

A kockázatértékelés fázisát követi a tervezés szakasza, amely során meghatározzuk azokat az intézkedéseket, amik alkalmasak az értékelés során feltárt veszélyek, sérülékenységek elhárítására. Ennek része kell, hogy legyen a fizikai védelem, ami ideális esetben az élőerős őrzés és az intelligens rendszerek, mint a biztonsági kamerák, mozgásérzékelők, tűzjelző rendszerek kombinációja. A biztonsági rendszerek biztosítják számunkra a folyamatos, objektív megfigyelést, míg az élő erő a rugalmasságot és a döntéshozatalt. Ki kell dolgozni az illetéktelen személyek távoltartásának módját például kerítés vagy más fizikai akadály létesítésével. Szükséges a létesítmény területére való belépési pont(ok) kijelölése és a belépés módjának meghatározása. Talán a biztonsági őrnél elhelyezett listák és az arcmemóriára való hagyatkozás ideje már lejárt, így célszerű valamilyen beléptető rendszer telepítése, ami csökkenti a hibák lehetőségét. Meg kell határozni azt is, hogy a belépésre jogosult személyek, dolgozók milyen módon azonosítják magukat a könnyebb ellenőrizhetőség érdekében, célszerű például jól látható helyen hordott belépőkártya és/vagy egyenruha viselésének előírása területen belül.

Elengedhetetlen, hogy kidolgozásra kerüljenek különböző cselekvési tervek az egyes rendkívüli események bekövetkeztének esetére, így nem fokozott stresszhelyzetben, az idő szorításában kell majd döntést hozni. Ezeket célszerű gyorsan elérhető helyen, fizikai formában tárolni, például az őrség vezetőjénél vagy más, döntéshozatalra feljogosított személynél, így egy esetleges áramkimaradás vagy az elektronikus adatok elérhetetlenné válása esetén is hozzáférhetőek maradnak.

Ezzel pedig rá is kanyarodhatunk a legújabbkori fenyegetésekre, a kibertámadásokra. Mivel egyre több adatot tárolunk elektronikusan, és sok rendszer, erőmű, közlekedési vállalat egyre inkább automatizáltan működik, ezen adatok elérhetetlenné tétele, illetéktelen törlése vagy ellopása nagyban megzavarhatja vagy akár meg is béníthatja az adott infrastruktúra működését. Fontos tehát ezeket megfelelő védelemmel ellátni a külső behatolással szemben, magától értetődő tehát egy korszerű vírusírtó és tűzfal alkalmazása, valamint biztonsági másolat készítése. Minden védelem azonban annyira erős csak, mint a leggyengébb láncszeme, ami itt nem más, mint az ember. A könnyen felismerhető tömeges spamek után megjelent a célzott adathalászat, az úgynevezett „spear phishing”, ahol az elkövetők célzott adatgyűjtést végeznek az adathalászattal megcélzott személy, munkavállaló kapcsán, majd személyre szabott üzenettel próbálják rávenni, hogy egy fertőzött fájlt, linket megnyisson, valamilyen jelszót vagy adatot megadjon részükre, esetleg pénzt utaljon át. Egy hihető történetet kreálnak, gyakran a célszemély kollégájának, főnökének vagy egy vele kapcsolatban álló cég képviselőjének adják ki magukat, általában sürgető jelleggel azonnali intézkedést kérnek, ami alkalmas lehet arra, hogy az ítélőképességet befolyásolják.3 Szükséges tehát a munkavállalók edukálása a legújabb módszerek, trendek kapcsán, hogy felismerhessék az adathalászati kísérleteket. Metodikát kell továbbá kidolgozni az esetleges adatvesztés bejelentésének módjára, következményeinek csökkentésére, a további veszteségek elhárítására.

A tervezési szakaszt követi a védelem végrehajtása. Fontos leszögezni azonban, hogy a kockázatértékelés nem egyszeri tevékenység; folyamatosan monitorozni szükséges a fennálló helyzetet, körülményeket, elemezni a rendelkezésre álló információkat, szükség szerint felülvizsgálni a kialakított cselekvési terveket.

A védelem mindig szoros együttműködést igényel a tényleges fizikai védelmet általában ellátó biztonsági szolgálat vagy az erre a feladatra rendelt rendőrök, az általános rendőri feladatok ellátására létrehozott szerv, a terrorelhárítási feladatokat ellátó szerv illetve a titkosszolgálatok között, mely főleg az információmegosztáson és a koordináción, a hatáskörök tisztázásán alapul.

A világ, és így a biztonsági helyzet is gyorsabban változik, mint az emberiség történetében valaha, ezért a kritikus infrastruktúra védelméért felelős szakembereknek is naprakésznek, dinamikusnak és rugalmasnak kell lenniük, hogy lépést tarthassanak a napról napra fejlődő fenyegetésekkel.

 

Felhasznált források:

1 Az Európai Tanács 2008/114/EK irányelve (2008. december 8.) az európai kritikus infrastruktúrák azonosításáról és kijelöléséről, valamint védelmük javítása szükségességének értékeléséről

2 Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2022/2557 irányelve (2022. december 14.) a kritikus szervezetek rezilienciájáról és a 2008/114/EK tanácsi irányelv hatályon kívül helyezéséről

3 What is spear phishing? (https://www.cisco.com/site/us/en/learn/topics/security/what-is-spear-phishing.html)

A Elek Balázs – Modern kihívások a kritikus infrastruktúrák védelmében bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

2026 szeptembere a transzatlanti és az amerikai térségben egyaránt a védelmi architektúrák átrendeződéséről és a belső politikai törésvonalak mélyüléséről szólt.

Összeállították: Deák Botond, Nagy-Bato Jonatán és Rohoska Réka (Euramerika Műhely)

 

ÉSZAK-AMERIKA

Új biztonsági megállapodás Grönlandról

2026 szeptemberében jelentős változás következett be az Egyesült Államok, Dánia és Grönland kapcsolatában. Szeptember 22-én Donald Trump amerikai elnök, Mette Frederiksen dán miniszterelnök és Jens-Frederik Nielsen grönlandi miniszterelnök New Yorkban, az ENSZ Közgyűlésének margóján új, Grönland védelméről szóló biztonsági megállapodást írt alá. Az egyezmény az 1951-es amerikai–dán védelmi megállapodást egészíti ki, és az Északi-sarkvidék, az Észak-Atlanti térség, valamint Észak-Amerika biztonságának megerősítését célozza.

A megállapodás jelentősen bővíti az Egyesült Államok katonai lehetőségeit Grönlandon. Washington korszerűsítheti és bővítheti a Pituffik Space Base működését, emellett két új védelmi terület létrehozását teszi lehetővé Narsarsuaq és Mestersvig térségében. Az amerikai haderő számára szélesebb hozzáférést biztosítanak a sziget területéhez, légteréhez és felségvizeihez. Az egyezmény emellett támogatja a NATO fokozottabb szerepvállalását az északi-sarkvidéki biztonságban, és szorosabb együttműködést irányoz elő az Egyesült Államok, Dánia és Grönland között.

Ez a megállapodás azért fontos különösen, mert az év korábbi részében komoly diplomáciai feszültséget okozott Trump Grönland megszerzésére irányuló politikája. Washington korábban stratégiai és biztonsági okokra hivatkozva hangsúlyozta a sziget jelentőségét. A szeptemberi egyezmény azonban nem változtatja meg Grönland politikai státuszát: a terület továbbra is a Dán Királyság része, miközben a dokumentum elismeri a grönlandi nép önrendelkezési jogát. Az egyezménynek nincs meghatározott lejárati ideje, és Grönland esetleges jövőbeli függetlenné válása esetén is érvényben maradna.

A szeptember 25-i beszámolók szerint az amerikai jelenlét stratégiai jelentőségű lehet az északi tengeri útvonalak ellenőrzése, a műholdas megfigyelés, valamint az orosz katonai tevékenység nyomon követése szempontjából. Az Északi-sarkvidék jelentősége az olvadó jég miatt a hajózási útvonalak és a természeti erőforrások szempontjából is növekszik. Szeptember 28-án a dán védelmi miniszter már hosszú távú NATO-jelenlétet szorgalmazott Grönlandon és az Északi-sarkvidéken. A szeptemberi fejlemények így nemcsak a három érintett fél kapcsolatát rendezhetik, hanem az észak-atlanti és sarkvidéki biztonságpolitikai helyzetre is hosszabb távú hatással lehetnek.

Szerző: Deák Botond

 

EURÓPA

Brexit: inkább vissza az EU-ba?

Az Egyesült Királyság miniszterelnöke, Andy Burnham felvetette annak lehetőségét, hogy a Munkáspárt (Labour) a következő választási programjában ígéretet tesz egy újabb népszavazásra az európai uniós tagságról. Bár a kormányfő a BBC-nek adott interjújában hangsúlyozta, hogy „jelenleg nem lenne helyes” azonnal kiírni egy újabb referendumot, szerinte az országnak mindenképpen mérlegelnie kell a lehetőségeit az EU-val való kapcsolatát illetően, mivel a jelenlegi felállás „nem elég jó”.

A miniszterelnök nyilatkozata nem előzmény nélküli: a párt szeptember 27-30. közötti kongresszusán tartott beszédében már elkötelezte magát amellett, hogy az év későbbi részében esedékes csúcstalálkozón szorosabb kötelékek kiépítésére fog törekedni az európai partnerekkel. A Konzervatív Párt máris hevesen reagált, azzal vádolva Burnhamet, hogy „régi sebeket tép fel”, és lényegében újra akarja indítani a Brexit-évek csatározásait.

 

A német tartományi választások margójára:

Szeptemberben tartományi választásokat tartottak három keletnémet tartományban (Szász-Anhalt, Berlin, Mecklenburg-Elő-Pomeránia). Időrendben az első voksolásra szeptember 6-án került sor a Magdeburg központú Szász-Anhaltban. Itt a papírformának megfelelően a jobboldali Alternatíva Németországért (AfD) nyert Ulrich Siegmund vezetésével: a szavazatok 43,8%-ának begyűjtésével 39 helyet szereztek a 83 fős törvényhozásban. A második helyen a jobbközép CDU futott be 17,2%-kal, míg a dobogó harmadik fokát a Szociáldemokrata Párt (SPD) szerezte meg 9,3%-kal. A szász-anhalti választás történelmi jelentőségét az adja, hogy a tartomány történetében először az AfD alakíthat kormányt (a BSW külső vagy koalíciós támogatásával), ami a hagyományos pártok úgynevezett tűzfalpolitikájának kudarcát jelzi.

Kiválóan szerepelt és győzött az AfD a Mecklenburg-Elő-Pomerániában szeptember 20-án tartott választáson is. Itt a párt 38,2%-ot ért el, megelőzve az eddig kormányzó SPD-t (35,5%). Ez a választás is történelminek bizonyult, ugyanis 1949 óta először fordult elő, hogy a CDU (4,9%) nem jutott be egy tartományi parlamentbe. Az eredményeket követően többen a CDU vezetőjének, Friedrich Merz kancellárnak a lemondását követelték, ő azonban egyértelművé tette: nem távozik pozíciójából.

A mecklenburgi választással egy napon tartottak voksolást a fővárosban, a tartományi rangú Berlinben is. Itt a Die Linke tudott győzelmet aratni a szavazatok 25,7%-ával, akiket a CDU (18,8%), az AfD (16,3%), a Zöldek (14,3%), valamint az SPD (12,1%) követett. Míg Mecklenburg-Elő-Pomerániában a legvalószínűbb forgatókönyv szerint ismét az eddig is kormányzó Manuela Schwesig (SPD) alakíthat kormányt, addig Berlinben várhatóan a Die Linke és az SPD lép koalícióra. A három választásból levonható fő következtetés, hogy a mainstream pártok nem képesek feltartóztatni a rendszerkritikus pártok (AfD, Die Linke, BSW) előretörését. Emellett a szövetségi szinten kormányzó CDU olyan történelmi válságban van, amelyből a következő időszakban nehezen körvonalazódik a kiút.

 

Szerbia: Vučić megy vagy marad?

Szeptember 27-én lemondott elnöki tisztségéről Aleksandar Vučić. A döntés hátterében az október 25-i parlamenti választások állnak: bár Vučić  kimerítette az alkotmányban rögzített újraválaszthatósági korlátot, a visszavonulás helyett ismét miniszterelnöki ambíciókat dédelget. Ez a pozíció nem lenne új számára, hiszen 2014 és 2017 között már betöltötte a kormányfői tisztséget, mielőtt 2017 és 2026 között kétszer is megválasztották Szerbia elnökének. Vučić elsődleges kihívója az októberi választáson egy nemrégiben a diáklázadásokból kinőtt, új politikai formáció lesz.

 

Német-orosz találkozó az ENSZ-en

Az ENSZ Közgyűlés margóján sor került az első kétoldalú találkozóra Németország és Oroszország között az ukrajnai háború kitörése óta. A Johann Wadephul német külügyminiszter által kezdeményezett egyeztetést azonban Szergej Lavrov orosz külügyminiszter sikertelennek minősítette. Az orosz fél értékelése szerint: „Berlintől semmi újat nem tudtunk meg; minden, amit hallottunk, már elhangzott a hivatalos, nyilvános kommunikációban”. A találkozó rendkívül feszült geopolitikai légkörben zajlott le, mivel Németország Oroszországot tartja felelősnek a meghiúsult lipcsei terrortámadásért, míg Moszkva azzal vádolja Berlint, hogy az ukrán kormányzat és ezáltal az Oroszország elleni támadások elsődleges finanszírozója.

Szerző: Nagy-Bato Jonatán Imre

 

LATIN-AMERIKA

Narkoterrorizmus, andoki diplomácia és a UNITAS: mozgásban a déli félteke

Idén szeptemberben a térség legfontosabb fejleménye az Egyesült Államok által vezetett, kábítószer-ellenes kampány regionális intézményesülése volt. Szeptember 22-én Washington és 14 latin-amerikai és karibi állam közös nyilatkozatban foglalta össze a Shield of the Americas kezdeményezés három pillérét: gazdasági ellenállóképesség, biztonsági együttműködés és többoldalú koordináció. A koalíció 24 bűnszervezetet „narkoterrorista” szervezetként jelölt, továbbá szankciókat, vízumkorlátozásokat és büntetőügyi együttműködést ígért. Trump elnök beszédében kiemelte, hogy az Egyesült Államok szükség esetén „páratlan katonai erőt” fog bevetni a régió fenyegetései ellen. Az együttműködés katonai oldala is bővült. Az amerikai erők több gyanúsított kábítószer-szállító hajó ellen is felléptek a Karib-térségben, miközben a Pentagon számos további műveletet jelentett Latin-Amerikában. Washington emellett 52 millió dolláros katonai finanszírozást csoportosított át Kolumbia, Ecuador, Peru és Panama felé, és a régió felé irányította az MQ-9 Reaper drónok egy részét Afrikából.

Ebben hónapban az andoki térség kiemelt diplomáciai helyszín volt. Marco Rubio külügyminiszter szeptember 8–10. között látogatást tett Kolumbiában, Ecuadorban és Peruban, ráadásul Peru csatlakozott a Shield of the Americas-hoz, Kolumbiával pedig a Patriot Plan nevű kétoldalú katonai modernizációs programról tárgyalt.

Venezuela esetében részleges normalizálódás figyelhető meg. Szeptember 16-án az USA levette az országot a kábítószer-ellenes küzdelem „nyilvánvalóan elbukott” országainak listájáról, majd Trump szeptember 22-én Delcy Rodríguezzel tárgyalt az ENSZ közgyűlés margóján. Ez azonban természetesen nem szüntette meg a katonai nyomást vagy a venezuelai helyzet bizonytalanságát.

Haiti továbbra is a régió legsúlyosabb belbiztonsági válságával néz szembe.  Az ENSZ Biztonsági Tanácsa szeptember 29-én hat hónappal, 2027. március 31-ig meghosszabbította a Gang Suppression Force mandátumát, bár az erő továbbra is jelentősen alul létszámozott.

Kolumbiában a hadsereg FARC-disszidens csoportoktól szabadított ki túszt, miközben a kormány elutasította az ELN feltételes túszcseréjét. A transznacionális bűnözés elleni együttműködés is erősödött: Argentína kiadott egy jelentős brazil fegyverkereskedőt, Bolívia pedig egy állítólagos PCC-tagot adott át Brazíliának.

Végül a hagyományos védelempolitikai együttműködés kiegészült kiber- és tengeri elemekkel. Peruban, Callaóban 24 ország vett részt a UNITAS 2026 hadgyakorlaton, amely több mint 5000 katonát vont be, és tengeri, kétéltű, folyami, kibervédelmi valamint magashegyi gyakorlatokat is tartalmazott.

Szerző és szerkesztő: Rohoska Réka

A Európa és Amerika hírfigyelő, 2026. szeptember bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Újabb lépés a katonai diktatúra felé vezető úton Pakisztánban?

Pakisztán 1947-es függetlenedése óta a fegyveres erők jelentős befolyással bírnak az állam politikai irányítására. Ezt bizonyítja az is, hogy nyolc évtized alatt négy különböző katonai puccsot tartunk számon, melyek eredményeképp több, mint harminc évnyi katonai diktatúrában volt része az országnak. Egy, az elmúlt hetekben elfogadott jogszabály-csomag pedig a fegyveres erők vezetőjének hatalmának további növekedését vetíti előre.

2026. augusztus 20-án került a pakisztáni törvényhozás elé egy törvényjavaslat-csomag (a Defense Forces of Pakistan Act és a National Command Authority Act módosítójavaslata), melyeket rendkívül gyorsan, még aznap el is fogadott a parlament. Ezeknek a jogszabályoknak az eredményeképp rendkívüli hatalom került egyetlen ember kezébe.

Ez az ember pedig a pakisztáni hadsereg vezérkari főnöke, Asim Munir tábornagy, akit 2022-ben egy hároméves ciklusra neveztek ki.  Ezt több törvény átírásával (ezek közül a legfontosabb az alkotmány tavaly novemberi, 27. módosítása) előbb ötévesre hosszabbították, majd lehetővé tették, hogy egy újabb ötéves ciklussal toldja meg, így jelenleg 2030-ig töltheti be a vezérkari főnöki tisztséget.

Munir 2025 novembere óta már nem csak a szárazföldi haderőnem vezérkari főnöke, hanem az ekkor létrehozott védelmi erők vezérkari főnöki (chief of defense forces – CDF) pozíciót is betölti párhuzamosan. A CDF az 1976-ban létrehozott vezérkari főnökök bizottságának elnöke (Chairman of the Joint Chiefs of Staff Committee – CJCSC) pozíciót váltotta fel, mint az ország legmagasabb katonai tisztsége.

A 27. alkotmánymódosítással létrejött pozíciónak az augusztus 20-ai törvények adták meg a pontos jogszabályi kereteit. A CDF gyakorlatilag mindhárom haderőnem (szárazföldi erők, haditengerészet, légierő) és a nukleáris képességekért felelős Nemzeti Stratégiai Parancsnokság fölött is jelentős operatív hatalmat kapott a kezébe azzal, hogy ő, valamint a szintén frissen létrehozott parancsnoksága (CDF HQ) felelős a vezetés-irányítási feladatok ellátásáért a fegyveres erők egészének tekintetében.

Az újonnan elfogadott törvények továbbá jelentős hatalmat biztosítanak Asim Munirnak a különböző személyi döntések (kinevezések, nyugdíjazások) terén is, valamint formálisan is kinevezték a miniszterelnök legfőbb katonai tanácsadójának. A fegyveres erők hierarchiájának mostani teljes újragondolása, illetve a már korábban is megfigyelhető diplomáciai és gazdasági befolyás, amit Munir megszerzett az elmúlt években jogosan vetik fel a kérdést, hogy nem koncentrálódik-e túl nagy hatalom egy olyan ember kezében, akinek semmilyen demokratikus felhatalmazása nincs, és nem egy katonai diktatúra alkotmányos úton való kiépítése zajlik-e éppen.

-Veres Máté

 

Izrael hírfigyelő

Szeptemberben továbbra is a gázai háború és az izraeli belpolitika állt az Izraelről szóló hírek középpontjában.

A Gázai-övezetben szeptemberben is folytatódtak az izraeli légicsapások a tavaly megkötött tűzszünet ellenére. Szeptember 17-én egy, korábbi támadásokban megrongálódott épület omlott össze Gázában, ahol legalább 21 ember, közöttük nyolc gyermek vesztette életét, illetve 45-en kórházba kerültek. A mentés nehézségéhez főleg a megfelelő felszerelés hiánya járult hozzá.

A diplomáciában is történtek fontos események. Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök szeptember 24.-én beszédet mondott az ENSZ Közgyűlésén, ahol beszéde előtt több tucat ország küldöttei hagyták el a termet, amire az izraeli delegáció tapssal reagált.

Szeptember végén Netanjahu Abu-Dzabiba is ellátogatott, ahol Mohamed bin Zájed elnökkel tárgyalt. Az Egyesült Arab Emírségek „nyitott és közvetlen kommunikációs vonalakat” tart fent Izraellel, és ez a jó kapcsolat közvetlen csatornát nyit neki Washingtonba.

-Tekula Dóra

Szerkesztette: Tekula Dóra, műhelyvezető

A Közel-Kelet, 2026. szeptember hírfigyelő bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Szeptember 10-én Algéria megszakította a diplomáciai kapcsolatokat az Egyesült Arab Emírségekkel (United Arab Emirates, a továbbiakban: UAE). A külügyminisztérium által csütörtökön kiadott közleményben bár konkrét indokot nem közöltek, az általuk „provokatív vagy ellenséges” cselekményekre hivatkozva döntött így az algériai kormány. A közleményben szerepel továbbá, hogy az UAE „olyan határokat lépett át, amelyek már nem tekinthetők elfogadhatónak vagy tűrhetőnek”.

Ezen döntésben szerepet játszhatott az UAE egyre növekvő befolyása az észak-afrikai térségben és a Száhel-övezetben, ami miatt a két állam között évek óta feszült a viszony. Algéria számos alkalommal azzal vádolta az Emírségeket, hogy olyan észak-afrikai országok destabilizálásán munkálkodnak, mint pl. Líbia, Mali vagy éppen Szudán. A vádakat, miszerint az UAE a szudáni polgárháborúban az RSF félkatonai szervezetet támogatja, Abu-Dzabi tagadja. Az algériai miniszterelnök, Abdelmajid Tebboune júliusban egy televíziós interjúban azt mondta, hogy „ahová beteszik a lábukat, ott vér folyik”, utalva az UAE más országokra tett negatív hatására.

Algéria továbbá a légterét is lezárta minden olyan polgári és katonai repülőgép előtt, melyek az Emírségekbe vannak bejegyezve, oda tartanak vagy onnan érkeznek.

Egy másik fajsúlyos nézeteltérés a két ország között az Izraelhez való viszonyulás. Míg Algéria erősen ellenzi a kapcsolatok rendezését Izraellel, addig az Emírségek elsők között volt aláírója és szerződő fele 2020-ban az USA által közvetített Ábrahám-megállapodásoknak. Az egyezményhez nem sokkal később csatlakozott Marokkó is, Algéria szomszédja és helyi riválisa. Az évtizedek óta tartó, Nyugat-Szahara feletti területi vitában az UAE Marokkó igényét támogatja (Nyugat-Szahara nagyrészt marokkói ellenőrzés alatt áll), míg Algéria ezzel szemben a független államot létrehozni kívánó fegyveres csoportot, a Polisario Frontot.

-Bánfi Zita

A Vége a diplomáciai kapcsolatoknak Algéria és az Egyesült Arab Emírségek között bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

 

A 2026. szeptember 21–27. közötti héten több érdekellentétnek is a tanúi lehettünk. Míg New Yorkban a nemzetközi multilateralizmus intézményi reformja és a nagyhatalmi polarizáció állt a viták középpontjában, addig a latin-amerikai térségben az autoriter hatalomkoncentráció és a külső hatalmi befolyás mélyülése jelent újabb kihívást. Ezzel párhuzamosan az európai ellátási láncok és az energiabiztonság védelme közvetlen katonai szerepvállalást követelt meg a Közel-Keleten. Az alábbiakban a BSZK Euramerika Műhely heti stratégiai összefoglalója olvasható.

 

1. Törésvonalak és reformkövetelések az ENSZ Közgyűlésének vitáján

Az ENSZ Közgyűlésének 81. ülésszaka 2026. szeptember 8-án nyílt meg New Yorkban, a magas szintű általános vita pedig szeptember 22-én, kedden kezdődött. Habár a fórum elsődleges célja az államok közötti konstruktív párbeszéd, a vezető államok felszólalásai ismét a nemzeti érdekek és a polarizáció mentén alakultak.. Jó példa erre az amerikai adminisztráció, Donald Trump elnök saját eredményeinek hangsúlyozására fókuszált. Irán Donald Trump korábbi fenyegetéseire válaszolva kijelentette, hogy nem hagyja magát és kész tárgyalni, azonban a Hormuzi-szoros kapcsán kijelentette, nem engedi, hogy elvitassák hajózási jogát. A szolidaritás jegyében több ország küldöttei is elhagyták a termet Netanjahu beszéde előtt, bár ez cseppet sem hatotta meg az izraeli kormányfőt. Az Európai Unió részéről António Costa hangsúlyozta, hogy az ENSZ-nek továbbra is központi szerepet kell betöltenie a multilaterális rendszerben, ehhez azonban egy hatékonyabb és eredményesebb ENSZ-re van szükség.

 

(Forrás: ENSZ, Európai Külügyi Szolgálat)

 

2. GHREN-jelentés: Rendszerszintű jogsértések és orosz közeledés Nicaraguában

Szeptemberben megjelent jelentésében az ENSZ nicaraguai emberi jogi szakértői csoportja (GHREN) megállapította, hogy Daniel Ortega és a felesége, Rosario Murillo (társelnök), által vezetett kormány rendszerszintű emberiesség elleni bűncselekményeket követett el állampolgáraival szemben. A jelentés többek között kényszereltűnésekkel és a politikai indíttatású megtorlásokkal állapított meg. Nem segíti a helyzetet, hogy Ortega elnök az idén novemberre kitűzött választásokat először be akarta tiltatni, végül 2028-ra tolta ki a dátumot. További aggodalmakra ad okot, hogy az ENSZ közgyűlési felszólalásában a nicaraguai külügyminiszter megerősítette, hogy országa szövetségre lép Oroszországgal a „fasizmus elleni harcban” és méltatta a BRICS-országok növekvő erejét a nyugati befolyással szemben.

 

(Forrás: BBC News)

 

3. Francia haderő Szaúd-Arábiában

Az elmúlt időszakban a jemeni húszi lázadók sorozatos rakéta- és dróntámadásokat intéztek a szaúdi olajterminálok ellen. Mivel a Vörös-tenger partján fekvő janbui létesítmény közvetlenül felelős Európa energiabiztonságát és a dízelolaj-ellátást Emmanuel Macron bejelentette, hogy Franciaország katonai erőket telepít Szaúd-Arábiába, hogy ezt az olajkikötőt és annak energetikai infrastruktúráját. Jean-Noël Barrot francia külügyminiszter a France 2 csatornának adott nyilatkozatában nyomatékosította, hogy a katonai támogatás kizárólag védelmi feladatokat lát el. Franciaország nem válik hadviselő féllé a húszik elleni konfliktusban, a cél csupán a globálisan is kritikus fontosságú janbui finomítók és csővezetékek biztosítása, ezt Macron elnök is később megerősítette.

 

(Forrás: Le Monde)

 

Összeállította: Rohoska Réka (Euramerika Műhely)

Rovat: Hírfigyelő / Euramerika

 

A Heti Gyorsjelentés: Törésvonalak az ENSZ-ben, nicaraguai válság és francia védelmi jelenlét a Vörös-tengernél (2026.09.21–27.) bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Kína

Szeptemberben számos esemény történt a Távol-Kelet térségében, ezek közül ebben a hírfigyelőben a Kínával kapcsolatos hírek fognak a középpontba kerülni. A Reuters nemzetközi hírügynökség 2026. szeptember 3.-ai beszámolója szerint a kínai Természeti Erőforrások Minisztériuma a múlt hónapban felmérést végzett Tajvantól keletre fekvő vizekről, amely állításuk szerint segít majd „egyetlen térkép” létrehozásában a területi tervezéshez és az erőforrás-gazdálkodáshoz. Tajvan folyamatos tengeri provokációnak tekinti a hajókkal elvégzett méréseket és figyelemmel kíséri a további, valamint az ehhez hasonló műveleteket.

Szeptember közepén került megrendezésre az éves védelmi fórum a pekingi Hsziangsanban. A kínai katonai vezetés várhatóan felvázolja globális biztonsági céljait, amelyen új felhívást fog intézni a többpólusú világon belüli szorosabb nemzetközi együttműködésre, de valószínűleg burkolt támadásokat is fog intézni az Egyesült Államok és szövetségesei ellen.

2026. szeptember 21-én, hétfőn Kína kizárta a Kommunista Pártból és a hadseregből két magas rangú katonai vezetőt, Zhang Youxia-t és Liu Zhenlit. Az esetről egy hivatalos közleményt is kiadtak, amelyben hűtlenségre, korrupcióra és más súlyos fegyelmi vétségekre hivatkoztak.

Donald Trump amerikai elnök és Hszi Csin-ping kínai elnök 2026. szeptember 24-én találkozott Washingtonban, a kínai államfő szeptember 23–25. közötti hivatalos állami látogatásának keretében. Ez volt a két vezető második csúcstalálkozója 2026-ban, a májusi pekingi találkozójuk után. A felek többek között egyeztettek a korábbi kereskedelmi megállapodások végrehajtásáról és a kereskedelmi fegyverszünet fenntartásáról, Tajvanról, a mesterséges intelligenciáról és más további technológiai mechanizmusokról, ritkaföldfémek és egyéb meghatározó kritikus nyersanyagokról és nem utolsó sorban a nemzetközi helyzetről, középpontban Iránnal.

A CBS News beszámolója szerint a csúcstalálkozó nem hozott jelentős áttörést, de az elemzők szerint a szorosabb együttműködés felé tett lépések fontosak voltak. Kína és az Egyesült Államok megállapodott egy mesterséges intelligenciával kapcsolatos incidensek kezelésére szolgáló csatorna létrehozásában, valamint egyetértési megállapodást ír alá a válságkommunikáció megerősítéséről és a két hadsereg közötti válságok megelőzéséről.

– Fodor Balázs

Tajvan

A tajvani sajtót aggodalommal töltötte el Trump túlságosan üzleties diplomáciája és a fegyvereladási tárgyalások miatt. A tajvani kormány már hónapok óta vár egy 14 milliárd dolláros fegyvercsomagra, amelyet Trump nyíltan alkualapként használ a Pekinggel folytatott tárgyalások során. A feszültséget tovább fokozta, hogy az amerikai nagykövet szerint Trump a találkozón felvetette Hszi Csin-pingnek, nem akar-e Kína amerikai fegyvereket vásárolni. Bár az amerikai diplomaták gyorsan leszögezték, hogy a tajvani politika nem változott, és eszük ágában sincs Kínát fegyverezni, ezek a megnyilvánulások bizonytalanságot szülnek. Ezzel párhuzamosan Tajvan határozottan elutasította a Fehér Ház azon történelmi narratíváját, miszerint Kína az USA szövetségese volt a második világháborúban ezzel emlékeztetve az USA-t, hogy a Kínai Köztársaság harcolt az amerikaiak oldalán, nem pedig a kommunisták.

Amíg Washington és Peking a csúcstalálkozót követően megállapodott egy 60 milliárd dolláros kereskedelmi csomag kölcsönös vámcsökkentéséről (ami kínai háztartási cikkeket és amerikai mezőgazdasági termékeket, például szóját és baromfit érint), az elemzők megnyugtatták Tajpejt, hogy az USA nem fogja háttérbe szorítani Tajvant. Egy amerikai elemző szerint Tajvan a félvezető- és az MI-szervergyártásban betöltött globális szerepe miatt túlságosan értékes az amerikai gazdaság számára ahhoz, hogy az USA feláldozza néhány mezőgazdasági vagy kereskedelmi megállapodásért cserébe. A tajvani és amerikai szakértők szerint a fegyverszállítások jelenlegi késlekedése nem a tajvani támogatás gyengülését jelzi, hanem sokkal inkább az amerikai hadiipar gyártási nehézségeit, valamint a diplomáciai feszültségkezelést szolgálja a kínai-amerikai találkozók idején. Bár Washington hivatalos irányvonala stabil maradt, a tajvani tudósok arra figyelmeztetnek: a szigetországnak folyamatosan résen kell lennie, mivel Donald Trump kiszámíthatatlan, személyes döntéseken és üzleti logikán alapuló megközelítése bármikor váratlan kihívások elé állíthatja a tajvani-amerikai kapcsolatokat.

– Huszár Róbert

A Távol-Kelet hírfigyelő, 2026. szeptember bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Szeptember 6-án tartanak tartományi választást a németországi Szász-Anhalt (Sachsen Anhalt) tartományban. Szász-Anhalt tele van történelmileg jelentős helyekkel, itt található például Wittenberg, a reformáció bölcsője, valamint Quedlinburg és Magdeburg csodálatos városai, melyek a középkori Németország, a Német-Római Császárság ékkövei voltak.

A sajtó figyelmének középpontjába azonban nem a régió szépsége vagy a választás puszta ténye repítette a tartományt. Történelmi jelentőségét az adja ennek a választásnak, hogy először fordulhat elő olyan, hogy a hagyományos pártoktól jobbra található csoportosulás egyedül kormányozzon egy tartományt. Az AfD most erre készül. A jelenlegi felmérések alapján reális esélye lehet a pártnak a szükséges mandátumok összegyűjtésére. Az INSA legfrissebb felmérése szerint az AfD 43%-on, a centrumban elhelyezkedő CDU 22%-on, a szélsőbaloldali Linke 12%-on, míg a szociáldemokrata párt 7%-on áll. Ők úgy tűnik, biztosan bekerülnek a tartományi döntéshozásba. Akiknél ez még kérdés, azok a Zöldek (5% körül), valamint a szélsőbaloldali BSW (4%).

Az Alternatíva Németországért párt népszerűségének hátterében a mainstream pártokkal szembeni elégedetlenség áll. A német választók szerint az elmúlt évtizedek CDU-SPD kormányzata nem adott megfelelő választ a migráció, a klímaváltozás, az orosz–ukrán háború, valamint az európai versenyképesség helyzetét érintő kérdésekre. A rendelkezésre álló információink alapján kétféle eredménye lehet ennek a választásnak. Vagy az AfD sikeresen megszerzi a mandátumok 50%-át (42 helyet a 83-ból), vagy az összes többi párt összefogva (CDU-Linke-SPD-Zöldek) próbál meg valamiféle tartományi kormányzást végezni. Az AfD sikere a központi források elvesztésével járhat, míg a négypárti koalíció a tartományi stabilitás teljes felszámolásával (ahogy látjuk azt Türingiában, ahol a legutóbbi választáson 30% feletti eredménnyel az AfD nyert, de kormányt nem tudott alakítani, azóta pedig már bőven 40% felé mérik a pártot helyben).

Sokaknak furcsa lehet, hogy miért kell az AfD-nek a mandátumok 50%-át megszerezni, miért nem fog össze inkább valamelyik kisebb párttal a szükséges mandátumok megszerzése érdekében. Erre a válasz igen egyszerű: a német politikából ismerős kifejezés, a tűzfal (Brandmauer). Ez a mainstream pártok által felállított fal arra szolgál, hogy az AfD-t távol tartsák a hatalomtól. A német média és a mainstream pártok által szélsőségesnek vélt AfD-vel ennek okán senki nem kíván együttműködni, vagy koalícióra lépni.

Biztonságpolitikai szempontból is érdemes megközelíteni a kérdést. Németország Európán belül az egyik leghatározottabban Oroszország-kritikus ország, ezzel szemben az AfD pragmatikusabb Oroszország-politikát követel, valamint a kapcsolatok újraértelmezését, az északi gázvezetékek újbóli megnyitását. Különösen érdekes helyzetet teremthetne tehát, ha a központi Ukrajna-politikától lényegesen eltérő nézetrendszerrel rendelkező párt kerülne hatalomra. Sajtóinformációk szerint a berlini kormányzat már kidolgozott egy potenciális cselekvési tervet egy AfD-győzelemre. Ebben a forgatókönyvben a központi kormányzat szövetségi kényszert (Bundeszwang) alkalmazhat a tartománnyal szemben, amennyiben az nem hajlandó eleget tenni az ország NATO-vállalásainak (például nem engedi át a fegyvereket, vagy nem támogatja külföldi katonák állomásoztatását). Érdemes azonban megjegyezni, hogy a honvédelem és a külpolitika Németországban kizárólagos szövetségi hatáskör (Bundessache), így egy tartományi kormánynak jogilag nagyon minimális mozgástere van a nemzetközi biztonságpolitikai és katonai kötelezettségek blokkolására.

A választás eredményétől függetlenül a kérdés marad: meddig tartható távol az AfD a hatalomtól, és vajon a vele szemben felállított tűzfal nem hajtja-e a vizet inkább a jobboldali párt malmára? Nem tudjuk, de a választás kapcsán ma este okosabbak leszünk.

 

– Nagy-Bato Jonatán Imre

A Történelmi választás Németországban bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Introduction

The disintegration of the Socialist Federal Republic of Yugoslavia in the early 1990s produced one of the most complex and violent conflict sequences in post–Cold War Europe.

Although the wars of the Yugoslav dissolution are often treated as a single regional crisis, they unfolded in distinct phases, each characterized by different actors, military strategies, and geopolitical implications. The first two phases—the Slovenian Ten-Day War and the Croatian War of Independence—set the structural, military, and political conditions for the subsequent escalation of violence in Bosnia and Herzegovina.

The origins of these conflicts lie in the gradual erosion of Yugoslavia’s federal cohesion after the death of Josip Broz Tito in 1980. Economic decline, hyperinflation, rising unemployment, and regional disparities undermined the legitimacy of federal institutions. Simultaneously, nationalist political elites gained influence in several republics, promoting competing visions of sovereignty and territorial control. By 1990, multi-party elections across Yugoslavia produced governments with sharply divergent political agendas, making the continuation of the federation increasingly untenable.

The Yugoslav People’s Army (JNA), once regarded as a stabilizing force, became increasingly aligned with Serbian political interests. This shift weakened its legitimacy in other republics and contributed to the perception that the federal military apparatus was no longer neutral. As Slovenia and Croatia moved toward independence, the JNA attempted to preserve Yugoslavia’s territorial integrity, but its operational limitations and internal fragmentation quickly became evident.

The following sections examine the first two phases of the Yugoslav dissolution—the Slovenian and Croatian conflicts—through a security-political and military-scientific lens, highlighting their strategic dynamics, operational characteristics, and broader implications for regional stability.

2. Phase: The Slovenian and Croatian Conflicts (1991–1995)

2.1 The Ten-Day War in Slovenia (June–July 1991)

Slovenia’s declaration of independence on 25 June 1991 marked the beginning of armed confrontation between republican forces and the federal military. The JNA launched a limited operation aimed at securing border posts and reasserting federal authority. However, the Slovenian Territorial Defense Forces employed decentralized, flexible tactics, leveraging their familiarity with the terrain and strong local support.

The conflict lasted only ten days and resulted in relatively low casualties. The Brioni Agreement, brokered by the European Community, ended hostilities and paved the way for the JNA’s withdrawal. From a security-political perspective, the Slovenian conflict demonstrated the JNA’s inability to conduct rapid, decisive operations against motivated local forces. It also revealed the reluctance of the international community to intervene militarily at this early stage, relying instead on diplomatic pressure.

The Slovenian phase had two major strategic consequences. First, it exposed the JNA’s internal divisions, as many Slovenian and Croatian officers refused to participate in operations against their own republics. Second, it created a precedent for unilateral secession, encouraging Croatia and later Bosnia and Herzegovina to pursue independence despite the risk of armed conflict.

2.2 The Croatian War of Independence (1991–1995)

The conflict in Croatia was significantly more intense and prolonged. Croatia’s declaration of independence triggered armed resistance from the local Serb minority, supported by the JNA and Serbian paramilitary formations. The Serb-controlled regions, collectively known as the “Republic of Serbian Krajina,” sought to detach from Croatia and maintain ties with Belgrade.

Military Dynamics

The early phase of the war was marked by the JNA’s conventional superiority. Heavy artillery, armored units, and air support enabled Serbian forces to seize large territories. The siege of Vukovar in late 1991 became a symbol of the war’s brutality: the city was almost entirely destroyed after an 87-day siege, and mass atrocities were committed following its fall.

Croatia, initially lacking heavy weaponry and organizational cohesion, gradually built a more capable military structure. By 1993–1994, the Croatian Army had undergone significant modernization, improving command-and-control systems, logistics, and operational planning. International arms flows, covert training programs, and structural reforms contributed to Croatia’s growing military effectiveness.

Turning Points

The decisive moment came in 1995 with Operation Flash and Operation Storm, two large-scale Croatian offensives that recaptured most Serb-held territories. Operation Storm, conducted in August 1995, involved approximately 130,000 Croatian troops and resulted in the collapse of the Krajina entity. While militarily successful, the operation triggered the displacement of more than 200,000 Serbs, raising long-term humanitarian and political concerns.

Security-Political Assessment

The Croatian conflict highlighted several key features of the Yugoslav dissolution:

• the central role of ethnic territorial claims,
• the fragmentation of command structures within the JNA,
• the increasing involvement of paramilitary groups,
• and the limitations of UN peacekeeping missions (UNPROFOR), which lacked enforcement capabilities.

The war also demonstrated that the balance of power could shift rapidly when a previously disadvantaged actor successfully modernizes its military forces. Croatia’s transformation from a poorly equipped force in 1991 to a capable regional actor by 1995 reshaped the strategic landscape of Southeast Europe.

References (APA 7 Style)

Burg, S. L., & Shoup, P. S. (1999). The war in Bosnia-Herzegovina: Ethnic conflict and international intervention. M.E. Sharpe.

Cohen, L. J. (1993). Broken bonds: Yugoslavia’s disintegration and Balkan politics. Westview Press.

Gow, J. (2003). The Serbian project and its adversaries: A strategy of war and peace. Hurst & Company.

Holbrooke, R. (1998). To end a war. Random House.

Judah, T. (2000). The Serbs: History, myth and the destruction of Yugoslavia. Yale University Press.

Lampe, J. R. (2006). Balkans into Southeastern Europe: A century of war and transition. Palgrave Macmillan.

Mann, M. (2005). The dark side of democracy: Explaining ethnic cleansing. Cambridge University Press.

Ramet, S. P. (2006). The three Yugoslavias: State-building and legitimation, 1918–2005. Indiana University Press.

Silber, L., & Little, A. (1996). Yugoslavia: Death of a nation. Penguin Books.

Sudetic, C. (1998). Blood and vengeance: One family’s story of the war in Bosnia. Penguin Books.

United Nations. (1999). Report of the Secretary-General pursuant to General Assembly resolution 53/35: The fall of Srebrenica. United Nations.

Woodward, S. L. (1995). Balkan tragedy: Chaos and dissolution after the Cold War. Brookings Institution Press.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A The First Two Phases of the Yugoslav Dissolution: A Security-Political Analysis of the Slovenian and Croatian Conflicts (1991–1995) bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

From the Battle of Mohács to the Hungarian Revolution and Chernobyl, the year 2026 marks several major military-historical and security-policy anniversaries. These events are not merely subjects of remembrance. Their strategic lessons continue to influence contemporary debates on national resilience, military modernization, alliance politics, and international security.

Why Historical Anniversaries Matter

Historical anniversaries offer more than an opportunity to celebrate victories or commemorate tragedies. They provide a framework for understanding how past conflicts, strategic decisions, and political crises continue to influence the contemporary security environment.

In 2026, several major anniversaries draw attention to critical moments in military and political history. The 500th anniversary of the Battle of Mohács, the 110th anniversaries of key First World War battles, the 70th anniversary of the Hungarian Revolution of 1956, and the 40th anniversary of the Chernobyl disaster all demonstrate how historical events can shape geopolitical developments for decades, and sometimes centuries.

For scholars, policymakers, and security professionals alike, these anniversaries provide valuable opportunities to reassess lessons that remain relevant in an increasingly uncertain international environment.

The 500th Anniversary of the Battle of Mohács (1526-2026)

The Battle of Mohács, fought on 29 August 1526, remains one of the most significant turning points in Hungarian history. During the battle, the forces of King Louis II suffered a decisive defeat against the Ottoman army led by Sultan Suleiman the Magnificent. The consequences extended far beyond the battlefield, ultimately contributing to the fragmentation of the Kingdom of Hungary and reshaping the political order of Central Europe for centuries.

The strategic significance of Mohács lies in its demonstration of how military preparedness, political cohesion, and economic capacity interact during major security crises. Modern historians increasingly emphasize that the defeat was not simply the result of a single military engagement but rather the culmination of long-term structural weaknesses, geopolitical pressures, and resource limitations.

Today, Mohács serves as a powerful reminder that national resilience depends not only on military strength but also on effective governance, sustainable economic resources, and realistic strategic planning.

Further information:

Mohács 500: https://mohacs500.hu
Mohács 1526-2026 Research Group: https://www.mohacs.btk.mta.hu

The 250th Anniversary of the U.S. Declaration of Independence (1776-2026)

The United States celebrates its semiquincentennial in 2026, marking 250 years since the Declaration of Independence. Beyond its national significance, the document helped shape modern ideas of sovereignty, self-determination, and constitutional governance that continue to influence international politics and security.

As strategic competition increasingly focuses on governance models, democratic resilience, and political legitimacy, the anniversary invites reflection on the relationship between democratic institutions and national security.

Security Legacy
Democratic governance
National sovereignty
Constitutional rule
Political legitimacy
Strategic competition between governance models

The 110th Anniversary of the Battle of Jutland (1916-2026)

The Battle of Jutland was the largest naval battle of the First World War and remains one of the most studied maritime engagements in modern military history.

Fought between the British Royal Navy and the German High Seas Fleet in May 1916, the battle produced mixed tactical results. However, from a strategic perspective, Britain maintained its naval dominance and its ability to enforce a blockade against Germany.

Jutland highlighted several themes that remain central to contemporary maritime security:

The importance of sea control.
The growing role of intelligence and communications.
The relationship between industrial capacity and military power.
The significance of strategic outcomes over tactical victories.

As maritime competition intensifies in regions such as the Indo-Pacific, the lessons of Jutland continue to influence naval planning and force development.

The 110th Anniversary of the Somme Offensive (1916-2026)

The Somme Offensive stands as one of the most devastating campaigns of the First World War. The battle produced enormous casualties, becoming a symbol of industrialized warfare and the human cost of strategic attrition.

The campaign also marked a technological milestone through the first significant combat deployment of tanks. Although their initial battlefield impact was limited, tanks would transform land warfare during the twentieth century.

The Somme illustrates several enduring realities of military conflict:

Technological innovation alone does not guarantee victory.
Strategic objectives must align with available resources.
Human factors remain critical despite technological advancement.
Military adaptation often emerges through costly battlefield experience.

In today’s era of autonomous systems, artificial intelligence, and advanced military technologies, the historical lessons of the Somme remain surprisingly relevant.

Romania’s Entry into the First World War

In August 1916, Romania entered the First World War on the side of the Entente powers. While often overshadowed by larger campaigns, this decision significantly altered the strategic balance in Eastern Europe.

The event demonstrates how medium-sized states can influence regional security environments through alliance choices and geopolitical positioning. Such lessons remain particularly relevant today, as many states seek to navigate increasing competition among larger powers.

Romania’s decision reminds us that international security is shaped not only by great powers but also by the strategic calculations of regional actors.

The 90th Anniversary of the Spanish Civil War (1936-2026)

The Spanish Civil War is frequently described as a rehearsal for the Second World War.

Beginning in 1936, the conflict became a testing ground for military technologies, operational concepts, and ideological confrontation. Foreign powers provided support to opposing sides, turning Spain into a laboratory of modern warfare.

Several developments observed during the conflict would later characterize global warfare:

Strategic aerial bombardment.
Large-scale propaganda campaigns.
Foreign military intervention.
Ideological polarization.
Information warfare.

The conflict demonstrates how civil wars can evolve into broader geopolitical confrontations, a phenomenon still visible in several contemporary security crises.

The 75th Anniversary of NATO’s Integrated Cold War Era Expansion (1951-2026)

Although NATO was founded in 1949, 2026 marks roughly three quarters of a century since the alliance began developing the military structures that transformed it into the cornerstone of Western collective defense during the Cold War. NATO remains the world’s most significant military alliance and continues to adapt to challenges ranging from conventional warfare to cyber threats and space security.

Russia’s invasion of Ukraine has renewed attention to deterrence, force posture, and alliance cohesion, making Cold War lessons particularly relevant.

Security Legacy
Collective defense under Article 5
Military interoperability
Nuclear deterrence
Forward defense and resilience
Security cooperation among democratic states

The 70th Anniversary of the Hungarian Revolution of 1956

The Hungarian Revolution of 1956 remains one of the defining political and security events of the Cold War. Beginning on 23 October 1956, the uprising challenged Soviet dominance and briefly raised hopes for greater Hungarian independence before Soviet military intervention restored control.

From a security-policy perspective, the revolution exposed the realities of Cold War geopolitics. Western governments expressed support for the Hungarian people; however, no direct military intervention occurred. The Soviet Union ultimately maintained its control over Hungary through overwhelming force.

The strategic lessons of 1956 remain relevant in contemporary discussions about:

National sovereignty.
External security guarantees.
Great-power competition.
Resistance movements.
Political legitimacy.

The revolution also became an enduring symbol of the struggle for freedom and self-determination throughout Central and Eastern Europe.

Further information:

National Committee of Remembrance: https://neb.hu
1956 Institute Archive: https://www.rev.hu

The 40th Anniversary of the Chernobyl Disaster (1986-2026)

Although not a military event, the Chernobyl nuclear disaster represents one of the most significant security-related anniversaries of 2026.

The explosion at Reactor No. 4 on 26 April 1986 demonstrated that technological failures can create security consequences extending far beyond national borders. The disaster affected public health, environmental protection, economic stability, and political legitimacy for decades.

Chernobyl significantly influenced the development of:

Nuclear safety standards.
Emergency response planning.
Critical infrastructure protection.
International crisis communication.
Environmental security policies.

Today, when discussions about energy security and nuclear power are once again prominent, Chernobyl remains an important reminder that security extends well beyond traditional military concerns.

Further information:

International Atomic Energy Agency (IAEA): https://www.iaea.org
World Nuclear Association: https://world-nuclear.org

The 40th Anniversary of Operation El Dorado Canyon

In April 1986, the United States launched Operation El Dorado Canyon, conducting air strikes against Libya in response to state-sponsored terrorist activities.

The operation became an important case study in the use of military force against non-traditional security threats. It anticipated many of the debates that would later emerge regarding counterterrorism operations, deterrence, and the use of force beyond conventional interstate conflict.

The anniversary highlights how concepts of security have evolved to address increasingly complex threats, including terrorism, organized violence, and hybrid forms of conflict.

Lessons for the Twenty-First Century

While separated by centuries and vastly different geopolitical contexts, the anniversaries of 2026 reveal several common themes:

Strategic Adaptation Matters

States that fail to adapt to changing security environments often face severe consequences.

National Resilience Is Essential

Military power alone is insufficient. Political cohesion, economic strength, social stability, and institutional effectiveness remain fundamental components of security.

Technology Changes Warfare, Not Its Nature

From Ottoman artillery to First World War tanks and modern nuclear technology, innovation consistently transforms military operations. However, strategic decision-making and human judgment remain decisive factors.

Alliances Continue to Shape Outcomes

The experiences of Mohács, Romania in 1916, and Hungary in 1956 all demonstrate the importance and limitations of alliance systems.

Conclusion

The military-historical and security-policy anniversaries of 2026 offer far more than opportunities for remembrance. They provide valuable insights into the enduring dynamics of power, conflict, resilience, and adaptation.

Whether examining the strategic consequences of Mohács, the industrialized warfare of the Somme, the geopolitical realities revealed by the Hungarian Revolution, or the broader security implications of Chernobyl, one conclusion becomes clear: understanding history remains essential for understanding security.

As global competition intensifies and new challenges emerge, the lessons of these anniversaries remind us that while technologies and actors may change, the fundamental questions of strategy, power, and survival remain remarkably consistent.

 

 

A 2026 Anniversaries That Still Shape Global Security Today bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

2026. július 7-8-án Ankarában kerül sor a NATO állam- és kormányfők következő csúcstalálkozójára. A csúcstalálkozó egyben az Észak-atlanti Tanács, a NATO politikai döntéshozatali fórumának az ülését is jelenti. Jelen írás az ankarai csúcstalálkozó globális hátterét és várható döntéseit tekinti át a transzatlanti kapcsolatok kontextusában. 

A NATO más nemzetközi szervezethez viszonyítva viszonylag ritkábban rendez legfelső vezetői szintű találkozókat. A NATO-csúcstalálkozók hosszú ideig többnyire két-három éves időközzel előforduló események voltak. (A NATO-csúcstalálkozók történelmi áttekintését ld. a szerzők korábbi publikációjában.) Ez a tendencia a 2010-es évek végén megfordult: a szövetség vezetői 2017-ben, 2018-ban, valamint 2019-ben is találkoztak. Az Ukrajna elleni orosz agresszió megindulását követően 2022 februárban virtuális értekezletre, majd nyáron Madridban rendes csúcstalálkozóra is sor került. Ezt követően minden évben volt NATO-csúcstalálkozó: 2023-ban Vilnius, 2024-ben Washington, 2025-ben pedig Hága adott otthont. A találkozók sűrűségének növekedését egyértelműen az Ukrajna ellen folyó háború és a NATO válaszai, a kollektív védelmet megerősítő döntések meghozatala, majd végrehajtásuk áttekintése tette szükségessé és indokolttá.

A „Trump-tényező”

A NATO csúcstalálkozói a konzultációs és döntéshozatali funkció mellett szimbolikus és protokolláris szerepet egyaránt betöltenek.

A csúcstalálkozók fő funkciója a közös biztonságot érintő (és a NATO napirendjére tartozó) aktuális kérdések megvitatása, a korábbi döntések végrehajtásának áttekintése, új politikai kezdeményezések elfogadása. Mindez egyfajta teljesítménykényszert is teremt a házigazda és a szövetség szempontjából egyaránt. A vendéglátó szövetséges értelemszerűen emlékezetessé, a házigazda ország-város nevét megörökítő politikát, esetleg hozzá köthető hosszú távú NATO-kezdeményezést szeretne. 

A NATO-csúcstalálkozók helyszínválasztása legtöbbször szimbolikus. A felajánlás önkéntes, a döntés közös – évekre előre. A szervezés felvállalása szimbolikus hozzájárulást jelent a közös teherviseléshez, és jelentős (több tízmillió eurós vagy dolláros) költségeket ró a szervező országra, amely cserébe politikai figyelemben részesül. A napirend meghatározása konszenzusos, de a szervező „igényeit” informálisan figyelembe szokták venni, amely egyúttal a szövetség az adott régió iránti figyelmét is demonstrálja, a NATO „360-fokos” megközelítésével összhangban. A földrajzi rotáció szembetűnő: Madrid, Vilnius, Washington és Hága után a szövetség legkeletibb fővárosa, Ankara következik: (és nem a „kozmopolita” Isztambul, bár ennek vélhetően inkább török belpolitikai okai vannak). A házigazda elvárásai feltételezhetőek. A legutóbbi törökországi NATO-csúcstalálkozóra 2004-ben Isztambulban került sor: ennek legemlékezetesebb döntése a 2003. tavaszi iraki amerikai-brit beavatkozás által a szövetségi kohézión ejtett sebek begyógyítása volt a közös NATO kiképzőmisszió (NTM-I) elindításával, valamint az Öböl-térség országait megszólító „Isztambuli Együttműködési Kezdeményezés” (ICI) elindításával. 

Jelenleg szinte teljességgel kizárható, hogy Ankarában hasonló léptékű döntések szülessenek.

A csúcstalálkozó megrendezésének felvállalásával (amelyért a belső lobbizás évekkel korábban kezdődött) Törökország szerette volna demonstrálni erejét és befolyását, kitekintéssel a közel-keleti háborúra és Izrael regionális felemelkedésére. Az Irán ellen indított amerikai-izraeli háború teljesen keresztülhúzta a török számításokat. Szinte kizárt, hogy az ankarai csúcstalálkozó idejére (a hangzatos amerikai elnöki nyilatkozatokon túlmenő) érdemi konszolidáció történjék, vagy esély mutatkozzon arra, hogy a rendezésben Törökország érdemi szerepet kapjon.

A csúcstalálkozók fontos szerepe a közös politikák áttekintése, esetleges felülvizsgálata. Washington azonban „kiszámíthatóan kiszámíthatatlan”: az elnök napi szintű, akár 180 fokos irányváltásait az adminisztráció felső vezetői is hűen követik. A második Trump-adminisztrációból fájóan hiányzik az a kontrollt és visszajelzést jelentő vezetői kör, akiket az első adminisztrációban a nemzetközi sajtó „a felnőttek a szobában” kifejezéssel jellemzett. Egy NATO-diplomatát idézve: „a NATO-ban jelenleg egy Egyesült Államok formájú lyuk tátong, amelyet egyetlen más tagállam sem képes betölteni”. 

Az európai szövetségesek és Kanada rendkívül óvatosak és (részben az amerikai kollégák informális jelzéseit is figyelembe véve) óvakodnak az elfogadott NATO-politikák megnyitásától és újbóli megvitatásától, hiszen a végeredmény potenciálisan a jelenleginél sokkal kedvezőtlenebb helyzetet eredményezhet (pl. Oroszország megítélése vagy Ukrajna NATO-tagsági perspektívái kapcsán). Mindez tovább gyengítené az amúgy is törékeny kohéziót. 

Újabb összeveszésre, nyílt feszültségre pedig végképp nincs szükség. A NATO részéről hasonló a helyzetkép: a főtitkári kabinet egyértelműen a megúszásra játszik. Mark Rutte főtitkár alapküldetése (amely kiválasztását e posztra is segítette) Trump elnök „kezelése” és a szövetség életben tartása. A főtitkár havi-kéthavi rendszerességű washingtoni látogatásai – „Trump-suttogó” küldetései – ezt a célt szolgálják.

A szövetségesek tűréshatára jelentősen megnőtt a Trump-adminisztráció 2025. januári hivatalba lépése óta. Míg J.D. Vance alelnök 2025 februárjában, a müncheni biztonságpolitikai konferencián (Wehrkunde) elhangzott beszédét pánikreakciók és kollektív önvizsgálat követte, a szövetségesekre kivetett vámok, a Kanadával („51. tagállam”) és Grönlanddal kapcsolatos területi amerikai területi igények, az elnök NATO-ellenes kirohanásai és számtalan egyéb sérelem tükrében a hangulat inkább rezignált. Minden nap új kihívás: a „mi nem haldoklunk, mi így élünk” kelet-európai groteszk életfilozófia a NATO HQ szerves részévé vált. A NATO és a „transzatlanti család” megtanulta elviselni Trumpot, de Tolsztoj sorait idézve „minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan” (Pléh Csaba fordítása).

Az ankarai csúcstalálkozó megtartásában – talán a házigazdákon kívül – senki nem érdekelt. Nehéz kimondani, de a NATO erejét és vezetését hét évtizeden át biztosító ország elnökét a szövetséges országok vezetői közül kevesen akarják személyesen látni. Az iráni háborúval szemben rendkívül szkeptikus és a részvételt (eltérő okokból) elutasító európai országoknak nincs szükségük újabb, személyes konfrontációra a támogatás elmaradása miatt dühös és kiszámíthatatlan amerikai elnökkel még akkor sem, ha ez belpolitikai haszonnal járhat. Vélhetően Trump elnök sem kívánkozik Európába az által lenézett, „papírtigrisnek” titulált szövetségesekhez. 

A szövetségesi konzultációnak – egyúttal a Washingtoni Szerződés 4. cikkében rögzített funkcióként – azonban napi szinten, jó és rossz időben egyaránt, az atmoszférától függetlenül működnie kell. A konzultáció egyik alapvető célja éppen a szövetségesek közötti feszültségek csökkentése, lehetőség szerinti feloldása. Működtetése nem könnyű. Az ankarai csúcstalálkozó mindezért kivételesnek ígérkezik: a transzatlanti kapcsolatok (eddigi) mélypontján kerül rá sor.

Történelmi léptékben egyúttal figyelemreméltó, hogy a NATO belső válságai – a szövetség alapküldetését tekintve meglepő módon – mennyire kötődnek a Közel-Kelethez: 1956 Szuez, az 1967-es és 1973-os háborúk, a 2003-as Irak elleni fellépés, valamint 2026 Irán.

Milyen pozitív napirendet vagy eredményt lehet prezentálni Ankarában? 

A NATO Nemzetközi Titkársága és a tagállamok hónapok óta dolgoznak a csúcstalálkozóhoz méltó és bemutatható kezdeményezés(ek) megtalálásán. Az idő szorít, a politikai mozgástér rendkívül szűk. Az egyik terület értelemszerűen a legutóbbi, 2025. júniusi hágai NATO-csúcstalálkozón a tagállami védelmi költségvetések a GDP 5%-ára emeléséről született döntés végrehajtásának áttekintése lehet. Tekintettel azonban a végrehajtás 2035-ös határidejére (2029-re, azaz a Trump-adminisztráción túlra tervezett „áttekintéssel”), átütő eredmények nehezen lesznek bemutathatóak. Jóllehet 2025-ben valamennyi tagállam elérte a 2014-es walesi csúcstalálkozón rögzített 2%-ot, ez az érték 2026-ban akár csökkenhet is a globális gazdasági folyamatok hatásainak következtében. Mindehhez szervesen kapcsolódik a nemzeti többletforrások konkrét védelmi képességekké konvertálása a közös képességfejlesztési célokkal összhangban, a transzatlanti ipari és védelmi együttműködés fejlesztése.  Hasznos lenne a mélyebb eszmecsere a NATO sokat emlegetett „európai pillérének” megerősítéséről és az európai szerepvállalás növeléséről (burden shifting) a kontinens biztonsága kapcsán. Az Ukrajna támogatása melletti elkötelezettség megerősítése mellett a globális, ámde az euroatlanti térség biztonságát közvetlenül érintő témák is kínálnák magukat.

Az amerikai elnök kiszámíthatatlansága és a fentebb leírtak miatt azonban nem lehet tervezni. Az első Trump-ciklus a NATO szempontjából csaknem katasztrofális két brüsszeli csúcstalálkozójának (2017 és 2018) tükrében érthető az óvatosság bármilyen témakör kapcsán – hiszen az amerikai elnök bármit felhozhat (részletesen ld. Jens Stoltenberg korábbi főtitkár On My Watch emlékiratában ).

Az Irán elleni katonai akcióval kialakult térségbeli helyzet és ennek globális biztonságpolitikai és gazdasági következménye a „fehér elefánt” az ankarai ülésteremben. Egy NATO-keretű fellépés szinte teljességgel kizárható, de néhány szövetséges ország ad hoc jellegű részvételével zajló tengeri tevékenység elindítása – a Hormuzi-szoroson történő szabad áthaladás biztosítására a nemzetközi joggal összhangban – elképzelhető.

A NATO-csúcstalálkozók alkalmat nyújtanak arra, hogy a tagállamok közös kommünikében rögzítsék a külvilág felé is releváns döntéseket, illetve fejtsék ki álláspontjukat a NATO-t, vagy szélesebb értelemben vett biztonságukat érintő kérdésekről. A stratégiai kommunikáció mellett a kommüniké a belső policy-k rögzítésének is fontos eszköze. Rövidebb formája a tömörebb, néhány bekezdéses deklaráció, bár akad példa a kettő egyidejű kiadására is (különösen akkor, ha túl hosszúra sikerül a kommüniké és szükségesnek látszik egy tömör, a közvélemény számára olvashatóbb közlemény kiadása is). Részletes kommünikét legutóbb 2024-ben, Washingtonban sikerült elfogadni, 2025-ben Hágában rövid deklaráció született. A rövid közlemény nem hátrány, ugyanakkor jelzi mind napirendet, mind pedig a konszenzusra esélyes témák körét.

A fentiek alapján jelenlegi helyzetet a „csak essünk túl a csúcstalálkozón baj nélkül” kollektív várakozás jellemzi. A helyzet e téren hasonlít 2019-hez, amikor a NATO 70. éves születésnapját gyakorlatilag észrevétlenül ünnepelte. A londoni állam- és kormányfői „vezetői találkozónak” (amelyet éppen a várakozások kezelése érdekében hivatalosan nem is neveztek csúcstalálkozónak) sajátos hátteret adott Macron francia elnök néhány héttel korábban adott, nagy vihart kiváltó „a NATO agyhalottá válik” interjúja az Economistban. 

Jóllehet a hágai csúcstalálkozó deklarációja jelezte, hogy Törökország után a következő NATO-csúcstalálkozónak Albánia adhat otthont, ennek idejét nem rögzítette. Jelen pillanatban valószínűsíthető, hogy 2026-ot követően az európai szövetségeseknek „nem lesz sürgős” újabb csúcstalálkozó. Akárcsak az első Trump-adminisztráció idején, a 2019-es londoni találkozót is csak 2021-ben követte teljes csúcstalálkozó Brüsszelben – immár Biden, az év januárjában hivatalba lépett amerikai elnökkel. Nem zárható ki, hogy a következő „teljes” csúcstalálkozóra csak 2029-ben kerül sor Albániában. Amennyiben a világpolitikai események ezt szükségessé teszik, az állam- és kormányfők virtuális módon, védett csatornán is tanácskozhatnak, miként tették ezt 2022. február 25-én, az orosz invázió másnapján.

A Várakozások az ankarai NATO csúcstalálkozó előtt bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Introduction

North Macedonia is a small country of 1.8 million people in the Western Balkans, a region that has proven to be an important source of foreign fighters joining the ranks of the Islamic State, often taking their families with them. It is also one of the few places, where governments have actively repatriated their citizens following the end of the Caliphate. Amongst the Western Balkan states, North Macedonia and Kosovo stand out as they have not only allowed women and children to return but men too, and in some cases actively brought them home, a step considered socially and politically unfeasible in most European countries. However, North Macedonia suffers deep socio-economic divides along ethnic and religious lines, combined with weak and underfunded governmental institutions often not equipped to carry out adequate rehabilitation and reintegration. These conditions can bring about a number of challenges that can have long-term social and security implications regarding repatriated, but not adequately rehabilitated and reintegrated returnees. These challenges are explored below.

North Macedonians in Syria and Iraq

It is estimated that between 143-150 North Macedonians travelled to Syria and Iraq to join the Islamic State and possibly other terrorist groups. Most of these were men, but at least ten women have also left. As with most European countries, return was possible to North Macedonia at the start of the conflict, before the official establishment of the Caliphate in June 2014, without legal consequences. In line with European practice, North Macedonia criminalized people participating in conflicts outside of the country’s territory with a change in the country’s Criminal Code in September 2014. Since then, this charge brings with it a prison sentence of at least five years.

However, it does not seem to apply for women, as their participation in any conflict would be difficult to prove given their role being restricted once in Syria. In other European states, such as the Netherlands, Germany, France or Belgium, alternatively, women were charged with recruitment, providing financial support, inciting others to travel or simply being members of a terrorist organisation. In some cases, women who joined the Islamic State were subject to cumulative prosecution, whereas they were prosecuted for core international crimes, including for their involvement in (sexual) slavery as a crime against humanity.1 Despite these alternative possibilities and examples of other countries, women have not been prosecuted in North Macedonia for their affiliation with and travel to the Islamic State.

A policy of repatriation, rehabilitation and reintegration

The North Macedonian government adopted its National Plan for Reintegration, Resocialization and Rehabilitation of Returnees for Foreign Armies and Members of their Families (Women and Children) in June 2020. In line with its obligations stemming from this National Plan, the government has taken an active role in repatriating its citizens from Syria and Iraq. Contrary to most European states, North Macedonia has actively brought back not only women and children, but men too. In addition to those who returned voluntarily at the beginning of the conflict, the government has carried out three separate waves of repatriation between August 2018 and July 2021, resulting in the return of 11 men, eight women and 14 children. Together with those who returned voluntarily, the total number of returnees as of 2025 was 102, according to governmental sources.

Based on the North Macedonian government’s own reporting, as of 2025, 76 returnees (it is assumed that all are men) have been prosecuted, while 11 men were at that point still incarcerated (four of whom have since likely been released). The minimum prison sentence handed down for participating in a foreign conflict is five years, the maximum sentence received by a foreign fighter returnee was, as of 2023, 18 years: a combined sentence of eight years for spreading Islamic State propaganda in addition to a ten-year prison sentence for participation in a foreign army and recruitment. Nine men who were released during the course of 2023/2024, and an additional 26 women and their family members have undergone rehabilitation and reintegration by the end of 2025.

Women, as they do not face prosecution, have the possibility to enter rehabilitation and reintegration upon arrival. However, this is voluntary. Rehabilitation and reintegration, of both men and women, is led by the Centres for Social Work (CSW) together with members of civil society. There are 30 CSWs, one in most cities, working under the Ministry of Social Policy, Demography, and Youth. They are responsible for carrying out services of social protection, including assisting with the rehabilitation and reintegration of not only those returning from Syria and Iraq, but also of those formerly incarcerated. The CSWs, in partnership with civil society organisations (CSOs), carry out home visits, psychological assessments and aid in a wide range of everyday tasks, such as informing returnees of their rights, assisting with finding housing or work, and maintaining contact with the schools of the children.

Civil society organisations, such as the Macedonian Center for International Cooperation (MCIC), take on additional responsibilities in the rehabilitation and reintegration or returnees. They work not just with the returnees themselves, whether still incarcerated or post-release, but also their family members, as well as those who have never left for Syria and Iraq. Civil society actors provide a safe space for individuals who might be untrusting of state institutions, and act as a bridge between those undergoing rehabilitation and state services. Though women are not prosecuted and therefore in the eyes of the law are considered innocent, it does not mean that they do not constitute a risk to both society and those who work with them. Returnees are therefore monitored by the Agency for National Security, as well as the police who carry out risk assessments to determine the possible risk they pose.

Challenges

1. Returnees and those who have never returned

Due to the government’s commitment to the repatriation of fighters and their family members, there are relatively few North Macedonians who remain in the former territories of the Caliphate, whether actively fighting, imprisoned or in detention camps. According to latest estimates by the government, five North Macedonian men remain actively fighting in the region, while another four are imprisoned in Syria. In addition, approximately four adults (likely all women) remain in camps with an unknown number of children. Interestingly, one North Macedonian has also risen to the rank of Colonel in Syria’s new army: Abdul Samrez Jashari is a designated terrorist and previously was the leader of Xhemati Alban, a predominantly ethnic Albanian militant group that played a role in overthrowing Syrian President Bashar al-Assad’s regime in December 2024.

While the risks associated with possible unwanted returnees entering the country undetected are therefore low, those who have been repatriated and have served their sentences in the past couple of years remain a threat if not rehabilitated properly. As mentioned earlier, participation in rehabilitation and reintegration programmes while in prison and after release is entirely voluntary, and state capacity to carry out these services and to monitor all returnees and their family members is limited. While repatriation is commendable, as it assumes the state takes responsibility for its own citizens, without compulsory, structured and sustained rehabilitation efforts, returnees will continue to pose a security risk at home.

The ideology of the Islamic State remains popular and continues to inspire the formation of cells who actively aim to recruit new members and plan to carry out attacks. Recently, a group of five residents of the capital, Skopje have been charged with publicly calling for and encouraging the formation of a terrorist group based on the ideology of the Islamic State. Previously, a similar cell in the city of Gostivar has also been dismantled. Members of this group planned to carry out terrorist acts against civilian targets and public facilities.

2. Connections to international networks in the region and beyond

Enabling the formation of these cells is the interconnectedness of North Macedonian groups with those of its neighbouring countries. Albania and Kosovo both gave home to a high number of foreign fighters in Syria and Iraq, with around 140 Albanians and between 355-446 Kosovars leaving to fight for the Islamic State. While Albania has only repatriated women and children, Kosovo has been actively repatriating all its citizens. The number of returnees, as well as the religious, ethnic and linguistic overlaps between these countries allow for the quick spread of ideas and people.

One of the most prominent North Macedonian recruits, militant leader turned Salafi2 imam, Rexhep Memishi, who fought in Syria and was arrested in 2016 and sentenced to seven years for recruiting for the Islamic State, has a strong influence across the region. Prior to his arrest, Memishi lectured in Kosovo, from where he was eventually banned due to his radical teachings. Freed in 2023 after serving his sentence, the Albanian ethnic has built up a sizeable social media following not only in his home country, but across other Albanian speaking communities in Albania and Kosovo. Though he is not allowed to actively preach in North Macedonia, other imams in his orbit could likely be influenced by his radical teachings.

Finally, segregation between different ethnic groups (Macedonians and Albanians in the case of North Macedonia) and by extension Christians and Muslims, continues to fuel ethno-nationalist sentiments as well as resentment towards one another, easily exploited by radical groups regardless of the ideology. These tensions as well as the difficult socio-economic situation of some disadvantaged groups make it easier for foreign influence to set foot. Concerns regarding the growing influence of “foreign strains” of Islam, such as political Islam spread by Turkey or the Wahhabi strain3 of Islam exerted by Saudi religious, cultural and social institutions have been present since the 1990s and have grown in recent years.

3. Women who remain radicalised and their children

As mentioned earlier, in North Macedonia, and across the region with a few exceptions, women have not been prosecuted for travelling to Syria and Iraq, for joining the Islamic State, for potentially recruiting other women to do so or for carrying out other activities in the name of the Caliphate influenced by its ideology. Contrary to other European countries, they have also not been subjected to cumulative prosecution for core international crimes or for domestic offences such as child neglect for taking their children to an active war zone. Women returning to North Macedonia are therefore not only under less scrutiny than those who return to Western Europe, but have fewer opportunities to engage in organised rehabilitation and reintegration, as participation in those options presented to them remain voluntary.

This approach fails to acknowledge the multi-dimensional role women can have from harmless victims to willing perpetrators, offenders or even potential security threats. Though returning women are monitored by state services, a lack of state-led, compulsory, long-term rehabilitation programmes for women would enable a better control over the future of returnees. The lack of such programming for women has far-reaching implications for their children as well. Without adequate long-term assistance it is difficult to assess not only whether women remain radicalised (or even actively recruiting), but also to evaluate the environment their children grow up in. Children are rightly so considered victims of this situation, but without adequate programming can turn into perpetrators in the future.

4. Lack of sustainable government investment in P/CVE

In North Macedonia, a strong network of CSOs exists that carry out preventing and countering violent extremism (P/CVE) programming, among them rehabilitation and reintegration. In lieu of adequate national and local state-led programming, often these organisations assume responsibilities for which they might not have the adequate capacity, funding and legal obligation to do so. Many of these CSOs are active in all three stages of P/CVE4 and carry out a wide range of activities with limited capacity. Due to the lack of governmental support, these organisations are heavily dependent on foreign funding, which not only runs out at the end of each project cycle, hampering sustainability and forward planning, but can be guided by foreign interests. Local government at the same time remains underfunded and understaffed to carry out such activities and to build up experience for future P/CVE programming, such as rehabilitation and reintegration.

Conclusions

Contrary to many other European states, the North Macedonian government has recognised its responsibility in repatriating all its citizens from the battlefields of Syria and Iraq, not just women and children. As a result, very few North Macedonian’s remain in the former territory of the Islamic State and in detention camps where conditions are dire, as most have returned to their home country. While men face prosecution, women are encouraged to enter rehabilitation and reintegration programmes, the participation in which remains voluntary. Such programmes are also heavily reliant on civil society involvement and foreign funding, with most national and local governmental actors lacking the commitment and resources to actively engage with this vulnerable group of individuals. Repatriation, while a step in the right direction, is only efficient as long as it is followed up by sustainable efforts of state-led rehabilitation and reintegration programming. It is not enough to bring people home, if then there is no follow-up plan to make sure they return to society, and do not constitute a security threat in the future.

Footnote

1 Cumulative prosecution or cumulative charging refers to (a) charging multiple distinct crimes based on the same underlying act(s), with the charges presented cumulatively rather than alternatively; (b) prosecuting various acts separately as terrorist offences, core international crimes and other national offences (e.g. travelling to the conflict zone for the purpose of terrorism and the war crime of pillaging or outrages upon personal dignity). Genocide Prosecution Network (2025), p. 8.

2 Salafism is an ultra-conservative, puritanical movement within Sunni Islam that advocates for the return to a pure, unadulterated form of Islam, whose authenticity is exclusively located in the Qur’an, the Sunna and the example of the salaf (early ancestors). Salafism seeks to decontaminate Islam from culture and politics and provides a univocal manual to live one’s life according to strictly defined Islamic principles. Inge, A. (2016)

3 Wahhabism is a religious ideology and movement stemming from the 18th century territory of what is today Saudi Arabia, where it remains the most prominent form of Islam practiced. Wahhabism is considered to adhere to the original, therefore correct interpretation of the general Islamic doctrine, therefore it is often characterized as the most extreme or conservative strain of Sunni Islam. In the literature, the terms Wahhabi and Salafi are often used interchangeably as synonyms, but Wahhabis are also considered a „special orientation within Salafism”, the form Salafism has taken in Saudi Arabia. Its main difference from Salafism relates to legal matters. Inge, A. (2016) and Iliev, A. et al. (2022), p. 190.

4 P/CVE efforts can generally be divided into three main stages: primary, secondary and tertiary. Primary prevention is targeted at eliminating the “breeding grounds” for radicalisation and addressing its root causes. These measures are generally aimed at those at risk of radicalisation, i.e. those who might not be radicalised yet. Secondary prevention is more individually oriented and is focused on the individuals already radicalised or on the verge of radicalising, but who have not yet committed an offence. Finally, tertiary prevention targets the violent behaviour itself, aimed at individuals who have gone down the road of radicalisation and have possibly committed a criminal offence as well. The objective of this stage is disengagement from violent behaviour and rehabilitation and reintegration into society. Gielen, A. (2020), p. 67.

Additional readings

Foreign Terrorist Fighters Knowledge Hub

Genocide Prosecution Network (2025). Cumulative prosecutions of foreign terrorist fighters for core international crimes and terrorism-related offences: An analysis of selected jurisprudence, Eurojust. https://www.eurojust.europa.eu/publication/cumulative-prosecutions-foreign-terrorist-fighters-core- international-crimes-terrorism-related-offences

Gielen, A. (2020). Cutting through Complexity, Evaluating Countering Violent Extremism (CVE), Amsterdam University Press, Amsterdam

Herbach, M., Mehra, T., Renard, T. (2024). Female Jihadis Facing Justice: Comparing Approaches in Europe – Managing Female Violent Extremist Offenders in Europe: A Data-driven Comparative Analysis, International Centre for Counter-Terrorism (ICCT). https://icct.nl/sites/default/files/2024- 02/Female%20Jihadis%20Facing%20Justice.pdf

Iliev, A., Grizhev, A., Petrovski, A. (2022). Ideology of modern Wahhabism. Security Horizons, 3(7), 189- 200.https://www.researchgate.net/publication/372376133_IDEOLOGY_OF_MODERN_WAHHABISM

Inge, A. (2016). The making of a Salafi Muslim woman: Paths to conversion, Oxford University Press USA

Kursani, S. (2018). Salafi pluralism in national contexts: the secular state, nation and militant Islamism in Kosovo, Albania, and Macedonia, Southeast European and Black Sea Studies, 18(2), 301–317. https://www.tandfonline.com/doi/full/10.1080/14683857.2018.1474548

Shtuni, A. (2022). The Western Balkans: Repatriated Foreign Terrorist Fighters, Sentencing Trends, and Security Considerations, Program on Extremism at George Washington University. https://extremism.gwu.edu/sites/g/files/zaxdzs5746/files/Western-Balkans- Repatriation_Shtuni_September-2022.pdf

A Repatriation without Rehabilitation? The Case of North Macedonian Foreign Fighters bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

 

Bevezető gondolatok: Törökország

A címben szereplő ország történelme sok kapcsolódási pontot mutat. Fekvése szerint kiemelt stratégia szerepet tölt be. Vallási szempontból a világvallások határvonalán fekszik. Törökország transzkontinentális állam – kisebb része Európában, nagyobb része Ázsiában található. Földrajzi helyzete miatt geostratégiai szempontból fontos ország. Alapfelvetésként jelentkezik – és a téma aktualitását, jelentőségét is adja – ,hogy Törökország két kontinens, Ázsia és Európa határán fekszik, mindemellett ezen  elhelyezkedése határozza meg leginkább jellegét. Nemcsak földrajzi, hanem több tekintetben is „választóvonalbeli” helyzete miatt kiemelkedő fontosságú, így kulturális, térbeli tekintetben is egyaránt európai és ázsiai jelleggel, karakterekkel is rendelkezik. Törökország területe több mint 780 000 km² , földrajzilag, térben is valóban összekötő „híd” Közel-Kelet és Európa, illetve Oroszország és Közép-Ázsia között, hiszen ugyanazon ország területén fekszenek a földrajzi határvonalak. Bár a területek között egyértelmű a kulturális különbség, mégis Törökországot gyakran az európai kontinens részeként emlegetik. Ennek ellenére Törökországot földrajzilag nem tekintik Európa részének, de történelmét és kultúráját számos szál köti össze az „öreg kontinenssel”, és ami talán a legfontosabb, az ország (sokáig, egészen az utóbbi pár évben vett fordulatig) minden erőfeszítéssel arra törekedett, hogy Európa része legyen. Törökország híd Európa és Ázsia között, amely stratégiailag fontos az Európai Unió számára, mint például a Balkán, a Kaukázus, a Közel-Kelet felé történő nyitás, expanzió kapuja. Ebből a helyzetből született az úgynevezett „török kérdés”. A fő kérdés e tekintetben a vallási-kulturális különbségekből és egymás identitásának kölcsönös elismeréséből fakadó problémák leküzdése, leküzdhetősége. (Kabasakal – Bodur, 2002) Az EU két legfontosabb alapelve az, hogy minden ország, továbbá minden ember egyformán megérdemli a megbecsülést, tehát az egyén jogainak (egy ország autonómiájának) fontossága univerzális tényező, így mindenki egyénileg dönthet vallása és meggyőződése felől. A másik a kultúrák elismerése, egyenlőségük, a közösségek hagyományainak fontossága, a multikulturális Európa képe. A nyugati egyéni értékek azonban nem valósíthatók meg a kollektivizmuson alapuló iszlámban. A kérdés az, hogy mennyire érvényesül a török társadalomban ez a pre-modern társadalmi felfogás, mennyire tipikus, mennyire jellemzi a konfliktus-helyzet a tradicionalizmus és a modernitás között? Fontos kérdések ezek, hiszen a Nyugat-Európában tanult, szocializálódott, (kiképzett) nyugatias törökök, vagy más néven hívott fehér törökök mellett, akik a múlt nagy kormányzói, vezetői voltak, van egy második, szegény, vallásosabb úgynevezett fekete török réteg is a vidéken, amelyre nyugati értelemben vett fejletlen(ebb) társadalmi rendszer igaz. A világi hagyományok és az Atatürk-reformok azonban nem hagyták teljesen változatlanul ezeket a területeket sem, de a társadalom továbbra is identitásproblémákkal küzd. Csak azok az átfogó reformok segítenek, amelyek csak az elmúlt években kezdődtek meg. Kemal Atatürk féle „újjáéledés” óta kétségtelen, hogy Törökország a közeledést és a nyugathoz való csatlakozást választotta, avagy tűzte ki célként. Igaz ez amiatt is, mivel a Török Köztársaság megalakulása óta radikális lépéseket tett ebbe az irányba (egy sor reform, amelyet az írás megváltoztatása, az állam és az egyház szétválasztása, a jogrendszer és a „politikai szféra nyugatosítása” követett). (Huntington, 1981)

Törökország politikai irányultsága (még ha nem is a demokratizálódása) és a Nyugat érdekei találkoztak. A második világháború végével és a kétpólusú világrend megjelenésével Törökország geostratégiai helyzete felértékelődött és ugyanolyan jelentősen áll ma is, a Közel-Kelet kiemelkedő stratégia fontossága miatt. Ez a térség a világ gazdasági érdekeit kiszolgáló nyersanyagbázis (főleg olaj) egyik legfontosabb színtere. Az ország földrajzi elhelyezkedése miatt (Európa-Ázsia-Közel-Kelet, a Földközi-tenger és a Fekete-tenger szorosának metszéspontjában) nyilvánvalónak predesztinálta, hogy tagja legyen a NATO-nak, és az is, hogy később a közös piacra felé törekedett, vagyis az Európai Unióba való tagságra pályázott (ebben a tekintetben megoszlanak a vélemények a múlt idő használatát illetően). A NATO-ba történő felvétele zökkenőmentesen zajlott, mivel katonai téren Törökország elkerülhetetlen tényező (napjainkban is a világ egyik legnagyobb létszámú szárazföldi hadseregével rendelkezik). A hatvanas évek elején (1963) pályázott már az EU-tagságra, azonban (teljes) tagsága még mindig késik, és a jövő vész a csatlakozás lehetséges időpontja, hiszen az immáron fél évszázada tolódik. Paradox módon Törökország – az egyetlen nem EU-tagországként – több mint tíz éve már teljes vámunióval csatlakozott az Európai Unióhoz. Így transznacionális vállalatai a nyugat-európai gazdasági integráció résztvevőjeként hatalmas piacával (több mint 80 millió ember) kölcsönös előnyöket nyújtanak egymásnak az árukereskedelem, a tőkemozgások és a szolgáltatások terén. Gazdasági szempontból, vagyis a maastricht-i kritériumok vonatkozásában az országban a nyugati elemzők szerint is minden rendben van, de más téren továbbra is bizonytalan Törökország politikai elfogadottsága és befogadása a nyugati demokrácia közösségébe (teljes EU-tagsági státusz megszerzése). Törökország évtizedek óta küzd a válságok, a fellendülés és a hanyatlás ciklusai között (mind gazdasági, mind pedig a politikai demokratizálódás terén). 1923 óta minden kormány lobbizik a modernizációért, de a valóságban hosszú ideje egy kis gazdasági-politikai elit van hatalmon. A legjelentősebb változás az 1980-as években kezdődött, de csírái sokkal korábban megtalálhatók a török társadalomban. A kemény vonalas koalíciók sokáig összhangban működtek a kormányok hatalmi erejével. (Kaya – Kentel, 2004) Ma azonban a gazdasági modernizáció már elvált politikai modernizációtól, vagyis a demokratizálódástól. A kormány és a hadsereg megerősödött, Erdogan hatalma megkérdőjelezhetetlen. Törökország évtizedek óta nyitott az Unió előtt, és egyben kapu is a nyugat felé. Ha ez a kapu bezárul, az ország elkerülhetetlenül kelet felé sodródik, kénytelen megerősíteni az iszlám világgal fennálló kapcsolatait, annak minden külső és belső politikai következményével együtt.

Fontos megjegyezni, hogy a geoökonómia a gazdaságnak és az erőforrásoknak a politikai, időbeli és térbeli tanulmányozását jelenti. A tárgya a gazdaság és a politika közötti összefüggés – nem általánosságban – és feltételezi a területi (földrajzi) szemléletet, hiszen az ilyen vizsgálat mindig konkrét régióra, országra, esetleg országok szövetségére értendő. A geoökonómia pedig a geopolitikából alakult ki. Akárcsak a geoökonómia, a geostratégia is a geopolitika egy szakterülete. Tulajdonképpen a nemzetközi kapcsolatoknak és a külpolitikának kifejezetten földrajzi interpretációjáról van szó, vagyis arról, hogyan korlátozza, informálja, befolyásolja a népesség, az infrastruktúra, a termőföld, az éghajlat, a vízrajz, a domborzat, az ásványkincs és a nyersanyag a politikai és a katonai tervezést. Mint minden stratégia, a geostratégia is azt szolgálja, hogy a cél eléréséhez meg lehessen találni a legmegfelelőbb eszközöket. A geostratégia tárgya ilyen szempontból az, hogy egy terület (legyen az kistérség, régió, ország, vagy országcsoport) erőforrásait (népesség, infrastruktúra, termőföld stb.) hogyan lehet, hogyan kell felhasználni bizonyos geopolitikai célok eléréséhez. (Bernek, 2018a)

A térség és a vizsgált országok több globális ütközőzóna határán fekszik, ahogyan azt az alábbi ábra is szemlélteti: toXXroXXk

Forrás: http://journal.iag.ir/article_55776_e06faac07ea95f3e4289580ed8f0ac04.pdf

Kiemelném Bassam megállapítását, miszerint a 2001. szeptember 11. óta éles szemléletváltással és fókuszba helyezve mutatják be a nyugati szerzők a dzsihád és a keresztes hadjáratok viszonylatát, illetve kiemelik annak időszerűségét, akár iszlám, akár keresztény szempontból. Azonban a legfontosabb kérdés ma az, hogy a két civilizáció képes lesz-e békés együttélésre, vagyis, a civilizációk békéjére a 21. században. A történelem azt a tanulságot nyújtja, hogy a Nyugat és az iszlám közeledése csak akkor lehetséges, ha a vallás és a politika szigorúan el van választva egymástól. Az iszlám világ és Európa között mindig híd volt, amely ésszerűség talaján állt, mondhatnám az volt malterja, és soha nem a vallás és a politika összefüggésein keresztül, e kettő egyidejű megjelenése mindig dzsihádhoz vagy keresztes hadjárathoz vezetett. (Bassam, 2003: 10)

Alkalmazott módszer

A cikk írása során a témát leíró jelleggel kívántam feldolgozni, mivel az téma rendkívül komplex és így empirikus adatelemzés sem lehetséges. Módszernek a tartalomelemzést és a szakirodalom feldolgozást alkalmaztam. Az empirikus kutatási technikák ún. beavatkozás-mentes típusát láttam célszerűnek. A beavatkozás-mentes vizsgálatok nagy előnye, hogy a kutatást a vizsgált probléma realizációjától kellő távolságra, a folyamatokba való beavatkozás lehetőségét kizárva végzi az adatgyűjtését. A tartalomelemzés az adatgyűjtésnek olyan technikája, amely során információgyűjtést és elemzést végezhetünk könyvekből, folyóiratokból, sajtóból, rádióból, televízióból. A tartalomelemzés során a megfigyelési egységeim egybe estek az elemzési egységeimmel, vagyis az adatgyűjtés során társadalmi produktumotokat, legtöbbször különböző dokumentumokat “kérdeztem” empirikus adataim forrásaként. Az elemzendő dokumentumok között egyaránt volt írásos, auditív vagy audio-vizuális hordozón rögzített formában megjelenő forrás. Ennek megfelelően módszeremet elsősorban közlések elemzésére használtam, például elemzésem tipikus tárgyai az internetes hírközlések, a statisztikai adatközlések, az különböző témát érintő szakkönyvek, egyéb publikációk voltak.

A környező térség jellemzése: a Balkán és a Közel-Kelet

Ezzel kapcsolatban érdemes utalni rá, hogy a ’90-es években összeomlott két szövetségi rendszeren alapuló állam-alakulat is, a Szovjetunió és Jugoszlávia. Az előbbi összeomlása nem volt oly pusztító hatású a térségre, mert volt egy centripetális, gravitációs erő, amely csillapította a hatást. Azonban az utóbbiban ott működött a Balkán felgyülemlett pusztító ereje (nem hiába illették régebben e térséget a „puskaporos hordó” névvel), amelyet akkor is csupán térségi, regionális problémának tekintettek. Tibi Bassam professzor – az új tudományterület, amely az iszlamológia néven ismert kiemelkedő alakja – ennek a folyatnak eredményeként írja le a helyzetet, és elemzi a kiváltó okokat, így pedig kiemeli, hogy az oszmán örökséget mind a mai napig jól érzékelteti, és ez az egyik legszembetűnőbb megnyilvánulása is az körülbelül 8 millió balkáni muszlim, amely ebben a közegben folyamatos, feszült konfliktushelyzetben éli mindennapjait. Az oszmán korszak balkáni szakemberei és kutatói egyetértenek abban, hogy az Oszmán Birodalom összeomlásának egyik kiváltó oka az európai nemzetiség megjelenése és a világ nemzetállamokra való felosztása volt. A Balkánon ez a jelenség sokkal összetettebb, tekintettel a nyelvi és vallási bontásokra. A balkáni nemzeti identitás és nacionalizmus e két meghatározó tényezőjének működése ebben a térségben sokkal veszélyesebbek a választóvonalak mentén. Vagyis a mai napig kézzelfogható az oszmán örökség. A szakértők – Bassam szerint – jól ismerik a helyzetet, így különösen a bosnyákok, a koszovói albánok és más balkáni államok közötti konfrontálódás által okozott súlyos problémák miatt. A muszlim csoportok, az ortodox és katolikus keresztények – a békés hangú, de lényegében újdonságokat nem tartalmazó politikai prédikációkon túl – nem képesek egymás megbecsülésére. Az oszmán örökségből fakadó etnikai és vallási konfliktusokat nem lehet kezelni a NATO gyakorlataival. Jellemzi a helyzetet, a teljes vallási „megtisztításra” törekvés, ezáltal követte a szerbek által végrehajtott szörnyű etnikai tisztítást a koszovói albánok etnikai tisztítása, meg kell jegyezni, hogy nem kevésbé utálatos bosszúval. A dzsihád és az új keresztény hadjáratok előszelének korában, kapujában élünk. (Bassam, 2003: 135)

Mindezt megerősíti a 2008 utáni gazdasági és pénzügyi válság örvénylése Európában. Ennek eredményeként a Földközi-tenger, a mediterrán medence ismét a figyelem középpontjába került. Portugáliától Görögországig hatalmas népmozgalom alakult ki a válság társadalmi következményeinek felszámolására, veszélyeztetve a kormányokat és a közbiztonságot. A Földközi-tenger északi partján a krízis-sorozat alakult ki, a medence legdélebbi részén viharos formában tört ki ugyanez. Az arab tavasznak nevezett jelenség, amely korábban Tuniszból eredt, már Szíriába érkezett, ahol a dzsihádnak nevezett szent háború polgárháborúvá vált. Megjegyzendő, hogy ezen arab társadalmak strukturális szempontból nagyon különböznek egymástól. Bizonyos helyeken a diktátorok súlyos teherként ülnek népük nyakán, és társadalom által hálózatilag szervezett családi klánok ereje tartja fenn hatalmukat, de máshol ugyanezen szerveződés általános stabilitást kölcsönöz. Meg kell említeni az iszlám szerepét is, amely meghatározza a dzsihád politikai jelenségként felfogható jellegét- az Iszlám Testvériség mozgalma vagy felekezeti ellenzék síita-szunnita jelensége nem mosható egybe. A NATO beavatkozása például csak Kadhafi líbiai vezető hatalmát törte meg, de meghagyta a lázadó erők számára a többi konfliktust, és nem rendezte a törzsi vitákat sem. Még mindig vannak olyan helyek, ahol a fegyverek napjainkban is dübörögnek, és a véres dzsihád-mozgalmaknak, mészárlásoknak ártatlan áldozatai vannak. (N. Rózsa, 2015)

Mindazonáltal a közel-keleti harcok közül a legerőszakosabb a jelenleg is zajló szíriai háború. Tartósságát az ellentétes felek mögötti erőviszonyok és érdekellentétek biztosítják, táplálják a háború tüzét. Oroszország, az USA és Kína áhított „hataloméhséggel” bír, illetve Irán az iszlám szíriai ágának domináns helyzetét igyekszik támogatni a régióban. A szíriai háború immár Törökország, az egyik legerősebb muszlim állam határai mentén zajlik. Törökország már katonai jelleggel is beavatkozik az eseményekbe, bár korábban fő álláspontja a beavatkozás-semlegesség volt, de ennek több oka is van. A polgárháború elől Szíriából tömegesen távozó menekültek nagy számban keresnek menedéket Törökország területén (mely jelenséget és földrajzi helyzetét előszeretettel használja ki Törökország a nemzetközi politikai nyomásgyakorlásra céljai elérése érdekében). A polgárháborúban harcoló erők a síita-szunnita konfliktus alapján helyezkednek szembe egymással. Törökország a szunnita felekezet otthona, míg Aszad szíriai elnök az iráni síita többség mögött áll. Törökország a legerősebb katonai hatalom a NATO délkeleti szárnyában. Mindemellett Törökországot a NATO-ba és Németországba az Európai Unióba emigráló nagyszámú török migráns munkavállalók érdekeinek képviselete képviseli az Unióban, amelynek kapuján a törökök régóta kopogtattak, de még azóta sem kaptak bebocsátást.

A csatlakozási folyamat (kísérletek) jelentős és merőben új kihívást jelent az Európai Unió számára, mert a csatlakozással először haladnák meg határai Európa földrajzi határait. Ezenkívül a keresztény Európa államai közé egy laicista, de mégis alapvetően más állam is belépne a tagjai közé. Az időhúzás azonban nagyon sok veszélyt jelent, veszélyeket, amelyek túlmutatnak Európa határain. Az Unió bizonytalansága és aggodalma ahogy egyre hosszabb ideig fennáll, úgy jelentkezik annál erősebben az euroszkepticizmus Törökországban. Ez utóbbi azonban erősítheti a veszélyes trendeket, mivel a radikális iszlám felerősödésének már számos jele van. Ha ez a folyamat megerősödik, az aggodalmak növekedésével növekszenek az európai aggodalmak, ez tovább erősítheti az iszlámot, ami csak ismét árthat a csatlakozási folyamatnak. Így végül egy negatív visszacsatolási folyamat, egy visszatérő spirális trend újabb és újabb impulzusokat kaphat fel, amelyek végül Törökországot erősen kelet felé fordítják. Tulajdonképpen ezt láthatjuk és tapasztalhatjuk napjainkban, érezhetjük jelenünkben. Magyarország e tekintetben a „keleti nyitás” által is jó közvetítő lehet, hiszen szomszédunk Horvátország belépését is hatásosan mozdította elő, amely a belépést követő gazdasági kapcsolatok mind szorosabbá fűzése okán „kifizetődő”, gazdasági szempontból igen előnyös döntés volt számunkra.

Európa a keleti világ célpontjává vált, elsősorban az afrikai arab és muszlim népek kivándorlása okán, és a magas életszínvonal és szociális biztonság biztosítása által. A törökök számára ez geostratégiai helyzetükből adódó „ütőkártya” rendkívül fontos, és egyaránt hatalom, de óvatos, taktikus használtra is sarkalja őket. Az EU-s kapcsolatok tekintetében nagyon fontos Németország és Merkel számára Törökország, egy hálózati alapú geopolitikai játékban, hiszen Törökország nem része az arab népek nagy családjának, elsősorban az iszlám vallás köti össze ezzel a „családdal”. Európa számára azonban a Közel-Kelet és a muszlim többségű államok között a legkorszerűbb államok közé sorolható, sok tekintetben hasonlóságot mutat az európai államokhoz, így pedig híd Európa és a muszlim világ között. Törökország közvetítő szerepe már az új német kormány keleti politikájának is az alapja. Itt vannak az új külpolitikai stratégia lehetőségei, amelyet a magyar kormány is az EU elképzeléseinek keleti nyitásaként hirdetett meg, hiszen a törökök szintén a híd szerepét törthetik be az Eurázsia térségében egyre jelentősebb (főleg a volt szovjet utódállamokból létrejött) türk országok vonatkozásában is. (Bernek, 2013) Az Európai Unió és Törökország közötti együttműködés elkerülhetetlennek látszik. Ami ezt beárnyékolja, az a görög-török kapcsolat, ami bár 1999 óta sokat javult, de a ciprus-i helyzet még mindig kényes. Továbbá az EU stratégiai koncepciója biztonságpolitikai problémaként említi az Európai Unió energiafüggőségét. Ebből a szempontból látható, hogy Törökország – a hosszú távú stratégia szerint – csatlakozása elkerülhetetlen lesz, többek között mert a török katonai és hatalmi „hatókör” a közel-keleti gazdag területekre is ki terjed. A válságterületeken keresztül Irak-Törökország, Türkmenisztán-Irán-Törökország olajvezetékek is jelentőségteljesek, vagy egyre inkább azzá válnak. A régió stabilitása az Európai Unió számára – az energiaellátás biztonsága miatt – létfontosságú, és Törökország érdeke is. (Buharali, 2004: 107)

Törökország: iszlám, demokrácia, gazdaság

A törökök először a kis-ázsiai térségben 6. században bukkantak fel. A türk nevű etnikai csoportok ősei Közép-Ázsiában éltek, 550 körül, az első török állam is itt alakult ki. Ezek a türk birodalmak 700 körül már kiterjedtek az Aral-tótól Mandzsúriáig. Harminc évvel később az Orkhon mentén alakult ki az Ujgur Birodalom. 1300 körül a bizánci határok mentén kelet felől török ​​törzsek kerültek hatalomra ekkor alapította meg államát I. Oszmán, akiről a későbbi birodalom is kapta a nevét. Azután az Oszmán Birodalom az évszázadok alatt világbirodalommá nőtte ki magát. Története 150 éve kapcsolódik a magyar történelemhez. 1683-ban az oszmán-török csapatok kudarcot szenvedtek Bécs sikertelen ostroma miatt, amely az Oszmán Birodalom zsugorodásához vezetett. A katonaság szerepe azonban továbbra is kulcskérdés volt, mivel hagyományosan mind a társadalomban, mind a politikában erős pozíciót tölt be, ezért nehéz napjainkban is a polgári ellenőrzést biztosítani a hadsereg felett. Paradox módon a modern Törökországban a hadsereg történelmi szerepéből adódóan a „katonai ellenőrzés” a demokratikus elvek garantálásának eszköze volt a civil társadalom felett. (Falus, 2018) Valójában értelmetlen lett volna az ezzel ellentétes, idegen folyamat, mivel a korábbi időszakokban a hadsereg beavatkozása egyértelműen pozitív volt. Ma pedig a kemal-i elvek letéteményese. A kérdés azonban az, hogy ez a konzervativizmus összeegyeztethető-e a mai európaiasítással. A hadsereg beavatkozásai és az ellenőrzési funkciói beszűkültek, visszaszorultak, de ma is – a Nemzetbiztonsági Tanács átalakulása óta – , ez a politika és a gazdaság egyik legfontosabb közvetlen befolyásoló tényezője. Ez azt jelenti, hogy Törökország gazdaságának közel egytizedét uralma alatt tartja, a mindenkori kormány, amelyet minden más hatalmi artikulációnak figyelembe kell vennie.

A modern Törökország története 1922-ben kezdődik. Ebben az időben szüntették meg a szultánságot és a vallási értelemben jelentős kalifátust (az iszlám világ utolsó kalifája, tehát Mohammed utóda az török szultán volt). Az országgyűlés 1923-ban kikiáltotta a köztársaságot. Musztafa Kemal útján elindult a gazdasági, társadalmi modernizáció. Az ország fővárosa Isztambul helyett Ankara lett. 1930-tól Kemal (Attatürk) bejelentette az állam és az egyház szétválasztását, valamint a belső és külső béke elvét. Az elv – az ethatizmus – szerint az állam aktívan részt vesz a gazdasági életben, és gazdaságilag teljesen független a világ többi részétől. A kormány bejelentette a földreformot (amelyet nem hajtottak végre), és államosította a legfontosabb iparágakat és közlekedést. Az állam és az egyház szétválasztásával a feudális-klerikális hatalmi gyakorlatokat megtörték. Az egyházi bíróságokat és iskolákat bezárták. Az 1928-as alkotmánymódosítás értelmében az iszlám már nem volt államvallás. Megszűnt a ruha-viselési tilalmak viselése, a nőknek már nem kellett arckendőt viselniük. Törökország modernizációja azonban ezzel még nem ért véget. (Balázs, 2009)

Kemal Ataturk lerombolt egy muszlim teokratikus államot, és létrehozott egy modern polgári köztársaságot. Politikája, államépítő tevékenysége a mai napig szól. Azonban az iszlám világ számos állama továbbra is teokratikus. A modernizáció globalista folyamatához képest a világ állapotát a megismétlődés fenyegeti. A pán-iszlám törekvések a fundamentalista, teokratikus állam helyreállítására egyre felerősödnek. Ennek négy alapvető oka van egy szerzőpáros szerint, mégpedig:

1. A modernség erőszakos felhangjai által okozott ellenállás.
2. A gazdasági átalakulás torzulásai elmélyítették a társadalmi konfliktusokat.
3. Az 1950-es évek óta konzervatív elképzelések és a hagyományok betartásának szokása.
4. A nyugati hatalmak (elsősorban az USA) politikája démonizálja az iszlám vezetőket, és dicséretet mond a gyarmatosítás módszereiről a megsemmisült államokban, így a muszlim államokat degradálttá teszi. (Ziauddin-Zafar, 2005: 158)

A radikális Iszlám Állam köré szerveződő érdek-közösségek (illetve kevésbé radikálisan, de más államok is) igyekeznek visszaállítani az iszlám törvényeket a Sariah szabályait, a politikai hatalmat részben vagy egészben a hű és iszlamista mozgalmak vezetői gyakorolják. Az így létrejöhető forma a szigorú, fejletlen és szélsőséges állam, amely az iszlám és a Korán tanításával szemben álló értékeket is képviseli, és annak erőinek nevében cselekszik. (Arany et al., 2016) Az önjelölt iszlám államokat az uralkodó osztály, a törzsi vezető családok vagy a hadsereg már nem tudja féken tartani, így jelentős gazdasági pusztítást okoznak. Egy kézzelfogható és válságra hajlamos régióban Törökország közel-keleti „béketeremtő potenciálja” azt bizonyítja, hogy az egyetlen muszlim ország, amelynek jó kapcsolatai vannak Izraellel, bár ez a tény fokozza a surlódásokat az arab országokkal. (Ziauddin-Zafar, 2005: 159)

Törökország egy erős politikai mozgalommal is rendelkezik az arab tavasz néven. A kormány élén Erdogan miniszterelnök nehéz helyzetben volt. 2001. augusztus 14-én újjáalakította pártját az Igazság és Fejlődés Pártjában. Török rövidítés AKP. A párt számít azon középosztály-beliek szavazataira, akiknek társadalmi felemelkedését és az urbanizált területekre áramlását a muszlim értékrend kísérte, és amelyek a kezelhetetlen modernitás képében az iszlám identitás és az Európai Unióhoz való csatlakozás harmonikus illeszkedésében hisznek. A párt elutasítja az iszlám címkét, és nem hivatkozik a vallásra – hangsúlyozza a gazdasági liberalizmust, valamint az állam és a társadalom szuverenitását – nagyobb demokráciát követel, de mégis hiányzik a szekularizmus, az emberi jogok nyilatkozata és az emberi jogok európai egyezményének elfogadása programjukból. Erdogan a választási győzelem után az európai fővárosokban tett utat (így járt Budapesten is), ezzel azt sugallta, hogy támogatja a társadalmi mobilitást, illetve lágyítani kívánja az Európához való hozzáállást, és törekszik rá, hogy részt vegy Törökország a kontinensek egyesítésében, illetve a belső konfliktus (a világi és vallási középosztály) rendezésében. (Gilles, 2007: 597-600)

Az iszlám világ elfogadásának ellenzői azonban gyakran kifejezik az EU keresztény jellegét, az iszlám éket az európai értékek és a török erőfeszítések között. Törökország azonban a világ fejlett országainak csoportjába tartozik, a Morgan Stanley őket feltörekvő piacok közé sorolja. Visszatekintés a múltra: A második világháború után az ország jelentős támogatást kapott az Egyesült Államoktól a Marshall-terv és a Truman-doktrína alapján; ugyanakkor a NATO, az IMF és az OECD tagja lett. Ennek köszönhetően a háború utáni években a politikai és gazdasági rendszerek liberálisabb menete is érvényesült. Többpártrendszert hoztak létre, és a Demokrata Párt 1950-es hatalma ismét napirendre tűzte az iszlám kérdését, mert a párt nagyrészt a vallásos vidéki parasztságra hagyatkozott. A demokraták a mezőgazdasági ágazat támogatására helyezték a hangsúlyt, nem pedig a korábbi ipari fejlődésre. Törökország dinamikus gazdasága a modern ipar és kereskedelem, valamint a hagyományos mezőgazdaság keveréke. A magánszektor erőteljesen és gyorsan növekszik, de az államnak nagy szerepe van az iparban, a pénzügyekben, a közlekedésben és a távközlésben. A legfontosabb iparág és legnagyobb exportőr a textilipar, amely szinte teljes egészében magántulajdonban van. A globalizációs folyamat azonban más-más módon érintette a különböző területeket. A nyugati területek gyorsan növekedni kezdtek, ahol az iparosodás mértéke még mindig jóval magasabb volt, és a regionális különbségek tovább nőttek. A régió gyorsan iparosodott, de túlságosan függővé vált az isztambuli központtól. (Göl, 2009) A fenti pillanatkép statikus képet ad a török gazdaságról, de ez sikerek és kudarcok sorozata, dinamikus egyvelege, egyfajta hullámvasút, ahogyan jelenleg tapasztalható, mivel az Erdogan által – a 2017. április 16-án kezdeményezett népszavazás óta – az elnök és a török kormány nagyobb hatalommal bír az árfolyam-ingadozás és a török gazdaság növekedési üteme meghatározásában, de ez jelentős költségvetési teher is. (Berk – Sebnem, 2017) Jelenleg nem lehet meghatározni, hogy a siker vagy a kudarc újabb korszaka jön-e el a közel 100 éves sorozatban.

Erdogan diplomáciai félelmei a pán-iszlamizmustól gyakran hatástalanok. Törökország óvatos, próbál kis és apró lepésekkel közelíteni Európa, Nyugat felé. Csatlakozott a nemzetközi szervezetekhez. Az IMF, a NATO tagja, tagja az OECD-nek és az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferenciának. A török muzulmánok, az AKP Párt és az Erdogan megpróbálja megtalálni a módját a vallás és a modern állam összeegyeztetésére, valamint egy olyan közös identitás kialakítására, amelyet minden török állampolgár elfogad – a szunnita, az alavita, az ateista és a kurd is.

A nagy kapcsolatok miatt meg kell említeni, hogy az Oszmán Birodalom a XIX. A 19. században fenyegette a háborús vahabita államot. A vahhabita szekta egyesítette a sivatag és a sztyeppék arab törzseit a szent háborúban. (Világtörténelmi enciklopédia, 2008: 931) Ez a történelmi lépés rányomta bélyegét az arab és török kapcsolatokra. De azt is ki kell emelni, hogy Törökország már nem kerülhető meg, nem „Európa beteg embere”. A megváltozott közel-keleti helyzet, Törökország regionális felértékelődése a török ​​külpolitika komoly manőverezésre kényszerül. Egyrészt biztos, hogy érdekei nem mindig esnek egybe az amerikai érdekekkel, de Washington továbbra is kiemelt biztonsági területként kezeli a területet.

Törökország gazdasági szerepe

Törökország geostratégiai helyzetét nagymértékben gazdasági helyzete, gazdasági indikátorai adják, illetve külkereskedelmi, nemzetközi kereskedelmi pozíciói. Ennek prezentálására összefoglalóan néhány adat a legfontosabb indikátorokra vonatkozóan:

2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017 2018 GDP (milliárd USD) 771,9 832,5 874,0 950,6 934,2 859,8 863,7 852,7 771,4 Egy főre jutó GDP (USD) 10672 11336 11707 12519 12096 10949 10821 10514 9370 Egy főre jutó GNI (USD) 10430 11230 11870 12510 12560 11960 11180 10900 10420 GDP növekedési üteme (%, év/év) 8,5 11,1 4,8 8,5 5,2 6,1 3,2 7,5 2,8 Ipari termelés növekedési üteme (%) 11,9 19,1 4,8 10,3 5,5 5,0 4,6 9,2 0,4 Infláció (fogyasztói árak, %) 8,6 6,5 8,9 7,5 8,9 7,7 7,8 11,1 16,3 Termék- és szolgáltatásexport (milliárd USD) 157,8 185,3 206,8 211,7 222 200,7 189,7 211,2 227,7 HDI (Emberi Fejlettségi Index) 0,743 0,759 0,765 0,781 0,792 0,800 0,800 0,805 0,807 GCI (Globális Versenyképességi Index) 59,4 60,7 61,2 63,6 63,6 63,8 62,5 63,1 61,6

A gazdasági pozíciók indikátorai 2010 és 2018 között

Forrás: http://data.worldbank.org/country/turkey

Gazdasági mutató 2020 2021 2022 2023 2024 2025               Népesség (millió fő) 83,4 84,1 85,0 85,3 85,5 85,8 GDP (milliárd USD) 732 835 923 1 138 1 357 1 593 Egy főre jutó GDP (USD) 8 775 9 922 10 864 13 334 15 866 18 562 GDP (milliárd EUR) 639 709 880 1 052 1 254 1 406 Egy főre jutó GDP (EUR) 7 664 8 420 10 360 12 326 14 667 16 381 GDP (milliárd TRY) 5 142 7 434 15 326 27 091 44 587 63 021 Nominális gazdasági növekedés (%) 16,8 44,6 106,2 76,8 64,6 41,3 Reál GDP-növekedés (%) 1,8 11,8 5,4 5,0 3,3 3,6 Belföldi kereslet változása (%) 8,1 6,8 4,7 8,5 2,4 4,8 Magánfogyasztás változása (%) 3,6 15,6 16,3 10,4 4,3 4,1 Kormányzati fogyasztás változása (%) 2,8 4,2 4,5 2,3 −0,8 0,8 Állóeszköz-beruházások változása (%) 6,9 7,2 4,4 7,3 2,7 7,0

Törökország főbb gazdasági mutatói

Forrás: https://www.focus-economics.com/countries/turkey/

Törökország dinamikus piacgazdaságát egyre inkább az ipar és a szolgáltató szektor táplálja, bár a munkahelyek 25%-át még mindig a hagyományos mezőgazdaság adja. Az 1984 óta tartó privatizáció nyomán az állami részvétel csökkent az iparban, a bankszektorban, a közlekedésben és a távközlésben, így a középosztálybeli vállalkozók bővülő rétege ad lendületet a gazdaságnak, a hagyományosan kiterjedt textil- és ruhaipar mellett más szektorokban is. A gépkocsi-, építő- és elektronikai ipar szerepe egyre fontosabb, Törökország exportjában jelentősége túl is nőtt a textiliparon. 2006 májusa óta megkezdődött a Baku-Tbilisi-Ceyhan olajvezeték működése, amely akár napi 1 millió hordó olajat is szállíthat a piacra. Több gázvezeték-projekt is útnak indult, hogy a közép-ázsiai földgázt Európába vezesse Törökországon keresztül, ahogyan az alábbi térkép is szemlélteti: Dok4

Forrás: https://www.independent.co.uk/news/world/europe/battle-for-oil-eu-rsquo-s-hope-to-bypass-russian-energy-may-be-a-pipe-dream-891499.html

Miután Törökország súlyos pénzügyi válságon ment keresztül 2001-ben, egy IMF program részeként pénzügyi és fiskális reformokat hajtottak végre. (Keyman – Koyuncu, 2006) A reformok megerősítették az ország gazdaságát, és bevezetésük után a gazdaság 2008-ig gyorsan növekedett, átlagosan évente 6%-kal. A világgazdaság rossz helyzete és a szigorú költségvetés miatt 2009-ben a GDP csökkent, de Törökország jól szabályozott pénzügyi piacai és bankrendszere átlendítette az országot a globális pénzügyi válságon. A recessziót követően 2010-re az export visszaállt a normális szintre, és a GDP növekedése 8,5%-ra gyorsult. A 2010 és 2017 közötti időszakban átlagosan 5 százalékkal erősödött a török gazdaság, amelynek egyik fő hajtóereje az építőipar volt. A 2019-es éves GDP-növekedés 0,9%-ra csökkent a 2018-as 2,8%-hoz képest. Törökország gazdasági teljesítménye a 2020-as évektől visszaesett, magas az infláció, de folyamatosan javul. A befektetések terén is jól teljesít az ország, míg 1984-2002. között 15 milliárd dollárnyi külföldi befektetés érkezett az országba, 2003-tól 2018-ig 209 milliárd dollár, 2019-től napjainkig több mint 100 milliárd dollár. Törökországban több mint 65 ezer külföldi cég működik. A török export pl. 2020-ban 171,1 milliárd USD-t tett ki, amely 5 év távlatához képest közel 20%-os novekedést jelent. Törökország legfontosabb exportpartnerei Németország, az Egyesült Királyság, Olaszország, Irak és az USA. Azonban viszonylag magas a folyó fizetési mérleg hiánya, a monetáris politika bizonytalansága, és a szomszédos országokban érzékelhető politikai nyugtalanság sebezhetővé teszi a gazdaságot, mely így a befektetők instabil bizalmától függ. A török gazdaság problémái és azok orvoslásának szükségessége már a 2018. júniusi előrehozott elnök- és parlamenti választások előtt is nyilvánvalók voltak, így az új kormány megalakulását fokozott várakozások előzték meg. Az elnöki rendszerre történő átállás első konkrét fejleményei azonban nem nyugtatták meg a piacot, ami a líra árfolyamának folyamatos esésében mutatkozott meg. A helyzetet csak tovább rontotta az Ankara és Washington közti ellentét, amely amerikai gazdasági szankciók formájában is megjelent. A gazdasági csúcstárcát vezető Berat Albayrak – aki egyben Erdogan elnök veje – a piacokat a gazdaság és a pénzügyi rendszer  szerkezeti átalakításával igyekezett nyugtatni, a jelentősebb nyugati partnerek meggyőzése érdekében aktív diplomáciai látogatásokba kezdett, ezzel is azt igazolva, hogy a török gazdasági problémái saját erőből aligha oldhatók meg. Ankara jelentős mértékben ki van szolgáltatva a külföldi befektetők és általában a nemzetközi pénzvilág jóindulatának. A 2018-as devizaválság 15 éves csúcsra, több mint 25 százalékra hajtotta fel a pénzromlás éves összevetésű ütemét. Erdoğan elnök a 2018-as választások előtt is állandó nyomást gyakorolt a török jegybankra, annak monetáris politikája miatt. Elsősorban a magas alapkamat miatt (részben gazdasági, részben vallási okokra hivatkozva), mely véleménye szerint visszaveti a gazdaság teljesítőképességét. A 2018. októberi csúcsról lassan mérséklődni kezdett az infláció egyszámjegyűre váltott a növekedési ütem, ez már 5 éve fennáll.  A török monetáris politikának trendjét szemlélteti az alábbi ábra: Dok

Forrás: https://www.focus-economics.com/country-indicator/turkey/inflation/

A 2018/19-es török gazdasági válság következtében megugrott a munkanélküliség 13-14%- ra. Ez azt jelenti, hogy ma hivatalosan kb. 4,4 millió török munkaképes korú keres állást. Törökországban viszonylag lassan indult terjedésnek a koronavírus-járvány, de 2020. áprilisában lendületet vett a fertőzések számának emelkedése, ami a már eddig is gondokkal küzdő török gazdaságot még mélyebbre taszíthatja. A járvány elkerülhetetlen hatásai – turizmus eltűnése, kisebb gazdasági aktivitás – egy eleve rossz állapotban lévő Törökországot érnek el: a török líra két éve szinte szünet nélkül gyengül, magas az államadósság, a devizatartalékok apadnak, a munkanélküliség pedig már januárban, a járvány kitörése előtt is 14%-on állt – és várhatóan tovább növekszik. Az autó- és elektronikai ipar esetében már most érzékelhető a visszaesés. Jelentősen csökkent Törökország áruforgalma fontos kereskedelmi partnereivel: Kínával, Olaszországgal és a a keleti országokkal is. Ugyanakkor egyes vélemények szerint az exportorientált török gazdaság számára a szükséges válságmenedzselésen túl hosszabb távon még előnyös változások is történhetnek, így például még növelheti is exportját, illetve erősítheti gazdasági pozícióit az Európai Unió irányába is. A koronavírus-járvány óta ez már érzékelhető mindenekelőtt a török textilipari exporttevékenység területén, és folyamatosan növekszik az európai kontinensről érkező megrendelések száma az acél-, vegy- és építőipari területen is.

Legfontosabb exportpartnerek Törökország exportjának 51,8%-át a következő országok importőrei vásárolták meg: Németország (a teljes török export 8,1%-a), Egyesült Királyság (6,1%), Egyesült Államok (6%), Olaszország (4,8%), Irak (4,5%), Franciaország (4,1%), Spanyolország (3,8%), Egyesült Arab Emírségek (3,4%), Románia (3,1%), Hollandia (3%), Oroszország (2,5%) és Lengyelország (2,4%). Kontinentális megközelítésben vizsgálva 2025-ben Törökország exportjának érték alapján 58,4%-a európai országokba irányult, míg 23,8%-át ázsiai importőrök vásárolták meg. Emellett Törökország exportjának további 8,5%-a afrikai országokba került. (2025) Legfontosabb exporttermékek járművek, gépek (számítógépek is), vas és acél, műanyag, vas, acél- és műanyag termékek, ruházati termékek és kiegészítők, elektromos gépek és berendezések, drágakövek és nemesfémek, ásványi üzemanyagok (olaj is) Export 171.1 milliárd USD (2019) és 273.1 milliárd USD (2025) Import 200,7 milliárd USD (2019) és 365,4 milliárd USD (2025) Legfontosabb importpartnerek Törökország importjának 62,4%-a a következő országokból származott: Kína (a teljes török import 13,6%-a), Oroszország (11,6%), Németország (8,2%), Egyesült Államok (4,9%), Svájc (4,31%), Olaszország (szintén 4,31%), Franciaország (3,5%), Dél-Korea (2,81%), Spanyolország (2,78%), Egyesült Arab Emírségek (2,65%), Egyesült Királyság (2%) és India (1,7%). Kontinentális megközelítésben vizsgálva 2025-ben Törökország teljes importjának értéke alapján több mint fele (50,9%) európai országokból érkezett. Az ázsiai kereskedelmi partnerek a teljes import 37,4%-át biztosították, míg Észak-Amerikából a behozatal 6,2%-a származott. (2025) Legfontosabb importtermékek ásványi üzemanyagok (olaj is), gépek (számítógépek is), elektromos gépek és berendezések, vas és acél, nemesfémek és drágakövek, műanyag és műanyag termékek, járművek, szerves vegyi anyagok, gyógyszerek, orvosi felszerelések

A külkereskedelem főbb jellemzői a 2019-es évben

Forrás: http://www.worldstopexports.com/turkeys-top-10-exports/ és http://www.worldstopexports.com/turkeys-top-10-imports/

A magyar-török gazdasági kapcsolatok szerződéses és intézményi feltételrendszere kiépült, a két ország között számos megállapodás van érvényben: gazdasági együttműködési, a beruházások kölcsönös ösztönzéséről és védelméről szóló, környezetvédelmi, állategészségügyi, polgári és kereskedelmi jogsegélyről szóló, közúti fuvarozási és légügyi. A gazdasági, az energetikai, a műszaki-tudományos és a mezőgazdasági együttműködést az érintett szakmai szövetségek és vállalatok bevonásával működő tárcaközi bizottságok segítik. A Törökország és az Európai Unió között 1996-tól működő vámunió feltételrendszere alapján az ipari és a feldolgozott mezőgazdasági termékeink ipari hányada teljes körű vámmentességet élveznek. Egyes mezőgazdasági termékek piacra jutását az 1998-ban hozott, 2006-ban módosított Társulási Tanácsi határozat könnyíti. A szolgáltatásokra és a közbeszerzésekre a vámunió nem vonatkozik. Törökország európai uniós tagságáról 2005 októberében kezdődtek meg a tárgyalások, ami az integrációs és harmonizációs folyamat révén a kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok feltételeit tovább javítja. Törökország földrajzi elhelyezkedéséből adódóan gazdasági és kereskedelmi (főleg áruforgalom és logisztikai tekintetben) kiemelt jelentőséggel bír. Törökország számára Magyarország az Európai Unió tagországaként jó lehetőséget biztosít az 500 milliós piacra történő belépésre. A magyar kormány által meghozott befektetésösztönző intézkedések jelentős potenciált hordoznak magukban a török vállalatok számára főként a logisztika, az építőipar és az IT területén.

A magyar-török külkereskedelem áruszerkezete (millió USD): Dok2

Forrás: KSH

Összefoglalás

Úgy tűnik, hogy Törökország jelentős modernizációja ellenére sok nehézséggel szembesül a világpolitikában. Több etnikumú állam. Az iszlám fundamentalizmus veszélyezteti a fejlődés előrehaladását. Törökországnak barátokat kell találnia az Európai Unió azon országai között, amelyek kevésbé bizalmatlanok iránta, mint például Magyarország, amely külkapcsolatait szorosabbra fűzte az országgal az elmúlt években. Ebben a törekvésben Németország mellett Magyarországot tekintik a keleti nyitási politika mellett elkötelezett államnak a törökök. Hazánk számára fontos az Erdogan-kormánnyal kötött multilaterális, elsősorban gazdasági megállapodások sora. A jövőre nézve, Törökországban a politikai konszolidációra várva, hazánk készséges és segítőkész társa maradt a közös történelmi, geneológiai gyökerekkel rendelkező „rokon” nemzet oldalán az EU felé vezető úton. A Törökországgal folytatott diplomáciai együttműködésünk akkor is nagy siker lehet az európai külpolitika számára, ha Törökország EU-ba történő felvétele eredményeként megrendülne az iszlám és a kereszténység közötti civilizáció és vallási konfliktus által.

Törökország EU-csatlakozása az iszlám elfogadásának kérdésén múlik. A törökök csatlakozásának késedelmét, valamint politikai, gazdasági okait nagyobb valószínűséggel befolyásolja az ország muszlim vallása (mint gazdasági teljesítménye): az Unió ugyanis elkezdett megájt parancsolni egy kulturálisan sokszínű entitás létrejöttének, különös tekintettel a már a határain belüli konfliktusokra. A boszniai háború az Európában élő muszlim etnikai csoportokra is felhívta a figyelmet. A Balkánon sok országban vannak muzulmánok, főleg Albániában, Bosznia, Macedóniában és Koszovóban (főleg albán), valamint Bulgáriában (török) kisebbségek, amelyek a Boszniához hasonló etnikai-vallási konfliktusok gyökerévé válhatnak. Ennek az országnak az integrációja és a már nyugaton élő török, muszlim lakosság integrációja válhat a keresztény Európa és az Unió jövőjének kulcskérdésévé. Magyarország történelmi múltja miatt szinte minden történelmi tapasztalattal rendelkezik ezen a téren. (Balázs, 2015)

A második hidegháborús korszaka már érzékelhető, főként az Egyesült Államok és az iszlám fundamentalisták között, és jelentős gazdasági és stratégiai szerepet játszik a feltörekvő Törökországban. Ankara befolyása az arab világban és a volt Szovjetunió iszlám államaiban egyre erősödik, Izrael szerepe pedig felértékelődik a növekvő török katonai és politikai nyomás alatt. Fontos látni, hogy a népesség növekedésének drámai csökkenése a fejlett országokban, különösen Európában, jelentős kulturális, gazdasági és társadalmi változásokat hoz, és átszervezi a bevándorlási politikát. A keleti nyitás alapvetően jelentős, mivel az országoknak szükségük van a lakosságra, megkezdődött a verseny a munkaerőért. Egy érdekes elméletre hívnám fel a figyelmet, amely közelebb hozná Magyarországot a törökök rokonaival. Ez az úgynevezett Intermarium-elmélet. (Chodakiewicz, 2012) Az Intermarium egyelőre csak fogalom, de szövetséggé válhat a V4-ek növekvő politikai súlyával és Magyarország bevonásával, amely a globális hatalom támogatását élvezi, és amely a határt képezi Oroszország és Európa között – Friedman véleménye szerint. (Friedman, 2017) Az Európai Unió azonban gyanakszik a kelet-európai országok közötti egyre szorosabb kapcsolatokra, ami újabb magyarázat lehet Lengyelország és Magyarország kemény brüsszeli kritikájára. Az „Intermarium” jövőbeli tagállamai, Szlovákia kivételével, nem tagjai az euróövezetnek. Másrészt nagyon jól képzett és olcsó munkaerővel rendelkeznek, és gazdaságilag Európa legdinamikusabb része. Ez a terület – írja Friedman – megkérdőjelezi az európai gazdaságot uraló nyugati gazdasági hegemónia helyzetét az 2050-es évekre.

Az iszlám és a nyugati világ viszonya a 21. század gazdasági és politikai kérdése. A vallások közötti tolerancia, a kölcsönös elfogadás politikája lehet az egyetlen mód a béke biztosítására a jövőben. A vallási bezártság, az intolerancia megnehezítheti és megakadályozhatja a következő évszázadokban bekövetkező globális problémák komplex megoldását. Törökország és a török politika felelős az iszlám világ és a Nyugat közötti közvetítésért, amelyet akár Magyarország is elő tud mozdítani. A geopolitikai, geostratégiai és gazdasági helyzete miatt, ha Magyarország „kapu”, akkor Törökország lehet az „egyensúlyi mérleg nyelve”. A két nagy civilizáció (iszlám-keresztény, nyugat-kelet) világpolitikai helyzetében meghatározó lehet a vizsgált ország a civilizációk konfliktusai és sorsát illetően.

Írta: Dr. Cseh Balázs

 

Felhasznált irodalom jegyzéke:

• Arany, Anett – N. Rózsa, Erzsébet – Szalai, Máté (2015): Az Iszlám Állam Kalifátusa. Az átalakuló Közel-Kelet. Osiris Kiadó-Külügyi és Külgazdasági Intézet, Budapest
• Balázs, Judit (2009): Törökország Kelet és Nyugat között. Nyugat-magyarországi Egyetemi Kiadó, Budapest-Kairó. pp. 378
• Balázs, Judit (2015): Geopolitical Priorities – Turkey and the Balkans. Regional And Business Studies 7 : 2 pp. 15-25.
• Bassam, Tibi (2003): Keresztes háború és a dzsihád. Az iszlám és keresztény világ. Corvina Kiadó, Budapest
• Berk, Esen – Şebnem, Gümüşçü (2017): A Small Yes for Presidentialism: The Turkish Constitutional Referendum of April 2017, South European Society and Politics, 22:3, pp. 303-326
• Bernek, Ágnes (2013): Az atlanti erőtérből az eurázsiai erőtérbe?: Magyarország a 21. század többpólusú világában GEOPOLITIKA A 21. SZÁZADBAN III : 4 pp. 11-34.
• Bernek, Ágnes (2018a): Közép- és Kelet-Európa a 21. század geopolitikai/geoökonómiai stratégiáiban. A 20. század Nyugat és Kelet közötti ütközőzónájáról a 21. század eurázsiai hídtérségéig Budapest, Magyarország : Akadémiai Kiadó (2018) , 200 p.
• Bernek, Ágnes (2018b): Hazánk keleti nyitás politikája és a 21. századi geopolitikai stratégiák összefüggései KÜLÜGYI SZEMLE 17 : 2 pp. 122-144.
• Buharali, Can (2004): Turkey’s Foreign Policy towards EU Membership. Turkish Policy Quarterly Fall, Istambul
• Chodakiewicz, Marek Jan (2012): Intermarium: the Land between the Black and Baltic Seas. Nee Brunswick (U.S.A) – London (U.K.), pp. 567
• Falus, Orsolya (2018): Ottoman domination in the Balkans: a model for being together and complete yet remaining different. 2nd Balkans Meeting: History, Culture and Identity, (Ankara, 2018. május 30-31.)
• Friedman, George (2017): “From the Intermarium to the Three Seas” https://geopoliticalfutures.com/intermarium-three-seas/
• Gilles K. (2007): Dzsihád. Európa Könyvkiadó, Budapest
• Göl, Ayla (2009) The Identity of Turkey: Muslim and secular, Third World Quarterly, 30:4, 795-811
• Hafeznia, Mohammad Reza (2017): Active Geostrategic Faults in the World. Geopolitics Quarterly, Volume: 12, No 4, Winter 2017 pp. 1-12.
• Kabasakal, H. – Bodur, M. (2002): Arabic cluster: a bridge between East and West. Journal of World Business, Volume 37, Issue 1, Spring 2002, pp. 40-54
• Kaya, Ayhan – Kentel, Ferhat (2004): Euro-Turks: A Bridge, or a Breach, between Turkey and the European Union? In OSCE Conference on Tolerance and the Fight against Racism, Xenophobia and Discrimination, Brussels, 13 and 14 September 2004. https://www.osce.org/files/f/documents/3/c/36887.pdf
• Keyman, E. Fuat – Koyuncu, Berrin (2005) Globalization, alternative modernities and the political economy of Turkey, Review of International Political Economy, 12:1, 105-128
• Rózsa Erzsébet (2015): Az Arab Tavasz. A Közel-Kelet átalakulása. Osiris Kiadó-Külügyi és Külgazdasági Intézet, Budapest
• Samuel P. Huntington (1981): Reform and stability in a modernizing, multi‐ethnic society, Politikon, 8:2, pp. 8-26, DOI: 10.1080/02589348108704792
• Világtörténelmi enciklopédia (edt.: Balogh Orsolya) Kossuth Kiadó Zrt. 2. kötet, Budapest, 2008, 1013-1022.

Ziauddin S. – Zafar A. M.(2005): Iszlám másképp. Edge 2000 Kiadó, Budapest

A Törökország „hídországi” szerepe, különös figyelemmel párhuzamban hazánkkal – Dr. Cseh Balázs bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Abstract

This study examines whether strategic communication (StratCom) has evolved from a supportive public diplomacy tool into a primary instrument of modern diplomatic practice during international conflicts. By analyzing three contemporary case studies—the Russia–Ukraine war, the Gaza conflict, and the maritime security crisis in the Strait of Hormuz—this paper investigates how state and non-state actors employ strategic narratives, digital warfare, and information management to achieve geopolitically decisive outcomes. The findings suggest that StratCom no longer merely accompanies diplomatic maneuvers; rather, it actively dictates diplomatic agendas, shapes international coalitions, and alters the leverage of conflicting parties. Consequently, strategic communication represents a fundamental structural transformation in 21st-century diplomacy.

Keywords: Strategic Communication, Modern Diplomacy, Strategic Narrative, Russia-Ukraine War, Gaza Conflict, Strait of Hormuz, Information Warfare

1. Introduction and Theoretical Framework

1.1 Context and Problem Statement

The classic paradigm of international diplomacy—historically defined by state-centric, closed-door negotiations, formal ambassadorial channels, and delayed public statements—is experiencing a profound structural crisis. In the contemporary international system, characterized by hyper-connectivity, digital immediacy, and fragmented power structures, the traditional mechanisms of statecraft often prove too slow to control geopolitical realities. Instead, state and non-state actors increasingly rely on public, real-time, and narrative-driven communications to project influence and manage crises.

This evolution raises a fundamental question for security studies and international relations: Has strategic communication (StratCom) transitioned from a peripheral public diplomacy function into the primary operational instrument of modern diplomacy in conflict scenarios? Where diplomacy once dictated communication strategies, communication strategies now frequently dictate diplomatic options, alliance structures, and escalation dynamics.

1.2 Conceptualizing StratCom in International Relations

To evaluate this transition, StratCom must be positioned within existing theories of international relations. Strategic communication is defined here as the purposeful, aligned use of communication capabilities by an actor to advance its strategic objectives, political values, and policy goals.

Crucial to this concept is the theory of strategic narratives, which posits that actors construct compelling story arcs—identifying actors, conflict origins, moral imperatives, and resolution trajectories—to structure the perception of international order (Miskimmon et al., 2013). While Joseph Nye’s concept of soft power emphasizes attraction through culture and values, and hard power relies on military or economic coercion (Nye, 2004), StratCom acts as a bridge. It leverages both sharp power—the manipulative use of information to undermine adversaries (Walker, 2018)—and digital public diplomacy to achieve coercive outcomes without immediate physical force.

1.3 Methodology

This paper employs a comparative qualitative case study methodology. It evaluates three contemporary crisis theaters:

The state-versus-state, high-intensity Russia–Ukraine War;

The highly asymmetric, urban Gaza Conflict;

The maritime, choke-point security crisis in the Strait of Hormuz and Red Sea corridor.

Each case is analyzed based on three variables: target audience segmentation, information delivery channels, and direct diplomatic or policy outcomes.

2. Comparative Case Studies

2.1 The Russia–Ukraine War:

Narrative Synchronicity and Military Diplomacy
The full-scale invasion of Ukraine initiated a high-stakes arena of competing strategic narratives. From the onset, the Ukrainian leadership recognized that military survival depended directly on immediate, sustained Western material and financial support.

President Volodymyr Zelensky’s daily video addresses bypassed traditional ambassadorial channels, addressing Western parliaments and populations directly. By framing Ukraine as the front line of global democratic defense against autocracy, Ukrainian StratCom created a moral imperative that constrained Western leaders. Diplomatic negotiations for advanced weaponry (e.g., main battle tanks, air defense systems, long-range missiles) were repeatedly unlocked not through secret protocol, but through public-facing narrative pressure campaigns that shifted the boundaries of acceptable diplomatic discourse (Bjola & Pamment, 2016).

Conversely, the Russian Federation deployed a bifurcated StratCom strategy. In Western spheres, Russian narratives sought to exploit societal fault lines, sow skepticism, and raise the perceived risk of nuclear escalation. In the Global South, Moscow leveraged historical anti-imperialist frameworks, positioning itself as a counterweight to Western hegemony (Freedman, 2019). Russia’s diplomatic maneuvering in multilateral bodies like the UN relied heavily on this narrative positioning to prevent universal isolation and maintain economic lifelines with non-aligned nations.

2.2 The Gaza Conflict: Information Battlegrounds and International Pressure

The Gaza conflict illustrates the power of asymmetric, hyper-visual strategic communication within a urban, non-state actor paradigm. In this theater, raw visual evidence—disseminated via social media platforms and instant messaging networks—frequently outpaces formal diplomatic channels.

Hamas and affiliated actors leveraged decentralized information networks to broadcast human suffering and damage, successfully framing the conflict around international humanitarian law and civilian casualty metrics. This bottom-up communication strategy mobilized global public opinion, triggering widespread civilian protests across Western and Middle Eastern capitals.

The resulting domestic political pressure directly constrained the diplomatic maneuvering room of major powers, including the United States, the European Union, and regional Arab states. Traditional diplomatic actors were repeatedly forced to adapt their official positions, issue public calls for ceasefires, or sponsor UN resolutions in response to real-time information flows rather than structured bilateral negotiations. StratCom in Gaza demonstrated that controlling the visual and emotional narrative can force third-party diplomatic intervention regardless of the physical balance of power on the ground.

 

2.3 The Strait of Hormuz and Red Sea Crisis: Deterrence and Maritime Security

The ongoing maritime security threats around the Strait of Hormuz and the Bab al-Mandab Strait represent a third dimension: asymmetric strategic communication deployed to disrupt global trade and project power across maritime choke points.

Houthi insurgents in Yemen, backed by Iranian strategic framing, utilized low-cost physical attacks combined with high-impact media production to project an image of regional capability. By framing their maritime actions as a moral blockade tied to the broader Middle Eastern crisis, they achieved a disproportionate impact on global shipping routes and international maritime logistics.

In response, the United States and international coalition partners initiated maritime security operations (e.g., Operation Prosperity Guardian). However, the diplomatic challenge extended beyond physical naval deployment. Western powers had to construct a clear, unified narrative emphasizing the protection of global freedom of navigation and international law. StratCom served as the primary glue for coalition building, reassuring commercial shipping markets and coordinating multilateral naval rules of engagement. In this theater, strategic communication functioned as a key component of military and economic deterrence.

3. Comparative Analysis and DiscussionAnalyzing these three distinct conflict environments reveals a consistent structural shift: Strategic Communication is no longer a downstream reflection of diplomatic policy; it is an active driver of policy choices.

Table 1. Comparative Analysis of Strategic Communication as a Diplomatic Arsenal Across Conflict Theaters

Conflict Area Primary StratCom Vector Target Audience Direct Diplomatic & Policy Outcome Russia–Ukraine War Presidential digital diplomacy (Zelensky), OSINT, value-based framing (democracy vs. autocracy) Western public, allied legislatures, Global South Unlocking heavy military aid packages (tanks, air defense), sustaining sanctions regimes Gaza Conflict Decentralized social media, raw visual evidence, moral framing (humanitarian law) Global public opinion, international bodies Rapid shifting of third-party diplomatic positions (US, EU, Arab states), UN intervention Strait of Hormuz / Red Sea Asymmetric threat projection (Houthi attacks, media production) vs. maritime law defense Global shipping markets, regional actors, coalition allies Multilateral naval coalition building (Operation Prosperity Guardian), economic deterrence

Across all cases, traditional diplomatic channels proved insufficient when operating in isolation from the information domain. Modern statecraft relies on what can be termed narrative coercion: the capacity to control the contextual framework of a conflict to such a degree that opposing actors face unacceptable political, economic, or moral costs if they do not align with the narrative trajectory.
Furthermore, digital platforms have democratized information warfare. Non-state actors and smaller nations can achieve narrative parity—or even dominance—against traditionally superior military forces. Consequently, the speed, authenticity, and emotional resonance of a communication campaign have become as critical as territorial control or troop numbers.

4. Conclusion

This study set out to answer whether strategic communication represents the primary new diplomatic instrument in contemporary conflicts. The evidence from Ukraine, Gaza, and the Strait of Hormuz confirms that StratCom has evolved far beyond the boundaries of public relations or traditional public diplomacy.

Strategic communication now serves as the primary operational environment in which modern diplomacy takes place. It shapes political realities, builds and sustains international alliances, constrains adversary options, and dictates the pace of crisis resolution. While hard power capabilities (military units, industrial capacity) and classic negotiations remain indispensable, their effectiveness is fundamentally contingent upon the strategic narrative that frames them.

For 21st-century statecraft, communication is no longer an auxiliary function performed after decisions are made; it is the strategic arsenal through which international influence is won or lost.

References

Bjola, C., & Pamment, J. (Eds.). (2016). Digital diplomacy: Theory and practice. Routledge. https://doi.org/10.4324/9781315730844

Freedman, L. (2019). Ukraine and the art of strategy. Oxford University Press.

Miskimmon, A., O’Loughlin, B., & Roselle, L. (2013). Strategic narratives: Communication power and the new world order. Routledge. https://doi.org/10.4324/9780203078891

Nye, J. S. (2004). Soft power: The means to success in world politics. PublicAffairs.

Walker, C. (2018). What is „sharp power”? Journal of Democracy, 29(3), 9–23. https://doi.org/10.1353/jod.2018.0041

 

A Strategic Communication as the New Diplomatic Arsenal: Evidence from Ukraine, Gaza, and the Strait of Hormuz bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.