Biztonságpolitika

Mi a másik téma, amit szeretek? Sarkkör. Egyszer olvastam pár cikket arról, hogy a II világháború után, hogyan próbálták az amerikaiak fejleszteni a sarkköri hadviselésüket (ezt biztos nem így mondják). Az egyik megoldás az volt, hogy a finn tapasztalatokat tanulmányozták, hiszen a hidegháború idején nem csak az volt a kérdés, hogyan lehet hidegben jól harcolni, hanem az is, hogy azt hogyan lehet a szovjet katonák ellen! 

Mivel Finnország semleges volt a II. vh után, ezért ez a tapasztalat feldolgozás nem a hivatalos csatornákon keresztül folyt, hanem finn katonatisztek választották az emigrációt, költöztek az USA-ba és kerültek a kormány vagy a hadsereg alkalmazásába, hogy egész mélyreható változásokat indítsanak el, mind a hadviselés, mind a felszerelés modernizációja kapcsán (igen, tudom voltak finnek, akik az amerikai hadseregben folytatták a komcsik elleni háborút Vietnámban, de az egy másik történet)

Ez a finn szál, akkor jutott az eszembe, amikor megláttam az alábbi cikkben az egyik illusztrációt, egy sátrat. Ez a cikk arról szól, hogy az amerikai hadsereg jelenleg két dandár-harccsoporttal rendelkezik Alaszkában, amelyek kifejezetten sarkvidéki és magashegyvidéki (így mondják) hadviselésre vannak optimalizálva. Fejleszteni kell őket, azaz a felszerelésüket, mert ami van az részben elöregedett, részben elégtelen. Ez meg azzal áll összefüggésben (miért most – tehetnénk fel a kérdést), hogy eddig a 4. gyaloghadosztály katonái is inkább Afganisztánban harcoltak, most meg ők is arra készülnek, ha Kínával vagy Oroszországgal kell felvenniük a harcot (gondolom sarkköri körülmények között, de nem a Bering szorosban vagy az Aleuti szigeteken harcolva). De a cikk fő része arról szól, hogy mennyire más Alaszkában katonának lenni, mint az többi államban, és aki egyszer itt helytállt, a máshol is helyt fog állni.

Van még egy érdekes részlet a cikkben, amiről egy másik olvasmányom jutott eszembe. Hogy a sarkköri hadviselés nem csak a hóban való háborúzásról szól, hanem a mocsárban való hadviselésről is, amiben a németek óriásit szívtak 41 nyarán a Barbarossa hadművelet északi szárnyán, mikor Murmanszkot akarták elfoglalni. De ez majd egy másik története lesz.

Az amerikai haditengerészetnél 1997-ben kivont A-6 Intruder típus KA-6D jelű változata a tengerészeti repülésben (is) létfontosságú légi-utántöltő feladatokat látta el. A tanker Intruderek hívójele Texaco volt.

A US Navy 1968-ban azután bízta meg régi beszállítóját, a Grummant az A-6-os tanker változatának kifejlesztésével, hogy korábban egyszer már elvetette ezt az ötletet. A Vasgyárnak (Iron Works) is nevezett Grumman az átalakításhoz első körben négy A-6A gépet használt fel. A bombázáshoz szükséges berendezéseket, például a radart és a digitális integrált támadó és navigációs (DIANE) rendszer legtöbb elemét kiszerelték a gépekből, és beépítették az Omega globális navigációs rendszert. A fegyverrendszer lelkének számító DIANE nélkül csak a gépek nappali, vizuális csapásmérő képessége maradt meg, de a tankerek ilyen irányú használatára alig került sor.

A törzs hátsó részébe, a korábbi berendezéstérbe egy hajlékonycsöves-kosaras Sargent-Fletcher utántöltő berendezés került. A szárny- és törzstartályok mellett a gépre öt, egyenként 1100 literes póttartályt lehetett függeszteni a két-két szárny alatti és az egy törzs alatti pontokra. Ezzel a teljes üzemanyagkészlet 14 200 liter volt, amelyből nagyjából 11 000 liter volt áttölthető más gépekbe. A törzs alatti póttartály helyére gyakran a Douglas által kifejlesztett D-704-es konténert függesztették, amelynek első kétharmada póttartály volt, a hátsó harmadában pedig a hajlékony töltőcső dobja, a behúzott kosár fészke és az egész szerkezetet működtető berendezés valamint az üzemanyag szivattyú kapott helyet. Ezzel a KA-6D akkor is képes maradt az utántöltésre, ha a beépített töltőberendezés üzemképtelenné vált.

Ezt látni utántöltés közben a bombázótiszt üléséből

Új feladatkörének megfelelően a tanker Intruder a KA-6D jelölést kapta és végül 1970 szeptemberében állt szolgálatba, majd egy ideig párhuzamosan üzemelt a KA-3 Skywarriorokkal. A nyolcvanas évek közepéig összesen kilencvennégy A-6A-t alakítottak át. Érdekesség, hogy 1979-ben felmerült az EA-6B Prowler tankerváltozatának kifejlesztése is, amely harminc százalékkal több üzemanyagot vihetett volna, mint az Intruder. A gép KA-6H jelzésű lett volna, ha Harold Brown akkori védelmi miniszter nem kaszálja el a programot.

Ha a póttartályok sokasága nem is, de az orr alól hiányzó szenzortorony jelzi, hogy KA-6D tankerrel van dolgunk

A tengerészeti légierő a hajófedélzeti üzem során természetesen napi rendszerességgel használta a KA-6-osokat. Különösen akkor, ha a hordozó az óceánoknak azon részén hajózott, ahonnan a parti bázisok, mint kitérő repülőterek elérhetetlenek voltak. Ha egy pilóta valamilyen okból nem tudott leszállni vagy várakozni kényszerült, akkor a Tecaxo hívójelű KA-6-osok felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak. Háborús körülmények között, például a ’91-es öbölháború idején nem csak a vadász- és csapásmérő gépek adtak készültséget a repülőgép-hordozókon, hanem a tankerek is. A KA-6-os személyzete a fülkében ült, a gép hajtóművei jártak, miközben a hajó tartályaiból a felcsatlakoztatott töltőcsövön folyamatosan pótolták a várakozás közben fogyasztott kerozint. Így a készenléti tanker átadható készlete mindig teljes volt. Ha egy csapásmérő hullám visszatérő és légi-utántöltésre szoruló gépeit a levegőben lévő tanker meghibásodás vagy az átadható üzemanyagkészlet elfogyása miatt nem tudta utántölteni, a készenléti KA-6-ost indították.

A USS Saratoga fedélzetén indításra kész egy KA-6D. A sűrített levegőt egy starterberendezéssel felszerelt MD-3A vontató biztosítja

Az újonc Intruder pilóták általában a harci századnál ismerkedtek meg a KA-6-ossal, mivel az A-6-os átképző századoknál nem volt tanker változat. Egy-egy első vonalbeli Intruder századnál három vagy négy KA-6D repült, majd a miután ezek a tankerek elérték élettartamuk végét, a függeszthető töltőkonténerek az A-6E gépekre kerültek, és azok repültek utántöltőként. Az általam megkérdezett Intruder-pilóta szerint nem volt olyan hajózó, aki szívesebben repült volna tanker bevetéseket, mint csapásmérő feladatot. Az ok egyszerű: a célpontok eredményes támadása sokkal nagyobb kihívás és egyben egy sokkal nehezebben elsajátítható dolog volt, mint a légi-utántöltés. Ettől függetlenül, ha arról volt szó, hogy repülhetnek, nem válogattak, mindkét feladatot elvégezték és az A-6-os személyzetek repült idejük 20-30 százalékát töltötték a tankereken. A repülések beosztásánál arra törekedtek, hogy mindenkinek egyformán jusson a kétféle feladatból.

Intruder és Tomcat – az egyik Grumman-legenda valahol a Csendes-óceán felett tankolja a másikat

A repülések előtt a műveleti részleg megtervezte, hogy hány tanker-bevetésre lesz szükség. A legtöbbször egy KA-6-os volt a levegőben, csak ritkán volt szükség a másodikra is. A nagytávolságú bevetéseknél a kötelékkel tartott egy „mission tanker”, amely a célpont felé vezető útvonalon megtankolta a csapásmérőket, majd visszatért a hordozóra. A visszatérő gépeket leszállás előtt szükség esetén utántöltő „recovery tanker” általában a hajó feletti, utántöltésre kijelölt pályán várakozott. A KA-6D fülkéjében a pilóta és a BN (bombázótiszt-navigátor) egyaránt tudta működtetni az utántöltő berendezést, de általában az utóbbi végezte ezt a feladatot. Neki a kommunikáció és a navigáció mellett a komplex tudást igénylő fegyverrendszer hiányában más dolga egyébként se nagyon volt, mint kiengedni a töltőcsövet, és beállítani az áttöltendő mennyiséget. A fogadó gép rácsatlakozott a kosárra és már ment is a töltés. Amikor a kért mennyiség átfolyt, az áttöltés leállt, és egy vörös fény jelezte a fogadó gép pilótájának, hogy lecsatlakozhat. A töltések végeztével visszahúzta a csövet. A beépített töltőberendezésnél megoldották azt is, hogy a kibocsátott, de műszaki meghibásodás miatt vissza nem húzható töltőcső leválasztható legyen. Kiengedett töltőcsővel az Intruder nem tudta leengedni a fékhorgát, így nem tudott volna visszatérni a repülőgép-hordozó fedélzetére. Ezért a kint ragadt cső leválasztására egy pirotöltettel működtetett vágóberendezés szolgált, ami a csövet levágta, az leszakadt és a tengerbe esett, szabaddá téve az utat a fékhorog leengedéséhez.

A képen jól látszik, hogy a kiengedett töltőcső a fékhorog útjában lenne

Bár sokak szerint nincs unalmasabb, mint tankeren repülni, a megkérdezett pilóta ezt azért túlzásnak találta. Izgalomból a tankeren sem volt hiány, hiszen az utántöltendő gép csak méterekre volt a tankertől, így ebből a szempontból például az éjszakai utántöltő bevetések is veszélyesek voltak. Egy olyan esetre is emlékezett, amikor egy KA-6D személyzete katapultált, amikor egy másik gépből figyelmeztették őket, hogy ég alattuk a tanker. Pilótánk szerint egy kissé túlreagálták a dolgot, mert csak a függesztett utántöltő konténer gyulladt ki, elég lett volna, ha először csak azt dobják el, nem az egész gépet…

Az Intruderen gyorsan elfelejtették a stabilizátor körüli áramlást zavaró törzsféklapokat, helyette a szárnyvégeken szétnyíló féklapokat használták. Ezek láthatóak a USS Abraham Lincolnra visszatérő KA-6D-n is

Az Intruderek kivonásával az S-3B Vikingeknek jutott a tanker feladat, majd miután a Vikingek is eltűntek a repülőgép-hordozókról, a légi-utántöltő szerepet a Super Hornetek örökölték. Ugyanakkor a műveleti tervezésben és a végrehajtásban a Navy szorosan együttműködött az Air Force tankerszázadaival és például az Afganisztán felett eltöltött hosszú bevetések alatt a légierő töltötte újra a tengerész kollégák gépeit.  

* * *

Fotó: US National Archives

Sokunk kedvence a McDonnell Douglas Phantom II. A különleges kinézetű, brutális teljesítményű, egyúttal kiemelkedő képességű típus tucatnyi helyen állt szolgálatban. Az egyik ilyen ország Nagy-Britannia volt, a flottán kívül a légierő is rendszeresítette.

A fehérorosz-lengyel határ mentén kialakult migrációs válság előzményének a 2020 augusztus 9-i fehéroroszországi elnökválasztás tekinthető, amit vitatott körülmények között az 1994 óta hatalmon lévő Aljakszandr Lukasenka nyert. Az Európai Unió szankciókat vezetett be a fehérorosz elnök ellen, amelyre a határ menti események válaszreakcióként is értelmezhetőek.

A migrációs nyomás, amely az Európai Unió és egyben a NATO keleti határát is érinti, a kelet- mediterrán migrációs útvonalról érkező illegális bevándorlók által keletkezett. Az események 2021 szeptember óta folyamatosan fokozódtak az Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökség, azaz a Frontex elemzése szerint. A kibocsátó országok között van Irak, Afganisztán Szíria és kisebb számú bevándorló más közel-keleti országokból is érkezik. A migráció fő forrásai azok Minszkbe tartó közvetlen járatok, amik a Közel-Keletről indulnak, többek között Bejrútból, Dubajból és Bagdadból. A Belavia fehérorosz állami légitársaság a törökországi Isztambulból és Antalyából, valamint Dubaiból üzemeltet járatokat. A Turkish Airlines szintén rendszeres járatokat indít Isztambulból Minszkbe. A célállomás a lengyel határ mellett Lengyelország szomszédos országai, például Litvánia. A Frontex igazgatója októberben ellátogatott Lengyelországba, ahol Bartosz Grodecki lengyel belügyminiszter-helyettes és Grzegorz Niemiec tábornok a határőrség parancsnok-helyettese ismertette a határbiztonság érdekében tett intézkedéseket. Az igazgató köszönetét fejezte ki a folyamatos információszolgáltatásért, amellyel az Ügynökség munkáját segítik, például más, migrációs nyomás alatt álló országok támogatását, a fehéroroszországi hibrid akciók ellensúlyozására bevetett felszerelést és emberi erőforrást a Frontex litvániai műveletéhez. Az igazi fordulópontnak azonban november tekinthető, amikor a lengyel határőrök ellen az illegálisan átkelni akarók kövekkel és hanggránátokkal támadást indítottak, amelynek válasz reakciója a könnygáz és vízágyúk bevetése volt a lengyel féltől. Az esetet követően enyhülés látszott, ugyanis a fehéroroszok segítségével elhagyták a migránsok a kuznicai határátkelőt. Ahogyan az várható volt, a válság ettől nem oldódott fel és az elkövetkező hetekben is több ezer ember maradt a fehéroroszországi oldalon, akik át akarnak jutni a lengyel határon, hogy így az Európai Unió területére kerülhessenek. A további fegyveres konfliktusok megelőzése érdekében az Európai Unió képviselői plenáris ülést tartottak a határon zajló politikai és humanitárius válság kezelésére az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjével, Josep Borellel, hogy az Unió további szankciókat vezessen be a fehéroroszországi tevékenység elítélésének kifejezéseként, és hogy ezzel nyomást gyakoroljon a Lukasenka által vezetett diktatórikus rezsimre, annak érdekében, hogy a területén lévő illegális bevándorlás céljából ott tartózkodókat hazaküldje. Az Európai Unió ekkor még csakis a diplomáciai kapcsolatok felvételével kívánt élni, és mivel a válság hátterében Oroszországot sejttették, ezért Moszkvát is párbeszédre szólították fel. A Kreml szóvivője elutasította, hogy Oroszországnak köze lenne a fehéroroszországi eseményekhez, azonban az oroszok közvetítő félként segítenék a fehérorosz-lengyel párbeszédet. A fokozódó határmenti áttörési kísérletek miatt azonban a politikai párbeszéd mellett fizikai fellépés is szükséges. November 24-én a lengyel fél különleges határműveletbe kezdett, amelyben az ukrán fegyveres erők is segítséget nyújtanak számukra. A migrációs válságban Ukrajna is kritikus helyzetben van, állandó nyomás helyeződik rá szomszédos országai felől. Saját biztonsága érdekében két héttel korábban megerősítette fehéroroszországi határszakaszát, 8500 katonát, határőrt és rendőrt, valamint 15 helikoptert, két repülőgépet és 44 drónt küldött a fehéroroszországi határra. A fehéroroszországi területről rohamokat indító csoportok több határőrt is megsebesítettek a heves áttörési kísérletek közben. Az egyre agresszívebb határátkelési akciók miatt félő, hogy fegyveres konfliktusba torkollik a válság, ha nem sikerül visszajuttatni a migránsokat az őket  kibocsátó országokba. Az Európai Unió képviseletében Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke és Jens Stoltenberg, a NATO főtitkára november 28-án közös sajtótájékoztatót tartott Vilniusban, Gitanas Nausėda Litván elnök és Ingrida Šimonytė miniszterelnök asszony társaságában, ahol a litván- fehéroroszországi határmenti és hibrid támadásokról értekeztek, azonban von der Leyen beszéde sokkal messzebb mutatott a litván eseményeken. A jelenség a szomszédos balti országok és különösképpen a napjainkban is fehéroroszországi migrációs teher alatt álló Lengyelország és Lettország helyzetére lesz hatással, de az Európai Unió és a NATO viszonyrendszerében is változásokat idézett elő a keleti határ menti válságok sora. Az Európai Bizottság elnökének beszéde öt fő pillérre épült. Elemei közül az első, hogy az EU továbbra is együttműködik a Frontex-el, az Europollal, a EASO-val és a határok hatékony védelme érdekében felszerelések beszerzésére történő támogatást nyújt, amelyből Litvánia sürgősségi segélyként 37 millió eurós támogatásban részesült. Az említett állam és Lengyelország, valamint Lettország határigazgatási alapja is megháromszorozódik és 200 millió euróra növekszik idén és jövőre is. Az Európai Unió egysége és szolidaritása megingathatatlan, de az események kitűnő lehetőséget nyújtanak arra, hogy az Unió ellen irányuló hibrid támadásokat felismerjék a tagállamok és kezelni és képesek legyenek azokat.

A hibrid műveletek sokféle formában jelenhetnek meg. Az közelmúltban a dezinformáció társadalomra való hatása érvényesült a leginkább és ez főként a belső feszültségeket erősítette fel. A másik fő vonal kibertámadások, amelynek célpontjai egyének, intézmények és infrastruktúrák egyaránt lehetnek. Szintén súlyos probléma, hogy embereket politikai célra instrumentalizálnak, ez akár a migrációs válság esetén is látható. Szükségessé válik tehát az Európai Unió és a NATO szorosabb együttműködése, hogy a válságreagáló erők koordinálását közös gyakorlatok során teszteljék és nagyobb intenzitással, eredményesebben léphessenek fel éles akciók során.

Három kulcsszóra érdemes figyelni, ez a rugalmasság, helyzetfelismerés és az együttműködés. Ezen három fő irányban várható a partnerségi mélyülés. A Bizottság elnöke beszéde végén szintén megerősítette, hogy az Európai Unió és a NATO új közös nyilatkozatot fog kiadni, hiszen mindkét fél célja egy erős partnerség, politikai elkötelezettség megújítása, valamint az egység. Remélhetően a dokumentum a határmenti válságok eszkalációs sebességénél hamarabb elkészül és új megoldások is születnek, ugyanis az eddigi párbeszédek és szankciók nem váltották be hozzájuk fűzött reményeket. A tél jelenléte miatt egyre sürgetőbb feloldani a válsághelyzetet, ugyanis a hipotermia miatti halálozások száma egyre növekszik. A legfrissebb jelentések szerint Fehéroroszország területén 7000 fő tartózkodik, ebből a határ mentén 2000 fő állomásozik. A Nemzetközi Migrációs Szervezet (International Organization for Migration, IOM) és az Egyesült Nemzetek Szervezetének Menekültügyi Ügynöksége (United Nations High Commissioner for Refugees, UNCHR) a Fehéroroszországi Vöröskereszttel együttműködve részt vesz a humanitárius segítségnyújtásban, segélyszállítmányokkal próbálják meg csökkenteni a halálozások számát, illetve biztosítani a legalapvetőbb emberi jogokat. A nemzetközi szervezetek felvették a kapcsolatot azokkal az országokkal, ahonnan a kivándorlás történt, annak érdekében, hogy minél előbb megtörténhessen a tömegek hazaszállítása. Önkéntes hazatérésre is van példa, a Nemzetközi Migrációs Szervezet eddig 44 embert juttatott haza, és minden további önként hazatérni vágyónak segítséget nyújtanak.

Írta: Preczekján Ivett

Kiemelt kép: Illegális bevándorlás – Fehéroroszország
Bruzgi, 2021. november 22.
Irán feliratú tábla függ egy állványon az Európai Unióba bejutni kívánó illegális bevándorlók szálláshelyén, a Kuznica Bialostocka-Bruzgi lengyel-fehérorosz határátkelõnél, a fehéroroszországi Grodno környékén 2021. november 22-én. Lengyelország, Lettország és Litvánia határához hónapok óta migránsok ezrei érkeznek Fehéroroszország felõl.
Forrás: MTI/EPA/STRINGER

A Migrációs válság a fehérorosz- lengyel határ mentén bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Számos, jelenleg a világban zajló folyamat megértéséhez nélkülözhetetlen a vallás és biztonság nexus perspektívája, ám a vallás nemzetközi kapcsolatok elméleteibe való integrálására irányuló törekvések még mindig korai szakaszban vannak. A vallás nemzetközi befolyása az 1960-as évektől egyre inkább felerősödött, ennek ellenére a mai napig látványos az olyan módszeres kísérletek hiánya, melyek a vallásnak a már meglévő nemzetközi kapcsolatok elméleteibe (klasszikus realizmus, neorealizmus, liberalizmus, neoliberalizmus, az angol iskola és a konstruktivizmus) való átfogó integrációjára irányulnának.

A tudományos életben már megtörtént a felismerés, miszerint ezzel a réssel foglalkozni kell, ám néhány vonatkozó munkától eltekintve még mindig elmondható, hogy a fentebb felsorolt elméletek elhanyagolják a vallás szerepét.  Ez azért súlyos hiányosság, mert a vallás és biztonság nexus birtokában teljesen más fényben láthatjuk, s érthetjük meg azokat a folyamatokat, melyek jelenleg is zajlanak a világban, például a Közel-Keleten is (lásd: Ábrahám Egyezmények). Jelen írásomban ezzel a réssel foglalkozom, s remélhetőleg sikerül rámutatnom arra, miért fontos és aktuális e kutatási terület. Ismereteim szerint hazánkban egészen eddig nem képezte tárgyát mélyreható akadémiai kutatásoknak a vallás és biztonság nexus hiánya az említett elméletekben, így e tanulmányt gondolatbéresztőnek is szánom, hiszen úgy gondolom, ez egy gazdag kutatási terület, melyen érdemes elindulni s további felfedezéseket tenni.

Írásomban először feltárom a napjainkban megfigyelhető globális trendeket, melyek mind a vallás szerepének felértékelődését, annak a világpolitikára gyakorolt növekvő hatását jelzik. Ezt követően bemutatom, hogy e látványos irányok és trendek ellenére a vallás nemzetközi kapcsolatok elméleteibe való beépítésére irányuló törekvések látszólag még mindig korai fázisban vannak, s kifejtem, hogy ez a szekularizációs elméletnek köszönhető, mely az elmúlt évszázadban meghatározta a nemzetközi kapcsolatok elméleteinek valláshoz való viszonyulását, s amely bizonyos mértékben még ma is tartja magát a tudományos körökben.

A következő részben kitérek arra, hogy a vesztfáliai fordulat óta a vallás mint tényező nem szűnt meg, viszont visszaszorult az államok alatti dimenzióba, s ennek köszönhetően nem része a klasszikus biztonsági elméleteknek, hiszen ezen elméletek a nemzetek közötti kapcsolattal foglalkoznak, ahol a vallás ekkoriban nem volt tényező. A biztonság fogalma korábban még alapvetően a katonai biztonságot foglalta magába, s mivel eddigre a vallásháborúk korszaka lezárult, a vallásnak megszűnt a relevanciája a biztonságban. Az összes többi terület (Barry Buzan öt szektora)[1] csak a második világháború utáni folyamatok eredményeként kezdett napirendre kerülni. Ekkor tágult ki a biztonság fogalma, mely már olyan társadalmi kérdéseket is magába foglalt, mint a vallás. Azonban a vallás szerepe még mindig nincs kellően kihangsúlyozva, hiszen a fő gondolkodási paradigma továbbra is szekuláris. Ezt az állítást Jonathan Fox és Nukhet Sandal művével támasztom alá, melyben a szerzőpáros négy kategóriába osztja fel azokat a tudományos munkákat, amelyek bármilyen módon megkísérelték a vallást a nemzetközi kapcsolatok központi elméleteibe beilleszteni.

További szerzők és érveléseik bemutatásával demonstrálom, hogy a vallás és a világpolitika egy „átmenetben lévő” terület, s hogy a húsz év alatt, mióta a politikatudósok újra felfedezték a vallást, a kutatók küzdöttek az irodalom továbbfejlesztésével egy közös paradigma hiányában. Jeremy Menchik munkájára alapozva a szekularizációs elmélet helytelenségének felismerése, illetve pusztán a politikai szereplőkre és eszmékre irányuló, azonban egy átfogó elméleti keretet nélkülöző fókusz helyett az általa vizsgált három megközelítés közül a konstruktivista megközelítésre hagyatkozom. Meglátásom szerint a nemzetközi kapcsolatok elméletei közül a konstruktivizmus szemlélete az, mely valamilyen módon képes számot adni a vallásnak a nemzetközi színtéren játszott szerepéről, abból fakadóan, hogy rendkívüli hangsúlyt fektet az eszmékre, melyek a konstruktivisták szerint megjelennek a politikai aktorok cselekedeteiben, amelyek pedig meghatározzák a világpolitikai folyamatok irányát, eredményét. A tanulmány megszabott terjedelme miatt nem lehetséges annak minden pontjára, vagy gondolatmenetére részletesen kitérni. Az ezen írásban megjelenő gondolatok így további termékeny táptalajt nyújthatnak mindazok számára, akik a témában tovább kutatnának.

Globális trendek bemutatása

A vallás modern történetét, annak különösen az 1960-as évektől a nemzetközi kapcsolatokra irányuló, egyre növekvő befolyását tekintve megállapítható, hogy új korszakba léptünk be, melyben a vallás szerepe újra felértékelődött. Robert Seiple és Dennis Hoover szerint egy „új nexus” állt elő a vallás és a biztonság között (Robert A. Seiple 2004, 2). Egyes szakértők még arra is vállalkoznak, hogy a 21. századot egyenesen „Isten századának” nevezzék (Monica Duffy Toft 2011). A szekularizált világnézettől eltekintve az emberiség túlnyomó többsége számára a meghatározó valóság a történelem jelentős részében a vallásos világnézet volt, s ez napjainkban sincs másképp. A Pew Research Center 2011-es felmérése szerint ma a világ lakosságának 88, 2%-a vallásos, 11, 8 %-a pedig ateista vagy agnosztikus. Ez utóbbi csoport hanyatló tendenciát mutat; különféle mérési statisztikák alapján 2050-re 8, 1-8, 5 milliárd ember lesz vallásos. Még az olyan alapvetően ateistának tartott országokban is, mint Kína, a társadalom 5%-a, azaz 67 millió ember keresztény[2]. Fenggang Yang szerint 2030-ra az ébredés folytatódó hullámainak köszönhetően globálisan Kína rendelkezik majd a legnagyobb keresztény társadalommal (Yang 2011). Ezzel párhuzamosan számtalan tudományos publikáció jelent már meg a keresztények, különösen az evangéliumi keresztények amerikai külpolitikára gyakorolt hatásáról (Marsden 2008). Ez még mindig csak a jéghegy csúcsa, hiszen azok az országok, régiók és kontinensek, melyek demográfiai robbanást tapasztalnak, a Pew Research Center szerint globális szinten újraírhatják a vallás helyét és jelentőségét. Ebből az is következik, hogy ma már a vallás szerepének felismerése jellemző az akadémiai, a nemzeti és a nemzetközi tekintélyek, illetve döntéshozók köreiben. Ezt a kortárs politikában is megfigyelhetjük a világ különböző pontjain, például olyan kormányzatok esetében, melyek politikai irányvonalukat meghatározott keresztény értékek mentén alakították, illetve alakítják. Gondolhatunk itt a korábbi Trump adminisztrációra, Jair Bolsonaronak, Brazília elnökének kormányára, Juan Orlando Hernándezre, Honduras elnökére, Etiópia miniszterelnökére, Abij Ahmedre, vagy akár Ausztrália miniszterelnökére, Scott Morrisonra. Megemlíthetnénk továbbá az afrikai, illetve ázsiai, különösen a szingapúri megagyülekezetek hatását. Ezeknek az államférfiaknak, illetve kormányzatuknak a kereszténység, s gyakran kiemelten az üldözött keresztények ügyének felkarolása és támogatása mellett közös nevezőjük Izrael állam támogatása is.

A vallás megjelenése a nemzetközi kapcsolatok elméleteiben

E látványos irányok és trendek ellenére a vallás nemzetközi kapcsolatok elméleteibe való beépítésére irányuló törekvések mintha még mindig korai fázisban tartanának. A vallásnak az elmúlt évszázadban a nemzetközi kapcsolatok tudományos vizsgálódásaiban tapasztalt hiánya alapvetően abból a meggyőződésből fakadt, miszerint a vallásalapú háborúk kora lezárult, s ezért minden szükséges eszközt tudatosan meg kell ragadni arra, hogy visszatérése ne következhessen be. Ezt a megközelítést az ún. szekularizációs elmélethez vezethetjük vissza; ahhoz a „jóslathoz”, miszerint a vallás „elsorvad” a modern világ könyörtelen erejével szemben (Monica Duffy Toft 2011, 7). Az elmélet a felvilágosodásból ered; a „korszellemmel” összhangban az elmélet úgy tartotta, hogy a tudomány felfedi, hogy a természetfeletti csak babona, s feltárja az igazságot az emberiség eredetéről és felépítéséről (Monica Duffy Toft 2011, 7). Mivel a kor döntéshozói az európai erőszakhullámok fő mozgatóinak és kiváltó okainak az irracionális vallási meggyőződéseket látták, ennek következtében nem olyan jelenségként tekintettek a vallásra, amelyet behatóan és rendszerszinten kellene vizsgálni, hanem mint olyanra, melyet egészében száműzni kell a nemzetközi rendszerből. Helyette maradt a cuius regio, eius religio (akié a föld, azé a vallás) elv, melyet elsőként 1555-ben az augsburgi vallásbéke során fogalmaztak meg, s amely leginkább a vesztfáliai fordulatként (1648) honosodott meg (Philpott, The Religious Roots of Modern International Relations 2000, 211). A napjainkban is domináns vesztfáliai szuverenitásként ismert alapelvben a vallásnak, mint fennálló és mélyreható szellemi áramlatnak (reformáció, ellenreformáció, protestáns megújulási mozgalmak, iszlám, new age) ugyan a hatását nem lehet figyelmen kívül hagyni, azonban számításba vett normaformáló tényezőként sem globálisan, sem regionálisan nem érvényesült. Míg a vesztfáliai elv az államok közötti vallásos erőszaknak igyekezett véget vetni, addig a modernitás elve és a szekularizáció a vallás démonizálásával már a háborúk és az erőszak legfőbb kiváltó okát akarta száműzni (Cavanaugh 2009, 17). Azonban ahogy arra Edward Luttwak is rámutat, még ha a felvilágosodás el is söpörte a „klerikális maradiságot”, ugyanakkor kirótta saját korlátozó előítéletét a tudomány, csak úgy, mint az irodalom és a művészetek hatáskörére és tartalmára (Douglas Johnston 1995, 8). Bár a felvilágosodás filozófusai „nem forgatták a katolikus inkvizíciók kínzóeszközeinek egyikét sem, s nem is égettek más hitűeket holmi protestáns felmentések alatt”, amikor a vallásról volt szó annak minden aspektusával, ugyanolyan hatékonyan fojtották meg a szabad kutatást az általuk lefektetett „divat” parancsoló erejével (Douglas Johnston 1995, 8). Ez a divat tiltott bármilyen fenntartott intellektuális érdeklődést a vallás, a vallásos intézmények és még a világi ügyekben megjelenő vallásos motivációk szerepe iránt is (9).

A vesztfáliai fordulat óta a vallás, mint tényező, nem szűnt meg, viszont visszaszorult az államok alatti dimenzióba, s ennek köszönhetően nem része a klasszikus biztonsági elméleteknek, hiszen a biztonsági elméletek a nemzetek közötti kapcsolattal foglalkoznak, ahol a vallás ekkoriban nem volt tényező. A biztonság fogalma ekkor még alapvetően a katonai biztonságot foglalta magában, s mivel ekkorra a vallásháborúk korszaka lezárult, a vallásnak megszűnt a relevanciája a biztonságban. Az összes többi terület, melyeket Barry Buzan öt szektorba sorol (Barry Buzan 1997), csak a második világháború utáni folyamatok eredményeként kezdett napirendre kerülni. Ekkor tágult ki a biztonság fogalma, mely már olyan társadalmi kérdéseket is magába foglalt, mint a vallás. Azonban a vallás szerepe még mindig nincs kellően kihangsúlyozva, hiszen a fő gondolkodási paradigma továbbra is szekuláris. A vallást és a nemzetközi kapcsolatok elméleteit vizsgáló könyvükben Jonathan Fox és Nukhet A. Sandal is megjegyzik; bár egyre nagyobb a felismerés a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó szakemberek körében arról, hogy a vallás fontos tényező a globális politikában, mégis kihívást jelent annak elhelyezése egy olyan tudományágon belül, mely a kezdetektől fogva szekuláris volt (Jonathan Fox 2013, 1).

Fox és Sandal Monica Duffy Toft et al. érvelésére hivatkoznak, miszerint a vallás nemzetközi befolyása az 1960-as évek óta növekszik, ám érvelésük szerint alig néhány munka kísérelte csak meg a vallást a nemzetközi kapcsolatok központi elméleteibe beilleszteni (Jonathan Fox 2013, 1). A szerzők szerint a vallás és a nemzetközi kapcsolatok elméleteinek témakörében létező irodalom négy kategóriára osztható. Az első kategóriába tartozik az az egyszerű felismerés, hogy a vallást elhanyagolták a nemzetközi kapcsolatok elméletei (Jonathan Fox 2013, 1,2). Itt lehet említeni például Daniel Philpottot, aki szerint néhány kivételtől eltekintve a nemzetközi kapcsolatokat kutatók régóta nem tartják számon a vallást az államot befolyásoló tényezők között (Philpott, The Challenge of September 11 to Secularism in International Relations 2002, 67). Katzenstein és Byrnes Európa vonatkozásában állítják, hogy a nemzetközi kapcsolatok elemzésében eljött az ideje a vallás újbóli felfedezésének (Peter J. Katzenstein 2006, 680,681). Fox és Sandal megjegyzik, hogy ezek az írások és szinte minden egyéb tanulmány, mely komolyan érinti a vallást a nemzetközi kapcsolatok szempontjából, a 2001. szeptember 11-i események után kerültek publikálásra (Jonathan Fox 2013, 2).

A nemzetközi kapcsolatok elméleteiben a valláshoz való hozzáállás második típusába olyan munkák tartoznak, melyek azzal foglalkoznak, hogy miért lett elhanyagolva a vallás szerepe az említett elméletekben. A tudósok egy része nagyrészt a szekularizációs elméletet okolja ezért. Egy másik gyakori érv, hogy a politikai vezetők a vallást a vesztfáliai békével száműzték a nemzetközi kapcsolatokból, mely a vallást állam alatti ügynek tekintette a XVII. században. A pozitivista IR tanulmányokkal[3] szemben az a kritika fogalmazódott meg, hogy azért hanyagolja el a vallást, mert azt nehéz működőképessé tenni (Jonathan Fox 2013, 2,3).

A harmadik típusba azok a tanulmányok tartoznak, melyek azonosítják a befolyásos vallásos tényezőket a globális politikában, azonban nem kísérlik meg ezen tényezők (pl. vallásos identitás, vallásos motivációk, vallásos civil szervezetek, stb.) beépítését a nemzetközi kapcsolatok már létező elméleteibe. Ezen munkák szerzői azt állítják, hogy a nemzetközi elméletek paradigmái nem alkalmasak arra, hogy a vallással foglalkozzanak, ezért szükség van új elméletek létrehozására. Fox és Sandal olvasatában ezek a munkák kétségkívül hozzájárulnak a vallásról alkotott megértésünkhöz, azonban nem alkotnak átfogó elméleteket a nemzetközi kapcsolatokról (Jonathan Fox 2013, 3). Más törekvések, melyek a vallás nemzetközi kapcsolatok elméleteibe való beépítésére irányulnak, hasonlóan a nemzetközi kapcsolatok korlátozott aspektusaira fókuszálnak s ritkán foglalkoznak közvetlenül a nemzetközi kapcsolatok főbb paradigmáival (Jonathan Fox 2013, 4).

Fox és Sandal áttekintése tehát kellően demonstrálja, hogy a vallás nemzetközi kapcsolatok elméleteibe való beillesztésére irányuló törekvések még korai szakaszban vannak. A szerzők is megjegyzik, hogy az IR tudósok körében egyre nagyobb a felismerés, miszerint ez egy olyan rés, mellyel foglalkozni kell (Jonathan Fox 2013, 4). Nukhet Sandal és Patrick James 2011-es felmérésükben rámutatnak az elmélyült tanulmányok lehetőségeire és szükségességére a vallás és a nemzetközi kapcsolatok nexusának felfedéséhez. Érvelésük szerint látványos az olyan szisztematikus kísérletek hiánya, melyek a vallás megértésének a nemzetközi kapcsolatok már létező paradigmáiba (klasszikus realizmus, neoliberalizms, neorealizmus) való átfogó integrációjára irányulnának. Ad hoc erőfeszítések léteznek arra, hogy a vallás bizonyos aspektusait megmagyarázzák az elméletekben, számos szakember megjegyzi azonban, hogy ez a megközelítés nem a megfelelő út a vallásnak a nemzetközi kapcsolatok kontextusában való megértéséhez (Jonathan Fox 2013, 4).

Jeremy Menchik szintén megjegyzi, hogy a vallás és a világpolitika egy „átmenetben lévő” terület, s hogy a húsz év alatt, mióta a politikatudósok újra felfedezték a vallást, a kutatók küzdöttek az irodalom továbbfejlesztésével egy közös paradigma hiányában (Menchik 2017, 561). Menchik ugyancsak rámutat arra, hogy az egykor domináns paradigma, a szekularizációs elmélet azt állította, hogy a gazdasági fejlődéssel a vallásos meggyőződések és gyakorlatok, a vallásos szervezetek és a vallásnak az élet más aspektusaiba való beillesztése meg fognak szűnni. Max Webert idézi, aki a Tudomány, mint hivatás c. írásában azt állította, hogy „korunk sorsát a racionalizáció és az intellektualizáció, s mindenekelőtt a világ kiábrándulása jellemzi”

(Hans Heinrich Gerth 1946, 155). A szekularizáció három elve Weber szerint a vallásos meggyőződések és gyakorlatok hanyatlása, a vallás és a vallásos szervezetek privatizációja, valamint a szekuláris szférák (állam, gazdaság, tudomány) vallástól való megkülönböztetése (Menchik 2017, 563). Menchik szerint mivel a politikatudósok még mindig támogatják a szekularizációs elméletet, érdemes megnézni az okokat, hogy az ún. testvér-tudományágak miért tagadták meg ezt (Menchik 2017, 562). Jose Casanova szociológus meglátása szerint a szekularizációs elmélet három elve közül csak az utolsó, a vallás más szféráktól való megkülönböztetése tartja magát a társadalomtudósok körében, és még ezzel is lehet vitatkozni. Talal Asad antropológus még ezzel szemben is erőteljes kritikát fogalmaz meg, hiszen szerinte amint felismerjük, hogy a vallásos szereplők nyilvánosak, valamint hogy a publikus-privát vízválasztót is történelmileg képezték, lehetetlen a vallás befolyását csak a „szakrális” vagy a privát területekre leszűkíteni, tekintve, hogy a nyilvános vallások nem ellentmondásosak a gazdasági politikák, a külügyek vagy a társadalmi kapcsolatok tekintetében (Menchik 2017, 563). Asad tehát „elméleti alapon veti el a szekularizációs elméletet” (563). Jonathan Fox politikatudós összehasonlító kvantitatív indikátorok segítségével mutatja be, hogy a legtöbb állam kifejezetten részt vesz a vallás szabályozásában, ahelyett, hogy megkülönböztetné magát a vallástól (Fox 2006, 562). Charles Taylor filozófus A szekuláris kor (A Secular Age) c. rendkívül népszerű kötetében úgy határolja körül a szekularizáció jelentését, hogy a kulturális feltételekre fókuszál, amelyekben a hitetlenség is egy életképes lehetőség, s így a hit és a hitetlenség nehezen férnek meg egymás mellett (Taylor 2007, 295). Ez az állapot, nem pedig a vallás halála vagy privatizációja az, ami a vallás helyét illetően megragadja a különbséget a modern és a pre-modern keresztény nyugat között (Menchik 2017, 563). Menchik szerint a „hitetlenség” lehetősége mégsem nyújt túl sok elemzési eszközt azon politikatudósok számára, akik a vallásos szereplők és eszmék szerepét az olyan politikai következmények esetében próbálják megmagyarázni, mint a demokratikus átmenet, a konfliktus, a nők jogai és a képviselet, a gazdasági fejlődés, vagy a tolerancia (563), s amíg a számos felhívás, hogy „hozzuk vissza a vallást”, jelentős, arányos elméleti eszköztár hiányában mégis hatástalan (Menchik 2017, 563,564).

A szerző a szekularizációs elmélet helytelenségének felismerése, illetve pusztán a politikai szereplőkre és eszmékre irányuló-, de átfogó elméleti keretet nélkülöző fókusz helyett három megközelítést tekint át, melyek úttörést kísérelnek meg: a „vallásos gazdaságok” megközelítést, a „szekularizáció felülvizsgálása” megközelítést, illetve a konstruktivista megközelítést (Menchik 2017, 577). Ezek közül a konstruktivista megközelítés a legújabb, s a szerző szerint az a legfőbb előnye a másik két megközelítéssel szemben, hogy elismeri a vallás belső és földrajzi szempontból is heterogén jellegét, hiszen a vallás befolyásának elemzését térben és időben is elhelyezi, megkérdőjelezi a szekularizmust, s elismeri, hogy a vallás a hatalmi viszonyok mátrixán belül létezik, melyet pedig a modern állam formál (Menchik 2017, 577).

Jeremy Menchik a vallás és a világpolitika konstruktivista megközelítésének vizsgálatánál számos tudományos munka érveiből állított össze egy szintézist, a kulturális antropológiából és a társadalomelméletből vett más prominens munkákkal együtt (Menchik 2017, 564). Ezekben a könyvekben Menchik szerint öt téma jelent meg. Először is, hogy a vallás mi mindent foglal magába (pl. egyéni és kollektív rituálék, etika, kanonikus szövegek, tanok, mindennapi gyakorlatok, szervezetek, identitások, istentiszteletek helyszínei, tevékenységek, karizmatikus vezetők, stb.). Ezek a tényezők az idő múlásával mind változnak (Menchik 2017, 564). Másodszor, hogy az, hogy mi képezi a vallást, a doktrínát, vagy teológiát, az politikai, jogi és vallási küzdelem eredménye, mely a tudás előállításán alapul. Harmadszor, tekintve, hogy a vallás egy megtestesült és diszkurzív hagyomány, illetve, hogy tartalma esetleges, a vallási szereplők érdekeit lokálisan kell meghatározni és megérteni. Negyedszer, a történelmi örökségek formálják a kortárs aktorok viselkedését, így a tudósokét is (565). Menchik itt megjegyzi, hogy a történelmi örökségek formálják az IR elméletet is, ahelyett, hogy azon kívül állnának. Elizabeth Shakman Hurd írására hivatkozik, aki számára a nemzetközi kapcsolatok elméleteinek korlátai a vallás tekintetében abból fakadnak, hogy ezek az elméletek az európai hagyományokban gyökereznek, ideértve a liberalizmust és a szekularizációs elméletet (Menchik 2017, 566). Eszerint a vallás IR elméleteken belüli tanulmányozásának kihívásait nem lehet legyőzni pusztán változók hozzáadásával vagy nagy adatkészletek felépítésével; az IR elméletekből ugyanis hiányoznak azok az elemzési kategóriák, melyek szükségesek ahhoz, hogy megmagyarázzuk az olyan viselkedést, mely nem az individualizmuson és nem a publikus-privát megosztottságon alapul. A konstruktivista megközelítés tehát elismeri, hogy maga a politikai elmélet is küzdelem terméke, és szükségszerűen az e folyamat győztesei által meghatározott kategóriákra épül (Menchik 2017, 565,566). Végül pedig a társadalomtudományi koncepciók sajátos (pl. európai, katolikus vagy protestáns) kontextusból származnak; más esetekben a politikai élet magyarázata szempontjából hasznosságukat vizsgálni kell, nem pedig feltételezni. Ezt Menchik szerint Daniel Philpott mutatja be a legerőteljesebben a már említett felmérésében, melyben a modern nemzetközi kapcsolatok szuverenitás-koncepciójának vallási gyökereit tárja fel (Menchik 2017, 566). A szerző megjegyzi, hogy a vallás- és politikatudósok számára ez azt jelenti, hogy komolyan veszik azt a kérdést, miként értik meg a társadalomtudományi fogalmakat, tekintettel arra, hogy a modern politikai elmélet nagy része a hit irrelevanciáján vagy a közszférából való kizárásán alapul (Menchik 2017, 566).

Elizabeth Shakman Hurd is rámutat a vallás és a politika közötti szekuláris megosztottságra, mely érvelése szerint nem rögzített, ahogy azt általában feltételezik, hanem társadalmilag és történelmileg felépített (Hurd, The Politics of Secularism in International Relations 2008, 1). Hurd a szekularizmust úgy határozza meg, „mint egymással összekapcsolt politikai projektek sorozatát, melyeket bizonyos érzékenységek, szokások és gyakorlatok támasztanak alá, melyeket érdekekkel rendelkező konkrét aktorok hoztak létre, nem pedig olyasvalamiként, mely teleológiailag jött a politikai fejlődésből” (Menchik 2017, 566). Hurd könyvében két féle szekuláris projektet körvonalaz: a laicizmust és a zsidó-keresztény szekularizmust (Hurd, The Politics of Secularism in International Relations 2008, 5). A „laicista” projekt a vallást a modern politika ellenfelének és akadályának tekinti. A politológus rámutat, hogy ez a projekt Immanuel Kant és mások valláskritikáiban bukkant fel, akik a teológiát a közéletben veszélyes „szektaszellemként” tüntették fel, melyet el kell választani a racionális, megfontolt érvelés közszférájától (Menchik 2017, 566). A laicizmus ereje a szerzőnő szerint intenzíven érzékelhető a nemzetközi kapcsolatok realista, liberális és materialista megközelítéseiben, melyek mind abból indulnak ki, hogy a vallás vagy privát, vagy haldoklik (Hurd, The Politics of Secularism in International Relations 2008, 32), és hogy a vesztfáliai béke a szekuláris állami szuverenitás megjelenését, illetve a vallás privatizációját jelzi (Hurd, The Politics of Secularism in International Relations 2008, 3).

A szekuláris projekt zsidó-keresztény változata egy másik diskurzusból jött, mely úgy kezeli a modern politikát, mint ami a kereszténységből származó értékeken és hiten alapszik, s amely később zsidó-kereszténységként vált ismertté (Hurd, The Politics of Secularism in International Relations 2008, 38). Míg a „laicista” projekt a vallás privatizált voltát vagy hiányát feltételezi, addig a zsidó-keresztény szekularista projekt szerint a modern demokratikus államok a közös keresztény, majd később a zsidó-keresztény értékektől függnek (Hurd, The Politics of Secularism in International Relations 2008, 6). Jeremy Menchik rámutat, hogy Samuel Huntington is ezt a nézetet osztotta, azzal az érveléssel, hogy a katolicizmus és a protestantizmus adják a nyugati civilizáció alapkövét (Menchik 2017, 567). Meglátásom szerint ez a megközelítés figyelhető meg az Amerikai Egyesült Államok és Izrael állam esetében is, illetve a közöttük lévő kapcsolat tekintetében.

Hurd munkája Menchik szerint nagymértékben hozzájárul a vallásról és a politikáról szóló új irodalomhoz, s bemutatja, hogy a vallás és a politika közötti tartományi, normatív különbségtétel beépül az IR-elmélet elemzési kategóriáiba (Menchik 2017, 568). A szerző felhívja rá a figyelmet, hogy ez az a priori megkülönböztetés akadályozza a fontos világesemények megértését, például a XX. század végi vallási újjáéledést, mivel nem hajlandó felismerni, hogy a vallás és a politika határai vitatottak, folyamatosan újratárgyalásra kerülnek, s hatalmi viszonyok termékeként határolódnak el (Menchik 2017, 568). E különbségtétel nem csak az említett vallási újjáéledés megértését akadályozhatja, hanem számtalan egyéb fontos világesemény vagy folyamat interpretációját is, akár a napjainkban folyamatban lévő közel-keleti békekötésekét is.

Mindezekből jól látható, hogy a vallás és a világpolitika konstruktivista megközelítésének is számos „arca” van, s az egyes szerzők más-más tényezőkre fektetik a hangsúlyt, azonban az említett öt téma mindegyikben közös: mi mindent foglal magába a vallás, s ez milyen küzdelmek eredménye; a vallási szereplők érdekeinek lokális meghatározása és megértése; a történelmi örökségek szerepe a kortárs aktorok viselkedésének formálásában; a társadalomtudományi koncepciók sajátos kontextusának vizsgálata. A szekularizmus, s ehhez kapcsolódva a publikus-privát megosztottság is gyakran megjelenik a témával foglalkozó konstruktivista szemléletű írásokban, mint a vallás szerepének az IR elméleteken belüli vizsgálódását akadályozó, illetve adott világesemények és folyamatok megértését hátráltató tényező.

Összefoglalva, a tanulmányban feltártam a napjainkban megfigyelhető globális trendeket, melyek mind a vallás szerepének felértékelődését, annak a világpolitikára gyakorolt növekvő hatását jelzik. Bemutattam, hogy e látványos irányok és trendek ellenére a vallás nemzetközi kapcsolatok elméleteibe való beépítésére irányuló törekvések látszólag még mindig korai fázisban vannak, s kifejtettem, hogy ez a szekularizációs elméletnek köszönhető, mely az elmúlt évszázadban meghatározta a nemzetközi kapcsolatok elméleteinek valláshoz való viszonyulását, s amely bizonyos mértékben még ma is tartja magát a tudományos körökben.

Kitértem arra, hogy a vesztfáliai fordulat óta a vallás, mint tényező, nem szűnt meg, viszont visszaszorult az államok alatti dimenzióba, s ennek köszönhetően nem része a klasszikus biztonsági elméleteknek, hiszen a biztonsági elméletek a nemzetek közötti kapcsolattal foglalkoznak, ahol a vallás ekkoriban nem volt tényező. Kifejtettem, hogy a vallás szerepe még mindig nincs kellően kihangsúlyozva, hiszen az IR elméletekben a fő gondolkodási paradigma továbbra is szekuláris. Ezt az állítást Jonathan Fox és Nukhet Sandal művével támasztottam alá, melyben a szerzőpáros négy kategóriába osztotta fel azokat a tudományos munkákat, amelyek bármilyen módon megkísérelték a vallást a nemzetközi kapcsolatok központi elméleteibe beilleszteni.

További szerzők és érveléseik bemutatásával demonstráltam, hogy a vallás és a világpolitika egy „átmenetben lévő” terület, s hogy a húsz év alatt, mióta a politikatudósok újra felfedezték a vallást, a kutatók küzdöttek az irodalom továbbfejlesztésével egy közös paradigma hiányában.

Jeremy Menchik munkájára alapozva a szekularizációs elmélet helytelenségének felismerése, illetve pusztán a politikai szereplőkre és eszmékre irányuló, azonban átfogó elméleti keretet nélkülöző fókusz helyett az általa vizsgált három megközelítés közül a konstruktivista megközelítésre hagyatkoztam. Ez annak köszönhető, hogy meglátásom szerint a nemzetközi tanulmányok elméletei közül jelenleg még mindig a konstruktivizmus a legalkalmasabb arra, hogy megragadja a vallás kardinális szerepét a nemzetközi tanulmányokban, annak is köszönhetően, hogy rendkívüli jelentőséget tulajdonít az eszméknek; olyan közös meggyőződéseknek, melyek kognitív segédletként vagy normatív iránytűként segítenek értelmezni a politikai döntéshelyzeteket. A konstruktivizmus egyik alapvető állítása ugyanis, hogy az eszmék mindig számítanak, s ezek vizsgálata nélkül a nemzetközi viszonyok értelmezhetetlenek. A közös megértések, elvárások vagy ismeretek által meghatározott társadalmi struktúrák nem csak a szereplők fejében vagy az anyagi képességekben léteznek, hanem a gyakorlatokban is. Ezek alkotják a szereplőket egy helyzetben, illetve a közöttük lévő kapcsolatok természetét, legyen az akár kooperatív, akár konfliktusos. A konstruktivizmus hangsúlyozza az egymástól való függőséget, illetve a kollektív identitás kialakulásának kiegyenlítő dinamikáját, mely néha felülkerekedik az emberek félelmein és a versenyen. A konstruktivizmus hangsúlyozza továbbá az emberi tudatosság szerepét a világpolitikában. Eszerint a világot az emberek gondolataikkal, elképzeléseikkel teremtik, s ezek az elképzelések határozzák meg egymáshoz való viszonyunkat, valamint a politikusok egymáshoz való viszonyát.

Mindezen konstruktivista állításokat változatlanul relevánsnak ítélem, bár némileg változott a véleményem a politikai döntéshozókat befolyásoló tényezőket illetően; meglátásom szerint a politikai vezetők döntéseit jelentősen befolyásolják saját eszméik, ám általában a nemzeti érdeket előrébb helyezik. Ugyanakkor, ha a nemzeti érdek és az eszmék találkoznak, egymással összhangban vannak, az rendkívül gyümölcsöző politikai döntésekhez vezethet. Úgy ítélem meg, hogy ez történt az Ábrahám Egyezmények esetében is, melyről egy külön tanulmányban értekezem majd.

 

Felhasznált irodalom:

“Global Christianity – A Report on the Size and Distribution of the World’s Christian Population”. Pew Research Center, 2011. december. https://www.pewforum.org/2011/12/19/global-christianity-exec/.

Barry Buzan, Ole Wæver, Jaap De Wilde. Security: A New Framework for Analysis. Lynne Rienner Publishers, 1997.

Cavanaugh, William T. The Myth of Religious Violence: Secular Ideology and the Roots of Modern Conflict. Oxford University Press, 2009.

Douglas Johnston, Cynthia Sampson, Jimmy Carter. Religion, the Missing Dimension of Statecraft. Oxford University Press, 1995.

Fox, Jonathan. “World Separation of Religion and State Into the 21st Century”. Comparative Political Studies, Vol. 39, Issue 5. (2006 június), pp. 537-569. https://doi.org/10.1177/0010414005276310.

Hans Heinrich Gerth, C. Wright Mills. From Max Weber: Essays in Sociology. Oxford University Press, 1946.

Hurd, Elizabeth Shakman. The Politics of Secularism in International Relations. Princeton University Press, 2008.

Jonathan Fox, Nukhet A. Sandal. Religion in International Relations Theory: Interactions and Possibilities. Routledge Studies in Religion and Politics, 2013.

Marsden, Lee. For God’s Sake: The Christian Right and US Foreign Policy. Zed Books, 2008.

Menchik, Jeremy. “The Constructivist Approach to Religion and World Politics”. Comparative Politics, Volume 49, Number 4. (2017 július), pp. 561-581. 10.5129/001041517821273035.

Monica Duffy Toft, Daniel Philpott, Timothy Samuel Shah. God’s Century: Resurgent Religion and Global Politics. W. W. Norton & Company, 2011.

Peter J. Katzenstein, Timothy A. Byrnes. “Transnational Religion in an Expanding Europe”. Perspectives on Politics, Vol. 4, No. 4 (2006), pp. 679-694. https://www.jstor.org/stable/20446276.

Philpott, Daniel. “The Challenge of September 11 to Secularism in International Relations”. World Politics, Volume 5, Issue 1 (2002 október ), pp. 66-95. https://doi.org/10.1353/wp.2003.2006.

Philpott, Daniel. The Religious Roots of Modern International Relations. Cambridge University Press, 2000.

Saiple, Robert A. és Dennis R. Hoover. Religion and Security: The New Nexus in International Relations. Rowman and Littlefield Institute for Global Engagement, 2004.

Taylor, Charles. A Secular Age. The Belknap Press of Harvard University Press, 2007.

Yang, Fenggang. Religion in China: Survival and Revival Under Communist Rule. Oxford University Press, 2011.

[1] Barry Buzan “Security: A New Framework for Analysis” c. híres munkájában öt szektort nevez meg, melyek alapot nyújtanak a biztonság dimenzióinak meghatározásához: a katonai, a politikai, a gazdasági, a társadalmi és a környezeti szektort.

[2] A kínai földalatti egyház becsült száma 35 millió fő (a lakosság 2,6 %-a).

[3] IR: International Relations (nemzetközi kapcsolatok)

Írta: Nagy Abigél

Kiemelt kép: NETANJAHU, Benjámin; TRUMP, Donald; al-Kalifa, Hálid bin Ahmed; án-Nahajan, Abdalláh bin Zajid
Washington, 2020. szeptember 15.
Hálid bin Ahmed al-Kalifa bahreini külügyminiszter, Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök, Donald Trump amerikai elnök és Abdalláh bin Zajid án-Nahajan sejk, egyesült arab emírségekbeli külügyminiszter (b-j) az Izrael, valamint Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek közötti békeszerzõdés aláírási ünnepségén a washingtoni Fehér Ház déli kertjében 2020. szeptember 15-én.
Forrás: MTI/EPA/Jim Lo Scalzo

A Vallás és biztonság, mint hiányzó nexus a nemzetközi kapcsolatok elméleteiben bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bevezetés             A több, mint egy évszázados múltra visszatekintő rivalizálás Chile és Bolívia között a hidegháború után tapasztalt erősödő gazdasági globalizáció következtében egyre inkább mérséklődni látszik. A korábban mindkét nemzet identitását erősen meghatározó szembenállás mind Santiago, mind pedig La Paz perspektívájából másképpen jelent meg. Bolívia hagyományosan – mint a gazdasági fejlettségben és ebből következően nemzetközi politikai súlyát tekintve gyengébb ország – Chilére mint fenyegetésre és riválisra tekintett. Ezzel szemben Santiago percepciója szerint az észak-keleti szomszéd az elmúlt közel 130 évben mint alacsonyabb rangú, kissé lenézett állam próbálta különféle eszközökkel a térség status quo-ját felrúgva megsérteni Chile állami szuverenitását.[1]

Ugyan már az 1880-as évek eleje, de még inkább az 1900-as évek kezdete óta létezett Bolíviában egy erős nemzeti vágy a Salétromháborúban (1879-1884) elveszített, a Csendes-óceánnal határos Atacama tartomány visszacsatolására (Department of Littorial), azonban a különféle egykori nemzetközi szervezeteknél (Népszövetség) való panasztételt leszámítva nem sikerült komolyabb eredményt elérni bolíviai részről az elcsatolt területek visszaszerzésére. Mindazonáltal La Paz és a bolíviai társadalom számára mindig is kritikusan fontos, már-már neuralgikus pont volt a Chilével való viszony, valamint a területek visszacsatolására való törekvés. [2]A rendkívül erős revans vágy – mely számos alkalommal a Chilével tárgyalni hajlandó elnökök bukását is okozta – az 1970-es években a háború 100. évfordulója okozta keserű emlékek miatti felfokozott állapotban még inkább fellángolt.

Ennek következtében ugyan elindult egy erős bolíviai lobbizás a nemzetközi térben, valamint ezen belül is elsősorban az Amerikai Államok Szervezeténél (Organization of American States) a követelések érvényesítése érdekében, bár ez sem járt sikerrel. [3]Ugyan az 1980-as és ’90-es években bilaterális tárgyalások során (Bedregal-del Valle[4]), valamint pár évvel később a kereskedelmi kapcsolatok megerősítésére tett kísérlettel és a szabadkereskedelem elmélyítésével próbálták oldani a két ország közti feszültéséget, az alapvető ellentéteket nem sikerült felszámolni.

A 2000-es évek elejétől indult meg egy figyelemreméltó enyhülési folyamat Santiago és La Paz viszonyában. Evo Morales 2006 januárjától regnáló szocialista irányultságú kormánya, valamint Ricardo Lagos szociáldemokrata-, majd 2006 márciusától Michelle Bachelet (Chile első női elnöke) szocialista kormányai közös erőfeszítéseket tettek a kapcsolatok normalizálására, valamint a területi viták és gazdasági, történelmi konfliktusok tematizálása helyett az együttműködést hangsúlyozták. Itt különösen fontos megemlítenünk, hogy Morales történelmi jelentőségű tettet hajtott végre azzal, hogy a bolíviai közhangulat és külpolitika irányvonalát a Chilével való szembenállás helyett a belső ügyekre fordította.

Az enyhülési folyamat ellenére azonban Bolívia nem mondott le a „tengeri kijárat álmáról” és 2013-ban az ügyet a ENSZ Nemzetközi Bírósága elé vitte.

A rivalizálás gyökerei – A salétromháború A konfliktushoz vezető út

Az 1879-1884-ig vívott Salétromháború alapvetően a dinamitgyártáshoz és műtrágyák termeléséhez is elengedhetetlenül fontos salétromsóért és az ebben gazdag bolíviai partvidékért zajlott. A gazdaságilag fontos, Bolíviához tartozó Antofagasta régióban a nagyobb részt chilei érdekeltségű, azonban brit résztulajdonban is lévő Compañía de Salitres y Ferrocarril de Antofagasta (CSFA) vállalat is jelentős bányászati tevékenységet folytatott. Bár az 1871-ben Mariano Melgarejo bolíviai elnök ellen elkövetett puccsot követően az újonnan hatalomra kerülő Agustín Morales elnök a vállalatnak járó összes szerződésben biztosított jogosultságát eltörölte, Morales 1872-es halálát követően a törvényesen és alkotmányos keretek között hatalomra kerülő új kormány 1873. november 27-én az említett vállalatnak a salétrom 15 évre szóló vámmentes kitermelésére adott jogosultságot. Ennek előnyeit azonban nem élvezhette sokáig a cég, ugyanis a Bolíviában és a régióban (a Tarapacá régió miatti fennhatósága okán) szintén érdekeltséggel bíró Peruban a gyorsan változó kormányok a szerződéseket felrúgva törekedtek arra, hogy az ellenőrzésük alatt lévő területeken zajló salétromtermelés hasznából minél nagyobb mértékben részesüljenek.

A taracapái salétrombányák perui kormány részéről történő kisajátítása után három évvel később a bolíviaiak is kemény feltételeket szabtak a CSFA számára. 1878. február 14-én a Bolíviai Nemzeti Kongresszus és az Alkotmányozó Nemzetgyűlés ahhoz a feltételhez kötötte az előbbiekben említett 1873-as szerződés jóváhagyását, hogy a CSFA fizessen 10 centnyi adót minden kitermelt mázsa salétrom után. (Innen nevezik a konfliktust „10 cent háborújának” is.) Természetesen a magát egyre inkább kiszolgáltatottnak érző vállalat tiltakozott a szerződés megszegése és a járadékok összegének emelése ellen és nem volt hajlandó kifizetni az újonnan kirótt összegeket sem. Mivel a CSFA-ban számos chilei politikusnak és üzletembernek is komoly érdekeltsége volt, ezért nem meglepő, hogy a konfliktus odáig fajult, hogy a cég a chilei kormány beavatkozását is kérte.

Az egyre inkább elmérgesedő viszonyok közepette 1878 decemberében egy Bolívia és Peru közt megkötött 1873-as (Chile elleni) katonai szövetséget felhasználva nyíltan provokálta Chilét azzal, hogy kijelentette, nem tárgyal az ügyről, mert az adónak nincs köze a szerződéshez, és hogy a CSFA követelésével a bolíviai bíróságoknak kell foglalkozniuk. Ezt a szorongatott helyzetben lévő déli szomszéd félre nem érthető fenyegetésnek percipálta és megindított egy hadihajót Antofagasta kikötője felé.

A háború kirobbanása

A már fentebb említett események következtében 1879 február 6-án a bolíviai kormány érvénytelenítette a CSFA kitermelési engedélyét és elkobozta az összes Bolíviában lévő tulajdonát. Mikor a hír 11-én elérte a chilei fővárost, a kormányzati vezetés elhatározta, hogy a gazdasági érdekeltségek védelme miatt meg kell szállni Antofagasta városát és a déli szélesség 23 fokától délre eső bolíviai tengerparti területeket is. Ennek következtében február 14-én 200 chilei katona indult meg a partmenti város megszállására, akik rendkívül könnyen, ellenállás nélkül szerezték meg Antofagastát. Egyrészt a bolíviai kormány nem tudott gyorsan reagálni Chile inváziójára, másrészt pedig a város lakossága túlnyomórészt (93-95%) chileiekből állt, akik támogatták a chilei uralmat. Bolívia az invázióról tudomást szerezve segítségül hívta Perut, mely az 1873-as szerződés értelmében Bolívia segítségére sietett és hadat üzent Chilének. Chile csak jóval a tényleges támadása megindítása után, 1879. április 5-én üzent hadat két északi szomszédjának.

Chile egyértelmű dominanciája

Az agresszor Chile Antofagasta megszerzését követően rendkívül rövid idő alatt Bolívia egész tengerparti régióját megszállta. Bár Hilarión Daza elnök február 27-én egy kormányzati kiáltványban tájékoztatta a bolíviai népet a chilei invázióról és elrendelte a mozgósítást, azonban a bolíviai haderő hiányosságai és felkészületlensége miatt a chileieknek bőven volt idejük felkészülni a náluk jóval gyengébb bolíviai haderő ellencsapására. Ugyan a bolíviai kormány még 1879-ben Antofagasta tartomány elvesztését követően mintegy 4500 fős haderőt összegyűjtve megpróbálkozott Peru segítségére sietve tengerparti területeit visszafoglalni, azonban a szövetséges erők rossz kommunikációja és koordinálása miatt a chileiek könnyűszerrel legyőzték és megsemmisítették az egyes kontingenseket. Az 1879. november 19-én San Francisco Dolores mellett vívott ütközet során a chilei hadsereg sikeresen számolta fel a Daza, bolíviai elnök által vezetett bolíviai seregtest nélkül állomásozó szövetséges erőket. Mivel a chileiek tisztában voltak azzal, hogy jóval erősebbek Bolíviánál, ezért a háború első szakaszában a Peru elleni hadműveletekre koncentráltak és Bolíviában többnyire csupán a megszállt területeik megtartására törekedtek. Az Iquique-nél (1879. május 21.) és Angamosnál (1879. október 8.) aratott tengeri győzelmek lehetővé tették a chilei katonai vezetés számára, hogy ellenőrzése alá vonja Peru tengerpartját és így az országot állandó blokád alatt tudja tartani. A tengeri hegemónia kivívása után a chileiek szárazföldön is támadást indítottak Peru ellen. A chilei haderő délről megindulva elsőként Tarapacá tartományt (az ország leggazdagabb részét) foglalta el, ami a tengeri szabad kijárás elvesztése után hatalmas érvágást jelentett Perunak. 1880. május 26-án egy jelentős 10 000 fő körüli bolíviai seregtest (a bolíviai haderő jelentős része) ütközött meg a nagyjából hasonló létszámban lévő chileiekkel Tacna közelében, ahol óriási vereséget szenvedtek és átmenetileg elveszették az esélyt a chilei haderő gyors kiűzésére és a területek visszafoglalására. Ezt követően a chilei invázió tovább folytatódhatott Peru belső területei ellen, így a Peru feletti döntő győzelemnek számító Miraflores-i ütközet után a chilei haderő Manuel Jesús Baquedano González irányítása alatt 1881. január 17-én bevonult Limába.

A háború lezárása – Tűzszünet és Béke

A perui és a bolíviai haderők legyőzése után ugyan még mindkét ország területén jelentős ideig működött ellenállás, amely sokszor irreguláris módszerekkel próbálta meg felvenni a harcot a megszálló csapatokkal, azonban a felkelés-ellenes Sierra hadjáratok 1882-ben és 1883-ban történő megindításával sikerült végleg leszámolni az ellenálló csapatokkal Peruban. Ugyanakkor Bolíviában az ellenállásnak sikerült kicsit tovább kitartania, mivel a chileiek nagyobb figyelmet fordítottak arra, hogy a peruiakat békére kényszerítsék.

Végül Peru és Chile között 1883. október 20-án köttetett meg az ancón-i szerződés, melynek értelmében Peru hivatalosan átengedte Tarapacá tartományt Chilének, és szabályozták a guanó- és nitrátforrások felhasználását Peru adósságainak és jóvátételének törlesztésére. Továbbá Chile 10 évre megszállta Tacna és Arica tartományokat, amely után népszavazást kellett volna tartani a területi hovatartozás eldöntésére. Mivel azonban a két állam nem tudott megegyezni a népszavazás feltételeiről, ezért a területek egészen 1929-ig chilei ellenőrzés alatt maradtak, amikor is az USA közvetítésével a felek aláírták a limai szerződést, melynek értelmében Chile megtarthatta Arica tartományt, míg Peru visszaszerezhette Tacna-t. [5]

A Bolívia és Chile közötti fegyverszünetre 1884-ben került sor a valparaisó-i egyezmény aláírásával. Ez jóváhagyta Chile számára az egész bolíviai partvidék feletti ellenőrzést, azonban tényleges békeszerződés nem született. 1904-ben a béke és barátsági szerződésben az egész bolíviai partszakasz de jure is Chile fennhatósága alá került, azonban cserébe Chile vállalta, hogy az Arica-La Paz vasútvonal felépítésével összeköti a bolíviai fővárost a Csendes-óceánnal, valamint, hogy a bolíviai termékek exportálásának megkönnyítésére (nem ingyen ugyan, de) garantálja a chilei kikötőkhöz való hozzáférést.

A hagyományos revans és szemben állás korszaka  A 20. század korai évtizedei

Az 1904-es béke megkötésével a jogilag lezártnak tekintett háború a bolíviai néplélek számára korántsem jelentette az ügy „rendezett” voltát. Bolívia már az első világháborút követően, mikor már valamennyi figyelemre számíthatott az újonnan létrejövő Népszövetségtől, egyből panaszt tett a chilei annexió miatt, arra hivatkozva, hogy a békeszerződést chilei kényszer hatására kellett aláírnia. Bolívia azonban asszertív és „kétségbeesett” külpolitikája miatt ezekben az évtizedekben korábbi szövetségesével, Peruval is szembekerült, ugyanis intenciói elsősorban az elvesztett területei visszaszerzése mellett a Tacna és Arica közti területen biztosított szabad tengeri összeköttetés megteremtésére irányultak. Ezen területek azonban a háborút megelőzően Peruhoz tartoztak, így Lima nézőpontjából ez egyértelműen a szuverenitása elleni fenyegetésnek volt tekinthető. Nem véletlen, hogy az előbb említett 1929-es Chile és Peru között megkötött limai szerződés azt is kimondta, hogy egyik ország sem fog bilaterális szerződést kötni egy harmadik féllel (Bolívia) a szerződésben érintett területek hovatartozását illetően.

Megoldási kísérletek a ’60-as és a ’70-es években

Az 1930-as években mind Chile, mind pedig Bolívia megérezte a nagy gazdasági világváltás hatásait, melyek a politikai életben is érződtek. Különböző színezetű kormányok váltották egymást mindkét országban, azonban a gazdaságilag fejlettebb, munkásréteggel rendelkező, a külvilág felé nyitottabb Chilében már viszonylag hamar megjelentek a szélsőséges baloldali pártok (1901-Szocialista Párt, 1922-Kommunista Párt). Ezzel szemben Bolíviában inkább a konzervatívabb Republikánus Párt dominált, azonban a ’20-as évek elején ez is kettészakadt egy jobb- és egy baloldali pártra. La Paz számára a szélsőséges politikai erők egyre erősebb térnyerése többnyire csak a Paraguay elleni megalázó vereséggel záródó Chaco háború után kezdődött.

A második világháború alatt annak ellenére, hogy mindkét dél-amerikai állam belépett a háborúba a szövetségesek oldalán, az egymás közötti ellentétek továbbra sem oldódtak fel. A háború utáni időszak Chilében inkább konszolidációval és a belső stabilizációval telt, míg Bolíviában a háború alatti jobboldali, nacionalista (ekkor veszélyesnek tartott) kormányzás után a konzervatív erők tettek sikertelen kísérletet a gazdasági helyzet normalizálására és az erősödő baloldal, valamint a szocialista követelések elfojtására.

Az 1962-ben kirobbanó újabb nyílt feszültségforrássá ezúttal a Lauca folyó kérdése vált. A Chilében eredő, de Bolíviába torkolló folyó vízfelhasználásával kapcsolatosan La Paz azzal vádolta meg Santiago-t, hogy a folyó vizét mesterségesen saját területei felé tereli, mire a Jorge Eduardo Alessandri Rodríguez vezette chilei kormány azzal védekezett, hogy a folyó nemzetközi víznek számít, így egyenlő jogok biztosítottak a használatára. A kialakuló vitában azonban, mint egy melléktéma ismét megjelent Bolívia tengerhez való hozzáférésének a kérdése, így panaszával az Egyesült Államok által dominált Amerikai Államok Szervezetéhez (OAS) fordult. Chile azonban rendkívül ügyes külpolitikai húzással elérte, hogy az OAS határozata kizárólag a Lauca folyó ügyével foglalkozzon, ezzel biztosítva a vitatott területekről való tárgyalás elmaradását.

Az egyik legnagyobb lehetőség azonban 1975-ben adódott Bolívia számára, hogy biztosítsa az állam számára a tengeri kijáratot. A jobboldali chilei diktátor, Augusto Pinochet és a szintén autoriter és jobboldali Hugo Banzer bolíviai elnök regnálása alatt a két fél szerződést írt alá vitás kérdések rendezésére. Ennek értelmében Chile hozzáférést biztosított volna Bolívia számára a Csendes-óceánhoz, cserébe Bolívia határmenti területekkel kompenzálta volna déli szomszédját. A megegyezés nem tudott létrejönni, ugyanis Santiago az Arica-tól északra fekvő területen biztosította volna az említett korridort La Paz számára, amely terület átadása azonban az 1929-es limai szerződés értelmében nem tekinthető megoldásnak. Peru a szerződésre hivatkozva felemelte szavát a területcsere ellen, és más megoldásként azt javasolta, hogy alakítsanak ki egy zónát Arica tartományban, mely a három állam osztott szuverenitása és ellenőrzése alatt működne. Ezt természetesen Chile szuverenitása megsértéseként értelmezte és mivel Peruval nem tudott megegyezni, háborút pedig Bolívia ügyéért nem vállalt, így a La Paz-al folytatott párbeszédnek is véget vetett.

A kapcsolatok normalizálása – gazdasági érdekütközések ’90-es évek gazdasági közeledése

Miután Pinochet 1990-es bukásával Chile Patricio Alwyn elnök vezetésével ismét visszatért a demokratikus keretekhez, a Bolíviával való viszony rendezése is egyre fontosabbá vált. Megindult tehát a gazdasági nyitás a két ország között, mely a kapcsolatok elmélyítésén túl Eduardo Frei és Ricardo Lagos kormányai alatt már egy szabadkereskedelmi övezet kialakítását is célozta. A chilei törekvések mögött elsősorban az állt, hogy a gazdasági érdekeltségek és az interdependencia erősítésével a két ország kapcsolataiban a bolíviai követeléseknek többé ne legyen igazi éle.

A 2000-es évek eleje – A gas por mar vitája

A hagyományosan bolíviai gazdaság egyik fő exporttermékének számító olaj és ón kitermelése és az ebből származó bevételek az 1970-es évek végétől egyre inkább eltörpültek a földgáz kitermeléséből és exportjából származó összegek mellett. Bár már az 1980-as években is számos földgázlelőhelyet fedeztek fel -elsősorban az alföldeken és sík területeken-, azonban az igazi nagy áttörést a ’90-es évek jelentették, amikor óriási, érintetlen készleteket tártak fel. Az 1996-tól 2004-ig terjedő időszakban az ország bizonyított földgázkészletei tízszeresére növekedtek. Nem meglepő tehát, hogy a bolíviai nemzetgazdaság egyik kritikus érdeke lett az export és ezáltal a bevételek maximalizálása. Ehhez azonban a fő kereskedelmi partnerek földrajzi elhelyezkedése miatt szükségessé vált a kikötők könnyű elérhetőségének, valamint használatának biztosítása.

Mivel a tengerparttal nem rendelkező Bolívia számára csak közvetítéssel volt elérhető a tenger, ezért szükségessé vált a nyugati szomszédokkal való egyezmény tető alá hozása is. 2002 elején Jorge Quiroga elnök kormánya azt javasolta, hogy építsenek egy csővezetéket a szomszédos Chilén keresztül a Mejillones kikötőjébe, amely a legközvetlenebb útvonal a Csendes-óceánhoz Bolívia újonnan felfedezett földgázkészleteinek exportálására. Az országban meglévő hagyományos Chile ellenes hangulat miatt egyes csoportok nem értettek egyet a kormányzati javaslattal. Szerintük ugyanis az építendő vezetékeket a perui Ilo kikötője felé kéne vezetni, amely ugyan 260 km-rel hosszabb vezetéket jelentene, azonban a Chilétől való függés kisebb lenne. A döntés fontosságát és belpolitikai súlyát az is mutatja, hogy Jorge Quiroga elnök nem sokkal a 2002 júliusában történt távozása előtt elhalasztotta a döntést, utódjára hagyva ezt a rendkívül vitatott kérdést, így meghagyva az esélyét annak, hogy esetlegesen újraválasszák őt a későbbiekben.

A 2002-es bolíviai választások nyertese, Gonzalo Sánchez de Lozada annak ellenére, hogy kifejezte, az előző kormányhoz hasonlóan ő is a Mejillones felé építendő vezeték koncepcióját részesíti előnyben, hivatalos lépésre nem merte elszánni magát. Eddigre azonban a földgázkészletek kiaknázásában érdekelt, azok feltárásában is részt vevő nemzetközi nem állami szereplők, mint például a Pacific LNG konzorcium is egyre türelmetlenebbé váltak. A konzorcium egyik tagja, a Repsol YPF nevű spanyol vállalat a Petrobras-al és a Total-lal összefogva egy viszonylag egyszerű, 6 milliárd dolláros költségvetésű tervet dolgoztak ki a bolíviai gázexport felgyorsítására. Ennek értelmében a földgázt Bolíviából a legközelebbi chilei kikötőkbe szállították volna és a cseppfolyósítás után innen indulhattak volna a tankerek Mexikóba és az USA-ba. Mivel Lozada elnök a nagyvállalatok által tervezett koncepcióra hajlott, a bolíviai társadalom nacionalista ellenérzései miatt távoznia kellett.

Az újonnan megválasztott elnök, Carlos Mesa részben elődje hibájából tanulva, részben a Movimento al Socialismo baloldali mozgalom nyomására népszavazást tartott a gázkérdésről. Ennek eredményeként a bolíviai társadalom 54,79%-a válaszolt igennel arra a kérdésre, hogy: „Egyetért-e Ön Carlos Mesa elnök politikájával, miszerint a gázt stratégiai erőforrásként használja fel a Csendes-óceánhoz való szuverén és életképes hozzáférési útvonal megvalósítása érdekében?” – ezzel tulajdonképpen jóváhagyva az ország szénhidrogén készleteinek állami kisajátítását. Eddigre azonban mind a Nemzetközi Valutaalap, mind a Világbank, mind pedig az érdekelt multinacionális nagyvállalatok tiltakoztak a népszavazás következtében megszülető, szénhidrogénekről szóló törvény bevezetése ellen, így az elnök kijelentette, hogy azt „lehetetlen” hatályba léptetni. A feszült és a baloldal által még inkább feltüzelt tömegek azonban a törvény életbeléptetése érdekében utcára vonultak és óriási tüntetéshullám lett úrrá az országon. Ennek következtében Mesa 2005 nyarán lemondott.

A gázkérdés rendeződése – Evo Morales és Michelle Bachelet duója

Evo Morales 2006 januári beiktatásával új korszak kezdődött Bolíviában a Chilével való viszonyt illetően. A „gázháború” zűrzavaros éveit követően a közvéleményt formálva sikeresen fordította a társadalom figyelmét a Chile ellenes indulatok helyett a belső ügyekre (gazdasági kérdések). Ezalatt megindult a Chilével való kapcsolat egyre szorosabbra fűzése, melyben Morales Michelle Bachelet elnökben partnerre talált. Az állandóan megújuló konfliktushullámok tanulságát leszűrve a két elnök egyetértett abban, hogy a kapcsolatok új szintre helyezése érdekében a kölcsönös bizalmat mindkét félnek kompromisszumkészséggel kell biztosítania úgy a gazdasági ügyekben, mint a határviták kérdését illetően. Ennek érdekében Morales és Bachelet hosszú kapcsolatépítést követően 2010 júliusára tető alá hozta a 13 pontos agendát, mely elmélyítette a felek közti együttműködést. A nagy hatással bíró dokumentum részletesen taglalta a két ország közötti: kölcsönös bizalom fejlesztés, határmenti integrációs problémák, a szabad tranzit, a fizikai összeköttetés és infrastrukturális fejlesztések, a gazdasági együttműködés, a tengeri hozzáférés, a Silala folyó, valamint a vízforrások problémájának, a szegénység csökkentésének, a biztonsági és védelmi kérdéseknek, a drogkereskedelem elleni harcnak, valamint az oktatási, tudományos, technológiai és kulturális együttműködés mellett az energiaszektornak a kérdését is.

A történelmi jelentőségű megállapodás új fejezetet nyitott a két állam kapcsolatában a neuralgikus pontoknak számító tengeri kijutás és a tranzit, valamint kereskedelem kérdésében is.

Befejezés

A másik fél barátként történő kezelése, amelyet Chile és Bolívia vezetői a közelmúltban új, a korábbitól nagyban eltérő politikai agendává tettek, és amelyet a kölcsönös bizalom kiépítésének diskurzusában fejeztek ki, nagyban hozzájárult a két állam kapcsolatainak normalizálódásához. Chile célja a továbbiakban is az északi szomszédjával való viszony minél jobb viszony fenntartása, míg Bolívia részéről semmi garancia nincs rá, hogy a jövőben felhagy az atacamai határvitában lévő területi követeléseivel.

Összességében a Salétromháború máig ható következményei jól példázzák, hogy a múlt hogyan befolyásolja a jelent, és hogyan gyakorol hatást azokra a narratívákra, amelyek meghatározzák a régió geopolitikai kapcsolatainak hatókörét és jellegét. A Chile és Bolívia közötti bonyolult kapcsolatrendszer csak egy példa a Dél- és Közép-Amerikában található számos jelenlegi rivalizálás közül. Ezek a történelmi feszültségek magyarázatot adhatnak arra, hogy a latin-amerikai regionális integráció lehetősége miért olyan törékeny még napjainkban is.

 

 

Felhasznált irodalom

1. Wehner, Leslie: From Rivalry to Mutual Trust: The Othering Process between Bolivia and Chile, German Institute of Global and Area Studies, 2010.
2. de Mesa, José, Teresa Gisbert, and Carlos Mesa: Historia de Bolivia, Editorial Gisbert y CIA SA La Paz, Bolivia, La Paz, 2007.
3. Tomasek, Robert D.: The Chilean-Bolivian Lauca River Dispute and the O.A.S, Cambridge University Press, Journal of Inter-American Studies. Vol. 9., 1967.
4. Gangopadhyay, Aparajita: From Land Wars to Gas Wars: Chile–Bolivia Relations and Globalisation, SAGE Publications, 2014.
5. Sater, William F.: Andean Tragedy: Fighting the War of the Pacific, 1879–1884, Lincoln and London: University of Nebraska Press, 2007.
6. Ravest Mora, Manuel: La Compañía Salitrera y la ocupación de Antofagasta, 1878-1879, Andres Bello, 1983.
7. Edmundson, William: The Nitrate King: A Biography of “Colonel” John Thomas North. Palgrave Macmillan, London, 2011.
8. Egaña, Rafael: The Tacna and Arica question. Historical antecedents.- Diplomatic action. Present state of the affair, Barcelona Printing Office, Santiago, Chile, 1900.
9. Jane, Lionel Cecil: “The question of Tacna-Arica …” Transactions of the Grotius Society, Vol. 15. Cambridge University Press, 1930.
10. Calvert, Peter: The International Politics of Latin America. Manchester University Press., Manchester, 1994.
11. Maria Luise Wagner. “The Chaco War”. In Hudson & Hanratty., 1989.

Hivatkozások

[1] Wehner, Leslie: From Rivalry to Mutual Trust: The Othering Process between Bolivia and Chile, German Institute of Global and Area Studies, 2010.

[2] de Mesa, José, Teresa Gisbert, and Carlos Mesa: Historia de Bolivia, Editorial Gisbert y CIA SA La Paz, Bolivia, La Paz, 2007.

[3] Tomasek, Robert D.: The Chilean-Bolivian Lauca River Dispute and the O.A.S, Cambridge University Press, Journal of Inter-American Studies. Vol. 9., 1967.

[4] „Majdnem egy évtizeddel később, 1987 áprilisában Montevideóban ismét tárgyalások kezdődtek Bolívia és Chile külügyminiszterei, Guillermo Bedregal Gutiérrez és Jaime del Valle között, amelyek egy új bolíviai javaslathoz vezettek. Ez egy 16 km széles, szuverén sáv létrehozását javasolta, amely Arica városától északra, a perui határral párhuzamosan futna.”

[5] Gangopadhyay, Aparajita: From Land Wars to Gas Wars: Chile–Bolivia Relations and Globalisation, SAGE Publications, 2014.

Írta: Kovács Tibor Benedek

Kiemelt kép: Morales hazatérése
Rio Mulato, 2020. november 10.
Evo Morales volt bolíviai elnököt köszöntik népzenészek Rio Mulato városában, úton a szülõvárosa, Orinoca felé 2020. november 10-én. Az elõzõ év novemberi lemondása után külföldre menekült Morales az egykori pénzügyminisztere, Luis Arce új bolíviai elnök beiktatásának másnapján, november 9-én tért haza.
Forrás: MTI/EPA/EFE/Paolo Aguilar

 

A Enyhülés Chile és Bolívia évszázados rivalizálásában? – A gas por mar kérdése bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Év végi jóhír a LOT-tól: a lengyel légitársaság bejelentette, hogy 2022 júniusától újraindítja közvetlen repülőjáratát Budapest és New York között.

Idén tavasszal újabb légitársaság búcsúzott a légcsavaros gépektől. Az Austrian Airlines még a 2020-as koronavírus-járvány előtt hozott döntést, hogy 2021-ben kivonja a De Havilland Canada (Bombardier) DHC-8-400-asokat vagy ahogy a mindennapok során nevezték, a Dash 8-asokat. A típussal teljesített utolsó járat május 31-én repült az Innsbruck-Bécs útvonalon.

Az osztrák Dash 8-asok története a Tyrolean Airways-nél kezdődött. A magánszemélyek által alapított cég 44 gépes, 100-as, 300-as és 400-as változatokból álló Dash 8-as flottát üzemeltetett. Az Austrian 1998-ban vette meg a Tyroleant az alapítóktól és 2003-ban, flottaegyesítés címén Austrian Arrows név alatt, az anyacég arculatához illeszkedő festésmintával üzemeltette tovább a gépeket.  2012-től már csak 18 Dash 8 Q400-as üzemelt tovább az Austrian Airlines rövid távú útvonalain, többek között a Budapestin is, de a végére csak 10 gép maradt. A többi Kanadában, Dél-Amerikában és az Egyesült Királyságban repül tovább, de volt olyan is, amely a bontóba került.  

Tyrolean színekben egy rövid törzsű Dash 8-as a grazi repülőtér kisméretű előterén, 2002 augusztusában.

A 2006. októberi járatok egyike rövidesen megkezdi a gurulást és elindul Bécs felé. Az OE-LGD-t 2019-ben állították le, az osztrák főváros nemzetközi repülőterén tárolták, majd Torontóba került, ahol szétbontották.

Az 1998-as gyártású, Dash 8-300-as sorozatba tartozó OE-LTM az Austriantól az Egyesült Államokba került, tavaly óta pedig a kanadai Air Inuit flottájában repül. 

2007-es nyári fotó az OE-LGH-ról, amint a pályáról a 2-es terminál előtti állóhelyére gurul. A 400-as sorozaton hatágú légcsavarok forogtak.

A 300-as változatokat négyágú légcsavarral látták el. Ezen a 2008. májusi fotón a grazi pályára süllyed az OE-LTP, amely az LTM-hez hasonlóan egy egyesült államokbeli időszak után, idén nyártól Kanadában repül tovább.

Az OE-LGN, amely itt egy szürke decemberi napon érkezik Budapestre, majdnem a típus kivonásáig repült, csak 2021 márciusában állította le az Austrian.

Mínusz 9-10 fok, ragyogó napsütés és némi hó. A flottában maradtak kék hasú gépek is, mint a ferihegyi 31R pályára leszálló OE-LGA.

A Dash 8-asokat osztrák városokról, tartományokról, régiókról és hegyekről nevezték el, de volt két kivétel is. Az egyik az itt guruló, OE-LGG lajstromjelű gép volt, amely a Budapest nevet viselte.

A festésmintát 2015-től módosították, legfeltűnőbb eleme, hogy elhagyták a kék színt a gépek hasáról és hajtóműveiről. Ez nem mindenki tetszését nyerte el, sokan vélekedtek úgy, hogy az egész csak arra volt jó, hogy a cég olcsón megússza az arculatváltást.

A lenyugvó nap sugarai egy Star Alliance festésű gépre, az OE-LGR-re világítanak. Az Austrian 2000-ben csatlakozott a vele együtt 26 légitársaságot összefogó szövetséghez.

Az utolsó járatot az OE-LGI lajstromjelű, Eisenstadt (Kismarton) nevű Dash teljesítette. A Lima Golf Indiát 2008. január 19-én, az előtéren ázva sikerült lencsevégre kapni, miközben egy óriásra, az An-225 Mrijára vártunk.  

*

Az Austrian immár a rövidtávokon is sugárhajtású típusokkal repül a Dash 8-asok helyett. Nem volt ez ismeretlen korábban sem, volt amikor Fokkerek és Airbusok repültek egyes rövid útvonalakon. Így lesz a jövőben is és Fokkerek ugyan már nincsenek az Austrian-flottában, az A320-asok mellé Embraer E195-ösöket szereztek be az osztrákok.

Az utolsó négy Fokker F100-ast 2017 nyarán vonta ki az Austrian

Egy esti Austrian-járat A320-asa érkezik Ferihegyre 2018 szeptemberében

A Fokkerek pótlására Embraer E195 ösöket állítottak forgalomba

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Gábor

* * *

A Budapest Airport számára nem csupán a karácsonyi ünnepek idején fontos az adományozás.

Öt és fél évvel a megrendelést követően a közelmúltban, 2021. december 14-én érkezett meg Kuvaitba az első két Eurofighter Typhoon vadászbombázó.

A Magyar Honvédség történelmének legsokoldalúbb szállítórepülőgépeit állítja hamarosan hadrendbe. A két KC-390 Millennium Kecskemétre érkezése azonban a teljes program egy állomása csupán – előtte és utána is sokan és sokat dolgoznak azért, hogy a projekt sikeres legyen.

A politikai indíttatású, szervezett vagy kevésbé szervezett erőszakos cselekmények provokálása, kihasználása és manipulációja alighanem egyidős az összetettebb társadalmakkal, formája és célja pedig egyaránt változatos lehet. A politológia egyes bugyraiban a közelmúlt egyik vissza-visszatérő témája például a "feszültség sratégiája", ami nagy vonalakban az állami szervek (elsősorban titkosszolgálatok) arra irányuló furmányos törekvését jelenti, hogy az általuk manipulált erőszakos terrorista, forradalmi, felforgató stb. csoportokra hagyatkozva a társadalmat az általános félelem és nyugtalanság állapotába taszítsák, és így megnyerjék a közvélemény szimpátiáját a nyugalom és közrend nevében végrehajtott, de valójában csak a fennálló rezsim érdekeit szolgáló intézkedésekkel.

[...] Bővebben!

A Budapest Airport Zrt. megkötötte az első ESG-alapú, azaz környezeti, társadalmi és vállalatirányítási szempontból egyaránt felelős finanszírozási megállapodását.

Az Air France-KLM igazgatóságának döntése értelmében a francia-holland légitársasági csoport gazdasági és környezetvédelmi mutatóinak javítása érdekében új generációs Airbus repülőgépeket vásárol.

Mint ahogy arról anno lapunkon is beszámoltunk, a 2015-ös döntés értelmében a RAF Lakenheath-i bázisára telepíti ötödik generációs F-35-öseit az Amerikai Légierő. A történelmi pillanat 2021. december 15-én érkezett el!

Az Airbus H145M helikopterekkel nem csak könnyű szállítási kapacitásra tett szert a Magyar Honvédség.

2010. december 7-e szomorú dátum azok számára, akik elhivatottan, szakmai hozzáértésük maximumát nyújtva üzemeltették a Magyar Légierő elmúlt éveinek meghatározó típusát, továbbá azon rajongók számára, kiknek a MiG-29 volt az igazi vadászrepülő. 11 éve így írtunk a típus nyugdíjazásáról.

2021. december 14-én, kedden érkezett meg Romániába az az amerikai C-130H Hercules, mely hamarosan aktív szolgálatba állhat a Román Légierő flottájában.