A bűntudat és szégyenérzet a járvány körülményei közepette számos okból kialakulhat az emberekben, például azért mert jobbak lettek az életkörülményei a szigorú intézkedések után, vagy mert elhanyagolják a gyerekeiket és a családot, vagy mert nem segítenek másoknak, esetleg azért, mert alkalom adtán megszegik a szabályokat.
A koronavírus-járvány fenekestől felforgatta az emberek életét, be kellett zárkózzanak, nem találkozhattak szeretteikkel, hiszen szinte mindenki tartott attól, hogy megfertőződhet vagy épp átadhatja valakinek a fertőzést. Azonban lassan egy év elteltével már mindenki türelmetlen, mindenkinek elege van a bezártságból, mindenki vissza szeretné kapni régi életét. Ennek tükrében egyáltalán nem meglepő, hogy kialakult az úgynevezett covid-bűntudat.
A bűntudat és szégyenérzet a járvány körülményei közepette számos okból kialakulhat az emberekben:
– olvasható a VeryWell Mind szaklapban.
Az emberek személyes felelősségüket érintő problémáik mellett rosszul érezhetik magunkat azért is, mert azt tapasztalják, hogy rengeteg ember szenved körülöttünk, tudnak arról, hogy hányan elvesztették munkahelyüket. Azt is látják, hogy környezetünkben sokan már megfertőződtek, kórházba kerülnek, sőt, akár bele is haltak a betegségbe. Észlelik, hogy a közösségükben egyre több ember gyászol. S mindeközben az ő életük rendben van, nincsenek különösebb problémáik.
A lélektanban ezt nevezik a túlélők bűntudatának, amely ma nagyon sok embert érint, hiszen sokkal több túlélő van, mint áldozat.
A jelenséghez hozzátartozik, az is hogy az emberek az egyéni és közösségi sikereiket nem tudják felvállalni, nem tudják megünnepelni a különböző családi eseményeket, ünnepeket, mivel tartanak attól, hogy a környezetük számon kéri az örömüket.
Fontos kiemelni azonban azt, hogy ezek az érzések, lelkiállapotok természetesek. A bűntudat, a szégyen jelenléte éppen azt jelzi, hogy az egyének lelkileg egészségesek. Bár ezek a lelki folyamatok kellemetlenek, kényelmetlenek, rossz közérzettel járnak éppen arra mutatnak rá, hogy érző, megértő emberek vagyunk, akik közösségekben élünk.
Azonban sokak számára nagyon nehéz elfogadni, felismerni ezt a tényt és így az önsajnálat ördögi körébe esnek. Ennek elkerülésére a leghatékonyabb módszer, ha az emberek önmagunkkal szemben kialakítanak egy empatikus kapcsolatot.
Illetve hatékony lehet az is, ha egy hasonlóan nehéz helyzetben az emberek képesek magukra úgy tekinteniük, mint a legjobb barátjukra, és képesek feltenni és választ adni arra a kérdést: ilyen helyzetben mit tanácsolna nekik a barátjuk.
Forrás: hirado.hu
The post Mi az a covid-bűntudat? appeared first on Kárpátalja.ma.
Viktoria Timcsik megyei epidemiológus tájékoztatása szerint a koronavírus-járvány megfékezése érdekében Sinovac típusú oltóanyag érkezik Kárpátaljára ezen a héten.
A szakértő elmondása szerint a megyében jelenleg stabil a helyzet, az új koronavírusos esetek és a halálos áldozatok száma csökken. A vörös zóna ideje alatt elért eredményeket azonban nagyon könnyű elveszíteni, ezért arra kér mindenkit, hogy tartsa be a korlátozásokat – tudatta a pmg.ua.
Viktoria Timcsik hozzátette, Kárpátalján folyamatosan oltják az embereket. Jelenleg a megyében 10 964-en kaptak koronavírus elleni vakcinát.
Kárpátalja.ma
The post Sinovac vakcina érkezik Kárpátaljára appeared first on Kárpátalja.ma.
Biztosan önnel is előfordult már, hogy egy ártalmatlan történés mögött – bár semmi kézzelfogható magyarázata nem volt erre – valami szörnyűséget sejtett. A jelenség neve katasztrofizálás. Mit tegyünk, hogy elkerüljük ezt a fajta gondolkodásmódot?
Ha egy szerettünk nem reagál rögtön az üzenetünkre, aggódunk, hogy esetleg baleset érte. Ha hibázunk a munkahelyen, félünk, hogy emiatt kirúgnak. Ha a párunknak nincs jó kedve, rettegünk, mert azt hisszük, el fog hagyni minket. Ismerős helyzetek, igaz? Nem véletlenül, az emberek többsége sok esetben hajlamos a legrosszabbra gondolni, katasztofizálni.
Seth J. Gillihan kilinai szakpszichológus a jelenséggel foglalkozó cikkében azt írja, a katasztrofizálás nem mindig káros. Ha képesek vagyunk arra, hogy elképzeljük a legrosszabbat, ami vár ránk, akkor megelőzhetjük, hogy megtörténjen velünk. Mint amikor betegek vagyunk, és gyógyszert szedünk, nehogy végül kórházban kössünk ki, magyarázza a szakember. A katasztrofizálás ugyanakkor le is húzhat bennünket, főleg akkor, ha nem tudunk kiszabadulni a negatív gondolati spirálból. Ennek elkerüléséhez ad néhány tanácsot az alábbiakban Gillihan.
Ismerjük fel, mi történikAmikor észrevesszük, hogy a legrosszabbra számítunk, nevezzük nevén, mit csinálunk: katasztrofizálunk. A felcímkézés nem feltétlenül tesz pontot a dolog végére, de segít, hogy távolabbról tudjuk szemlélni a helyzetünket. Ha tudjuk, hogy elkezdtünk “sztorikat” gyártani, elképzelhetünk sokkal logikusabb, realisztikusabb végkimeneteleket.
LélegezzünkVegyünk egy mély lélegzetet az orrunkon keresztül, majd fújjuk ki a szánkon. Hagyjuk, hogy minden feszültség, ami bennünk van, távozzon. Az ijesztő gondolatok stresszválaszt generálnak, amitől úgy érezzük, veszélyben vagyunk. Ha viszont ellazítjuk a testünket, az elménk is megnyugodhat.
Válaszoljunk a kérdésekreA félelemmel teli gondolatok általában úgy kezdődnek, hogy: “Mi van, ha…?”. Ilyenkor a legtöbben megrémülnek, és csak az jár a fejükben, hogy nem, az nem lehet! Felejtsük el ezt a fajta gondolkodásmódot, helyette inkább tekintsünk úgy a kérdésre, mint valamire, amit valóban meg kell válaszolni. Mi van, ha a barátom tényleg balesetet szenvedett? Mi van, ha valóban ki fognak rúgni? Kérdezzük meg magunktól, mi történik utána. Mert bármi is lesz, mindig van következő lépés. Ha felismerjük, hogy az, amitől félünk, nem jelenti azt, hogy mindennek vége, akkor kevésbé szemléljük katasztrófaként.
MozogjunkA félelem hajlamos lebénítani, aminek hatására úgy érezhetjük, hogy tehetetlen áldozatok vagyunk, akik csak arra várnak, hogy megtörténjen a katasztrófa. Ha legközelebb valami katasztrofizáló gondolat jutna eszünkbe, kezdjünk el mozogni. Menjünk el sétálni, nyújtsunk, vagy tegyünk be egy mosást. Ahogy a testünk továbblép, úgy az elménk is követni fogja.
Fogadjuk el a lehetőségetAz első reakciónk, amikor betolakodik a fejünkbe a legrosszabb eshetőség, hogy elutasítjuk a történtek lehetőségét. El akarjuk tolni magunktól, és valahogy meggyőzni magunkat, hogy megússzuk. Az ellenállás azonban csak tovább növeli a rettegésünket, mert egyfajta lehetetlen kihívás elé állít minket: hogy megelőzzük a katasztrófát. Ehhez azonban nincs meg a kellő erőnk, nem tudjuk a világ folyását befolyásolni. Ezért próbáljuk meg inkább elfogadni a lehetőséget, hogy amitől félünk, bekövetkezhet. Ha sikerül, a katasztrófából megoldandó probléma lesz.
Higgyük el, hogy találunk megoldástA katasztrofizáló gondolkodásban az is benne van, hogy félünk, nem fogjuk tudni megoldani a helyzetet. Pedig az embert arra “tervezték”, hogy képes legyen feltalálni magát. Ilyenkor mindig idézzük fel azokat a kihívásokat, amiket sikerrel teljesítettünk, azokat az akadályokat, amiket átugrottunk, életünk korábbi szakaszaiban. Aminek bekövetkeztétől rettegünk, semmiben sem különbözik a múlt próbatételeitől.
Próbáljuk humorosan felfogniAz is sokat segít, ha nem vesszük minden gondolatunkat halálosan komolyan. Lazítsunk! Lehet, hogy még humorosnak is találhatjuk azt, amit elképzeltünk. Emlékeztessük magunkat, hogy a katasztrófa nem az egyetlen lehetséges végkimenetel, és igyekezzünk felismerni, mi a valóság akkor, abban a pillanatban.
Forrás: HáziPatika.com
The post Mindig a legrosszabbra számít? appeared first on Kárpátalja.ma.
Az utcákon halmokban hevertek a keresztesek által levágott emberek tetemei, az ostromlók nők megbecstelenítésével elégítették ki a vérgőzös gyilkolás őrületében feltörő kéjvágyukat. A lovagok az apácákat sem kímélték, és megrohanták a templomokat és a kolostorokat is. A szent helyek oltárait szétzúzták, hogy azok értékes anyagokból álló részeit eltávolíthassák. A behatolók aranyéhsége elsöpörte az erkölcsi normákat. Konstantinápolyban 817 éve, 1204. április 13-án a feje tetejére állt a világ. Az ortodox keresztény világ szíve és motorja romokban hevert, épületeit lángok pusztították. A tomboló „latinok” megcsúfolták a kereszteshadjáratok eszméjét.
A latin keresztes had eredetileg Egyiptom elfoglalására indult, hogy szétzúzza a Közel-Kelet meghatározó hatalmát, az Ajjúbida Birodalmat. A IV. keresztes hadjárat vezetője, Montferrati Bonifác seregének gerincét földnélküli francia lovagok adták, akik keleten akartak maguknak földet és biztos egzisztenciát szerezni.
A hadjárat ügyét III. Ince pápa azzal mozdította elő, hogy tárgyalások révén elérte a mediterrán térség egyik legjelentősebb tengeri és kereskedelmi hatalmának, Velencének a részvételét a grandiózus vállalkozásban. A velenceiek ígéretet tettek arra, hogy fizetség fejében áthajóztatják a kereszteseket Európából a Közel-Keletre, ám sajnálatos módon a seregnek nem sikerült összegyűjteni a fuvardíjra valót. A velenceiek nem estek kétségbe, és a tengeri szállítás ellenében a keresztesek fegyveres szolgálatait kérték, amelyet saját politikai céljaik elérésére használtak fel.
A 12. század utolsó harmadában egy elég jelentős latin, vagyis velenceiekből, genovaiakból és pisaiakból álló diaszpóra élt a Bizánci Birodalom fővárosában, Konstantinápolyban. A latinok nagy befolyásra tettek szert a tengeri kereskedelemben és a város pénzügyi életében.
A helyi görög arisztokrácia ezt nem nézte jó szemmel, és amint alkalom kínálkozott rá, feltüzelte az idegenek ellen a város görög lakosságát, akik 1182-ben hatalmas vérfürdőt rendeztek, számtalan, általuk „jöttment” nyugatiaknak titulált ember életét kioltva. Az incidens, amely a latinok lemészárlása néven vonult be a történelembe, tovább mélyítette a nyugati és keleti kereszténység közötti szakadékot. Az itáliai városállamok revansra vágytak.
A keresztesek pénzügyi problémája és az itáliai városállamok bosszúvágya mellett a Bizánci Császárságban dúló hatalmi harcok is közrejátszottak Konstantinápoly kifosztásában. Az elűzött bizánci uralkodó, II. Iszaakiosz fia, a későbbi IV. Alexiosz ugyanis csatlakozott a keresztesekhez, és Montferrati Bonifácnak különböző ígéreteket tett: többek között azt is, hogy kifizeti a keresztes had tartozását Velence felé, ha elűzik trónbitorló nagybátyját, és segítenek császárrá koronázásában. A velenceieknek és a kereszteseknek is tetszett az ajánlat, így belementek az üzletbe. 1203 júliusában megostromolták és elfoglalták Konstantinápolyt.
IV. Alexiosz, aki a keresztesek révén apja mellett társcsászárként uralkodott, azonban nehezen tudta előteremteni a pénzt; az egyházi javak elvétele és ellenfeleinek anyagi lenullázása ugyanis csak részlegesen segített a tartozás kiegyenlítésében. A keresztesek egyre türelmetlenebbek lettek, nemkülönben a bizánci hatalmi elit, amelynek tagjai egyáltalán nem lelkesedtek Alexiosz pénzszerzési módszerei iránt.
Kitört a palotaforradalom, a latinellenes urak akcióba léptek, megmérgezték Alexiosz apját, őt magát pedig megfojtották. Miután az új bizánci uralkodó nem volt hajlandó fizetni a kereszteseknek, Montferratiék – a velenceiek legnagyobb örömére – ismét megrohanták a metropoliszt, de ezúttal ki is fosztották.
Az 1204-es ostromot követően a keresztesek jelentős területeket szakítottak el a Bizánci Birodalomtól, amelyeket felosztottak maguk között. A bizánciaknak 1261-ben ugyan sikerült Konstantinápolyt visszafoglalni a latinoktól, de a birodalom már soha nem nyerte vissza régi fényét és ütőképességét, így területeit fokozatosan bekebelezte az Kis-Ázsiában megszülető, majd egyre erősödő Oszmán Birodalom, amely 1453-ban magát Konstantinápoly városát is bevette.
Forrás: Múlt-kor.hu
The post Bosszúvágy, pénzhiány, hatalmi intrikák: a keresztesek pusztítása Konstantinápolyban appeared first on Kárpátalja.ma.