Biztonságpolitika.hu

A NATO Stratégiai Kommunikáció Kiválósági Központja 2016. augusztus 30-31. között rendezte meg a „Strategic Communication – Insights from the commercial sector” elnevezésű szakértői szemináriumot. A rendezvényen, amelyen 17 ország képviseletében mintegy 80 fő vett részt, azt célozta meg, hogy a védelmi területen – de különösen a NATO-ban – a fenti területen tevékenykedő civil és katonai szakértők használható megoldásokat és ötleteket merítsenek az üzleti élet szereplőitől. Ennek megfelelően alakították ki a szeminárium programját, amely – az egyes panelek tematikáját alapul véve – az információs környezet megértését, a hallgatóság (audience) meghatározását, a tervezési és stratégiai kérdéseket, az alkalmazást, valamint az értékelés területeit célozta.

(A stratégiai kommunikáció mindazon elveket, módszereket és eszközöket jelenti, amelyek az adott szervezet célkitűzései elérését segítik elő az adott narratíva a kiválasztott vagy nem kívánt hallgatósághoz történő eljuttatásával.)

„Az üzleti élet szereplői a legjobb elbeszélők, legsikeresebb story-tellerek…” – hangsúlyozta megnyitójában Benjamin Heap a központ szakértője, egyúttal a rendezvény felelőse – „…s ez az, amit a kormányzati, védelmi szektor kevésbé jól csinál”.

Hol vagyunk, merre tartunk?

A kommunikáció trendjei kapcsán hangsúlyozták a résztvevők, hogy az elmúlt évtizedek során a „mit, miért, ki, hogyan, mikor” időszakai után jelenleg a „hol” korszakát éljük, amelynek lényege a mobil és közösségi média területein való tevékenység. A következő időszakban azonban még fontosabbak lehetnek az integrációt, a szinergiát és a többcsatornás felméréseket minden lehetséges platformon előtérbe helyező megoldások. A jövő kihívásai között meg kell említeni a komplexitást, a sebességet, az érzelmek fontosságát, a nem-lineáris folyamatokat, illetve azt a tényt, hogy a kommunikációs költségek csökkentésére komoly igény mutatkozik.

Ügyfél és/vagy állampolgár?

A stratégiai kommunikáció értelmezésekor nagyon fontos azt meghatározni, hogy a hallgatóság, célcsoport milyen jellegű attitűdökkel rendelkezik, hogyan látja őket a kommunikációs kampányt kialakító csapat. Nem mindegy ugyanis az, hogy ügyfélről van-e szó, akit alapvetően a gyors, megbízható és olcsó szolgáltatásokhoz, termékekhez való hozzáférés motivál vagy olyan állampolgárról, aki számára a biztonság, a jólét a legfontosabb s ezért hajlandó áldozni is. Mindezek alapvetően meghatározzák az üzenetek, azaz a „narratíva” tartalmát és jellegét. Fontos hangsúlyozni azonban azt is, hogy a határ az ügyfél és az állampolgár között elmosódik, sőt számos átjárás lehetséges, gondoljunk csak arra, hogy az adott állam mit és hogyan szolgáltat a polgárai, mint „ügyfelek” számára (lásd közszolgálat). Az egyéni attitűdök azonban teljesen megváltozhatnak, amikor közösségekről vagy csoportokról beszélünk, s épp ezért a stratégiai kommunikációban erre is ügyelni kell. A fenti helyzetet tovább bonyolítja az, hogy napjainkban céltudatos, határozott és felkészült ügyfelekkel és állampolgárokkal kell boldogulni, emiatt pedig más jellegű és tartalmú odafigyelés szükséges. A résztvevők szerint az üzleti élet kiszámíthatóbb, mint a nemzetközi élet, s míg az előzőben a fő cél az ügyfelek elégedetté és boldoggá tétele, addig az utóbbiban mások a lényegi motivációk.

Gondolkozzunk multidiszplináris és kreatív csapatban!

A résztvevők hangsúlyozták, hogy az eredményes stratégiai kommunikációhoz olyan multidiszciplináris csapat kell, amelyben akár biológusnak, fizikusnak is helye lehet, attól függően, hogy az adott cél és kommunikációs környezet mit követel meg. A közösségi médiában a kreativitás rendkívül fontos, s ezek a képesség mindenki számára adottak lehetnek, viseljen egyenruhát az illető vagy sem. A túl sok módszert felvonultató megoldásokkal azonban csínján kell bánni, hiszen az a csapatmunka rovására mehet.

Komplexitás vs. hozzáférhetőség

Köztudomású, hogy a közösségi médiában a kapcsolati menedzsment nagyon fontosnak tekinthető, azonban számos olyan új módszer jelent meg (például topic modeling), amelyek azt jelzik előre, hogy a dinamikus technológiák előbbre törnek. Ezek növekvő számát és működésüket a rendelkezésre álló vagy további lehetséges alkalmazási dimenziók tovább bonyolítják.  A közösségi média nem csak abból az aspektusból értelmezhető, hogy abban milyen válaszokat találunk, hanem abban is, hogy mire van szükség? E tekintetben pedig arra jutottak a résztvevők, hogy rendkívül egyszerű kérdésekre kell egyértelmű, gyors és hiteles választ adni. Ilyen kérdés például az, hogy „kell-e esernyő, amikor kilépek az utcára”, amelyre olyan bonyolult és számos változót magában foglaló rendszer hivatott válaszolni, mint az időjárás előrejelzés. Mégis az emberek nagy része úgy szeretne erre valódi választ kapni, hogy a kérdést beírja a keresőbe. Mindez pedig a komplexitás és a hozzáférhetőség közötti feszültségre mutat rá. Biztonság(politika)i szempontból vizsgálva a kérdést számos hasonló megközelítéssel találkozhatunk, hiszen az egyértelmű adatokhoz, információkhoz való hozzáférés mikéntje, annak tartalma számos kérdést és szükséges megoldást felvet. De példaként hozható az is, hogy az Iszlám Állam rendkívül egyszerű és brutális „megoldásokat” kínál olyan komplex kérdésekre, mint a vallás vagy az élet értelme.

A szemináriumi életkép. A kép forrása: a szerző felvétele

Tényleg digitálisan viselkedünk?

A (stratégiai) kommunikáció egyik legfontosabb kutatási területe az emberi viselkedés, s ennek jelentősége az üzleti szféra számára legalább olyan nagy mint az állam számára. Az a tény önmagában is elgondolkoztató, hogy jelenleg több ember fér hozzá mobiltelefonokhoz, mint tiszta, iható vízhez vagy ételhez. A digitális információkhoz való hozzáférés óriási mértéke pedig jelentős hatást gyakorol az emberek viselkedésére, s így azok szinte „digitálisan” viselkednek. Ez pedig igaz a háborúval sújtott övezetekre csakúgy, mint a békében lévő területeken élőkre. (Egy bemutatott példa szerint a Szíriában élő 18-25 év közötti fiatalok 94%-ának van mobiltelefonja, s közülük 92% ezeken keresztül használja az internetet!) A digitális életre való törekvés tehát adott, azonban a fizikai környezetet sem szabad elhanyagolni, ugyanis rendkívül fontos szegmensnek – s egyúttal hallgatóságnak – tekinthetők azok, akik nem láthatók és elérhetetlenek a közösségi platformokon. Hozzájuk pedig el kell menni, fel kell keresni őket, különösen akkor, ha meg akarjuk érteni őket.

Mire koncentráljunk a stratégia alkotásban?

A résztvevők szerint a hagyományos stratégia-alkotó módszerek nem mindig vagy csak részben alkalmazhatók. Az ennek megalkotását célzó erőfeszítések középpontjába leginkább azt kell helyezni, hogy mit, milyen hatást akarunk elérni és azt milyen környezetben akarjuk megvalósítani? A hiányzó eszközöket be lehet szerezni, új alkalmazások is fejleszthetők, összeállítható egy kiváló csapat is, de a kulcsfontosságú momentum az, hogy pontosan tudjuk: az adott hallgatóságot milyen irányba kívánjuk – ha egyáltalán szükséges – elmozdítani. Ebben pedig a pozitív érzelmi megközelítésre kell fektetni a hangsúlyt, de nem szabad lemondanunk az értelemre ható üzenetekről, narratíváról sem.

Milyen nehézségekkel nézünk szembe?

Bár a stratégia-alkotásnál említetteket is ide sorolhatnánk, mégis három további lényeges motívum folyamatosan megjelent a jelenlévők elbeszélései alapján. Az egyik a területen dolgozó egyes szervezeti elemek között sok esetben kialakuló irigység. Miről is van szó? Arról, hogy a marketing, PR, sales területek közötti tevékenység során olyan versenyhelyzet alakulhat ki, amelynek eredményeként az egyik terület jobban pozícionálhatja magát a vezetés szemében, s így nagyobb elismeréshez juthat. Vajon lehetséges-e ugyanez a katonai műveletet végrehajtó szervezeti elemek között, legyen szó akár a felderítéssel, a pszichológiai műveletekkel vagy a katonai közkapcsolatokkal foglalkozókról? Ha azt vesszük alapul, hogy itt is emberek tevékenykednek, akkor a válaszunk igen. Ennél a pontnál jelenik meg azonban a határozott vezetés fontossága. A második nehézség pedig ehhez kötődik, hiszen a vezetés, a legfelsőbb döntéshozók felőli iránymutatás huzamos hiánya a legsúlyosabb probléma, legalábbis a felszólalók véleménye szerint. A tiszta, világos és egyértelmű feladatszabás pedig nem csak a végrehajtásban jelent gondokat, hanem katonai műveletek esetében, akár emberi életekbe is kerülhet. A harmadik nehézséget pedig a rugalmasság hiányában fedezhetjük fel, amely nem csak emberi (vezetői) tényező, hanem sokszor a bürokratizált – a katonai szféra esetében az elöljárók felé irányuló jelentési kötelezettségekről is beszélhetünk – túl sok fékkel és egyensúllyal megterhelt működésről beszélünk.

Mit tegyen a NATO?

Végül, de utolsó sorban szót kell ejteni arról is, hogy az üzleti szféra szereplői szerint a NATO-nak vissza kéne térnie azokhoz a gyökerekhez, időszakokhoz, amikor valóban sikereket ért el. Bár a virtuális dimenzió megjelenése jelentős változásokat eredményezett, mégis a NATO stratégiájának középpontjába a pozitív kommunikációt, a „nyerő sztorit” kéne helyezni. Ezt azonban rendkívül nehéz úgy és akkor megvalósítani, amikor egy rendkívül változó környezetben, hibrid kihívások közepette kell egy hatalmas méretű szervezetnek politikai és katonai sikereket elérnie.

A Biztonságpolitikai Szakkollégium és a Nemzetbiztonsági Szakkollégium meghívja Önt és a téma iránt érdeklődő ismerőseit a 2016. szeptember 13-án (kedden) 17:00-tól megrendezésre kerülő „Merre tart Európa – Terrorizmus és migráció szakszerűen” című panelbeszélgetésére.

A panelbeszélgetés célja, hogy a 2016-os év legfontosabb, a terrorfenyegetettséggel és migrációval összefüggő eseményeit több nézőpontból bemutassa; azokról többoldalú vitát indítson el. A beszélgetés során hangsúlyos szerepet kapnak azon kérdések, amelyek a jelenlegi európai kül- és biztonságpolitikai vitákat is meghatározzák: a közelmúlt terrorcselekményeit előidéző események, a terrorizmus és migráció vélt és/vagy valós kapcsolata, a menekültválságra adott európai és nemzeti válaszok működőképessége, valamint a várható jövőbeli trendek felvázolása. A panelbeszélgetés során különös hangsúlyt kap Magyarország nemzetközi politikai viszonyokban betöltött helyzete és szerepe is.

A panelbeszélgetés időtartalma körülbelül egy óra, amelyet a közönség kérdései követnek. A beszélgetést moderátor irányítja.

A panelbeszélgetés résztvevői:
– Dr. Sántha Hanga, Migrációkutató Intézet
– Zsolt Péter, Méltányosság – Politikaelemző Központ

A beszélgetést moderálja: Dr. Németh József Lajos, egyetemi adjunktus, Nemzeti Közszolgálati Egyetem

Helyszín: Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Orczy úti Kollégium (1089 Budapest, Orczy út 1.)

Az előadás ingyenes, de a részvétel előzetes regisztrációhoz kötött, amelyet az alábbi táblázat kitöltésével tehet meg.

 

A tavalyi év eseményeinek hatására a menekültekkel szorosan összefüggő kérdések kiléptek a humanitárius dimenzióból és bekerültek Európa legjelentősebb biztonsági kihívásai közé. E folyamat gyökerei a közel-keleti és afrikai régió fegyveres konfliktusaiból eredeztethetőek, ezek közül is elsősorban a szíriai polgárháború és az Iszlám Állam tevékenységei járultak leginkább hozzá a 2015-ös menekülthullám kialakulásához.

A szíriai konfliktus és a menekültválság közvetlenül érinti Törökországot, melynek hatására az ország szerepe jelentősen felértékelődött a közelmúltban. A 2015-ös események kialakulásához azonban hosszú út vezetett, ezért a cikk első felében kitérek a török-szír kapcsolatokra, valamint Ankara új külpolitikai irányvonalának főbb jellemzőire és a szomszédos polgárháború következményeire. Ezt követően bemutatom, hogy a szülőföldjükön dúló háború elől elmenekülő kiszolgáltatott emberek hogyan válhatnak az államok közti politikai játszmák eszközévé. Ennek érdekében összefoglalom, hogy a szíriai polgárháború és az ennek hatására jelentkező menekülthullám hogyan alakította Ankara külpolitikáját. Az utóbbi hónapokban zajló események a menekültválság kiújulásához vezethetnek, ezért szükségesek tartottam, hogy a cikkben röviden kitérjek a török puccskísérlet lehetséges hatásaira.

Törökország és Szíria kapcsolatainak alakulása a polgárháború kitöréséig

Szíria és Törökország kapcsolatait a múltban jelentős feszültségek terhelték, melyek gyökerei egészen az első világháborúig és az Oszmán Birodalom felbomlásáig nyúlnak vissza. 1920-ban a birodalom széthullását kísérő események következtében – a mai Szíria és Libanon területén – létrejövő Szíriai Köztársaság és a Musztafa Kemál Atatürk vezetésével megalakuló modern Törökország között hamar komoly ellentétekhez vezetett a határ mentén fekvő Iszkenderun/Alexandretta szandzsák – a mai Hatay tartomány – hovatartozásának kérdése.[1]

A mai Szíria és Libanon területén először egy Damaszkusz központú arab királyság jött létre, ami rövid időn belül francia mandátumterületté vált. Ezen időszak alatt véres konfliktusok zajlottak, melyek közül kiemelkedik a drúz népcsoport 1925-27 közötti felkelése.[2] A fegyveres összecsapásokba torkolló ellentétek kiváltó okai a terület etnikai és vallási heterogenitásában keresendőek, amit Párizs azzal próbált meg kezelni, hogy több állami képződményt hozott létre a mai Szíria területén. Ezek közül az egyik, az 1924-ben létrejövő Szíria Állam volt, melyből végül 1932-1958 között megalakult a Szíriai Köztársaság – ennek az örökösének tartja magát az Aszad ellen harcoló Szabad Szíria Hadsereg. Az időszak egy másik fontos fejleménye volt, hogy – Franciaország döntése nyomán – 1926-ban létrejött a Szíriától független libanoni köztársaság. A francia fennhatóság végét jelentő folyamatban a következő lépés a második világháború eseményeihez kötődik, melynek köszönhetően elsőként Libanon vált függetlenné 1943-ban. Szíria esetében nem volt ilyen gördülékeny az átmenet, amit az is mutat, hogy az ország önállóságának Párizs általi elismerésére végül egészen 1946-ig kellett várni. [3]

A török vezetés mindenáron vissza akarta szerezni a Szíria fennhatósága alá került területet, melyre végül 1939-ben egy vitatott külpolitikai manőver részeként került sor. Mindez hosszú ideig tüske maradt Szíria szemében, mely nagymértékben meghatározta a két ország közötti viszonyt. A kapcsolatokon tovább rontottak a hidegháború évei: Törökország csatlakozott a NATO-hoz, Szíria pedig a Szovjetunió szövetségesévé vált. Az ellentéteket tovább fokozta, hogy az 1980-as években Szíria – nem hivatalosan – támogatást nyújtott az Abdullah Öcalan vezette törökországi Kurd Munkáspárt (PKK) részére.

Az Öcalannak nyújtott támogatás és a szeparatista kurd mozgalom kapcsán kialakult konfliktus az 1990-es években is tovább folytatódott. Az ellentétek végül annyira kiéleződtek, hogy 1998-ban Ankara katonai beavatkozással fenyegette meg szomszédját. [4]

A kialakult helyzetet végül sikerült diplomáciai úton rendezni, amit a Damaszkusz és Ankara közötti viszony dinamikus javulása követett. Ennek hatására megerősödtek a két ország közötti gazdasági kapcsolatok – a korábban komoly gondokat jelentő Eufrátesz vízmegosztása körüli kérdéseket is sikerült rendezni –, mellyel párhuzamosan szoros diplomáciai és politikai együttműködés alakult ki a 2000-es években. [5]

Mindez összhangban volt a 2002-ben hatalomra kerülő Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) politikai törekvéseivel, amely az Ahmet Davutoğlu professzor – 2009-2014 között török külügyminiszter, majd 2014-2016 között miniszterelnök – által fémjelzett új külpolitikai irányvonalban, az úgynevezett „stratégiai mélység doktrínájában” testesült meg.

A miniszterelnök 2001-ben megjelent Stratégiai mélység című könyvében egyebek mellett hosszasan elemzi Törökország szerepét a hidegháború után létrejövő új geopolitikai realitások tükrében. A szerző arra a következtetésre jutott, hogy az országok szerepét a geostratégiai elhelyezkedés, valamint a történeti múltban gyökerező történelmi-kulturális kapcsolatok, az úgynevezett „történelmi mélység” határozzák meg. Véleménye szerint Törökország mindkét tényezővel rendelkezik, mivel stratégiailag fontos helyen fekszik és a muszlim világot egyesítő oszmán hagyaték örököse. [6]

A bipoláris világrend felbomlását követő új geopolitikai átalakulás szerinte lehetőséget teremtett Törökország számára, hogy adottságait – politikai, katonai és gazdasági erejét –  kihasználva a régió vezető országává váljon. Ennek eléréséhez a szerző szerint elsősorban az érdekérvényesítés puha – diplomáciai, gazdasági, kulturális – eszközeire kell támaszkodni, melyek révén Ankara képes megteremteni az úgynevezett „zéró probléma politikáját” a szomszédos országokkal. Ennek egyik lényeges eleme, hogy Törökország – kihasználva térségbeli pozícióit – közvetítőként lép fel a térségben zajló konfliktusokban, mely lehetővé teszi a szemben álló felek közötti kompromisszum elérését. [7]

Mindez növeli Ankara külpolitikai mozgásterét és regionális presztízsét, amit gazdasági és politikai céljainak szolgálatába tud állítani. Davutoğlu végül a török külpolitika céljait tekintve azt javasolja, hogy igazodva a nemzetközi erőviszonyokhoz kiegyensúlyozott kapcsolatokat kell kiépíteni a szomszédos és szövetséges országokkal, fenntartva az optimális függetlenséget és befolyást.

Ankara új külpolitikai irányvonala és a szíriai polgárháború

Az Ankara külpolitikájára már külügyminiszteri kinevezése előtt is befolyást gyakoroló Davutoğlu hamar felismerte a Szovjetunió összeomlása utáni új geopolitikai viszonyokat, mely megítélése szerint lehetővé tette Törökország regionális pozícióinak megerősítését. E célok megvalósítása során a törökök igyekeztek jó kapcsolatokat kialakítani a szomszédos országokkal, továbbá a konfliktusokban közvetítőként fellépve megpróbálták stabilizálni a környező térséget, amit politikai és gazdasági befolyásuk kiterjesztésére használtak fel.  Mindezt a „zéró probléma politikájának” hívott külpolitikai koncepció fogta össze, melynek keretében Ankara 2010-2011- folyamán, a schengeni övezet mintájára kísérletet tett egy vízummentes övezet létrehozására. A szomszédos országokkal korábban kötött vízummentességi egyezményekre alapozott terv, a kezdeti sikerek ellenére – részben a szíriai polgárháború kitörése miatt – végül kudarccal zárult. Ez a próbálkozás is mutatja, hogy az új külpolitikai doktrína sikerrel egészítette ki a Törökországában ekkor zajló politikai és gazdasági reformokat, melyek egyik legfőbb célja az Európai Unióhoz történő csatlakozás elérése volt.

Összességében tehát Davutoğlu egy olyan liberális elvű – a regionális együttműködésen és a kölcsönös gazdasági függőségen nyugvó – proaktív külpolitikai irányvonalat próbált meg a gyakorlatban megvalósítani, ami igazodik a nemzetközi realitásokhoz. Az új doktrína egyik legfőbb eleme továbbá, hogy az érdekérvényesítés puha eszközeit helyezi előtérbe, melyek elsősorban a regionális béke és biztonság megteremtése érdekében kerülnek alkalmazásra.

A Davutoğlu által meghirdetett külpolitikai irányvonalat komoly kihívás érte az arab tavasz és az ennek következtében kitört szíriai polgárháború során, mely végül véget vetett a két ország közötti dinamikus együttműködésnek. Egyes [8] kutatók szerint a szíriai polgárháborút érintő török külpolitika 3 szakaszra bontható, 1. a konfliktus elején a török vezetés közvetítőként lépett fel és megpróbálta diplomáciai eszközökkel meggyőzni az Aszad-rezsimet, hogy hajtsa végre az ellenzék által követelt reformokat. A válság megoldására tett diplomáciai erőfeszítések nem jártak sikerrel, ezért 2011 szeptemberében a török elnök távozásra szólította fel Aszadot, emellett elismerte  a Szíriai Nemzeti Tanácsot az ellenzék hivatalos képviselőjeként. Mindez a két ország közötti együttműködés végét jelentette, melynek hatására Törökország megszakította diplomáciai kapcsolatait Szíriával. Ezzel kezdetét vette a következő 2. „konfrontációs” szakasz, mely során Ankara – kimerítve az új külpolitikai irányvonal addigi puha eszközeit – közvetett módon beavatkozott az egyik szomszédjában zajló konfliktusba. Ezen időszakban Törökország a szíriai rezsim leváltását célzó törekvések egyik legnagyobb támogatójává vált, melynek keretében több alkalommal is keményebb fellépésre szólította fel a nemzetközi közösséget.

A válság elmélyülésével párhuzamosan kezdtek megmutatkozni annak jelei, hogy a konfrontációra épülő politika nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, mivel a meglehetősen heterogén – és sokszor egymással is harcban álló – ellenzéki erők képtelenek elérni kitűzött céljaikat és a szíriai kormány sem omlott össze. A nemzetközi erőfeszítések kudarca és a végtelennek tűnő harcok azt mutatták, hogy a konfliktusnak nem lesz gyors lezárása. Törökország a folyamatos határincidensek ellenére végül nem kockáztatta meg a közvetlen katonai beavatkozást és az is nyilvánvalóvá vált, hogy a nemzetközi koalíció az ellenzéki erőknek nyújtott széleskörű támogatáson és az Iszlám Állam ellen 2014-ban indított légi műveleteken túl nem fog szárazföldi csapatokat bevetni.  Ezt követően több olyan esemény is történt, ami végül Törökországot egy 3. defenzívebb hozzáállásra kényszerítette, megmutatva a „stratégiai mélységre” és önerőre építő török külpolitikai irányvonal korlátait. Oroszország 2015. szeptemberi közvetlen katonai beavatkozása tovább csökkentette Ankara mozgásterét. Az orosz intervenció – mely megszilárdította Aszad elnök pozícióját – ugyanis egy súlyos incidensbe torkollott, mely során 2015. november 24-én egy török F-16-os vadászgép lelőtte  az orosz légierő Szu-24M típusú vadászbombázóját. Az eset jelentős következményekkel járt, ami végül mélypontra lökte az Ankara és Moszkva közötti kapcsolatokat. Mindez érzékenyen érintette Törökországot, hiszen 2016 elejére egy újabb fontos szomszédjával került konfliktusba, melynek következtében az ország egyfajta nemzetközi elszigeteltségbe került.

Davutoğlu külpolitikai doktrínájának bukása

2010 után az új török külpolitikai doktrína lényeges részét képező „zéró probléma politikája” fokozatosan megbukott, melynek előjelei már a szíriai polgárháború előtt is megmutatkoztak.  Az első jelentősebb irányváltás 2010. május 31-hez fűződik, ekkor ugyanis a gázai övezetbe tartó Mavi Marmara hajó körül kialakult válság miatt Törökország komoly konfliktusba került Izraellel. Ezt követően a Davutoğlu által követett török külpolitikai irányvonalat több kihívás is érte: a Muszlim Testvérek mozgalmának betiltásával és Mohamed Murszi egyiptomi elnök eltávolításával jelentős fordulat következett be, melynek következtében megromlott Kairó és Ankara viszonya. Ezen túlmenően a puha érdekérvényesítés egyik legfontosabb eszközének tartott és a török vezetés által támogatott mérsékelt „muszlim demokrácia” modell terjesztése is zsákutcába jutott. A modellhez fűződő ambíciókra végül az Iszlám Állam 2014-es megerősödése, a szíriai polgárháború következményei és a török-kurd konfliktus kiújulása tett pontot. Egyes szerint ugyanis ezek hatására ugyanis jelentősen csökkent a Törökország által képviselt modell regionális vonzereje. Emellett az Európai Unió felé való közeledés terén is jelentős változások mentek végbe: az elmúlt években ugyanis több kényes politikai kérdés beárnyékolta Ankara és Brüsszel viszonyát. Ezek közé tartozik többek között az ellenzékkel szembeni fellépés, a sajtószabadság vagy az emberi jogok kérdése, így – részben ezeknek köszönhetően – az Európai Unióhoz történő csatlakozás folyamata is lelassult, megakadt.

A külpolitika mellett a kurdokkal közelmúltban kiújuló összecsapások [9] és az ezt követően kibontakozó katonai műveletek, a gazdasági növekedés lassulása, valamint a Gezi parki tüntetések [10] nyomán megmutatkozó társadalmi problémák is jelezték, hogy Törökország kezd letérni az addig követett pályáról. A kül- és belpolitikai folyamatok tehát azt vetítették előre, hogy a puha eszközökre építő külpolitikai irányvonal zsákutcába került és megbukott. [11] A folyamatot végül Recep Tayyip Erdoğan elnöki kormányzáshoz fűződő ambíciói és a terrorellenes törvényhez való ragaszkodás zárta le, melynek hatására megromlott az Ahmet Davutoğluhoz fűződő viszonya, aki 2016 májusában távozott miniszterelnöki székéből. A cikk következő részében Törökország menekülteket érintő politikájával fogok foglalkozni, majd ezt követően röviden bemutatom, hogy a 2016. július 15-i törökországi puccskísérlet milyen hatásokkal járhat Ankara és Brüsszel kapcsolataira.

A Törökországot érintő migrációs válság néhány jellemzője

Az „arab tavasz” néven elhíresült eseménysorozat átrendezte a Közel-Kelet politikai arculatát, ami jelentősen hozzájárult a Bassár el-Aszad szíriai elnök vezette rezsim elleni tüntetések kirobbanásához. Az elégedetlenség hamar komoly összecsapásokba torkollott, melyek végül a mai napig tartó véres szíriai polgárháború kitöréséhez vezettek. Mindez jelentős hatást gyakorolt a régió többi országára, így a határai felé tartó menekültek képében Törökország már a konfliktus kezdetén szembesült a szomszédjában dúló harcok pusztító következményeivel. Erre válaszul Ankara meghirdette a „nyitott kapuk politikáját,” melynek értelmében a török hatóságok lehetővé tették a háború elől menekülők számára a határon történő szabad áthaladást.

A lépés keretében Ankara vállalta, hogy ideiglenes jelleggel védelmet nyújt a menekültek számára. A döntés hátterében részben az új török külpolitikai doktrína áll, melynek egyik legfontosabb eleme, hogy Törökország térségbeli pozíciójánál fogva proaktív szerepet vállal a regionális és globális konfliktusok kezelésében.

E kapcsán a török külügyminiszter egy 2013-as ankarai konferencián megjegyezte: a humanitárius diplomácia mára Törökország külpolitikájának egyik legfőbb eszközévé vált, melyben kiemelt szerepet kap a menekültek megsegítése és támogatása. [12] Ezen túlmenően az Ankara által meghirdetett „nyitott kapuk politikája” egybeesett az Európai Unió azon törekvésével, mely arra bátorította a Szíriával szomszédos országokat, hogy tartsák nyitva határaikat és nyújtsanak védelmet a menedékkérőknek. Ennek megvalósítása érdekében az EU és a tagállamok konkrét lépéseket is tettek, melynek keretében 2012-ben megközelítőleg 230 millió euró értékű humanitárius és egyéb támogatást nyújtottak az érintett országoknak. [13] A „nyitott kapuk politikájának” fenntartásához tehát Ankara EU-csatlakozáshoz fűződő ambíciói és a Brüsszellel folytatott tárgyalások is nagymértékben hozzájárultak.

A menekültválság kezdetén a törökök önerőből próbáltak meg védelmet nyújtani a hazájukat elhagyni kényszerülő szíriaiak számára. Ezzel egyrészt demonstrálni akarták, hogy a magát feltörekvő középhatalomként pozicionáló ország elég erős politikailag és gazdaságilag ahhoz, hogy külső segítség nélkül megbirkózzon a menekültekkel járó humanitárius kihívásokkal. Ekkor ugyanis Ankara közvetítőként fellépve azzal számolt, hogy diplomáciai eszközökkel sikerül Aszadot meggyőzni és a válságot gyorsan rendezni, így az országba érkező menekültek rövidesen visszatérhetnek Szíriába. A diplomáciai próbálkozások végül 2011 végére zsákutcába jutottak. Az ezt követő időszakban a szíriai ellenzék támogatásától és az Aszad rendszer gyors összeomlásától remélték a megoldást, ám a heterogén és megosztott fegyveres csoportok képtelenek voltak felülkerekedni a szíriai kormánycsapatokon.

Egyes források [14] szerint ekkor már nem csak humanitárius megfontolások indokolták a „nyitott kapuk politikájának” fenntartását, mivel Törökország ezen keresztül is segítette a különböző felkelő csoportokat a kormányerőkkel szemben folytatott harcukban. A konfliktust tehát nem sikerült gyorsan rendezni, ezen túlmenően a menekültek száma folyamatosan emelkedve 2012 végére elérte a 170 ezer főt. [15] A menekülthullám folyamatos erősödése viszont jelentős gazdasági terheket rótt az országra, ezért nem meglepő, hogy a kialakult helyzet kezeléséhez 2012-től fogva Ankara a nemzetközi közösség segítségét kérte.

A felhívás azonban csak részben hozta meg a kívánt hatást, ezért 2014 októberében a török kormány azzal vádolta meg a nemzetközi közösséget, hogy az nem járul hozzá kellő mértékben a menekültválság kezelését célzó erőfeszítésekhez. Ezt alátámasztandó a török kormányhoz közeli források közölték, hogy 2011-2014 között az ország csupán 224 millió dollár külső támogatást kapott, mely eltörpül a közel 3,5 milliárd dollárra rúgó török erőfeszítésekhez képest. Ezen túl 2014-re már komoly problémát jelentett, hogy a migráció kérdése országszerte megosztotta a török lakosságot és jelentős feszültségforrássá vált a menekülttáborok többségének otthont adó déli tartományokban. A helyzetet csak tovább súlyosbította az Iszlám Állam 2014-es megerősödése és előretörése, melyre válaszul a koalíciós erők megindították légi műveleteiket. Az események hatására a válság tovább eszkalálódott, mely tovább növelte a szomszédos országokba irányuló menekülthullámot. A helyzetet csak tovább súlyosbította, hogy a szíriaiak mellett egyre nagyobb számban jelentek meg afganisztáni, iraki és iráni menekültek.

Az egyre szűkülő források miatt az újonnan érkezők ellátása komoly nehézségekbe ütközött, ami jelentősen rontotta a Törökországban tartózkodó menekültek helyzetét. Mindez együtt járt a biztonsági helyzet fokozatos romlásával, ami a jelentős számú civil áldozattal járó határincidensek növekvő számában is éreztette hatását. Az újabb fordulat 2014 őszén következett be, miután az Iszlám Állam harcosai ostrom alá vették a határ menti Kobani városát.  A harcok hatására újabb menekülthullám indult útnak: a Törökországban tartózkodó szíriai menekültek száma ennek következtében 2014 végére elérte az 1,5 millió főt. További problémához vezetett, hogy a határ mentén megjelent közel 160 ezer szíriai kurd menekült. Helyzetük összekapcsolódott az ISIS ellen harcoló kurd milíciák kérdésével, melyek végül jelentős társadalmi feszültséghez és véres összecsapásokhoz vezettek. Mindez annak az eredménye, hogy Ankara nagyobb fenyegetést látott a város védelmében résztvevő kurd fegyveres csoportokban mint az ISIS-ban. A török-kurd kapcsolatok jelentős történelmi előzményekkel bírnak, melyek kibontása meghaladná e cikk kereteit. A kurd milíciák tevékenységéhez fűződő török hozzáállásról összességében elmondható, hogy Ankara egzisztenciális fenyegetést lát egy Szíria területén esetlegesen létrejövő autonóm kurd régióban. A két fél közötti egyre feszültebbé vált a viszony, amit jól mutatott, hogy a kurdok az ISIS számára nyújtott segítségnyújtással vádolták meg a törököket. Az ellentétek kiéleződése végül a török-kurd konfliktus újabb fellángolásához vezetett 2015-ben.

 Ezen tényezők együttes hatására Ankara 2015 márciusában szakítva korábbi politikájával lezárta legális határátkelőit, továbbá szigorúbb határellenőrzést vezetett be. Ettől kezdve a török hatóságok kizárólag a sürgős orvosi ellátásra szoruló menekülteknek engedélyezték a határ átlépését. A döntés jelentős humanitárius válsághoz vezetett, mivel Oroszország katonai beavatkozásával és az Aleppó városáért folytatott harcok hatására a határ közelében több tízezer menekült torlódott fel. A lépés ennek következtében végül az irreguláris migráció fokozódásával járt, mivel ettől kezdve a menekültek csak az embercsempészek segítségével, illegális módon tudtak átkelni Törökországba. A harcok mellett tehát a menekültek helyzetének fokozatos romlása is hozzájárult végül ahhoz, hogy a menekültválság fokozatosan kiszélesedett, ami ennek következtében túllépett a régió és Törökország keretein. Az események végül az Európát érintő 2015-ös menekülthullám kialakulásával jártak, melynek kezelése érdekében Ankara és Brüsszel intenzív tárgyalásokat folytatott. A cikk következő részében ezek főbb jellemzőit fogom bemutatni.

Az Európai Unió és Törökország közötti megállapodás létrejötte

Az Európába irányuló 2015-ös menekülthullám kialakulásához a Törökország területén tartózkodó menekültek rendezetlen [16] jogi helyzete [17] mellett az elégtelen integrációs politika és a túlterhelt török menekültügyi rendszer is nagymértékben hozzájárult. Az utóbbit jól mutatja, hogy az országba érkező több mint 2 millió szíriai menekült kevesebb, mint egynegyed része került elhelyezésre a törökországi menekülttáborokban. A többség ennek következtében alkalmi munkát vállalt és az országszerte kialakított ideiglenes szállásokon próbált meg boldogulni.  Az olcsó szíriai munkások megjelenése viszont jelentős társadalmi feszültséghez vezetett, ami összekapcsolódott a helyzettel együtt járó biztonsági és humanitárius kihívásokkal, nagy nehézséget okozva a török hatóságoknak.  Látható tehát, hogy Törökország nem tudott kellő mértékben megbirkózni a menekülthullám jelentette kihívásokkal, melyet tovább súlyosbított a szíriai konfliktus fentebb már említett eszkalálódása és az Iszlám Állam erősödése. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy Törökország – és az egyéb közel-keleti országok – területéről jelentős menekülthullám indult meg Európa irányába.

Mindezt segítette, hogy ekkorra mind a szárazföldön, mind pedig az Égei-tengeren kiépültek a Balkán-félszigetre vezető migrációs útvonalak és csempészhálózatok, amire a környező országok nem tudtak kellő választ adni. A  nyugat-balkáni útvonal és Törökország fontosságát jól jelzi, hogy az előző évben Európába érkező menekültek 80%-a ezen keresztül érkezett, míg a maradék 20% Líbiából indult útnak. A migrációs folyamatokban leginkább érintett felek felismerték, hogy közös összefogás nélkül nem tudják megoldani a helyzetet, ezért annak kezelése érdekében 2015 őszén kiterjedt tárgyalások kezdődtek az Európai Unió és Törökország között. Ankara a menekülthullámot kihasználva igyekezett engedményeket elérni Brüsszeltől: vízummentességet, több forrást és a csatlakozási tárgyalások felgyorsítását követelve. Ezért cserébe vállalták az Európából kiutasított és a nemzetközi vizeken elfogott illegális migránsok visszafogadását, továbbá ígéretet tettek az embercsempészek elleni hatékonyabb fellépésre és a szigorúbb határőrizet bevezetésére. A tárgyalások 2016-ban is folytatódtak, melyek márciusban meghozták a várva várt áttörést. A megkötött megállapodással megerősítették a 2015 novemberében kidolgozott cselekvési akcióterv kötelezettségvállalásait. Az Európai Unió ennek értelmében vállalta, hogy 3 milliárd eurós támogatást nyújt Ankarának, felgyorsítja a csatlakozási tárgyalásokat és a vízumliberalizációs menetrendet a felek legkésőbb június végéig végrehajtják. Ezen felül Brüsszel ígéretet tett rá, hogy minden egyes visszaküldött szír migránsért cserébe egy másik szírt telepítenek vissza Törökország területéről az Európai Unióba. Ezért cserébe Törökország teljesíti a vízumliberalizációhoz szükséges kötelezettségeket, együttműködik az embercsempészek elleni fellépésben és meggátolja az Európába irányuló illegális migrációt. A megállapodás végrehajtásának nehézségei  kapcsán sokan aggodalmukat fejezték ki, de a Nyugat-Balkánra nehezedő migrációs nyomás csökkenése mégis bizakodásra ad okot. A tavasz óta történt események azonban némiképp igazolják a szkeptikusokat: Davutoğlu török miniszterelnök leváltása, a szabadságjogok kérdése, valamint a terrorellenes törvény módosításának és a vízummentesség megadásának elmaradása kiélezte Ankara és Brüsszel viszonyát, ami a megállapodás felrúgásával fenyeget. A már addig is feszült helyzetbe villámcsapásként robbant be a 2016. július 15-i török puccskísérlet, mely egyesek szerint Törökország külpolitikájának gyökeres megváltozását és a menekülthullám kiújulását vonhatja maga után.

A 2016. július 15-i török puccskísérlet lehetséges hatásai

A Davutoğlu által fémjelzett külpolitikai irányvonal kudarca után Törökország megkísérelt kitörni nemzetközi elszigeteltségéből és hozzálátott a szomszédos országokkal való kapcsolatainak normalizálásához. Ennek keretei között – az Európai Unióval folytatott tárgyalások mellett – Ankara 2015 decemberében újra felvette a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel, majd 2016 júniusában az Oroszországgal megromlott viszony rendezése érdekében a török elnök bocsánatkérő levelet írt Vlagyimir Putyinnak. A megállapodás dacára az Európai Unióval fokozatosan romlott Ankara viszonya, ami Davutoğlu miniszterelnök májusi távozása csak tovább súlyosbított. Mindez jelentős külpolitikai irányváltást vetít előre, egyes elemzők e kapcsán arra figyelmeztetnek, hogy a június végi Brexit népszavazás hatásai letéríthetik Ankarát az Európai Unió irányába történő közeledés 2005 óta követett pályájáról. Ezen véleményt némiképp alátámasztja az orosz-török kapcsolatok gyors rendezése, mely a tervek szerint lehetővé teszi a két ország közötti politikai és gazdasági együttműködés további erősödését. A 2016. július 15-én kitört török puccskísérlet új megvilágításba helyezte a kérdést, ami tovább erősítette Erdoğan hatalmi pozícióját. A török elnök az eseményeket kihasználva hozzákezdett az ellenzék és a kritikus hangok szisztematikus felszámolásához. A félresikerült puccskísérlet nyomán három hónapos szükségállapotot hirdettek, valamint kezdetét vette a köz- és magánszféra valamennyi ágát érintő tisztogatási hullám, mely során eddig több mint 60 ezer katonát, rendőrt, bírót, köztisztviselőt és tanárt tartóztattak le, vagy függesztettek fel állásukból. Ezen túlmenően Erdoğan kilátásba helyezte a halálbüntetés visszaállítását, mely kapcsán az európai vezetők figyelmeztettek rá, hogy ez a lépés Törökország Európai Uniós csatlakozási folyamatának végét fogja jelenteni. Ankara ugyan azt állítja, hogy továbbra is tartja magát a márciusi megállapodáshoz, de sok elemző szerint az utóbbi napok eseményeinek tükrében mindez kérdéses. Ezt a vélekedést alátámasztani látszik a napokban bejelentett újabb török ultimátum is, melyben Erdoğan a megállapodás felmondásával fenyegetőzik, ha a törökök októberig nem kapják meg a vízummentességet. A követelés teljesítésére nem sok realitás mutatkozik, ami kétségessé teszi a törékeny megállapodás fenntarthatóságát, tovább növelve az Ankara és Brüsszel között létrejött szakadékot. A látható trendek ellenére korai lenne még megítélni a puccskísérlet török külpolitikára gyakorolt hosszú távú hatásait, azonban némi nyugtalanságra adhat okot az egyik hírportál azon értesülése, miszerint az utóbbi hetekben megkétszereződött a Görögországba érkező menekültek száma.

A török külpolitika lehetséges irányai

A  Davutoğlu által fémjelzett külpolitikai irányvonal korlátai már az arab tavaszt megelőzően is jelentkeztek. A „zéró probléma politikájának”  bukásához végül a régióban zajló politikai átrendeződés, a szomszédos országokban kirobbanó fegyveres konfliktusok és az ennek hatására jelentkező migrációs folyamatok vezettek. Az események hatására Törökország bizonyos értelemben elszigetelődött, melyből az Európai Unióval kötött megállapodás, valamint az Izrael irányába történő újbóli közeledés útján próbált meg kitörni.

Ezzel párhuzamosan jelentős politikai átalakulás ment végbe Törökországban, melyek hatására Davutoğlu török miniszterelnök megbukott. Mindez egy új külpolitikai irányvonalat vetített előre, mely tovább élezte az Ankara és Brüsszel közötti viszonyt. Az irányváltás következő lépéseként Ankara júniusban rendezte kapcsolatait Oroszországgal, melynek előkészületei egészen áprilisig nyúlnak vissza. A következő fordulat a júliusi török puccskísérlethez kötődik, ami jelentősen felgyorsította Erdoğan elnöki rendszer bevezetésére irányuló politikai terveit. Mindez veszélyezteti az Európai Unió és Törökország által megkötött törékeny márciusi megállapodást, mely a menekülthullám kiújulásával járhat a közeljövőben. Az utóbbi hetekben ezért számos újságíró és elemző vállalkozott rá, hogy megjósolja Törökország milyen külpolitikai irányvonalat fog követni a jövőben. Ezek alapján három lehetséges forgatókönyv rajzolódik ki:

1. Ankara visszatér a Brüsszellel és Washingtonnal történő együttműködés útjára és konszolidálódik a helyzet

Ennek lehetőségét mutatja az Európai Unióhoz akkreditált török nagykövet, Selim Yenel augusztus 10-i bejelentése. Ebben a nagykövet hangsúlyozta: az Oroszország felé történő közeledés ellenére továbbra is a NATO és az Európai Unió számít Ankara kulcsfontosságú partnerének. Ennek értelmében jelezte, hogy Törökország továbbra is kitart a Brüsszellel kötött megállapodás mellett, nem fogja bevezetni a halálbüntetést és a terrorellenes törvény módosítására is készen áll.

2. Tovább folytatódnak a tisztogatások, Ankara még szorosabbra fűzi kapcsolatait Oroszországgal, végleg szakítva a nyugati orientációval

A kiterjedt tisztogatások és az elmúlt hetek külpolitikai lépései mind azt mutatják, hogy Ankarában az utóbbi hónapokban folyamatosan változik a politikai helyzet. A puccskísérlet hatására jelentősen megerősödtek Erdoğan pozíciói, amit az általa már régóta tervezett elnöki rendszer bevezetésére használhat fel egyes elemzők szerint. Mindez valószínűleg további autokratikus lépésekkel, a Brüsszellel kötött megállapodás felrúgásával és a halálbüntetés bevezetésével járhat. Ezzel kapcsolatban az Európai Unió vezetői előre jelezték, hogy ezen lépések a csatlakozási folyamatok megszakításához fognak vezetni. Az mindenesetre nem jelent jó előjelet, hogy a nyugatellenes retorika folyamatosan erősödött az elmúlt hetekben. A helyzet odáig fajult, hogy vezető török hírportálok egyenesen az Egyesült Államok nemzetbiztonsági szolgálatait – és katonai vezetőit – vádolták meg a puccskísérlet előkészítésével. A török elnök emellett ultimátumot adott Washingtonnak: a két ország közötti kapcsolatok fogják bánni, ha nem adják ki Törökországnak a puccskísérlet mögött álló Fethullah Gülen török hitszónokot. Az Egyesült Államok erre válaszul bejelentette, hogy egyelőre nem tartja meggyőzőnek a Gülen ellen felhozott bizonyítékokat. Ebből is látható, hogy a kiadatás ügyében Washington és Ankara egyelőre nem jutott egyezségre, ami tovább élezheti a két ország közötti feszültséget. Egyes vélemények szerint a törökországi politikai helyzet annyira bizonytalanná vált, hogy az Egyesült Államoknak  ki kéne vonnia az incirliki NATO-támaszponton tárolt nukleáris fegyvereit.

A nyugati elemzők aggodalmait Törökország közelmúltbeli külpolitikai lépései is alátámaszthatják. Ezek kapcsán egyesek arra figyelmeztetnek, hogy az orosz és török államfő augusztus 9-i szentpétervári találkozója egy új, Moszkva-Teherán-Ankara közötti tengely létrehozását készítheti elő. Az elképzelésnek lehetnek alapjai, amit az orosz Állami Duma elnökének tanácsadója és a modern Eurázsia-eszme megalkotója, Aleksandr Dugin legutóbb közzétett videója is alátámaszthat. Dugin ebben egy új, Moszkva, Baku, Teherán és Ankara közötti regionális hatalmi szövetség létrehozásának szükségességéről beszél. Az orosz-török találkozó és a kapcsolatok látszólagos javulása ellenére azonban egyelőre korai lenne még egy új orosz-török-iráni szövetségről beszélni. Mohammad Javad Zarif iráni külügyminiszter legutóbbi javaslata viszont jól mutatja, hogy valami elkezdődött. Az iráni külügyminiszter ebben azt fejtegeti, hogy a három országnak szorosabbra kellene fűznie együttműködését, melynek keretében közös erővel rendezni lehetne a szíriai konfliktust. Ezen javaslat is mutatja: a színfalak mögött komoly munka folyhat, hiszen e felhívás korábban elképzelhetetlen lett volna.

3. Ankara önálló külpolitikai irányvonala

Egyesek úgy vélik, hogy Törökország mindkét oldallal együtt fog működni és a régióban betöltött szerepére támaszkodva próbálja meg érdekeit érvényesíteni. Ennek megvalósításához Ankara feltehetően egy pragmatikus irányvonalat követve felhasználná a Davutoğlu által megfogalmazott külpolitikai doktrína módosított változatát.

Csak a következő hónapok eseményei fogják végül megmutatni, hogy a török vezetés melyik irányvonal mellett fog dönteni. Mindezt a közeljövőben esetlegesen bekövetkező, egyelőre megjósolhatatlan események és egyéb tényezők is befolyásolhatják.  Beláthatatlan folyamatokkal járna többek között az Erdoğan által gyakran emlegetett második puccskísérlet kirobbanása, a kiterjedt tisztogatások miatt ennek azonban nem sok realitása van. A helyzetet tovább bonyolíthatja a Törökország által augusztus 24-én indított észak-szíriai katonai művelet, mely várhatóan még jobban kiélezi a már eddig is feszült török-kurd kapcsolatokat.

Összességében tehát a július 15-i török puccskísérlet után egy új politikai fordulat zajlik Törökországban, melynek hosszútávú következményei ma még nem láthatóak tisztán. A jelenlegi trendeket nézve reális az esélye annak, hogy a fentebb röviden kifejtett forgatókönyvek egyfajta kombinációja fog megvalósulni a jövőben. Annak valószínűsége ugyanis csekély, hogy Ankara végleg szakítson Washingtonnal és Brüsszellel, így Törökország valószínűleg továbbra is egyensúlyozni fog „nyugat és kelet” között.

Összegzés

Cikkemben röviden bemutattam azt a folyamatot, hogy egy szomszédos országban zajló polgárháború és az ennek nyomán jelentkező menekülthullám miképp tudja alakítani egy jelentős erőforrásokkal rendelkező regionális középhatalom külpolitikáját. A gyenge állami intézményekkel rendelkező államokban kirobbanó konfliktusok fontos tanulsággal szolgálnak arra nézve is, hogy a környező régió stabilitása mindenki számára kulcskérdés, melynek biztosítása közös érdek. Minden ország számára pusztító következményekkel járnak ugyanis a hirtelen kirobbanó és nem megfelelően kezelt válságok, melyek a fellángoló terrorizmus vagy akár a tömeges migráció formájában is éreztetik hatásukat. Minderre jó példa a szíriai polgárháború, melynek kezdetén a török kormány az Aszad-rendszer összeomlásával és a kialakult válság gyors rendezésével számolt, mely nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy 2011-ben Ankara befogadta a szíriai menekülteket és meghirdette a „nyitott kapuk politikáját”.

A rossz helyzetfelismerés és a válság további eszkalációja a menekülthullám erősödéséhez vezetett, ami túlterhelte a török ellátórendszert. A helyzet súlyosságát jelzi, hogy a Törökországban tartózkodó menekültek száma mára eléri a 3,1 millió főt. A folyamat végül az európai menekültválságban csúcsosodott ki. Ezzel párhuzamosan a török vezetés felismerte a migrációs folyamatokban rejlő lehetőségeket, amit igyekezett külpolitikai törekvéseinek egyik eszközeként használni. Ennek megfelelően a helyzet megoldását célzó tárgyalások során megpróbált engedményeket kicsikarni Brüsszeltől. Az utóbbi hetek eseményei viszont azt mutatják, hogy a 2016. július 15-i török puccskísérlet egy újabb korszak kezdetét is jelentheti Ankara és Brüsszel bonyolult kapcsolati rendszerében, ami az európai migrációs folyamatokra is jelentős hatást gyakorolhat.

Összességében tehát 2015 egy komoly politikai válságot eredményezett, amely jelentősen megosztotta az Európai Uniós országokat, ennek hatásai azonban korántsem értek még véget. Az előző év során több mint 1,5 millió menekült érkezett Európába, és az előrejelzések szerint további milliók állnak készen az indulásra. Egyes kutatók szerint a fejlődő világ országainak gazdasági nehézségei és fegyveres konfliktusai mellett a jövőbeni migrációs trendeket tovább erősíthetik az – elsősorban Afrikában – zajló demográfiai robbanás és a globális klímaváltozás hatásai. A helyzet súlyos és csak remélni lehet, hogy az európai országok végül megtalálják a közös hangot és képesek lesznek hatékonyan fellépni a kontinens előtt álló kihívásokkal szemben. A török példa jelzi, hogy a migráció még egy erős állam számára is hatalmas kihívást jelent, melynek kezeléséhez nemzetközi összefogásra és átgondolt stratégiára van szükség.

Felhasznált Irodalom

[1] Ferwagner Péter Ákos: Az első szíriai állam históriája: a kérészéletű damaszkuszi Arab Királyság. In: Belvedere Meridionale, 2015, 27. évf. 3. sz. pp. 5–14. www.belvedere-meridionale.hu/wp-content/uploads/2015/osz/01_Ferwagner_2015_03.pdf (Letöltés ideje: 2016. 08. 20.)

[2] Sógor Dániel: Egy állam a közösségekből Libanon a két világháború között. In: Első Század, 2008, 7.évf. 1. sz., pp. 273-323. http://epa.oszk.hu/01600/01639/00004/pdf/elsoszazad_2008_1_273-324.pdf (Letöltés ideje: 2016. 08. 20.)

[3] Gazdik Gyula: Szíria az „arab tavasz” sodrában. In: Nemzet és Biztonság, 2012, 4. évf. 4. sz., pp. 111-128. http://www.nemzetesbiztonsag.hu/letoltes.php?letolt=567 (Letöltés ideje: 2016. 08. 22.)

[4] Bihari Anna: Ahmet Davutoğlu és Törökország külpolitikai törekvései a Közel-Keleten. In: Grotius E-könyvtár, 2010, 21. sz. http://www.grotius.hu/doc/pub/DNSPKN/2010_144_bihari_anna_szakdolgozat.pdf (Letöltés ideje: 2016. 08. 22.)

[5] Egeresi Zoltán: Békefolyamat Törökországban: útban a történelmi kiegyezés felé? In: MKI-Tanulmányok, T-2013, 11. http://kki.gov.hu/download/4/89/b0000/Tanulmanyok_2013_11_B%C3%A9kefolyamat_T%C3%B6r%C3%B6korsz%C3%A1gb_.pdf (Letöltés ideje: 2016. 08. 25.)

[6] Siposné Kecskeméthy Klára: Stratégiai kérdések, stratégiai válaszok : Recenzió Davutoğlu, Ahmet: Stratégiai mélység, Törökország nemzetközi helyzete című könyvéről. In: Hadtudomány, 26 évf. 93. E. sz., pp. 93-101. http://mhtt.eu/hadtudomany/2016/2016_elektronikus/9_Kecskem%C3%A9thy%20Kl%C3%A1ra.pdf (Letöltés ideje: 2016. 08. 25.)

[7] Balogh István – Egeresi Zoltán – N. Rózsa Erzsébet – Rada Csaba – Szalai Máté: Kapacitások és ambíciók: a török közel-keleti külpolitika alapjai. In: MKI-elemzések, E-2013, 9. http://kki.gov.hu/download/2/69/b0000/Elemzesek_2013_09_Kapacit%C3%A1sok_%C3%A9s_amb%C3%ADci%C3%B3k-_.pdf (Letöltés ideje: 2016. 08. 25.)

[8] Gökalp Aras, N. E., Şahin Mencütek, Z.: The international migration and foreign policy nexus: the case of Syrian refugee crisis and Turkey. In: Migration Letters, 2015, 12. évf. 3. sz. pp. 193-208. http://tplondon.com/journal/index.php/ml/article/viewFile/502/404  (Letöltés ideje: 2016. 08. 25.)

[9] Pénzváltó Nikolett: Délkelet – Törökország újra lángol. In: SVKK-elemzések, 2016, 8. sz. http://netk.uni-nke.hu/uploads/media_items/svkk-elemzesek-2016-8-delkelet-torokorszag-ujra-langol-penzvalto-n.original.pdf (Letöltés ideje: 2016. 08. 25.)

[10] Egeresi Zoltán: Törökországi zavargások. MKI-Tanulmányok, T-2013, 23. kki.gov.hu/download/1/99/b0000/Tanulmanyok_2013_23_Törökországi_zavargások_.pdf (Letöltés ideje: 2016. 08. 25.)

[11] N. Rózsa Erzsébet: A török külpolitika irányai. KKI-elemzések, E-2015, 4. http://kki.gov.hu/download/d/ff/d0000/No%204%20R%C3%B3zsa%20t%C3%B6r%C3%B6k.pdf (Letöltés ideje: 2016. 08. 26.)

[12] Ahmet Davutoğlu: Turkey’s humanitarian diplomacy:objectives, challenges and prospects. In: Nationalities Papers: The Journal of Nationalism and Ethnicity, 2013, 41. évf 6. sz. http://www.tandfonline.com/doi/full/10.1080/00905992.2013.857299 (Letöltés ideje: 2016. 08. 26.)

[13] Fargues, Philippe, Fandrich, Christine: The European Responseto the Syrian Refugee CrisisWhat Next? In: MPC Research Report, 2012, 14. http://www.migrationpolicycentre.eu/docs/MPC%202012%2014.pdf (Letöltés ideje: 2016. 08. 26.)

[14] Marina Eleftheriadou: The dawn of the “refugee-warriors”: rebel recruitment among the Syrian refugee population in Turkey, Jordan and Lebanon. In:  Μiddle East Bulletin, 2015, 27. sz. http://www.academia.edu/12287516/The_dawn_of_the_refugee-warriors_rebel_recruitment_among_the_Syrian_refugee_population_in_Turkey_Jordan_and_Lebanon (Letöltés ideje: 2016. 08. 26.)        

[15] Hoffmann, Sophia, Samuk, Sahizer: Turkish ImmigrationPolitics and the Syrian Refugee Crisis. In: Working Paper Research Division Global Issues, 2016, 1. sz. https://www.swp-berlin.org/fileadmin/contents/products/arbeitspapiere/Working_paper_Hoffmann_Turkish_immigration_policy.pdf (Letöltés ideje: 2016. 08. 26.)

[16] Kemal Kirişci: Syrian Refugees and Turkey’s Challenges: Going Beyond Hospitality. In: Brookings Institution, 2014. https://www.brookings.edu/wp-content/uploads/2016/06/Syrian-Refugees-and-Turkeys-Challenges-May-14-2014.pdf (Letöltés ideje: 2016. 08. 26.)

[17] Euro-Mediterranean Human Rights Network (EMHRN): Syrian Refugees in Turkey: A Status in Limbo. In: EMHRN, 2011. http://www.refworld.org/docid/515010a42.html (Letöltés ideje: 2016. 08. 26.)

A Szakkollégiumi Esték őszi félévének első előadásán Molnár Mónika, a Biztonságpolitikai Szakkollégium tagja és a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok mesterszakos hallgatója fog prezentációt tartani az orosz dezinformációs kampányokról és propagandáról. Szó lesz arról, hogyan működhet sikeresen a hamis információk széles körű terjesztése, színes példákkal szemléltetve.

Időpont: 2016. 09. 07. – 18.00
Helyszín: Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Orczy úti Kollégium

Az előadás ingyenes, de a részvétel előzetes regisztrációhoz kötött, amelyet az alábbi táblázat kitöltésével tehet meg.

A NATO és Oroszország viszonyát vizsgálva nem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy Európa és az euro-atlanti térség biztonsága nem függetleníthető Oroszországtól. A 21. században a nemzetközi biztonsági környezet kihívásai kimondottan szükségessé teszik egy olyan jelentős szereplő bevonását a válságkezelésbe, mint amilyen Oroszország. Ugyanakkor egy-egy közös fellépés, “alkalmi” együttműködés nem feltételez, illetve nem követel meg azonos politikai célokat, azonos értékrendet és eljárásokat. A két fél mindig is ennek mentén kooperált, még akkor is, ha időnként meglepetésként érte őket a másik fél cselekedete és/vagy reakciója. 2014-ben, Ukrajnában lezajlott eseménysor jelentősen megrontotta és mélypontra juttatta a két fél viszonyát. Napjainkban pedig elindult egyfajta fegyverkezési-elrettentési verseny, egy régi-új biztonsági „dilemma”,[1] aminek egyelőre nem látjuk a végét.

A 2016-os év és a varsói csúcstalálkozó nem hozott igazán újat a NATO és Oroszország viszonyában, amely 2014 óta meglehetősen fagyos. Mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül az egykori „stratégiai partnerek” viszonyát, különösen a csúcson elfogadott kommüniké sorait olvasva, ahol – kimondva vagy kimondatlanul – lépten-nyomon Oroszországgal és a keleti fenyegetés által kiváltott válaszokkal találkozunk.

A NATO-orosz kapcsolatokban az az elmúlt két és fél évtizedben számos jól működő gyakorlati együttműködéssel találkozhattunk, azonban több mélypont is következett: a Szövetség balkáni beavatkozása, a 2008-as orosz-grúz konfliktus, a NATO rakétavédelmi rendszerének telepítése, a NATO-bővítések, a Szövetség területen kívüli műveletei, csak hogy néhány főbb konfliktus-gócot említsünk. Így érkeztünk el a 2014-es évhez, amikor is Oroszország annektálta a Krím-félszigetet és az orosz erők támogatásával azóta is fegyveres összecsapásoktól hangos a kelet-ukrajnai térség.

2014-2016: régi-új hangnemváltás

A NATO hivatalos válasza az orosz agresszióra egyértelmű és határozott volt: a Szövetség a nemzetközi jogot sértő ukrán határ-változtatásokat nem ismeri el, békés rendezést követel a részes felektől. Megszüntette a napi szintű katonai és politikai együttműködést, a politikai párbeszédre azonban továbbra is nyitott marad. A NATO kiáll amellett, hogy a kialakult helyzet, illetve az orosz magatartás markáns változása nélkül nem tér vissza a „business as usual” bánásmódhoz. (NATO Statement 2014)

Az Ukrajnában lezajlott események következményei mindazonáltal messze túlmutatnak a NATO-orosz bilaterális kapcsolatok változásán. A Szövetség a „stratégiai meglepetés” után kénytelen volt felülvizsgálni nemcsak az Oroszországgal fennálló kapcsolatait, de saját helyzetét is.[2] A területvédelem politikai-jogi-katonai vetületei, az ehhez szükséges képességek, a „régi-új” védelmi és műveleti tervezés, az ellenálló képesség (resilience) mind olyan aspektusok, amelyek előtérbe kerültek és egyúttal több súlyos problémára világítottak rá. Erre próbált megoldást találni a Szövetség 2014. szeptemberi walesi csúcstalálkozóján. A NATO állam- és kormányfői számos azonnali és hosszabb távú intézkedést fogadtak el. Rövidtávon a megerősítő intézkedések (ide értve a Készenléti Akcióterv – RAP – megvalósítását és a NATO reagáló erők megerősítését – enhanced NRF), fokozott légtérellenőrzés és haditengerészeti jelenlét, közös gyakorlatok, hosszabb távon a fenyegetéseknek megfelelő adaptáció, végeredményben a Szövetség transzformációja lett a fő cél[3] [4] (Wales Summit Declaration 2014). A 2014-es év és a walesi csúcs összességében tehát egy újabb fordulópontot jelentett a NATO történetében, még ha sokkal nehezebb is volt ebben konszenzusra jutnia a szövetségeseknek a korábban megszokottaknál.

Az elmúlt két évben ezeknek a döntéseknek a megvalósítása állt a középpontban, sokkal nagyobb volumenű gyakorlatokra került sor, mint a hidegháborút követően bármikor. Bár a gyakorlatok önmagukban nem objektív mérőszámai a katonai erő készültségének és képességeinek, a fenti számok mégis jól jellemzik a szándékok komolyságát, azt a gyakorlat-szakadékot (“exercise-gap”), ami a NATO és Oroszország haderői között 2014 után fennáll. (Brzezinski, Varangis 2015) A NATO (és többnemzeti) gyakorlatokat nagyfokú transzparencia (a gyakorlatok előzetes bejelentése, megfigyelők- köztük Oroszország – meghívása, stb.) jellemezte a Szövetség oldaláról, hiszen az elsődleges cél az volt, hogy elkerüljék a félreértéseket, a téves kommunikációt, az eszkalációt az orosz féllel szemben.

Ez az oka annak is, hogy a Szövetség (és kiemelten az Egyesült Államok) csak és kizárólag rotációs jelenlétet tart elképzelhetőnek a keleti szövetségesek területén – elkerülve egy esetleges provokációt. A NATO stratégiai kommunikációja ezzel legalább akkora jelentőséget kapott, mint a hidegháború idején.

2016 – egy lépés előre, kettő hátra

2016 júliusában a NATO tagállamok állam- és kormányfői Varsóban ismét megtárgyalták a Szövetséget érintő kihívásokat, kockázatokat és fenyegetéseket, amiben Oroszország is jelentős súllyal szerepelt.  A csúcstalálkozó elsődleges célja és feladata az volt, hogy folytassa, illetve továbbfejlessze a két évvel ezelőtt Walesben hozott döntéseket és intézkedéseket. A találkozón újra megerősítették, hogy a NATO nem tekint egyetlen országot sem ellenségének, de részletesen foglalkoztak a keletről és délről jövő kihívásokkal.

A csúcson elfogadott kommüniké egy (csúcstalálkozóhoz mérten) szokatlanul hosszú és részletes dokumentum (139 bekezdés), ami összesen 23 pontban említi, illetve nevezi meg konkrétan Oroszországot, nem számítva a kollektív védelemmel, a Szövetség ellenálló képességével és a 2014. óta bevezetett intézkedésekkel kapcsolatos bekezdéseket, amelyek kétség kívül az orosz fenyegetésre adnak elsősorban választ.[5] [6] Bár Lengyelország, a balti államok, Románia és Bulgária is igyekeznek a Szövetség figyelmét minél inkább a keletről érkező fenyegetések felé fordítani, a NATO továbbra is ragaszkodik a 360°-os szemlélethez. Oroszországgal szemben pedig elsődleges a transzparencia, kiszámíthatóság és mindenekelőtt a félreértések és eszkaláció elkerülése. Továbbra is fennáll a kettős megközelítés (dual-track approach), azaz nem térnek vissza a megszokott együttműködéshez addig, amíg markáns változás nem következik be, és Oroszország nem mutatja jelét a békés, nemzetközi jog szerinti rendezés szándékának. Ezzel párhuzamosan a párbeszéd továbbra is folytatódik, hiszen ez az egyetlen mód a helyzet javítására és a problémák rendezésére. (Warsaw Summit Communiqué 2016)

A NATO-Oroszország Tanács (NATO-Russia Council – NRC) – mintegy két éves kihagyás után – két alkalommal is ülésezett 2016-ban, először áprilisban, majd júliusban, a varsói csúcs után. Bár az ülések megszervezése előrelépésnek tekinthető, a párbeszéd fenntartásán kívül különösebb fejlődésről mégsem számolhatunk be. Amíg az április egyeztetések középpontjában Ukrajna és a minszki megállapodás betartása állt, a júliusi nagyköveti ülésen már az előretolt NATO telepítések ügyét és esetleges incidensek elkerülésének lehetőségeit tárgyalták meg. Az NRC üléseken fontos kérdést jelentett még Szíria vagy Afganisztán ügye is, amely hasznos kooperációra ad lehetőséget a két fél között. (Alexe 2016) Az orosz védelmi miniszterhelyettes 2016 júliusában, a katonai attasé testület előtt, további konzultációs lehetőségeket ajánlott az észt, lett, litván, lengyel, svéd és finn védelmi minisztériumoknak. Azt javasolta, hogy rendezzék a határ közelében zajló katonai tevékenységek kérdését és megelőzzék a légi és tengeri „incidenseket”.[7] Ma még korai lenne megmondani, hogy ez a javaslat a valóságos együttműködés irányába tereli-e a kapcsolatokat, vagy csak a megtévesztő politikát folytató Moszkva egyik újabb elterelő manővere?

A kétoldalú kapcsolatokon túl

Nem érhet minket meglepetésként, hogy a NATO által most megcélzott főbb fejlesztési területek szinte teljesen megegyeznek az Oroszország által is előtérbe helyezett képességekkel. Komoly különbség azonban, hogy az orosz hagyományos támadó képességek nem szenvedtek el olyan leépítéseket, mint az európai haderők, sőt Oroszország a gazdasági világválság után is folytatta a fegyveres erőinek fejlesztését. 2014 után pedig három új szárazföldi hadosztályt hoz létre a nyugati (a NATO keleti) határain. Ezek az alakulatok (a légi- és űrvédelmi erők képességeivel egyetemben) személyi állomány tekintetében teljesen fel lesznek töltve, döntő többségében szerződéses állománnyal. Egyes harcbiztosító képességek (mint a hídépítő egységek) az 1990-es években eltűntek, azonban most újra megjelentek, csakúgy, mint a városi harcra kiképzett egységek. Kiemelt jelentőséget kapnak a CBRN[8] védelem, a specnaz (különleges műveleti) egységek, az elektronikai hadviselés, a nehéz fegyverzet, de különösen a JISR[9] képességek. Még ha a fejlesztések pénzügyi alapja jelentősen alulmarad az össz- NATO védelmi kiadásokhoz képest, az egységes fejlesztési koncepció, koordinált döntések és a hazai hadiipar lehetőségei egyaránt előnybe hozhatják Oroszországot a NATO elaprózott európai tagállami lépéseivel szemben. (Sutyagin 2016)

Hogyan tovább?

A berlini SWP[10] kutatóinak megfogalmazása szerint a NATO és Oroszország stratégiai partnerségének időszaka véget ért, megbukott, a jövőbeni kapcsolatok fejlődésének kerete pedig igencsak korlátozott. A két szakértő három forgatókönyvet vázol fel a következő időszakra (Klein-Major, 2015). Az első forgatókönyv alapján konfrontációra kerül sor a NATO és Oroszország között, amely félreértések, a bizalom hiánya, vagy akár a rossz kommunikáció miatti eszkaláció következménye is lehet. A második szcenárió alapján a fennálló és egyben feloldhatatlannak tűnő problémákon túl egyes esetekben, ad hoc módon együttműködés is megvalósulhat a két fél között. A harmadik szövegkönyv szerint azonban a felek képesek lesznek a nézetkülönbségeket elkülönítve kezelni, és ezáltal szabad utat engednek az együttműködésnek más területeken.

A szerző véleménye szerint (a múlt ismeretében) elvethetjük a tartós konfrontáció lehetőségét, hiszen túlságosan súlyos következményekkel járna minden érintett számára. Ne felejtsük el, hogy Oroszország megítélése a NATO tagországok körében nem egységes. Elegendő csak hivatkozni a francia elnök, Francois Hollande Varsóban elmondott véleményére: „A NATO nem határozhatja meg, hogy milyenek legyen Európa kapcsolata Oroszországgal. Franciaország számára Oroszország nem ellenfél, nem fenyegetés. Oroszország egy partner[…]” (idézi: Peterson 2016). A második és harmadik forgatókönyv egyaránt megvalósulhat. Ugyanakkor, ha komolyan vesszük (és a NATO ezúttal be is tartja) a Szövetség “no business as usual” alapelvét, akkor rövid- és közép távon csakis a második forgatókönyvvel számolhatunk. A későbbiekben (adott esetben az amerikai elnökválasztás után) természetesen alakulhat úgy a nemzetközi biztonsági helyzet, hogy a NATO szükségesnek látja az együttműködést Oroszországgal. Ez esetben viszont implicit módon a Szövetség belenyugszik, sőt, de facto el is fogadja az ukrajnai történéseket, ahogy tette ezt még mintegy másfél évtizeddel ezelőtt a csecsen háborúkkal.

 Összegzés

Mindezek alapján csak egyetlen dolgot jelenthetünk ki biztosan, mégpedig azt, hogy mindenfajta jóslat a jövőre nézve megalapozatlan lenne. A poszt-hidegháborús időszakban eddig is példanélküli folyamatok mentek végbe az európai kontinensen, amit a legkiválóbb szakértők sem tudtak feltétlenül előre megjósolni. Oroszország, a jó öreg orosz “medve” helye és szerepe (magatartása) a nemzetközi viszonyokban nem változott jelentősen az elmúlt évtizedekben, azonban a korábbi, elsősorban “soft power” alapján történő érdekérvényesítés (lásd orosz-ukrán gázvita) után igencsak nagy meglepetést okozott Moszkva azzal, hogy katonai akcióban kötelezte el magát már nemcsak Ukrajnában, de Szíriában is. A NATO korábban is aggódva figyelte az orosz konfliktus-rendezés módját Kelet-Európában, azonban az elmúlt két év eseményei teljesen felforgatták az eddig megszokott eljárásokat. Mindazonáltal a NATO is új helyzetbe kényszerült, egyfajta irányváltásra volt szükség a szövetségi politikán belül is. Amennyiben a NATO kitart határozott álláspontja mellett, és nem vesz részt aktívan az Oroszországgal való együttműködésben, illetve nem csökkenti le az ukrán helyzet jelentőségét egy adott pillanatban fontosabb ügyért cserébe (legyen az a terrorizmus elleni küzdelem, Szíria vagy a Közel-Kelet érdekében), akkor a jelenleg is fagyos kapcsolatokban nem várható változás. Oroszország pedig vélhetően már csak a presztízsveszteség miatt sem változtat politikáján a “Nyugattal” szemben, hacsak belpolitikai célok nem teszik azt szükségessé.

Felhasznált irodalom

• Lisszaboni Stratégiai Koncepció 2010. “Strategic Concept For the Defence and Security of The Members of the North Atlantic Treaty Organisation – Active engagement, modern defence” http://www.nato.int/lisbon2010/strategic-concept-2010-eng.pdf [2016. augusztus 1.]
• NATO Media Backgrounder– NATO-Russia practical cooperation http://www.nato.int/nato_static/assets/pdf/pdf_2013_04/20130422_130422-nrc-backgrounder.pdf [2016. augusztus 12.]
• NATO Media Backgrounder– NATO-Russia relations. The Background. http://www.nato.int/nato_static_fl2014/assets/pdf/pdf_2015_12/1512-backgrounder_nato-russia_en.pdf []2016. augusztus 12.]
• NATO statement 2014. “Statement by NATO Foreign Ministers” 2014. április 1. NATO Külügyminiszterek Találkozója http://www.nato.int/cps/en/natolive/news_108501.htm?mode=pressrelease [2014. augusztus 5.]
• Wales Summit Declaration. 2014. szeptember 5. http://www.nato.int/cps/en/natohq/official_texts_112964.htm [2016. augusztus 1.]
• Warsaw Summit Communiqué. 2016. július 9. http://www.nato.int/cps/en/natohq/official_texts_133169.htm [2016.augusztus 1.]
• Alexe, Dan. 2016. “After Warsaw: second NATO – Russia Council in two years” https://www.neweurope.eu/article/warsaw-second-nato-russia-council-two-years/ [2016. augusztus 4.]
• Brzezinski, Ian – Varangis, Nicholas. 2015. “The NATO-Russia Exercise Gap.” Atlantic Council http://www.atlanticcouncil.org/blogs/natosource/the-nato-russia-exercise-gap [2016. Augusztus 2.]
• Peterson, Nolan. 2016. „Russia Threat Takes Center Stage at NATO’s Warsaw Summit” The Daily Signal, 2016. július 10. http://dailysignal.com/2016/07/10/russian-threat-takes-center-stage-at-natos-warsaw-summit/ [2016. augusztus 12.]
• Sutyagin, Igor. 2016. “Russia confronts NATO. Confidence Distruction Measures.” RUSI Briefing paper 2016. Július 6. https://rusi.org/publication/briefing-papers/russia-confronts-nato-confidence-destruction-measures [2016. Augusztus 1.]
• Szenes, Zoltán. 2014. “Előre a múltba? A NATO Wales után.” Külügyi Szemle 2014 ősz pp 3-25. http://kki.gov.hu/download/9/1a/c0000/Szenes.pdf [2016. augusztus 5.]
• Szenes, Zoltán. 2016. “Meglepetések nélkül: A varsói NATO csúcs értékelése.” http://biztonsagpolitika.hu/kiemelt/meglepetesek-nelkul-a-varsoi-nato-csucs-ertekelese [2016. augusztus 7.]
• Russian News Agency. 2016. „Russian military ready for consultations with Baltic states on near-border activities” 2016. augusztus 1. http://tass.ru/en/defense/891876 [2016. augusztus 12]

Végjegyzetek:

[1] A téma kifejtését lásd bővebben: Jervis, Robert. 1978. „Cooperation under security dilemma” http://www.sscnet.ucla.edu/polisci/faculty/trachtenberg/guide/jervissecdil.pdf  [2013. november 14.]

[2] Bár a 2010-ben megfogalmazott alapfeladatok (kollektív védelem, válságkezelés, kooperatív biztonság)[2] továbbra sem változtak, a NATO tagállamok kétségtelenül visszafordultak a Szövetség legalapvetőbb funkciójának beteljesítéséhez, a kollektív védelem megvalósításához. A keleti „szárny”, különösen a balti államok és Lengyelország fenyegetettség-felfogása abba az irányba terelte a Szövetséget, hogy megerősítse védelmét, elrettentő képességét és hangsúlyozza hitelességét.

[3] A walesi csúcs értékelését lásd bővebben: Szenes 2014

[4] Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy bár a keleti fenyegetés jelentős katalizátorként játszott szerepet ezekben a döntésekben, de a NATO ugyanezeket az eszközöket alkalmazza a délről érkező fenyegetésekkel szembeni fellépésben is. Lásd bővebben: Wales Summit Declaration

[5] A Varsói Csúcstalálkozó részletes értékelését lásd bővebben: Szenes 2016

[6] Szövegezésbeli változások tekintetében érdekes megfigyelni, hogy a kommüniké számos alkalommal szerepelteti a potenciális ellenfél (potential adversary) kifejezést. A 2010-es stratégiai koncepcióban viszont az ellenfél (adversary) szó csak egyszer szerepel, mégpedig éppen abban a bekezdésben, amely kimondja, hogy a Szövetség egyetlen államot sem tekint ellenségnek. A 2014-es walesi deklaráció 19 pontban említi Oroszországot, azonban az “ellenség” szó egyszer sem szerepel a szövegben. Az érintett bekezdésekben Oroszország kapcsán a nemzetközi jog, az ukrajnai események elítélése, a NATO aggodalma és a konfrontáció elkerülése szerepel.

[7] Anatolij Antonov, miniszterhelyettes felvetette a NATO-orosz Kooperatív Légtér Kezdeményezés (Cooperative Airspace Initiative – CAI) felélénkítését, az ISIS elleni együttműködést, és felajánlotta a NATO tagállamok katonai attaséi számára, hogy megfigyelőként vegyenek részt az orosz katonai gyakorlatokon, köztük a 2016 szeptemberében tartandó Kavkaz 2016 elnevezésű eseményen is. Lásd bővebben: TASS 2016

[8] CBRN: Chemical, Biological, Radiological, and Nuclear – vegyi, biológiai, radiológiai és nukleáris védelem (NATO rövidítés)

[9] JISR: Joint Intelligence, Surveillance and Reconnaissance – egységes felderítési rendszer (összhaderőnemi hírszerzési, légi ellenőrzési és felderítési rendszer) (NATO rövidítés)

[10] Stiftung Wissenschaft und Politik – Tudomány és Politika Alapítvány, Berlin

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem közös gólyatáborában a Biztonságpolitikai Szakkollégium is képviseltette magát.

A Siófokon megrendezett gólyatáborban az egyetemen működő szakkollégiumok és diákszervezetek is lehetőséget kaptak, hogy bemutatkozzanak a frissen felvett hallgatók előtt. Ez alkalomból augusztus 9-én a Biztonságpolitikai Szakkollégium is ellátogatott az eseményre; a szakkollégiumot Kovács Georgina, Németh Ferenc és Fekete Csanád képviselte.

A BSZK standjánál a frissen felvett hallgatók betekintést nyerhettek a BSZK szervezeti felépítésébe, megismerkedhettek eddigi és jövőbeli programjainkkal, az egyetem utáni karrierlehetőségekkel, valamint a felvételi eljárás menetével is.

Ha a gólyatáborban elhangzottak meghozták a kedved a jelentkezéshez, vagy ha több információt szeretnél megtudni a felvételiről, a részletes tájékoztatót ide kattintva érheted el!

Milyen kihívásokkal néz ma szembe a világ? Lesz-e közös európai hadsereg? Mi az a hibrid hadviselés? Megállítható-e az ISIS? Milyen feladatokat lát el a Magyar Honvédség? Mi segítünk megválaszolni ezeket a kérdéseket!

A Biztonságpolitikai Szakkollégium idén is várja a biztonságpolitika iránt érdeklődő főiskolai és egyetemi hallgatók jelentkezését. Szellemi műhelyünk lehetőséget biztosít az egyetemen megszerzett ismeretek bővítésére és gyakorlati hasznosítására; a kiscsoportos szemináriumokon a legismertebb szaktekintélyek bevonásával bővítheted biztonság-és védelempolitikai ismereteidet.

Szakmai közösségünk emellett lehetőséget biztosít, hogy jól sikerült elemzéseidet, tanulmányaidat publikáld a Biztonságpolitikai Szakportálon, valamint kutatási eredményeidet konferenciákon vitasd meg a téma iránt elkötelezett fiatal kutatók társaságában.

A Biztonságpolitikai Szakkollégium tagjaként egy összetartó közösség aktív és megbecsült tagjává válsz. Ha szívesen vállalnál társadalmi és közösségi szerepet vagy megismernéd a konferenciák szervezésének folyamatát is, köztünk a helyed!

Jelentkezési határidő: 2016. szeptember 30.

A jelentkezést követő két hétben tartalmas programokkal és változatos előadásokkal várunk Téged, amelyen jobban megismerheted szakmai és közösségi tevékenységeiket is. Továbbá egy komplex (írás- és szóbeli) felvételi által győzhetsz meg minket, hogy valóban a BSZK tagja szeretnél lenni.

Amit kínálunk:

• gyakorlatorientált kurzusok
• inspiráló szakmai környezet
• remek társaság
• motivált szakkollégisták
• hasznos előadások
• rengeteg értékes tapasztalat
• kollégiumi elhelyezés lehetősége
• szakmai mentorálás
• publikálási lehetőség
• kiterjedt alumni hálózat.

Ha felkeltettük érdeklődéseket, jelentkezésedet szeptember 30-áig az alábbi linken adhatod le: 

Felvételi űrlap

Amennyiben bármilyen kérdésed lenne, örömmel állunk a rendelkezésedre Facebookon vagy a biztpolszakkoll@gmail.com címen.

A Biztonságpolitikai Szakkollégium a 2015/16-os tanév során sikerrel vett részt a “Napjaink biztonsági kihívásai, veszélyei és fenyegetései” projektelnevezéssel “A felsőoktatásban működő szakkollégiumok támogatása /NTP-SZKOLL-2015/” pályázaton, amely a Nemzeti Tehetség Program keretein belül valósult meg. Az elnyert 2.300.000,- forint támogatásból a kötelezően megvalósítandó őszi és tavaszi kurzusokon kívül a BSZK

• a szakkollégiumi tagok hazai és nemzetközi szakmai konferencián történő részvételét;
• a szakkollégiumi tagok tudományos és közéleti publikációinak megjelentetését;
• a társadalmi problémákra érzékeny, szakmai attitűdök kibontakozását segítő foglalkozások szervezésé;
• valamint a szakkollégiumi tevékenységhez kapcsolódó rendszeres vagy időszakos kiadványok, szakmai folyóiratok, szöveggyűjtemények szerkesztését és kiadását;
• valamint infokommunikációs és promóciós eszközök beszerzését kezdeményezte.

2016. január 31-ével lezárult a Biztonságpolitikai Szakkollégium „A rendészet és honvédelem aktuális kérdései és kihívásai hazai és nemzetközi kitekintéssel” 20 órás kurzusa. Ennek során a résztvevő szakkollégisták különös figyelmet fordítottak szervezett bűnözés biztonságpolitikai és honvédelmi kockázataira és kihívásaira csakúgy, mint például a Latin-Amerikában tevékenykedő egyes csoportok jellemzőinek bemutatására.

2016. május 31-én ért véget a „Konfliktus és együttműködés mikro- és makroszintű megközelítésben” elnevezésű 20 órás kurzus. Ennek során a résztvevő szakkollégisták különös figyelmet fordítottak a bukott vagy működésképtelen államok problematikájára csakúgy, mint a közel-keleti konfliktusok etnikai, vallási és történelmi hátterére, valamint a stratégiaalkotás és védelmi tervezés egyes regionális aspektusaira.

A kurzusok prezentációi az alábbiakban elérhetők:

2015. december 11-én szakkollégistáink a „Szakkollégiumi hallgatók konferenciáján” tartottak előadásokat Debrecenben a Hatvani István Szakkollégiummal közösen.

2016. április 08-án a BSZK tagjai a „Biztonság és politika, társadalmi, etnikai konfliktusok és a modern világ” című konferencián adtak elő a szegedi Móra Ferenc Szakkollégiumban.

A fentiekben említetteken kívül 2016. május 11-én Debrecenben a Hatvani István Szakkollégium és Biztonságpolitikai Szakkollégium vezetői együttműködési megállapodást írtak alá. Az eseményt a két szakkollégium közös tudományos hallgatói konferenciája követte.

2016. június 15-én egy délelőtti és egy délelőtti alkalom keretében személyiségfejlesztő tréningen vettek részt a szakkollégisták. Ennek célja a társadalmi érzékenység fejlesztése volt oly módon, hogy az egyes konfliktusok egyéni és csoportos dinamikáit tárták fel a résztvevők szakpszichológus bevonásával.

A személyiségfejlesztő és szimulációs gyakorlatok a szakkollégisták komepetenciáit növelték, míg a konferenciákon való részvétel a kapcsolatok megerősítésen túl az előadói készség növelését is szolgálták.

A pályázatban megjelentetett kiadvány, amely „Napjaink biztonsági kihívásai, veszélyei és fenyegetései” címet viseli összesen hat fő írását tartalmazza. A kiadvány lektorált, olvasó szerkesztett, tördelt és nyomtatott formában jelent meg.

A pályázat eredményeként a Biztonságpolitikai Szakkollégium jelentősen tudta javítani eszközparkját és közösségi megjelenését a beszerzett nyomtató, festékpatron, stb., valamint promóciós eszközök (pult) révén. A fejlesztés jelentős mértékben hozzájárul a BSZK napi szintű és hatékony tevékenységeihez csakúgy, mint a szervezet népszerűsítéséhez.

Összességében véve elmondható, hogy a program a szakkollégisták meglévő tudásának, írásbeli és szóbeli készségeinek, valamint személyes és személyközi kompetenciáinak fejlesztését szolgálta oly módon, hogy abban az elméleti és gyakorlati megközelítés ötvöződött napjaink hazai és nemzetközi biztonsági kihívásainak, veszélyeinek és fenyegetéseinek komplex értelmezésével. A visszajelzések alapján sikeres, ugyanakkor feszes programsorozattal gazdagodtak a szakkollégisták.

Az egyes programelemek szoros összefüggésben álltak egymással, azok jellegüknél fogva jelentős hatást gyakoroltak a szakkollégisták társadalmi érzékenységére. A pályázat egyúttal jelentős hatást gyakorol a szervezet kapcsolataira és annak jövőbeli tevékenységére is, amely így tovább erősíti az eddig elért eredményeket és növeli annak szakmai és társadalmi beágyazottságát és a tehetséggondozásban betöltött fontos szerepét.

A projektről készített videóanyag az alábbi linkről letölthető:

bszk_ntp_szkoll_15_0030_film

Július 8-án és 9-én került megrendezésre a NATO Észak-Atlanti Tanácsának állam- és kormányfői szintű tanácskozása, melynek a varsói Lengyel Nemzeti Stadion adott otthont. A szervezet főtitkára, Jens Stoltenberg már a konferencia előtt mérföldkőnek nevezte a közelgő tárgyalássorozatot, a későbbiekben pedig történelmi jelentőséget tulajdonított az eseménynek. A csúcstalálkozón részt vett az immár tagjelölt Montenegró is, amivel a NATO újfent bizonyította, hogy a kapuja továbbra is nyitva áll a csatlakozni vágyók számára.

A csúcstalálkozón a tagállamok állam- és kormányfői mellett részt vettek többek között az Európai Unió, az ENSZ, Svédország, Norvégia, Afganisztán, Japán és Dél-Korea vezető politikusai és képviselői is. (Forrás: twitter.com/NATOsummits)

A csúcstalálkozón világossá vált, hogy a NATO-nak alkalmazkodnia kell napjaink változó kihívásaihoz, fenyegetéseihez, illetve a folyamatosan alakuló biztonsági környezethez, melyet az egyre növekvő bizonytalanság jellemez.  A konferencia végén elfogadott nyilatkozat hűen tükrözi, hogy e bizonytalanság okát a tagállamok egyfelől Oroszország erőszakos magatartásában, másfelől pedig a terrorista cselekmények fokozódó és előre nem látható intenzitásában vélik felfedezni. Ennek megfelelően a tárgyalások két fő vonalat követve, egyrészt az elrettentésre és védelemre, másrészt pedig – a NATO szomszédjai kapcsán – a biztonság és a stabilitás kiterjesztésére fókuszáltak.

Az Észak-atlanti Szövetség perifériáján történő agresszív és provokatív orosz lépésekre reagálva a lengyel fővárosban döntés született az elrettentő és a kollektív védelmi képességek jelentős mértékű növeléséről. A tagállamok megállapodtak a NATO keleti szárnyának megerősítéséről, mely az úgynevezett Előretolt rotációs jelenét (Forward presence on a rotational basis) keretei között fog megvalósulni. Ennek értelmében 2017-től négy, egyenként 1000 fős, többnemzetiségű zászlóaljharccsoport telepítésére kerül sor Lettország, Litvánia, Észtország és Lengyelország területén Kanada, Németország, az Egyesült Királyság, illetve az Egyesült Államok vezetésével. A Szövetség délkeleti területei a Fekete-tenger mentén szintén az előretolt jelenlét keretei között kerülnek majd megerősítésre, ám a pontos részletekről szóló tárgyalásokat elhalasztották októberig.

A tanácskozás során áttekintésre kerültek a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos kérdések is, azonban nem került sor a NATO ehhez kapcsolódó szakpolitikájának felülvizsgálatára: a nukleáris kapacitás elsődleges célja továbbra is az elrettentés és a béke garantálása. Ugyanakkor jelentős előrelépés történt a nukleáris elrettentéshez szorosan kapcsolódó ballisztikus rakétavédelem területén. A tagállamok deklarálták ugyanis a Kezdeti műveleti képesség (Initial Operational Capability) elérését, melynek égisze alatt üdvözölték a romániai Deveselu városában átadott Aegis Ashore rakétavédelmi komplexumot, a Törökországban felállított előrejelző radart, illetve a 2018-tól Lengyelországban telepítésre kerülő Aegis Ashore rendszert. Ezek együttes, összehangolt működése nagymértékben erősíti a NATO elrettentő képességét, valamint az euroatlanti térség biztonságát.

A csúcstalálkozón az állam- és kormányfők kiemelt figyelmet szenteltek a kiberbiztonságnak. A tagállamok a kiberteret új műveleti környezetként ismerték el, melyben a NATO-nak ugyanúgy védelemre kell berendezkednie, mint a szárazföldön, a tengeren vagy a levegőben. Célul tűzték ki a kibervédelem tervezési folyamatokba történő nagyobb fokú integrálását, a nemzeti és szövetséges hálózatok fokozott védelmét, valamint a 2014-es walesi csúcstalálkozó után újból deklarálták a kollektív védelem kibertérre történő kiterjesztését.

A politikai vezetők ismételten hitet tettek a védelmi kiadások növekedésének fontossága mellett, ugyanakkor hosszú idő után először történt meg, hogy a főtitkár nem a védelmi költségvetések emelésére szólította fel a tagállamokat, hanem üdvözölte, hogy 2015 volt az első év, amely a védelmi célokra fordított kiadások növekedését hozta.

Történelmi pillanat: az egyik legfőbb varsói szimbólum, a Szovjetuniótól ajándékba kapott Kultúra és Tudomány Palotája a Szövetség zászlajával és színeivel kivilágítva.
(Forrás: twitter.com/NATOsummits)

A NATO csúcstalálkozó másik kulcsfontosságú területe – a stabilitás és biztonság kiterjesztése a Szövetség partnereire és szomszédjaira – az Iraki és Levantei Iszlám állam (ISIL) egyre aggasztóbb terrorcselekményeire kíván választ adni. A terrorizmus ellen küzdve és az ISIL végleges felszámolására törekedve döntés született a terrorszervezet ellen harcoló nemzetközi koalíció támogatásáról, amelyhez a NATO AWACS repülőgépek biztosításával fog hozzájárulni. Emellett egy tunéziai hírszerzőközpont felállítása, illetve egy-egy iraki és líbiai katonai és terrorellenes kiképzőmisszió indítása is bejelentésre került.

A szövetségesek továbbá az eredeti, 2017-es kivonulást célzó koncepcióval ellentétben az afganisztáni Eltökélt támogatás művelet (Operation Resolute Support) folytatása mellett kötelezték el magukat és megegyeztek az Afgán Biztonsági Erők további pénzügyi támogatásában.

A konferencia fontos eredményeként könyvelhető el a Tengeri őr művelet (Operation Sea Guardian) meghirdetése a Földközi-tengeren. Ez a művelet az EU-val szoros együttműködésben olyan területeket is magába fog foglalni, mint a terrorelhárítás, az emberkereskedelem megakadályozása vagy a képességépítés.

Végül, de nem utolsó sorban kiemelendő a csúcstalálkozó keretei között tető alá hozott NATO-EU közös nyilatkozat, mely az eddigieknél magasabb szintre emeli a két szervezet közötti együttműködést, kapcsolatukat stratégiai partnerségként jellemzi. A dokumentum széleskörű kooperációt irányoz elő a hibrid fenyegetések, a kibervédelem, a tengeri védelem, és a védelmi képességek fejlesztésének kapcsán.

A varsói csúcstalálkozó valóban új dimenziókat nyit meg a Szövetség életében, hiszen egyrészt – ahogy azt a főtitkár is kiemelte egy interjúban – a kollektív védelem ilyen magas szintű megerősítésére a hidegháború óta nem került sor, másrészt pedig egy az ISIL ellen határozottan fellépő NATO képét vetíti előre, melynek vezetői 2017-ben Brüsszelben ülnek össze újra a következő csúcstalálkozó keretei között.

(Szerkesztette: Szabó Márk)

Kína kibővíti a katonai támogatását az Afgán Nemzeti Védelmi és Biztonsági Erők (ANDSF) részére, annak érdekében, hogy hatékonyabban tudjon küzdeni az országban lévő terrorizmussal szemben. Ennek keretében július 3-án landolt Kabulban az a repülőgép, amely többek között szállítójárműveket és egyéb katonai felszereléseket szállított a Közép-ázsiai országba.

Kína  afganisztáni nagykövete, Yao Jing a támogatással kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy szeretnének  egy jól működő bilaterális kapcsolatot kiépíteni a két kormányzat között, ami a gazdaságin túl a katonai területre is kiterjed.

“Afganisztán területén több, Kína számára fontos kereskedelmi útvonalat veszélyeztetnek terrorcsoportok, amelynek következtében kulcsfontosságú a Közép-ázsiai ország ilyen irányú támogatása is” – ezt már a kínai hadsereg vezérkarfőnöke, Fang Fenghui tette hozzá a szállítmány megérkezésekor. A kínai katonai vezetés már korábban bejelentette, hogy 70 millió dollárral támogatja az ANDSF tevékenységét.

Mohamed Hamit Atmar, afgán nemzetbiztonsági tanácsadó a pekingi segítségnyújtással kapcsolatban hozzá tette, hogy a következő szállítmány az év vége felé lesz esedékes. Ez különböző berendezéseket is tartalmazni fog, például szkennereket az afgán rendőrség számára, melyek lehetővé teszik, hogy a rögtönzött házi robbanószerkezeteket és bombákat még időben észlelni tudják, ezzel megmentve számos emberi életet.

Kína a bilaterális együttműködés mellet – Afganisztánnal, Pakisztánnal és az Egyesült Államokkal karöltve – tagja a Négynemzeti Együttműködési Csoportnak (Quadrilateral Cooperation Group). A csoportosulás célja az afganisztáni béke diplomáciai úton történő előmozdítása, azonban a résztvevő államok jelentősen eltérő rendezési elképzelései miatt, mindeddig semmilyen sikert nem tudott felmutatni.

(Szerkesztette: Szabó Márk)

When the Croatian government was finally formed in January 2016, one could only hope that the ambitious goals – such as structural reforms and economic growth – will not be swept away by political debates, let alone intra-coalition ones. However, the (hi)story of the Oreskovic government is in fact a story of continuous political crisis.

Tim’s team – January 2016
(Source: https://vlada.gov.hr/vijesti/u-hrvatskom-saboru-predstavljena-i-potvrdjena-nova-hrvatska-vlada/18260
Accessed: 11/07/2016)

It was not easy to nominate each and every minister in the first place and finding lower level state officials turned out to be even more difficult. Differences of opinion in the ruling coalition were more than visible and the government had not even started to operate (at least from a practical point of view).

MOST was constantly trying to make use of the kingmaker’s position. They got the positions they wanted (for example the Ministry of Interior) and openly criticised HDZ while Karamarko was busy calming down dissatisfied politicians in his own party in order to be re-elected as the president of HDZ.

Interestingly enough, this intra-party election turned out to be a key factor of the political crisis. Before the party presidential elections Karamarko was not in the position to assertively confront his political enemies neither inside nor outside HDZ. Once he was re-elected, it was impossible for the party to get rid of him, no matter how serious the troubles became. In this sense his late resignation meant only acceptance of the inevitable.

Furthermore, the government (or at least certain members of the government) were constantly under pressure. These political attacks culminated of course in the pursuit of Karmarko’s resignation.

Karamarko fought his ‘mission impossible’ until the very end, when even his own party lacked confidence in him. Right now MEP Andrej Plenkovic is expected to take over HDZ and lead an extensive campaign in order to retrieve their voters’ confidence and support. He is definitely keen on doing his best but the question remains the same: will he succeed? In the meantime we should not forget that last autumn Zoran Milanovic’s SDP almost managed to come back from a more or less similar disadvantage. This also means that SDP cannot only wait for the elections to come – they also have to convince and mobilise their supporters.

However, the latest news about the unpaid debt of the party implies a severe intra-party struggle for control and political power. It may not affect Plenkovic’s election but shows the volume of the challenge he is to face.

In the short term, the time spent on negotiation talks after the November 2015 elections and the Oreskovic government seems to be wasted. However, from a more optimistic point of view this whole process may be useful for democracy in the long run.

The main problem is that the unfortunate outcome of the last parliamentary elections might be repeated. Elections are to come most probably on 11th September, though there has been no official confirmation. Furthermore, there have been rumours about a new HDZ-MOST parliamentary majority. Maybe that is why SDP immediately accused President Grabar Kitarovic with ‘playing for HDZ’. Albeit this scenario was not likely in the first place, it becomes less and less probable as the deadline of the official dissolution of the Croatian Parliament (July 15) approaches.

At the same time Tomislav Panenic (MOST) openly stated that MOST is mistrustful towards HDZ because ‘they attacked their own government’. Technical Prime Minister Tihomir Oreskovic is supposed to join MOST, however, he himself earlier promised to decide only after the 15th of July. To make things more complicated, MOST President Bozo Petrov also expressed his desire to become the next Prime Minister by saying that he could only be better than Milanovic or Karamarko. Of course, he ‘somehow forgot’ that Karamarko was not PM at all (but Oreskovic was).

On the other hand, SDP and Milanovic might also be alarmed because of what happened between HDZ and MOST. Their task is definitely not as simple as ‘winning the elections and forming a government with MOST’. They have already learned a lesson during the last negotiation talks and presumably another one since then.

Szerzőnk tanszékvezető egyetemi tanár (NKE NETK Nemzetközi Biztonsági Tanulmányok Tanszék).

Pénteken és szombaton (2016. július 8-9-én) tartja az Észak-atlanti Szövetség Szervezete (NATO) a 28. csúcstalálkozóját Varsóban. Magyarország 17 éves tagsága alatt ez lesz a 12. alkalom (1. táblázat), amikor a kormányfő, a külügy- és honvédelmi miniszter részt vesznek a magyar biztonság- és védelempolitikát is meghatározó Észak-atlanti Tanács (NAC) állam- és kormányfői értekezletén. Minden csúcstalálkozónak fontos feladata, hogy megerősítse a szerződés feladatait, értékeit és alapelveit, javítsa a transzatlanti szolidaritást, választ adjon az új biztonsági kihívásokra, megmutassa a változások irányait. A tanácskozáson született döntések egyben politikai és katonai feladatokat jelentenek a szövetség civil és katonai szervei, valamint a tagországok részére, meghatározzák a főerőkifejtést, a tevékenységi sorrendet, a fejlesztés teendőit. Ez alól nem lesz kivétel a varsói csúcs sem. 

A varsói színhely választása szimbolikus értékű. Mivel Lengyelország élharcosa az orosz fenyegetés elleni keményebb fellépést követelő politikának, a lengyel fővárosban tartandó tanácskozás üzenet a „keleti szárny” országainak, hogy a NATO velük van. A csúcstalálkozó NATO logója is ennek szellemében lett megválasztva: a jelképbena híres varsói sellő modern ábrázolása látható. A 600 éves legenda szerint a helyi halászok megmentettek egy sellőt, amely attól kezdve pajzzsal és karddal védi a várost és lakóit.

A NATO főtitkár, Jens Stoltenberg is felidézte ezt a legendát logóavató beszédében, amikor hangsúlyozta, hogy a NATO kész megvédeni Lengyelországot és a szövetség tagjait.[1]

A varsói színhely megválasztása üzenet Moszkvának is. A NATO vezetése abban a fővárosban tanácskozik, ahol 25 évvel ezelőtt megszűnt a Szovjetunió vezette Varsói Szerződés.[2] Amíg a VSZ 36 év beszüntette tevékenységét, a NATO sikeresen alkalmazkodott a megváltozott világhoz, továbbra is garantálja a kibővített szervezet tagjainak biztonságát, eredményesen járul hozzá a nemzetközi béke és biztonság feladataihoz.

A csúcstalálkozók szerepe a NATO-ban

A NATO tagországok vezetői (politikai- jogi berendezkedéstől függően államelnökök, illetve miniszterelnökök) a szövetség létrehozása után először 1957-ben találkoztak, amikor is megerősítették az észak-atlanti szervezet célját és értékrendjét, megtárgyalták a nem-katonai együttműködés (különös tekintettel a gazdasági kooperációra) új koncepcióját. Azóta 27 csúcstalálkozót regisztráltak a NATO történetében, amelyből 10-et a hidegháború alatt, 17-t pedig a kétpólusú világ után tartottak. Ebből is lehet látni, hogy bár a szövetség a csúcstalálkozókat rendszeresen megtartja, a legfelső szintű tanácskozásokra nem regulárisan, állandó időközi gyakorisággal, hanem mindig a nemzetközi és biztonságpolitikai helyzet, a szervezet előtti teendők függvényében kerül sor. Ez a megállapítás még akkor is igaz, ha az utóbbi években igyekszik a NATO a legmagasabb szintű értekezletét kétévente megtartani. Az állam- és kormányfői értekezlet összehívására a NAC nagyköveti tanácsa vagy a miniszteri értekezlet (külügyminiszterek, védelmi miniszterek) tesz javaslatot, az ülést a NATO főtitkára vezeti. Az eddigi 27 ülés napirendje a NATO történeti fejlődésének kortörténeti dokumentuma, amely meghatározta a szövetség fejlődését, bővítését, partnerségi kapcsolatait, a nemzetközi béke és biztonság fenntartásában vállalt szerepét, valamint az átalakulás irányait, fordulópontjait. A rendszeresen megtartott ülések ezért nagyon sokszor sorsfordító jellegűek, mérföldköveket jelentenek a NATO transzformációjában. A NATO legfontosabb politikai és stratégiai kérdései, a szövetség tevékenységét meghatározó kérdések, új kezdeményezések indítása, a bővítés vagy partnerség fejlesztésének ügyei ugyanis mindig a NATO csúcstalálkozókon dőlnek el, formálódnak döntésekké és megvalósítási tervekké. Meghatározó jelentőségű csúcsként tartjuk számon például az 1990. évi londoni tanácskozást, ahol a tagországok döntöttek a szervezet hidegháború utáni helyzethez történő adaptációjáról, az ellenségkép megszüntetéséről, a volt szocialista országokkal való együttműködésről.

A csúcstalálkozókat a NATO mindig szövetségi területen, a brüsszeli NATO Központban vagy valamelyik meghívó országban tartja. Az üléseken a tagországok és partnerországok különböző formációkban tanácskoznak. A döntések jelenleg a 28 tagország keretében születnek. A napirendtől függően tárgyalhatnak a felek az Euro-atlanti Partnerségi Tanácsban (Euro- Atlantic Partnership Council, EAPC), a NATO- Oroszország Tanácsban (NATO- Russia Council, NRC), a NATO- Ukrajna Bizottságban (NATO- Ukraine Commission, NUC), vagy a NATO- Georgia Bizottságban (NATO- Georgia Commission, NGC). Az afganisztáni ISAF művelet feladatainak megbeszélésére a NATO létrehozta az ISAF formációt is, amiben a műveletben részvevő tagországok, partnerországok, Afganisztán és a nemzetközi szervezetek (ENSZ, EU, Világbank) képviselői vettek részt. A helyzettől függően új kooperációs keretek is létrejöhetnek, mint például a NATO tagságot favorizáló (MAP /Membership Action Plan/) országok ülése, az interoperabilitást előtérbe helyező partnerországok (Interoperability Platform) tanácskozása, vagy a védelmi képességek fejlesztésére fókuszáló országok (Defence Capacity Building Initiative) konzultációja.

Az elmúlt másfél évtizedben a szövetség egyre inkább arra törekszik, hogy a helyszínt összekapcsolja a csúcstalálkozó céljával, fontosabb témáival, hogy ezen keresztül is erősítse a tanácskozás napirendjét, döntéseit, nemzetközi üzeneteit. Például a NATO 50. születésnapját ünneplő csúcstalálkozót Washingtonban tartották, ahol a szövetség megalakult 1949. április 4-én. 2004-ben a legfelsőbb szintű tanácskozásra Isztambulban került sor, amely Európa és Ázsia határán fekvő geopolitikai lokációjánál fogva különleges súlyt adott a NATO és a Perzsa-öböl országai kapcsolatait erősítő kezdeményezésnek. A 2014-es walesi helyszín sem volt véletlen, hiszen a csúcs egyik célja a transzatlanti kapcsolatok megerősítése volt, amelyben komoly szerepe van az Egyesült Államokkal különlegesen jó viszonyt ápoló Nagy-Britanniának. A varsói színhely megválasztásának is megvan a maga politikai célja.

A csúcstalálkozó előkészítésében fontos szerepet játszik a NATO főtitkára, aki előkészíti az ülést, egyéni és szervezeti diplomáciával formálja a találkozó napirendjét, segíti a konszenzusos döntések kialakulását, koordinál a tagországok között, megjeleníti a szervezetet a nemzetközi nyilvánosságban.[3] A főtitkár a nemzetközi törzs állományából kikülöníti a csúcstalálkozót előkészítő munkacsoportot, szervezi, irányítja és koordinálja a csúcs előkészítését, illetve a döntések végrehajtását. A csúcstalálkozó döntései nyilatkozatokban, hivatalos jelentésekben és közleményekben öltenek testet. A döntések végrehajtását a NAC-nek alárendelt – nemzetek képviselőit is felölelő – döntéshozó szervek (mintegy 40 ilyen felső szintű döntéshozó szerv van a NATO-ban, amelyek feladat- és hatásköre lefedi az egész szövetség tevékenységét) szervek szervezik, amelyet a nemzetek, illetve a NATO politikai és katonai hatóságai hajtanak végre. Különösen nagy szerepe van a döntések operacionalizálásában a Nagykövet-helyettesi Bizottságnak (The Deputies Committee,)[4] a Politikai Bizottságnak (Political Committee), Partnerségi és Biztonsági Együttműködési Bizottságnak (Partnerships and Cooperation Security Committee), az Erőforrási Főbizottságnak (Senior Resources Board), valamint a Katonai Bizottságnak (Military Committee). A csúcstalálkozó eredményeit a NATO döntéshozó szervei, a NATO Központ, a katonai parancsnokságok, valamint a tagországok „átfordítják” szakpolitikákba, tervekbe, akcióprogramokba, bekerülnek a NATO „üzemszerű” működésébe. A konszenzusos döntéshozatal, a tagországi érdekeltségek, a feladatok nemzeti finanszírozása miatt a végrehajtás nem megy gyorsan, minden újabb feladat végrehajtása jelentős időt igényel. A NATO hidegháború utáni transzformációjáról szóló döntés után például a Szövetségnek 16 hónapra volt szüksége az új stratégiai koncepció megfogalmazásához. Az együttműködés és partnerség 1991. évi stratégiájának megvalósítása is hosszú-hosszú éveket igényelt: az új partnerségi kereteket (PfP, Mediterrán Dialógus) 1994-ben hozták létre, a boszniai békefenntartás 1995-ben kezdődött, az első keleti bővítésre 1999-ig kellett várni. A NATO malmai lassan őrölnek. De ha kialakulnak az eljárások, beindul a „gépezet”, a szövetség messze jobb hatékonysággal tud működni, mint más nemzetközi szervezetek.

A walesi csúcs döntései

A varsói csúcs egyik legfontosabb célja a két évvel ezelőtt (2014. szeptember 4-5) hozott NAC határozatok helyzetének áttekintése, a szükséges döntések meghozatala, jóváhagyások megadása lesz. A walesi döntések – a szervezet politikai és katonai jellegének megfelelően – politikai természetűek voltak, de az ukrán válság miatt számos katonai kérdésben is döntés született (2. táblázat), amellyel a szövetség az orosz fenyegetést kívánta ellensúlyozni.[5] A bővítési szándék már tényként kezelhető, hiszen Montenegróval a NATO már aláírta a társulási szerződést, a tagországok megkezdték a szerződés ratifikációját (Ezt már Magyarország is megtette. Nem várható jelentős változás az ISIS elleni harc ad hoc koalíciós formációban sem. Az egyik központi kérdés viszont nyilvánvalóan a készenléti akcióterv (Readiness Action Plan -RAP) intézkedéseinek áttekintése lesz, amelyek közül nem egy végleges jóváhagyást kap. Az új terv már közvetlenül a NATO keleti határának védelmét szolgálja, olyan intézkedéseket ölel fel, amelyek megerősítik a kollektív védelem garanciáit az Oroszországgal határos országokban. A megerősítő intézkedésekhez harci-technikai eszközök és készletek előretelepítése, határ menti bázisok létrehozása, a katonai infrastruktúra fejlesztése, folyamatos térségi gyakorlatozás tartozik. A csúcson valószínűleg véglegesen jóváhagyják a magas készenlétű (2-7 nap) összhaderőnemi haderőcsoportot (Very High Readiness Joint Task Force, VJTF, 5.000 fő), amelynek feladata a váratlan és meglepetésszerű katonai fenyegetések kezelése lesz. A keretnemzet megvalósításaként kerül sor egy-egy megerősített zászlóaljharccsoport előretolt (rotációs) telepítésére a négy frontországban (Lengyelország, balti államok). A hírek alapján jóváhagyják a tagországok a ballisztikus rakétavédelem elsődleges készenlétének elérését is.

A walesi csúcson több olyan kezdeményezés született, amelyet minden bizonnyal áttekint a varsói fórum is. A pozitív tapasztalatok alapján a partnerségi interoperabilitási program (Partnership Interoperability Initiative, PII) várhatóan tovább erősödik, további országok kerülhetnek be a projektbe. A védelmi képességek fejlesztését (Defence Capacity Building Initiative, DCBI) is bővíteni tervezik Irakban és Líbiában. Várható a partnerségi kapcsolatok további szelektív fejlesztése. Finnország és Svédország is – bár nem NATO tagok – meghívást kaptak Varsóba. A közelmúltban mindkét országgal a szövetség együttműködési megállapodást (Memorandum of Understanding, MoU) írt alá, amely adott esetben lehetővé teszi a NATO erők állomásoztatását és befogadó támogatás nyújtását a skandináv országokban. A szövetség erősíteni kívánja kapcsolatait az arab térségben is.

A varsói napirend  

 A varsói csúcson megtárgyalandó kérdések napirendjét a szakirodalom már régóta találgatja. Az első kísérlet a NATO Defence College volt kutatási igazgatójának, a német Karl- Heinz Kamp[6] nevéhez fűződik, az egyik legutolsót pedig e héten a híres stockholmi kutatóintézet, a SIPRI adta ki.[7] A két különböző időszakban készített elemzések elég jól összecsengenek: téma lesz a keleti és a déli fenyegetés, Oroszországgal való viszony, az elrettentés, a nukleáris fegyverek szerepének, a rakétavédelemnek és a kiberbiztonság áttekintése, de tárgyalnak a NATO és partnerországok a partnerség jövőjéről, a bővítésről, az Afganisztántól Közel-Keleten át Észak-Afrikáig húzódó válságívről, valamint a tehermegosztás kérdéseiről is. A NATO főtitkár hétfői sajtókonferenciája[8] alapján már tudjuk, hogy e témák mind napirenden lesznek. Jens Stoltenberg „gyorsabb, erősebb és jobb készenlétű NATO-t” ígért a csúcs eredményeként. Bár a legfelső szintű tanácskozáson számos döntés előre „borítékolható” (előretolt telepítés, rakétavédelmi készenlét, hadviselés kiterjesztése a kibertérre, az afganisztáni misszió meghosszabbítása, stb), a NATO jövőjét meghatározó kérdésekben (elrettentés és védelem, a keleti szárny belső egyensúlya, partnerség és bővítés, tehermegosztás) továbbra is intenzív diszkusszió várható. A viták a szövetségben fontosak, hiszen csak így lehet elérni a döntéshez, a cselekvéshez szükséges egyetértést. A csúcs előtti főtitkári kötelező optimizmust azonban néhány új elem mindenképpen nyomatékosítja.

Érdekes fejleménynek értékelhető a NATO partnerségi politika megújítása, új, szokatlan elemek beemelése a csúcstalálkozó programjába. Varsóban a NATO 28 + 2 keretben fog találkozni, hiszen az ülésre meghívást kapott Finnország és Svédország is, amelyek kiemelt partnerségi lehetőségeket (Enhanced Opportunity Partners, EOP) kaptak a szövetségtől. Külön súlyt kap a csúcson az Európai Unióval való együttműködés, amely egy megerősített partnerséget rögzítő közös nyilatkozatban is testet ölt. Ezért a tanácskozáson részt vesznek az EU vezetői is (Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke, Jean – Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke, Federica Mogherini külügyi és biztonságpolitikai főképviselő), akik jelenlétükkel hangsúlyozzák a varsói agenda fontosságát az európai biztonság (közös tengeri fellépés, harc a migráció és az embercsempészet ellen, a Földközi tenger középső térségének ellenőrzése) szempontjából. A szövetség a NATO-Ukrajna Bizottság formátumban Petro Porosenko ukrán elnökkel vitatja meg az ország biztonsági kérdéseit. A NATO-Grúzia Bizottság is ülésezni fog, de csak külügyminiszteri szinten. A találkozón a NATO tárgyal a Perzsa Öböl-menti Együttműködési Tanács országaival is a térség biztonsága javításának lehetőségeiről (Kuvaitban egy új NATO Partnerségi Központot fognak megnyitni). Emellett a szövetség Afganisztán vezetőivel megvitatja a NATO misszió (Resolute Support Mission, RSM) további folytatásának teendőit, de tárgyal az új rugalmas együttműködési formákban (Interoperabilitási Platform, Védelmi Képesség-fejlesztési Kezdeményezés) is.

Számos kérdésben további viták várhatók, még az utolsó napokban is folyik az egyeztetés, a közös nyilatkozat finomítása. Bár a csúcs több új fogalmat és ideát fog bevinni a biztonságpolitika elméletébe (pl. előretolt rotációs jelenlét, stabilitás kivetítése, resilience, stb), azonban az mégsem várható, hogy a szövetség vezetői „hozzányúlnak” a stratégiai dokumentumokhoz (2010. évi stratégiai koncepció, a 2012. évi elrettentési és védelmi felülvizsgálat). Ugyanakkor biztosra vehető, hogy több témában tovább folynak a viták a csúcstalálkozón.

Nem tudjuk, hogy a keleti „frontországok” mennyire elégednek meg a júniusi NAC védelmi miniszteri ülésen hozott 4 NATO zászlóaljharccsoport megerősítéssel, megnyugvással tudomásul veszik, vagy további erők jelenlétéért fognak harcolni. Viszonylagos egyensúly-hiány alakult ki a keleti szárny Fekete tengeri térségében, amely bár kap megerősítést (többnemzeti román dandár felállítása, dél-kelet európai NATO hadosztályparancsnokság felállítása), maga a főtitkár is elismerte, hogy további intézkedésekre lesz szükség. Vita várható a nukleáris fegyverek szerepéről is, hogy mennyire jelenjenek meg az új elrettentési koncepcióban. A taktikai atomfegyverek esetleges alkalmazása nemcsak az orosz politikai és katonai retorikában jelent meg, de részét képezi az orosz katonai gyakorlatok forgatókönyveinek is. Nem gondolom, hogy a NATO a csúcson felülvizsgálja nukleáris szakpolitikáját, de valószínűleg megfontolja, hogy az éves válságkezelési gyakorlatokon megjelenjenek-e a nukleáris szcenáriók. Hasonlóképpen diszkusszió várható a ballisztikus rakétavédelem kérdéseiről, mert bár az elsődleges készenlét elérésének deklarálása biztosra vehető, továbbra sem megoldott egy esetleges alkalmazásról szóló döntés politikai ellenőrzése. A tegnapi amerikai döntés fényében, hogy Obama elnök mégsem vonja ki Afganisztánból az amerikai erők többségét, ahogy ez tervezve volt,[9] hanem csak minimális csökkentést hajt végre (9 800 katonából 8 400 fő marad a közép-ázsiai országban), így valószínűleg enyhülni fog az „intervenciós fáradtsággal” kapcsolatos vita. Az persze továbbra is kérdés lesz, hogy a NATO mennyire tud erőteljesebben fellépni a déli fenyegetések (Iszlám Állam, szíriai válság, Líbia segítése, terrorizmus elleni harc, migrációs nyomás kezelése) ellen. Nem kétséges, hogy élénk tárgyalás várható a tehermegosztásról is. A NATO vezetése külön statisztikákat[10] készített azért, hogy meggyőzze az állam- és kormányfőket a költségvetés növelésének szükségességéről. Bár 2015-ben sikerült megállítani a védelmi költségvetések csökkenését, 2016-ban pedig várhatóan 3%-al nő (ez 8 Mrd US dollárt jelent) az európai tagországok és Kanada összesített költségvetése, a szövetség vezetése továbbra sem elégedett az eredményekkel. A walesi „fogadalom” ellenére még mindig vannak tagországok, ahol kurtítják a katonai büdzsét. De különösen elégtelen a rendelkezésre álló forrás, ha a NATO „fordulatváltása” szempontjából nézzük. A szövetség politikai és katonai adaptációjához további erőforrásokra lesz szükség, különben gyengül a megerősített védelmi és elrettentési intézkedések ereje, kisebb lesz hozzájárulása az Európát fenyegető hibrid kihívások és veszélyek kezeléséhez.

Bár nem várhatóak nagy meglepetések, izgalmas NATO csúcs elé nézzünk. Azt csak remélni lehet, hogy a BREXIT – mint a walesi csúcson az ISIS elleni fellépés – nem „lopja el a showt”, a tanácskozás az eredeti „forgatókönyv” szerint valósul meg.

A csúcstalálkozóról többet INNEN.

[1] http://www.mfa.gov.pl/en/foreign_policy/nato_2016/nato_summit_warsaw_2016_logo_unveiled (2016.07.04)

[2] A Varsó Szerződés (VSZ) 1955. május 14-én jött létre Varsóban, a NATO ellensúlyaként. A „barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződésnek” 7 ország (Szovjetunió, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, NDK, Románia) volt a tagja (1961-1968 között Albánia is). A VSZ fontos szerepet kapott a szocializmus megőrzésének kollektív felelősségében is. A VSZ a hidegháború után, 1991. július 01-én szűnt meg.

[3] Jens Stoltenberg például július 1-jén 45 perces telefonos megbeszélést tartott Andrzej Duda lengyel elnökkel a csúcs előkészítésének helyzetéről, a napirendről, a várható döntésekről. http://www.msz.gov.pl/en/foreign_policy/nato_2016/president_andrzej_duda_discusses_nato_summit_with_secretary_general_stoltenberg__;jsessionid=59771F5BD2C6E24488D224E626E3ECE5.cmsap1p (2016. 07.04)

[4] A bizottság készíti elő a csúcstalálkozók közleményeit

[5] Szenes Zoltán: Új bor a régi palackban? A walesi NATO csúcs. Hadtudomány, 2014.3-4. szám.8.o. http://mhtt.eu/hadtudomany/2014/3_4/2014_3_4_1.pdf

[6] Karl-Heinz Kamp: The Agenda of the NATO Summit in Warsaw. Bundesakademic für Sicherheitspolitik, Security Policy Working Paper, N. 9/2015. https://www.baks.bund.de/sites/baks010/files/working_paper_security_policy_9_2015.pdf  (2016.07.06)

[7] Ian Anthony, Ian Davis: The 2016 NATO Summit: what will be on the Agenda in Warsaw? June 26, 2016

http://moderndiplomacy.eu/index.php?Itemid=723&id=1529:the-2016-nato-summit-what-will-be-on-the-agenda-in-warsaw&option=com_k2&view=item

(2016.07.06)

[8] NATO Secretary General outlines Warsaw Summit Agenda. 04 July, 2016. http://www.nato.int/cps/en/natohq/news_133063.htm (2016.07.06)

[9] Obama slows US troop drawdown in Afghanistan. The Telegraph, 6 July, 2016. http://www.telegraph.co.uk/news/2016/07/06/obama-slows-us-troop-drawdown-in-afghanistan/

[10] Defence Expenditures of NATO Countries (2009-2016) http://www.nato.int/nato_static_fl2014/assets/pdf/pdf_2016_07/20160704_160704-pr2016-116.pdf (2016.07.07)

A 2015/2016-os tanév során a Biztonságpolitikai Szakkollégium jelentősen javítani tudta eszközparkját és közösségi megjelenését a beszerzett nyomtató, festékpatron, stb., valamint promóciós eszközök (pult) révén. A fejlesztés jelentős mértékben hozzájárul a BSZK napi szintű és hatékony tevékenységeihez csakúgy, mint a szervezet népszerűsítéséhez.

A tárgyi eszközök beszerzése az NTP-SZKOLL-2015 “A felsőoktatásban működő szakkollégiumok támogatása” pályázat révén a Nemzeti Tehetség Program keretein belül valósult meg.

2016. június 15-én egy délelőtti és egy délelőtti alkalom keretében személyiségfejlesztő tréningen vettek részt a szakkollégisták. Ennek célja a társadalmi érzékenység fejlesztése volt oly módon, hogy az egyes konfliktusok egyéni és csoportos dinamikáit tárták fel a résztvevők szakpszichológus bevonásával.

A tárgyi eszközök beszerzése az NTP-SZKOLL-2015 “A felsőoktatásban működő szakkollégiumok támogatása” pályázat révén a Nemzeti Tehetség Program keretein belül valósult meg.

2016. június 10-én a Biztonságpolitikai Szakkollégium tagjai komplex válságkezelő gyakorlaton vettek részt a Nemzetbiztonsági Szakkollégium tagjaival. A gyakorlat célja nem csak egy adott problémakör szimulálása volt, hanem az is, hogy a résztvevők egyéni és csoportos munka során is képesek legyenek a napjaikban zajló krízishelyzetek lényegei elemeit felismerni és a bekövetkező változásokra érdemben reagálni.

Az egész napos program során a résztvevők ellátást kaptak, amely az NTP-SZKOLL-2015 “A felsőoktatásban működő szakkollégiumok támogatása” pályázat révén a Nemzeti Tehetség Program keretein belül valósult meg.

A Nemzetbiztonsági Intézet és a Nemzetbiztonsági Szakkollégium szervezésében első alkalommal ültek össze az NKE különböző szakkollégiumainak képviselői a „Szakkollégiumok konferenciája” című rendezvényen, amelynek létrehozásával az intézmény lehetőséget kívánt nyújtani az egyetem különböző karain működő szakkollégiumok számára kutatási témáik szakmai konferencia keretein belül történő bemutatására. Dr. Padányi József mk. dandártábornok, tudományos rektorhelyettes megnyitó beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy a hagyományteremtő céllal megrendezett konferencia kiválóan tükrözi az egyetem abbéli törekvését, hogy a tehetséget lehetőleg minden szinten támogassa, hiszen, mint hangsúlyozta, a tehetség kortól, helytől és nemtől független. Az, hogy jelenleg már hat szakkollégium is működik az NKE égisze alatt, arra enged következtetni, hogy az intézményben komoly tudományos munka folyik. „Hatékonyságunkat pedig az OTDK eredmények igazolják vissza” – tette hozzá a rektorhelyettes.

A konferencia korunk biztonsági kihívásait járta körül. Elsőként dr. Resperger István ezredes, a Nemzetbiztonsági Intézet igazgatója beszélt a 2030-ig várható dilemmákról. Állítása szerint a szóban forgó időpontra az alultáplált és a túlsúlyos emberek száma, az ivóvízellátás, továbbá a betegségek terjedése sokkal több problémát fog jelenteni, mint a különböző erőforrásokhoz való hozzáférés, beleértve az olajat is. Földünk a Meadow -modell jóslata alapján 2050-re éri el a gondokkal leginkább terhelt állapotát, amikor a ma még kevésbé fejlett területek összetett hatalmi mutatói maguk mögé utasítják a fejlett országokét. A GDP, a primer energiahordozók mennyisége és a népesség radikális megváltozása mellett komoly problémát fog jelenteni a muszlim vallás térnyerése is: már 2030-ra 3 milliárd muzulmán és mindössze csak 2,2 milliárd keresztény lakos prognosztizálható. A migráció tekintetében elöregedéssel kell majd számolni, s a jelek szerint India és Afrika válik majd a legnagyobb kibocsátóvá. Ami a hadiipart illeti, a terrorizmus ellenében a távirányítású eszközök szerepe fog felértékelődni, így az is elképzelhető, hogy mindennapivá válik a ma még csak utópiának számító katona nélküli háború. A hibrid hadviselés ugyanakkor teret enged majd a kettős felhasználású eszközöknek is, a drónok pedig a víz alatt, felett és a levegőben is bevethetők lesznek.

A konferencián Resperger István után a szakkollégiumok tagjai tartottak előadást a témában. A Biztonságpolitikai Szakkollégium részéről Bartók András Kelet-Ázsia puskaporos hordóját –  a szigetviták várható alakulását, Fekete Csanád pedig a hibrid hadviselés napjaink konfliktusaiban való megjelenését mutatta be az érdeklődőknek. A Szent György Szakkollégium részéről további gondolatébresztő bemutatókat hallhattunk, Koller Marco a migráció nemzeti és nemzetbiztonsági kihívásairól, kockázatairól; Tóth Miklós pedig a börtönökben végbemenő iszlám radikalizációról tartott előadást. Szakos Judit, a Magyary Zoltán Szakkollégium elnöke az innovációpolitika hatékonyságát mutatta be, majd megoldási alternatívákat vetített a jövő kihívásaira vonatkozóan. Az Ostrakon Szakkollégiumot Arany-Bíró Martin képviselte, aki az adatvédelem kihívásairól, jelentőségéről tájékoztatta a hallgatóközönséget. A Nemzetbiztonsági Szakkollégium tagjai sorából Szentes István előadásában a terrorizmus kialakulásának történetét, s jelenkori alakulását tekintette át, Radován Kristóf pedig a Boko Haram terrorszervezet tevékenységéről; nemzetköziségéről adott elő az egybegyűlteknek.

Az esemény lezárását követően a 2. NKE Szakkollégiumok Konferenciájának megrendezésére a Nemzetbiztonsági Szakkollégium a Biztonságpolitikai Szakkollégiumnak adta át  a stafétabot.

A cikk eredetileg a Nemzeti Közszolgálati Egyetem honlapján jelent meg.

A közelgő varsói NATO-csúcstalálkozó lehetséges témáiról volt szó azon a konferencián, amelynek a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Ludovika Főépülete adott otthont. A rendezvényt megelőzően a hadtudományok iránt érdeklődő fiatal kutatók posztereiből nyílt kiállítás az épület kiállítóterében.

A NATO szerepét, működését kellett fotók, szövegek és különböző grafikai illusztrációk segítségével bemutatni azoknak a pályázóknak, akiknek munkáiból poszter kiállítást rendeztek be a Ludovika Főépületben.  A tárlat megnyitóján Tömböl László nyugállományú vezérezredes, a Honvéd Vezérkar volt főnöke méltatta a fiatalok munkáit. Elmondta, hogy a pályázók láthatóan értő gondolkodással, jó szemlélettel és érzékkel nyúltak a témához. „A mostani rendezvény is kiváló alkalom arra, hogy megosszuk egymással gondolatainkat, javaslatainkat”- fogalmazott a tábornok, aki szerint a hadtudományok rendkívül sok lehetőséget nyújtanak mindazok számára, akik életcéljuknak tekintik a tudományág művelését. A kiállítás megnyitóján a három legsikerültebb poszter alkotóját külön is díjazták. Ezt követően került sor a Biztonságpolitikai Szakkollégium, az NKE Doktorandusz Önkormányzata, a DOSZ Hadtudományi Osztálya és a Magyar Hadtudományi Társaság közös szervezésében arra a konferenciára, amelyen a közelgő varsói NATO-csúcsról értekeztek a szakemberek. Prof. Dr. Szenes Zoltán, ny. vezérezredes szerint a kétévente megrendezett találkozók rendkívül fontosak Európa biztonsága szempontjából is. A tanszékvezető egyetemi tanér úgy látja, hogy a helyszín kiválasztásának is fontos üzenete van, hiszen ezzel is lehet demonstrálni, hogy a NATO kitart Lengyelország mellett. Szenes Zoltán szólt arról is, hogy a találkozó két fontos jelszava az adaptáció és az egyensúly. Utóbbi azt is jelenti, hogy meg kell találni az egyensúlyt a szövetség és a tagállamok érdekei között. Emellett olyan országok esetében, melyek nem értenek egyet a NATO által képviselt értékekkel egyensúlyt kell teremteni az elrettentés és a párbeszéd között. A tábornok szerint a csúcstalálkozó egy fontos, hasznos hozzájárulás lesz a kollektív védelem irányába forduló NATO programjának megvalósításához.

„A NATO-nak jelenleg majdnem olyan markáns kihívásokkal kell szembenéznie, mint az 50-60-as évek hidegháborúja idején”- mondta el előadásában Dr. Németh József Lajos. Az NKE adjunktusa szerint azért is érdekes a történelmi párhuzam mert a hidegháború időszakában és most is tartózkodnak NATO-egységek egyes tagállamok területén, ami miatt a tagországok szeretnének jobban beleszólni a szövetség politikájába. Németh József Lajos szerint egyre nagyobb szerepe lesz a NATO működésében a stratégiai kommunikációnak, amely hatékonyan támogathatja a szövetség stratégiai elképzeléseit. Az adjunktus kiemelte, hogy a kommunikáció egyik fő feladata az orosz hibrid- fenyegetettségre való hatékony felkészülés.

A kommunikáció fontosságát emelte ki beszédében Dr. Balogh István is. A Külgazdasági és Külügyminisztérium biztonságpolitikai és non-proliferációs főosztályának vezetője szerint az utóbbi egy évben is számos biztonságpolitikai kérdés merült fel, amelyre a szövetségnek valamifajta választ adnia kell. Megemlítette, hogy a napokban zajlott Brüsszelben a NATO védelmi minisztereinek értekezlete, ahol sok kérdésben sikerült véglegesíteni az egységes álláspontot. Ilyen például, hogy egyensúlyt kell kialakítani és fenntartani a keleti és a déli fenyegetéseknek szánt figyelem között. A magyar álláspont szerint ugyanakkor nem elég a gyors katonai reagálást lehetővé tevő készenléti akcióterv, hanem hosszú távú gondolkodásra is szükség van, aminek megfogalmazásában nagy szerepe lehet a varsói csúcstalálkozónak.

A cikk eredetileg a Nemzeti Közszolgálati Egyetem honlapján jelent meg.

A CyCon a világ egyik legjelentősebb kiberbiztonsággal foglalkozó szakmai konferenciája, melyet a NATO Kooperatív Kibervédelmi Kiválósági Központ (CCD COE) szervez. A kiberhatalom témája köré épített idei rendezvényre a Nemzeti Közszolgálati Egyetemről Berki Gábor a Katonai Műszaki Doktori Iskola, míg Berzsenyi Dániel a Stratégiai Védelmi Kutató Központ és a Hadtudományi Doktori Iskola képviseletében utazott Tallinba.

A CyCon (International Conference on Cyber Conflict) gyökerei 2009-ig nyúlnak vissza, ezen a néven pedig 2012 óta rendezik meg minden évben, mintegy 500 politikai és stratégiai döntéshozó, katonai vezető és kiberbiztonsági szakember részvételével. A rangos konferenciák egyik ismertetőjele, hogy a vitaindító beszédeket követően az előadások és kerekasztal beszélgetések párhuzamosan folynak több panelben, egy-egy konkrét témakörre fókuszálva, így egyrészt több kérdés alaposabb megvitatására is lehetőség nyílik, másrészt a résztvevőknek lehetőségük van kiválasztani a számukra legérdekesebb témákat. A 2016. május 31. és június 3. között megrendezett konferencia nulladik napja ún. workshop nap volt, ahol a kibervédelmi oktatás és a kiberválságok kezelése mellett napirendre kerültek az okos telefonok kriminalisztikai vizsgálatának gyakorlati aspektusai is.

A konferencia első napján szinte minden előadó és résztvevő azzal foglalkozott, hogy a NATO vezetői a közelgő varsói csúcstalálkozón a hadviselés ötödik dimenziójaként deklarálhatják a kiberteret. Észtország elnöke, Toomas Hendrik Ilves hangot adott várakozásainak, miszerint Varsóban döntés fog születni a kibertérről, amit tovább erősítettek a cseh védelmi miniszter Martin Stropnicky szavai, aki felhívta a figyelmet arra, hogy a hadviselés ötödik dimenziójában is készen kell állniuk a nemzeteknek védelmi képességeik fejlesztésére. A NATO Szövetséges Transzformációs Parancsnokság parancsnok-helyettese (DSACT), Manfred Nielson admirális felszólalásában kitért annak jelentőségére, hogy a hadviselés négy hagyományos dimenziójától elkülönítve kell értelmezni és kezelni a kiberteret. A vitaindító előadásokat a kiber parancsnokok kerekasztal beszélgetése követte, ahol a három katonai vezető egyetértett abban, hogy bár a kibertér újszerű, nem különleges és nem is egyedi. Szintén egyetértés mutatkozott abban, hogy a katonai műveletek során a kiberteret használni fogják, függetlenül attól, hogy deklaráltan a hadviselés ötödik dimenziójává válik, vagy sem. Fontosnak látták azonban a kibertér ötödik dimenzióként történő elfogadását annak érdekében, hogy a NATO átfogó kibervédelmi és kiberműveleti politikát alakíthasson ki. A délutáni előadások többek között foglalkoztak az erő kivetítés lehetőségeivel a kibertérben, a fegyverrendszerek védelmével, az állami hátterű kibertevékenységekkel és a légi közlekedést érintő kiberfenyegetésekkel.

A CyCon második napjának vitaindító előadásain nem kisebb nevek szólaltak fel, mint Thomas Rid a King’s College London professzora, Martin C. Libicki a RAND Corporation posztgraduális iskolájának kutató professzora, valamint Mikko Hypponen számítógép biztonsági szakértő, az F-Secure kutatási igazgatója. Az előadások nyomán a résztvevők megismerhették az emberek és gépek közötti interakciók fejlődését egészen az 1940-es évektől, az információs hadviselés szerepét a jelenlegi konfliktusokban, valamint az elrettentés képességének átalakulását a földrajzi határokkal nem rendelkező internetes világban. Libicki öt jellemző mentén írta le a kiberhadviselést, ami nem kinetikus, rendkívül változékony és nem jelezhető előre, ugyanakkor egy nehezen értelmezhető, de kitartó jelenség. A folytatásban a leköszönő észt elnök több kiberbiztonsági szakemberrel beszélgetett a politikai változásokról, valamint a digitális forradalomról és annak jelentőségéről. Az eszmecsere keretében kitértek az orosz kiberműveletekre, a Snowden szivárogtatás előnyeire és hátrányaira, továbbá az olyan ellentmondásos kormányzati szándékokra, mint a kötelező hátsó ajtók (backdoor) beépítése a különböző rendszerekbe. A második nap délutánján szerephez jutottak az ún. APT-k, vagyis a fejlett állandó fenyegetések, amelyek legtöbbször nem is olyan fejlettek és állandók, hiszen ezek az incidensek (is) gyakran emberi hibára vezethetők vissza és nem szofisztikált technikai támadásokra. A többi szekcióban a kibertérben zajló fegyverkezési versennyel, a kiberfenyegetésekre adható válaszokkal, valamint az anonimitás, a magánszféra és a titkosítás összefüggéseivel foglalkoztak.

A konferencia harmadik, egyben záró napján a résztvevők külön panelben tárgyaltak a kiberkonfliktusok kapcsán eddig megszerzett tapasztalatokról. A beszélgetés során megállapították, hogy sok kormányzat valószínűleg tévesen értelmezi a kiberhatalom fogalmát, aminek eredményeként túlzott hangsúlyt fektetnek a taktikai eredményekre és nem törődnek a műveletek hosszú távú hatásaival. A rövid távú győzelmek kiemelt szerepére utal az is, hogy az incidensek tartós kiberkonfliktus előidézése helyett többnyire kémkedésre, vagy a rendszerek ideiglenes megzavarására koncentrálnak. Az APT-k után a konferencián szerephez jutott egy másik aktuális rövidítés is, az IoT, vagyis a dolgok internete. Az internetre csatlakoztatott hétköznapi eszközök (óra, televízió, hűtőszekrény, stb.) száma egyre növekvő tendenciát mutat, miközben a fejlesztés során kevés hangsúlyt fektetnek a biztonságra. Mindez olyan megbízhatatlan működési környezetet eredményez, aminek következtében az IoT eszközök könnyű célpontokká válnak a támadók számára, ugyanakkor a meglévő biztonsági protokollok alkalmazásával és biztonsági szabványok meghatározásával mindez megelőzhető lenne. A rendezvény záró beszédei során Jan Neutze a Microsoft kibervédelmi vezetője a normák kibertérben betöltött szerepéről beszélt, illetve a kormányzat és az ipar megközelítését hasonlította össze, míg David Sanger az Economist szakírója kiemelte, hogy a kibertérben folytatott fegyverkezési verseny komoly fegyverzet ellenőrzési és elrettentési probléma elé állítja az emberiséget. A CyCon2016 utolsó előadását a Skype alapítója, Jaan Tallinn tartotta, aki előremutató gondolataival hangsúlyozta, hogy a mesterséges intelligencia negatív következményekkel járhat, amennyiben az emberiség nem készül fel időben az alkalmazására.

A négynapos CyCon egyik legfontosabb tanulsága, hogy a kibertérből érkező kihívásokat nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert az lemaradást eredményez, ami már rövid távon is nemzetbiztonsági kihívásokhoz és fenyegetésekhez vezethet. Ezeknek a kezelése, a megfelelő védelem kiépítése, a felkészítés olyan erőfeszítéseket igényel, amelyeket a kormányzati szektor egyedül nem, csak az ipari szereplők és az akadémiai szféra bevonásával képes megvalósítani. Amennyiben a NATO varsói csúcstalálkozóján deklarálják, hogy a kibertér a hadviselés ötödik dimenziója, a szövetségen belül olyan változások indulhatnak el, amelyek minden tagállam, így Magyarország kiberképességeit is érintik majd. Ahhoz, hogy a soron következő változásokra és általában a kibertérből érkező kihívásokra felkészülhessünk és képesek legyünk reagálni, elengedhetetlen, hogy az akadémiai szféra stabil alapokon nyugvó, magas színvonalú kiberbiztonsági oktatást és kutatást biztosítson az ipari és kormányzati szereplők számára.

A cikk eredeti forrása: http://uni-nke.hu/hirek/2016/06/08/nato-kibervedelem-varso-elott, a letöltés dátuma: 2016.06.12.

A NATO Cooperative Cyber Defence Centre of Excellence honlapja elérhető INNEN.