Biztonságpolitika

Norvégia után várhatóan Dánia lesz a következő ország, mely a hamarosan beérkező, ötödik generációs F-35A-k miatt eladásra kínál az F-16-os flottájából.

Az Air France a hosszútávú járatokon az üzleti és prémium economy osztályú utasok számára olyan kiegészítő, kényelmi csomagot biztosít, amely jelentős részben újrahasznosított anyagból készül.

Az Air France újabb kanadai célállomást vett fel a kínálatába, Québec városába hetente háromszor repül Airbus A330-asokkal május 17-től. Emellett másik három kanadai városba több járat válik elérhetővé a nyári menetrendi időszakban.

2022. január 19. fontos dátumként vonul be a Görög Légierő történelemkönyvébe, hiszen ezen a napon érkezett meg az első hat Dassault Rafale vadászbombázó a Tanagra légibázisra.

Az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis, a Szolnoki Makettezők Baráti Köre, a Turul Makett Klub és a Puma Makett Klub 2022. március 12-én rendezi meg a XXX. Országos Makett Kiállítást és Versenyt, melyre szeretettel várnak minden makettezőt és érdeklődőt.

2021-ben a Budapest Airport a második olyan évét zárta, amelyre a koronavírus-járvány súlyosan rányomta a bélyegét. A pandémiás környezetben az utasforgalom éves szinten továbbra is csak a járvány előtti szint egyharmadát érte el.

A napokban megjelent hírek szerint ikonikus típusát nyugdíjazhatja a Román Légierő: keleti szomszédunk már 2024-től búcsút inthet a MiG-21 LanceR flottának.

Már a 2021-es évben kiderült, hogy Izrael kiöregedő, több mint 50 éve hadrendben álló CH-53D flottájának leváltására ismét ezt a típust választotta: 12 darab CH-53K nehéz szállító helikopter beszerzéséről döntöttek a felek.

A Greenwichben található négy Királyi Múzeum egyike a Nemzeti Tengerészeti Múzeum (National Maritime Museum). A jórészt Sir James Caird hajótulajdonos által finanszírozott múzeumot 1937-ben nyitotta meg VI. György király. A 90 évet megélt, 1954-ben elhunyt Caird fontosnak tartotta megőrizni a hazája hadi és kereskedelmi hajózásának történetével összefüggő tárgyi emlékeket. Nem csak az alapítást finanszírozta, hanem később is komoly összegeket áldozott restaurálásra és a gyűjtemény bővítésére. 

2005-ös fotó a múzeum épületeiről a Királyi Obszervatórium felől nézve. A háttérben a Canary Wharf épületei magasodnak.

A múzeumnak helyet adó épületegyüttes a 17. század végétől a leszerelt haditengerészeknek nyújtott lakhatást, majd tengerészeti iskolaként működött, és már egészen fiatalon, 11 évesen fogadta a gyerekeket. Az iskola 1933-ban Kelet-Angliába költözött, ezután kezdődhetett múzeummá történő átalakítása. Valahol azt olvastam, hogy a londoni Nemzeti Tengerészeti Múzeum a kisebb múzeumok közé tartozik, és akkor is végiglátogatható, ha csak kevés időnk van. Tény, hogy van nála több látnivalóval szolgáló tengerészeti múzeum – az amszterdami például nagyon komoly ebben a témakörben – de, hogy rövid idő alatt is megtekinthető, azt nem gondolnám. A múzeum termeiben, Nagy-Britannia tengerészeti történetét bemutató eredeti tárgyak, festmények, hajókból fennmaradt darabok, alkatrészek, lobogók, ruhák, fegyverek, dokumentumok között egy teljes napot is könnyen el lehet tölteni és még akkor sem mélyedtünk el teljesen egy-egy kiállítás részleteiben. Ezeknek a tárgyaknak a 2018-as fotóiból válogatva állítottam össze az alábbi albumot. A Nemzeti Tengerészeti Múzeumba a belépés ingyenes.

A múzeum bejáratánál két horgonyt helyeztek el. A bal oldali egy 1888-ban bemutatott, majd 1910-ben továbbfejlesztett Hall-féle horgony, amelynek a szára felhúzáskor egy csőbe húzódott és nem volt szükség a további, munkaigényes rögzítésre. A kiállított 1963-as gyártású darab kereskedelmi gőzhajók tartalék horgonyaként szolgált. Jobb oldalon a HMS Ark Royal repülőgép-hordozó egyik 9,5 tonnás horgonya van, 1953-ban gyártotta a sunderlandi W. L. Byers & Co.

Az ezredforduló előtt elkészült Neptun-udvarban többek között a HMS Ajax, a HMS Leda, a HMS Horatio, a HMS Harleqin, a HMS Megaera, a HMS London, a HMS Atalanta, a HMS Himalaya, a HMS Tribune és a HMS Blenheim orráról származó szobrokat (orrdíszeket) állították ki.

Az udvar falára a HMS Implacable tat-darabját függesztették. Az Implacable eredetileg az 1800-ban épült 74 ágyús francia hajó, a Duguay-Trouin volt. Trafalgar egyik túlélőjeként került angol lobogó alá, hadi szolgálatban és kiképzőhajóként egyaránt használták. Voltak olyan tervek, hogy felújítva a HMS Victory mellett állítják ki, azonban a második világháború közbeszólt. 1947-ben kettős, brit és francia lobogó alatt a Csatornába vontatták és haditengerészeti tiszteletadás mellett elsüllyesztették, de az orrdíszt és a tat-részt megmentették.

II. György fia, a későbbi III. György apja, Frigyes walesi herceg 1732-ben vízre bocsátott bárkája. A faragásokkal és arannyal díszített, közel 20 méter hosszú járművet 21 evezős hajtotta – az eredeti evezőket is sikerült megőrizni. 

Az első emeleten kapott helyet egy nagyméretű világtérkép, a Great Map kávézó, a hajózási műszerek tárlója és a Sir Edward Pellew, Sir William Sidney Smith, James de Saumarez tengernagyokat, és Sir William Peel kapitányt ábrázoló szoborcsoport.

Időméréshez, nappali és éjszakai navigációhoz használt korabeli eszközök tárlója közelebbről.

Díszes kardokkal került egy tárlóba a 100 ágyús első osztályú sorhajó, a HMS Royal William hajótest-modellje. Akkor készült, amikor az eredeti hajó: 1719-ben. A modellt szétválaszthatóra készítették, hogy a hajó belső terei és szerkezete is látható legyen.

A kínai császári zászlót 1857-ben, Kanton brit-francia ostromakor zsákmányolták. A szaténszövésű selyemlobogót egy aranyfóliából készült, villámokat tartó szárnyas tigris díszíti. A többi részletet fekete olajfestékkel és tintával készítették. Balra tőle egy mindössze 88 cm hosszú, elöltöltős, simacsövű karronádot állítottak ki.

A HMS Rattlesnake hajóorvosának naplója 1842 júliusának egyik napját idézi fel írásban és vízfestékkel készült képpel. Dr. Edward H. Cree gondosan dokumentált mindent, így azt is, amikor a 28 ágyús korvett az első ópiumháborúként is ismert angol-kínai háború idején, a kínai vizeken hajózott.

A tányérok, teáskannák és csészék között egy Blackwall fregatt hajógyári modelljét helyezték el. A modell 1840-ben készült, eredeti vitorláit megőrizték, de az 1979-es restauráláskor újakra cserélték. A fregatt elnevezés ez esetben nem hadihajó osztályt takar; a Blackwall fregattok az indiai útvonalakra épült kereskedelmi hajók voltak, amelyek a brit Kelet-Indiai Társaság kizárólagos jogainak lejárta után közlekedtek Anglia és India között.

A kötélcsigák és a hajólámpák a tengerészeti múzeumok gyűjteményének elengedhetetlen darabjai.

A tárlóban elhelyezett rajzok mellett egy kardvívást oktató kézikönyvet, egy fedélzetmester ezüstsípját, egy „kilencfarkú macskát” (korbácsot), egy tengerésznadrágot és egy pár bőrcipőt állítottak ki. Valamennyi tárgy a 18. és 19. századból maradt fenn.

Baloldalon egy 1795 és 1812 között rendszeresített tengernagyi ünnepi kabát látható. Készítésénél gyapjút, selymet, vásznat, sárgarezet és aranyötvözetet használtak. A tengernagyok a különböző alkalmakra és célokra többféle karddal rendelkeztek.  A kiállított darab nem harcra készült, a hivatalos eseményeken volt a ruha tartozéka.

A középső ruha 1774-ből maradt fenn, egy kapitány ünnepi öltözéke volt. Anyaga gyapjú, vászon, szaru, sárgaréz és aranyötvözet. A legtöbb tisztnek saját teleszkópja volt, amellyel a távolban feltűnt hajót, annak hovatartozását vagy jelzéseit szemlélhette meg. A szép teleszkóp, mint ez az 1760-as, mahagóni-sárgaréz darab egyfajta státuszszimbólum is volt.

Jobb szélen egy 1748-tól 1764-ig rendszeresített hadnagyi kabát van. Anyaga szintén gyapjú, vászon, sárgaréz és aranyötvözet. A hadnagyok a hadihajók tisztikarának legalacsonyabb rendfokozatú tagjai voltak, ők feleltek az őrszolgálatért és ütközetben az ágyúkért (tüzérségért). A hadnagyi rendfokozat eléréséhez számos vizsgát kellett tenni, többek között navigációból is, ezért legtöbbjüknek saját navigációs eszköze volt. A ruha mellett látható, sárgaréz, ében és elefántcsont felhasználásával készült oktáns, James Campbell hadnagy tulajdona volt.

A Temze-torkolatban horgonyzó St. Fiorenzo fedélzetén ezen a dobon verték a harckészültséget az 1797-ben történt, több hajót érintő lázadás idején. A St. Fiorenzo parancsnoka a helyén maradt és sikerült a hajót elvinnie a lázadás helyszínéről.  

Balra: Horatio Nelson három hónappal 21. születésnapja előtt, 1779 júniusában kapta meg kapitányi kinevezését, és ez az 1780-as festmény már kapitányi ruhájában ábrázolja. Bár a gyors előmenetel nem volt ritka akkoriban, Nelsoné kifejezetten annak számított.

Jobbra: a Nelson altengernagyról készült festmény Lemuel Francis Abbott műve 1799-ből. Az altengernagy korának nemzeti hőse volt és emlékét is így őrizték meg, de nem kevesen vélik úgy, hogy „túlsztárolták”, miközben sok remek tengerész és parancsnok maradt kevéssé ismert és elismert.

Balra: Guy Head festménye az 1798-as nílusi csatában ábrázolja Nelsont. A művész Nápolyban tartózkodva készített műveket az oda látogató britekről. Valószínűleg ekkor készített vázlatokat Nelsonról, aki a nílusi csatából visszatérve még viselte a kötéseit.

Jobbra: 1797-ben a Santa Cruz de Tenerifénél rossz időjárásban, nagy nehézségek közepette végrehajtott partraszállás után a britek jól szervezett spanyol védelemmel szembesültek és a védők koncentrált tüzében Nelson jobb karját szétzúzta egy muskéta golyója. A kar maradványát amputálták és miután felgyógyult, Nelsonnak néhány dolgot újra kellett tanulnia. Például az étkezést, amihez egy kés és villa kombinációját készítették el számára.

Nelson 1805. október 21-én Trafalgarnál viselt kabátja, a korábban elvesztett jobb kar miatt feltűzött ujjal. Gyapjúból, selyemből, sárgarézből és fémszálakból készült, az 1795-1812 közötti minta alapján, alatta pamutból és vászonból készült mellény van. Nelson altengernagyi rendfokozatát a kabát ujján két aranysáv és a horgonnyal díszített gombok szegélyén koszorú jelezte. A kabát bal mellén Nelson kitüntetései láthatóak: fent a Bath-rend lovagja, balra a Szent Ferdinánd érdemrend, attól a királytól, amely IV. Ferdinánd néven Nápoly, III. Ferdinándként Szicília uralkodója volt. Jobbra a III. Szelim török szultán által, az 1798-as nílusi csatában elért győzelemért adományozott Félhold-rend és lent az 1755-ben alapított Szent Joachim-rend kitüntetése van.

A kabátot a francia Redoutable tatárbocáról leadott lövés lyukasztotta ki, miközben Nelson Thomas Hardyval, a Victory parancsnokával a hátsó fedélzeten tartózkodott. A golyó az altengernagy bal válla alatt hatolt be, átfúrta a tüdejét és megállt a gerincben. Nelsont azonnal levitték a hajó vízvonalánál lévő kötözőhelyre, ahol három órával később meghalt.

Balra: a hadihajók sebészei által használt koponyalékelő készlet. A páciens koponyájába először kézi fúróval egy lyukat fúrtak, hogy az agyon megszűnjön a fejsérülés okozta nyomás, majd a körbefúrt koponyadarabot az erre szolgáló eszközzel leemelték.

Jobbra: a közel 20 kg-os ágyúgolyó Trafalgarnál csapódott a Victory orrába és abban a darab fában van ma is, amelybe akkor beágyazódott.

A Victoryn használt, gyapjúsármányból készült, kézzel varrt lobogó (White Ensign) darabja, amelyet a fehér lobogó bal felső negyedét kitevő nemzeti színekből (Union Flag) vágtak ki, hogy Nelson temetésére vigyék.

Az ágyúból kilőtt rúdlövedék (balra) a levegőben pörögve vágott utat az ellenséges hajó árbócai, vitorlarúdjai, kötélzete és legénysége között. A múzeumban kiállított darabot a spanyol Nuestra Señora de la Santísima Trinidad lőtte ki a Victoryra Trafalgarnál.

A több sorban elhelyezett, gyakran különböző méretű és számú golyók (jobbra) a közelről leadott lövés után szétrepülve pusztítottak az ellenséges hajó fedélzetén.

A 74 ágyús HMS Cornwallis nagyméretű, 3,3 méteres modellje. Érdekessége, hogy 1810 és 1813 között készült, amikor az eredeti, 53 méter hosszú hajót építették Bombayben. A modellt a vezető hajóépítő fia készítette, ugyanazt a drága tíkfát használva, mint az igazi Cornwallis építői.

A félhományba burkolózó termek után érdekes kontraszt az Elfelejtett Harcosok (Forgotten Fighters) kiállítás szürke-fekete színvilága és a hajómodelleket és más relikviákat bemutató tárlók hideg neonvilágítása.

A német császári haditengerészet Dresden nevű könnyűcirkálójának 1907-ben készült gyári modellje a negyvenes évek közepén került a múzeum birtokába. Az igazi Dresden 1908-ban állt szolgálatba, végzete a chilei partoknál érte utol 1915. március 14-én. A modell felett egy 1898-as Mark III-as távolságmérőt állítottak ki.

Az 1911-es építésű HMS Jackal torpedóromboló modellje. Eredetije Dogger Bank-nél (1915) és az Otrantói-szorosban (1918) vett részt ütközetben, utóbbinál két találatot is kapott. 1920-ban osztálya megmaradt egységeivel együtt ócskavasként értékesítették.

Az 1896-ban épült HMS Doris cirkáló 1:48-as léptékű modellje. A hajó az első világháború túlnyomó részét a Földközi-tengeren töltötte, és fontos szerepe volt a Dardanelláknál - a Gallipoli felé tartó csapatszállító hajókat védelmezte és a török parti állásokat ágyúzta.

Balra: a HMS Agamemnon csatahajó kötélbakja 1915-ből. Az Agamemnon ágyúi parti célpontokat lőttek a Dardanelláknál, a török parti tüzérség visszalőtt és ennek nyomait láthatjuk több mint száz évvel később ezen a bakon.

Jobbra: a HMS Vindictive csörlőjének teteje. A felületébe vésett felirat a német haditengerészet által tengeralattjáró bázisnak használt Zeebrugge kikötőjének 1918-as blokádjára emlékeztet.

A belfasti Harland & Wolffnál 1914-ben elkészült Orduna személyszállító hajó modellje. Az Orduna a Cunard és más társaságok szolgálatában állt, és katonai csapatszállítóként is üzemeltették 1950-es szétbontása előtt. Feltűnően sok mentőcsónak volt rajta, ami két évvel a Titanic katasztrófája után nem is csoda.

Mentőöv a Franciaországban harcoló brit haderőnek utánpótlást szállító és egy német tengeralattjáró által 1918 márciusában elsüllyesztett Sparkling Foam teherszállító fedélzetéről. Alatta az SS Springwell teherszállító 1:96-os léptékű modelljét állították ki. A Springwellt 1916. február 9-én a Földközi-tenger keleti részén torpedózta meg egy német tengeralattjáró.

A Lusitania elsüllyesztése után kiadott, kissé bizarr érmen az utazásra jogosító jegyet a Halál adja át az utasoknak. Az Amerikából Európába visszatérő óceánjárót az U-20-as német tengeralattjáró 1915. május 7-én torpedózta meg az ír partok közelében.

A jobb oldali érdemrend egy német Vaskereszt 1813-as változata, amelyet III. Frigyes Vilmos porosz király alapított. Az évszámon kívül a porosz korona és tölgyfalomb van rajta valamint a király monogramja (Frederick Wilhelm).

Fent: egy B.E.2-es kétfedelű légcsavarja. Az első világháború éveiben számos hajógyár kapcsolódott be a repülőgépgyártásba, többek között a skót William Denny & Bros. is, amely ötven darab B.E.2-es kétfedelűt gyártott. Náluk készült a fenti légcsavar is, amely valószínűleg egy tartalék darab volt.

Lent: egy Fiuméban gyártott, 30 cm átmérőjű, kisméretű torpedó az 1880-as évekből. Az alapváltozat hat csomós sebességre volt képes és nagyjából 200 méterig volt hatásos. A múzeum példánya már egy továbbfejlesztett, két ellenforgó hajócsavarja révén gyorsabb változat.  

A Miss Britain III-at Hubert Scott-Paine tervezte és vezette. 1933-ban 160 km/h sebességet ért el vele a Solent vizén. A lépcsőzetes kialakítású, fa vázszerkezetű hajótestet alumíniummal burkolták, és egy 1350 lóerős Napier Lion motorral szerelték fel.

A Type 23-as fregattokon két ilyen bronzötvözetből készült hajócsavar forgott. A lassú fordulatra optimalizált, fix csavarszárnyakkal készült szerkezetet a délkelet-londoni Charltonban működő Stone Vickers Ltd. gyártotta. A kiállított darab soha nem került fel egyetlen hajóra sem, a cég a múzeumnak ajándékozta.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Frank Herbert 1965-ben kiadott Dűne című regénye a science fiction egyik nagy klasszikusa, és a műfajra legnagyobb hatással bíró művek egyike. A regényhez öt folytatás, hat előzmény készült (melyeket az író fia és egy közeli munkatársa írtak), valamint a kiterjesztett Dűne-univerzum is létrejött, amely további könyvekből, enciklopédiákból, képregényekből, videójátékokból, sorozatokból és filmekből áll. A Dűne univerzuma még a sci-fi területén járatlanoknak is ismerős lehet, olyan művekre gyakorolt hatást, mint például a Star Wars, és olyan, mai napi élő koncepciókat helyezett le, mint például az űrfeudalizmus.

[...] Bővebben!

Nem egyszerű az ezer részre szabdalt európai védelmi ipar helyzete sem, ha mondjuk a légiharc-rakéták (nyugati) piacán fennálló amerikai hegemónia ellen akar eredményesen fellépni…

2021 nyarán véget ért, de legalábbis tűzszünethez érkezett az az izraeli belpolitikai küzdelem, amely két év alatt négy választást eredményezett. A június 13-án felállított új koalíciós kormányt a Benjamin Netanyahu ellenében létrejött összefogás hozta létre, véget vetve a volt miniszterelnök 12 éves hatalmának. A Naftali Bennett, Netanyahu volt kabinetfőnöke vezette adminisztráció minden lépése rendkívüli óvatosságot és kompromisszumkészséget igényel, tekintettel az ideológiailag heterogén koalícióra, amelyben a baloldali-liberális erőktől kezdve a szélsőjobboldalon át még konzervatív arab párt is megtalálható. Az arab-izraeli, valamint a palesztin-izraeli békepolitika különösen érzékenynek tekinthető, hiszen a koalíciós pártok álláspontjai mellett a nemzetközi közösség, kifejezetten az Egyesült Államok hozzáállása és egyéb strukturális tényezők is erősen befolyásolják azokat.

A védelmi miniszter az otthonában fogadta Mahmúd Abbászt, a Palesztin Hatóság elnökét. A gazdasági miniszter helyettese, Yair Golan „szubhumánnak” nevezte a ciszjordániai Homesh zsidó telepeseit. Naftali Bennett miniszterelnök bejelentette, hogy 2025-ig megduplázzák a Golán-fennsík zsidó lakosságát és kifejezte háláját a ciszjordániai telepesek irányába, amiért „falként védik mindannyiukat”. Szintén több száz telepes tüntet napok óta a miniszterelnök rezidenciája előtt, amiért a Knesszet elfogadott egy törvényt illegális beduin (és zsidó) telepek elektromos hálózatra való csatlakoztatásáról. Ezek a hírek kevesebb, mint 30 napos időtartamban keletkeztek, amely jól mutatja a jelenlegi izraeli koalíciós kormány ellentmondásosságát a békefolyamatok tekintetében.

Hivatalba lépésekor az új kormánynak nehéz helyzettel kellett szembesülnie: még érezhető volt a májusban kitört jeruzsálemi összecsapások, majd az ebből kifejlődő gázai konfliktus hatása, mind belföldön, mind pedig a külkapcsolatokban. Jordániával mélyponton voltak a kapcsolatok és félő volt, hogy a gázai beavatkozás törést okoz-e a 2020 őszén megkötött Ábrahám-egyezmények keretében új lendületet nyert arab-izraeli békefolyamatban. A Biden-adminisztráció békefolyamathoz való hozzáállása se könnyítette meg a helyzetüket, miután Anthony Blinken külügyminiszter számos alkalommal kifejezte, hogy a kétállami megoldáshoz való visszatérést szorgalmazzák, szemben Donald Trump álláspontjával, aki hajlandó volt felmondani ezt a konszenzust a status quo-tól való elmozduláshoz. Mindeközben Izrael lehetséges tárgyalópartnere, a Palesztin Hatóság olyannyira elvesztette a társadalmi legitimitását, hogy az – évtizedes kihagyás után –2021. évre tervezett általános választásokat, valamint az elnökválasztást határozatlan időre elhalasztották, mert félő volt, hogy a Hamász (amely a gázai konfliktus során még népszerűbbé vált) átveheti az uralmat Ciszjordániában is.

A palesztin békefolyamat kérdése a koalíciós megállapodás része is volt, miszerint sem Naftali Bennett miniszterelnök, sem pedig legfőbb partnere, Yair Lapid nem fog tárgyalni Mahmúd Abbásszal a békefolyamatról. Lapid, aki jelenleg a külügyminiszteri tisztséget tölti be és a ciklus felénél átvenné a miniszterelnöki feladatokat ugyan nem zárta ki, hogy miniszterelnökként később találkozzon a Palesztin Hatóság elnökével, de a békemegállapodástól ő is elzárkózott. A kormány megalakulásától kezdve nem is történtek számottevő lépések a palesztin kérdés rendezésére, ennek a miniszterelnök személyén túl több oka is van. Egyrészről a Palesztin Hatóság megszűnő legitimitása, másrészről pedig Ciszjordánia és a Gázai-övezet strukturális adottságai. Jelenleg Ciszjordániában közel milliós lélekszámú telepes közösség található, amely kitelepítésének nincsen politikai realitása és ezzel a jelenlegi koalíció tagjai is tisztában vannak. Hasonló akadályt jelent Jeruzsálem kérdése is, amelyet Izrael egységes és oszthatatlan fővárosának tekint, miközben a palesztinok ragaszkodnak ahhoz, hogy a leendő független államuk fővárosa Kelet-Jeruzsálem legyen. Ráadásul az Ábrahám-egyezmények megkötése és fennmaradása megmutatta, hogy immáron lehetőség nyílik a palesztin kérdés részbeni „leválasztására” az arab és muszlim országokkal való együttműködés során.

A palesztin-izraeli békefolyamattal szemben az arab-izraeli békefolyamatban sokkalta aktívabb és eredményesebb az új kormányzat. Egy évvel az Ábrahám-egyezmények megkötése után a kereskedelem volumene Izrael és az Egyesült Arab Emirátusok között elérte az 500 millió dollárt és közel 200.000 izraeli turista fordult meg az öböl-menti monarchiában. Az együttműködés nagy ütemben fejlődött, ennek jeleként novemberben megkezdődtek a tárgyalások egy szabadkereskedelmi egyezmény megkötéséről, továbbá december 13-án Naftali Bennett személyesen tett történelmi látogatást az Emirátusokban, ahol kétoldalú megbeszélést folytatott az országot irányító Mohammed bin Zayed koronaherceggel. Szintén magasszintű állami látogatáson vett részt Yair Lapid külügyminiszter Bahreinben és Benny Gantz védelmi miniszter Marokkóban, ahol egy védelempolitikai együttműködést is megkötöttek. Ugyanakkor jelenleg nincsenek jelek az Ábrahám-egyezmények formális bővítésére: Szaúd-Arábia kifejezte, hogy kizárólag a 2002-es arab békekezdeményezés alapján hajlandó normalizálni a kapcsolatait Izraellel, ez azonban feltételül szabja a palesztin függetlenség rendezését. Szudán, bár része volt az Ábrahám-egyezményeknek, jelenleg belpolitikai instabilitással küzd, amely nem teszi lehetővé a kezdeményezés kiaknázását. Indonézia esetében, amely a világ legnagyobb muszlim lakosságával rendelkezik, ugyan megjelentek a sajtóban hírek arról, hogy Joe Biden amerikai elnök szorgalmazta az izraeli kapcsolatok helyreállítását, de az indonéz elnök kifejezte, hogy szintén feltételnek tekinti egy független palesztin állam létrehozását. A Bennett-kormány rendezte a viszonyát Jordániával is novemberben.

Az Irán jelentette regionális hatalmi kihívás azonban továbbra is fennáll, amely megteremti a lehetőségét azoknak az informális együttműködéseknek a régióban, amelyek részben az Ábrahám-egyezmények megkötéséhez is vezettek és alárendeli a békefolyamatokat az iráni fenyegetés kezelésének. Habár az izraeli kabinet nem zárkózott el teljes mértékben egy „jó alkutól” a 2015-ös nukleáris megállapodás felélesztése kapcsán, ennek esélyét rendkívül alacsonynak tartják és nem zártak ki egyetlen opciót sem az iszlám köztársaság ellenében. (Az elrettentés fokozása érdekében a miniszterelnök az utóbbi évek legnagyobb fegyverkezési programját jelentette be.)

Összességében megállapítható, hogy az új izraeli kormány politikájában nem történt jelentős elmozdulás a Netanyahu-időszakhoz képest. Ugyan a ciszjordániai telepek nyílt annektálásának hangoztatásától már tartózkodnak, de a palesztin-izraeli békefolyamatban való részvételre sem mutatnak hajlandóságot. Aktívan építenek az Ábrahám-egyezmények keretében megkötött megállapodásokra, azonban az egyezmények bővítésének a Biden-adminisztráció kétállami megoldáshoz való visszatérése okán nincsen magas valószínűsége. A koalíciós megállapodás értelmében – amennyiben a kormánykoalíció kiállja a belpolitikai viharokat– még egy évig tölti be Naftali Bennett a miniszterelnöki tisztséget, aki Benjamin Netanyahu volt védelmi minisztereként és kabinetfőnökeként, jelenleg pedig a Likud után második legerősebb jobboldali párt vezetőjeként várhatóan nem fog pozitív áttörést hozni a palesztin-izraeli békefolyamatokban.

 

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Az új izraeli kormány arab- és palesztin békepolitikája bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

 

Jó, jó, sokat rinyálok, hogy milyen szar, amit a nyugati (keleti?) sajtó szokott írni Afganisztánról, de akkor mi az, ami elégedetten olvasok az országról? 

Hát nagyon kevés ilyen anyag van, általában a részleteket kell kiolvasnom, észrevennem, hogy valamennyire követni lehessen az ottani eseményeket. De most nemrég olvastam egy jó cikket. Egy volt BBCs újságíró írta, aki 2001n óta tudósít az országból, szóval van helyismerete, kapcsolatai, de a már csak a cikkéből derül, hogy ki látja a fát az erdőtől vagy nem. Szerintem látja. Andrew North: Is This the Future of Taliban Rule? 

Herátba látogatott ősszel, már a tálib uralom alatt, az egyik legvárosiasabb városba, ahol a vékony középosztály és annak értékei jelen vannak, ahol a tálibok tiltásai valóban nehézségeket okozhatnak. A cikkből kiderül az a tálib félutasság amit én is gondolok. Példa: While many working women were sent home, many remain in their jobs — including in some government offices in Herat. Most girls of high school age are not going to class, but the situation is ambiguous, with no blanket ban. Teenage girls have been readmitted in the northern province of Balkh, and even in the traditional Taliban stronghold of Zabul, in the south. So the group once dubbed “Islamic Maoists” has not been quite as ruthless as many feared — so far (egyszerűsítve a nőket van ahol hazaküldték a munkából a tálibok, van ahol nem, pl Herátban néhány kormányzati hivatalból. A lányok nem járhatnak közpiskolába de az északi Balkh tartományban vagy tálibok egyik központjának számító Zabul tartományban igen.

Ezek a sorok kellően árnyaltak, mert megmutatják, hogy a nemzetközi sajtó csak a negatívumokat emeli ki, hogy Afganisztánban – legyen tálib vagy demokrata vezetés – papíron minden más, mint a valóságban. Szinte mindenben lehetőség van egyezkedni, helyi megoldást keresni, „megokoskodni”, ezt nekünk magyaroknak nagyon kell érteni. 

A tálibok kormányzási technikáját szerintem nagyon jól megragadja. Én is ezt szoktam mondani: nincs nekik. Legalábbis nyugati értelemben. Van néhány szempont amit megkövetelnek, de azon túl a legtöbb kérdés helyben dől el, a helyi tálib vezetők döntik el, hogy mit és hogy legyen. Ez nekünk felfoghatatlan persze, hogyhogy olyan kardinális kérdésben, mint a lányok oktatása, nincs központi döntés Kabulban? Hogy hogy van ahol megölik a pilótákat és van ahol meg rájuk bizzák az életüket és repülnek velük?

 Ez is jellemző: Many workers are still turning up for work for a few hours, partly because they have been told to by the Taliban and partly to keep their options open. At Herat airport, the security checks are still being carried out by staff appointed under the previous government. Female staff are still at work there, but one of them confirmed she hadn’t been paid since July. I also noticed another reminder of the recent past, with the distinctive colors of the Italian flag still painted across the military side of the airport. The Taliban can still tolerate some symbols of the Western presence, it seems, though the Italian tricolor is not quite as well known as the Stars and Stripes.

A holland királyi légitársaság újabb fontos lépést tesz a légiközlekedés karbonsemlegessége felé: mostantól minden Amszterdamból induló járatot teljesítő repülőgépébe legalább félszázalékos arányban fenntartható kerozint (SAF) tölt.

Egy újabb eladásról számolhatunk be az Airbus Helicopters kapcsán: a típus ezúttal a H135 könnyű, többfeladatú helikopter, a vásárló pedig Spanyolország.

Közvetlen környezetünkből kitekintve érdemes néha egy pillantást vetni Afrikára. A fekete kontinensen zajló légierő-fejlesztések mifelénk (ma még) kevéssé vannak a fókuszban. A nigériai légierő számára az elmúlt szeptemberben kezdődött új időszámítás, miután valamennyi A-29-es Super Tucano gépe megérkezett az országba.

Nigéria légiereje a sugárhajtású Alpha Jetek és a gépágyús Mi-35-ös harci helikopterek mellé már 2015-ben szerette volna beszerezni az Embraer légcsavaros-gázturbinás A-29 Super Tucano típusát, hogy azzal is a Boko Haram terrorista szervezet és az Iszlám Állam nyugat-afrikai csoportja valamint az országban és a Guineai-öbölben zajló illegális szárazföldi és tengeri forgalom ellen harcoljon. Az A-29-es a típus amerikai jelzése, valójában az EMB 312 Tucanónak a célfelderítést segítő szenzorral felszerelhető, hagyományos és precíziós bombák alkalmazására képes, alacsony fenyegetettségű környezetben bevethető, EMB 314 Super Tucano jelzésű könnyű támogató változatáról beszélhetünk. A típus jelenleg Brazíliában, Chilében, a Dominikai Köztársaságban, az Egyesült Államokban, Ecuadorban, Hondurasban, Indonéziában, Kolumbiában, Libanonban, Mauritániában, a Fülöp-szigeteken, Türkmenisztánban és immár Nigériában áll rendszerben. 2018-ban már volt szó az afgán A-29-esekről. A gépek sorsa ismert: az augusztusi tálib hatalomátvétel miatt a pilóták külföldre, Üzbegisztánba repülték azokat, de Afganisztánban is maradt Super Tucano. Ha pilóta akadna is rájuk, az üzemeltetési háttér összeomlásával jövőjük - elvileg - nincs.

Hat gép sivatagi kamuflázst kapott, a többi hat dzsungelmintás festést

A 2015-ös üzlet emberjogi aggályok miatt nem jöhetett létre, de végül a Trump adminisztráció 2017-ben jóváhagyta 12 darab Super Tucano és a hozzájuk tartozó fegyverzet eladását Nigériának, közel 500 millió dollár értékben. Ez az addigi legmagasabb összeg volt a szubszaharai térségbe - Fekete-Afrikába - irányuló katonai eladások között. Az üzlet a gépeken túl a hajózó és repülőműszaki állomány képzését, a földi üzemeltetési és képzési infrastruktúra-fejlesztést, az alkatrészellátást, a feladattervező és kiértékelő rendszereket, földi kiszolgáló eszközöket is magában foglalta valamint civil szereplőket (kontraktorokat) az üzemeltetési és logisztikai területen. A szerződést 2018 novemberében azzal a Sierra Nevada Corporationnel kötötték, amely 2013 óta áll kapcsolatban az Embraerrel és az afgán gépek gyártásában és üzemeltetésében is részt vett. A brazil repülőgépgyártó a floridai Jacksonville-ben létesített üzemet az A-29-esek gyártására, amelyet a Sierra Nevada Corporation végez. A 12 Super Tucanóért a cég közel 330 millió dollárt kapott, majd ezt sikerült feltornázni 345 millióra, amiért hat gépet infravörös szenzorrendszerrel (FLIR) láttak el. A program részét képezi az a 36,1 millió dolláros csomag is, amelynek keretében a gépek honi bázisán fejlesztéseket hajtott és hajt végre az amerikai hadsereg műszaki hadteste. A Kaindzsi légibázis új előtereket, világítástechnikát, fedett állóhelyeket, földdel fedett fegyverraktárakat, hangárt, megerősített biztonsági kerítést és új beléptető rendszert kapott. A csomag része az épületegyüttes is, amelyben a szimulátort és a fegyveres műhelyeket helyezték el. A repülőgépek üzemeltetése és karbantartása, a fegyverzet kezelése és karbantartása valamint a képzési háttér működtetése miatt egy mérnökökből és technikusokból álló támogató csoport települt Nigériába, akik helyi kollégáikat segítik az új típus üzemeltetésének első időszakában.

*

A program fontos pillanata volt, amikor Jacksonville-ben 2020. április 16-án felszállt a nigériai légierőnek készült első A-29-es. A fegyverrendszerrel kapcsolatos módosításokra és tesztekre már Coloradóban került sor. A pilóták és a repülőműszakiak – összesen 64 fő, beleértve a fegyveres szakág embereit is - elméleti és gyakorlati képzése 2020 szeptemberében kezdődött az Egyesült Államokban, a Georgia állambeli Moody légierő bázison. Itt működik az egykor Európában állomásozó A-10-eseiről ismert 81. vadászrepülő század, amely ma A-29-es könnyű légi támogató kiképzőszázadként működik. A nigériaiak képzését saját vadonatúj gépeiken, az amerikai tematika szerint, több csoportban hajtották végre. Egy-egy csoport nagyjából kilenc hónapon át ismerkedett a Super Tucanóval. A hajózók először természetesen a típusátképzést kapták meg. A földi előkészítés után megtanulták biztonsággal repülni az A-29-est látás utáni és műszeres körülmények között, megismerkedtek a vészhelyzeti eljárásokkal majd azt sajátították el, hogy miként alkalmazzák a Super Tucanót, mint fegyverrendszert. A tananyag itt már a repülőgépre függesztett géppuskakonténer vagy a nem irányított rakéták használata és a bombázás volt. A repülőszakmai képzéseken túl a katonai erő alkalmazásának szabályairól szóló tanfolyamokat is hallgattak a nigériai pilóták. 

A nigériai pilóták géppuskával gyakorolják az éleslövészetet

A képzés egy év után 2021. szeptember 2-án ért véget, amikor az utolsó nigériai csoport is befejezte átképzését. Ekkor a 12 Super Tucanó fele már otthon volt. A kontinenseken átívelő úton valamennyi gépre három póttartályt függesztettek. Az első hatgépes kötelék 2021. július 14-én indult el a Moodyról, hogy Izland, az Egyesült Királyság, Spanyolország és Algéria érintésével Nigériába repüljön. A második hatos kötelék szeptember 15-én indult, de hazatelepülésüket az Izland térségében uralkodó mostoha időjárás némileg késleltette, ezért két napot várakoztak az észak-atlanti szigeten. Ezután egy egyesült királyságbeli, majd az előző kötelékhez hasonlóan egy spanyolországi és algériai tankolással repültek haza. Mindkét köteléket egy civil Dornier 328-as légcsavaros gép kísérte.

A Super Tucano 1600 lóerős PT6-os gázturbinája egy ötágú légcsavart forgat, a pilótafülkét kevlárlapok védik

Érdekesség, hogy a Super Tucano mellett egy másik típust is rendszeresített a nigériai légierő, igaz csak három darabos mennyiségben. Ez pedig a JF-17 Thunder, amelynek utolsó példánya tavaly áprilisban érkezett meg Pakisztánból. Ezzel még nincs vége a fejlesztésnek, mert az Alpha Jetek leváltására 24 darab M346 Master gépet rendeltek meg az olasz Leonardótól.

* * *

Fotó: US Air Force

A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2021. december - 2022. januári dupla számában jelent meg.

2022. január 6. fontos dátumként vonul be a Norvég Királyi Légierő történelemkönyvébe, hiszen az ötödik generációs F-35-ösök ezen a napon vették át a fegyveres készenléti szolgálatot a búcsúzó F-16-osoktól.

Líbia belpolitikai szemszögből 2011 óta az egyik leginstabilabb országnak számít az afrikai kontinensen. A nemzetközi hatalmak is a beavatkozás mellett döntöttek és a 2021. december 24-re kiírt választás elhalasztása sem kecsegtet sok reménnyel a probléma közeli jövőben való megoldására. Jelen összefoglalóban azt szeretném bemutatni, hogy a Líbiában működő terrorszervezetek hogyan szereztek befolyást maguknak az évek során és jelenleg milyen jellegű és mértékű hatalommal rendelkeznek Líbia területén.

Az első és legfontosabb szervezet, amelyet említeni szükséges az ISIS (Iszlám Állam) és annak tevékenysége az országban. Az ISIS-nak 2011-ben sikerült előnyére fordítania a Kadhafi rezsim bukása után felszínre törő káoszt. Líbia partvonalánál található városok közül többet is sikerült az irányítása alá venni ezen időszak alatt. Ahogy mindenhol máshol, az ISIS Líbiában is elutasított minden más vallási gondolkodást, így nemcsak az ideiglenesen felállított kormányt, hanem a többi terrorista szervezetet is az ellenségének tekintette.

Az ISIS elképzelése a Líbiával kapcsolatos céljait illetően alapvetően abból állt, hogy felépítsen egy viszonylag stabil alapokon álló katonai csoportot, aminek alapköve, hogy a harcosokat megakadályozzák abban, hogy Líbiából átmenjenek Szíriába. Mindemellett olyan csoportokkal lépett kapcsolatba, amelyek támogatták ideológiai hátterüket. Ezen elvek közé a következők tartoztak:

• Líbiát egy újabb területévé tegyék a kalifátusnak;
• enyhítsék a nyomást Szíria és Líbia területén annak érdekében, hogy befolyásuk elérjen egészen a Szaharáig, valamint a Földközi- tengerhez;
• hozzáférésük legyen fegyverekhez, amelyeket más konfliktusos területekre tudnak tovább szállítani.

Az ISIS első legfontosabb bázisa 2013-ban alakult meg Derna városában. Ezen területet több nagyszabású támadásra is felhasználták az évek során. Az egyik ilyen cselekmény során nyugati turistákat és keresztény egyiptomiakat gyilkoltak meg, aminek okán több ország is katonai akciót szeretett volna végrehajtani ellenük, ám az Európai Unió több országa és az Amerikai Egyesült Államok inkább a diplomáciai lépések mellett döntött. Ennek legfőbb oka az volt, hogy el szerették volna kerülni, hogy egy esetleges beavatkozást következően az ISIS a nemzetközi szereplők által bevitt fegyverekhez hozzájusson. AZ ISIS folyamatosan terjeszkedett az ország partszakaszán, egyik legnagyobb nyeresége Szurt városa, amely előzőleg az Al-Káida kezében volt. Ahogy az ISIS hatalma egyre jobban nőtt és terjedt a térségben, az Al-Kaidából egyre többen csatlakoztak át, mivel fontosnak számított az, hogy melyik szervezetnek van a legnagyobb befolyása. Líbiában az ISIS sose ért el akkora nagyságot mint Szíriában, ennek ellenére egy ideig úgy tűnt, hogy uralkodó szerepet fog elnyerni az országban. Ám mégis kevesebb emberük volt Líbiában, mint Szíriában, aminek oka az volt, hogy drasztikus módszereik sokak számára már nem voltak elfogadhatóak.

Finanszírozásuk is sokkalta csekélyebb volt, mint bármelyik másik országban, ahol jelen voltak. Legnagyobb bevételük a Líbiai Központi Bankból való lopásból származott, valamint Irakból és Szíriából érkezett támogatás. Legnagyobb hibájuk a pénzügyi területen, hogy nem sikerült olajkutakat szerezniük, amiből folyamatos bevétel származhatott volna. Az ISIS 2015-ben érte el tetőpontját Líbiában, mivel több kikötőváros és Szub-Szaharai terület felett szerzett uralmat, valamint több fegyveres támadást is sikerült végrehajtania az országban, amelyeknek nagy sokkhatásai voltak.

Az ISIS „bukása” annak volt köszönhető, hogy túlságosan radikális volt- nemcsak az állammal, hanem a többi csoporttal szemben is, valamint érzékeny volt a külső fegyveres támadásokra. Az egyetlen oka annak, hogy ennyi ideig kitartottak, a líbiai belpolitikai krízisnek volt köszönhető. 2016-ra szinte teljesen visszahúzódtak a NATO támadások következtében, és a többi iszlám csoport sem támogatta őket a továbbiakban. 2017 közepére elvesztették Szurt bázisuk feletti irányítást is és nemcsak Líbiában, hanem Irakban és Szíriában is párhuzamosan érte őket a veszteség. A szervezet sok tagja szétszéledt a környező országokba és a mai napig is vannak olyan támadások, amik visszakövethetők a líbiai ISIS-hoz. Annak ellenére, hogy elvesztette pozícióját, a bűncselekmények rendszerébe sikerült beágyazódnia Líbiában, elsősorban az embercsempészet és a drog kapcsán, ami az új pénzügyi forrását is jelentette egyben, így nem lehet kijelenteni azt, hogy teljesen eltűnt volna az országból.

Jelenleg az ISIS még mindig hálózattal rendelkezik az országban, megvannak továbbra is a kapcsolatai a líbiai belpolitikai vezetőkkel, az embercsempészettel nagy összegekre tehet szert, mindemellett az erre létrehozott utak azt is biztosítják számára, hogy fegyvereket és harcosokat tudjon vinni Európába. Mivel az ISIS megtiltotta az ottani harcosoknak, hogy Szíriába menjenek, nagy valószínűséggel a környező országokban vannak szétszóródva. Az ISIS az egyik olyan terrorszervezet Líbiában, amely a legjobban képes arra, hogy a politikai, gazdasági és társadalmi válságokat kihasználja, esetlegesen tovább szítsa a helyzetet saját nyeresége reményében.

A következő terrorszervezet, amelyről mindenképpen említést kell tenni egy Líbiáról szóló elemzésben az Anszar as-Saría. Iszlamista csoport, akiket az Al-Káidához lehet kötni. Céljuk a saría törvények bevezetése Líbiában. Felemelkedésük szintén a 2011-es polgárháborúhoz köthető, mivel ezután Líbiának nem volt működő kormánya, így törzsi és fegyveres csoportok irányítottak azt. Kezdetben LIFG (Líbiai Iszlám Harccsoport) néven, 1995-ben alakult meg olyan líbiaiak által, akik Afganisztánban harcoltak a szovjet erők ellen. A 2001-es terrortámadások után az ENSZ világszerte betiltotta a LIFG-t mivel az al-Kaida részeként tartotta számon. A céljuk az volt, hogy megdöntsék a Kadhafi rezsimet és iszlám vezetés kerüljön az ország élére. Alapvetően nem osztotta az Al-Kaida elveit, miszerint az ellenség a messze lévő Amerikai Egyesült Államok.

Ahogy az Al-Kaida folyamatosan alakította ki szárnyait a szomszédos országokban, az LIFG végül csatlakozott hozzájuk és 2006-ban felvette az Anszár as-Saría nevet. Innentől kezdve közös elvek alapján dolgoztak együtt. 2012-es feltételezések szerint több, mint 300 tagja az Al-Kaidának Líbiában található. Első publikus megjelenésük egy felvonulás volt 2012-ben Bengáziban, ahol 200 furgonnal és nagy fegyverarzenállal vonultak végig az utcákon. 2017-ben bejelentették, hogy nagy veszteségeket követően feloszlanak.

Említést szükséges tenni továbbá az AQIM-ról (Al-Qaeda in the Islamic Maghreb), amely az algériai polgárháborúból nőtte ki magát. 1998-ban alakult meg „Csoport a megtérítésért és harcért” néven. Katonai és politikai célpontjai egyaránt voltak, majd 2006-ban szintén hűséget fogadott az Al-Kaidának és 2007-től AQIM néven működött tovább. Ez volt az első transznacionális dzsihadista jelenlét a térségben, és bár Líbiában kisebb létszámmal van jelen mint máshol, mégis fontos logisztikai pontnak számít az ország. Ennek oka abban kereshető, hogy Líbia Európa kapujában van, és egyben az utat jelenti a két kontinens között.

Az Al-Kaidához való csatlakozás után az AQIM átvette a szélsőséges ideológiát és háborút hirdetett minden külföldi ellen a térségben. Eszközei leginkább a helyi kapcsolatok kihasználása és a fegyveres nyomás gyakorlása. Finanszírozásukat emberrablásokból oldják meg, ahol váltságdíjakat kérnek: 2012-ben vélhetőleg az összjövedelmük 90%-t tette ez ki.

Összefoglalóként elmondható, hogy Líbiában a Nemzeti Egyetértés Kormánya (GNA), a Líbiai Nemzeti Hadsereg (LNA) és a nem állami szervek közötti konfliktusok megakadályozzák azt, hogy elegendő eszközük legyen a terrorizmus elleni harchoz. Mindennek ellenére a GNA-nak az évek során sikerült több letartóztatást és kiiktatást végrehajtania, ám ezek nem akkora volumenűek, amelyek tényleges változást lennének képesek hozni. A GNA együtt dolgozott az Amerikai Egyesült Államokkal is és tovább folytatta feladatát, miután az utóbbi kivonult Líbiából.

Líbiának nincsenek jelentős lépései a nem állami szereplők akadályoztatására, ám annyit tesz, hogy bűncselekménynek minősít minden fellépést, ami a nemzetbiztonságot fenyegeti. Ebbe a körbe tartozik a terrorizmus, annak promotálása, valamint az ezzel kapcsolatos pénzügyi cselekmények. Annak ellenére, hogy a GNA felvenné a harcot a terrorizmus ellen, a nem megfelelő irányítás és a szűk földrajzi hatáskör miatt nem tud sikerrel járni, mivel csak azon a területen tud bármiféle nyomást gyakorolni, ami felett van irányítása is. Líbia az Európához való közelsége miatt mindig is nagy szerepet fog játszani a terrorista cselekmények során. A választások megtartása talán az első lépését jelenthetné a líbiai helyzet stabilizálásának.

Írta: Takács Anna

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A Líbiai terrorszervezetek bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A légierő fejlesztése terén abszolút jó úton járunk, főleg, ha azt vesszük figyelembe, hogy 1990 után nem igazán történt modernizáció. Az első komolyabb lépésre csak 2005-ben, a Gripen-beszerzés szerződésének aláírásával került sor.

2021 végén új típust vehetett át a Bolgár Légierő: december 15-én három, míg december 17-én egy Zlin Z 242L könnyű, légcsavaros kiképző repülőgép érkezett meg Bulgáriába. Mutatjuk a fotókat!