Az EU-s békefenntartási koncepció több oldalról is alapvető hullámvölgyben van. Nemcsak, hogy egyre kevesebb a forrás az elhúzódó válságmenedzselés miatt, az egész koncepció reformra szorul, főként, hogy az ENSZ egyre nagyobb konkurenciát jelent. Az EU kül-, biztonság- és védelempolitikája továbbra sem tudott visszakapaszkodni a 2009 előtti szintre. 2009 óta ugyanis jelentősen csökkent az aktivitás, a többszáz ill. ezer fős új missziók már nem indultak (kivéve az EUTM Mali), csak pár tucatnyi szakértőt foglalkoztató missziók. Catherine Ashtonnal érezhetően meggyengült a csdp « csúcsmenedzselése » is a lady inkompetens és nem érdekelt a további fejlődésben és fejlesztésekben.
Jelenleg az ún. capacity building és a training mission-okra (ezek a missziók a helyi erőket, rendőröket, katonaságot képzik ki feladatuk jobb végrehajtására) helyeződik a legfőbb hangsúly, kb. 10-110 fővel missziónként de ezek egyes esetekben (ld. Darfúr és jelenleg Szomália) igen kétes eredményeket hoztak magukkal, hiszen pl. Szomáliában az Al Shabaab terrorszervezet tagjai remekül be tudnak szivárogni az ilyen képzésekre és ott lényegében eltanulják a módszereket, a technikákat, a logisztika megszervezését, az új eszközök (p. GPS alapúak) használatát.
A nemzetközileg leszállított készletből meg tudnak szerezni eszközöket, így minden adott a terroristák számára, hogy hatékonyan fel tudjanak készülni – de facto EU finanszírozással – a helyi rendfentartási erők elleni harcokra ill. az ellenük való védekezésre. Az egész rendszert alaposan felül kéne vizsgálni, mielőtt újabb ilyen missziókat indítunk.
Újabb jelentős kihívás « kevésbé várt » irányból, az ENSZ-től jött. Úgy tűnik egyes ENSZ-misszióknál sikerült felszámolni az évtizedes gyermekbetegségeket és sikeresen újraszervezték őket, valamint már eredményeket is tudnak felmutatni. Legjobb példa a Kongói Demokratikus Köztársaság Kivu régiójában az M23 tényleges felszámolása a MONUSCO által hatékonyan segített kormánycsapatok révén. Itt a 2010-ben a MONUC-ot leváltó misszió vezetője, az energikus Martin Kobler révén a misszió erős mandátumhoz jutott, megszervezte gyorsreagálású egységeit és kapott saját, helikopteres légitámogatást is.
Távol állunk nagyon attól a 2003-as alaphelyzettől (ARTEMIS-KDK), hogy EU missziónak kell beavatkozni az ENSZ csapat mellett, mert utóbbi saját magát sem tudja megvédeni. További « fájdalmas » vonás, hogy a MONUSCO-ban alig van EU-s, európai részvétel (kb 50 fő) és éppen egy német vezeti. Mivel Németország jelenleg is igen nagy fenntartásokat táplál az afrikai missziók hatásosságát, eredményességét tekintetbe véve. A KDK-ban a jelenlegi EU-missziók szintén kb. 50 fős létszámot jelentenek.
Valamint az, hogy az ENSZ végre (néhol) tényleg képes ellátni feladatát felveti a nagy kérdést, hogy akkor lényegében mi szükség van az eddig is ENSZ-feladatokat vindikáló EU missziókra ? Az ENSZ folyamatos jelenlétet tud biztosítani évekig, évtizedekig ha kell, míg egy EU-misszió általában pár hónap és nagyon szűk térbeli keretekkel. Igaz, a minőségi fölény még mindig az EU-missziók mellett van, de a franciák is ha lehet (ld. Mali-Serval, és a jelenlegi friss KAK bevetés) komolyabb katonai beavatkozás kapcsán nem éltek az utóbbi években EU-s keretekkel az EUFOR Csád/KAK óta.
A védelmi ipar helyzete összetett, egyre kevesebb a forrás itt is, több racionalizáló lépés történt a brit-francia együttműködés keretében. Az európai (sőt még a francia) konzorciumokat is leginkább a belső rivalizálás jellemzi. Az, hogy a franciák amerikai drónt vettek, jelentős sokk volt az európai hadiiparnak és újabb konzorciumok alakulnak. Csak éppen a fejlesztések racionalizálása, a költséghatékonyság nem látható.
Dr. Türke András István