You are here

Stratego Blog

Subscribe to Stratego Blog feed
Updated: 16 hours 4 min ago

President Trump: top takeaways of the US elections

Wed, 16/11/2016 - 11:42

Donald Trump’s victory in the US presidential election is historical. Without any political experience, in defiance of the political establishment and the mainstream media, relying mostly on his own political instincts, he beat all the odds. Change is indeed coming to Washington, however, whether his presidency will be truly transformational remains to be seen. Here are my top 7 takeaways:

The most important dividing lines in the election were urban – rural, rich – poor and racial contrasts. Note that from the top ten richest states per capita only two went for Trump (rarely populated Alaska and North Dakota, rich because of petrol-industry), while he won all of the ten poorest states except for Maine. There are scores of indicators pointing at the economic hardships of rural America, here I would like to point to just one: while between 2002-2006 50 percent of the new jobs that were created in the US were dispersed throughout 120 counties– out of the 3143 -, between 2010 - 2014 the same figure dropped to 73 counties in and around only a handful of major cities, mostly in blue states.

Although the democrats lost, the American electoral map is changing: none-white votes, especially the Latino ones will matter more and more. The problem for the Clinton campaign was that the democrats forgot about their traditional hinterland: rural – industrial America, “the rustbelt”, populated mostly still by working class-whites. The democrat’s agenda of too much focus on minorities and liberal social issues has failed, and will fail again if more attention will not be given to the economic inequalities between classes and regions all across the board.
Trump will seek to balance between his radical right base and the republican establishment. Without the first he will lose popular support, without the latter he cannot govern. His first appointments and his backtracking on some major policy issues confirm this dual approach. However, with so conflicting ideas and world views in the White House, we can expect intensified conflicts to come within the Trump administration and the Republicans.

It will not be the end of America’s global engagement, but expect change. To potential adversaries such as China and Russia, the glass is half full, half empty: likely less American ‘World policing’, less scrutiny on human rights, but more problems on trade and arms buildup. There could be deeper cooperation with Russia on certain issues, but no one should set high hopes on a successful Reset 2.0. There is one thing Donald Trump likes better than making good deals: win. And the list of issues for potential conflict with President Putin or with China is long. As for NATO, it will not be dissolved, but if Europeans will not deliver much more on defense, instead of the other organization in Brussels, it will be just another organization.

Trump’s election does not mean much good for multilateralism, for trade liberalization, for arms control, for fighting climate change, for open door on migration – signature issues of the Obama presidency. Many of these issues will spark strong debates with European partners. A Trump administration might be good news for parties striving to gain back powers from Brussels into purely national hands. But how far would this nationalist wave go in terms of European disintegration? And what would this mean for Europe’s power structure and for small European countries? Complex questions with highly uncertain answers.

The success of Trump’s presidency will be measured primarily on how he tackles economic inequality, the urban-rural dived in American society, its budget deficit, the challenges of illegal immigration and terrorism. If President Trump would succeed in making progress on some of these issues, that would make America stronger, but the foundation of the transatlantic Alliance stronger.

Language Undefined Tag: USelectionsTrump

Increased NATO and EU cooperation welcome - but set strategic goals right first

Thu, 27/10/2016 - 16:38

NATO defense ministers gathered in Brussels to follow up on the decisions taken at the Warsaw Summit in July. The core issue will be again Russia and its assertive military moves in Europe and beyond. In light of the continued meddling of Russia in the Eastern Ukrainian conflict, the deployment of Iskander missiles to Kalinigrad, the provocative military maneuvers from the Baltics to the English Channel and its heavy military engagement in Syria, NATO-Russia relations are not about to improve drastically any time soon.

The United States has taken the lead in the formation of a response by the alliance by providing the core strength of four battle groups to be deployed in the Baltics and in Poland. Germany, Britain and Canada have already made the commitment to lead a battlegroup as a framework nation, and it is expected that France, Denmark, Italy and other allies will offer military contributions at the current ministerial Summit. Strengthening NATO’s readiness and demonstrating solidarity is of course vital for the Alliance, however, in today’s security environment not enough.

From Russia’s hybrid warfare to increasing cybersecurity challenges to widespread transnational threats and challenges – such as illegal migration - in the Mediterranean security challenges outside the realm of traditional defense matters are rising. The lines between military and other types of security challenges are becoming ever more blurred, hence battling them requires comprehensive responses, including building partnerships with organizations better equipped to deal with the challenges.

Of course in a way this is phenomena is not new, new security challenges were already emerging in the post cold war era, and NATO took notice, building partnerships with multiple stakeholders, from individual countries to international organizations, including the EU. The partnership with ‘the other institution’ in town has never been smooth, with well known obstacles such as US and British objections to an independent EU military structure or the Cyprus issue standing in the way of a strategic cooperation.

However, above all the increasing pressures in the Mediterranean emanating from the MENA region are forcing the EU and NATO closer together. In a joint session of NATO ministers with EU foreign policy chief Frederica Morgerini and other non-NATO member EU defense ministers a decision was made to continue NATO’s maritime mission in the East Aegean tackling human trafficking and to launch a similar mission, Operation Sea Guardian in the Central Mediterranean to support EU’s Operation Sophia. Deepening cooperation on countering hybrid threats, cyber defense and exercises were also on the table.

These tactical steps are to be warmly welcome by both organizations and each member state. The scope and the nature of the challenges suggest that only joint and coordinated efforts will deliver long term solutions or at least mitigate the negative effects of the crises in Europe’s vicinity. However, without proper harmonization of objectives and efforts at the strategic political level, they will remain ineffective.

Both institutions have to recognize, that non of the major security challenges could be dealt with effectively without the other organization, including the challenge posed by Russia. The latter could achieve some success in recent years because of its swift and decisive use of multiple elements of power and statecraft. In the end both NATO and the EU are multinational frameworks to better coordinate and allocate resources for the common good of its members and in order to project power. NATO’s military power and the EU’s political, economic and financial power should complement and mutually reinforce the effectiveness of the other.

Political leaders on both sides of the Atlantic should start by avoiding to deepen the challenges ahead. Here are some suggestions:

Demonstrating solidarity and resolve towards Russia is necessary, but keeping channels of communications towards Moscow open is vital. It takes two to tango, and one cannot push all the blame on Russia for the current hostile relationship.

Align rhetoric and stated political objectives with realistic goals and levels of commitment in the Middle East. It is tough to confront with it and partly against our sense of justice, but fostering stability should be the top priority in the current environment. This means above all helping the fight against terrorist groups by assisting local partners and allies and supporting a political resolution of the war in Syria.

As for the refugee and migration crisis, the priority should be saving lives, that is to stop the illegal flow of people through the Mediterranean. The way forward should be to help to establish stability in Libya and in neighboring countries, strengthen maritime and land border protection and discourage people from trying to reach Europe illegally. Yes, European states should help people in imminent danger, help provide their basic needs, help protect them, but offering them the prospect of ‘a la carte’ the social benefits of Europe and without limits in terms of numbers is a completely different story.

Language Undefined Tag: NATOEURussiaMiddle East

Migrációs válság és terrorizmus tíz pontban II.

Wed, 27/07/2016 - 08:23

Az elmúlt időszakban a migráció és a terrorizmus vált legmeghatározóbb történelemformáló jelenségévé Európában, és az előttünk álló években is bizonyosan meghatározóak lesznek a hozzájuk kapcsolódó kihívások. E kérdések megítélése nemcsak a hagyományos politikai törésvonalak mentén gerjeszt folyamatos vitákat, hanem a hazai jobboldalon belül is. E rendkívül komplex politikai – társadalmi jelenségek okaira és lehetséges megoldásukra azonban széles körben elterjedt leegyszerűsített féligazságok akarnak útbaigazítást adni. Ennek fényében a következő tíz pontban a migrációval és a terrorizmussal összefüggő 10 leglényegesebb kérdés körültekintőbb és árnyaltabb megvilágítására tesznek kísérletet.

(Második rész)

6. A közelmúlt nyugat-európai terrorcselekményeit – az ISIS általmás térségekben elkövetett terrorcselekményekhez hasonlóan – értelemszerűen semmi nem igazolja. A nyugati államok közel-keleti politikája és elhobázott bevándorlás- illetve társadalompolitikája ugyan részben magyarázatot adnak rá, de korántsem teljesen.

Az un. Iszlám Állam elleni fellépés nem tűr halasztást, mint területi entitással rendelkező terrorszervezetet minél előbb fel kell számolni. Az iszlám nevében gyilkoló terroristákat és támogatóikat semmi nem menti fel felelősségük alól. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy ne terhelné a nyugati kormányokat felelősség abban, hogy olyan közeg jött létre a nyugat-európai városok peremén, amely a szélsőséges radikalizmusnak tág teret enged, a tolerancia és a politikai korrektség jegyében a társadalom egészének biztonságára és stabilitására veszélyt jelentő emberek, mozgalmak, közösségek visszaélhetnek a nyugati társadalmak szabadságával. Természetesen fontos tényezők a radikalizálódásban a szociális kérdések, az esélyteremtés lehetőségének előségítése, ám ennek csakis a jogok és kötelezettségek egyensúlyában lehet kerete és eredménye. Vagyis a párhuzamos társadalmakat fel kell számolni, a nyugati államok nem tolerálhatják azokat a szervezeteket, intézményeket, egyének tevékenységét, amelyek ellentmondanak az európai kultúra talaján álló joguralomnak, szabadságjogoknak, nemek közötti egyenlőségnek és vallási türelemnek.

A nyugati országok közel-keleti politikája tekintetében az elmúlt évtizdekre visszatekintve elsősorban az Egyesült Államoké a fő felelősség a közel-keleti muszlimok Nyugat-ellenességének az előretörésében. Ebben benne van Izrael egyoldalú támogatása, egyes muslim többségű országok elleni szankciós politika civil áldozatai, az Iraki háború, az Abu-Graib börtön, Guantanamo, a drónokkal vívott terror elleni háború nagyszámú civil áldozatai, és a sor sajnálatosan folytatható. Az “Iszlám Állam” nevezetű szörnyeteg ebben a kontextusban tudott létrejönni, ám esetleges elpusztítása nem tünteti el azt a frusztrációt, ellenszenvet és haragot, amely a fent felsorolt politika miatt nem alaptalanul él muszlimok millióiban különösen a Közel-Keleten.

Mindemellett az integráció hiányával összefüggő szociális kérdések közel sem adnak teljes magyarázatot a közelmúlt nyugat európai terrorcselekményeire. A nizzai terrorcselekmény és a bajorországi baltás terrorcselekmény muszlim elkövetői első ránézésre jó úton voltak afelé, hogy integrálódjanak a nyugati társadalomba, munkájuk volt, ill. oktatásban részesültek, segítő közeg vette őket körül, volt pespektíva előttük – mégis az identitásbeli frusztrációk és a szélsőséges iszlamista valláshoz való kötődés simán felülírta a felszínes “anyagi” kérdéseket. Óriási veszélyt rejt tehát magában, ha a migrációt csupán a munkaerő iránti igényként, gazdasági kérdésként közelítjük meg.

7. Migráció: nem az meglepő, hogy 2015-ben ilyen erőteljesen jelentkezett, hanem az, hogy eddig nem.

Az Európába irányuló migráció régóta velünk élő jelenség, ám 2015-ös év több olyan tényező is jelentkezett, amely sokszorosára gyorsította azt. Az Iszlám Állam 2014. évi sikerei újabb menekülthullámot indított el Szíria és Irak területéről. A törökországi, libanoni, jordániai menekülttáborok túlterheltsége krónikussá vált. Ehhez hozzájárult, hogy ezen menekülttáborok működtetéséhez szükséges évi kb. 4-5 milliárd dollár helyett csupán 1,5-2 milliárd dollár érkezett meg időben a donor országok (többek között a nyugat-európai államok) részéről. A szíriai polgárháború harmadik évében, az Iszlám Állam előrenyomulása, és a szíriai harcok változatlan inténzitása láttán sok százezer menekültben megalapozottan fogalmazódhatott meg az akarat, hogy a kilátástalan és túlzsúfolt menkülttáborokból a jobb élet reményében Európa felé veszi az útját. A szervezett bűnözés, az embercsempészhálózatok és akár terrorista csoportok is erre a növekvő igényre akaszkodtak rá és gyorsították a folyamatot. Németország és egyes más európai országok kormányainak, valamint a nyugati értelmiségi és media elit egy részének megengedő és sok szempontból felelőtlen magatartása pedig olajat öntöttek a tűzre. Az afganisztáni, pakisztáni, iráni migránsok a szíriai menekültek tömegeire, illetve a velük szemben mutatott engedékeny európai politikára támaszkodva keltek útnak a korábbiakban jóval nagyobb számban.

Mindemellett nem lehet kizárni, hogy egyes államok titkosszolgáltai is hozzájárultak a folyamat gyorsításához. Amenniyben azt nézzük, mely államok nyerhettek, nyerhetnek a migációs válságon, akkor Szaúd-Arábia és Törökország merülhetnek fel leginkább. Utóbbinak jelentősen javultak az alkupozíciói az Európai Unióval szemben, ráadásul csökkenthette is az eltartandó migránsok számát, előbbi pedig hosszútvon nyerhet azzal, hogy nő a muszlim népesség befolyása Európa országaiban.

Izraelnek és az Egyesült Államoknak ellenben nem áll érdekében ez a tömeges és ellenőrizetlen migráció. Előbbi vonatkozásában megjegyzendő, hogy a nyugat-európai zsidóság már eddig is a szélsőséges muszlim terroristák egyik legfontosabb célpontja volt, az USA-nak pedig nem érdeke Európa stabilitásának aláásása a fő riválisokra, Oroszországra és Kínára tekintettel, függetlenül attól, hogy gazdasági kérdésekben a rivalizálás is jelen van kettejük kapcsolatában az óriási egymásrautaltság mellett. Az USA továbbá nincs abban a helyzetben, hogy Törökországnak és Szaúd-Arábiának minden téren diktáljon, mert a terrorizmushoz képest lényegesebb stratégiai kérdés számára az alapvető szövetségesi kapcsolatok fenntartása e két ország jelentős erőforrásai, az olajkitermelés zavartalansága, az amerikai fegyverexport jelentős felvevőpiacának megtartása, valamint Irán sakkbantartása és Izrael biztonsága miatt. Ha a 10 milliós, kevés erőforrással rendelkező Magyarország bizonyos kérdésekben ellen tud állni az amerikai nyomásnak, akkor ezen jóval erősebb országok miért ne lennének képesek erőteljesebben ellenállni bizonyos amerikai igényeknek? – miközben ettől még számos más területen együttműködnek.

Egyes befolyásos nyugati “filantróp” személyek és szervezetek szintén tevékenyen támogatják a bevándorlást, ám az ő szerepük a fenti tényezőkhöz képest korlátozottabb, másrészről ők valóban meg vannak arról győződve – az USA félrevezető példájából kiindulva - , hogy Európát erősebbé teszi a már korábban Angela Merkel által is temetett multikulturalizmus és a bevándorlók által okozott népességnövekmény.

8. A migráció nem egyenlő a terrorizmussal – de van összefüggés a kettő között.

Abból kiindulva, hogy a közel múlt nyugat-európai terrorcselekményeknek mindegyik elkövetőjének bevándorló háttere volt, továbbá az elkövetők közül többen is a migránsok közé vegyülve közlekedtek Kelet- és Nyugat-Európa között a merényletet megelőző hónapokban, tény kérdés, hogy a mostani rendezetlen, nagytömegű migráció és a terrorizmus között van közvetve összefüggés. Az újabb migráns tömegek nagy száma, jellemzően iskolázottságuk alacsony foka, eltérő kulturális-vallási normáik, adott esetben a biztos szocilális kötődések hiánya miatt instabil pszichés állapotuk, a befogadó országok túlterheltsége és a korábbi integrációs modellek sikertelensége alapján nagyon is megalapozott a félelem, hogy az újabb migránsok jelentős száma társadalmilag periferizálódik és radikalizálódik, akár olyanok is vagy azok gyerekei, akik a közelmúltban valóban csak a jobb élet reményében érkeztek Európába.

Természetesen a migránsok döntő többsége nem terrorista, de ez nem jelenti, hogy nincs összefüggés a migárció és a terrorizmus között. Egyrészről ma már napnál világosabb, hogy a tömeges migráns áradatot terrorszervezetek és ártó szándékú személyek mennyire kihasználták és kihasználják. Másrészről, és hosszabb távon ez a veszélyesebb, olyan tömegű, akár korábban átélt traumákkal összefüggő pszihológiai problémákkal, identitáshoz kapcsolódó frusztrációkkal, beilleszkedési zavarokkal, gyökeresen eltérő értékrenddel bíró személy özönlött Nyugat Európába, amelyet képtelenség kezelni és ellenőrizni. Sok esetben ezek a deviáns jegyek éppen Nyugat-Európában fognak sokakban kialakulni, az eltérő kulturális közeg, az esetleges személyes kudarcok, kirekesztettség érzés, a nyugati kultúra iránti ellenszenv és a szélsőséges vallási tanok hívő szavának hatására.

9. A migráció kezelésében sem a problámától való teljes bezárkozás és elzárkózás, sem a nyitott kapuk elve nem megoldás.

A harmadik világból érkezett bevándorlók társadalmi integrációjának elmúlt évtizedekben tapasztalt kudarcai, a párhuzamos társadalmak jelentette veszélyek, szociális kapacitások túlterheltsége, a terrorizmus kockázatai a legfőbb okok, amely miatt a tömeges és rendezetlen migárció rövid és hosszútávon is óriási kockázatokat rejt magában Európa országai számára. A migrációhoz és a harmadik generációs bevándoroltakhoz kapcsolódó, korábban is létező társadalmi konfliktusokra tekintettel is 2015 nyár végén óriási történelmi léptékű felelőtlenség és hiba volt Nyugat-Európa vezetői részéről beengedni migránsok százezreit, ráadásul ellenőrizetlenül.

Az elmúlt hónapok terrorcselekményei is azt bizonyítják, hogy ezen ellenőrizetlen és felelőtlen tömeges migárcióval összefüggésben pont azon tényezők válnak egyre inkább veszélyeztetetté Európában, amely miatt Nyugat-Európa vonzó (volt) a harmadik világ számára és amelynek segítségével az elmúlt évtizedekben számos téren segítetni is tudott fejletlenebb és válságok sújtotta régiókon.

Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a teljes tétlenség sem megoldás. A migrációs nyomás ugyanis várhatóan nőni fog a népességrobbanás, háborúk, politikai-hatalmi versengés és a klímaváltozás hatásai miatt. Az eddig viszonylag stabil közel-keleti országok működőképessége – Törökország, Libanon, Jordánia - könnyen veszélybe kerülhet, ha magukra maradnak a menekültek és migránsok okozta kihívások kezelésében. A jelenlegi krízis csupán gyenge előszele lenne annak, ami ezen borús forgatókönyv bekövetkezte esetén jelentkezne Európa számára.

Segíteni azonben elsősorban helyben, a válságok súlytotta régióban kell. A tömeges migrációval összefüggő terrorcselekmények, a közrendet tömegesen veszélyezettő jelenségek, várhatóan növekvő társadalmi konfliktusok mind az európai őslakosság, mind az újjonnan érkezett migránsok tömegei számára óriási tehertételt és veszélyeket rejtenek magukban. Minden felmérés arra utal, hogy a beérkezett migránsok elenyősző része képes vagy lesz képes évek múlva egyáltalán munkához jutni, és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy kulturális és normatív értelemben megvalósul-e az integrációjuk. A jelek nem erre mutatnak, és ez történelmi tragédia lesz minden Európában élő ember számára vallástól, származástól függetlenül.

10. A migrációs válság éles látleletet ad arról, hogy a demokrácia és a liberalizmus nem egy és ugyanazon fogalmak.

A mai nyugati liberalizmusnak a migráció kapcsán szembe kell néznie azzal, hogy az elvei akkor érvényesülhetnek, ha azokat antidemokratikus módon eröltetik rá a nyugat-európai társadalmakra. Ráadásul a változatlanul növekvő tömeges bevándorlás és párhuzamos társadalmak hosszútávon nemcsak az európai demokrácia, hanem a liberalizmus végét is jelentené. A liberalizmus tehát meglehetősen önsorsrontó ideológiának tűnik tehát ahhoz képest, hogy a demokráciával kéz a kézben egyetemes érvényességet követel magának… A mai liberalizmust a demokrácia mellett továbbá ne tévesszük össze a polgári szabadságjogokkal, jogállamisággal, törvények uralmával sem, a politikai korrektség, a korlátlan relativizmus és szabad(os)ság nem következnek ezekből az értékekből, sőt, aláássák azokat.

Természetesen fontos szem előtt tartani, hogy a többségnek és a tömegeknek nincs mindig igazuk, ezzel együtt a tömegek jogosan vágynak biztonságra, védelemre, törvényeik, hagyományaik és szokásaik tiszteletére. Azok az európai tömegek, akik ma rendpárti jobboldali mozgalmakat támogatnak, többségében nem a demokráciától, a jogállamiságtól, a szabadságjogoktól akarnak elfordulni, hanem azoktól az elitektől, akik nem nevezik nevén a dolgokat, és nem vállanak felelősséget azon döntéseikért, amikkel politikájuk költségeit és kockázatait folyamatosan a társadalom alsóbb és középső rétegeire tolják rá. Legfőbb ideje lenne felelősséget vállalni döntéseikért azoknak az eliteknek, politikai vezetőknek, médiumoknak, véleményformáló értelmiségieknek, akik támogatták az ellenőrizetlen tömeges migrációt és démonizáltak minden olyan lépést, ami azt korlátozta (volna), még akkor is, ha esetleg sokukat valóban humanitárius megfontolások vezettek.

+ 1
A migráció keresztényi szemmel: a keresztényi szeretet általános érvényű parancsolat, ám mégis elsősorban közvetlen környezetünk, majd szűkebb, végül tágabb közösségeink felé kell, hogy megmutatkozzon.

A felebaráti szeretetre, a befogadásra, áldozatvállalásra vonatkozó bibiliai igék éppen úgy érvényések, mint a saját közösség keresztényi normákat tükröző rendjének, normatív értékeinek, identitásának védelmét szolgáló bibliai rendelkezések. Noha Európa számos dolgot elhagyott már e keresztényi normákból, számos tekintetben tovább él az öröksége, a szokásaiban és a törvényeiben, a nemek közötti egyenlőségben, a társadalmi szolidaritásban, a joguralomban és sorolhatnánk. E két szempontrendszer együtt teljes, egységben tükrözi a Biblia tanítása szerint Isten akaratát, hogy milyen módon éljen az ember egyénként és a számára adatott közösség tagjaként. Másfelől e két szempontrendszer összeegyezetése mégis valóban sokszor embert próbáló feladat, ez tükröződik keresztény közösségeken belül is jelentkező vitákon a migrációval összefüggésben.

Saját családunk, közösségünk, nemzetünk védelme és előbbre helyzése a szeretetben nem jelentheti azt, hogy generálisan helyén való lenne az idegent gyűlölni, megvetni, és velük kapcsolatban másokban ilyen indulatokat gerjeszteni. De szemet hunyni a migránsok között széles körben elterjedt olyan magatartásformák, szokások felett, amelyek összeegyeztethetetlenek nemcsak a keresztényi, hanem a részben a kereszténységből kinövő mai nyugati civilizáció értékeivel is ugyanúgy helytelen lenne és önbecsapás. Egyéni felelősség van rászorulókon segíteni, így adott szükséghelyzetben migránsokon is, és az államnak is van dolga ez ügyben, de ez nem jelenti azt, hogy az állam a benne élő, az őt fenntartó nemzeti közösség alapvető biztonságát, rendjét, jólétét ne tekintse továbbra is elsőszámú kötelességének.

Language Undefined Tag: migrációterrorizmusEurópa

Migrációs válság és terrorizmus tíz pontban I.

Tue, 26/07/2016 - 12:44

Az elmúlt időszakban a migráció és a terrorizmus vált legmeghatározóbb történelemformáló jelenségévé Európában, és az előttünk álló években is bizonyosan meghatározóak lesznek a hozzájuk kapcsolódó kihívások. E kérdések megítélése nemcsak a hagyományos politikai törésvonalak mentén gerjeszt folyamatos vitákat, hanem a hazai jobboldalon belül is. E rendkívül komplex politikai – társadalmi jelenségek okaira és lehetséges megoldásukra azonban gyakran leegyszerűsített féligazságok akarnak útbaigazítást adni. Ennek fényében a következő tíz pontban a migrációval és a terrorizmussal összefüggő 10 leglényegesebb kérdés körültekintőbb és árnyaltabb megvilágítására tesznek kísérletet.

(Első rész)

1. Az ugynevezett “arab tavasz” kirobbanása, Szíria destabilizáslása nem az Egyesült Államok manipulációjának az eredménye – persze ettől még a háttérben igyekszik mindent a saját javára fordítani.

Minden jel szerint az arab országok nem érettek a nyugati tipusú demokráciára. De ettől még évtizedekig tartó elnyomás, megaláztatás, gazdasági kilátástalanság olyan széleskörű társadalmi elégedetlenséget szül, amely egy ponton társadalmi robbanáshoz vezet, és ennek mentén demokratikus követelések is megfogalmazódnak. Forradalomhoz vagy felkelés kirobbanásához nem mindig szükséges feltétlenül külföldi hatalmak manipulációja, az arab országokban pedig hosszú évek óta előre látható volt, hogy baj lesz – elég az ENSZ 2002. évi arab human fejlettségi jelentésére utalnunk. Ráadásul sokan azok közül, akik az USA szerepét látják az “arab tavasz” és az azt követő események mögött, előtte az Egyesült Államok legélesebb kritikusai voltak az autokrata arab rezsimek kritikálatlan támogatása miatt.

Az Egyesült Államokkal ellenséges diktaturák esetében – mint Líbia vagy Szíria - még részben érthetőek lettek volna az amerikai motivációk, de Tunézia, Bahrein vagy különösen Egyiptom esetében óriási kockázatai voltak és vannak a destabilizációnak az amerikai érdekek szempontjából. A Mohamed Murszi féle iszlám testvériséggel, és a jelenlegi, Abdel Fattah el-Sziszi vezette restaurációs rezsimmel mindennek elmondható az amerikaiak kapcsolata, csak kiegyensúlyozottnak és harmonikusnak nem. Ráadásul 2009. óta az amerikai közel-keleti politika nagyrészt arról szólt, hogyan csökkentse a közel-keleti katonai jelenlétet: 2011-ben teljes kivonulás Irakból, 2012-től fokozatos csapatleépítés Afganisztánban, 2013-tól diplomáciai tárgyalások Iránnal. A “demokrácia export” elsődlegesen a Bush-kormányzat projektje volt, amelytől annak nyilvánvaló kudarcai miatt időközben maga a Bush- adminisztráció is részben visszakozott. Mindez nem jelenti, hogy az Obama-kormányzat közel-keleti politikája összességében gyökeresen más lett volna az elődhöz képest, elegendő a líbiai katonai beavatkozásra, a terrorizmus elleni háborúra vagy a lényegi kérdéseket illetően Izrael egyoldalú támogatására utalnunk.

2. Szíria sorsa nem egyedül a nagyhatalmak, így nem is az Egyesült Államok kezében van – a szíriai és a regionális szereplők legalább akkora befolyással vannak rá.
Noha az Egyesült Államok és vezető nyugat európai hatalmak a szíriai zavargások kitörését követően hamar a szíriai elnök Aszad távozását követelték, más korábbi konfliktusokhoz képest szembetűnően kevesebb erőforrást áldoztak e cél elérésére. Katonai szempontból pedig akár Líbiához hasonlítva szinte tétlenek maradtak, éppen az iraki és az afganisztáni kudarcokból okulva.

Az Egyesült Államok a konfliktusban döntő tényezőként egyedül nagyarányú katonai szárazföldi hadműveletekkel tudna megjelenni, ám ez belpolitikai és stratégiai szempontból is szinte teljesen ki van zárva. Így nem marad más hátra, mint diplomáciával, háttérben zajló fedett műveletekkel, helyi szövetségeseknek nyújtott gazdasági és katonai támogatással befolyásolni a küzdelem menetét: vagyis az USA egy szereplő a sok közül. És noha kétségtelenül a legerősebb, de a konfliktus kimenetelét tekintve korántsem a legérzékenyebb, Iránnak, Törökországnak, Szaud-Arábiának jóval több vesztenivalója van. És ez döntő tényező, amint az orosz-ukrán konfliktus esetében is láttuk: hiába jóval erősebb a Nyugat, Oroszországnak sokkal több veszítenivalója van Ukrájnában, így jóval többet is hajlandó kockára tenni ott és pénzt, paripát, fegyvert illetően.

3. Az úgynevezett “Iszlám Állam” elleni fellépésnek fontos részei a katonai műveletek, de politikai rendezés felé mutató komponens nélkül a katonai fellépés fokozása csak rontani fog a helyzeten.

Az ISIS semmilyen formában nem tárgyalóképes fél, ideológiája és még inkább brutális tettei okán csak a teljes kapitulációjuk jöhet szóba az ellenkük való küzdelemben. Ám az ISIS regionális és felekezeti probléma is, az iraki és a szíriai szunnita lakosság egy jelentős része számára a kisebbik rosszat jelenti a zömében alaviták és síiták által támogatott Aszad-rezsim, illetve a síita dominanciájú bagdadi kormány elnyomásával és brutalitásával szemben. Amennyiben nem sikerül életképes alternativát felmutatni számukra, amely minimális védelmüket, politikai képviseletüket biztosítaná, úgy az ISIS által ellenőrzött, zömében szunniták által lakott területeken az ISIS legyőzése estén sem lesz nyugalom. Aszad távozása hosszabb távon Szíria szunnita lakosságának jogos igényei miatt szükségszerűnek látszik a rendezés szempontjából. Irak esetében Irán felelőssége óriási arra nézve, hogy a bagdadi kormányt önmérsékletre és kompromisszumkészségre szorítsa a szunnitákra tekintettel.

Ráadásul önmagában a bombázások erőteljes fokozása jó eséllyel a polgári áldozatok számának növekedésével jár, ami ugyancsak az ISIS helyi támogatottságát erősítheti. (Az ISIS elleni amerikai légicsapások alacsony száma mögött jórészt éppen a polgári áldozatok elkerülésére vonatkozó törekvés húzódott meg - az amerikai légierő pilótái panaszkodtak is, hogy mennyire meg volt kötve a kezük politikai okokból.) A polgári áldozatok számának minimalizálása pontosabb felderítés által lenne lehetséges, ami különleges műveleti erők helyi bevetésének, és a helyi szövetségesek támogatásának fokozását jelentené.

Természetesen a USA egyedül is képes lennek katonailag megsemmisíteni az Iszlám Állam nevezetű politikai entitást, ám ez az iraki háborúhoz hasonló pürrhoszi győzelem lenne óriási áldozatokkal. Az iraki háborúhoz hasonlóan növekvő számú amerikai katonai veszteségekre, helyi polgári áldozatok még nagyobb számára, helyi szövetségesek, Törökország és az öböl-menti arab országokkal való kapcsolatok megromlására, és Amerika imázsánek továbbá erodálódására lehetne számítani. Nem is beszélve arról, hogy Oroszország hozzájárulna-e nagyobb amerikai katonai jelenléthez Szírián belül. Nagyarányú ismételt szárazföldi amerikai katonai jelenlét és amerikai fegyverektől is óhatatlanul bekövetkező muszlim (főként szunnita) civil áldozatok látványa a Közel-Keleten legbiztosabb módja újabb muszlim tömegek radikalizálásának és Amerikai közel-keleti pozícióinak további aláásásának.

4. Az Iszlám Állam létrejöttében felelősségel tartoznak nyugati kormányok is, ám ez nem jelenti azt, hogy azt az USA vagy más titkoszsolgálat irányítaná.

Szaddam Husszein rendszerének megdöntése és az azt követő amerikai politika Irakban jelentősen megágyazott a szélsőséges iszlamista csoportok, többek között az al-Kaida térnyerésének Irakban. A jelentős részben szunniták által irányított iraki államszervezet és erőszakszervezetek szélnek eresztése a 2003 után, továbbá a síiták által dominált iraki kormányzat fokozódó túlkapásai utat nyitott jelentős számú, fegyverforgatásban jártas szunnita radikalizálódásának. A 2008-2011 között elért részeredmények Irak stabilizációjában időszakosnak bizonyultak, amint az amerikaiak kivonultak, és a síita kormány egyre erőteljesebben nyomta el a szunnita ellenzéket, az szélsőséges szunnita csoportok térnyerésére ismét kedvezőbbé vált a helyzet Irak szunnita területén.

A szíriai Aszad rezsim hatalmának megingása kapóra jött a szélsőséges szunnita imámok és a Szaddam-rezsim volt tisztjei szövetségéből formálódó “Iszlám Állam” csírájának. Az Öböl-menti arab országok és nyugati titkosszolgálatok támogatást is nyújtottak a Szírában Aszad ellenfeleként megmutatkozó csoportnak ahhoz, hogy Aszad Szíriája és a síita vezetésű Irak közé egy szunnita ellenőrzés alatt álló terület ékelődjék. Ám ahhoz hasonlóan, mint olyan sokszor korábban a történelemben, ez a szélsőséges csoport – az Iszlám Állam – amint 2013-2014 folyamán egyre erősebbnek érezte magát, fokozatosan önállósította magát korábbi támogatóitól, és egyre inkább ellenük is fordult (hiszen csak így válhatott a globális dzsihád leghitelesebb képviselőjévé).

Természetesen jogosan merül fel, hogyan lehettek a nyugati kormányok ennyire szűklátókörűek, ám mindezt kontextusában kell vizsgálni. Az akkor még jóval gyengébb, “kezelhetőbbnek” tűnő szélsőséges szunnita csoport támogatásának kockázatát azzal a potencális nyereséggel szemben mérlegelték, amit Aszad bukása, és vele együtt Irán, valamint Oroszország közel-keleti befolyásának meggyengülése jelentett volna. Ráadásul 2012. folyamán Aszad bukása valóban nem sokon múlott. Emellett nem számítottak arra sem – dollármilliárdok és jelentős mennyiségű modern hadfelszerelés rendelkezésre bocsátása után - , hogy az iraki hadsereg és kormányzat annyira gyenge lenne, mint aminek később bizonyult az Iszlám Állam offenzívája ellenében 2014 folyamán. Ehhez kapcsolódóan felvetődik a kérdés: miért öntött volna bele az USA annyi pénzt és energiát az iraki hadseregbe, hogy utána az Iszlám Állammal szétveresse azt? A politikai szűklátókörűségre pedig éppen Szaddam Husszein hatalmának megdöntése szolgáltatat kiváló példát: már a volt támogatók jelentős része is elismeri, hogy óriási hiba volt az amerikai érdekekre nézve is, elég csak arra utalni, hogy az mennyire hozzájárult Irán regionális megerősödéséhez minden ezzel ellentétes amerikai törekvés ellenére.

5. Az un. Iszlám Állam nem maga a probléma, csupán tünet: a iszlám szélsőséges irányzatai azok terjedésének megágyazó politikai és társadalmi konfliktusok, valamint az ezekre válaszul adott felelőtlenés rövidlátó politikai döntések az igazi probléma.

Az ISIS megsemmisítése nem szüntetné meg az iszlám vallás szélsőséges irányzataihoz köthető terrorizmust, hasonlóképpen ahhoz, ahogy az al-Kaida jelentős visszaszorítás sem szüntette meg ezt a fajta biztonsági fenyegetést. A szélsőséges iszlámhoz köthető terrorizmus visszaszorítása csak olyan összetett politikai-társadalmi problémák kezelésével lehetséges, mint a konfliktusok által sújtott közel-keleti országok stabilizálása, a közel-keleti regionális rivalizálás enyhítése, az izraeli-palesztin konfliktus rendezése, a már Európában született nyugat-európai muszlim népesség integrációjában való előrelépés és a tömeges és ellenőrizetlen migráció megállítása. Általában véve a terrorizmust - mint ahogy a háborút vagy az erőszakot sem – teljesen felszámolni nem lehet, legfeljebb visszaszorítani.

Az iszlám és az erőszak, valamint az iszlám és a terrorizmus között nem lehet egyenlőséget tenni, de ettől még jelentős problémák van az iszlám valláson belül a vallási türelemhez és a politikai erőszakhoz való viszony tekintetében. A terrorizmus, mint politikai erőszakforma, régóta velünk lévő jelenség, az 1970-es években Nyugat-Európában például többnyire szélsőbaloldali és szélsőjobboldali csoportokhoz volt köthető. Mindemellett kétségtelen tény, hogy a terrorimus az utóbbi évtizedekben leginkább a zömében muszlimok által lakott régiókban van erőteljesen jelen, Fekete-Afrikától az indiai szubkontinensig terjedő régióban. A Föld 1,5 milliárdos muszlim lakosságának azonban csak egy kicsiny töredéke követője az iszlám vallás politikai erőszakot is hirdető szélsőséges irányzatainak, őket a többségi muszlimok kitérőknek, szélsőséges hitehagyottaknak tartják.

Ehhez kapcslódóan fontos hangsúlyozni a terrorizmusnak a valláson túli politikai, társadalmi hátterét, az egyéni és csoportos sérelmeket, a motivációit, értelemszerűen nem igazolásként, de a jelenség magyarázataként. (Példaként, az Iszlám Állam a bukott Szaddam-rezsim privilegizált státuszukat elveszített tapasztalt szunnita katonai tisztjei nélkül nem tudott volna felemelkedni.) A szélsőséges politikai motivációk és vallási tanok egymásra hatnak és egymást erősítik, és egyénenként és csoportonként is változik, hogy milyen politikai-társadalmi sérelem vagy vallási fanatizmus dominál egy-egy terroristában. Rendszerint vélt vagy valós sérelmek kövezik ki az utat a szélsőséges vallási fanatizmus felé.

Egyfelől tehát a releváns politikai-társadalmi konfliktusok kezelése terén bizony bőven van felelőssége a nyugati társadalmaknak és politikai vezetésnek. Másfelől nem lehet megkerülni azt, hogy az iszlám valláson belül is vannak komoly problémák, elég csak a szunnita felekezeten belül “keményvonalasabbnak” számító, Szaúd-Arábia által támogatott vahhabizmus térnyerésére, vagy a nem muszlimnak született, de később radikalizálódásuk folytán azzá váló merénylőkre, vagy arra utalnunk, hogy más világvallásokhoz képest az iszlámon belül mennyivel elterjedtebb a szélsőséges fanatizmus. Az iszlám is válságban van tehát, a politikai-társadalmi problémák nem adnak teljeskörű magyarázatot az iszlám nevében elkövetett terrorizmusra.

Language Undefined Tag: migrációterrorizmusEurópaKözel-Kelet

NATO Summit in the shadow of Brexit

Tue, 19/07/2016 - 00:00

No doubt that the recent NATO Summit in Warsaw was partly overshadowed by the uncertainty of the historic Brexit vote. During the week in the lead up to the Summit the political discourse landmark transatlantic arena was much more focused on what a Brexit would mean for Europe than on NATO’s future. Nevertheless the Summit delivered important if not milestone results for NATO.

The decisions for a new persistent rotational presence of Western European and American military units in Poland and the Baltics is a major achievement for Eastern European members threatened by a re-emergent Russia. Although the size and capabilities of the deployed forces, altogether about 4000 troops, are largely symbolic in light of Russia’s overwhelming military advantage in the region, however, the persistent presence of other NATO troops in the region obviously has a significant political value in terms of demonstrating Alliance solidarity. As for the grounding of the decision, it is telling that Germany, long known to be the most reluctant member to take any military steps which might antagonize relationship with Russia, felt obliged to be one of the framework nations of the units first to be deployed in the East. Nevertheless, keeping NATO’s relations with Russia on dual tracks, adding the possibility of dialogue next to deterrence is essential for European security. The first NATO-Russia Council meeting held just days after the Summit was an important first step in this direction.

The decisions pointing to greater NATO involvement in tackling soft security challenges, including terrorism and illegal migration - stemming from the Southern flank are also significant. The relevant activities and missions, especially NATO’s maritime mission in the Aegean Sea in tackling human trafficking could be highly visible examples of the value of NATO towards the citizens of the member states, who are increasingly concerned of the security threats related to uncontrolled migration and terrorist networks with ties to the Middle East. Of course close partnership with the EU in this as well as in other security domains are critical. One can hope that the new arrangements signed between the two Brussels based organizations will prove to bring valuable practical benefits for the member states, and long standing political obstacles will not shallow out the agreement.
Nevertheless, the possible effects of Brexit looms over all the above mentioned issues. As the UK is set to lose its place in the EU’s CSDP, there will be high ambitions in London to remain a leading actor in the European security arena through NATO. Hence we can expect robust commitments towards Allied operations in and outside of Europe, including streaming UK capacities towards NATO previously tied down in CSDP activities. NATO will remain the most important organization through which the UK will be able to institutionally influence political and strategic developments in Europe. One must note that the Brexit did not alter the age old British strategic objective of fostering a balance of power in continental Europe, that is restraining Germany’s power. However, the possible negative economic effects of the Brexit will likely not evade London’s defense budget, which will obviously put a restraint the UK’s ability to invest robustly in defense. Furthermore, the possible brake up of the UK if Scotland or Northern Ireland succeeds would be a significant blow to Britain’s status as a considerable European power.

Brexit has created new conditions for the EU and its common security and defense policy. With the UK leaving the EU CSDP has lost its most potent military power. As a result CSDP will likely focus even more on low end crisis management operations, not as if during the past ten years there would have been robust EU military missions. But the UK’s departure will further weaken Europe’s potential to be a global actor, whether we speak of actual military capabilities or strategic ambitions. With France alone in the EU with a global strategic outlook but with increasing economic and social challenges, Germany’s influence will grow on the future shape of CSDP as well. This would probably mean a more risk averse approach towards possible crisis management operations and a softer approach towards Russia by the EU. Nevertheless, the chances of greater integration within European security and defense have also grown with the UK exit. However, deeper security and defense cooperation are closely tied with the question of the whole future direction of the European Union, which is rather uncertain at the moment.

A sudden disorderly disintegration of the EU could be fatal for NATO as well. The total loss of solidarity and the will to compromise between EU member states would surely spill over on to the security and defense realm. However, this does not mean that further integration is the only viable path, as the democratic will of the vast majority of European citizens cannot be overlooked. It’s not the question of more or less integration as some European leaders have already suggested but where and how – and even more importantly, with what kind of policy objectives. NATO will only have a strong and capable CSDP by its side if the EU has the firm support of its citizens.

Language Undefined Tag: NATOVarga GergelyCSDPUKBREXIT

Britain leaves the EU: What next?

Tue, 12/07/2016 - 19:28

‘The Triumph of democracy’ as Brexit supporters inside and outside of the UK have explained the historic results of whether the UK should remain or leave the EU. referendum. The Leave campaign has successfully mobilized anger of large parts of British society on immigration, the influence of bankers of the City, and the overreach of Brussels bureaucracy. On the other hand the case for Remain was weak in the run up to the referendum, the advantages of the EU were barely present in the debates, all the while fear mongering was dominating on both sides.

Although the pro-Brexit campaign not give any clear picture of how a UK outside the EU would look like, their point that there is life outside of the EU - bringing up Switzerland and Norway as examples – did have some truth in it. They enjoy the benefits of the single market while opting out of the political integration. Those who opposed the Brexit are quick to rebuff this line by saying that these non-member countries basically have to accommodate to EU rules – including on free movement – without having a say in the relevant decisions.

But the problem goes much deeper than that. Switzerland and Norway can have the luxury of opting out because of their size and geography. Although they are rich and well functioning democracies, their overall influence on Europe is limited. It sounds evident , but it’s worth giving it prominence: they can enjoy the benefits of the single European market because there is a single European market, with all its foundational pillars. European peace and welfare isn’t just based on trade, let alone economic cooperation, but shared institutions, procedures and norms created by painful work and compromise. And yes, on the military power and deep political engagement of the United States in Europe. If trade were only to it, then Europe would not have ran into the first World War. Without a certain level of sharing sovereignty with the leadership of Germany and France the peace and prosperity Europe enjoyed in the past sixty years would not have been possible.

However, shared institutions, norms and interdependence by themselves do not bring legitimacy to the European project in the eyes of today’s European citizens. Delivering results in the welfare and security is what might achieve that. And nothing more would bring that closer than results against the negative effects of globalization: uncontrolled immigration, growing inequality within countries, growing masses felt left behind. It’s true that European integration would – in theory - be a useful tool to more effectively tackle these challenges. The challenges of globalization by their nature cannot be tackled successfully alone by nation states.

The problem is that a lot of the major decisions taken by the EU in recent years – that is the Commission and some major European nation states - have exaggerated the challenges, not decreased them. Take the handling of the economic crisis with the disastrous effects of endless austerity imposed on Southern Europe or the migration crisis in which Brussels has simply stepped behind Berlin’s open door – obligatory quota policy. And all these in such an environment where the European publics were already skeptical of the federalist tendencies even before these recent major crisis erupted, as the French and Dutch referendums on the EU Constitution a decade ago have demonstrated.
So with the EU going south on the substance, but – or at least some form of - integration structure still much needed, what next?

First of all, focus should be on the substance. Fostering growth, accelerating innovation, tackling inequality, stopping mass illegal immigration and fighting terrorism with additional resources and proper regulation – but without more integration. The nation states of the EU have to come to terms with each other on these issues foremost. Otherwise any attempt by Brussels or a powerful member to impose its will through the back door on others concerning these critical substantial questions will only hasten the demise of the whole European Union.

Secondly, discussions about the crucial challenges of Europe and the options available should be much more honest and more transparent – the issues on migration and the TTIP are good places to start with. This doesn’t mean that Brussels doesn’t have valid considerations as it is dealing with these issues, but it has to be much more responsive to the concerns of the majority of EU citizens. Any double talk, circumlocution, arrogance and disregard of the fears of many Europeans will only hasten the demise of the whole European Union.

Thirdly, acknowledge that European integration is not a bicycle, which would either go further or fall down. It is rather a huge but slow moving truck on many wheels which at times can even stop to rest to take stock and alter its direction if necessary. It’s a unique and valuable instrument which helps bring us Europeans closer together, and it has become an essential feature of our greater European family, but it cannot replace our homes, the nation states of Europe.

Language Undefined Tag: NATOBREXITEUVarga Gergely

Stratego blog - Welcome

Fri, 01/07/2016 - 13:49

Welcome to my blog.

My name is Gergely Varga, I’m an international relations and security policy expert, with a PhD from Budapest Corvinus University. Currently I’m working as a non-resident fellow of the Center for Strategic and Defense Studies (CSDS) at the National University of Public Service.

I launched this blog to share my take on international security issues effecting Europe and the wider transatlantic region. As for what to expect balanced approach in understanding competing perspectives, favoring realism in an age of ideologues and extremists, a cherish for traditional values and support transatlantic cooperation in a rapidly transforming world.

I bring extensive research experience from the area of international security studies to this blog: I joined CSDS in 2008 after finishing my law and history studies at ELTE University. In 2012 I was a visiting fellow in Washington D.C. at the Center for Transatlantic Relations Johns Hopkins University. I have written numerous publications, most of the focusing on my primary research areas, US foreign and security policy, NATO, transatlantic relations and European security challenges.

Üdvözlöm a blogomon.

Dr. Varga Gergely vagyok, biztonságpolitikai szakértő. Jelenleg a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutató Intézetének külső munkatársa vagyok, doktori címemet a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi kapcsolatok szakán szereztem meg.

A blogon Európát és a tágabb transzatlanti térséget érintő nemzetközi biztonsági kérdések kerülnek előtérbe. A blog szellemisége a felmerülő versengő perspektívák megértése tekintetében kiegyensúlyozottságot, az ideológikus és szélsőséges megközelítésekkel szemben a realizmus előtérbe helyezését, a hagyomásos értékek iránti elkötelezettséget és a transzatlanti együttműködés támogatását fogja tükrözni.

Az itt megjejelő cikkek írásakor széleskörű kutatási tapasztalatokra hagyatkozom: 2008-ban kerültem a Stratégiai Védelmi Kutatóközpontba miután befejeztem jogi és történészi tanulmányaimat az ELTE-n. 2012-ben 10 hónapig a washingtoni Johns Hopkins Egyetem Transzatlanti Kapcsolatok Központja vendégkutatója voltam. Számos publikációm jelent meg a fő kutatási területemet, amerikai kül és biztonságpolitikát, transzatalnti kapcsolatokat, NATO-t és az Európai biztonsági kihívásokat érintő kérdésekről.

Language Undefined Tag: StrategoNATOUSA