Pp. Politikai, Politikatudományi szak-lap
Főszerkesztő: Mező József; Felelős szerkesztő: Huber Szebasztián; Szerkesztőség: 2340 Kiskunlacháza, József A. u. 33. Telefon: 06-20-582-7953
Kiadja a Politikai Párbeszéd Társasága Egyesület, 2340 Kiskunlacháza, József A. u. 33., Felelős kiadó: Mező József; Sokszorosító szerv: Akcidencia Nyomda, 1082 Bp. Nap u. 24;
Nyomtatásért felelős: Butka Jenő; Olvasószerkesztő: Naményi Krisztina; Tördelés: Brilla Emi
Támogatta: Pro Cultura Hungariae Alapítvány
A különszámot összeállította az ELTE-ETTDK
szerkesztők:
JÁNOSI RITA, TÜRKE ANDRÁS ISTVÁN
szerzők:
DOBOS BALÁZS, GERZSENYI ZOLTÁN, GRÓF ANNAMÁRIA, JÁNOSI RITA, KLESTENITZ TIBOR, KOVÁCS HENRIETT, NÉMETH ZSÓFIA, ORBÁN ÁRON, ORBÁN ISTVÁN, PONGÓ ANGELIKA, REICH ANNA, SOLYMOS TAMÁS, TÜRKE ANDRÁS ISTVÁN, ZÁHONYI KRISZTINA, ZOLCSÁK ATTILA
E-mail: ppszaklap@freemail.hu ISSN 1588-2055
I. „Az ökumenikus Európa” - az európai egységgondolat államszervezési kezdetei
Az európai egységgondolat kezdetei a középkori keresztes hadjáratokig nyúlnak vissza és kezdetben magasabb szinten, mint az egész keresztény világ egysége, jelent meg. A VII. században kezdődő dinamikus iszlám terjeszkedés a kereszténységet létében fenyegette, mindez pedig felerősítette a keresztény világ egységtörekvéseit. Ha már a harci vágyat nem is lehetett kioltani a nemességből, akiket ráadásul éppen nemességük, lovagi értékrendjük kötelezett harcra, energiájukat egy közös külső cél szolgálatába lehetett állítani.
Dubois értekezése a XIV. század elején azt sugallja, hogy nem annyira Európa általános békéje a közvetlen cél, ez inkább csak eszköze a vallásos, ugyanakkor világi előnyöket is nyújtó célnak, a Szentföld visszahódításának. De nem csupán békéről van már szó: Dubois egyetlen "köztársaságba" tömörítené Európa államait, és ez az egység a pápa fősége alatt jönne létre. Nincs tisztázva, hogy hogyan is nézne ki ez a köztársaság; természetesen nem jelentheti az egyes államok önállóságának megszűnését, de mindenképpen nagyobb egységet jelentene, mint a szellemi egység, az egész Európára kiterjedő keresztény egyház, a pápa vezetése alatt. Viszont a pápa ekkoriban tette át székhelyét Avignonba. Dubois maga is a francia király szolgálatában állt, és nyilván egy francia vezetésű köztársaságot képzelt el. Franciabarát érzelmei nyilvánulnak meg abban is, hogy a szent cél megvalósításának legfőbb akadályozóiként a németeket és a spanyolokat, a franciák ellenségeit említi meg.
A béke és a köztársaság, amellett, hogy Szentföld meghódításának elengedhetetlen feltétele, általában is szükséges, és ekkor sem csupán világi előnyöket nyújt. A keresztény felfogás szerint az evilági élet csupán előjáték a túlvilági élethez. Ha a keresztények egymás vérét ontják, minden bizonnyal a pokol várja őket.
A szóban forgó bíróság a béke megteremtésének eszköze. Mivel éppen az államok közti viszályokat szűntetné meg, az államok fölött kell állnia, joggal nevezhetjük nemzetközi bíróságnak.
Míg Dubois a keresztény világ egysége kapcsán a pápa fennsőbbségét hangsúlyozza, Dante Az egyeduralomról (De Monarchia) című, latin nyelvű állambölcseleti műve a császári hatalom jogait védi a pápaság túlzó hatalmi törekvéseivel szemben. A császári hatalom kiterjesztése jelentette a másik alternatívát az európai egység megteremtéséhez.
A mű három könyvből áll, keletkezési ideje bizonytalan, a kérdéssel foglalkozó filológusok legtöbbje azt feltételezi, hogy 1310 és 1312 között készült. Az első könyvben arról értekezik Dante, hogy szükséges az egyetemes birodalom létrejötte. Úgy látja, hogy ez az általa megálmodott birodalom képes arra, hogy biztosítsa a rendet és a békét a hatalma alatt álló országok számára. Az univerzális birodalom terve már Dante korában is utópisztikus volt, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy számolt a népek közötti különbségekkel, és viszonylag nagy mozgásteret biztosított volna a számukra.
A második könyvben kimutatja, hogy Isten kegyelme Rómát választotta ki arra, hogy megteremtse ezt a birodalmat, és központja legyen.
A harmadik könyv azt bizonyítja, hogy a birodalmat két, egymástól független és egyenrangú hatalomnak (a pápának és a császárnak) kell irányítania.
Dante elképzelése szerint a pápa és a császár egyfajta "munkamegosztásban" fáradozna alattvalóik érdekében. A pápa a lelki, a császár pedig a földi boldogsághoz segítené hozzá országuk lakosait. A mű a középkori ember gondolkodását tükrözi (pl. szerinte Isten irányítja a világot, a politikai élet főszereplőinek csak az a dolguk, hogy érvényt szerezzenek Isten akaratának), ugyanakkor az általa megfogalmazott igény (a császár és a pápa egyenrangú felek legyenek, azonos hatalommal bírjanak, és mindketten a köz javáért munkálkodjanak) már előremutató, hidat képez az újkori gondolkodás felé.
A mű születési idejét, történelmi eseményekkel valószínűsítik, mert Dante VII. (Luxemburgi) Henrikben vélte megtalálni azt az ideális uralkodót, akit megálmodott. Az egyeduralom című művében, Henrik pedig 1310-1313 között hadakozott Olaszországban. Az 1309-ben Aachenben német királlyá koronázott VII. Henriktől V. Kelemen pápa (1305-1314) nem látta fenyegetve hatalmát, mert az új uralkodó csekély agyagi javakkal rendelkezett, és a királlyá koronása után levélben elismerte az egyház elsőbbségét.
A császárrá koronázásra csak Rómába kerülhetett sor, ezért s hogy békét szerezzen az erősen megosztott olasz földön, Henrik - kevés létszámú csapat élén megindul Olaszországba. 1311-ben Milánóban megkoronázták a lombard vaskoronával, így mostmár az olasz királyi címet is a magáénak tudhatta. Amíg a seregével lassan közeledett Róma felé, Anjou Róbert, Szép Fülöp francia király öccsének, Jánosnak a segédcsapataival elfoglalta a Capitoliumot, a Vatikánt, és az Angyalvárat - színleg a császár, de valójában a guelfek számára. A pápa elküldte ugyan a legátusait, hogy azok megkoronázzák Henriket, de ő maga távolmaradt, mert ekkor már a francia király befolyása alatt állt. Végül a Capitoliumot fegyverrel szerezték vissza a ghibellinek, Henrik összehívta a római népgyűlést. 1312 júniusában sor került a Henrik által rég áhított koronázási szertartásra.
Az újdonsült császár még a nyár folyamán levelet kapott, amelyben a pápa felszólította, hogy hagyja el az egyházi állam területét, és kössön fegyverszünetet Róbert királlyal (ezt az eseményt nevezik a "gaszkonyi árulásának"). Henrik előbb Firenzét foglalta el, majd téli szállásra Pogyibonsiba vonult. Ugyanakkor nem mondott le tervének megvalósításáról. Vállalkozásának sikere érdekében segédcsapatokat kért hazájából, és kimondatta a birodalmi átkot Róbert királyra.
A római nép felkelt az arisztokraták ellen, és kinyilvánította a függetlenségét. 1313 nyarán adta ki Kelemen azt a pápai bullát, amely kiközösítéssel fenyegeti meg Henriket, ha az megtámadja Róbert országát, holott a császár éppen erre készült. A háborúskodásra Henrik váratlan halála (1313. aug. 24.) miatt nem került sor.
Néhány év múlva ismét feléledtek Dante reményei, újból akadt egy olyan német király, akit az állambölcselő el tudott volna képzelni, mint az univerzális birodalom császárát. IV. Lajos volt a jelölt, a bajor herceg fia, aki 1314-ben lett német király.
IV. Lajos hosszú éveken át harcolt Szép Frigyessel, az osztrák herceggel, aki szintén pályázott a német király, illetve a német-római császár címre. Végül Lajosé lett a győzelem, de csak 1327-ben indulhatott olasz földre, hogy fejére kerüljön a császári korona is. 1328-ban koronázták császárrá Rómában. Ezután Lajos letette XXII. Jánost a pápai székről (mert az Frigyest támogatta vele szemben), és V. Miklóst helyezte oda. Csakhogy ezzel a lépésével a császár elvesztette a népszerűségét, ráadásul a pénze is elfogyott, így hamarosan visszatért német földre.
Kelet-Közép-Európában az európai egységgondolat megvalósításának terve először a XV. században jelent meg. Az európai államszövetség első tervezetét a grenoble-i Anton Marini fogalmazta meg, aki 1456-65-ig legátus és orátor, egyidejűleg a cseh és a francia király titkos tanácsnoka volt, de fellépett Magyarország, Lengyelország és Velence érdekeinek védelmében is. Értekezése a De Unicone Christianorum contra Turcas (Törökkel szembeni keresztény egység) címet viselte.
A Podjebrad György szolgálatában álló legátus 1464-ben újabb béketervezetet fogalmazott meg, amely egyedinek számított a korabeli keresztény Európában. Ez a sajátosság abból eredt, hogy e részletesen kidolgozott munka a katolikus rend helyett egy törökellenes nemzetközi szövetségre helyezi a hangsúlyt. Eszerint a világi elv szerint a hitvédelem nem a pápa, hanem e szövetség feladata és kötelessége, ami annyit jelent, hogy a pápának nincs többé beleszólása az országok belügyeibe, azaz elveszítette addigi szuverenitását. Szimbolikus megnyilvánulása ennek az, ahogy a felek elképzelték a szövetség működtetését, vagyis hogy az alattvalókra kivetett adók mellett a terv megvalósítására az egyházi tizedet kívánták felhasználni. A terv fontos jellemzője, hogy míg a külügyek területén föderatív együttműködést irányoz elő (a többségi döntéshozatal mindenkire kötelező) addig a belügyekben meghagyja az uralkodók teljes szuverenitását.
Podjebrád tevékenységéről Kalergi a következőket írja: „A pápa kezdettől fogva a huszita király ellensége volt. Nem akarta eltűrni, hogy a nyugat megújulása egy eretnek király nevéhez fűződjön. Kezdetben a cseh király arra gondolt, hogy a pápát is bevonja elképzeléseibe, csakhamar elállt ettől a tervtől, hogy javaslatának tiszta világi karaktert adjon.
Európa akkoriban a reformáció küszöbén állott, György király Husz és Luther között élt. A nyugati császárság eszménye éppen úgy zsugorodóban volt, mint a pápa világi hatalmának elismertsége. Sok állam nem nézte jó szemmel, hogy az egyház beleszól a politikába. A Róma elleni politikai ellenzék növekedett. Ezt a hangulatot akarta kihasználni Podjebrád György, hogy az európai békeszövetség segítségével kiszorítsa a pápát az európai politikából és a török elleni háború nemzetközi vezetését világi fejedelemre bízza. A Nyugat szellemi vezetését a pápa korlátozni akarta és latba kívánta vetni morális tekintélyét a török ellenes háború során, de az európai államszövetség tagsága nélkül.”[1]
Bár a mű eszmeisége kivételesnek számít, megírásának idején nem váltott ki különösebb visszhangot. Az érdekek szabdalta kontinensen egyrészt kevesen értették meg a benne rejlő nemzetek feletti célkitűzést, másrészt pedig a katolikus egyház ellentámadása sikeresnek bizonyult. Ennek köszönhetően sem a mű, sem a mögötte felsorakozott uralkodó nem kaphatott jelentősebb támogatást, sőt inkább elszigetelődött.
Mivel az irat tervezetnek készült, ezért hiányoznak belőle a konkrét megnevezések, ehelyett a szerző általánosságban fogalmaz. Kirajzolódik azonban a békekötés, az egységre törekvés szándéka. Maga a tervezet az európai, azon belül a keresztény nemzetek szövetségét hirdeti és vallási alapon kizárja belőle az ázsiai, főként török népekkel való békekötés esélyét. Ilyen értelemben a mű univerzalitása megkérdőjelezhető. Az európai egységgondolat szempontjából a munka mégis előremutató, cselekvésre ösztönző elemeket tartalmaz, amelyek termékenyítőleg hatottak a későbbi századokban.
II. „Az államok Európájának kora” és a feudális-monarchikus Európa kritikája
Az európai egységgondolat a XVII. században egyre egzaktabb formát kezdett ölteni. A XV. századi Podjebrád tervet leszámítva e században jelent meg az egységgondolat először a legfelsőbb szinten, az uralkodók szintjén, már amennyiben Sully máig sokat vitatott Memoárjai hitelesek. A Memoárok szerint IV. Henrik francia király és angliai I. Erzsébet közötti hosszabb diplomáciai egyeztetés, tárgyalássorozat övezte születését: Ennek során felszínre problémák közül érdemes kiemelni a kisállamok félelmét a nagyok dominanciájától, a közös pénzügyi hozzájárulások megállapítását, az eltérő kulturális, politikai stb. tradíciók és a vallások összehangolásának kérdését. Utóbbira egy sajátos kölcsönös tolerancia lépne életbe, ez azonban csak a katolikus a lutheriánus és a kálvinista vallás követőire vonatkozna.
Összességében nem teljesen világos, hogy mennyire IV. Henriktől vagy - ami valószínűbb - inkább Sully-től származik a terv, ráadásul az utóbbi tulajdonságait az író az egész mű folyamán igyekszik a lehető legjobb színben feltüntetni. A tervben a birodalmi hegemóniát az államok közötti szövetség váltaná fel egy, az államok által választott legfőbb vezetővel, akinek jogköre nem teljesen tisztázott. A terv speciális jellegzetessége, hogy „szükséghelyzetben,” a Habsburg-hegemónia veszélye miatt született.
Sully legfőbb célja, az európai béke megteremtése az európai államok együttműködésének eredményeként nem számít újdonságnak. Kiemeli, hogy mindez határozott előnnyel járna egyrészt a gazdaság, másrészt a közös védelmi politika terén (török elleni hatékonyabb fellépés).
Új elem viszont, hogy a tervezet életbe léptetésére konkrét, több lépcsős menetrendet vázol fel. A megvalósítást újszerű módon Európa képének átformálása vezetné be, ami jelentős határmódosításokat eredményezne, mivel – szerinte - így egyenlők lennének az államok, és ezzel megszűnne közöttük a viszály. Az ily módon létrejött Európában 3 államforma létezne: 5 választói rendszerű monarchia, 6 öröklési jogon alapuló monarchia és 4 köztársaság.
Ezt követné a közös intézmények bevezetése, melynek élén az európai monarcha állna, nem teljesen tisztázott jogkörökkel. A legfontosabb közösségi szerv az „Európai Tanács” lenne. A Tanács több szekcióra osztódhatna, alattuk pedig regionális tanácsok működnének. Az államokon túlmutató regionális együttműködés szorgalmazása elsőként tehát szintén Sully nevéhez köthető. Jóllehet a terv alapvetően egy konföderációt vázol fel, a többségi döntéshozatali elv a tanácsban, és az, hogy a tagok legfőbb fő tevékenysége az „univerzális köztársaság” fenntartása és a közös érdeket mindig az egyéni elé kell helyezni, mind-mind egy föderáció felé mutatnak.
Az állami együttműködés intézményeinek kialakításában a Memoárok szerint Sullyre hatással voltak a svájci konföderáció és az Utrechti Unió (1579) példái. Ő természetesen IV. Henriket javasolja az európai monarchának, utalva többek között a francia vallásháború kompromisszumos befejezésében elért eredményeire. A „Nagy terv” végül is főleg angliai Erzsébetet követő I. (Stuart) Jakab és az északi fejedelmek közönbösségén bukott meg.
A 17. századi Franciaországban Sully mellett Eméric Crucé képviselte még az európai egységgondolatot, nem tudni azonban, hogy ismerték-e egymás terveit, illetve esetleg egyik a másik elképzeléseit fejlesztette-e tovább.
Crucé életéről igencsak kevés ismeretünk van. Apja egy párizsi ligának volt a tagja. Fiatalkorára döntő hatást gyakoroltak a korabeli Franciaország véres eseményei. A vallásháborúk idején Lemoine bíboros iskolájában retorikaprofesszorként működött.
Bernard Barbiche professzor szerint nagyon valószínű, hogy Sully Crucétől vette át az európai konföderatív államok általános tanácsának ötletét. Az ő műve, akárcsak Sully Grand Dessein-je az általános béke megteremtését tűzi ki legfőbb célul. Két motívumban azonban igen markánsan eltér tőle.
Az egyik az, hogy ő a békét az aktuális status quo keretén belül képzeli el, a másik, hogy az általános közgyűlésben (Assamblée générale) a török szultán is helyet kapna. Ez utóbbi gondolat azért páratlan, mert az összefogást az egységgondolat képviselői a keresztény világ egységeként képzelték el, és ez az összefogás nem kis mértékben éppen a „pogány” török ellen irányult.
Crucé szándékában e téren egyrészt azt is feltételezhetjük, hogy míg Sully az egy keresztény vallás felekezetei között törekedett a kölcsönös elismerésre, addig Crucé a vallási toleranciát a muszlimokra is kiterjesztette volna. Jóval valószínűbb azonban, hogy ebben a momentumban a hagyományos török – francia együttműködés továbbélését kell látnunk, ami a XVI. század elejére vezethető vissza, amikor I. Ferenc francia király Habsburg-ellenes törekvései és küzdelme az Itália feletti hegemóniáért nem egyszer összhangba került a török külpolitikai törekvésekkel. Mindez végül 1536-ban a két birodalom közti szövetséghez vezetett.
A XVIII. században az újkor második „univerzális” kongresszusán, 1713-ban Utrechtben került sor Saint Pierre béketervének bemutatására. Bár az abbé hivatkozásai szerint a IV. Henrik tervezete szolgált alapul, gondolatai azonban lényeges különbségeket is tartalmaznak, amik inkább a Crucé-tervhez közelítik:
1, A francia királlyal szemben a területi rendezés helyett a status quo részetekbe menően szabályozott stabilizálásából indul ki. Mindez nemcsak a határok, hanem a fennálló politikai rendszerek védelmére is vonatkozik a „felforgatókkal” szemben. A terv „egyúttal szabályozza a monarchikus örökösödési jogból és házasságpolitikából származó területegyesítési politikát is. E gondolatokat később az új diplomáciai rendezőelveket megfogalmazó Wilson béketervében visszataláljuk.”
2, A terv nem valamely ország(ok) ellen illetve kárára jött létre, a Habsburg Monarchia csonkítatlanul a szövetség része, és bár a török Birodalom nem tagja, kiegyensúlyozott, békés viszonyra törekszik a moszlim uralkodókkal is. A „keleti kérdés” megoldása azonban eléggé bizonytalan az abbé írásaiban, hol egy Világunió létrehozását tartja a legfőbb célnak, máshol viszont az orosz és a török viszony kiegyensúlyozására egy Ázsiai Unió létrehozását említi meg, ami aztán szövetségre lépne a Keresztény Unióval.
3, A tagállami hadseregek számát Sully a különböző országok politikai súlya szerint állapítja meg (a Császárság 60.000 gyalogosés 20.000 lovas, míg Csehország 5000 gyalogos és 1500 lovas fenntartására jogosult). Saint-Pierre-nél a leghatalmasabb uralkodó is csak akkora hadsereget tarthat, mint a legkevésbé hatalmas (6000 fő). Bár némely kutató szerint Saint-Pierre pacifista volt, a kemény megtorlóintézkedések (pl. I./8. cikk 3. bek.) nem ezt látszanak alátámasztani.
A szövetségben az államok közti viszonyokat egy kidolgozandó nemzetközi jogi rendszer szabályozná. Első lépésként egy Hágában összehívandó kongresszuson kéne lefektetniük az államoknak az együttműködés alapjait. Mindez 236 év múlva gyakorlatilag megvalósult. Saint-Pierre elképzelése a politikai unió mellett konkrétabb elképzelésekkel rendelkezik a gazdasági unió megteremtésére is.
A többségi, illetve „minősített” többségi (3/4-es) döntéshozatal felvázolása és a döntéseknek a Szövetség általi szigorú végrehajtatása miatt a terv inkább egy föderáció elemeit tartalmazza, mint egy konföderációjét. A tagállamok belső szuverenitása mindeközben érintetlen maradna. A szövetség központja Utrecht lenne, az 1579-es Utrechti Unió alapelveit Saint-Pierre tudatosan beépítette tervébe.
III. A polgári állam és a föderáció rendezőelvei
A svájci konföderáció és az Utrechti Unió létrehozása után, a XVIII. században, az Amerikai Egyesült Államok születését megelőző vitákban fektették le a modern szövetségi állam alapjait. A The Federalist (A föderalista) és a The Anti-Federalist (Az antiföderalista) az Amerikai Egyesült Államok születésének sorsdöntő szakaszában, a philadelphiai alkotmányozó Konvenció működése alatt, 1788-89 ben íródott. A The Federalist megírásának közvetlen célja New York állam antiföderalista érzelmű lakosságának megnyerése volt. Az első 77 esszé újságokban jelent meg, de 1788-ban 8 új cikkel kibővítve könyvformátumban is kiadták, és az unió egész területén ismertté vált. A mű, közvetlen célját tekintve sikertelennek bizonyult; keveseket bírt rá antiföderalista meggyőződésük megváltoztatására, ugyanakkor napjainkban az amerikai politikatudomány olyan alapművének tekinthető, mely az alkotmány legjelentősebb kortárs értelmezését szolgáltatja.
A Konföderációs Cikkelyek éles kritikája mellett a szerzők kifejtik nézeteiket a republikánus kormányzat alapelveiről, a hatalmi ágak elválasztásának és ellenőrzésének szükségességéről, a kétkamarás képviseleti rendszerről, a pluralizmusról, és – ami talán a leglényegesebb – az amerikai föderalizmusról és a föderalizmus alapelveiről.
E nagy jelentőségű műre sok olyan kritikai szellemű írás született, mely az alkotmány hiányosságaira, tévedésére, esetleg szükségtelen mivoltára kívánt rámutatni, és amelyek a The Anti-Federalist néven lettek összefoglalva. Legfontosabb írásaik a „The Federal Farmer” álnéven publikáló Richard Henry Lee-től, illetve „Brutus”-tól származnak, mely valószínűleg Robert Yates álneve volt. Az ő írásaik nem a Konföderációs Cikkelyeket védelmezik, és nem vonják kétségbe az alkotmány szükségességét, viszont felhívják a figyelmet vélt vagy valós hiányosságaira és tévedéseire. Összességében elmondható, hogy a túl erős központi hatalomtól féltették az egyes államok és az amerikai nép jogait. A bírálatok másik pontja a Bill of Rights, a jognyilatkozat hiánya volt.
Az eredmény, az Egyesült Államok alkotmánya (1789) a konföderáció híveinek háttérbe szorításával két ellentétes tervezet kompromisszumaként született meg Philadelphiában. A Madisonféle „virginiai tervezet” a központi kormányzat kezébe igen nagy hatalmat adott, és a nemzeti képviselő testületet a nép arányában állította össze. A kis államok képviselői ezt sérelmezve álltak elő az ún. „New Jersey-i tervezettel,” mely lényegében a konföderációs régi alkotmány jogkörét terjesztette volna ki. Ennek központi eleme az egykamarás kongresszus volt, melyben minden tagállam egy szavazattal rendelkezett, biztosítva az államok közti egyensúlyt. A két tervezet közötti kompromisszum eredményeként jött létre a kétkamarás kongresszus, melynek alsóházában a népesség arányában osztják el a képviseletet, felsőházába pedig minden állam két-két szenátort delegál. A távolmaradt antiföderalistákkal végül is úgy tudták elfogadtatni az eredményt, hogy taktikusan minden kiegészítő javaslatot hajlandóak voltak elfogadni.
Az amerikai események megtermékenyítő hatást gyakoroltak a francia forradalomra. Ezt megkönnyítette sok híresség, aki mindkét terület forradalmában jelen volt, vagy szerepet vállalt, így például Thomas Jefferson, vagy La Fayette márki. Európában az emberi jogok első alapvető foglalatának, az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának mintája egyértelműen a Függetlenségi Nyilatkozat volt. Először 1789. július 9-én merült fel egy jognyilatkozat létrehozásának a terve, de a tényleges munkához csak augusztus elsejétől látott hozzá a Nemzetgyűlés, hogy augusztus 26-án kész formába öntsék. Létrehozásában döntő szerepe volt Mirabeau-nak, La Fayette-nek, Brissot-nak, Condorcet-nek, és elsősorban a Virginiai Jognyilatkozaton alapuló Függetlenségi Nyilatkozatnak.
A Nyilatkozat deklarálja, hogy az ember szabadnak és egyenlő jogúnak születik, alapvető emberi jogokként pedig a következőket említi: szabadság,, tulajdon, biztonság és ellenállás joga. (Az USA Függetlenségi Nyilatkozata alapvető emberi jogokként az élethez és a szabadsághoz, valamint a boldogságra irányuló törekvésre való jogot fogalmazta meg.) A szuverenitás a népé, a volonté général (közakarat) alakítja ki társas együttélés normáit.
Ezt követi a politikai jogok ill. szabadságok (sajtószabadság, vallásszabadság stb.) és gazdasági vonatkozással is bíró jogok ( „A szabadság azt jelenti, hogy mindent megtehetünk, amivel más embernek kárt nem okozunk,” „A törvény által nem tiltott tevékenységet nem szabad megakadályozni”) felsorolása.
IV. A kozmopolita Európa és a nemzetek Európájának kezdetei
A XVIII.-XIX. század fordulóján Jeremy Bentham alapfeltevése szerint az emberek a politikusok önző viselkedésének az áldozatai, akik elhitetik, hogy a közösség jólétét csak a gyarmattartás és a kontinens életébe való állandó beavatkozás szavatolhatja, noha ezzel csak saját hatalmukat biztosítják, ezért szükség van a közvélemény felvilágosítására. A legfőbb teendőket 14 pontban foglalta össze, amelyek terjesztéséhez a nagyobb hatékonyság érdekében a társadalmi nyilvánosság régi és új fórumait – az egyházi közösségek igehirdetéseit és a modern hírlapokat – egyaránt fel kívánta használni.
Az általa felvázolt programban az európai béke megteremtése érdekében tett javaslatok a gazdasági rend refomjára irányuló tervekkel keverednek, hiszen a gazdasági érdekek tisztázása leegyszerűsítheti a politikai viszonyokat is. A gyarmatok felszabadítása jelentősen csökkentené a háborús konfliktusok veszélyét, elsősorban angol-francia vonatkozásban, ami indokolhatná a katonai költségvetés további komoly megkurtítását. A javaslattal szembeni legkomolyabb ellenérv szerint a közvetlen felügyelet megszüntetése azzal járna, hogy Anglia elesik a gyarmati kereskedelem bevételeitől. Bentham ennek kivédése érdekében hivatkozik a külkereskedelem tőkeigényére, vagyis arra, hogy a gyarmattartás csak a lehetőségét teremti meg az üzletnek, amelynek a tényleges megkötéséhez tőkére vagy hitelfedezetre van szükség, ezen a téren pedig Anglia messze megelőzi összes európai ellenfelét. A gyarmatok tehát közigazgatási önállósodásuk után is megmaradnának kereskedelmi partnerként, hiszen a többi állam kereskedői nem tudnának elegendő pénzeszközt mozgósítani a gazdasági benyomuláshoz.
A gyarmatokkal kapcsolatos kereskedelmi és igazgatási kérdések azonban szorosan összefüggenek Nagy-Britannia külpolitikai helyzetével. Bentham véleménye ebben a kérdésben egyértelmű, hiszen úgy véli, hogy országa semmilyen formában nem érdekelt az európai kontinens belső hatalmi viszályaiban, ezért a háborús fenyegetettsége megszűnne, ha függetlenítené gyarmatait, amelyek lényegében az egyedüli konfliktusforrást jelentik a második számú nagyhatalomnak tekintett Franciaországgal szemben. Ezzel lényegében a whigek elzárkózó, izolacionalista irányvonalához csatlakozik, ám azt több vonatkozásban meghaladja, mert azt önmagában nem tartja elegendőnek az ország biztonságának szavatolásához.
A harcászat átalakulása és a háborúk koalíciós jellege miatt a háborúk időtartama jelentősen megnőtt, ami a bürokratizálódással és a szárazföldi seregek és a flotta költségeivel együtt hatalmas terheket rótt a költségvetésekre. A XVIII. században, egy békeévben, az állami kiadások legalább felét elvitte a hadsereg, egy átlagos háború pedig több tízmillió fontba is belekerülhetett. Az államadósság mértéke egyre jobban emelkedett: 1783 után elérte a 220 millió fontot. Ezek a hatalmas összegek valósággal sokkolták a kortársakat, az állami költekezés szöges ellentétben állt Bentham fő céljával, az állam szerepének a legalapvetőbb funkciókra való visszaszorításával. Érvelésében áttekinti a háború összes lehetséges indokát, a legtöbbről – azóta már kiderült: naiv optimizmussal – megállapítja, hogy az a kultúra jelenlegi szintjén többé nem fordulhat elő, és arra a következtetésre jut, hogy francia vonatkozásban az egyetlen veszélyforrás a gyarmatok birtoklása, felszabadításuk esetén megszűnik a háború kiváltóoka.
Azt feltételezte, hogy a két nagyhatalom megegyezésével létrejöhet a kontinens stabilitása, amit a továbbiakban egy választott bíróság segítségével lehetne fenntartani. Ennek működése az állampolgárok józan belátásán alapulna, akik felismerik azt, hogy saját érdekeiknek a béke fenntartása és a viták tárgyalásos rendezése felel meg a legjobban. Az állampolgárok ebben a modellben felelős egyénekként viselkednek, figyelemmel kísérik a nemzetközi bíróság jogilag nem kötelező ajánlásait, és ezen független iránymutatás, erkölcsi támpont segítségével megakadályozzák kormányaikat abban, hogy fegyveres agresszióval rendezzék a többi állammal keletkezett viszályokat, ha a vitában a másik félnek van igaza.
A pártatlan nemzetközi fórum felállításával kiküszöbölhető az az anarchia, amit a szerző által is idézett Rousseau-i elv alkalmazása vált ki, vagyis hogy egyetlen nemzetnek sem kellene engednie egy olyan kérdésben, amelyben magától értetődően igaza van.
Kijelentette, hogy elképzelése csak akkor válik megvalósíthatóvá, ha az emberek a hatalomnál fontosabbnak fogják majd érezni az igazságosságot, és ezzel az egész tervezetnek némileg utópikus jelleget ad. Mégis úgy érzi, hogy Franciaország megrendült politikai helyzetében hajlandónak mutatkozik majd a tárgyalásokra (a tanulmányt a szerző már a francia államcsőd és a nagy forradalom kitörése után fejezte be), az angol kiegyezési hajlamot pedig reménye szerint a közvélemény módszeres meggyőzésével lehet majd elérni.
Kant politikai írása, Örök béke című tanulmánya 1795-ben jelent meg. Kant maga is tudta, hogy művének címe eléggé utópisztikusan és talán egy kissé nevetségesen hangzik, ezért a cím alá odaírta: "Ez a szatirikus fölírás egy hollandus fogadósnak a cégtábláján olvasható - amelyre egy temetőt festettek." A bevezetőt így folytatta: "Kinek szól a szatíra? Az emberiségnek, általában? Vagy különösen az államfőknek, akik a háborúval nem tudnak betelni? Vagy csak épp talán a filozófusoknak, akik álmodják azt az édes álmot? Ne feszegessük ezt…. Egyet azonban kiköt magának e munka szerzője. A gyakorlati politikus legyen hát következetes vele véleménykülönbség esetén is. Ne szimatoljon jó szerencsére megkockáztatott és nyilvánosan kimondott meggyőződései mögött - veszélyt az államra! " Kant úgy érezte, meg kell védenie munkáját a komolytalanság, illetve az államellenesség vádjától. A 18. század végi Poroszországban kényes témát feszegetett, amikor a köztársasági államok népjog szabályozta jogállami szövetségéről - "föderális uniójáról" elmélkedett.
Tanulmányát az államok közötti örök békéhez szükséges előzetes cikkelyeket tartalmazó első szakaszra és az államok közötti örök békéhez szükséges definitív cikkelyeket tartalmazó második szakaszra osztotta fel, valamint két toldást csatolt a végére.
Az örök béke előzetes feltételének tartotta, hogy a hagyományos békeszerződések helyett békeszövetségeket hozzanak létre egymás között az államok, kizárva ezzel a jövendő háború lehetőségét. Az állandó hadseregeknek idővel egészen meg kell szűnniük.
Az örök béke közvetlen feltételének tartotta, hogy a polgári alkotmánynak minden államban köztársaságinak kell lennie, a feudális alapú monarchia intézményét tehát a köztársaságoknak kell felváltaniuk. A szabad államoknak egymással föderatív szövetségre kell lépniük, az államok föderatív közösségének a népjog lenne az alapja. A népek a védekezés érdekében népszövetséget hoznának létre a szövetségi államok alapján. Kant egy állandóan bővülő és fejlődő népszövetséget vázolt fel. A nemzetállami alkotmányok mintájára egy európai, majd egy világalkotmány megfogalmazását tartotta szükségesnek. A föderáció létrehozását egy fejlett nép vezetésével képzelte el.
A Kant által távlati célként felvázolt világköztársaságban a világpolgárjog az általános hospitalitás feltételeire szorítkozna. A kiegészítésekben hangsúlyozza, hogy az önmagukban zárt nemzetállamok a további háborúk veszélyét rejtik. A "Titkos cikk az örök békéhez" című toldásban kimondja a szabad véleménynyílvánítás fontosságát. A függelékben az erkölcs és a politika összeférhetetlenségét feszegeti, a jog és az erkölcs elválaszthatatlanságát alapvetőnek tekinti a demokratikus jogállamokban. Végkövetkeztetésében hangsúlyozza, hogy a politika és az erkölcs összhangja csak egy köztársasági alapú föderatív szövetségben valósulhat meg.
A XVIII. századi felvilágosodás „kozmopolita Európa” gondolatkörét Saint Simonnal a „nemzetek Európája” váltja fel. Miként Saint-Pierre száz évvel előtte az utrechti, ő az 1814-15-ös bécsi békekongresszusra készítette el művét.
A francia gondolkodó „Az európai társadalom újjászervezéséről…” című művét az európai társadalom újjászervezésének, illetve egy, a felvilágosodás korában is elfogadható politikai rendszer létrehozásának szentelte. „A terv melyet bemutatok az első, ami rendelkezik új és átfogó karakterekkel”. Véleménye szerint a nagy politikai kérdések vizsgálata, illetve megoldása lesz a XIX. század legfontosabb célja. Ennek a kornak a filozófiája már építő és egységesítő, míg a XVIII. századé még csak szimplán forradalmi volt. A felvilágosodás időszakát a kritikai erő jellemezi, mely végül a forradalmak kirobbanásához vezetett. Saint-Simon doktrinája ellenben nem romboló, hanem építő és szervező. Ahhoz, hogy a politika tudományossá vagy „pozitívvá” váljon, találni kell egy jó táradalmi szerveződést, mely egyszerre jelenít meg a finalitást az erőszakkal szemben, illetve nyújt egy eszközt a társadalmi változások megindulásához. A társadalmi szerveződés nem más, mint az őt legitimizáló alapelveknek, vagyis a kor uralkodó eszmeiségének intézményesítése.
Mi is hát Saint-Simon politikai terve Európa újrarendezésével kapcsolatban?
Saint-Simon célja egy, a nemzeti határokon túllépő, univerzális és internacionális társadalmi, politikai szerveződés létrehozása. Az angol parlamentalizmus már jól bevált szerkezetére épülő európai konföderáció létrehozását ajánlja, melynek élén egy hatalom nélküli király, illetve egy kétkamrás parlament áll. A parlament alsóházának kétszáznegyven képviselője mind a tudományos-, a hivatalnoki, a gazdasági- és a kereskedői szféra prominens személyiségei közül kerülnek ki. „Hisz minden, ami közös érdek lehet az európai társadalomban, szervesen kapcsolódik a tudományokhoz, a művészetekhez, a kereskedelemhez, a gazdasághoz és az adminisztrációhoz.”
A francia-angol szövetség a tengelye ennek a szerveződésnek, mely hamarosan kiegészül Németországgal, illetve minden olyan nemzettel, mely elfogadja a politikai képviseletiséget.
Saint-Simon igyekszik egy olyan új európai szerveződést fellálítani melynek létrehozása mentes a háborúktól, a katasztrófáktól és a politikai forralmaktól. Az európai kérdésen túl folytatja egy tartós és új társadalmi szerkezet keresését, mivel szeretné megtalálni azt az utat és azokat az eszközöket, melyek segítségével megváltoztathatja a fennálló rendszert. Ennek eléréséhez úgy állítja be a jövőt, mint követelményt a jelen cselekményei számára.
„Az emberiség aranykora nincs még mögöttünk, nem érkezett még meg, a társadalmi törvények tökéletesítésében lapul; a mi feladatunk kijelölni az utat mellyen haladva gyermekeink eljuthatnak hozzá”
A helyes irány már nem a múltból és a gyökerekből, hanem a jövőböl fakad.
Az összeurópai ügyekben rendelkező bécsi kongresszust a XIX. században az ún. első „nagy nemzetközi békekonferenciák” követték. Victor Hugo híres beszédét a III. Nemzetközi Békekonferencián tartotta Párizsban.
Hugo használta először az Európai Egyesült Államok kifejezést. 1853-ban arról írt, hogy a legközelebbi forradalom fogja ezt megalapozni. „Nem lesz több hadsereg és határ. Egy közös pénz lesz…” A főváros Párizs lenne, a legfontosabb szerv pedig a közgyűlés, ami az általános választójogon alapulna. (1855)
Az 1870-es francia-német háború keserűségét a következőképpen öntötte szavakba: „Két nép fogja felkoncolni egymást két uralkodó kedvéért.” Szerinte a királyok együttműködésén alapuló Európát a népek egyesülésén alapuló Európának kell felváltania.
Az európai egyesülést a francia régiók egyesülésének évszázados folyamatával állítja párhuzamba, ugyanakkor kihangsúlyozza, hogy az új képződményben a nemzetállamok nem vesztenék el saját szuverenitásukat, és az európai egységnek szoros szövetségben kell állnia az Egyesült Államokkal.
V. A föderalizmus - nacionalizmus vita a 19. században /Giuseppe Mazzini és Lord Acton/
A XIX. század az uralkodó eszméje kétségkívül az európai egységgondolattal sajátos viszonyban álló nacionalizmus volt. A föderalizmus inkább elszigetelten jelentkezhetett, nem válhatott irányadó eszmévé, de természetesen többen már ekkor az euroföderalizmus jelentőségét hangsúlyozták (Kant, Victor Hugo, Churchill). Fő okai a történelmi helyzetben rejlenek. Országok álltak birodalmak függése alatt, de függetlenedni akartak. Ezért sem lehetett még a föderalizmusnak, mint egyesíteni kívánó eszmének erősebb hatása. Mindenekelőtt minden nép saját hazát kívánt létrehozni, melyben jogai vannak és amit a sajátjának tekinthet. A föderatív eszméknek meg kellett várni a kiteljesedéssel azt a pontot, amikor a népek önszántukból óhajtottak egymással társulni, egyesülni, és közös Európát létrehozni.
Mindazonáltal a két eszmeáramlat, nem áll élesen szemben egymással, inkább kiegészítik egymást. A vita egyes kérdések megválaszolásánál merülhet fel. A két szerző műveinek állításai sem annyira ellentétesek, mint azt akkoriban ők is gondolták. Lord Acton Nacionalizmus című munkája ugyanis éppen Mazzini eszméinek cáfolatára készült.
Mazzini Európája a republikánus nemzetállamok hálózatából állt volna. Az egység, véleménye szerint, a szabad népek nyomására alakulhatna ki, és ezzel Európa lehetne a nacionalista népek testvérisége, a „hazák Európája.” Tervezete egy 12 államból álló föderációra épült Európában. Az 1834-ben létrehozott Ifjú Európa (Jeune Europe) mozgalom célja is az volt, hogy összehangolja a különböző nemzeti mozgalmak működését, emellett a szabad és független nemzeti társulások testvéri együttműködése. Mottója, a „Szabadság, Egyenlőség, Emberiség” hármas jelszava volt. Mazzini Európájában a népeknek körülbelül azonos erejű nemzetállamokba kellene tömörülniük. Hozzá kell tennünk, hogy Mazzini magasabb rendűnek titulálta népét a többinél, ezt az elképzelését történelmileg meg is próbálta magyarázni.
Mazzini gondolatait sokan sokféleképpen magyarázzák. Lord Acton volt az első kritikusa, aki elítélte nacionalista volta miatt. Madarász Imre mutat rá, hogy Mazzini egyaránt elutasította a kozmopolitizmust és a nacionalizmust is. Ő a jövendő Egységes Európájában gondolkozott, amely persze nem törli el a nemzeteket és a hazákat sem, sem pedig a hazafias, nemzeti érzést, eszmét, hanem éppen azon fog alapulni. Az Egységes Európa pedig a nemzetek és népek Európája lesz, „A népek szent szövetsége.”
A nemzeteszme mégis első helyen áll Mazzini nézeteiben. Nacionalizmusa vallási meggyőződésű. Műveiben prédikál, szeretne ezzel is nézeteinek nyomatékot adni, az egység pedig olyan cél szerinte, melyet kötelességünk megvalósítani, létrehozni. Sokszor maga is ellentmondásba keveredett önmagával. A népek önrendelkezését mindenek fölött állónak tekintette. Hitte, hogy egyenlő nemzetek között létezhet majd testvériség, de „Mielőtt társulunk az Emberiséget alkotó Nemzetekkel, magunknak is Nemzetté kell válnunk. Társulás csak egyenlők között létezhet, ti nem vagytok elismert közösség.” Mazzini saját bevallása szerint nem értett egyet a föderalistákkal. Szerinte ugyanis: „Azok a politikusok, akik magukat föderalistáknak hívják, és akik Itáliát különböző államok testvériségévé akarják tenni, ezzel feldarabolva az Országot, nem értik az Egység gondolatát.” Tulajdonképpen elárulja országát, hiszen az országon belül is szükséges az egyenlőség és ez is csak egységes országban valósulhat meg. Itt figyelhető meg talán a legnagyobb ellentmondás nézeteiben. Ha Európában elfogadhatónak, sőt egyenesen szükségesnek tartja a föderalista formát, ez miért olyan elvetendő, bűnös dolog Itáliában? Szerinte csakis egyenlő nemzetállamok hozhatnak létre szövetséget. Nem lehetnek egy országon belül is egyenlő részek, bizonyos önállósággal? A kor és Mazzini szemlélete szerint nem.
Lord Acton szintén felismerte a nacionalizmus jelentőségét, de sokkal inkább veszélyességét látta, mint pozitívumait. A nacionalizmust kora legújabb és legvonzóbb elméletének tartotta, sőt jövendő hatalmát is a legígéretesebbnek vélte. Történelmileg Lengyelország (egy, már létező nemzetállam) feldarabolása volt szerinte ennek az új elméletnek a kiindulópontja. „Ezen híres lépés, a régi abszolutizmus legforradalmibb tette, ébresztette fel Európában a nacionalizmus elméletét, azzal, hogy egy ki nem mondott jogot nyílt törekvéssé, egy természetes érzelmet politikai követeléssé alakított.”
A föderalizmus viszont mint egy lehetőség jelenik meg arra, hogy egy országon belül az önkormányzatiság elve megvalósuljon. A föderalizmus szerinte a sokféleségen alapul, az pedig a szabadságot jelenti: „A szabadság sokféleséget eredményez, a sokféleség pedig a szabadság záloga, mert ez biztosítja a szervezettség feltételeit... Ha egy állam keretei között több különböző nemzet él együtt, az, az állam szabadságának egyszerre próbaköve és legfőbb biztosítéka is. Ugyanekkor a civilizálódás fő eszköze is, s mint ilyen, a természeti rend és gondviselés része, mely magasabb fokú fejlettséget feltételez, mint a modern liberalizmus eszménye: a nemzeti egység.” Ezzel tulajdonképpen Acton felvázolta véleményét a két eszme közti különbséget illetően. Ahol egybeesnek a politikai és nemzeti határok, véleménye szerint ott rögtön visszaesés figyelhető meg.
Mazzini szerepét nem kérdőjelezte meg a nacionalizmus terjedésében, hiszen igazi hatóerővé tudta azt változtatni. Ő volt az, aki a száműzetésében a liberális mozgalmat a nacionalizmus talajára ültette. Készen állt mindig saját nemzete érdekében munkálkodni, mozgalmakat létrehozni, melyekkel ugyan a kellő hatást nem érte el, de az eszmét könnyen terjesztette szerte Európában, főleg az „elnyomott” népek körében.
Lord Acton ellenérve a nacionalizmussal szemben, hogy szerinte a nemzet születik az államból és nem fordítva, így tehát belőle ered és nem áll fölötte. Tehát az ellentmond a modern civilizáció természetének, hogy egy nemzet alkosson magának államot. A történelem során fejlődtek ki az államok működése által a nemzetek. Maga az egyház is támogatta a fajok keveredését és fellépett az izoláció ellen. Politikai kötelezettségeink is csak egy állam által létrehozott nemzettel szemben vannak.
Mivel nézete szerint a civil társadalom célja a szabadság biztosítása, ezért legtökéletesebb államoknak a Brit és az Osztrák Birodalmat tekinti, mert – véleménye szerint - ott elnyomás nélkül tudnak magukba foglalni több különböző nemzetet.
Összegzésképpen a két gondolkodó nézetei sok pozitív elemet tartalmaznak, de fontos, hogy a történelmi és sokszor a geográfiai helyzet nagyon is befolyásoló lehet és ezeket figyelembe kell venni. Nem lehet minden államra ráhúzni egyetlen elméletet sem. Azt pedig nem vonhatjuk kétségbe, hogy mindketten alapvetően egy közös Európa létrehozásán gondolkodtak, talán csak némiképp más alapokon. Jelentőségüket növeli, hogy tulajdonképpen mindketten látták azt a 19. században, amit aztán a 20. és a 21. század megpróbál megvalósítani: egy egyesült Európát, amiben minden tagállam egyenlő jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezik.
VI. Nemzet, állam és egység fogalma Kelet-Közép-Európában a XIX. századtól az I. világháború végéig
A XIX. században a közép-kelet-európai térségben az egység kérdése elsősorban gazdasági síkon jelent meg. A német terjeszkedés irányát a neves közgazdász, Friedrich List jelölte meg, aki dinamikus német politikát szorgalmazott a kelet-közép-európai térségben és felvetette Magyarország csatlakozását az 1834-ben létrejött, egyes német államokat magába foglaló vámszövetséghez. (Zollverein.) A nyomában megszülető Mitteleuropa koncepció, azaz a német-osztrák-magyar vámunió és a közép-európai államszövetség gondolata - politikai és eszmetörténeti előzményei így a XIX. század első felére vezethetők vissza. Az ekkor született tervek többsége az ún. nagynémet egység gondolatába illeszthetők be, amely a politikailag széttagolt német államok osztrák vezetéssel történő összefogását, egyesítését tűzte ki célul.
A felemelkedő Poroszország azonban kiszorította Ausztriát a német területekről, 1871-ben létrejött a Német Császárság. A Mitteleuropa-eszme újbóli felvirágzása az 1880-as, 1890-es évekre tehető, amikor a német gazdasági, ipari fejlődést alapul véve, kibontakozott a német imperializmus. A Mitteleuropa kialakítására megfogalmazott számos javaslat első lépésként egy, a szövetséges Osztrák-Magyar Monarchiával való vámunió megteremtését szorgalmazta. Felismerték, hogy a Németországtól keletre, délkeletre található államok, amelyeket az elmaradottság és gazdaságukban a mezőgazdaság dominanciája jellemzett, megoldanák az ország nyersanyagbeszerzési és termékeinek értékesítési problémáit.
A Monarchiával történő, esetleges összefogás ráadásul még azt is magában hordozta, hogy a német gazdaság számára megnyílhat az út a Balkán és a Közel-Kelet térsége felé. A Német Birodalom által képviselt, ambiciózus világhatalmi politikában -a flottaépítési program (1898) és a gyarmatszerzési törekvések mellett- fokozatosan előtérbe került a kontinensen való keleti-délkeleti irányú terjeszkedés gondolata. Ezzel párhuzamosan, és szoros összefüggésben következett be Németország számára egy világgazdasági átorientálódás: a külkereskedelmi kapcsolatok iránya az amerikai kontinensről egyre inkább a Földközi-tenger keleti medencéjébe tevődött át, ahol a XX. század kezdete óta a német gazdaság, tőke növekvő térnyerése figyelhető meg.
A Monarchiával kialakítandó vámunió megvalósításának az első világháború kitöréséig gátat szabtak az eltérő gazdasági struktúrák, és bizonyos időszakokban a porosz és az osztrák vezetés eltérő hatalmi-politikai érdekei is. A háború kirobbanását megelőzően azonban ismét napirendre került az angolszász hatalmakkal és Oroszországgal azonos súlyú Mitteleuropa megteremtése, amely bekerült a német háborús célok sorába: Bethmann-Hollweg kancellár (1909-1917) 1914 szeptemberi programjában úgy fogalmazott, hogy a cél: „elérni egy közép-európai gazdasági egyesülés alapítását, közös vámszabályokkal, s Franciaország, Belgium, Hollandia, Dánia, Ausztria-Magyarország, Lengyelország, valamint esetleg Olaszország, Svédország és Norvégia bevonásával. Ezen egyesülésnek, habár közös alkotmányos csúcsintézmény nélkül és tagjainak külső egyenjogúsága mellett, ténylegesen azonban német vezetés alatt, meg kell szilárdítani Németország hegemóniáját Közép-Európa fölött.”
A háború előtt, és annak folyamán még számos egyéb tervezet látott napvilágot Németországban, amelyek radikális vagy mérsékelt kivitelezésben más területek integrálását is szükségesnek látták. Ez utóbbiak közé sorolható Naumann – a német liberalizmus egyik legkiemelkedőbb alakja - fő műve, a Középeurópa (1915), amely a német és osztrák Mitteleurópa elképzelések sorában a legjelentősebb volt.
Naumann Közép-Európát úgy határozta meg, mint amely „az Északi és Keleti tengertől az Alpesekig, az Adriai tengerig és a Duna síkságának déli széléig terjed;(...) a Visztula és Vogézek közt fekszik, Galicia és a Bódeni tó közt terjed.” „Ezt a területet mint egységet, mint sokszorosan tagozódott testvérországot, mint védelmi szövetséget, mint egy gazdasági területet lássátok magatok előtt.’
Az általa felvázolt Mitteleuropa alapja Németország és Ausztria-Magyarország vámuniója és demokratikus jogállammá átszervezett konföderációja, amelyhez -szigorúan önkéntes alapon- további államok (pl. a Németországhoz kötődő észak-, és nyugat-európai országok, illetve a lengyel területek, valamint a Monarchiához kapcsolódó Románia, Bulgária, Szerbia, Albánia, Görögország és Törökország) is csatlakozhatnak.
Úgy vélte, hogy az új állam keretei már történetileg kialakultak, csak az itt élő emberek akaratának függvénye, hogy mikor kerül megvalósításra. A térség népeinek rendkívüli etnikai, vallási, nyelvi heterogenitása miatt csak ilyen konföderációs modellt tartott lehetségesnek, amelyben a tagállamok egyenlőek, és megőrzik a belső önállóságukat, szuverenitásukat. Ők határozzák meg, hogy milyen ügyek kerüljenek központi irányítás alá, de a berendezkedés lényege az, hogy a gazdasági és katonai kérdések elválnak a nemzetállami szinttől, és ezek intézésére különböző, központi szervek felállítását javasolta.
A modell másik lényeges eleme, hogy az olyan konfliktusokra alkalmat adó kérdések, mint például az oktatás, a vallás, a kultúra, a nyelv nem kerülhetnek a központi szervek hatáskörébe, hanem azokat a helyi közösségek önkormányzataihoz kell utalni. A hatalmas államalakulat népei közti közvetítő nyelvként azonban szükségszerű, hogy a német szolgáljon. „Középeurópa magva a németség lesz, s így természetesen a német világnyelvet fogja közvetítőül használni, de első naptól kezdve engedékenységet és hajlékonyságot fog tanúsítani az összes benne előforduló nyelvekkel szemben, mert csak így fejlődhetik ki a nagy harmónia, amelyre ily minden oldalról fenyegetett és szorongatott nagyállamnak szüksége van.” Felismerte, hogy az itt élők tartanak a germanizációtól, ezért szerinte lassú szervezésre van szükség.
A konföderáció gyökereit a XIX. századra vezette vissza: úgy találta, hogy az 1815-ös bécsi kongresszust követően Közép-Európa a porosz-osztrák szembenállás terepe lett, egészen Bismarck és Andrássy szövetségéig, amelyből megszületett a közép-európai eszme. Az államszövetség kialakításának szükségességét politikai és gazdasági érvekkel egyaránt alátámasztotta. Hangsúlyozta, hogy a XX. századra eljárt az idő a nemzetállami szuverenitások felett: „legszívesebben minden kis nemzet önállóan és minden kötöttség nélkül szeretne létezni.(...) De a valóság nem ad már teret különálló kis nemzeti államoknak.(...) Az Oroszország és Németország közt fekvő nemzeteknek (...) valamelyik nagy kötelékbe kell tartozniuk.”
A szövetség révén Németország és a Monarchia is világhatalmi tényezővé válhat egy olyan nemzetközi rendszerben, amelyben csak néhány hatalmi centrum létezik: Anglia, az Egyesült Államok, Oroszország, és a létrejövő Közép-Európa. Az új állam megoldást jelentene a térség nemzetiségi problémáira, és megőrizné Magyarország területi integritását. Gazdasági szempontból is célszerű az államszövetség létrehozása: a Monarchia gabonája felvevőpiacra találna Németországban, a német tőke pedig befektetne a Monarchiában, elősegítve ezzel a nagyipar és az európai szintű magyar mezőgazdaság kialalulását. A konföderáció szerinte véget vetne a kivándorlásnak is. Úgy goldolta, hogy a háború végeztével újabb küzdelmek kezdődnek, amelyeket immár a nagy államalakulatok gazdasági eszközökkel vívnak. A következő háborúra pedig csak Közép-Európa egyesítésével lehet felkészülni.
A német gondolkodókkal ellentétben, a Monarchiában alkotó teoretikusoknak elsősorban a multietnikus államalakulat öntudatra ébredő nemzetiségei által teremtett kihívásokra kellett válaszokat találniuk.
A megfogalmazott javaslatok közül az egyik legjelentősebb Eötvös József nevéhez fűződik, aki a XIX. századi magyar nemesi liberalizmus egyik legkiemelkedőbb alakja volt. Nézeteire nagy hatást gyakoroltak a XVIII. századi világ-, és eszmetörténet meghatározó eseményei: a felvilágosodás eszméi, az észak-amerikai angol gyarmatoknak a függetlenségért vívott harca, az általuk kiadott Függetlenségi Nyilatkozat, az amerikai alkotmány, a Föderalista és Antiföderalista, valamint a francia forradalom első szakasza, kiváltképp Az ember és polgár jogainak deklarációja.
Ez utóbbi dokumentum harmadik cikkelye megfogalmazta az uralkodó korábbi abszolút hatalmával szemben, hogy „Minden szuverenitás lényegileg a nemzettől származik.” A Franciaországban - és más nyugat-európai és skandináv országokban - lezajló, az ún. államnemzet típusú társadalomfejlődés lényege, hogy „a nemzeti tagság egyértelmű és kizárólagos kritériuma az állampolgárság, mely a nemzetté szerveződött társadalom politikai, gazdasági és kulturális életében történő teljes jogú részvételre nyújt lehetőséget mindenkinek, aki azt akarja.”
A Közép-Európában kibontakozó ún. kultúrnemzeti fejlődés (Oroszországot kivéve) jellegzetessége, hogy a másik típussal ellentétben, a nemzetek kialakulását itt nem előzte meg a modernizáció valamilyen foka, amelynek hiányában az új nemzetek megalkotóinak vissza kellett nyúlniuk a meglevő nyelvi, kulturális különbségekhez. A kultúrnemzet így az állami keretektől függetlenül, az azonos származású, azonos nyelvet beszélők, azonos kultúrával és hagyományokkal rendelkezők közösségét jelentette. A térség népeinek nemzetté válási folyamatát a kutatók több szakaszra bontják: a folyamat első felében az értelmiségi elit a közös nyelv létrehozásával, a közös történelmi múlt felvázolásával, vagy éppen megteremtésével, a többi etnikumtól elütő kulturális sajátosságok hangsúlyozásával megalkották a kulturálisan egységesített etnikai közösséget, amely a következő fázisban már artikulálta és aggregálta politikai, gazdasági és társadalmi érdekeit, amely által politikai nemzetté, nemzetiséggé alakult át. A politikai küzdelem szakaszában a jogok kiharcolása párosult azzal a törekvéssel, hogy a megszületett nemzet részesüljön kollektív elismerésben, és idővel bizonyos területi autonómiában.
Eötvös József azonban elvetette az etnikai sajátosságokon alapuló nemzetkoncepciót. A francia példa ösztönözte arra, hogy az azonos állampolgári jogokon és kötelességeken, valamint az emberi jogok deklarálásán és betartásán alapuló jogállami struktúra kialakítása mellett szálljon síkra. Úgy tartotta, hogy a polgári reformok megvalósulása a magyarok és más nemzetiségűek számára is elsődleges fontosságú, közös érdek. A magyar és a nemzetiségek részéről egyre inkább megnyilvánuló politikai nacionalizmusok azonban útjába álltak a reformok ügyének, amelyeket Bécs ki is használt. Az ellentétek végül az 1848-1849-es szabadságharc során súlyos összecsapásokba torkolltak.
Az 1848-1849-es események rávilágítottak arra, hogy a francia modell ezeken a soknemzetiségű területeken nem alkalmazható. Azonban amíg a nemzetiségi kérdés kihívására nem születik megoldás, addig szerinte nincs esély a demokratikus kibontakozásra. Megoldási javaslatát A nemzetiségi kérdés című munkájában fejtette ki. Elképzeléseinek alapja - hasonlóan a nemesi liberalizmus kortárs képviselőihez - az egyéni elv volt. Felhívta a figyelmet arra a párhuzamra, amely a reformáció korának vallási, és a XIX. század nemzetiségi mozgalmai között fennállt. A kora újkorban a vallásukban elnyomottak szálltak síkra a vallásszabadság megvalósításáért, de idővel ugyanolyan uralmat, elnyomást vittek véghez, mint amely ellen korábban felléptek. A küzdelmek eredményeképpen a vallásfelekezetek kollektív kiváltságokat és területeket kaptak. Kiemelte, hogy a nemzetiségek is kezdetben a szabadságot követelték, de a későbbiekben szintén a privilégiumok biztosítását szorgalmazták. A vallási probléma megoldására a leghatékonyabb eszköznek az állam és egyház szétválasztása, valamint a vallásszabadságnak az egyént megillető jogként való kezelése kínálkozott: a régi rendezés „helyett a vallásos szabadság elve állíttatott fel, mely szerint a felekezeti különbség az egyesek polgári jogaira semmi befolyást nem gyakorolhat.
A nyelv, a kultúra szféráját el kell választani az államtól. és azokat egyéni jogként, valamint a nemzetiséghez való jogot alapvető szabadságjogként kell biztosítani. Hangsúlyozta, hogy a nemzeti mozgalmakat a szabadság és egyenlőség keretében kell értelmezni, mert csak így valósulhatnak meg ezek az eszmék.
A nemzetiségi követelések közt szereplő területi autonómia helyett az amerikai vagy svájci típusú föderáció kialakítását javasolta, ahol „a különböző nemzetiségek egyetértésben laknak egymás mellett.” Mert „a nemzetiségi súrlódások ott váltak legélesebbekké, hol, mint például Erdélyben, minden egyes nemzetiségnek jogköre a törvény által állapíttatott meg, s mindenkinek privilegiális állása leginkább biztosíttatott.” Hasonló megfontolásból vetette el a cseh Frantisek Palacky tervezetét, aki etnikai-nyelvi közösségek föderációjaként kívánta átszervezni a Habsburg Birodalmat. A kérdéskör szélesebb keretben vizsgálva, arra a következtetésre jutott, hogy a nemzetiségi probléma a kor általános jelensége, amelyben Magyarországnak részt kell vennie, hiszen mindig a nyugati civilizáció „közös eszméiért, közös érdekeiért küzdött,” és „azok között volt mindig, kik a szabadságért küzdöttek.” A nemzetiségi kérdés megoldását kizárólag a szabadság eszméjének a keretében kell keresni, ellenkező esetben még fenyegetőbbé válik. Ha a magyarság Európához tartozik, akkor „teljes lehetetlen, hogy e kérdés úgy oldassék meg, hogy az által polgárosodásunk általános irányaival, s azon eszmékkel jőjünk ellentétbe, melyekre maga a nemzetiség jogosultságát építí; s a legnagyobb veszély, mely hazánkat a nemzetiségi kérdés által fenyegethetné, kétségen kívül az lenne, ha erről megfeledkeznénk.
Eötvös József mellett a magyar nemzetiségpolitikai gondolkodás egyik legjelentősebb alakja Jászi Oszkár, a magyar polgári radikalizmus vezető politikusa és gondolkodója volt. Életét meghatározta a társadalmi igazságosság megteremtésének szándéka, a demokratikus szabadságjogok és a társadalmi reformok melletti síkra szállás. E problémakör keretében szembesült a nemzetiségi kérdéssel: 1904 körül ismerte fel egyrészről a kérdés jelentőségét Magyarország jövője szempontjából, valamint a szociális-társadalmi problematikával való összefüggéseit. Rámutatott, hogy „ez a probléma több, mint az ország másik, idegen nyelvü fele anyagi és kulturális boldogulásának a kérdése: a demokrácia archimedesi pontja az, s mint ilyen, állami létünk központi problémája.” Ekkortájt megjósolta, hogy az elkövetkező idők történetét két nagy ideológia - a nemzeti és a szocialista eszme -, és azok egymáshoz való viszonya fogja meghatározni. Ő kísérletet tett e két irányzat összekapcsolásával felvázolni a nemzetiségi kérdés megoldását.
A dualizmus korában a magyarországi nemzetiségek egyenjogúságát az 1868: XLIV. tc. biztosította. Ennek megalkotásában Eötvösnek kiemelkedő szerepe volt. A törvény - a korabeli Európában példamutatóan - nyelvi és kulturális jogosítványokat adott, ugyanakkor nem ismerte el a nemzetiségeket politikai nemzetekként, mert a magyar államnemzet - koncepció jegyében kívánta őket egyesíteni. Politikai - területi autonómia egyedül a horvátok esetében jött létre. A törvényt már 1868-ban, és a későbbiekben is számos bírálat érte magyar és nemzetiségi részről egyaránt. Egyik legfőbb gond a hiányosságai ellenére az volt, hogy csak csekély mértékben került végrehajtásra. Sőt, az 1870-es évektől tőle ellentétes szellemű rendelkezések születtek, amelyek szűkítették a bizosított jogokat. A századforduló táján aktivizálódó nemzetiségi mozgalmak, pártok a törvény becsületes végrehajtásáért szálltak síkra. A nemzetiségi politika azonban tovább szigorodott: folytatódott a magyarosító rendelkezések, törvények sora (pl. az 1907/XXVII. tc., az ún. Lex Apponyi), amelyek inkább ellenállást szültek nemzetiségi részről, másrészről pedig kedvezőtlenül befolyásolták az ország külföldi megítélését. Az 1907-es, szlovák tüntetőkre leadott csernovai sortűz Magyarországon és külföldön egyaránt nagy felháborodást váltott ki. A magyar nemzetiségi politikának egyre inkább szembe kellett néznie az Amerikába kivándoroltak szervezeteinek, lapjainak, illetve különböző külföldi szerzők, szakértők (pl.: R.W. Seton-Watson, Wickham Steed) bírálataival, amelyek - olykor túlzásokkal - feltárták a nemzetiségek helyzetét, sérelmeit.
A külföldi írók munkáiból Jászi arra a következtetésre jutott, hogy a nyugati államok a nemzetiségek pártjára álltak. Az 1900-as évek elején, amikor elkezdett a problémával foglalkozni, akkor még ő is azt az álláspontot képviselte, hogy a megoldás az 1868-as törvény korrekt végrehajtása lenne. Műve 1912 tavaszán jelent meg, A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés címmel. Könyvében - a magyar politikai elithez hasonlóan - ő is Magyarország területi integritásának megőrzésében gondolkodott. Ezt egészen miniszterségéig, 1918 novemberéig nem haladta meg. A magyar vezetéssel szemben a lényegi nézetkülönbsége abban állt, hogy Jászi elismerte a kollektív jogokat, és elutasította a magyarosítást. A kérdéskör történeti-szociológiai szempontú áttekintése során visszanyúlt egészen az őskorig és az antikvitásig, majd a középkori viszonyokat és a modern nemzeti államokat elemezte. Ezt követően pedig a probléma magyarországi vonatkozásait taglalta. A nemzetiségi erőviszonyok tárgyalásánál a történeti statisztika módszereit alkalmazta. Művének egyik célja az volt, hogy meggyőzze a magyar értelmiséget, közvéleményt, hogy a nemzetiségi kérdés, mozgalom nem valami különleges történeti mozzanat, hanem az „általános világtörténelmi fejlődési sor kikerülhetetlen kisérő jelensége.” Bírálta a Magyarországi Szociáldemokrata Pártot a nemzeti közömbössége miatt, mert „a helyzet úgy áll, hogy az összes magyarországi népek közös szociális sérelmeihez speciális nemzetiségiek is járulnak. És épp ez a plusz alkotja a nemzetiségi kérdést.” Tehát a nemzetiségek és a demokratikus-társadalmi reformok ügye szoros kapcsolatban állnak egymással. Az előbbi probléma megoldására közölte minimális programját: „a nemzetiségi béke megvalósitásának két sine qua non föltétele van: Az egyik: jó iskola, jó közigazgatás, jó biráskodás a nép nyelvén. A másik: minden nemzetiség ama jogának elismerése, hogy nyelvét, kulturáját szabadon fejlesztheti ki. Ezt neveztem el a minimális nemzetiségi programnak, s azt vitatom, hogy az a minimális szociális programmal egybeesik.” Minimális programja azonban a magyar politikai vezetés többsége számára sok és elfogadhatatlan volt: tartottak tőle, hogy a demokratikus és társadalmi reformok megvalósulása esetén önállósodni fognak a nemzetiségi területek, és felbomlik az ország területi egysége. Az 1910-es évek elejétől éppen ezért érték a magyar nacionalisták részéről támadások, akik hazafiatlannak, felelőtlennek bélyegezték. Az elit álláspontja annyiban volt azonos Jásziéval, hogy ő is a magyarságot tekintette életének ebben a szakaszában a térség meghatározó politikai erejének. Szerinte az általános demokratikus kibontakozásnak magyar vezetéssel kell történnie: „az egynyelvü osztályuralomból soknyelvü demokrácia jönne létre az egységes magyar állam védelme és a kulturmagyarság békés hegemóniája alatt.” (Uo., 250.) Ebben a szellemben utasította el Karl Renner és Otto Bauer „Gross-Österreich”-tervét, mert ez megsemmisítette volna az ország egységét és önállóságát.
Egyes tételei azonban azt tanúsítják, hogy nem minden politikai és társadalmi folyamatot értett meg, illetve mért fel helyesen: nem igazolódott az a kijelentése, hogy „a nemzetiségi kérdés nem a szétszakadás, de az egység felé gravitál.”(Uo., 275.) Úgy tartotta, hogy „a magyar nemzetiségi kérdésnek nincs semmiféle közjogi komplikációja.”(Uo., 246.) A nemzetiségi mozgalmak céljait illetően úgy gondolta, hogy „nem államalkotási törekvésekről van itt szó, hanem a nagy földmives néptömegeknek amaz alapvető szociális igényeiről, melyek csak anyanyelvükön elégithetők ki.”(Uo., 252.)
Jellemző rá, hogy a saját ideális elképzeléseit tartotta a jövő realitásának: már ebben a művében megfogalmazódtak integrációs és föderációs elgondolásai, amelyek majd későbbi munkáiban kaptak bővebb kifejtést. A történelmet asszimilációs folyamatok egymásra épüléseként szemlélte: „az egész világtörténelem nem egyéb, mint egy rengeteg asszimilációs folyamat, melyből egyre nagyobb és egységesebb államalakulatok kerülnek ki.”(Uo., 97.) A könyv végén fejtette ki az európai integrációról vallott nézeteit.Azonban hiába tartotta úgy, hogy a történelmi fejlődés az integráció felé tart, és hiába írta 1918 folyamán, hogy „ha a háboru legmélyebb oka Kelet- és Közép-Európa államszervezési és nemzetiségi válsága volt, ugy logikája sem lehet más, mint Európa teljes egységét előkésziteni, a római keresztény kultura végleges integrációját befejezni azáltal, hogy Európa elmaradt közép és keleti részében egy olyan államszervezetet létesit, mely minden nép szabad nemzeti és kulturális fejlődését bizositva, megteremti a demokratikus szolidaritás összes lehetőségeit”, ha a korának uralkodó tendenciája éppen terveivel ellentétesen a dezintegráció volt.
VII. Új diplomáciai rendezőelv: nemzeti önrendelkezési jog
Az Amerikai Egyesült Államok alig több mint két évszázadot felölelő történelmét a kezdetektől fogva a nemzetközi (európai) politikától való elzárkózás és az abban való aktív részvétel közötti ingadozás jellemzi. Az új szövetségi állam a 19. század utolsó évtizedeire, a századfordulóra erősödik meg s válik kiforrottá mind politikailag, mind gazdaságilag arra, hogy érett hatalomként kapcsolódjon be a világ politikai folyamataiba. E bekapcsolódás kettős természetű: jelenti egyfelől az érdekeit az európai gyarmatbirodalmak további terjeszkedésével (Távol-Kelet, Közép- és Dél-Amerika) szemben védő, folyamatosan edződő új erő megjelenését; másfelől pedig a demokrácia, valamint az organikusan fejlődő állam eszmeiségét, értékeit, intézményeit hordozó és közvetítő „mintaállam” csatlakozását ezen folyamatokhoz.
Amerika bekapcsolódása a világ - és ezen belül Európa - vérkeringésébe az első világháborúba való belépésével válik – az adott időszakban – visszavonhatatlanná, ugyanakkor az Egyesült Államok így jogot is nyer a háború utáni rendezőelvek és konkrét rendezési tervek meghatározásában való aktív részvételre. A béketárgyalásokra személyesen utazó Woodrow Wilson elnök a demokrácia keresztes lovagjaként, nagyszabású tervekkel érkezik Párizsba. A kitűnő államférfi Amerika feladatát a modern eszmék, elvek és intézményi formák átörökítésében látja, melyek átvétele lehetőséget adna az európai és a világ nemzetei számára egy belső, modernizálódási, öntisztulási folyamat révén az igazságtalanságok felszámolására és az önkényuralmon alapuló rendszerek felváltására.
Wilson az új világrend kialakításának kívánatos főbb vonalait meghatározó modelljét az 1918. januárjában az Egyesült Államok Kongresszusa elé terjesztett tervezetében vázolja fel.[1] A tizennégy pontos modell alapját a nemzetközi kapcsolatok, a tengerek, illetve a kereskedelem nyitottá, azaz mindenki számára elérhetővé és megismerhetővé tétele adja (1., 2., és 3. pont). A kiindulási pontok meghatározása mellett azonban még nagyobb jelentőséggel bír két kiemelkedően fontos és követendő alapelv megfogalmazása e tervezetben: a rendezés során az érintett gyarmati népek érdekeinek figyelembe vétele (koloniális rendezések, 5. pont), és a nemzeti önrendelkezés biztosítása, különös tekintettel az Osztrák-Magyar Monarchia (10. pont), az Ottomán Birodalom (12. pont) népei, valamint a balkáni népek (11. pont) számára; második alapelvként pedig egy laza nemzetközi szövetség kialakítása az önrendelkezés és függetlenség garanciái mellett kialakuló új világrend és megbékélés hosszú távú biztosítására (14. pont).
Jóllehet a wilsoni 14 pont egyfelől (a hagyományos demokrata párti külpolitika elveit követve) az Egyesült Államok „civilizátor” szerepét, politikai messiantizmusát hangsúlyozza, ugyanakkor azonban rámutat arra is, hogy a háborúban elszenvedett igazságtalanságok kiküszöbölésének és a tartós béke és biztonság megteremtésének egyetlen lehetséges útja a nemzetközi összefogásban, a mindenki által elfogadott, közös értékrenden és mechanizmusokon nyugvó, nemzetek feletti együttműködési struktúra kialakításában rejlik.
A békekonferencia azonban csekély mértékben alakul Wilson elgondolásai szerint. Felvetései közül csupán a népek szövetségének ideája talál partnerekre az európai békediktátorokban. Sem a nemzeti önrendelkezési jogok minél szélesebb, valós történeti, kulturális és gazdasági tényeken alapuló érvényesülését biztosítani hivatott amerikai beszámolók, de maga a megfogalmazott alapelv sem éri el kívánt hatását. Egyedül a jövőbeni szövetségre vonatkozó javaslat megtárgyalására nyílik lehetőség egy különbizottság felállítása révén. A vitanyitó napon, 1919. január 25-én felszólaló Wilson elnök előadásában [2] felhívja az egybegyűltek figyelmét a szövetség létrehozását égetően sürgető okokra, valamint kitér a működésével járó előnyökre is.
A Wilson által megálmodott Népszövetség életre hívása a békekonferencia egyik legfontosabb feladata. A világ népeit (és nem kormányokat) képviselő diplomaták kötelezettsége –szerinte - egy olyan megegyezés-rendszer tető alá hozása, ami tartósan biztosítja a vitás helyzetek igazságos elsimítását és a békés együttélést. Ezt pedig csak egy folyamatosan működő, a közös érdeket vigyázó, a szövetséget alkotó államok lelkesedéséből és éberségéből táplálkozó szervezet tudja biztosítani. Wilsonnak és környezetének alkalma volt találkozni számos függetlenségének elnyerését remélő nép Párizsba érkező delegációjával, s a megmentő szerepébe magát egyébként is szívesen beleélő Elnököt ezek a találkozók tovább erősítették igazában.
A Népszövetség alapokmány-tervezetének [4] preambuluma fogalmazza meg a szervezetet életre hívó alapvető célokat, mint a nemzetközi béke és biztonság fenntartása, valamint a nemzetközi együttműködés elősegítése. Emellett (és a képviseleti, szavazati, szervezeti, hatásköri és eljárási kérdések tisztázása után) a dokumentum 19. cikkelye külön kiemeli a speciális helyzetű területek rendezésének kérdéseit: a háború előtt gyarmati vagy tartományi státust élvező, most önállóságot (s idővel önrendelkezést) nyerő, de azzal élni még nem tudó területek fölé a szövetséget gyámként, s annak képviseletében egy megbízott államot rendeli őrködni.
A békekonferencia elé a tervezetet Wilson terjeszti 1919. február 14-én. [3] Jóllehet Versailles-ben a konferencia végül jóváhagyja a szövetség létrejöttét, azonban hathatós tevékenykedésre már szinte megszületésétől fogva alkalmatlan. A hazautazó Wilson-t elégedetlen ellenzék és közvélemény fogadja, akik – a már említett ingadozás jegyében – az európai és nemzetközi ügyektől való távolodást, elzárkózást, elszigetelődést várják el az elnöktől. Az egyébként is gyenge lábakon álló szövetség legfontosabb támaszát veszti el, amikor az időközi választásokon republikánus többségre szert tevő Kongresszus elutasítja az Egyesült Államok részéről a szerződés ratifikálását. Az európai együttműködés wilsoni tervének a kegyelemdöfést az 1920-as elnökválasztás győztese, a republikánus Harding adja meg, aki szakít a demokrata Wilson-fémjelezte misszionárius külpolitikával és egy időre végérvényesen kizárja az amerikai közreműködést az európai politikai folyamatokban.
Keynes A békeszerződés gazdasági következményei című művében a éles hangvételű kritikát fogalmazott meg a versailles-i békekonferenciáról, melyen mint az angol pénzügyminiszter hivatalos képviselője vett részt. Főképp a résztvevő nagyhatalmak képviselőinek az európai gazdasági problémákkal kapcsolatos politikáját bírálta. Idealista gondolkodó lévén Európa föderalista átalakulásának híve volt, az igazságos békét és a hadviselő felek kibékülését tekintette a jövő zálogának.
Vitairatának máig ható jelentősége, hogy gazdasági elemzéssel mutatja ki milyen irreális és teljesíthetetlen a szövetségesek által Németországra és a többi vesztes államra kirótt jóvátétel. Ezen követelésükkel, szerinte, teljessé teszik az európai gazdasági rendszernek a háború miatt megkezdődött szétzilálását. Közgazdászként úgy látta, hogy a gazdasági stabilitás a béke alapja és ezen tekintetben Európa államai teljesen egymásra vannak utalva.
Elkeseredésében felfokozottan ironikus portrévázlatokat rajzolt könyvében Woodrow Wilsonról, Lloyd George-ról és Clemenceau-ról, a könyv valószínűleg nagyrészt ezeknek a jellemzéseknek köszönhette sikerét. Kritikus portréi miatt bizonyos kormánykörökben végleg hitelét vesztette, megbízhatatlannak, bálványrombolónak bélyegezték, aki bármikor leleplezheti, kínos helyzetbe hozhatja munkatársait. Maga a békekonferencia Keynes szerint nem állt másból, mint Wilson 14 pontjának és Clemenceau bosszúszomjának összeütközéséből. Kritikájának lényegi mondanivalója, hogy Wilson és Lloyd George nem védték meg a 14 pontot, a benne ígért nemzeti önrendelkezési jog hiú ábránd maradt, amivel sikerült rávenniük a veszteseket a fegyverletételre, de a rendezésben végül Clemenceau bosszúvágya teljesedhetett ki.
Művében lehetséges megoldásként felvázolta egy Európai Szabadkereskedelmi Unió tervezetét, ezt a föderális alapokon álló szervezetet a Népszövetség védnöksége alatt tartotta megvalósíthatónak. Ezek alapján egy gazdasági alapokon álló európai föderációt tartott szükségesnek. A javasolt szabadkereskedelmi unió révén szerinte részben helyre lehetne hozni a gazdasági szerkezetben és a gazdasági hatékonyságban bekövetkezett károkat, a tervezett unió elképzelése szerint felölelné Nyugat-Európán kívül egész Közép-Kelet-Európát, Délkelet-Európát, hoszzabbtávon kiterjedne Szibériáig, valamint Törökországig, sőt egészen Egyiptomig, Indiáig.
VIII. Föderalizmus az I. világháború után, harc a diktatúrák ellen az Európa-eszme nevében
Az első világháború brutális eseményei megrendítették a kortársaknak az európai kultúra humanista értékrendjébe vetett bizalmát, 1918 után eluralkodott a válság érzete, sokan már a nyugati kultúra alkonyáról értekeztek. A tapasztalatok megkérdőjelezték a liberális nézetrendszert, a kontinens fejlődése gazdasági és politikai értelemben is stagnált, olyan nehézségek jelentek meg ismét, amelyeket korábban már legyőzöttnek hittek. Ebben a szellemi környezetben megerősödtek azok a hangok, amelyek a gondok megoldását a hagyományos európai értékek segítségével kívánták elérni, felismerve, hogy Európa helyzetének megóvása csak a nemzetek közötti összefogással lehetséges. A pacifista-internacionalista gondolatok jegyében született rendezési elképzelések között fontos helyet foglal el Coudenhove-Kalergi gróf Páneurópai nyilatkozata, amely a klasszikus demokrácia elveinek megfelelően, az egyes polgárok meggyőzésének segítségével kívánta elérni céljait, a földrész morális, gazdasági, kül- és biztonságpolitikai problémáinak orvoslását.
Az ellenségeskedés elfojtott továbbélésének és a nemzeti alapú feszültségeknek a káros hatásait, a valódi megbékélés szükségességét sokan felismerték, így Coudenhove-Kalergi is. 1924-ben írt felhívásának drámai felütésében az európai helyzetet válságosként írja le, a lehetséges megoldást pedig a páneurópai integrációban látja, ami meggátolhatja az európai polgárháború, a francia-német vetélkedés kiújulását.
Az első indok az összefogás szorgalmazására az orosz fenyegetés veszélye. A cári Oroszország a világháborúban a németektől súlyos vereséget szenvedett, ám a birodalom végleges meggyengítését, szétszabdalását a bolsevik hatalomátvétel megakadályozta. Az oroszoktól való félelem Kalerginél racionális indokokkal is társul, amelyek a későbbi események ismeretében helytállónak tűnnek.
A szerző jövőképének következő részlete az európai gazdasági csőd lehetőségével számol. Az első világháborúban az egyes államok lehetőségeiket messze meghaladó mértékben költekeztek, még Nagy-Britannia és Franciaország is eladósodott, a hadszíntereken található nemzeti vagyon nagy része pedig megsemmisült. A békekötés után sajátos adósságcsapda alakult ki, hiszen a nyugat-európai hatalmaknak törleszteniök kellett az USA bankárainak, amit a német jóvátételből befolyó összegekből fizettek. A weimari köztársaság a jóvátételt ugyancsak nem saját forrásokból, hanem – főleg szintén Amerikából érkező – hitelekből finanszírozta. Ez az ördögi kör pénzügyi értelemben valóban Amerika kiszolgáltatottjává tette a kontinenst, a globális gazdasági erőviszonyok módosulása egyértelmű volt, ami megalapozhatta a gazdasági expanziótól való európai félelmet.
A jövendő Európa határainak kijelölésekor Kalergi nem számol az angol birodalommal, amely ekkor még vitathatatlanul világhatalom és a versailles-i békével még növelte is ázsiai területeit, ám valójában hatalmi helyzete nem volt annyira kedvező, mint ahogyan azt a nyilatkozat értékelte. A birodalom egybentartása hosszú távon már nem volt lehetséges, a domíniumok, amelyeknek az anyaországhoz való ragaszkodását a nyilatkozat az angol páneurópai tagság legnagyobb akadályának tekintette, ekkor már egyre inkább önállósultak, saját jogukon vettek részt a nemzetközi politikában. Kanada és a többi volt gyarmat immár csak kulturális és érzelmi értelemben, nem pedig politikailag kötődött Angliához. Noha London továbbra is főleg globális érdekeire koncentrált, Európában pedig megpróbálta folytatni az egyensúlypolitika módszerét, a ’30-as évek történései megmutatták, hogy a szigetország sorsa az addigiaknál szorosabban kapcsolódik a kontinenséhez.
Kalergi óvatos formában bírálta a béke biztosítására hivatott Népszövetséget. A Páneurópai nyilatkozat azonban néhány tekintetben olyan feladatokkal ruházta fel Páneurópát – mint pl. a döntőbírósági egyeztetés vagy a határgaranciák biztosítása – amelyek a Népszövetség hatáskörébe is tartoztak, vagyis valószínűleg nem bízott abban, hogy a világszövetség képes megfelelően eljárni az adott ügyekben. A genfi ügyvitelben már egy nemzetek feletti hivatalnoki kar működött, az egyes országok kérdéseivel akár más kontinensről származók is foglalkozhattak, ami növelte annak a veszélyét, hogy a helyi viszonyokat nem ismerő bürokraták tévesen döntenek. 1925-ben Kalergi a Népszövetség megújításáról szóló memorandumot készített, amelyben kontinentális szekciók létrehozását javasolta a földrészek politikai egységét feltételező elv alapján. Noha a Népszövetség a nyilatkozatok szintjén támogatta a páneurópai mozgalmat, a genfi hivatalnokok valójában nem kívánt konkurenciaként kezelték a szervezetet, amely a kontinentális érdekek hangsúlyozásával keresztezte a globális törekvéseket.
Páneurópa további fontos akadályának tekinti a határkiigazítási mozgalmakat, amelyek az etnikai határok kialakítására, a nemzeti önrendelkezési elv érvényesítésére törekednek. Felismeri, hogy a közép-európai vegyes lakosságú területek miatt az igazságos rendezés lehetetlen, ezért a legjobb megoldásnak a határok megszüntetését tartja.
Kalergi arra törekedett, hogy írásaiban az értelmiségieket megszólító történeti érvelést az átlagember számára is érthető formával párosítsa, és az egyszerű választópolgárok megnyerésével tudjon hatást gyakorolni a nagypolitikára. A Páneurópai nyilatkozat ennek megfelelően lelkesítő és cselekvésre ösztönző, igyekszik minden társadalmi réteget megszólítani, sőt néhány didaktikus eszközt is alkalmaz, hiszen a fő mondanivalót a jobb rögzülés miatt többször megismétli. A munkásság megnyerése érdekében említi meg a szociális kérdéseket, a jövő miatt aggódó középosztályt az orosz veszély elhárításának lehetőségével kecsegteti, az értelmiségiek megnyeréséhez pedig az európai kulturális örökség megvédésének szükségességét emeli ki.
A húszas évek kezdeti lendülete azonban hamar megtört. A nagy gazdasági világválság kitörése és a nyomában tartó szélsőjobboldali tendenciák erősödése nem kedvezett Kalergi racionális érvelésének. A beszűkülő életkörülmények miatt az emberek fokozatosan kiábrándultak az átfogó rendezés elveiből, a gondok megoldását egyre inkább ismét a szűk nemzeti keretek között látták megvalósíthatónak. A korábban lelkesedéssel fogadott páneurópai eszmére egyre inkább – főleg a keletebbi régiókban – gyanakvással tekintettek, attól tartva, hogy a francia-német ipari tőke a szépen hangzó gondolat mögé bújva, a vámuniót felhasználva akar betörni piacaikra, hogy felvásárolja a frissen kiépült nemzeti ipart, és azt felszámolva újabb felvevőpiacot teremtsen magának. „Páneurópájuk egyszerűen el akarja tüntetni az iparilag gyenge és számban kicsiny nemzeteket.” Az irracionális félelmek elburjánzása és a nemzeti érdekek mindenek fölé helyezése hosszú időre tárgytalanná tették az Európa-terveket.
A Kalergi által meghirdetett európai föderalista gondolat számos gazdasági és politikai szakemberre ösztönzőleg hatott. Az európai egységtervek közül a két világháború között, az államok közti legmagasabb szinten és a legszélesebb nyilvánosság előtt tárgyalt elképzelés a Briand Memorandum volt.
A Memorandum 1929-ben a korszakhoz képest merész ötletet vetett fel: Európa föderális egyesítését javasolta. A terv meghirdetése nem volt előzmények nélküli, hiszen Briand már 1929 júniusától puhatolózó megbeszéléseket folytatott e tárgyban a fontosabb államok képviselőivel. Elképzeléseit vázolta a német külügyminiszter, Gustav Stresemann előtt is. A bizalmasan kezelt kérdést azonban a sajtó már július 11-én kiszivárogtatta, és így a nemzetközi közvélemény felfokozott érdeklődéssel várta a Népszövetség őszi közgyűlését.
Hivatalos formában a nemzetközi politika akkori legmagasabb szintű fórumán, a Népszövetség X. Közgyűlésén 1929. szeptember 5-én vetette föl az európai államok közötti szorosabb kötelék megteremtésének szükségességét. Ekkor mondott beszédében meghívta 27 európai népszövetségi tagország képviselőit egy közös európai megbeszélésre szeptember 8-ára Genfbe, hogy körvonalazzák egy jövendő együttműködés kereteit.
Ekkor bízták meg a résztvevő államok azzal, hogy készítsen el egy olyan memorandumot, amelyben felvázolja a legfontosabb kérdéseket és kidolgozza az Európai Unió tervét. Ez a memorandum munkaokmányként szolgálhatna a további tárgyalásokhoz. A memorandum 1930. május 1-ére készült el és ekkor kapták meg az érintett államok véleményezésre. A válaszokat július 15-ig kellett elkészíteniük. 1930. szeptember 11-én a XI. Népszövetségi Ülésszakon tudósította a képviselőket Briand a kérdés állásáról, és megpróbálkozott egy „Európai Tanács” létrehozásával, amit a jövendő európai föderáció kiindulópontjának szánt. A brit ellenállás miatt végül csak egy „Tanulmányozó Szervezet az Európai Unióért” nevű szervet sikerült létrehoznia a Népszövetség keretében Sir Eric Drummond vezetésével. A bizottság néhány ülés után megszűnt.
Az Európa-eszme meghirdetésének időpontja már nem kedvezett a terv megvalósulásának. Az addig jobbára csak magánkezdeményezésekben felbukkanó Európa-gondolat most először a politika szintjére emelkedett, de az egyes országok mint a helyzetüket nem döntően meghatározó kérdésként vitatkoztak róla és senki sem támogatta olyan formában, ahogy Briand szerette volna. Anglia, Olaszország és Németország is különböző kifogásokat emeltek a terv egyes részei ellen, így a megvalósítást megvétózták.
A memorandum egy olyan általános szerződést javasolt, amely megerősítené Európa morális egységét, az európai államok közötti szolidaritást, politikai, gazdasági és szociális téren való együttműködést. A tervezet Oroszország kivételével egész Európát (Közép-Európát) kívánta összefogni. Briand a szövetség alapelveként hangsúlyozta, hogy annyira liberális legyen, amennyire csak lehet. Az általános szerződésre kívánta építeni a tagállamok közötti rendszeres tanácskozást azon kérdések vizsgálatára, amelyek elsősorban az európai népek közösségét érintik. Szükségesnek tartotta, hogy az államok szövetségének az alapelveit rögzítsék. A terv négy fő témakört emelt ki: 1. Az „Európai Unió” intézményei - 2. Az Európai Föderáció alapelvei - 3. A gazdasági együttműködés - 4. A gyakorlati megvalósítás. Fontos gondolata, hogy bármilyen európai egység megteremtése csak gazdasági alapokról indulhat el, hiszen Európa gazdasági kiegyenlítése további fejlődés egyetlen lehetséges alapja.
A tervezet szükségesnek tartotta egy állandó, három lépcsőből álló szervezet létrehozását is. A felelős szervezet, az „Európai Unió” legfelsőbb szintű testülete az európai kormányok képviselőiből álló Európai Konferencia lenne. Ezen keresztül lenne biztosítva a Népszövetséggel való kapcsolat fenntartása is. A konferencia a kormányok egyetértésével, a parlamentek ratifikációjával hozhatna döntéseket. Az elnöki tisztet az európai kormányok vezetői évente váltakozva töltenék be. Végrehajtó és döntés-előkészítő szervként állandó politikai bizottság létrehozását javasolta a terv. Egy ügyvezető titkárság létrehozását is fontosnak tartotta a tagállamok közötti kapcsolatok biztosítására a konferenciák közötti időszakokban, valamint a konferencia és a bizottság döntéseinek technikai előkészítésére, támogatására.
A terv a szervezet székhelyéül Genfet javasolt. Erőteljesen hangoztatta a szuverenitás elvét, valamint azt, hogy a Népszövetséggel egybefüggő szervezetet akar felállítani és nem tőle különálló intézményt. Ugyanakkor ki kell hangsúlyozni, hogy bár föderális unióról (szupranac. Bizottság) van szó, éppen „a feltétlen szuverenitás és a teljes politikai függetlenség talaján” határozott konföderatív (államközi) elemek is jelen vannak. Ez adja a terv belső ellentmondását és magvalósíthatatlanságát.
Coudenhove-Kalergi Páneurópával kapcsolatos nézetei, amelyeket az 1924-ben megjelent Páneurópai nyilatkozaton kívül a Páneurópa című újságjában is rendszeresen kifejtett, rövid idő alatt Kelet-Közép-Európában is nagy népszerűségre tettek szert. A témával foglalkozó műveit német, angol, görög, japán, cseh, francia, magyar nyelven is megjelentették, az osztrák és német sajtó rendszeresen foglalkozott az üggyel.
Kalergi 1926. október 3-6. között rendezte meg Bécsben az első Páneurópai Kongresszust, amelyen 24 országból 2000 küldött vett részt, majd még ezen évben megalakították mintegy ezer taggal a Páneurópai Uniót, melyhez tekintélyes osztrák, német és francia politikusok is csatlakoztak. Kalergit számos vezető politikus fogadta egész Európában, Briand francia külügyminiszter egyenesen a németekkel való együttműködés egyik lehetséges fórumát látta a szervezetben. A magyarországi szervezet megalakulását Rainprecht Antal képviselő 1926. júniusában jelentette be a Parlamentben.
A Páneurópai Unió magyar részlegének vezetője Auer Pál volt, aki Paul de Auer néven publikálta Párizsban cikkeit. Többek között a „Duna-menti problémák” című dolgozatában azt fejtegeti, hogy a konföderáció gondolata a Kelet-Közép-Európai térségben sem volt idegen, de ezt a túlsúlyos Habsburg Birodalom megakadályozta. Kiemelt hangsúlyt fektet arra, hogy a Duna-menti régió egy gazdasági egységet alkot, aminek a kibontakozását eddig blokkolták az ellenségeskedések. A Monarchia szétesésével pedig e téren is új távlatok nyíltak meg…
A két világháború között azonban veszedelmes – az európai egységgondolatot eltorzító – társadalmi mozgalmak is megjelentek, amik aztán a diktatúrák megalapozóivá váltak. Ortega y Gasset hispán gondolkodó A tömegek lázadása című művében írja le először több éves tapasztalatai alapján a XX. század elején megjelenő oly jellemző társadalmi jelenséget, melyet eltömegesedésnek nevez, megteremtve ezzel a tömegember fogalmát.
A tömegember nem más, mint a városi ember, akinek saját individuma lassan feloldódik a közösségében, ezáltal gondolkodásmódját egyre inkább a közvélemény határozza meg. Elveszti egyúttal a gondolkodás szabadságát is, így könnyen a diktatúrák eszközeivé válik. A zsarnoki rendszerek ellen tehát csak úgy lehet felvenni a harcot, ha közös erővel felnyitják ezen elvakult emberek szemét, s visszaadják nekik a gondolkozás szabadságát, s akkor majd az emberek maguk üldözik el a diktátoraikat.(A valóság Ortegát igazolta, elég csak Olaszországra és Mussolinire gondolni…)
Ortega szerint a másik fő probléma a nacionalizmus, amely a ’20-30-as évekre anakronisztikussá vált, s aminek át kéne adnia a helyét az egységes Európa új eszméjének, amely az evolúcionalista folyamat következő lépcsőfoka lenne. Ezzel párhuzamosan megoldódna Nyugat-Európa problémája is, a céltalanság. A nagy nemzetállamok megalakulása után ugyanis nem volt újabb cél, mely a polgárokat fellelkesítette volna, így politikai közönybe süllyedtek. Itt az idő és a lehetőség, hogy Európa magára találjon és egy közös eszméért, a közös létért szálljon síkra Kelet és Nyugat, ill. Észak és Dél, s beköszöntsön Európa új aranykora.
A korszak végére Európa nagy részén már diktatúrák vették át a hatalmat, egyes országokban pedig féldiktatórikus rendszerek alakultak ki, mint például Dolfuss Ausztriájában. Ezen rendszerek fegyverkezni kezdtek, s a demokratikus országok ellen készülődtek, azzal a céllal, hogy területeket szerezzenek, hatalmukat kiterjesszék, ami csak a demokratikus rend megdöntésével sikerülhet. Ellenük készül tehát Kalergi Totális állam, totális ember című munkája, hogy felhívja a demokratikus Európa figyelmét a veszélyre.
Ez a politikai és filozófiai elemzés összefoglalja a kontinensen akkor uralkodó három zsarnoki rendszer jellegzetességeit, bemutatja az utat, ami a kialakulásukhoz vezetett és feltárja az okokat. Megismerteti az abszolút államot Spárta, és a teljesen szabad emberek államát Athén ókori példáján keresztül. Bemutatja a szerző azt is, hogy a két véglet között milyen fokozatok vannak. Megtudható a műből azt is, hogy az emberiség egyik legfőbb értékét, a szabadság, s vele együtt a demokrácia hogyan vesztette el a jelentőségét a XX. században.
Ezt a könyvet tartják Coudenhove-Kalergi főművének, mivel nagyon átgondolt, logikusan felépített, objektív műről van szó, mely abszolút közérthetően mutatja be a két világháború közti zsarnoki rendszert.
IX. Német, olasz, francia és angol tervek a II. világháború alatti ellenállási mozgalomban
A fasiszta rendszerek hatalomra jutása és a második világháború kirobbanása arra késztette az európai értelmiséget, hogy szembenézzen az előző évtizedek elhibázott politikájának a következményeivel, újragondolja a válság kiváltóokait, és megkeresse azokat a társadalmi és jogi konstrukciókat, amelyek segítségével lehetővé válik a hibák kijavítása. A szöveggyűjtemény válogatásában több, eltérő szellemiségű szerző gondolatmenete olvasható.
Altiero Spinelli és társai kommunistaként indultak a húszas években, majd fokozatosan kiábrándultak a mozgalomból, mert felismerték, hogy az osztályharc ideológiája kirekesztő volta miatt nem alkalmas a szélsőjobb veszély semlegesítésére. A vichy rendszer foglya, Leon Blum szocialistaként vezette a francia népfont kormányát 1936-37-ben, Thomas Mann pedig a német nagypolgárság humanista politikai hagyományait képviselte. Eltérő indíttatásuk ellenére az európai helyzet megítélésében azonos álláspontot foglaltak el, a válság elkerülésének legjobb módját – még ha a különféle részletkérdések megítélésében máshová helyezték is a súlypontokat – az európai föderáció megvalósításában látták.
A Ventotenei nyilatkozat megfogalmazása több baloldali értelmiségi közös szellemi erőfeszítésének az eredménye, de a legfontosabb szerepet Altiero Spinelli játszotta közöttük. Spinellit 1939 nyarán a ventotenei börtönszigetre deportálták, ahol megismerkedett és barátságba került néhány más baloldali gondolkodóval, későbbi társszerzőivel.
A megszövegezés munkáját Spinelli nagyrészt egyedül végezte el, csupán a harmadik fejezet első része származik Ernesto Rossi kezétől. A nyilatkozat megfogalmazása során sokban támaszkodtak Luigi Einaudinak a Corriera della Sera című lapban 1919-ben megjelent cikksorozatára, amely bírálta a Népszövetség alapelveit, és megfogalmazta, hogy az amerikai modell nem érvényesíthető Európában, hiszen itt különféle, a szerves történelmi fejlődés során kialakult, önálló identitással rendelkező nemzetek élnek együtt. Az Egyesült Államokban lehetőség volt a teljes egység megteremtésére, a bevándorlók által létrehozott kultúra egységes egészet alkot, azonban ez Európában, ahol erős a patriotizmus és a nemzeti öntudat, a jövő útja a föderáció megteremtése lehet, amely mérsékelheti a feszültségeket, ugyanakkor egyszersmind garantálja a lehetőséget a nemzeti önazonosság tudatának megőrzésére.
Ezek a dokumentumok a viszonylagos politikai szabadságot élvező Einaudi közbenjárására kerülhettek el a börtönszigetre. Az 1941-ben megszövegezett nyilatkozatot Spinelli kisebb írásaival együtt sikerült kicsempészni a szigetről, és az illegális másolatokat egész Olaszországban terjesztették, az abban megfogalmazott tételek komoly befolyással voltak az ellenállók és az antifasiszta értelmiségiek gondolkodására.
A Ventotenei nyilatkozat első fejezete megkíséreli felfedni a fasizmus kialakulásának okait és az általa véghezvitt változtatások hatásait, ezért tételesen felsorolja, hogy a XIX. századi civilizáció alapelvei milyen átalakuláson estek keresztül. Hangsúlyozza, hogy az gazdasági önellátásra és az erőtartalékok összpontosítására való törekvés az anarchikus nemzetközi környezetben lépéselőnyt biztosított az azt alkalmazó országoknak, ezért a fasiszta modell gyorsan elterjedt Közép-Európában, hiszen a totalitarizmus a túlélés biztosítékának tűnt.
Spinelli érvrendszere szerint az európai kultúra válságának másik nagy kiváltója a demokrácia intézményeibe vetett bizalom megszűnése, amely a vezető társadalmi csoportokban korábban sem volt erős. A rendszer a kispolgárok ellenszenvét a korrupciós ügyek elburjánzásával, az átláthatatlansággal és a pártok belterjességével vívta ki. A parlamentarizmust ért kritikák többnyire jogosak voltak, ennek ellenére a szervezet a liberalizmus eszméin alapuló korban még képes volt ellátni feladatait. Az első világháború után azonban megszaporodtak azok a kérdések, amelyek eldöntéséhez a közigazgatási rutin nem volt elegendő, és parlamenti döntésre lett volna szükség. A társadalmi konfliktusok nyíltan kerültek át a politika szintjére, amely viszont nem volt képes kezelni azokat. A régi alapelv, amely szerint a közjó a különféle érdekek ütköztetéséből és a kompromisszumok kereséséből jön létre, az új viszonyok között nem érvényesült. A társadalmi viszályok annyira elmérgesedtek, hogy a kölcsönösen kedvező megoldásokban többé már senki nem hitt, az egyes rétegek arra törekedtek, hogy saját érdekeiket az egész nemzet kizárólagos érdekeinek tüntessék fel, és azokat megpróbálják a többi alternatíva rovására megvalósítani.
Thomas Mannt a hitleri Németország 1936-ban megfosztotta állampolgárságától, ám ő a kontinens nagyvárosaiban – így Budapesten is – tartott nagy hatású előadásaiban kiállt a hagyományos európai humanista értékek védelmében, elítélte a „szabadság gyilkosait”, és szorgalmazta, hogy a demokrácia eszméit vallók fogjanak össze, közös fellépésükkel akadályozzák meg a totalitárius diktatúrák győzelmét. „A hozzám hasonló németek egészen mást akarnak: azt szeretnénk, ha Németország európai lenne. Hitler azt akarja, hogy Európa –és nem csak Európa – német legyen …” – írta. 1937-ben Mass und Wert címmel rövid életű folyóiratot alapított, amelynek az európai értelmiség összefogása lett volna a feladata.
1940. októberétől a háború végéig a BBC havonta közvetítette rövid terjedelmű rádióbeszédeit, amelyeknek nyomtatott változatát röplapokként is igyekeztek terjeszteni a Harmadik Birodalomban. A politika események valós indokait feltáró, tömör és szenvedélyes írások jelentős hatással voltak az elnyomott németek gondolkodására.
Mann 1940-es írásában két lehetséges utat vázol fel az európai fejlődés mintájaként. Egyik az európai népek nemzetközössége, a másik az uralom és a szolgaság állama. A demokratikus út azonban a szabadság és egyenlőség, valamint az állami szuverenitás fogalmának átértékeléséhez kell hogy vezessen.
A New York-i rádióban, 1943. január 29-én elhangzott beszédében Hitler fasiszta birodalomépítő tevékenységében a monarchikus, egy uralkodó alatt egyesülő Európa képét látja feltámadni. És valóban a fasizmus gépezete sajátos tervvel rendelkezett Európa egységének létrehozását illetően, melynek pilléreit a faji elv és a Lebensraum (élettér) adta az úgymond legmagasabb kultúrájú német nép uralma alatt. Ez Mann szavai szerint „az európai gondolat perverziója.”
A háború után a szociális kérdés rendezését a különféle szerzők egyaránt fontosnak tartották, mert ettől a társadalmi ellentétek eldurvulásának megakadályozását várták, a demokratikus közjogi rendszer megújítását, a liberális szabadságjogok garantálását, végül pedig a nemzetközi rendszer reformját, amely a Népszövetség megerősítését és a német kérdés rendezését foglalta magában. A nemzeti elv sovinizmussá, fasizmussá való torzulását pedig az európai integráció megteremtésével, a határok ellégiesítésével kívánták megakadályozni.
Jövőképük központi eleme a demokrácia megszilárdítása a közép-európai közegben, ahol az nem rendelkezett erős gyökerekkel. Az emberek nem érezték magukat szuverén döntéshozónak, nem alakult ki az állampolgári szerepfelfogás, mivel az itteni monarchikus, majd autoriter kormányzás alatt a nép szerepe legfeljebb a döntések formális legitimálására terjedt ki, a politika a többség szemében gyanús „úri huncutság” maradt.
Spinelli hangsúlyozza, hogy ilyen körülmények között nem hozhat eredményt a klasszikus demokratikus eljárás, amely az alkotmányozó gyűlések összehívásával teremt legitim alapszabályokat a politikai rendszer számára, hiszen felmerülhet annak veszélye, hogy a választásokon olyanok kaphatnának alkotmányozói megbízást, akik nem a közérdek képviseletére, hanem saját helyzetük javítására törekednek. Mint írja, „Ha a nép éretlen, akkor rossz alkotmányt ad magának”. Ezért elsősorban az emberek tudatállapotának megváltoztatására kell törekedni.
Léon Blum a francia viszonyokból indult ki, ahol a demokrácia komoly hagyományokkal rendelkezett, ám a két világháború közti időszak válsága őt is a reformok szükségességéről győzte meg. A kontinentális típusú kormányzati formákban, amely a Harmadik Köztársaságot is jellemezte, a parlament túl nagy befolyással rendelkezett a kormány fölött, ami sűrű kormányváltásokhoz és a választások gyakori kiírásához vezetett. A mandátumokon sok kisebb párt osztozott, ami instabilizálta a rendszert, megnehezítette a koalíciókötést. Ezért Blum a közjogi rendszer amerikai vagy svájci minta szerinti átalakítását látja célravezetőnek, hiszen itt a végrehajtó hatalom sokkal kevésbé függ az őt ellenőrző törvényhozástól, ami megkönnyíti a kormányzati munkát, ugyanakkor a fékek és ellensúlyok alkotmányos rendszere garantálja, hogy egyik kormányzati tényező sem juthat kivételes hatalomhoz, nem törhet egyeduralomra.
A másik fontos felismerés szerint a demokrácia válságának oka az volt, hogy a korábbi századokban kialakult politikai struktúra képtelen volt megfelelni a kor kihívásainak, a központi szervek túlterheltségük és lassú eljárásaik miatt nem tudták az összes lényeges ügyet kézben tartani. Ezért merül fel az állam decentralizálásának igénye, hiszen a regionális szinten megjelenő problémákat a legjobban helyi szinten lehet megoldani, ahol a szükséges helyismeret és információ rendelkezésre áll.
Az európai stabilitás következő fontos alapfeltétele a szociális kérdés rendezése. A nagy válság egyik oka a társadalmon belüli vagyoni különbségek növekedése, a közép- és munkásosztály alsó részeinek leszakadása és az ebből fakadó radikalizálódás volt. Ebből adódik annak a felismerése, hogy a társadalmi stabilitás megteremtése elsődleges nemzeti érdek, mert ezáltal megelőzhetőek a forrongások és a politikai szélsőségek előretörése. Ezért a közösségnek anyagi áldozatok és az állam újraelosztó szerepének növelése árán is vállalnia kell a szociális gondviselés kiterjesztését, az egészségügy, a társadalombiztosítás, a nyugellátás és az oktatás általánossá és mindenki számára egyenlő színvonalúvá tételét. Az egyéni boldogulás elsőbbségét szorgalmazó liberális eszme helyett a szolidaritás és a közös felelősség elve került előtérbe, ahogyan Thomas Mann hangsúlyozza, a francia forradalom alapelveinek kapcsolatában „a súlypont az egyenlőség és a gazdasági igazságosság irányába (…) mozdult el”. A szociális demokrácia, vagyis a jóléti állam megteremtésének igénye különösen nagy hangsúllyal jelenik meg Blumnél, érvelésében a politikai szükségszerűség mellett az igazságosság elve is megjelenik, hiszen méltányos lenne, ha a munkavállalók az általuk előállított javak hasznából az addigiaknál nagyobb mértékben részesülhetnének.
Az olasz, francia, holland és belga alapokon nyugvó föderalisták Európai Egyesült Államokat, európai alkotmányt, szupranacionális intézményeket szorgalmazó elképzelése a háború végéhez közeledve egyre inkább összeütközött a két világháború közt megszülető, angol és skandináv gondolkodók által megalapozott funkcionalizmussal, ami a gyakorlati együttműködésen túl a közös jogrendszer létrehozására helyezte a hangsúlyt.
David Mitrany a funkcionalizmus legfontosabb képviselője a funkcionalizmus elvét különböző esszékben fejette ki, melyek együttesen az 1975-ben a „The Functional Theory of Politics” (A funkcionalista politikai teória) című kötetben jelentek meg. Mitranynak a nemzetközi viszonyokra vonatkozó funkcionalista rendezőelve – saját bevallása szerint – egy gondolkodási, tanulási folyamat végeredménye. A gondolat nem mint egy megvilágosodás ’jutott eszébe’, sokkal inkább a diákjai érdeklődésből illetve megfigyeléseiből nőtte ki magát.
A funkcionalista elmélet fő célja egy működő békerendszer létrehozása. Ezt Mitrany a nemzetállamok lebontásával, és egy szoros nemzetközi együttműködésben látta megvalósíthatónak. Az elv alapvető feltételezése, hogy az egyén képes megszabadulni a nemzetállamhoz való kötődésétől, ha egyszer megtapasztalja a nemzetközi együttműködés sikereit, és, hogy az így létrehozott együttműködés az egyén jólétét olyan szintre tudja emelni amelyet az egyes állam keretein belül lehetetlen lenne elérni. E két feltételezés a kor szelleméből ered, mely szerint az egyén jóléte nagy részben az államtól függ, valamint hogy a gazdasági fejlődés a második világháború után az addiginál szorosabban kapcsol össze különböző csoportokat és egyéneket. Ez esetben pedig miért ne lehetne a határokat túllépően konstruktív együttműködésben a nemzetközi szinten munkálkodnunk? Miután pedig megtapasztaltuk ennek gyümölcseit, könnyű lesz túllépnünk a régi korlátolt és verseny alapú renden.
A határokon túllépő együttműködés feladat szerinti funkciók alapján kell, hogy megvalósuljon Mitrany gondolatmenetében. A határok átlépésével olyan együttműködést kell megvalósítaniuk az országoknak, amelyben bizonyos feladatkörök ellátását szorosan össze lehet hangolni. A feladatok szerinti együttműködés azért előnyös igazán, mert az országok maguk határozzák meg, mely feladatkörben és milyen mértékben vesznek részt. Az együttműködés tehát az egész világra kiterjedhetne, ám a feladatkörök természetétől függően különböző országok, kontinensek vennének részt az együttműködésben
Bár Mitrany funkcionalista gondolatait az egész nemzetközi életre vonatkozó rendezőelvnek képzelte, mégis fontos szerepet játszott egy európai egységgondolat kialakulásában, hiszen az 51-es Montánunió is a feladatok, funkciók összehangolásával kezdődött.
X. A föderalista újrakezdés és a funkcionalista Európa kezdetei
Churchill a második világháború után Nagy-Britannia új geopolitikai helyzetével és a „kontinentális egyensúly” kudarcba fulladását túlélő Európa politikai újraszervezésével foglalkozott. Ezeknek szemléltetésére dolgozta ki az ún. „három kör” elméletet:
„A szabad nemzetek és demokráciák között három nagy kör létezését érzem. Az első kör számunkra természetesen a Brit Nemzetközösség és a birodalom, mindazzal, ami a fogalomhoz tartozik. Aztán itt van az angolul beszélő világ, amelyben mi, Kanada és a többi brit domínium és az Egyesült Államok olyan fontos szerepet játszik. És végül itt van az Egyesült Európa. Ez a három kör létezik, s ha összekapcsolódnak, akkor nincs erő és szövetség, amely megdönthetné vagy kihívhatná őket. Ha most a három összekapcsolódott körre tekintünk, láthatjuk, hogy mi vagyunk az egyetlen ország, amelynek mindegyik körben nagy a szerepe. Valójában mi állunk működésük középpontjában, megvan a lehetőségünk, hogy összekapcsoljuk őket.”
Első jelentős kísérlete a fent említett három kör összekapcsolására az ún. „vasfüggöny-beszéd volt” (Iron Curtain Speech), amely leglényegesebb mondata: „A Balti-tenger melletti Stettintől az Adriai-tenger mentén fekvő Triesztig egy vasfüggöny ereszkedik le a kontinensre.” Ezt a beszédet 1946. március 5-én, a Westminster College-ban, Fultonban mondta el díszdoktorrá avatása alkalmából.
Churchill fultoni beszédének történelmi jelentőségét több tény is bizonyítja:
- A történészek nagy része innentől számítja a hidegháború kezdetét;
- Truman amerikai elnök előtte Washingtonban fogadta, és elkísérte őt Fultonba, ahol személyesen mutatta be a hallgatóságnak;
- Az angol parlamentben képviselők egy csoportja követelte, hogy a kormány határolja el magát a fultoni beszédtől. Bevin miniszterelnök viszont úgy vélte, hogy Churchill „csupán” magánvéleményének adott hangot. Az amerikai külügyminiszter viszont a kormány nevében elzárkózott Churchill felvetéseitől;
- Sztálin a Právda egyik tudósítójának tett nyilatkozatában azonnal élesen bírálta a beszédet:
„A dolgok lényegét tekintve Churchill úr jelenleg a háborús gyújtogatók álláspontján áll. És Churchill úr ebben nincs egyedül, barátai vannak nemcsak Angliában, hanem az Egyesült Államokban is. (…) Nem lehet kétségbe vonni, hogy Churchill úr beállítottsága háborús beállítottság, felhívás a háborúra a Szovjetunió ellen. Az is világos, hogy Churchill úrnak ez a beállítottsága nem egyeztethető össze az Anglia és a Szovjetunió között fennálló szövetségi szerződéssel.”
Hazatérve az Egyesült Államokból, rövid angliai tartózkodás után Churchill Európába indult, hogy a „harmadik kört”, azaz Anglia és Nyugat-Európa viszonyát is tisztázza. Míg tengeren túli beszédeinek a Szovjetunió térnyerésének bírálata; az Amerikai Egyesült Államok mindenfajta elzárkózási törekvésének megakadályozása; és Nagy-Britanniának az Amerikai Egyesült Államokkal való „speciális kapcsolatainak” létrehozása volt az elsődleges célja, addig 1946. szeptember 19-én elmondott zürichi beszédében elsősorban „az öreg kontinens” válságos helyzetére szeretett volna gyógyírt találni egy regionális szövetség, az Európai Egyesült Államok formájában.
Churchill 1947-ben hozzálátott, hogy nemcsak beszédeivel, hanem a gyakorlatban is segítse az „Európai Család” újjáteremtését. Elsősorban a politikai integrációban gondolkodott. Május 14-én, Londonban megtartották az Egyesült Európai Mozgalom (United European Movement) első nagygyűlését. Elnöke Churchill, főtitkára pedig veje, Duncan Sandys lett. Célja elsősorban az európai kormányok közötti együttműködés volt, a mozgalom nem volt híve a szupranacionalizmusnak. Churchill itt fejtette ki a világháború utáni világ általa elképzelt új geopolitikai rendjét, miszerint a „világbéke temploma” négy pilléren nyugszik: az Amerikai Egyesült Államokén, a Szovjetunióén, Európáén, és Nagy-Britanniáén. Igaz ugyan, hogy „Nagy-Britannia mélyen összeolvadt Európával”, de ez nagyhatalmi helyzetén szerinte mit sem változtat.
1947. december 13-14-én megalakult az Európai Egységmozgalmakat Koordináló Nemzetközi Bizottság. Az alakuló ülésen az Európai Parlamentáris Unió kivételével minden nagyobb, az európai integrációt szorgalmazó szervezet képviseltette magát. Az összefogás meghozta gyümölcsét: 1948. május 7-10-ig Hágában megtarthatták az első Európa-kongresszust, amelyet már a fent említett Európai Egységmozgalmakat Koordináló Nemzetközi Bizottság szervezett. Megjelent tizenkilenc ország körülbelül nyolcszáz résztvevője, köztük spanyol és kelet-európai emigránsok, művészek. A munka három színtéren folyt: egy politikai, egy kulturális és egy gazdasági bizottságban. A tiszteletbeli elnök természetesen Winston Churchill lett, aki azonnal leszögezte: „Nem elégedhetünk meg kevesebbel, mint a teljes Európa egyesítésével.”
A legfőbb politikai kérdés az állami szuverenitáshoz való viszony volt: A – többségben lévő – föderalisták a tagállamoktól elvárták a nemzeti szuverenitás részleges átadását, illetve egyesítését. Az Európai Unió Föderalistáinak 1947-es Montreux-i konferenciája azt állította, hogy már nem létezik olyan nemzeti kormány, amely képes lenne biztosítani népe szabadságát, fejlődését és békéjét. A nemzetek egymásrautaltsága többé nem teszi lehetővé a politikai, gazdasági és szociális téren való bezárkózást, a nemzetek és államok határain belül. Az úgynevezett szuverén államok gyengék ahhoz, hogy megoldják problémáikat, ha csupán nemzeti megoldásokat keresnek, csak annyit érnek el, hogy népeik kétségbeesnek, mivel elveszítik személyes szabadságukat, és így olyan veszélyes helyzetet teremtenek, hogy az bármikor súlyos katasztrófához vezethet. Csak egy megoldás van, a népek egyesülése egy föderációban.
Az európai egység más támogatói csoportja, akik „Unionistáknak” vagy funkcionalistáknak nevezték magukat, viszont azt a célt tűzték ki, hogy az államok olyan társulását hozzák létre, amely nem korlátozza a nemzeti szuverén függetlenséget ilyen erőteljes módon. Nem értettek egyet azzal, hogy az államok átadják nemzeti önrendelkezésük jogát a gazdaságpolitika, a fegyverzet előállítás és a haderő terén. Szembehelyezkedtek minden olyan javaslattal, amely támogatta volna egy központosított nemzetközi hatóság létrehozását, amelyet a föderalisták is szerettek volna, és amely kizárólagos ellenőrzési jogot kapott volna a külpolitika és a közvetlen adóztatás területén. Azzal a javaslattal sem értettek egyet, hogy a központi népképviseleti gyűlés tagjait a kormányok válasszák, ne pedig az általános szavazójog alapján.
L. S. Amery úr, a Brit Domíniumokért felelős államtitkár az unionisták elképzeléseit az alábbiakban foglalta össze: „Ezek a föderális uniók csak hasonló eredetű, politikai szemléletű és földrajzilag összefüggő államok között jönnek létre. Egyrészről a széles nemzeti egység aktív öntudatosságán alapszanak, amelyet a fennálló alkotmányos helyzet nem segít elő. Másrészt, olyan időben jöttek létre, amikor sokkal egyszerűbb volt a szuverenitás külső kapcsolatait megkülönböztetni, mint a külpolitikát, a védelmi politikát és a külkereskedelmet a belső ügyektől.
Ma a nemzeti élet, szociális és védelmi okok miatt, sokkal összetettebbé és integráltabbá vált. Nincs is olyan ipari ágazat, amely ne lenne összefüggésbe a biztonság problematikájával. A német óraipart, például, a német kormány szándékosan átlagon felüli elvárásokkal építette ki, mert ez az iparág jelentős a háborús precíziós műszerek előállításában is. A katonai sorozást többé nem lehet különválasztani a háború ideje alatti munkairányítástól. A nehézségek valós megoldása, úgy tűnik, hogy nem is a föderalizmus irányításának megoldásán múlik, hanem, hogy a kormányok képesek e biztosítani az egymás közötti együttműködést.”
A Hágai Kongresszust megnyitó beszédében Churchill ezt a két, azaz a föderalista és a funkcionalista álláspontot igyekezett összeegyeztetni. Bizonyítandó állítása igazát, miszerint a szorosabb politikai egység, áldozatot követel vagy a nemzeti szuverenitás egyesítését, egy bővebb előadásában ezt mondta: „De az is lehetséges és elfogadható, hogy (az uniót) egy szélesebb szuverenitás fokozatos felvállalásának tekintsük, amely talán egyedül képes arra, hogy megvédje a különböző és megkülönböztető nemzeti tradíciókat, és amelyeket még az olyan totalitariánus rendszerek, mint a náci, a fasiszta vagy a kommunista rendszer sem tud soha elfeledtetni.”
Eltérő állásponton voltak a különböző politikai pártok is Európa szocialista, szociáldemokrata, liberális, vagy keresztény-konzervatív újjáépítését illetően, ezért a pártok vezetői nagy hangsúlyt fektettek az együttműködés kialakításának jelentőségére. A hágai kongresszust megnyitó beszédében Churchill kijelentette: „Ez nem pártok vagy emberek mozgalma. Nincs helye féltékenységnek. Ha pedig mégis rivalizálás lenne a pártok között, az csak abban jelenjen meg, hogy melyikük tesz a legtöbbet a közös ügyért. Senki sem feltételezheti, hogy Európát bármely párt vagy részleges bázis egyesíteni tudja illetve, hogy bármelyik nemzet elbizakodott túlsúlyra tegyen szert. Mindenki mindenkiért, ez legyen a jelszó. Európát csak úgy lehet egyesíteni, hogy ha a szabadságszerető országok különböző pártállású népei szívből jövően és vehemensen ezt akarják, tekintet nélkül arra, hogy hol élnek vagy hogyan szavaznak.”
A hágai kongresszus tehát elsősorban a politikai integrációban gondolkozott: célul tűzte ki a második világháború után megalakult európai egységmozgalmaknak egyetlen szervezetbe való tömörítését, valamint egy „európai rendi gyűlés” összehívását. A záróülésen végül „közös üzenetet intéztek az európaiakhoz”
A tárgyalások folytatódtak. 1949. május 5-én, Londonban Nagy-Britannia, Franciaország, Belgium, Hollandia, Luxemburg, Dánia, Görögország, az Ír Köztársaság, Izland, Norvégia, Olaszország, Svédország és Törökország aláírták az Európa Tanács (ET, Council of Europe) alapító okmányát. Megalakulásával évszázados eszmék első lépését sikerült elérni, egy egységesebb Európa felé: „Ez az első lépés, de az első lépés a legfontosabb.” – mondta Churchill, aki ekkor a brit delegációt vezette.
Az Európa Tanács keretén belül, 1950-ben, Rómában elfogadott Emberi Jogok Európai Egyezménye három nagy fejezetre osztlik, ehhez később folyamatosan kiegészítő jegyzőkönyveket csatoltak, összesen tizenegyet. Igaz, hogy egyes jegyzőkönyvekbe szorultak bizonyos alapvető jogok, de így biztosítják azok folyamatos fejlődését, továbbá nagy jelentősége még a dokumentumnak, hogy létrehoz egy ellenőrzési mechanizmust.
Maga az Egyezmény az első generációs jogokat fekteti le, a második generációs jogokkal a jegyzőkönyvek foglalkoznak. Alapelvei a diszkrimináció tilalma, és a mások jogainak biztosítása. Különbséget tesz abszolút jogok, korlátozható jogok, és a jogoktól való eltérés lehetősége között.
Az Egyezmény összesen 59 cikkből áll. A fejezetek előtt, külön kiemelve áll az első cikk, melyben az emberi jogok tiszteletben tartásának kötelezettségéről szólnak.
Az első fejezetben a jogok és szabadságjogok kapnak helyet, így az élethez való jog, a kínzás tilalma, a rabszolgaság és kényszermunka tilalma, a szabadsághoz, és biztonsághoz, a tisztességes tárgyaláshoz való jog, a büntetés kiszabásának szabályaira vonatkozó jog. Megjelenik továbbá a magán-, és családi élet tiszteletben tartása, a gondolat-, lelkiismeret-, vallásszabadság, és a véleménynyilvánítás joga, a gyülekezés, és egyesülés szabadsága, a házasságkötéshez való jog, a hatékony jogorvoslathoz való jog, a megkülönböztetés tilalma.
Jellemző az Egyezmény egyes cikkeinek felépítésére, hogy először maga a jog kerül megfogalmazásra, majd a kivételes esetek felsorolása következik, hogy mikor nem kell betartani magát a fent említett jogot.
Az első fejezet végén található az Egyezménynek szükségállapot alatt történő felfüggesztésének jogát, a külföldiek politikai tevékenységének korlátozását, mely az eddigi Nyilatkozatokban nem szerepelt, a joggal való visszaélés tilalmát, és a jogkorlátozás alkalmazásának megszorításat, mely szintén a dokumentum saját védelmét biztosítja.
A második fejezet az Emberi Jogok Európai Bírósága címet viseli. Itt a Bíróság felállításáról, a bírák számáról, hivatalviselésük feltételeiről, és idejéről, megválasztásukról, elmozdításukról szóló jogokat fektetik le, valamint a Bíróság működésére és hatáskörére vonatkozó jogszabályokat. A Bíróság az eléje terjesztett ügyekben háromféleképp dönthet; háromtagú bírói Tanácsban, hét bíróból álló Kamarában, vagy tizenhét bíróból álló Nagykamarában.
A harmadik fejezet vegyes rendelkezésekről szól, mint például a főtitkári tudakozódás, a már elismert jogok védelme, a Miniszteri Bizottság hatásköre, majd következik a jogok területi hatályának meghatározása, és a fenntartásokra, a felmondásra, és az aláírásra és megerősítésre vonatkozó cikk, melyek a jegyzőkönyvek végén is szerepelnek.
XI. Az európai egységgondolat a megvalósulás útján – A gazdasági unió kezdete
Az Európai Közösség minden év május 9-én ünnepli „születésnapját”, az úgynevezett "Schuman Napot." Robert Schuman ugyanis 1950-ben ezen a napon hirdette ki a mai Európai Unió előfutárának tekinthető Európai Szén- és Acélközösség megalakításának, és a német-francia együttműködés megkezdésének tervét, amelyet előzőleg 1950. április végén Jean Monnet dolgozott ki legközelebbi munkatársaival.
Schuman felismerte, hogy az európai kontinens tartós békéje csak Németország és Franciaország összefogásával jöhet létre. Mivel ez a politika színterén a két ország több évszázados történelmi szembenállása miatt nehezen valósítható meg mindössze öt évvel a második világháború lezárása után, ezért – Churchillel ellentétben - az integrációt először gazdasági szempontok felől közelítette meg.: Franciaország szempontjából az integráció és egy szupranacionális szervezet létrehozása egyben a német ipar ellenőrzését is jelentené, az NSZK szempontjából pedig az Európai Szén- és Acélközösség megvalósulása esetén megszűnne a Nemzetközi Ruhr-hatóság, és ez egy újabb lépcső lenne a nyugat-európai rendbe való teljes betagozódásba.
Nem véletlenül „választotta” a szén-és acélipart, hiszen ez az iparág a fegyvergyártás számára is kulcsfontosságú. Azáltal, hogy a termelést egy szupranacionális szervezet, a közös Főhatóság alá rendelték, Franciaország és Németország – elsősorban a Ruhr-vidék miatt -, valamint a többi csatlakozni kívánó állam számára is irreálissá vált egy egymás elleni háború kirobbantása. Csak ezután következhetett a teljes gazdasági, majd politikai integráció.
Az ESZAK megalakulását rögzítő szerződést végül 1951. április 18-án Párizsban írta alá az NSZK, Franciaország, Olaszország, Belgium, Hollandia és Luxemburg. 1952. július 25-én lépett életbe 50 évre. Teljes kiépítését a tagok két ötéves átmeneti szakaszban képzelték el: Az elsőben a résztvevő államok vállalták, hogy eltörlik az egymás közötti forgalomban a szénre, kokszra, vasra és az ócskavasra vonatkozó vámokat és egyéb kereskedelmi korlátozásokat, a diszkriminatív intézkedéseket, a szubvenciókat, segélyeket és különleges terheket. A második periódusban pedig megkezdődhetett a közös piac kiépítése. Az intézményrendszer fenntartására az acél és a szén árának 0,9%-át szánták.
Anglia csak megfigyelőként vett részt az előzetes tárgyalásokon. Hivatalos indoklása szerint „Angliának nincsenek szén és acélproblémái”. Anthony Eden brit külügyminiszter később a valós okot is elárulta: „Nem akartuk alávetni magunkat olyan szuverén európai hatalmi szervezetnek, amelynek a Brit Nemzetközösségben fennálló kötelezettségeink miatt úgysem lehettünk volna tagjai”. Richard Coudenhowe-Kalergi erre a következőket válaszolta: „Anglia valószínűleg jóakaratú áldását foga adni az európai integrációhoz, de csak bizonyos események kényszeríthetik ki a hozzá való csatlakozását.”
Összefoglalás
Az európai egységgondolat kezdetei a középkori keresztes hadjáratokig nyúlnak vissza, és kezdetben magasabb szinten – mint az egész keresztény világ egysége – jelent meg. A 14. században az „ökumenikus Európa” legfőbb képviselői a Szentföld visszafoglalását szorgalmazó Dubois (1306) és a Respublica Christiana gondolatkört lépviselő Dante (1312). A cseh király, Podjebrád György univerzális béketervezete (1462) révén a kelet-közép európai térségben is megjelent az intézményesített együttműködésre való igény.
Az európai egységgondolat a XVII-XVIII. században, az „államok Európájának korában” kezdett egyre egzaktabb formát ölteni. IV. Henrik francia király államminisztere, Sully, egy európai konföderáció kiépítését szorgalmazta, lehetőleg francia dominancia mellett. (1610?) A kor másik francia gondolkodója, Crucé „Az új kíneász” c. művében (1623) az európai együttműködésbe elsőként vonta volna be a Török Birodalmat. Az újkor második „univerzális” kongresszusán, 1713-ban Utrechtben került sor a pacifista Saint-Pierre béketervének bemutatására.
Az európai gondolkodók egységtervei azonban az Amerikai Egyesült Államok megszületésénél találtak először visszhangra, Hamilton, Madison (stb.) államjogi kérdésekben folytatott vitáiban (A Föderalista, Az antiföderalista).
A XVIII-XIX. század fordulója a „kozmopolita Európa” korszaka. A kor meghatározó művei Jeremy Bentham és Kant béketervezetei (1786/89 ill. 1795) továbbá Fichte nemzet-interpretációja (1804/05). A „nemzetek Európája” Saint Simonnal vette kezdetét, aki az 1814/15-ös bécsi kongresszusra készítette el „Az európai társadalom újjászervezéséről…” című művét. Victor Hugo 1849-ben, a III. Nemzetközi Békekonferencián Párizsban először használja az „Európai Egyesült Államok” kifejezést. A XIX. század derekára a nacionalizmus veszélyes kihívássá vált a föderális alapú európai egységre. Mazzini és Lord Acton nézeteiben a két világkép ellentétei jól nyomonkövethetőek.
A kontinens belsejében időközben egyre intenzívebbé vált a közép-európai együttműködés szorgalmazása. Friedrich List nyomán haladva Naumann a térség gazdasági egységére hívta fel a figyelmet (1915), Eötvös és Jászi új alapokra helyezték a térségben a nemzet, állam, föderáció gondolatkörét. (1902/03 ill. 1912)
A világháborúk az egységtervek nyilvánvaló kudarcát jelentették. Európa újjárendezését amerikai ihletésű elvek alapján (Wilson - nemzeti önrendelkezési jog) próbálták megoldani. Keynes „A békeszerződés gazdasági következményei” című munkájában éles kritikával illette az új rend buktatóit. Az I. világháború után az európai föderalizmus gondolata új erőre kapott, ezt szorgalmazza Ortega y Gasset (1929) és R. N. Coudenhove-Kalergi is „Páneurópa Manifesztum”-ában (1924) és ennek hatásaként jött létre a Briand-terv (1930). A II. világháború alatti antifasiszta ellenállási mozgalom legfőbb gondolkodói közül Altiero Spinellit, Thomas Mann, Léon Blum-öt kell kiemelni. A funkcionalizmus alapelveit is ekkor fektetik le (David Mitrany, 1941). A háború után ennek hatására jön létre – többek között Churchill szorgalmazására – az Európa Tanács, 1949-ben. Végül az integráció a Schuman-tervvel (1950) a megvalósulás útjára lépett…
Válogatott bibliográfia:
Antonio Bonfini, A magyar történelem tizedei, ford. Kulcsár Péter Bp.,1995.
Bán Imre, Dante élete és műveinek időrendje. in: MTA, Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei, 1982.
Cs. Papp József, Dante politikai rendszere. Kolozsvár, 1897.
Csicsáky Imre, Dante politikája. Bp., 1888.
Domanovszki Endre, Dante, mint politikai író. Bp., 1988.
Grzegorz Leopold Seidler, Politikai gondolkodás az ókorban és a középkorban. Bp., 1967.
Katona Ágnes, A béke hirdetője Erasmus in: Élet és Tudomány 1986. 51.
Corvin Mátyás és Podjebrad György in: Macek Josef, Hunyadi Mátyás, Bp., 1990.
Pál József, Vázlat a filozófusok államáról. Tiszatáj 1999. 2.
R. Várkonyi Ágnes, Erasmus és tanítványai Közép – Európában in: Műhely 1993/2.
R.N. Coudenhove-Kalergi, Europa erwacht! Zürich-Wien-Leipzig, Paneuropa Verlag, 1934.
Reiner János (szerk.), Dante-emlékkönyv. Bp., 1924.
SH-atlasz – Világtörténelem, Bp., Springer Verlag, 1992.
A. Lagarde – L. Michard, XVIIIe siècle – Les grands auteurs francais du programme IV., Paris-Bruxelles-Montréal, Bordas, 1970.
Bernard Barbiche, Ségolène de Dainville-Barbiche, Sully. L'Homme et ses fidèles. Fayard, 1997.
Bóka Éva, Az európai egységgondolat fejlődéstörténete. Bp. Napvilág, 2001.
Bóka Éva: Deux célèbres projets français pour organiser une communauté européenne /Kézirat/
Jean Pierre Faye, L’Europe une. Collection Arcades, Édition Gallimard, 1992.
http://maximillien.freeservers.com/d1.htm http://www.amitel.fr/vdepaul/sully.html
http://perso.wanadoo.fr/wronecki/mariehelene/economie.htm
http://www.historia.presse.fr/data/mag/652/65202801.html
Sully, Nouvelles Collection des Mémoires pour servir la France II. /Oeconomies royale ou Mémoires de Sully 1607/, Paris, 1837
Alexander Hamilton, James Madison, John Jay, A Föderalista, (Ford.: Balabán Péter) Bp., Európa, 1998.
Felkai Gábor, Fichte. Bp., Kossuth,. 1988
http://www.nobel-paix.ch/paix_p1/eu-europ.htm
Immanuel Kant, Az örök béke. Fordította: Babits Mihály, Bp., Európa, 1985.
Ludassy Mária: Az angol morálfilozófia 100 éve. In: Brit moralisták a XVIII. században. Bp., Gondolat, 1977.
Nóvé Béla: Temze-parti jegyzetek. In: Népszabadság. 2001. 10. 20.
Polányi Károly, A nagy átalakulás. Bp., 1997.
Will Durant, A gondolat hősei. Fordította: Benedek Marcell, Bp., Göncöl, 1992.
Pierre Mussot, Saint-Simon et le Saint-simonisme. Paris, PUF, 1999.
Madarász Imre, Mazzini az apostol, Bp., Tankönyvkiadó V., 1993
Bayer József, A politikai gondolkodás története, Bp., Osiris, 2001
Jászay Magda, Mazzini, Bp., Gondolat 1977
Bretter Zoltán, Deák Ágnes (szerk.) Eszmék a politikában: A nacionalizmus. Pécs, Tanulmány Kiadó, 1995.
Ludassy Mária (szerk.), Az angolszász liberalizmus klasszikusai I., Bp., Atlantisz, 1991.
Ács Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon. Kossuth, 1996.
Csepeli György: Nemzet által homályosan. Budapest, Századvég, 1992.
Diószegi István: A Ferenc József-i kor. Magyarország története 1849-1918. Bp., Vince Kiadó, 1999.
Duna-völgyi barátságok és viták. Jászi Oszkár közép-európai dossziéja. A kötetet összeállította, a bevezetőt írta és a jegyzeteket készítette: Litván György és Szarka László. Gondolat, Budapest, 1991.
Galántai József: Liberális államépítés és „nemzetiség” a XIX. században. In: Seifert Tibor (szerk.): A történelem és a jog határán. Tanulmányok Kállay István születésének 70. évfordulójára. Budapest, ELTE BTK, 2001.
Glatz Ferenc (szerk.), A magyarok krónikája, Magyar Könyvklub Kiadó, Officina Nova, Budapest, 20003.
Irinyi Károly, Mitteleuropa-tervek és az osztrák-magyar politikai közgondolkodás. Budapest, Akadémiai, 1973.
Jászi Oszkár publicisztikája. Válogatás. Válogatta, szerkesztette és a jegyzeteket készítette: Litván György, Varga F. János. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1982.
Jászi Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés. Válogatás. Bevezette, válogatta és jegyzetekkel ellátta: Litván György. Gondolat, Budapest, 1986.
Jászi Oszkár: A Habsburg-Monarchia felbomlása. (Ford.: Zinner Judit. Az előszót írta: Hanák Péter) Gondolat, Budapest, 1982.
Jászi Oszkár, A Monarchia jövoje. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok. ÁKV-MAECENAS Reprint-sorozat, Budapest, 1988. Az utószót írta: Galántai József
Nemes Dénes, A kisebbségi lét történelmi és társadalmi gyökerei Magyarországon 1993. Acta Humana. Emberi Jogi Közlemények. 1993/ 12-13. sz.
Niederhauser Emil, Kelet-Európa története. Budapest, História-MTA Történettudományi Intézete, 2001.
Romsics Ignác, Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép- és Délkelet-Európábana 19. és 20. században. Budapest, Napvilág, 1998.
Szerb Antal, Magyar irodalomtörténet. Magvető könyvkiadó, Budapest, 1958.
Tilkovszky Loránt: Nemzetiségi politika Magyarországon a 20. században. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998.
Veliky János, Eötvös József. Új mandátum kiadó, Budapest, 1998.
John Maynard Keynes, A békeszerződés gazdasági következményei. Bp., Európa Kiadó, 1991.
W. Wilson elnök 14 pontja In: Benkes M., Barsányi Gy. , Kende J. (szerk.) Történelem IV. 1914-1990. Budapest. Cégér kiadó, 1993.
A Nemzetek Szövetségének Egyezségokmánya In: Kis Aladár (szerk.) Legújabbkori Egyetemes Szöveggyűjtemény 2/1. Kötet 1918-1939, Bp., Tankönyvkiadó, 1976.
Galántai József, Az első világháború. Bp., Gondolat, 1980.
W. Wilson, International Ideals. New York and London, Harper & Bruthers Publishers, é.n.
Kövics Emma, Az európai egység kérdése és Németország (1919-1933) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992.
Németh István–Kocsis András: Fejezetek az Európa-gondolat történetéből. In: Társadalmi Szemle. 1997/10.
Fehér István, Páneurópai veszedelem. Riadó írás. Bp., 1930
J. Ortega y Gasset: Prologo para alemanes. In: Obras Completas VIII. Madrid 1970.
Pintácsi Katalin, A szabad és egységes Európáért. Szeged, Gradus ad Parnassum, 1999.
Der Föderalist. 1957. 31. Heft.
Hilscher, Eberhard, Thomas Mann élete és műve. Bp., Kossuth, 1966.
Pók Lajos, Thomas Mann világa. Bp., Európa, 1975.3,
Blum, Leon, Emlékek az „Ügy”-ről. Bp., 1985., Európa.
Hahner Péter, A népfront kormánya. In: Rubicon. 2000/1-2. sz.
Gazdag Ferenc, Az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikája. Osiris Kiadó, Budapest, 2000.
Keith Robbins. Churchill. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997.
Stanislav Budín. Churchill élete.
Kovács István-Szabó István Az emberi jogok dokumentumokban, Bp., 1976.
Az emberi jogok nemzetközi törvénye, kiad.: Magyar ENSZ Társaság, Bp., 1988.
Az Európa Tanács emberi jogi dokumentumai, szerk.: Mavi Viktor, Bp., 1996.
Bokorné Szegő Hanna: Az államok és az emberi jogok, In: Az államok nemzetközi közösségének változása és a nemzetközi jog, szerk.: Rácz L., Akadémiai Kiadó, Bp., 1993.
Kardos Gábor, Emberi jogok egy új körszak határán. Bp., 1995.
Kovács Péter, Nemzetközi jog és kisebbségvédelem, Osiris Kiadó, Bp., 1996.
Bokorné Szegő Hanna, Nemzetközi jog, Aula Kiadó, Bp., 1998.
Izeldien Khalil Akasha: Az emberi jogok értelmezése az iszlámban és a nemzetközi jog, Állam- és Jogtudomány 1994/1-2.
Weller Mónika, Az alapjogok védelmének kialakulása és fejlődése az Európai Közösségekben, Állam- és Jogtudomány 1994.
[1] R.N. Coudenhove-Kalergi, Europa erwacht! Zürich-Wien-Leipzig, Pane-uropa Verlag, 1934. pp. 62-84., Fordította: Záhonyi Krisztina
© ETTDK 2002, © ELTE-ETTDK 2004