You are here

Franciaország régi-új Afrika-politikája (2007–2010)

2011.05.02.

A Sarkozy-korszak eddigi legfontosabb törekvései
Írta: Türke András István Ph.D

Az afrikai kontinens viszonyainak ismerete Sarkozy francia elnök egyik leggyengébb oldala. Az elnök kiváló szakértőkre támaszkodhatna – az Elysée Afrika-sejtjének irányítását Michel de Bonnecorse utódjaként az elefántcsontparti konfliktus rendezésében kitűnt, sokáig a DGSE stratégiájáért felelős Bruno Joubert vette át, és Sarkozy baráti köréhez tartozik a főként Chirac és de Villepin alatt egyik legfontosabb, a foccart-i eszmék örököseként számon tartott Robert Bourgi. De véleményünk szerint ezen szakértők véleménye – Afrika vonatkozásában is – az elnöki politika alakításában kevésbé esik latba, mint a főként média-kommunikációs szakemberekből álló közvetlen tanácsadói köre.

Sarkozy 2007-es kampányában hazája Afrika-politikájának követendő példájaként Elefántcsontpartot említette – mely arról volt ismert, hogy államadóssága az évi GDP kb. 200%-át tette ki – és Gabont, számos francia cég nehezen ellenőrizhető „leányvállalatainak” bázisát. 2008. március 15-én francia nyomásra gyakorlatilag fél éves csúszással sikerült elindítani a lényegében Idriss Déby csádi államfő túlélését biztosító EUFOR Csád/KAK-missziót. 2008. október végén Marokkóban Sarkozy tízpontos megállapodás-csomagot írt alá: többek között TGV-hálózat és nukleáris erőművek létesítéséről az országban. Bernard Kouchner külügyminiszter 2008. január végi látogatása Ruandában a 2006 novemberében megszakadt diplomáciai kapcsolatok felvételét szolgálta (Türke, 2008).

Ami a francia Afrika-politika „hálózati elemeit” illeti, lényegében a francia RECAMP-program évek óta pénzügyi nehézségekkel küzd, egyre több partner bevonására kényszerül. A program az angol és amerikai hasonló programokkal egyetemben látszólag azt a célt tűzte ki, hogy az afrikaiak végre saját maguk oldják meg kontinensük (biztonsági) problémait. Magas rangú francia katonai személyek véleménye szerint azonban csak a (francia) befolyás költséghatékonyabb átszervezéséről van szó, a szálakat továbbra is a franciák próbálják meg mozgatni, miközben egyre több teret vesztenek.

Árulkodó az is, hogy az anyagi hátteret is a programokat szervező országok (jelen esetben Franciaország) állják, szinte 100%-ban. Cserébe a folyósított összegekből szinte kizárólag francia hadiipari termékek szerezhetőek be, mely támogatási összegek így lényegében visszafolynak a francia gazdaságba, illetve folyamatos kontrollt és hosszabb távú függést (muníció- és alkatrészellátás) biztosítanak az eladott berendezések miatt. A katonai oldal úgy látja, hogy a francia egységek sokkal jobban rá vannak utalva az adott térség lakóira, mivel nem érkeznek olyan profi, mindenre kiterjedő berendezésekkel és ellátmánnyal, mint az amerikaiak: kapcsolatot kell teremteni a helyiekkel, kölcsön kell kérni tőlük eszközöket, kikérni véleményüket, tapasztalataikat. Mindehhez meg kell nyerni a szimpátiájukat, ezért a franciák jóval elfogadottabbak a nemzetközi missziók területén, mint a távolságtartó amerikaiak. A német vezetésű missziókkal pedig az a franciák főbb problémája – mint erre az afrikai ESDP-műveletek is rávilágítottak, hogy francia kollégáikkal szemben egy német területi parancsnokság lényegében nem intézkedhet önállóan a kisebb jelentőségű ügyekben sem, folyamatosan az anyaországból kell mindenhez felhatalmazást kérni, ami hosszú időt vesz igénybe, és válsághelyzetben rendkívül kockázatos.

(...)

A teljes cikk az Afrika Tanulmányok 2011/1-es számában olvasható.

Undefined