Feed aggregator

James Alridge: A diplomata c. könyvét a radaros könyv előtt olvastam el. Azt is ingyen vettem le az egyik kórházban, de lövésem sem volt mi lesz benne. A Moly.hu-ról idemásolom a lényeget: Iránban, ​1945-46 táján játszódik James Aldridge regénye….Az olajkoncesszió körüli bonyodalmaktól a siita egyház vagy a Tudeh-párt szerepéig, Reza sah uralmának kezdetétől az akkori kurd felkelésig minden mai tényező feltűnik a történet hátterében. A regény hatását mindezen túl az is fokozza, hogy a benne foglalt ismeretanyag dokumentum értékű; az író ugyanis a londoni Times, majd a New York Times tudósítójaként szemtanúja volt mindannak, amiről könyvében szó esik.

A lényeg kimaradt! Onnan indulunk, hogy a britek és a szovjetek a II. vh alatt megszállják Iránt az utánpótlás vonalak biztosítása érdekében (a sah náci szimpatizáns vagy inkább brit ellenes és az „ellenségem ellensége”), de a háború végén nem akarnak hazamenni Azerbajdzsán tartományból, és ott mindenféle nép demokratikus kezdeményezések indulnak. Persze a szovjetek nem tudnak semmiről, mossák kezeiket. A sztori onnan indul, hogy a London képviselője Moszkvába érkezik, hogy diplomácia tárgyalásokkal rávegye Moszkvát a távozásra.

A valódi történelemben tényleg távoztak az oroszok, és már én sem emlékeztem, hogy pont itt mivel sikerül meggyőzni a briteknek Sztálint a távozásról. Izgalmas.

Ahogy elkezdtem olvasni, máris a II. vh utáni Moszkvában találtam magam, ahol a főszereplő Molotovval és Sztálinnal tárgyal, az ENSZ létrehozásának körülményei taglalja kollégáival, a győztes hatalmak külügyminisztereinek moszkvai konferenciáját emlegeti. Ez a legtöbb embernek csak mellékszál, de az egyetemen ezek tanulandó dolgok nemzetközi kapcsolaton.

Az orosz vezetésről, annak titkos, néha paranoid viselkedéséről, Gulágról teljesen objektíven ír (igazából említi, mert nem ez a téma), de így is meg kellett nézzem, hogy adták ezt a magyar olvasó kezébe. 1952-ben, a Rákosi korszak közepén. A magyar könyvkiadás egyik újabb rejtélye. Hogyan ment át ez a cenzorok kezén? Vagy lehet, hogy még húzva is van belőle?

Ezen tanakodtam a könyv végéig, amikor a történet vége úgy kerekedik, hogy a két főszereplő morális alapon szembekerül egymással. Egyik oldalon a birodalom érdekeit képviselő Lord Essex, a másik oldalon beosztott diplomatája I McGregor, aki egész életét Iránban töltötte, és csak azt szeretné, hogy az irániaknak ne kelljen a korrupt, kegyetlen vezetőiktől szenvedni, akik a britek érdekeit szolgálják. Lord Essex a ENSZ előtt kívánja prezentálni bizonyítékait, McGregor meg a Times olvasói mellékletében közöl pár gondolatot, hogy ami a brit kormány állít, az nem is úgy van.

A botrány óriási, és az következik ami a későbbi hollywoodi filmekben, McGregort fenyegeti a saját kormánya minden irányból, parlamenti vita van, sajtóhadjárat, árulás, kiközösítés stb. de ő hosszú vívódás és némi szerelem mellett végül az erkölcsi iránytűjéhez ragaszkodik, és minden fenyegetés ellenére csökönyösen ragaszkodik az iráni nép igazához a brit birodalom érdekivel szemben. Na szerintem Boldizsár Iván ezzel győzhette meg az állami kiadóvállalatot, hogy a könyvet érdemes lefordítani a dolgozó nép számára, mert egyben leleplezi az imperialista burzsoá diplomáciai működését.

 Az egyszerűség kedvéért idemásolom a hivatalos anyagot, amit küldtek hozzá, itt pedig a Magyar Nemzet helyszíni riportja. Ami tény, hogy ennyi helikoptert nem nagyon lehetett i dáig együtt látni repülni itthon, és ilyen közelről. A spottereket előző napokban  még légifotozni is elvitték, erre a magyar heliopteresek önállóan is képesek kellenének, hogy legyenek. Sajét képek

A gyakorlat rövid ismertetése (hivatalos kommüniké):

A Magyar Honvédség helikopter személyzeteinek harcászati felkészítése, gyakoroltatása elsősorban az Európai Védelmi Ügynökség (European Defence Agency, a továbbiakban: EDA) helikopter programjaira épül és támaszkodik. Hazánk 2012-ben csatlakozott a Helikopter Gyakorlatok Programhoz. Ezzel egyidőben Magyarország vállalta a „BLADE” gyakorlatok befogadását. Az első Fire Blade gyakorlatra 2017-ben került sor, a mostani gyakorlat a második alkalom.

A Fire Blade 2022 gyakorlat az MH Pápa Bázisrepülőtéren zajlik 2022. június 07-24. között. A résztvevő nemzetek: Magyarország, Ausztria, Belgium, Szlovákia és Szlovénia, valamint több európai ország is delegál megfigyelőket. A gyakorlaton 25 repülőeszköz vesz részt, forgószárnyasok és merevszárnyasok egyaránt.

A gyakorlat tervezési fázisa során az Európai Védelmi Ügynökség kiképzői (chief instructor) professzionális tudásukkal támogatják a vendéglátó nemzetet a komplex légiműveletek valósághű megtervezésében. A gyakorlat alatt szintén az EDA által kijelölt mentorok kísérik figyelemmel és segítik a személyzetek munkáját, valamint a harceljárások betartását.

A gyakorlat célja lehetőséget teremteni az európai helikopter személyzetek számára, hogy közös műveleteket hajtsanak végre, fókuszálva az összetettlégiműveletekre (COMAO), így erősítve az együttműködést a helikopter személyzetek és más légi és szárazföldi egységek között bonyolult, összetett, valósághű és kihívást teremtő környezetben.

A gyakorlat során a helikopter személyzetek többnemzeti kötelékben gyakorolnak és tovább fejlesztik tervezői és repülési képességüket, valamint erősítik az együttműködést egy dinamikus forgatókönyv és gyors döntéshozást megkövetelő szituációk keretében nappal és éjszaka.

A gyakorlat lehetőséget ad éleslövészetre és légi roham kiképzésre, hogy erősítsék a helikopter személyzetek képességeit tűzerő, mozgékonyság, védelem és a helikopterek együttműködése terén, illetve, hogy gyakoroltassák az eszközök légi és szárazföldi harcászati szerepét és a harctéri manővereket.

A gyakorlat fontos célja megteremteni egy különleges műveleti kiképzés lehetőségét, hogy erősödjenek a helikopter személyzetek képességei különleges műveleti és hagyományos szárazföldi erők támogatása esetén a katonai műveletek széles skáláján. A helikopterek támogatják a szárazföldi csapatokat és a Terrorelhárítási Központ állományát élőerő és felszerelés harctérre szállításával, a fedélzetről való kijuttatással és tűztámogatással. A helikopterek közreműködnek továbbá a sebesültek kimentésében és elszállításában.

Fontos kiképzési cél, hogy a helikopter személyzetek legyenek képesek többnemzeti kötelékben támogatni a szárazföldi csapatok harcát hagyományos és városi környezetben is, valamint nappal és éjszaka egyaránt.

 A helyi Szabó Ervin könyvtárban találtam egy ingyen könyvet: George Miller: A nagy lokátorháború, Kossuth, 1983, Népszerű történelem sorozat. Eredetiben 1974-ben adták ki. Fantasztikus könyv, nem csak a tartalma miatt, hanem azért is, mert úgy van megírva, ahogy k-europai hadtörtén szinte soha sem volt. A szerző, amellett hogy elmondja a sztorit, egy csomó résztvevőt idéz (hivatkozások nincsenek benne mondjuk, szerintem spórolásból lehagyták a fordításkor), és egy rajtaütés történetébe ágyazva meséli el, a német és a angol radarfejlesztések történetét. Mellékszereplőként megjelenik a Battle of Britain, francia ellenállás, SIGINT, brit tudományos hírszerzés meg persze rengeted radar hullám adó-vevő, sugárnyaláb.

A kerettörténet mai fogalmaink egy SF művelet volt, azzal a céllal, hogy a britek megismerjék a német Würzburg radar képességeit. Ejtőernyővel ledobnak egy századnyi (skót) katonát (120 vagy 200 katona, nem világos), éjfélkor Bruneval falu mellet Normandiában, azok egy része lerohanja az ott levő Würzbug rádió állomást, letöri, fűrészeli, molnárkocsikra rakja az értékesnek vélt dolgokat. A század másik része blokkoló erőként az utat biztosítja, ahonnan majd a német erősítés érkezett, egy tovább szakasz szerű erő meg a tengerparton levő német állást semmisíti meg, hogy aztán az egész századot a tenger felől evakuálják.  6 eltűnt, 2 halott, négy sebesült, két német fogoly, és a rádió kulcsberendezéseivel távoznak. A könyv a végén még a német jegyzőkönyveket is idézi a támadásról. Hát igen, így lehet írni könyvet írni, a wikipedia

alapján többen is megírták az emlékirataikat. Ja és a francia ellenállók és a brit fotófelderítők szerepéről se feledkezzek meg, így kerek a rajtaütés sikere.

 Ebbe a rövid sztoriba van beleszőve a brit radarrendszerek fejlesztése és versenyfutása a németekkel, jó sok (technikai) hírszerzési sztorival, megérte elolvasni.

Zahra Billoo attacked US Jews last year at the American Muslims for Palestine Conference, singling out as 'enemies' not only Jewish organizations but also "Zionist Synagogues." CAIR's national office came to her defense. After all, Billoo is the executive director of their San Franciso branch.

Among those Billoo targeted:

We need to pay attention to the Anti-Defamation League. We need to pay attention to the Jewish Federation. We need to pay attention to the Zionist synagogues. We need to pay attention to the Hillel chapters on our campuses, because just because they are your friends today, doesn’t mean that they have your back when it comes to human rights.

And Billoo also pointed out those Jewish groups that she finds 'acceptable':

Know your JVP leadership, your SJP leadership, your IfNotNow leadership, the list goes on. Know who is on your side. Build community with them, because the next thing I’m going to tell you is to know your enemies.

One would imagine that CAIR would agree with Billoo that groups like JVP and IfNotNow are groups that represent the kinds of Jews that are acceptable and can be associated with.

Which is kind of odd.

Because it is not at all clear if CAIR itself, which claims to be "America's largest Muslim civil liberties and advocacy organization," actually represents the US Muslim community it claims to serve.

Irina Tsukerman, a human rights lawyer and national security analyst, writes that CAIR is one of those Muslim organizations that have fabricated their human rights image:

through a combination of generous political donations and influence campaigns, and by outright disinformation, presenting themselves as the mainstream of Muslim American communities and as the authoritative voices on Muslim civil rights issues. In reality, these groups are a fringe minority recycling and cross-pollinating members from charity to charity, who nevertheless go to great lengths to suppress alternative voices. CAIR and others receive the sort of support that nascent community organizations do not; they portray themselves as pan-Islamic organizations ignoring the fact that Muslim American communities are culturally and religious diverse.

They have also gained legitimacy by being the only game in town and forming partnerships with political training groups, intelligence agencies and law enforcement, and soft power institutions.

Going a step further, Abdullah Antepli, Associate Professor of the Practice of Interfaith Relations at Duke University, has stated not only that Muslim organizations like CAIR and ISNA represent only a small fraction of the Muslim community in the US, but that such organizations pose a danger to American Muslims as well:

They don’t represent in any significant portion of the American Muslim community. They represent the organized Muslim community space, which is more or less like 10%. And they are bullying and thought policing that space irresponsibly, reprehensive really with so many consequences to the American Islam and American Muslim community.

Their damage is not limited to 10%. They are further alienating American Muslim communities. They are further marginalizing American Islam. They are damaging the image of Islam as a religion and Muslims as Americans, Muslims as a people. But by all means, they are not representative. [emphasis added]

This description of CAIR as a fringe group claiming a larger role for itself than it actually has, is supported by a Gallup poll published in 2011.

The poll supports CAIR's claim to be the largest organization representing the Muslim community -- if you compare it to how tiny the support is for the other groups. However, the fact that the majority of Muslim men did not think any Muslim organizations represented their interests or, put another way, that 88% of Muslim men did not think CAIR represented them is revealing. And the responses of female Muslims was no better.

But why doesn't CAIR have a large following?

In 2007, The Washington Examiner published information on the number of CAIR's members based on CAIR's tax records. It found that CAIR's membership plummeted from 29,000 in 2000 to less than 1,700 in 2006. Their annual income based on dues fell from $732,765 in 2000 when dues were $25, to $58,750 in 2016 when dues were higher at $35.

The terror attacks in 2001 may account for some of this.

But the article quotes M. Zuhdi Jasser, director of American Islamic Forum for Democracy, who puts the blame on CAIR itself:

• CAIR marginalized itself by exploiting the media attention it garnered in order to promote 'victimization issues' at the expense of representing the priorities of the American Muslims
• CAIR's sympathy for Islamism combined with its apparent inability to condemn Muslim terrorist groups was a turn-off for American Muslims who did not share their ideology.
• Some Muslims did not want to join an organization that may be linked to other groups that finance terrorism

According to The Washington Examiner, as a result of a shrinking membership and decreasing dues --

The organization instead is relying on about two dozen donors a year to contribute the majority of the money for CAIR’s budget, which reached nearly $3 million last year.

It would have been nice to know more about who was making those contributions because it seems likely that CAIR would have been more representative of the desires of those major contributors than to the few members who were paying dues.

Maybe it's time for another look at CAIR's membership and funding?

Another indication of CAIR's desperation is noted in the conclusion to the article, where it notes how CAIR exaggerates its role on behalf of the Muslim community:

CAIR constantly notes in its press releases that it cooperates with federal law-enforcement activities and claims to conduct sensitivity training for Homeland Security officials. A February press release from CAIR’s Chicago office says it met with Homeland Security immigration officials and made an agreement to “conduct sensitivity training to [Immigration and Customs Enforcement] officers and possibly prison personnel.”

When asked, officials from Homeland Security denied CAIR's claims, and a check of a database of government contracts since 2000 indicated that in fact CAIR was never awarded neither a grant nor a government contract.

A Homeland Security official noted:

The department does not have a formalized relationship with that particular organization. We do have formalized relations with other community groups with whom we do contracts for training and consultation on matters that are specific to a given community.

It is not uncommon for that particular organization to issue a press release attempting to overstate their interaction with the department. [emphasis added]

That was then. But what about now? 

It seems that CAIR is still desperate to stay in the spotlight.
How desperate?

The Middle East Forum (MEF) reported last year that CAIR opposed the appointment of a Muslim federal judge:

In a historic June 10 vote, the US Senate confirmed Judge Zahid Quraishi's appointment to the US District Court for New Jersey, making him the first Muslim federal judge in American history. Although the nomination received bipartisan support, an unlikely source sharply criticized Quraishi's appointment: a leading civil rights organization that claims to speak on behalf of Muslim American interests.

..."I would much rather have a white Christian judge with progressive values," said Zahra Billoo, head of CAIR's San Francisco branch, a supposedly non-partisan Islamic civil rights group. "It's not enough that he is Muslim. In fact, it's insulting," she added.

While the reasons given for opposing Quraishi were based on issues relating to his record, many Muslim groups were supportive of the appointment.

MEF suggests that CAIR's motives stem from jealousy -- and an inability to compete with an up-and-coming rival Muslim group:

Despite its former proximity to the White House, CAIR failed to accomplish what a relative newcomer to Muslim political advocacy circles has achieved in the first months of the Biden administration. Founded in 2017, the American Pakistani Public Affairs Committee (APPAC) is loudly claiming credit for Quraishi's nomination, insisting that it played an "instrumental role" in selecting the judge from among "dozens of potential candidates."
...While CAIR's own political action committee raised a paltry $4,250 in federal donations last election cycle, APPAC gave over $1.3 million to the Biden campaign in a single August fundraiser. During this event, Biden was chummy with Ahmed, calling the APPAC chairman a "vouching force" in his community. [emphasis added]

Billoo's latest attack shows that CAIR is not about to change what it sees as a tried and true formula of radicalization and attacks on the Jewish community to maintain its status, at the expense of American Muslims.

When I asked Hussein Aboubakr Mansour, director of EMET’s Program for Emerging Democratic Voices From the Middle East, about how representative CAIR was of the Muslim community, he replied:

I'm sure a majority of American Muslims are not interested nor invested in any kind of activism and just trying to live normally. However I'm sure CAIR supporters numbers went up due to the radicalizing effect on the progressive wave on Muslim youth.

What will it take before CAIR is seen for what it is?

(Originally posted February 1, 2022 on Elder of Ziyon)

Cet après-midi, à la même heure, toutes les tombes des disparus des unités relevant du commandement

Plus d'infos »

Természetesnek tartja szinte mindenki, hogy a magyar társadalmi-gazdasági rendszer gyökeres átalakítása nem köthető konkrét dátumhoz, hanem hosszú távú folyamatban ment végbe. Mégis ki lehet jelölni legalább a kezdetét, az indító impulzusok idejét. Miután az egész „keleti” régiót érintette a változás, így a bennünket érintő időpontot is a globális térben találjuk meg. A hidegháború abbahagyásáról döntő 1989-s szovjet-amerikai csúcstalálkozók sorakoztatták fel a kelet-európai államokat a starthoz, s kitüntetetten a decemberben Máltán történt megegyezés adta a jelet az induláshoz.

A felkészülés jelei azonban már korábban érzékelhetőek voltak nálunk. A „hogyan-továbbiról” kibontakozó viták, az „ellenzéki-megmozdulások” stb., a ’80-s évek közepétől „borzolták” a politikai közéletet. Megszületett a reform-közgazdászok „Fordulat és Reform” c. vitaírata a gazdaságról, és annak kiegészítéseként Bihari Mihály tanulmánya a „Reform és demokrácia”, a politikai rendszer válságáról és a változtatás lehetséges módjairól. Szegeden a pártelit és az értelmiség széles köreinek részvételével elméleti tanácskozáson kísérelték meg egyeztetni az elképzeléseiket a „Szocializmus fejlődésének időszerű kérdéseiről hazánkban”. Sor került a „lakiteleki” és a „monori” ellenzéki találkozókra. Megszerveződött a „Magyar Demokrata Fórum”, ahol a nemzeti ügyek pártolását előtérbe állítók gyülekeztek, és a „Szabad Demokraták Szövetsége”, a liberális nézeteket vallók szervezeteként. Újra alakultak a „történelmi” pártok is. Felerősödtek a tüntetések a romániai magyarok lakta falvak lerombolása ellen; és a Dunán, a szlovákokkal együttes Bős-Nagymarosi Vízlépcső létesítésének megakadályozására. Lezajlott a ’88-s pünkösdi pártértekezlet, amely leváltotta és kicserélte az MSZMP vezetését, elnökévé választotta, de megfosztotta a hatalmától Kádár Jánost. Sor került Nagy Imre újratemetésére, amellyel – miként az emberek között elterjedt – egy korszak szállt a sírba. A temetéshez kapcsolódóan, ’89. június 16-án a Hősök terén tartott 1956-s szimbolikus megemlékezéssel pedig elindult az Orbán Viktor fémjelezte generáció színrelépése az új magyar társadalmi-politikai és főként gazdasági rendszer forgatagában.

A rendszerváltás negyedszázadának eseményeit, folyamatát számos elemzés igyekezett már feldolgozni és kiemelni a meghatározó rendszer-szervező tartalmakat, formai elemeket, mégis a magyar társadalom többsége továbbra is inkább bizonytalan a kialakult rendszer megítélésében. Ezt bizonyítják az ismétlődő gazdasági, pénzügyi válságok, az erősen differenciálódó társadalmi struktúra, a nagyfokú elszegényedés, sőt elnyomorodás, a marginálisan kis létszámú, „kivagyisággal” párosuló oligarchisztikus gazdagok rétege hátterében. A bizonytalanságból kialakult kiábrándultságot erősíti, a lakosság által már „belakottként” legitimált, demokratikus-köztársasági rendszernek az újabb és újabb „igazira váltására” lelkesítő, „fidesz-polgári keresztény-demokraták” kétharmados hatalomra jutása. Hiába lettünk közben a fejlett európai közösség, az Európai Unió tagországa, és részesedünk a felzárkóztatásunkra számunkra megítélt javakból, a „nemzeti összetartozás” lázában égő „permanens-forradalmi” rendszerváltók nem hagyják az „embereket” konszolidálódni, folyton-folyvást szabadság-harcot kell folytatniuk. 

Nehezen követhető ma már, hogy mikor és hol voltunk még a globálisan-integrált világ fő útvonala közelében, s volt e esélyünk ezen az úton járni. Ami azonban az utóbbi négy év változásaiból – az alkotmány helyére került labilis „alaptörvény” szinte személyre szabott politikai érdekérvényesítő – diktátumaiból kirajzolódik, nem erősíti a jövőjéről gondolkodó, a világban eligazodni vágyó, a civilizáció fejlődésével lépést tartani akaró, a szabadságban, egyenlőségben és a szolidaritásban bízó magyar emberek hitét, biztonság érzetét. Kellett nekünk, így kellett nekünk ez a negyedszázad?   

Melléklet: 1991-ben tartott előadásom a rendszerváltásról.

 A piacgazdaságra való áttérés társadalmi-gazdasági-, politikai dilemmái.

 Ma még Magyarországon nincs piacgazdaság, és világosan nem is látszik, hogy milyen lesz itt a gazdaság. Az azonban tény, hogy elkezdődött az átmenet valamibe. Alapvető kérdés, hogy milyen problémákkal jár ez az átmenet, s milyen feltételek kellenek ahhoz, hogy megállapodott gazdasági-, társadalompolitikai helyzetbe kerüljünk.

A változások nehézségeit tapasztalva sokan kérdezik: miért volt szükség változtatásra, miért kellett egy konszolidált gazdaságirányítási, gazdaságszervezési modellből más irányba, a piacgazdaság rendszerének irányába fordulnunk. Egyáltalán szükség volt-e arra, hogy áttérjünk más társadalmi-gazdasági-politikai rendszerre?

A mai magyar közéletben szinte mindenki azt mondja, hogy rendszerváltás ment végbe. Sok tényező bizonyítja ugyanakkor, hogy még nem befejezett folyamatról van szó. Az áttérés állapotában vagyunk, bár vannak már bizonyos markánsan kirajzolódott tendenciák, de végső nyugvópontra sem a gazdasági, sem a társadalmi, sem a politikai folyamatok még nem jutottak. A "végső" alatt természetesen azt értve, hogy már egy kikristályosult, rendszerbe szervezett valamivel állnánk szemben.

A változtatás szükségességének alapvetően két makró összefüggéseket hordozó oka van, természetesen sok mikró- és mezoszintű indok mellett. Az első: a világban végbemenő tudományos-technikai forradalom oly mértékben rendezte át a termelőerőket a legfejlettebb országokban, hogy a kevésbé fejlettekhez képest nagyon rövid idő alatt rendkívüli mértékben „megugrottak”. A kevésbé fejlett országok - közéjük tartozik egész Kelet-Európa, a Szovjetunió is -, nem tudtak lépést tartani ezzel a tempóval. Az eredendő elmaradottságukat is figyelembe véve, jórészt azért nem tudtak lépést tartani, mert a termelési viszonyaik nem idomultak megfelelően a termelőerőkben lezajló dinamikus átalakuláshoz. És éppen azért, mert nem változtak, egyfajta féket képeztek a termelőerők fejlődésének útján.

A tulajdoni-, a politikai-, az elosztási rendszer, ha dinamikusan fejlődött volna, akkor segítették volna a termelőerők fejlődését, de miután konzerválódtak abban a formában, amelyet a politológiai terminológia „parancsuralmi rendszernek” nevez, így nem tették lehetővé, hogy dinamikusabb fejlődés következzék be. Szükség van tehát a parancsuralmi rendszer megszüntetésére, a termelési viszonyoknak az átalakítására, hogy mind a tulajdoni, mind a politikai, mind az elosztási rendszer oly módon alakuljon át, hogy lehetővé tegye, elősegítse a termelőerők dinamikusabb fejlődését.

A második ok jórészt az előbbiből következik, s ez a világban zajló folyamatokhoz való igazodás kényszere. Tudomásul kell venni, hogy a legfejlettebb országok valamikor a 80-as évek elején átlépték azt a küszöböt, amikortól azt lehet mondani, hogy elkezdődött a tudományos-technikai forradalom termelési rendszerbe állítása. Ez az automatizálásnak, a kibernetikának, az informatikának a termelésbe állítását jelenti elsősorban, sok minden mással együtt, de ezeket legfőképp. A lényege pedig az, hogy olyan technika, olyan termelési rendszerek jönnek létre, amelyek folyamatosan kizárják az ember részvételének a lehetőségét a közvetlen termelési folyamatban; amelyek nagyságrendileg többszörösen megemelik a korábbi termelékenységet, és ebből következően átalakítják mind a termelés egészét, mind az ember egész környezetét. A természeti és a társadalmi környezetet is. Ahhoz, hogy lépést tudjon tartani ezekkel a legfejlettebb országokkal, Kelet-Európának integrálódnia kell ebbe a világfolyamatba, miközben az elmúlt évek tapasztalata azt bizonyítja, hogy ez a régió nem integrációképes. Jórészt azért nem, mert lényegét tekintve eltérő volt a gazdaságszervezése: ott piacgazdaság, itt központosított tervlebontásos gazdaságirányítási rendszer. Lényegét tekintve eltérő volt a tulajdoni szerkezet: ott a teljes körű magántulajdonra alapozott társadalmi berendezkedés, itt a nem magántulajdonra, vagy pontosabban fogalmazva ebben a régióban a kizárólagos állami tulajdonra alapozott gazdasági-társadalmi rendszer működött. Mindebből következően nem lehettek meg azok a technikák sem, amelyek lehetővé tették volna a két rendszer összekapcsolódását. Ha nem akar a Kelet-Európai régió reménytelenül lemaradni a fejlődésben, akkor integrációképessé kell magát tenni, át kell alakítani a gazdasági- társadalmi-politikai berendezkedését olyan formában, hogy integrálódni tudjon a fejlett világba.

A változtatás szükségességének két alapvető okát többé-kevésbé mindenki elismeri. A kérdés azonban az, hogy milyen irányban és milyen mértékben történjék a változtatás. Itt már eltérnek a nézetek. Ma Magyarországon azok, akik az u.n. „rendszerváltást” kierőszakolták és a változások menetében uralkodó pozícióban vannak, lényegét tekintve azt vallják, hogy olyan rendszerre van szükség, amelyik egy az egyben megfelel a legfejlettebb tőkés országok rendszerének. Tehát vissza a kapitalizmusba. Vissza a teljes körű magántulajdonba, vagy a dominensen magántulajdonra épített társadalmi-gazdasági berendezkedésbe, és ebből vonnak le a gyakorlat számára számtalan következtetést.

Kérdés azonban, hogy valóban vissza-e? 1989-ben különösen széles körben jelent meg az a jelszó, hogy "vissza Európába". Miért vissza, miért nem előre? Előre Európába! A "vissza" jelszóból következnek az anakronisztikus mai állapotok. Olyan ez a helyzet, mintha valaki beülne egy gépkocsiba és a kormány helyett a visszapillantó tükörrel akarna kormányozni. A "vissza” az azt jelenti, hogy minden szempontból visszafelé megyünk egy korábbi Európába, amelyet Európa ugyanakkor már réges-régen elhagyott. A váltás szükségességének a lényege nem a "visszában" van, - sem a gazdasági, társadalmi, politikai rendszert, sem ezek egyéb részkérdéseit illetően -, hanem az előrében. Változtatni kell, hogy integrációképesek legyünk.

E mögött pedig az a gondolat húzódik meg, hogy nem egy statikusan értelmezett, a fejlett országok mai viszonyait jelentő, hanem egy megváltoztatott világba kell integrálni a megváltoztatott Kelet-Európát, benne a megváltoztatott Magyarországot. Ez az ugrópontja sok mindennek, amely az elkövetkezendő időszakban hazánkra vár. Aki nem érti meg, hogy a világ változik és nem statikusan, egy korábbi kapitalizmus képében jelenik meg előttünk, amihez nekünk idomulni kell, az konzerválni fog, vagy megpróbál konzerválni egy olyan társadalmi, gazdasági berendezkedést, amely nem visz bennünket Európába, nem visz bennünket a világgazdaságba, amely alapján ismét nem lehet integrálódni.

A változtatáshoz számolni kell a meglévő realitásokkal. Milyen adottságok vannak, milyen feltételek szükségesek és az új folyamatok milyen belső problémákat hoznak felszínre. A számtalan feltétel és probléma közül négy olyant emelek ki, amelyek átgondolása nélkül nehezen képzelhető el az új rendszerre való áttérés.

Az első az elmélet és a tudat átalakításának a problémája. Az a nagy-nagy bizonytalanság - úgy is mondhatnám, hogy ugrás a sötétbe, amely jellemzi hazánk átalakulását, hogy elindultunk, de nem igazán tudjuk, hogy hova - az jórészt azért van, mert nincs ennek a váltásnak elmélete. Nem alakult ki az átalakulásra iránymutatást adó elmélet. Ehhez kapcsolódóan természetesen nem alakulhatott ki az embereknek a váltáshoz illeszkedő tudata sem.

Az egész gazdasági, társadalmi berendezkedésünk ma még jórészt a tervgazdaság modelljéből táplálkozik. Átalakítani pedig nem hűbelebalázs módjára, hanem megfelelően megalapozottan, a realitásokból kiindulva kell, de ehhez ismeretekre van szükség. Ilyen elmélettel és tapasztalattal nem rendelkezünk. Egyetlen kelet-európai ország sem rendelkezik. Kísérletek voltak a jugoszláv modelltől, a 60-as évek lengyel kezdeményezésein keresztül, a 68-as magyar gazdaságirányítási reformig, s a csehek 68-as „emberarcú” átalakulási kísérletéig. Egyfelől azonban megfelelő elmélet - arra vonatkozóan, hogy az u.n. „szociális piacgazdaság” miként alakulhat ki, és milyen lehet-lesz a gyakorlatban - továbbra is hiányzik. Nem született meg az átalakulás elmélete arról, hogy amikor bizonyos szociális körülményeket megteremtett társadalmi-gazdasági berendezkedést, ha átalakítunk - miközben hatékonyabb termelés jön létre - miként érhető el, hogy legalább a már korábban elért szociális vívmányok ne vesszenek el. Másfelől a kísérletek sem voltak igazán biztatóak. A jugoszláv modellről most látjuk, hogy miként omlik össze. Nagyon rövid időn belül kiderült a lengyel és a magyar 68-as kezdeményezéseknek az a rákfenéje, hogy csak a gazdaságon belül gondolkodtak, és a termelési viszonyok egész rendszerében nem alakítottak át semmit. Főleg a politikai rendszerben a reformok nem mentek végbe. Ebből is adódott, hogy egy külgazdasági krízis azonnal lehetővé tette a gazdasági folyamatok visszarendezését is. 68-ban Csehszlovákia ugyan elindult egy koherens átalakítás útján, azonban a világrendszerek közötti hidegháborús helyzet kiéleződése nem tette lehetővé a megvalósítást. A csehszlovák kísérletet csírájában elfojtották. (Miként a párizsi diáklázadás is összeomlott). Tehát a kísérletek sem adtak lehetőséget megnyugtató, egyfajta modellt képező elméleti általánosításra.

Mindezekből is következik, hogy az emberek fejében pedig káosz van. Hosszú évtizedeken keresztül egyfajta biztonságban éltek. Itt Magyarországon különösen érzékelhető létbiztonság volt. Nem igazán értik ma az emberek, hogy ez az "ugrás a jövőbe", miért a létbiztonságukat szünteti meg. Hiszen a változtatásnak éppen az kellett volna, hogy legyen a lényege, hogy hatékonyabb gazdaság alakuljon ki, az emberek életkörülményei ezáltal javuljanak. Ezzel szemben pontosan az ellenkezője következett be. Ezt felfogni, tudatosan feldolgozni - miért van így, hova indultunk, milyen irányba megyünk, és hova érkezünk - borzasztóan nehéz.

Az első nagyon fontos feltétel tehát, hogy az átalakítás tudományos megalapozottságára lenne szükség, és ehhez kapcsolódóan a fejekben kellene rendet tenni. Megfelelő teória és ehhez kapcsolódó tudati átalakítás kellene. Ez utóbbi helyett azonban jelen pillanatban nagyon-nagyon sok manipulációval találjuk magunkat szemben. Különösen a tömegkommunikációban olyan mértékű a politikai törekvéseknek megfelelő manipuláció, amely nem teszi lehetővé, hogy az emberek tisztán lássanak. A politikai harc lépett a mélyebb elemzések és gondolkodás helyébe.

A második feltétel, ill. problémakör egy nehezen feloldható, vagy talán feloldhatatlan ellentmondásból származik. S ez pedig a következő: a gazdaságunk és vele együtt a társadalmunk is válságba került a 80-as évek közepétől. Ennek a mélyülő válságnak a menetében jöttünk rá arra, hogy változtatni kell, és irányt kell venni a piacgazdaságra. Tehát a válságból megyünk a piac felé, miközben köztudott - elméletileg is bizonyított és a gyakorlatban is tapasztalt - hogy a piac nem küszöböli ki a válságot. Különösen az átmenet időszakában, a piacra való áttérés időszakában is hordoz mikro és makroszintű válságokat. Ebből következik, hogy az egyes emberek tudatában, de a társadalmi tudatban is, az áttérés nem, mint valamiféle jó irányban tett lépés jelenik meg, hanem pont ellenkezőleg, a válság elmélyülésével erősödik a folyamatos elfordulás a változásoktól.

Mit jelent az, hogy a piacra való áttérés menetében elmélyül a válság? Egyrészt a piac természetéhez tartozik a válság. A piac a kereslet és a kínálat harmóniáját kell, hogy jelentse. A gazdaság fejlettségétől függően azonban lehet kínálati piac, lehet keresleti piac, s az egyikről való áttérés a másikra szükségszerűen válsághelyzetet hoz létre. Strukturális válságok is kialakulnak a piacgazdaságokban. Hiszen a termelési rendszerek változtatása - a korábbi leváltása és az új beállítása – nyilvánvalóan az előbbit leértékeli, és ezzel válságot hoz létre. Ciklikus válságok is vannak a piacgazdaságban és így tovább, ez történelmileg végig járt út. A piac önmagában nem mentesít és nem is ment meg a válságoktól.

 Másrészt, miközben átmegyünk a piacgazdaságba, két dologgal feltétlenül számolnunk kell. Az egyik, hogy le kell építeni azokat a termelési rendszereket, amelyek a válság hordozói, amelyek nem kellő hatékonysággal működnek, amelyek nem piacképesek, amelyeket a piac leértékel. Tehát meg kell szabadulni azoktól a gazdasági egységektől, amelyek ebbe a kategóriába tartoznak, mert önmagukban hordozzák a válságot. De miközben megszabadulunk tőlük, nyilvánvalóan csökken az ország teljesítménye, visszaesik a nemzeti jövedelem termelése. Egyes számítások szerint 1990-ben Magyarországon több mint 40% volt a bruttó hazai termék csökkenése. Az ipar teljesítménye több mint 10 %-kal csökkent. A kisvállalkozásokban ugyan van némi felfutás, de a nagyüzemek, a nagy gazdasági egységek, amelyek magukban hordozták a válságot, ilyen mértékben estek vissza. Ez hozzátartozik a piacgazdaságra való áttéréshez, amikor a piac méri meg, hogy melyik termék, melyik termelés piacképes, melyik pedig nem. A másik ehhez kapcsolódóan, hogy az elosztási viszonyokban is bekövetkeznek feszültségek, s elmélyül a válság. Ha csökken a termelés, kevesebb jut elosztásra, miközben a piacon a kereslet-kínálatnak megfelelően egyesek, egy bizonyos társadalmi réteg a javakból kiugróan többet kap, egy jelentős társadalmi réteg, vagy a társadalomnak a döntő többsége pedig kevesebbet. Tehát dinamikusan "szétszakad" a társadalom egy piacképes rétegre, amelyik nagyon gyorsan meggazdagodik és egy kevésbé piacképes rétegre - a középrétegeket is beleértve - amelyik zuhanásszerűen esik vissza, egészen az elszegényesedés és az elnyomorodás szintjéig. Ezt 90-ben már lehetett tapasztalni, 91 első felében, ahogyan fokozódott a termelés visszaesése, és ahogyan a nem piacképes vállalatok bezárása, felszámolása elkezdődött, egyre növekszik a munkanélküliség, és ennek nyomán az előbbi módon az átrendeződés az elosztásban, ill. ehhez kapcsolódóan a társadalmi struktúrában. Ide tartozik az infláció növekedése is. A piacra való áttérés menetében átalakulnak az árak és a bérek, és ha ehhez kapcsolódóan még a tulajdoni rendszer is átalakul, akkor egy tőkeszegény országban az új tulajdonosi osztály létrehozása nyilvánvalóan csak mesterségesen következhet be, ez pedig inflációnövelő hatással bír. Mindez nemhogy csökkentené a válságból való kilábalás esélyét, ellenkezőleg az áttérés menetében növekszik a válság.

 

Harmadrészt, van az áttérés folyamatának még egy oldala, ez pedig, a külkapcsolatokhoz illeszkedik. A válság jórészt azért következett be, mert kettős csapdába kerültünk. A korábbi külgazdasági kapcsolataink konzerváló hatása - az egy piachoz, az elmaradott piachoz, elmaradott termelésszerkezethez való illeszkedésünk - az egyik csapda; a másik oldalról pedig mindjobban szorított az adóság csapda. Az adóság csapdával az a legnagyobb baj, hogy nem a termelési szerkezet átalakítását, a tudományos-technikai forradalomhoz való felzárkózást eredményezték hiteleink-adóságaink, hanem a kölcsönök jórészt fogyasztásra fecsérelődtek el. Ennek következtében nem teremtődtek meg azok a termelési rendszerek, amelyekkel ebből a csapdából ki tudnánk jutni, amelyekre alapozva exportunk olyan mértékben növekedhetne, hogy nyereségéből belátható időn belül legalább csökkenteni tudnánk az eladósodottságunkat. A piacgazdaságra való áttérés, és eközben még különösen a külpiacváltás menetében az adósságcsapda hatása, felerősödik. A közvetlen függés helyébe - amely abban nyilvánult meg, hogy kapunk-e olajat vagy nem, kapunk-e gázt vagy nem, elzárják a csapot vagy nem zárják el, itt vannak a szovjet hadsereg egységei vagy nincsenek, a politikai kapcsolatok milyen mértékűek, stb. - most egy közvetett függőség lép. A gazdasági, pénzügyi kapcsolatokon, az eladósodottságunkon keresztül, olyan közvetett függésbe kerülünk, amilyen mértékben még soha nem voltunk kiszolgáltatottak. Ma a magyar gazdaság változási irányait, lehetőségeit jórészt ez a függőség határozza meg. Az utóbbi évek költségvetéseinek készítése bizonyítja, hogy elfogadásuk lényegében a Valutaalap és a Világbank igényeinek a kielégítését jelenti. Sokan azt mondják, hogy ebben a kényszerben nagyon sok pozitívum van, mert ezzel visznek bennünket a világgazdaságba való integrálódás felé. Ugyanakkor világosan látnunk kell, hogy a Nemzetközi Valutaalap követelményei - a mi realitásunkkal összevetve - mélyítik a válságot. Különösen a társadalmi vonatkozásait a válságnak.

A harmadik belső feltétel az átalakulás helyesen megválasztott dinamikája. Itt lényegében háromféle nézettel találjuk magunkat szemben. Vannak, akik azt tartják, hogy minél gyorsabban zajlik le ez az átalakulás, annál kevesebb fájdalommal jár. Amikor, mondjuk, egy szervezetben megjelenik a rák, azt gyorsan el kell távolítani, hogy ne burjánozzon tovább. Tehát „sokkterápiát” kell alkalmazni. Rövid idő alatt, rendkívül határozottan, ha úgy tetszik semmire sem tekintettel, egyszerűen ki kell vágni azt a rákos részt és akkor a dolgok jól mehetnek tovább. Igaz, hogy ilyen sokkterápia alkalmazása közben rendkívül éles politikai feszültségek keletkezhetnek, társadalmi robbanással is járhat az ilyen típusú átalakulás, de lezajlik rövid idő alatt és utána van esély arra, hogy jó irányú dinamikus fejlődés következhet be. Ilyen sokkterápiát alkalmaztak pl. Lengyelországban, ahol a Balcerovic-terv szerint egyik pillanatról a másikra lényegében konvertibilissé nyilvánították a zlotyit, vagy legalábbis azt mondták róla, hogy mindenre átváltható és ennek megfelelően teljesen szabaddá tették a külföld számára a piacot. A belső gazdasági átalakításokat is ilyen gyorstempóban, sokkszerűen zúdították rá a társadalomra. Végérvényes szintre emelték az árakat, aminek az lett a következménye, hogy az abszolút hiánygazdaságból kínálati piac alakult ki. Lengyelországban ma dugig vannak a polcok, nincs hiány, lényegében mindent a legszélesebb választékban meg lehet vásárolni. Egyetlen probléma van csupán, hogy nincs pénze az embereknek. Az ilyen sokkhatásnak a másik oldala az, hogy az életkörülmények nagyon gyorsan romlanak és az a társadalmi feszültség, amelyet ez okoz, könnyen politikai robbanáshoz is vezethet. Mindezt el lehet mondani Jugoszláviáról is, ahol a nemzetiségi ellentéteket - sok más mellett - jórészt a gazdaságban alkalmazott sokkterápia váltotta ki. Az egyenlőtlen fejlődés következtében a különböző köztársaságok a sokkszerű átalakítást nehezen tudták megfelelő szinten kezelni.

A másik nézet azt vallja, hogy folyamatosan, fokozatosan kell az átalakulást végigvinni, mindig csak annyit, amennyit az adott ország teherbíró képessége el tud viselni. Ebből következően hosszú idő alatt történik az átállás, bár közben lehetnek dinamikusabb szakaszok is. Összességében azonban a váltás hosszú folyamat eredménye, lépésről lépésre való átállítást jelent. Példaként szokták említeni Spanyolországot, ahol 19 éven keresztül folyamatosan alakították át a gazdaságot, még végül a Francó diktatúra után egy jelentős lépés következett be azzal, hogy felvették az Európai Közösségbe, és ezzel lényegében befejeződött az átalakulás, eljutott arra a szintre, hogy integrációképessé tudott válni. Bizonyos értelemben a magyar gazdaság is ezt a fokozatos folyamatot járja végig, hiszen 1968 óta kis lépésekkel, de haladunk a piacgazdaság felé.

Most azonban egy olyan szakaszba jutottunk, amikor - elsősorban politikai szándékokból - felgyorsultak ezek a folyamatok. Voluntarista módon, s nem a realitásokból következő lépcsőkön keresztül megy végbe az átalakulás. Politikai szándékok az irány és ütemadóak, amelyek azt tartalmazzák, hogy a gazdaságban a ma létező politikai kurzus bázisát megteremtő változás történjen. Ha nem ilyen irányultságú és eredőjű lesz a változás, akkor ez a politikai kurzus nem tud hosszú időn keresztül fennmaradni. A gazdaság oly mértékben képezhet ellensúlyt, hogy végső soron az új politikai irányzat bukásához is vezethet. Tehát szükségessé válik az új politikai elit számára, hogy nagyon gyorsan változtasson, és itt már a szociális robbanás veszélyével sem igazán számol.

Van harmadik megközelítés is. Eszerint a gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális körülményeket rendszerbe foglalva egészében, és az összefüggéseket is számításba véve, folyamatosan és fokozatosan kell végrehajtani a változtatást. A belső, fejlődésbeli különbségekkel különösen számolni kell ahhoz, hogy a változások ne vezessenek robbanáshoz.

Ezzel együtt nehéz megmondani, hogy melyik változat a megfelelő. Az világosan látszik, hogy egyetlen országban sem sikerült még az átállást megfelelő gazdasági hatékonysággal és megfelelő társadalmi viszonyok közepette végigvinni. Elemezni lehet Kelet-Németországtól kezdve Lengyelországon, Csehszlovákián, Magyarországon, Románián, Bulgárián és a Szovjetunión keresztül bármelyik országot, nem találunk egyetlen olyan példát sem, ahol "eltalálták" volna ennek az átalakulásnak a dinamikáját. Az azonban tény, hogy csak az adott ország realitásaiból és lehetőségeiből kiindulva lehet a változtatás dinamikáját megválasztani, és olyan ütemet diktálni, amely nem vezet társadalmi-politikai robbanáshoz. Miután azonban nagyon sok külső körülmény befolyásolja ezeknek az országoknak az átalakulását, a külső hatások nagyon sok esetben nincsenek tekintettel az adott ország realitásaira. Többek között, ezért is, meg belső politikai törekvések és harcok következtében, ezt a dinamikát még nem sikerült jól eltalálni sehol sem.

A belső feltételek és problémák sorában a negyedik kérdéskör a szociális összefüggéseket tartalmazza. Valamikor a most átalakuló un. tervgazdaságú országokban is piacgazdaság volt. Ezt váltotta fel a központosított tervutasításos, tervlebontásos rendszer. Felfoghatjuk ezt akként, mintha a piacgazdaság bővizű folyó lett volna, amelyre egy vízierőmű gátját építették fel, és ezzel a szélessodrású folyót szabályozott mederbe terelték. A vízierőmű gátja mögött rendkívül nagy vízoszlop magasodik, amelynek az a funkciója, hogy szabályozni lehessen vele a folyó további folyását. Valahogy így alakult a gazdaság rendszere is. A volt piacgazdaságra ráhúzták a rideg tervutasításos rendszert, szabályozott mederbe terelték a gazdaságot és most, pedig el kell távolítani ezt a gátat, ezt a központi szabályozó rendszert. Ha felrobbantjuk a gátat a folyó természetszerűleg azonnal a korábbi mederbe nem kerül vissza. Ha felrobbantjuk a gátat, akkor a mögötte lévő hatalmas víztömeg mindent elsöpör az útjából. Ha most ezt a társadalomra és a gazdaságra vetítjük át, vagyis ha most felrobbantjuk ezt a központi utasításokra épített tervgazdaságot és egyik pillanatról a másikra rázúdítjuk a piacot a társadalomra, akkor elsősorban a korábbi szociális vívmányokat söpri el az útjából, és semmire sem lesz tekintettel. Megfigyelhettük egy ilyen robbantásnak a hatását pl. Kelet-Németországban. Ahol ez az átalakulás úgy ment végbe, hogy a fejlett nyugat egyszerűen „lenyelte” a kevésbé fejlett keletet, és rázúdította a kifejlett piacot, amelynek a befogadására ez az országrész nem volt felkészülve. Olyan megrázó szociális feszültségek keletkeztek, amelyek még nem értek véget és nem is biztos, hogy kezelhetőek lesznek. Tehát rendkívül veszélyes a robbantás hatása. A korábbi rendszert folyamatosan, fokozatosan és a szociális körülményekre tekintettel lehet csak lebontani és átalakítani. Ha a rájuk zúduló piac meggyötri az embereket - mert egy viszonylagosan elmaradott országban csak elmaradott piacgazdaság jöhet létre, s ezért az emberek létbiztonsága kérdésessé válik - akkor szembe fognak vele fordulni. Döntő feltétel ezért, hogy a dolgozók részesei legyenek az átalakításnak. A részvétel pedig elsősorban a tulajdonláson keresztül valósítható meg.

A másik feltétel, hogy az átalakítás egész menetében a szociális szempontoknak minden esetben szerepelniük kell. De nem jótékonykodásként. Sokan úgy gondolják, hogy a piac kiszűri a gazdaságtalanságot és ezért nem tűri el a szociális tényezőt, például az árban, vagy a kereskedelmi kapcsolatok alakításában, stb. Ezért mondják, mindegy, hogy miként alakul át a gazdaság, majd utána „kihúzzuk" a szociális hálót, majd jótékonykodunk, a perifériára, margóra szorultaknak majd ingyenkonyhát állítunk fel, meg egyéb juttatásokat adunk. Ha a társadalom ebben az irányban fejlődik, akkor minden bizonnyal szociális robbanásra is felkészülhet. Csak a gazdaság piaci rendszerűvé alakításának és a szociális viszonyok ennek megfelelő átalakításának együttes folyamatában lehetséges, hogy a társadalom, az emberek érdekeltsége megmaradjon, az átalakítást elfogadják, magukénak vallják. Ha a váltás nem így megy végbe, akkor könnyen társadalmi robbanáshoz fog vezetni.

A második nagy kérdéskör az átalakítás külső feltételeivel kapcsolatos. Ez "sztereo" probléma. Egyfelől a külpiacnak, a külgazdaságnak is változnia kell, hogy viszonyaikba integrálódni tudjunk, vagyis be kell, hogy engedjenek a piacaikra, a világgazdaságba. Másfelől a belső piacunk olyan legyen, amelyre a külgazdaság szívesen jön, működni tud rajta. E kettővel együtt válik lehetővé, hogy a szerves integrálódás végbemenjen.

Az első kérdés tehát az, hogy jelenleg a külső körülmények lehetővé teszik-e az integrálódásunkat? A világgazdaság, a világpiac olyan-e, amely lehetővé teszi a korlátlan részvételünket? Ha ezt a kérdést alaposan elemezzük, akkor azt látjuk, hogy nem ilyen a helyzet. Még nagyon sok politikai jellegű korlát is van a gazdasági szankcionálás mellett. A politikai korlátozások közé tartozik pl. az u.n. COCOM lista. Ennek az 1948-tól létező diszkriminációnak az a lényege, hogy a legfejlettebb országokkal nem azonos társadalmi berendezkedésű országoknak olyan technikát, technológiát nem adnak el, amelyek az adott ország szintjénél egy szinttel magasabb technikát, technológiát jelentenek. Jelenleg már vannak bizonyos könnyítések, de ez a korlátozás továbbra is létezik, s lényegét tekintve nem változott. Stratégiai jellegű technikát továbbra sem adnak el. Másik példaként említhető a GATT nemzetközi gazdasági-kereskedelmi társaság, amelyben mi már jó néhány éve tagok vagyunk, azonban valamennyi előnye számunkra még ma sem érvényes, bizonyosfajta korlátozások velünk szemben továbbra is léteznek. Vagy a korlátozásra példa a Breton-Wood-i pénzügyi rendszer, amely nem teszi lehetővé, hogy a fejlett országokkal azonos feltételek mellett vegyünk részt a pénzügyi világforgalomban és a forint teljesítményünknek megfelelően legyen konvertibilis. És így tovább. Tehát ma a világgazdaságban még nagyon sok politikai jellegű korlátozás is van, amelyek akadályozzák, hogy oda szervesen illeszkedni tudjunk. Az egyik fontos feltétele az integrációnak ezért az, hogy a politikai jellegű - s természetesen a gazdasági - diszkriminációkat velünk szemben szüntessék meg.

A második: láthatóan a legfejlettebb országok politikai körei; a nemzetközi tőke gyűjtőhelyei, a kialakult világrend átalakítását úgy képzelik, hogy minden az ő feltételeik szerint menjen végbe. Kicsit szemléletesebben fogalmazva: úgy nézzen ki minden, mint a Mc-Donalds lánc, amely minden országban ugyanazokat a feltételeket nyújtja, bárhova megy az ember, ugyanazt kapja tőlük, ugyanazt a minőséget, ugyanolyan körülmények között, ugyanolyan csomagolásban és így tovább. Tehát azt várják el a piacgazdaságra áttérő országoktól, hogy ugyanúgy nézzenek ki, ahogyan azt a legfejlettebb országokban a nemzetközi tőke megszokta, amilyen körülmények között dolgozik, amilyen körülmények között biztosítottnak látja a profitját, vagy az extraprofitját. Ebből következően mindaddig nem igazán enged be bennünket a piacaira, a világgazdaságba, amíg ugyanolyan feltételeket nem biztosítunk számára idehaza, mint amilyeneket megszokott, mint amilyen körülményeket elismer, vagyis amilyenek a saját piacai. Nyilvánvaló, hogy amit elvárnak tőlünk az minden szempontból kapituláció. A kelet-európai országok, köztünk hazánk is rövid idő alatt nem tudja teljesíteni ezeket az igényeket. Az pedig nem is biztos, hogy csak egyfajta társadalmi berendezkedés, egy formáció létjogosult. Elég, ha csak a római pápa legutóbbi megnyilatkozására utalunk, aki azt jelentette ki, hogy nem csak egyedül a kapitalizmus az üdvözítő. Kell, hogy legyen egy másik alternatíva, mert a kapitalizmus, ha egyedül maradna a világban, akkor gátlástalanná és korlátozhatatlanná válna. Mindezen külső szemléleti torzulások és politikai törekvések mellett világos, hogy a külgazdaságba való beilleszkedéshez arra is szükség van, hogy a belső körülmények megváltozzanak.

A külvilághoz való illeszkedéshez szükséges belső változások is kétoldalúak. Az egyik, hogy olyan feltételeket kell teremteni idehaza, amelyek biztosítják gazdaságunk illeszkedő képességét a külgazdaságba, vagyis a gazdaságunk képes legyen megfelelő termelékenységet, minőséget, termék "külcsínt" produkálni, és így tovább. Vagyis képes legyen a versenyre a külpiacokon. Ebből a szempontból sok új dologra van szükség. Többek között arra, hogy a tudomány jobban jelen legyen a termelésben; dinamikusabban alakuljanak át a termelési berendezéseink, legyen végre termék és termelési szerkezetváltás, és így tovább. A másik oldala a belső változtatásnak az, hogy a "külgazdaság" be akarjon jönni a piacainkra, és itt működni tudjon. Ehhez megint csak sok mindent át kell alakítani. Addig, amíg a pénzünk nem konvertibilis, nyilvánvalóan nem igazán lesz képes idejönni a "külgazdaság", mert nem tud mit kezdeni az itt megtermelt profitjával. Ha nem válthatja át a számára szükséges pénznemre a nyereséget, akkor ez nem ösztönző. Tehát konvertibilissé kell tenni a forintot. Megfelelő törvénykezésre van szükség, hogy az ide beáramló tőke vagy áru biztonságban érezze magát. Ehhez pl. beruházás védelmi garanciák kellenek. A garanciák közé tartozik a biztosítási rendszerünk átalakítása is. Megfelelő infrastruktúrára is szükség van. Ha ide nem tud telefonálni, mondjuk Chicagóból, vagy nem tudja gyorsan megszerezni a megfelelő információt, nem tud kapcsolódni a világban létező nagy adatbankokhoz, és így tovább, ha a kapcsolatot, a döntésképességet biztosító infrastruktúra számára hiányzik, akkor nem képes itt működni. Nem kapja azt, amit megszokott. Tehát ez a fajta átalakítás is szükséges ahhoz, hogy a világgazdaságba a mi piacunk is szervesen illeszkedjen.

Hol tartunk most az átalakulásban? Valahol nagyon a kezdeteknél. Részben azért, mert a külső körülmények nem igazán változtak meg, a korlátozás, a bizalmatlanság velünk szemben továbbra is fennáll. Még nem döntötték el a világgazdaságban és politikában mérvadó tényezők, hogy bennünket miként fognak fel. Piacnak tekintenek-e, vagy olcsóbérű "összeszerelő állomás"-nak avagy a világgazdaságba szervesen illeszkedő egyenrangú és -jogú gazdaságnak, szuverén államnak. Nem dőlt el az sem, hogy a Szovjetunióhoz való viszonyukban minek tekintenek bennünket. Mi leszünk-e számukra az az előőrs, amelyik a nagy szovjet piacon ismeretekkel rendelkezik, és ezért szondázni tudja azt, vagy hídként segíti át oda a nemzetközi tőkét, ügynököl a számára? Avagy ellenkezőleg, úgy döntenek, hogy a Szovjetuniót hermetikusan elzárják, a határainál leeresztik az új vasfüggönyt, s bennünket egyfajta gazdasági és politikai "kordon-szanitérként" kívánnak felhasználni. S ha a Szovjetunión belüli fejlődés úgy hozná, hogy az átalakulások a nemzetközi tőkének minden szempontból kedvezőek, akkor át is léphetnek rajtunk, s nélkülünk hódítják meg az ottani hatalmas piacot. Ekkor az átalakulásunk mindenki számára közömbössé is válhat, s legjobb esetben tranzithelyzetbe kerülünk.

Van még egy szempontja az elemzésnek, s ez a hazai politikai erők szándéka. A jelenleg hatalmon lévők láthatóan politikai indíttatásokból szakítanak a keleti piaccal. Politikailag szakítanak, és jól tudjuk, hogy a politikai szakítás hosszútávon csak akkor tartható fenn, ha nincs mögötte gazdasági kapcsolat. Kérdés azonban, hogy ezt a szakítást a kelettel, a környezetünkkel helyettesíthetjük e a másik piacon. Átengednek-e bennünket megfelelő módon vagy nem és akkor vákuumhelyzetbe kerülünk. Ez utóbbi esetben nemcsak a világgazdaságba nem leszünk képesek integrálódni, hanem a saját ellátásunkat is nagyon nehezen fogjuk tudni megoldani. Ennek a veszélye jelen pillanatban fennáll.

A piacgazdaságra való áttérés harmadik nagy kérdésköre a tulajdoni rendszer átalakítása. Világosan látni kell, hogy a piacon a tulajdonosok találkoznak egymással, ők versengenek, s ők a főszereplői a piacnak. Tehát az egyik döntő kérdés az, hogy milyen tulajdoni rendszer felel meg a piacgazdaságnak, és hogyan sikerül kialakítani Magyarországon ezeket a tulajdonviszonyokat.

A tulajdon kérdése rendkívül "sikamlós" terület. Ez nemcsak gazdasági, hanem politikai, társadalmi kategória is. Jórészt a tulajdoni rendszertől függ az adott ország társadalmi berendezkedése, jelentős mértékben a politikai rendszert is ez határozza meg. Azt is lehet mondani, hogy központi kategória a tulajdon.

Eddig Magyarországon szinte kizárólagosan állami tulajdonra alapuló rendszer volt. Egyesek azt mondják, hogy ezért ez állam-szocializmus volt. Mások pedig azt mondják, hogy miután ilyen tulajdonviszonyokban igazában szocializmus nem tudott kifejlődni, ez államkapitalizmus volt, annak is torz formája. Majdnem mindegy, hogy miként nevezzük el, a lényeg azonban az, hogy a "magántulajdon dominanciája" helyett Magyarországon nem a "nem magántulajdon" különböző formájának a dominanciája valósult meg, hanem az "állami tulajdon dominanciája". Az állam volt a földre és szinte mindenre kiterjedően a tulajdonos. Nyilvánvaló, hogy ha ez a tulajdonosi forma lesz továbbra is szinte a kizárólagos, akkor a piac nem fog tudni működni. Nem lesz igazi tulajdonos, nem lesz, aki döntéseket hozzon, aki a piac szabályainak megfelelően érzékenyen reagáljon a változásokra. A tulajdonhoz tehát hozzá kell nyúlni.

Más okai is vannak annak, hogy a tulajdonhoz most hozzá kell nyúlni. Az egyik az, hogy - bármennyire is ostorozzák mostanság az elmúlt negyvenegynéhány évet - az azonban tény, hogy a magyar társadalom jelentős része ez alatt az időszak alatt olyan vagyonra tett szert, amelynek egy része tőkeként tudna funkcionálni, ha ezt lehetővé tennék, ha erre lehetősége lenne. Miután azonban a szinte kizárólagosan állami tulajdoni rendszer erre nem adott módot, ezért a magánkézben lévő pénz, vagyon nem tőkeként funkcionál, hanem elherdálódik, presztízsfogyasztásra; jórészt külföldre vándorol, stb. Bizonyosfajta felhalmozás történt úgymond „jobb időkre", de semmiképpen nem sikerült visszaáramoltatni az újratermelési folyamatba, nem tudott tőkeként funkcionálni. Amikor a tudományos-technikai forradalom kibontakozásához a legnagyobb problémát a tőkehiány, a forráshiány jelenti, akkor valamilyen módon ehhez az elfekvő potenciális tőkéhez hozzá kell nyúlni, lehetővé kell tenni, hogy ez valóban tőkeként tudjon működni.

Van egy külső ok is. Kizárólagosan vagy szinte kizárólagosan állami tulajdoni rendszerbe a külföldi, főleg a magántőke nem fog beáramolni. Márpedig - újra visszatérve az előző gondolathoz - egy tőkehiányos gazdaságban, illetve olyan modernizálódó gazdaságban, amely forráshiányos, szükségszerű a külföldi tőke, a külső források bevonása. A fejlett világba való integrálódás is elképzelhetetlen a tőkeáramlás nélkül. A ki- és beáramlás nélkül. S ez megint csak a tulajdoni rendszer átalakítását igényli.

Végül meg kell említeni a sérelmeket is okként. Pontosabban azt, hogy az államosításokkal - amikor a magántulajdon dominanciájáról végbement az áttérés a nem magántulajdon, pontosabban az állami tulajdon dominanciájára - nagyon sok sérelmet okoztak. Különösen a kistulajdonosok körében. Olyan egységek is állami tulajdonba mentek át, amelyek magán kézben minden bizonnyal hatékonyabban működtek volna. Külön elemzés tárgya lehet, hogy abban a szituációban, akkor az adott körülmények között a teljes körű államosítás milyen célt szolgált, milyen politikai harcnak volt a következménye. Annál is inkább, mert különböző országokban eltérően zajlott le. A németeknél például nem volt olyan széleskörű a kistulajdon államosítása, mint pl. Magyarországon. Az akkori politikai viszonyok a kisajátítást jelentős mértékben befolyásolták. Nyilvánvaló, hogy a rendszer átalakításakor ezek a sérelmek előkerülnek. Ha a gazdaság oldaláról nézzük, akkor is kézenfekvő, hogy a fodrász, a pék, a trafikos, stb. a személyes szükségleteket kielégítő különböző szolgáltatók a hatékonyság elvének megfelelően kistulajdonban, kis magán, vagy csoporttulajdonban legyenek. Vissza kell tehát állítani az ilyen jellegű kistulajdont, s ebben még politikai kárpótlás is szerepet játszhat.

Mindezeket, hogyha figyelembe vesszük, akkor nyilvánvaló, hogy elsősorban gazdasági megfontolásokból a tulajdoni rendszert át kell alakítani. Milyen irányban és hogyan? Sajnos ez ma már politikai harc kérdése, és nem elsősorban gazdasági szempontok vezérlik. Magyarországon a legdöntőbb politikai küzdelem jelenleg a tulajdon körül zajlik. Négy politikai áramlatot lehet megfigyelni.

Az egyik szerint nem kell a tulajdonost "keresni", hiszen megvan, s ez pedig a volt tulajdonos. Mindent vissza kell adni a volt tulajdonosnak. Vagyis „reprivatizálni” kell az állami tulajdont. Nem csak azért, mert ez gazdaságilag is kifizetődőbb, hiszen a magántulajdonos majd gondoskodik, hogy a tulajdona jól működjön - mondják - hanem azért is, mert igazságtalan, erkölcstelen volt a kisajátítás, mert megszakította a szerves fejlődés folyamatát, stb. stb. Ezért tehát vissza kell adni a volt tulajdonosnak a jussát. Elsősorban a Kisgazdapárt vallja ezt, és küzd érte főleg a föld kérdésében. Nagyon sok érvet lehetne nézetükkel szembeállítani arról, hogy mennyire megvalósíthatatlan a reprivatizáció és milyen károkat okoz. De az alapérv is elég lehet, nevezetesen, hogy a ma meglévő ingatlan, üzlet, stb. az nem ugyanaz a tulajdon, mint ami 48-49-ben volt. Ha csak az épületet nézzük, annak az amortizációja olyan mértékű volt, hogy akár nullára leirtnak is lehetne tekinteni. A gépekről, berendezésekről nem is beszélve. A föld értéke, azóta, megsokszorozódott, hiszen a nagyüzemi termelési rendszerek, a kemizálás - amelyek ugyan kárt is okoztak, egyetértve bizonyos értelemben a környezetvédőkkel - a föld termőképességét mégis csak megsokszorozták, s ezt a terméseredmények tényei bizonyítják. Tehát ez a föld már nem az a föld, amit annak idején elvettek tőlük. Sorolni lehetne politikai érveket is. Olyan mértékben megosztja a magyar társadalmat, amilyen mértékben semmi más nem tudná megosztani, s ebből politikai, társadalmi robbanás lehet. Ezzel együtt a reprivatizálás politikai áramlata rendkívül erőteljes, agresszív, tőr előre.

A másik politikai áramlat a privatizációt állítja előtérbe. Ennek a politikai törekvésnek két ága van. Az egyiket jórészt ma a Magyar Demokrata Fórum és bizonyos értelemben a Keresztény Demokrata Néppárt képviseli. Szerintük magyar nemzeti tulajdonosi réteget kell létrehozni, vagy másként fogalmazva nemzeti burzsoáziát. Tehát, meg kell őrizni vagy mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy megőrizhető legyen az ország gazdasági szuverenitása. Ehhez elsősorban a hazai tulajdonosok járulhatnak hozzá. Az állami tulajdont ezért döntő mértékben úgy kell lebontani, - mondják - hogy a magántulajdon dominanciája jöjjön létre, méghozzá nagyon rövid idő alatt, de úgy, hogy ez elsősorban hazai kézben maradjon és egy nemzeti burzsoázia teremtődjék. Ennek érdekében mindent megtesznek azért, hogy az egyébként tőkehiányos gazdaságot és a társadalom egy részét plusz tőkéhez juttassák. Ezért születik az egzisztencia alap; ezért mennek bele a kárpótlási törvénybe, amely eredményeként ugyan fedezet nélkül, de száz vagy egyes MDF-esek véleménye szerint 300 milliárd Ft-nyi tőke, illetve tőkeimitációjú értékpapír jelenik meg a magyar gazdaságban. Így is képződhet tőke és főleg tőkés, a probléma csak az, hogy ha fedezet nélkül erre a gazdaságra ekkora papírhalmazt zúdítanak, akkor az csillagászati léptékű inflációt fog gerjeszteni. Arról nem is beszélve, hogy ezzel nem kerültünk ki az adósságcsapdából sem. Ez utóbbiról az az elképzelésük, hogy majd ha lesz nemzeti burzsoázia, az előbb-utóbb kifizeti. Mesterségesen hoznák létre a hiányzó tőkést ezeken a hiteleken és értékpapírokon keresztül, de ezekhez hozzákapcsolják az államadósság egy bizonyos részét, mondván, hogy majd a nemzeti burzsoázia ki fogja termelni és ki fogja fizetni. Ez csak abban sántít, hogy nincs meg az a tőkeerős bázis Magyarországon, amely szinte kizárólagosan egy nemzeti burzsoáziát újra tudna teremteni. Arról nem is beszélve, hogy ha a kárpótlási törvény életbe lép és elkezdik kiosztani a kárpótlási jegyeket az elöregedett, elszegényedett volt tulajdonosok nem tudnak már "termelni" az ölükbe "pottyant" javakkal. A számukra ugyan értékesnek tűnő, de egyébként a vállalkozások szempontjából többségében hasznavehetetlen kárpótlási jegyet sokkal olcsóbban a piacra dobják majd, és ez egy bizonyos rétegnek nagyon gyorsan a meggazdagodásához vezethet. Ma a tulajdoni átrendeződés folyamatát Magyarországon a nemzeti burzsoázia újrateremtésének, illetve a reprivatizációnak a szimbiózisát képviselők koalíciója határozza meg.

A magántulajdon dominanciáját, s ezért privatizációt akarnak a liberális politikai erők, vagyis az SZDSZ és a FIDESZ is. Azzal a különbséggel, hogy ők a privatizáció értelmét elsősorban a külföldi tőke bevonásában látják. A világgazdaságba való leggyorsabb szerves integrálódásunkat akkor látják megvalósíthatónak, ha a világgazdaság legfelsőbb rétegébe tartozó nagy tőkét engedjük be az országba, neki ajánljuk fel megvásárlásra a vállalatainkat. A Generál-Motors-t, a Generál Electric-et, a Fordot, a Suzukit, stb., azokat a multinacionális nagy vállalatokat, amelyek az egész világot behálózzák, és amelyek nyilvánvalóan a legfejlettebb technikát, gazdaságszervezést jelentik ma a világban. Vagyis a magyar állami tulajdont - szerintük - elsősorban a nemzetközi nagytőke, a nemzetközi multinacionális vállalatok bevonásával a legcélszerűbb privatizálni. Ugyanakkor tudni kell, hogy ez a multinacionális nagytőke szeretné - ha beteszi a lábát valahova - ott kényelmesen érezhetné magát. Ez pedig már a politikai viszonyokat is érinti. Elvárja, hogy ne kelljen politikai-hatalmi torzsalkodással szembenéznie. A tőkebefektetés cél-országában a számára előnyös gazdasági, társadalmi, politikai körülmények legyenek és ennek megfelelően saját természetének adekvátan tudjon működni. Ezért is fordult elő, hogy amikor Magyarországon nem a liberális politikai áramlat győzött a hatalomváltáskor, ez elriasztotta a multinacionális tőkét.

Van egy negyedik politikai áramlat, amelyről meg kell jegyezni, hogy ma kiszorult a tulajdoni viszonyokat átalakító hatalmi struktúrából. Ez az áramlat, amelyik - előtérbe állítva a hatékonyság elvét - a szinte kizárólagos állami tulajdont, vegyes tulajdonú berendezkedésre kívánná lebontani, átalakítani. Tehát nem politikai szempontok vezérlik, nem az adottságokat figyelmen kívül hagyva, Magyarországnak a világ élvonalába való, azonnali "bekapcsolódását" kívánja elérni, hanem a realitásokból kiindulva, a hatékonyság elve alapján vegyes-tulajdonú gazdaság kiépítését szorgalmazza. Mit jelent a hatékonyság elve? Azt, hogy olyan tulajdonformák legyenek, amelyek az adott termelési szinten, fejlettségi körülmények között a leghatékonyabban tudnak működni. Ahol a leghatékonyabb a kis magántulajdon, ott legyen kis magántulajdon. Ahol ez magántulajdonra épülő közösségi tulajdon, vagy szövetkezeti tulajdon, ott legyen magántulajdonra épülő szövetkezeti tulajdon. Ahol ez csoporttulajdon, ott legyen ez a forma. Ahol a leghatékonyabban az állami tulajdon tud működni nagy formációban, ott legyen állami tulajdon. Vagyis a hatékonyság elve legyen a meghatározó. A vegyes tulajdonú gazdaság elvét a szocialista pártot képviselők között meg kell említeni, ha a hatalmi viszonyokat nem is tudja befolyásolni, de legalábbis meg tud szólalni. Mindemellett ez a párt köztes elképzelést képvisel, amelynek kicsit leegyszerűsítve az a lényege, hogy teremtsünk minél előbb kapitalizmust, mert hiszen az a hatékony, és aztán majd harcolunk ellene. Eszerint lényegét tekintve elfogadható korlátozott mértékben a reprivatizáció, a privatizáció egyik, vagy másik fajtája is, s mindez abból a meggondolásból, hogy csak essünk már túl rajta, mert úgysem lehet már ezek ellen tenni semmit, s ha a folyamat végre lezárul, akkor utána lehet a kialakult új rendszerrel szemben fellépni.

Mi lehet mindezen törekvéseknek és az objektív folyamatoknak a summázata? Ahhoz nem fér kétség, hogy a tulajdoni rendszer átalakítására szükség van. Az előbb leírtakból ez világosan látszik. Nem mindegy azonban, hogy a változás miként fog végbemenni és milyen tulajdoni rendszer jön létre Magyarországon. Ha kizárólagosan magántulajdoni rendszer jön létre, az ugyanolyan nagy hiba lesz, mint amilyen súlyos hiba volt, hogy kizárólagosan állami tulajdoni rendszer alakult ki. Ha a váltást a magántulajdonra nagyon rövid idő alatt fogják végrehajtani, akkor a magyar gazdaság és társadalom összeomlik. Ez ma már világosan látszik. Részben azért, mert nincs megfelelő mennyiségű hazai tőke, részben azért, mert olymértékben szakítaná szét a lakosságot tulajdonosokra, ill. tulajdon nélküliekre, amelyet ez a társadalom nem tudna elviselni. Tehát az átalakításnak az ilyen szélsőséges egyirányúsága sem gazdasági, sem társadalmi megfontolásból nem fogadható el. Mégis világosan kell azt is látni, hogy ma a politikai csatározás határozza meg, a politikai szándékok és törekvések, és nem a gazdasági racionalitás, nem a gazdasági összefüggések, hogy milyen irányban fognak változni a tulajdonviszonyok.

A tulajdoni rendszer változásával összefüggésben lehet csak hitelt érdemlően levezetni a politikai rendszer átalakításának kérdéseit, feltételeit és problémáit. Az, az 1968 utáni gazdasági átalakítások sorában különösen nyilvánvalóvá vált, hogy olyan átmenet elképzelhetetlen a piac felé, amely nem érinti, változatlanul hagyja a politikai rendszert. A piacgazdaság nem tud kiépülni neki megfelelő politikai struktúrák nélkül. A piachoz tulajdonosok kellenek. A tulajdonosok pedig új érdekeket jelenítenek meg. Kézenfekvő, hogy egypárt-rendszer a különböző tulajdonosi érdekeket, illetve a tulajdonosok és a nem tulajdonosok érdekeit nem tudja megjeleníteni, kifejezni. A politikai rendszert tehát át kell alakítani. A kérdés csak az, hogy hogyan. Vannak nagyon leegyszerűsített megközelítések. A fejlett gazdaságok a polgári demokrácia politikai rendszerében működnek. A mi elmaradott gazdaságaink parancsuralmi, egypárt-rendszerű politikai rendszerben vegetálnak. Ahhoz, hogy nekünk fejlett gazdaságunk legyen - mondják - át kell venni a gazdasággal összefüggő elképzeléseket a fejlett gazdaságoktól, az eddigi politikai rendszerünk helyébe pedig át kell ültetni a polgári demokrácia politikai rendszerét. Ezzel az egyszerű cserével minden gondunk megoldódik. Ha mélyebben elgondolkodunk a társadalom és a gazdaság lehetőségein és szükségletein, akkor világosan kell látnunk, hogy nem lehet, mint valamiféle szatócsbolt választékából, kiválasztani a leginkább tetsző politikai rendszert. Nem lehet egy meglévő politikai rendszert egyszerűen "kivágni", eldobni és helyére egy másikat beültetni. Az átalakításnak legalább négy nagyon fontos determinánsa, meghatározója van.

Az első, a társadalmi struktúra. A történelmileg kialakult társadalmi rétegzettség figyelembe vétele nélkül nem lehet a politikai rendszert átalakítani. Ha valaki megpróbálja ezt figyelmen kívül hagyni, az mindig szembe fog ütközni a különböző rétegek érdekeivel, és az azt képviselő szerveződésekkel. Ebben az esetben a politikai rendszer csak a "politikai marakodások" színtere lesz és nem a gazdasági, társadalmi fejlődést segítő intézményrendszer.

Ha megváltozik a tulajdoni rendszer, akkor hozzá kapcsolódóan új érdekek jönnek létre. Valóságos érdekpluralizmus alakul ki. Hiszen eltérő az érdeke annak, akinek az átmenet időszakában esélye van tulajdonszerzésre, arra, hogy tulajdonos legyen, és egészen más az érdeke annak, akinek esélye sincs arra, hogy tulajdonos legyen. Más-más érdekei vannak azoknak az értelmiségi köröknek, amelyek például menedzserként az új tulajdonosokhoz kötődnek, és egészen más érdekei vannak azoknak az értelmiségi rétegeknek, amelyek nem kötődnek tulajdonosi érdekekhez, mint pl. a pedagógusok, vagy tudományos kutatók, stb. A tulajdoni rendszer-váltással polarizálódnak az érdekek is, s az egyébként is létező eltérő ideológiai nézetek ezeket az érdekeket politikai törekvésekké szervezik. A piacgazdaság tulajdon-rendszerbeli sokféleségéhez hozzátartozik a politikai szerveződések sokfélesége, vagy is a többpártrendszer.

 Magyarországon különleges helyzet van. Előbb alakult meg a sok párt - a rendszer még nem - mintsem ezek az érdekek kialakultak és világosan elkülönültek volna. Azok a pártok, amelyek ma Magyarországon léteznek egy politikai "pókerparti" eredményeként jöttek létre. Nagyon sok blöffel, hiszen a pártok mögött nincs valóságos szervezett érdek, nem a képviselni szándékozott megfelelő társadalmi csoportok, rétegek érdekeit fejezik ki. Ezért igazából ezek a politikai szerveződések csak majd akkor lesznek pártok, amikor a tulajdoni rendszer átalakítása előrehalad és a tulajdonhoz kötődő valóságos érdekek valóságos pártokat hoznak létre. Van ugyan ma már néhány olyan párt, mint pl. a Kisgazdapárt, amelyik egyértelműen és világosan a volt tulajdonosi osztály, s az új tulajdonosok érdekeihez kíván kötődni, de ez még csak deklaráció, hiszen a tulajdonosok még most bújnak elő, s még nem döntöttek az érdekképviseletükről. Legkevésbé a Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége kapcsolódnak ma érdekekhez. Kapcsolódhatnak majdan, de azok az érdekek még igazából nem jelentek meg a felszínen. Jelenleg még csak az ideológiai, politikai törekvések motiválják ezeknek a politikai szervezeteknek a tevékenységét. Létre kell, hogy jöjjön az a politikai szervezet, az a párt is, amelyik a tulajdon nélküliek érdekeihez kötődik majd. Azoknak az érdekeihez, akik ebben az átalakulásban a vesztesek lehetnek, illetve lesznek. Ma még nincs jelen ilyen párt, mert a magyarországi politikai játszmának az eredményeként bizonyos szerepek előzetesen az u.n. „kerekasztal” mellett el lettek osztva. A "rendszerváltásba" beletartozott, hogy a majdani tulajdonnélküliek érdekeit képviselő politikai szervezet az átalakulás menetében ki legyen iktatva. Ne tudja politikai szervezet érvényesíteni a tulajdonszerzésre esélytelen munkavállalók érdekeit, mert ellenkező esetben a piacgazdasághoz elképzelt tulajdoni átrendeződés nem jön létre. Ezért azt a politikai szerveződést, amely akadályt jelenthetett volna megfelelő politikai és nemcsak politikai eszközökkel kiszorították a befolyásolási szférából. Utóvédharcot vívnak még a szakszervezetek, mint valószínűsíthető letéteményesei a kialakuló piacgazdaságban a munkavállalói érdekeknek.

A másik determináns a politikai rendszer átalakulási folyamatában a történelmi elem. Minden esetben, amikor kialakult "kikristályosodott" társadalmi berendezkedést megbolygatnak, akkor felszínre tör mindaz, ami a jelenlévő társadalmi berendezkedés előtt létezett, és amelyet ez a társadalmi berendezkedés valamilyen módon illegalitásba vagy "margóra" szorított, vagy "palackba zárt", tehát valamilyen módon "kiiktatott". Ha megvizsgáljuk a magyar történelmet, különösen az utóbbi évszázadét, akkor abban nagyon sok "kiiktatást", „kiszorítást", repressziót, törvényen kívül helyezést, stb. tapasztalunk. Elég, ha csak a második világháborút megelőző, vagy az utána következő időszakot nézzük. A jelenlegi politikai rendszerváltás során ez a történelem a felszínre jön. És keresi "igazsága" érvényesülésének lehetőségét. Ezért jelent meg az átalakítás folyamatában az elsők között a címervita, a különböző "elnevezések" vitája, /kezdve az utcanevektől, és befejezve a megyék átkeresztelésével a "nagy Magyarország” vármegyeinek elnevezéseit hozva vissza/. Ebbe a folyamatba tartozik a szimbólumok kiiktatása, ill. átrendezése, a szobrok eltávolításától kezdve kitüntetések át- illetve visszarendeződéséig, stb. A történelmi reinkarnációhoz tartozik valamennyi kelet-európai volt szocialista országban a vallás társadalmi-állami szerepének az újraélesztése. Az egyik ideológiai, politikai erő, amely az eddig volt politikai rendszerből kiiktatódott, a vallás, az egyház volt. Nyilvánvaló, hogy a rendszerváltoztatás menetében ezek fantasztikus erővel tőrnek felszínre. Egyedüli üdvözítőként igyekeznek a társadalomra oktrojálni szerveződéseiket, a szimbólumaikat, így hirdetik ideológiájukat és próbálják mindezzel a politikai átrendeződést saját kurzusuk szerint befolyásolni.

A harmadik determináns a változtatásra ítélt politikai intézmény rendszer sztereotípiáinak a továbbélése. Amitől búcsúzunk, annak a pszichikai, a strukturális sztereotípiái még nagyon sokáig élni fognak. Aki úgy gondolja - miként a hatalmon lévő új politikusok - hogy itt már végbement a rendszerváltás és ez egy egészen más társadalmi, politikai rendszer, az nagyon téved. A korábbi időszaknak, az elmúlt negyven évnek, s főleg az 1956 utáni időszaknak a tudati és a strukturális, az emberi kapcsolatokban létező sztereotípiái még nagyon hosszú időn keresztül megmaradnak. Példa lehet erre a választások ügye. A lakosság fokozatosan kiábrándult a politikai pártokból, mert kiderült róluk, hogy ideológiai alapon jöttek létre, választási pártokként és nem a reális érdekeket kifejező politikai erőkként. Ezzel összhangban folyamatosan csökkent a különböző választásokon a részvétel és a pártokra szavazók aránya. Megfigyelhető volt ugyanakkor a sztereotípiák hatása. A helyhatósági választásokon pl. a legtöbb szavazatot a "függetlenek" kapták. Újra azok kerültek megválasztásra, akik a korábbi időszakban vezető pozícióban voltak. Főleg a kistelepüléseken, ahol az emberek jól ismerik egymást, kevés a lehetőség a manipulációra. A helyhatósági választásokon a társadalom 60%-a nem ment el szavazni. A szavazó kb. 40%-nak a 85 %-a a "függetlenekre", és az előző időszak politikai tényezőire szavazott. Ha mindezt összeadjuk, akkor kitűnik, hogy a választásra jogosult polgároknak mindösszesen kb. 5%-a szavazott az új pártokra. Az összes többi vagy nem vesz részt, mert nem tudta eldönteni, vagy pedig a korábbi struktúrának a továbbélésére és embereinek a további útjára szavazott. Az emberi kapcsolatokat nem lehet "leváltani". Nagyon sok olyan gazdasági egység jött létre az elmúlt évben, amelyik a korábbi kapcsolatokból építkezik és abból szerveződik. Ez pedig nemcsak a hatalom átmentésének vagy a gazdasági erő átmentésének a kategóriájába tartozik, hanem egyszerűen az emberi kapcsolatok tovább élését példázza. S arról nem is beszélve, hogy amikor 30 valahány éven keresztül létbiztonságban éltek az emberek, s az ezt tükröző tudat volt a meghatározó, akkor a váltás a létbizonytalanságba, nyilvánvalóan az előző időszak sztereotípiáit erősíti. Ez a pszichikai tényező még hosszú időn keresztül meghatározó lesz. Azok a politikai erők, amelyek a mai magyar társadalmat meghatározzák és nem veszik észre ennek a pszichikai és strukturális sztereotípiának a hosszú távú létezését nagyon súlyosan hibáznak. Könnyen a hatalmuk gyors elvesztéséhez is vezethet ennek a tényezőnek a figyelmen kívül hagyása.

Végül a negyedik determinánsa a politikai átalakulásnak a külső hatás. Bizonyos szempontból döntő mértékben éppen ez határozza meg az átalakulást. A külső hatásnak három domináns eleme van. Az első a hasonulás. Ez pozitív elem. Ez azt jelenti, hogy bizonyos dolgokat nem kell újfent kitalálni. Az egész átalakulás lényegét tekintve azért megy végbe, hogy a világgazdaságba beilleszkedjünk, integrálódni tudjunk. Mindazt a pozitív tapasztalatot, egyszerűen át kell vennünk, amely évszázadokon keresztül, vagy az utóbbi évtizedben kialakult a legfejlettebb országokban, azokban amelyekhez mi integrálódni akarunk, vagy amelyekkel együtt integrálódva akarunk egy új világrendet. A demokrácia működésének a technikáját, pl. amely kétszáz éven keresztül csiszolódott nem kell most nekünk valami egészen új dologként feltalálnunk. Ezt egyszerűen elemezni kell és a mai magyar realitásoknak megfelelően kell alkalmazni. Kritikátlanul azonban ezt sem szabad csinálni. Példa rá a köztársasági elnöki funkció. A körülötte kialakuló, s majdnem a formálódó politikai rendszer válságát előidéző vita, eredője Magyarországon az volt, hogy kritikátlanul végezték az adaptációt. Mindössze össze akarták "gyúrni" a modelleket. A mi köztársasági elnökünk kicsit úgy nézzen ki, mint az angol királynő, aki nem avatkozik semmibe és felsége sérthetetlen, de egy kicsit olyan is legyen, mint a francia elnök, aki viszont kvázi elnöki-rendszerben működik, de valójában olyan is legyen, mint az amerikai elnök, aki elnöki kormányzást valósít meg. Ebből a háromból lehet-e "csinálni" megfelelő elnököt egy olyan országban, ahol egyébként nincs is hagyománya a köztársasági elnöki funkciónak? Az évszázadok alatt kikristályosodott és bizonyítottan pozitív, használható közéleti elemeknek az átvétele mindamellett fontos tényező. .

A másodikat úgy lehetne megfogalmazni, hogy az, az igazodás. Ha integrálódni akarunk a világba, akkor minimális követelmény, hogy az általunk is aláírt nemzetközi szerződéseket betartsuk. A politikai rendszerben meg kell hogy jelenjenek mindazok a törvények, szerkezeti elemek, amelyeket mi a nemzetközi egyeztetések során elfogadtunk. Ilyen a helsinki dokumentum, amely tartalmazza többek között az emberek és eszmék szabad áramlását. Ezt aláírtuk, de korábban nem biztosítottuk - az emberi jogoktól kezdve a turizmus segítésén keresztül - a benne foglaltak megvalósítását törvényeinkben, politikai rendszerünkben. Az emberek és eszmék szabad áramlásához hozzátartozik, hogy legyen világútlevél, de ne legyen "vasfüggöny", s ne legyen szögesdróttal elválasztva egymástól a két világ, stb.

 A harmadik tényező elemzése az előzőknél kicsit bonyolultabb. Ez a tényező: az erőszakos kényszer hatása. A különböző hazai politikai erőknek lehet stratégiai elképzelése arról, hogy milyennek szeretnék látni Magyarországot. Világosan kell látni azonban azt is, hogy nemcsak idehaza van ilyen stratégiai elképzelés, hanem a világ sorsát valamilyen módon befolyásoló, adott esetben irányító külső politikai tényezőknek is. A kérdés adott szituációban az, hogy melyik stratégiai erő az erőteljesebb? Figyelembe véve nagyságrendünket, a térképen való elhelyezkedettségünket szembe tűnő, hogy külső tényezők és stratégiák jelentős mértékben befolyásolják cselekvési lehetőségeinket, azt, hogy milyen irányban változzunk. Jelen pillanatban a fejlett tőkés világ meghatározó politikai tényezőinek a stratégiája érvényesül. Ezt világosan kell látni még akkor is, hogyha az átalakítást kezdeményező folyamatot - amelynek részesei vagyunk - a Szovjetunió indította el. A gorbacsovi peresztrojka volt 1987-től a katalizátor, de e folyamatban ma már elsősorban a Nyugat meghatározó stratégiája érvényesül. Ebből pedig az következik, hogy bizonyos dolgokat egyszerűen kényszer alatt valósítunk meg, vagy alakítunk át a politikai rendszerünkben. Többek között ide sorolható, hogy az egyik nagyon fontos hatalmi tényezőt - a sajtót - az első pillanatban kézbe vette a Nyugat. Jól tudják, hogy a sajtón keresztül lehet leginkább befolyásolni, manipulálni az emberek tudatát. Ezen keresztül jelentős mértékben befolyásolják azt is, hogy milyen irányban menjen a politikai rendszer átalakítása.

Ez a négy determináns attól függetlenül létezik, hogy a mai Magyarország politikai szereplői felismerik-e létezésüket, és működésük törvényszerűségét avagy nem. Ha felismerik és megfelelő módon alkalmazni tudják, akkor a politikájuk erőteljesebb lesz és hatalomra kerülhetnek, vagy meg tudják tartani a hatalmat. Azok a politikai erők, amelyek azonban nem ismerik fel, s megfelelő módon nem tudják alkalmazni, azok előbb-utóbb vesztesként kerülnek ki ebből az átalakulásból. És főleg a társadalom kerülhet ki vesztesként, ha olyan politikai erők kaparintják, vagy kapják meg a hatalmat, amelyek ezeket a determinánsokat nem ismerik fel.

***

Végül is milyennek lehet ma megítélni a magyarországi helyzetet? Ez egy átmeneti - még nem konszolidálódott helyzet. Nagyon sok a bizonytalan, a kísérleti elem. Sok szempontból elhamarkodott diagnózis alapján rossz terápia született. Ugyan valójában beteg volt a társadalom, csak nem az volt a baja, ami ellen gyógymódokat ajánlottak. Ebből következően ma nem a gyógyulás útján halad. Társadalmi kísérletre a történelemben számtalan példa volt. Némelyekről elég volt egy hét, hogy bebizonyosodjon megvalósíthatatlansága, vagy káros volta. Másokról ez egy hónap alatt bizonyosodott be. Némelyikre egy emberöltő, egy nemzedék élete ment rá. A mostani magyar átalakulásról egy év után bizonyosodott be egyértelműen, hogy ezt továbbfolytatni nem lehet. Mást kell, másként csinálni. Át kell alakulni, de egészen másképen.

Budapest, 1991. 02.  (Előadás az MSZOSZ Központi Iskolájában)

Amos Nachoum a établi de nouvelles normes en matière de photographie sous-marine en prenant des risques énormes. Il a plongé sans cage de sécurité et a capturé des images primées de prédateurs marins. Il raconte ici à la BBC d'où vient sa passion et comment sa relation avec son père l'a façonné en tant qu'homme.

Amos Nachoum a établi de nouvelles normes en matière de photographie sous-marine en prenant des risques énormes. Il a plongé sans cage de sécurité et a capturé des images primées de prédateurs marins. Il raconte ici à la BBC d'où vient sa passion et comment sa relation avec son père l'a façonné en tant qu'homme.

Plusieurs orateurs l’ont dit aujourd’hui, au premier rang desquels le Français Sébastien Lecornu : laPlus d'infos »

Faut-il y voir un effet de la guerre en Ukraine sur les exercices saisonniers, et les sortir de leur routine ?

Plus d'infos »

 Mindig örülök, amikor találok valakit, aki hasonlóképen látja Afganisztánt, főleg ha ezt a Washington Post hasábjain teszi (Henry Olsen: No, Afghanistan did not improve much with U.S. intervention, https://www.washingtonpost.com/opinions/2021/08/20/no-afghanistan-did-not-improve-much-with-us-intervention/. Épp egy tanulmányt írok Közép-Ázsiáról, és közvélemény kutatási adatokat keresek arról, hogy az afgánok miként látták az amerikai és a kínai hatalmat. Az Asia Foundation készített közvéleménykutatásokat, és ennek kapcsán készült a véleménycikk, aminek a szerzője jártas lehet a metodológiában.

Két dologra hívta fel a 2019-es kutatással kapcsolatban a figyelmet. Egyfelől a kép egy kicsit/nagyon torzíthat, mert a adatfelvevők (ott személyesen, mert sokaknak nincs telefonja) egyre több faluba nem tudtak elmenni a korábbi adatfelvételhez képest a tálibok jelenléte miatt (2019ben az előző évi falvak 32 százalékát nem tudták újralátogatni, ezeknél az esetek 70 százalékában a tálibok megjelenése volt az ok), ami egyben azt is jelentette, hogy a válaszolok legalább egy kicsit szimpatizálhattak az USA támogatású kormánnyal. Ehhez képest jött a meglepetés. Mikor az öltözködési szokásokról kérdezték ezeknek a falvaknak lakosait, az jött ki, hogy 32 a burkát preferálja, 28 százalék a nikábot (itt a szem látszik), és 14 százalék pedig a csadort, ami egy nagy fekete kendő, amibe a nők beburkolóznak, magukra csavarják. Ez így együtt 74 százalék! Ez a többség a véleménye, ennyire konzervatív Afganisztán.  

Il n'est jamais trop tard pour honorer les héros, et c'est toujours mieux de le faire de leur vivant. PartantPlus d'infos »

Tous les livres sur les forces spéciales ne brillent pas leur originalité, l'humilité de ceux qui y parlent, et

Plus d'infos »

Souvent tancée par l'Ukraine de ne pas en faire assez, la France continue à faire différemment pour

Plus d'infos »

Trois évènements aéronautiques montrent ce mois de mai toute la fragilité de la sécurité des vols.

Plus d'infos »

I was back on the Blog Talk Radio show Midrats this week, talking about Russia’s invasion of Ukraine, Russia’s strategy, what might happen next, and consequences for Russia’s domestic politics. The recording is now available on the show’s website. The show description is as follows:

Episode 621: Russian Military SITREP with Dr. Dmitry Gorenburg

For over 11-years, once a year or so today’s guest has joined us on Midrats to discuss the latest military and national security developments with Russia.

With the war waging in Ukraine and in the process of transitioning to a new phase, there couldn’t be a better time to hear from Dr. Dmitry Gorenburg who will be with us for the full hour in a wide ranging discussion about the buildup to war, and the important takeaways so far.

Here are the abstracts from the latest issue of our Russian Media Analysis newsletter. You can also download the full text PDF version.

1. INVASION OF UKRAINE: NATO STRATEGY

Russian analysts are still focusing on the issue of NATO membership for Ukraine. Many point out that the ongoing war, while leading to a de facto defense arrangement between the “collective West” and Ukraine, has also hindered it from formally joining the alliance. Many authors believe that this is a benefit to Russia, although it has come at the cost of NATO unity and an amplification of arms supplies to Ukraine.

2. INVASION OF UKRAINE: EU STRATEGY

Connected to, although distinct from, the issue of Ukraine’s NATO ambitions, is the desire by its political leadership to join the EU. While Russian commentators are broadly pessimistic about how much defense cooperation there now is between Ukraine and the West, they are more optimistic that Ukraine’s EU bid will remain stalled for the foreseeable future. Although both sides have made many symbolic gestures to signal an agreement for membership down the road, concrete steps are harder to find, and the internal political machinations of the EU will further slow down integration.

3. INVASION OF UKRAINE: RESPONSES TO WESTERN SANCTIONS

More than a dozen articles offer responses to international sanctions against Russia, featuring reactions ranging from optimism to pessimism, and including skepticism and determination to wreak economic havoc on the West. Some serve to reassure the Russian public that even though foreign industries are leaving, they will still be able to access certain goods. Others discuss the prospect of more serious sanctions, such as EU bans on Russian oil and gas imports, or a U.S. sea-route trade embargo against Russia. The authors argue that such measures would introduce a number of cascading effects that would harm countries “hostile to Russia.”

4. INVASION OF UKRAINE: RESPONSES TO NATO MILITARY AID

The details and implications of NATO and U.S. military aid and efforts to arm Ukraine are the subject of several articles. It is evident that there is concern for the unified support that Ukraine is getting from the West, but there remains a confidence in the narrative surrounding Russian capabilities against the perceived lackluster quality of provisions going to Ukraine.

5. INVASION OF UKRAINE: U.S. NUCLEAR WEAPONS

Several articles address U.S. Secretary of Defense Lloyd Austin’s decision to cancel a Minuteman III missile test following President Putin’s announcement that Russia put its nuclear forces on a “special combat regime duty.” While some experts characterize the test cancellation as an effort to avoid nuclear escalation, one article suspects that it helped avoid drawing attention to the stagnant U.S. nuclear modernization process. An additional article takes issue with the optics and messaging that the U.S. is responsibly conducting nuclear policy, when it has conducted “mock nuclear strikes” in recent exercises and increased the frequency of nuclear-capable aircraft flights near Russia’s border.

6. INVASION OF UKRAINE: PERCEPTIONS OF A NO-FLY ZONE

As Ukraine’s request for a West-enforced no-fly zone remains unmet, Russian commentators caution against the implementation of anything remotely close to it and highlight the escalatory nature of such potential actions by NATO and the U.S..

7. INVASION OF UKRAINE: UKRAINE AND NUCLEAR WEAPONS CONSPIRACY

A recent issue of the Ministry of Defense newspaper posits the conspiracy theory that “Ukraine’s scientific establishment has sufficient competencies to create a nuclear explosive device.” The content of this article appears to be drawn from a TASS report that cites the Russian intelligence agency SVR as a source of claims that Ukraine had an advanced missile and nuclear weapon program.

8. INVASION OF UKRAINE: THE BIOLABS CONSPIRACY

Coverage of the conspiracy theories about U.S. DTRA reference laboratories in Ukraine continues to proliferate across Russian media sources. It now includes official newspapers as well as MOD and MFA officials. Coverage has also begun to note statements made by Chinese government officials on this issue.

9. CHINESE-RUSSIAN RELATIONS

A number of articles in the Russian press assess the state of the Russian-Chinese relationship as well as China’s diplomatic and economic relations with the United States and the broader West. Many commentators are quick to point out that China is resistant to following along with the West’s sanctions regime against Russia, although also acknowledging that there remains much to be desired in terms of China’s closeness to Russia itself.

10. SCANDINAVIAN COUNTRIES AND NATO

The ambitions of Scandinavian countries to join NATO continue to be a worry for Russian commentators. Yet given the scale of hostilities in Ukraine, experts are quick to note that parallels with Ukraine-and any potential Russian reaction to new Scandinavian member-states-are improper. Although Russia assesses the membership of Sweden and Finland to NATO in a very negative light, it is clear that this issue is not an existential one compared to Russian perceptions of Ukraine’s or Georgia’s entrance into the alliance.

11. IRAN AND THE JCPOA

Russian commentators have maintained a close watch over U.S. actions and engagement with other OPEC+ and oil suppliers ever since the U.S. sanctioned Russian oil. Analysts have focused on the U.S.-Iran relationship and the relevance of Iranian oil to the JCPOA negotiations. They remain critical of U.S. moral flexibility and assert that the “special military operation” in Ukraine has had a profound impact on long-term global security, as is evidenced by the changing oil environment around the globe.

12. FOREIGN ACQUISITION OF U.S. ARMS

Several articles focus on and are critical of the proliferation of U.S. weaponry abroad. They include the legal sale of arms to Egypt and the resulting arms capabilities of the Taliban after the U.S. exit from Afghanistan.

13. U.S. STRATEGY IN THE ASIA PACIFIC

Amidst the Russian invasion of Ukraine, the Russian media maintain a close watch on U.S. policy developments in other areas of the world, especially the Indo-Pacific region.

14. INFORMATION WARFARE

Two articles address alleged acts of “information warfare” against Russia, tending to take on a defensive tone about Moscow’s leadership and the progress of the “special military operation.” The first article responds to recent quotes from U.S. Department of Defense spokesman John Kirby, who noted Russia’s history of use and potential future use of chemical and biological weapons. The second article details alleged activities from the 72nd Center for Information and Psychological Operations (CIPO) of the Armed Forces of Ukraine, which the article claims was trained by the UK.

15. U.S. AND EUROPEAN MILITARY CAPABILITIES

Several articles report on developments of U.S. and NATO capabilities and weapons systems. One article reports on funding cuts to the U.S. Air Force’s first hypersonic missile, the AGM-183A Air-Launched Rapid Response Weapon (ARRW). A second article reports on a reorganization of the 3rd Marine Littoral Regiment that puts combat groups on the first and second island chains of the Pacific at a moment’s notice. A third article reports on Germany’s decision to purchase 35 American F-35A fighter jets to replace the Tornado fighter-bombers it uses to carry American B61 nuclear weapons.

Here are the abstracts from the latest issue of our Russian Media Analysis newsletter. You can also download the full text PDF version.

1. Invasion of Ukraine: Putin’s speech

In a February 24 speech, carried in full by Krasnaya Zvezda, Russia’s president Vladimir Putin gave remarks that sought to provide background and justification to Russian actions in Ukraine. As his past speeches, this one offered an extensive overview of his grievances against the United States and the West and what he perceives as disregard for Russian interests in the post-Cold War order.

2. Invasion of Ukraine: Justifications

Five articles provide various justifications for Russia’s “special military operation” in Ukraine. Several identify defending the people of the Donbas region as the primary factor for the invasion, echoing President Putin’s justification of protecting people “who have been subjected to abuse [and] genocide by the Kiev regime for eight years.” Others argue that the main reason for the invasion is to protect Russia from the military threat posed by Ukraine’s increasing ties to NATO. Articles also claim that there are Western information operations concerning the motives of Moscow’s military actions.

3. Invasion of Ukraine: Russian Domestic Perceptions

The views of the Russian population on the conflict are still undergoing initial polling, and divergences are expected across polling companies. One company, Russian Field, conducted a poll that Novye Izvestiya reported as being particularly supportive of the conflict. The poll was on the larger side, with 2,000 respondents across Russia.

4. Invasion of Ukraine: Discussions of Western Strategy

A large number of articles discuss Russian perceptions of Western strategy towards Russia and towards the conflict in Ukraine. Articles published before the invasion focus on the role of the United States in fomenting the conflict, and highlight US weaknesses that made Vladimir Putin decide that now was a good time to push to renegotiate the post-Cold War global order. Articles published in the early days of the invasion argue that the West is in the process of realizing that it underestimated Russian power and resolve and is looking to salvage its position.

5. Invasion of Ukraine: Nuclear Issues

Several articles discuss nuclear issues. An article in Topwar.ru argues that the US is potentially considering the infliction of a first disarming strike against Russia. An article in Nezavisimoe Voennoe Obozrenie (NVO) discusses the possibility of Belarusian and Ukrainian nuclear weapons. In Gazeta.ru, Irina Al’shaeva writes about the “special combat duty regime” requested by Russia’s president Vladimir Putin for the Russian strategic forces. A Novye Izvestiya article points out that open source researchers have been tracking the movements of the US Boeing E-4B AWACS aircraft on the flight from Lincoln, Nebraska, after the Russian initiation of the Russian war in Ukraine.

6. Invasion of Ukraine: The Threat from NATO

Russian media also focused on the direct threat that NATO poses to Russia and to regional stability in Europe. The articles focused on the destabilizing effect of NATO force deployments near Russia’s border, NATO’s history of using military campaigns to achieve its geopolitical goals, and the risk of a broader conflict between Russia and NATO.

7. Invasion of Ukraine: NATO Enlargement

The potential further enlargement of NATO is both a cause and consequence of the conflict with Ukraine in the eyes of several Russian writers. Framed as a genuine threat to Russia, articles discuss the possibility of Scandinavian states joining the alliance as well as states in the Balkans such as Kosovo. Other writers reiterate the Russian line that NATO was never supposed to expand in the first place.

8. Invasion of Ukraine: Responses to NATO Military Aid

Russian media reflect a variation in attitudes on NATO military aid in Ukraine. Numerous commentators doubt the utility of Western assistance and dismiss it as disinformation; they say that the West is only providing older arms and materials, and criticize the selfish nature of overall Western involvement in the conflict. Other journalists express legitimate concern about the impact that such significant aid could cause in Ukraine. There is an unprecedented coordination of support, and it seems there is some surprise among journalists about the swift nature of such collaboration.

9. Invasion of Ukraine: Ukrainian EU and NATO Membership

Ukrainian membership in EU and NATO is still a point of interest in the media, especially amidst an active invasion in Ukraine. Several articles posit that an acceptance of Ukraine, if it occurs at all, is in the very distant future, especially considering the presence of Russian troops. Others highlight Ukraine’s application as a forced response to Russian assistance in Donetsk and Luhansk and caution that Georgia and Moldova may be likely for EU candidate status as well. Overall, there is a shared opinion that Ukrainian membership in EU and NATO is not out of the question but has been made significantly more complex with current Russian activity in Ukraine.

10. Invasion of Ukraine: Responses to Western Sanctions

Numerous articles in the Russian press discuss the recent sanctions imposed on Russia and largely dismiss the significance of their long-term impact on Russian society, stating that they are more damaging to the West. Media commentators even welcome the challenge, stating that such independence will fix issues of Russia’s import dependence and brain drain. Additionally, the Russian media analyze the challenges that the imposed sanctions will cause for specific Russian industry, such as shipbuilding and aviation capabilities and technology and computer chip development.

11. Invasion of Ukraine: Russia’s Future in the New Order

Several articles focus on how Russia and its role in the world will change in the aftermath of the invasion of Ukraine. These articles suggest that sanctions will cause some pain but the sacrifice will be worthwhile to achieve the goal of ending the threat posed by an anti-Russian Ukraine and restoring Russia’s greatness and sovereignty. The possibility of increasing internal repression to ensure national unity is also discussed in a positive light.

12. Invasion of Ukraine: Role of Neighboring States

States in the immediate vicinity of Ukraine are seen as potentially vital interlocutors in both the positive and negative sense for several Russian commentators. Poland and the wider east-central European NATO member-states are viewed as having taken a turn towards a decisive rearmament and preparation for future conflict. Meanwhile, Belarus holds its position as a key Russian ally, underlining its important role for Moscow as a constituent part of the Russian-Belarusian “Union State” and very likely a further consolidation of de facto Russian control over more elements of Belarus’ statehood and independence.

13. Invasion of Ukraine: Turkey’s Position

Russian commentators remain concerned about Turkey’s role in the Russo-Ukrainian War and the geopolitical fallout from the conflict. Perspectives vary, from those who note Turkey’s unwillingness to go along with the full spectrum of sanctions proposed by European and North American states, to others who reiterate the concern about the longer-term designs of Turkey’s leadership in the broader Black Sea, Eastern Mediterranean, and even Central Asian states. Observers are particularly wary of Turkey’s naval presence, which for some is described as a genuine threat to Russia’s Black Sea Fleet, alongside Turkey’s ability to block passage through the straits. The growing role of Turkey’s Bayraktar TB2 combat drones also add impetus to commentator concerns.

14. Invasion of Ukraine: The Biolabs Conspiracy

Several articles once again raise the conspiracy theory about the role of US DTRA reference labs in the former Soviet Union states, but this time in Ukraine, referencing recent coverage in the UK newspaper Expose. In an article in Sovetskaya Rossia, Valentin Kasatonov argues that “US military biolabs in Ukraine” are the reasons for Russia’s “special military operation” in Ukraine. In Topwar.ru, Yevgeniy Fedorov provides more conspiracy theories that the labs are a part of growing NATO infrastructure in Ukraine.

15. China’s Geopolitical Position

Russian commentators have noted the parallels between Russia’s ongoing intervention into Ukraine—and the West’s reaction—and China’s presumed geopolitical designs for Taiwan. Some argue that while such parallels exist, they do not necessarily mean that China intends to support Russia’s goals in Ukraine. Indeed, they argue that it is possible that this could be a major test of the strength of the Russian-Chinese relationship at the highest levels. Others are more sanguine about the relationship and argue that this provides a potential test-case for a future Chinese effort to retake Taiwan.

16. Russia-Nicaragua Relations

Although most commentary in Russia remains focused on events in Eurasia and Eastern Europe, some look to other parts of the world as a means of shoring up the global picture of Russia’s alliances and international relationships. An article in NVO looks to the political regime in Nicaragua. It argues that there is a friendly face in this Central American country, and that Russia can use it as “something [with which] to respond to US pressure in Europe” by further improving relations with this “soft underbelly of the United States.”

17. Information and Hybrid Warfare

Several articles discuss how Russians understand the US/NATO approaches to information warfare and hybrid warfare. An article by Aleksandr Bartosh focuses on what he explains is a hybrid warfare in US and NATO strategies. An article in Krasnaya Zvezda focuses on the Western concept of “cognitive warfare.” In an article in Voenno-Promyshlennyi Kur’er (VPK), Sergey Korotkov argues that the “heat of information (hybrid) war [against Russia] has reached a critical point.” In another VPK article, Leontiy Shevtsov analyzes what he calls “US and NATO information warfare operations.”

18. Shortcomings of the US Military

One article responds to US Navy chief of staff Michael Gilday’s recent comments that the Navy needs a fleet of more than 500 ships to meet its commitments in the forthcoming National Defense Strategy, noting that US shipbuilding capacity will be a major obstacle to reaching that goal. A second article examines the evolution of US aircraft carriers, and argues that the capabilities of current air wing configurations to counter an enemy are “significantly lower than they were” in the 1970s and 1980s. A third article examines US missile and air defense capabilities, arguing that capabilities were inefficiently developed due to US overconfidence in its pilots and aircraft.

19. US and European Military Capabilities

Three articles discuss developments of specific US and European capabilities and systems. One article discusses the US Navy’s public launch of its Snakehead underwater drone, “which apparently is being created in analogue to the Russian Poseidon submarine platform.” A second article discusses the US Space Force’s Deep space Advanced Radar Capability (DARC) project, which “will allow the delivery of accurate strikes against enemy satellites, and will also complete the formation of a unified system for coordinating the actions of the US armed forces around the planet.” A third article discusses the “Eurodrone” project between Germany, France, Italy, and Spain.

I’m going to be participating in the following panel tomorrow. Great lineup, encourage those interested to sign up.

Yesterday, together with Pavel Baev I participated in a Marshall Center panel on the regional fallout of the Russian invasion of Ukraine. My colleague Graeme Herd put together the following summary of the discussion…

This is a summary of the discussion at the latest workshop of the current series of online Russia Seminar Series (RSS) webinars held on March 8, 2022 by the George C. Marshall European Center for Security Studies (GCMC) in Garmisch-Partenkirchen, Germany. The summary reflects the overall tenor of the discussion, and no specific element necessarily should be presumed to be the view of either of the participants.

Context

Russia’s invasion of Ukraine has had a devastating impact on humanitarian conditions within Ukraine itself. Critical national infrastructure in Ukraine is under attack. Ukraine’s transport system, hospitals and communication networks are being degraded. The UNHCR reports that over 2 million Ukrainians, mainly women and children, have become refugees in neighboring countries, particularly Poland. At the same time, Russian military advances in Ukraine appear to have stalled in most operational theatres. Explanations for this unexpected outcome include logistical difficulties, poor planning, long and vulnerable supply lines, and an inability to execute combined arms warfare effectively. In places where Russia has taken territory, a hostile civil population protests in the rear, even in Russian-speaking regions such as Kherson. Can captured territory be held?

However, the picture is fluid and Russia is not yet fully committed. While Russia will seek to bombard the pivots and hubs used to supply military materiel through Poland and Romania, its usable precision guided weapon stockpile for this “special military operation” is fast depleting, though reserves are available for operations against NATO. Ukraine is able to create reserve battalions around Lviv and receive air defense and anti-tank capabilities. Poland has offered to hand over its entire inventory of 23 MiG-29 fighter aircraft to the US at Ramstein Air Base in Germany for potential transfer to Ukraine pending a NATO decision. These combat aircraft can be flown by Ukrainian pilots. Romania, Slovakia and Hungary also have MiG-29s in their inventories and some or all of these could also be provided to Ukraine. Russia does not have the troop to task ratio to occupy an unwilling Ukraine. And Ukrainian resistance is growing, with the calculation in Kyiv that any deal made today will not be as good as the one made a week from now.

This deadlock is dangerous as Putin needs a “special military operation” victory to support his “everything going according to plan” narrative. Thus, if “victory is not possible and defeat is not an option” – if the choice is between bloody debilitating occupation or withdrawal – then Putin may seek to escalate by opening new fronts to present the Russian public with distracting mini-breakthroughs and victories in the wider region. Short-term risks in the Black Sea region appears highest. Longer-term risks include disruptions to energy and food exports from Russia and Ukraine, and conflicts around Exclusive Economic Zones in the Black Sea, for example, as borders are redrawn but not recognized. This summary identifies short and longer term spillover risks in both regions.

Black Sea Region

Had the “special military operation” actually gone to plan, Kyiv would have fallen within 2-4 days, and in a “best case” scenario from a Russian perspective, resistance would implode and Ukraine suffer sullen occupation. At this point the risks of spillover to Moldova and Georgia would have been much higher. The ideological narrative constructed by Putin around “Slavic unity” and regathering “ancient Russian lands” may have included Transnistria, South Ossetia and Abkhazia. If not, then this would have suggested EU membership was off the cards for both states and imposed neutrality (“demilitarization”) would have been attempted by Russia.

However, without first capturing Odesa (still possible through a combined air assault and amphibious landing operation) and finding troops to occupy Ukraine in the context of a hostile and debilitating insurgency, military operations into Moldova do not appear viable. Transnistrian forces themselves have no offensive capability and rail links to Odesa region from Tiraspol are cut. Thus, while in Moldova pro-Russian parties and opposition groups in the breakaway Dniester region and the pro-Russian Gagauzia oppose EU accession, Russia aggression in Ukraine propels the majority of the society to support this westward economic and normative reorientation, as is the case in Georgia.

However, the seizure of Georgian territory is possible. Russia’s Black Sea Fleet has been remarkably passive and inactive and still has the reserves and capacity to act. The seizure of Poti region in Georgia is a possibility, supported by Chechen forces formally subordinated to Russia’s Rosgvardia (National Guard) but actually under the control of Ramzan Kadyrov. If Putin’s power weakens, Kadyrov may also plan to act more autonomously into the Pankisi Gorge, even if in the name of Putinism and justified with reference to Russian national goals. In such circumstances, Azerbaijan might look to complete “unfinished business” towards Nagorno-Karabakh.

In Georgia itself, the Russian invasion of Ukraine further polarizes society. There is pressure on Georgian Prime Minister Irakli Gharibashvili and ‘Georgia Dream’ party who have adopted a “neutral” policy towards Russia. Neutrality translates into a policy of not supporting international sanctions and keeping Georgia’s air space open to Russian aircraft. Since 24 February opposition rallies in Tbilisi have protested daily against the Russian invasion outside the Georgian Parliament, demanding: 1. A visa regime with Russia; 2. Banning Russian media/propaganda outlets in Georgia; and 3. Closing Georgia’s airspace to Russia.

The role of Turkey is pivotal. Turkey attempts to avoid alienating Russia by keeping its air space open to Russian commercial flights and not applying sanctions. As a result, Turkey, like Georgia, is not included on the Russian list of hostile states. However, Turkey does send effective military aid (drones) to Ukraine. Turkey, citing Article 19 of the Montreux Convention, has closed the entrance to the Black Sea to the navies of the parties to the conflict. With its “sea bridge” unable to function, Russia is forced to resupply Syria using a more expensive and more limited air bridge. This in turn weakens Russia’s presence in Syria relative to Turkey’s. At the same time, the US and NATO face a difficult choice regarding the sending of combat ships into the Black Sea in support of Bulgaria and Romania. Turkey attempts to dissuade allies from requesting access, but the need to protect two exposed allies is growing.

Baltic Sea Region

The risk of spillovers into the Baltic-Nordic region are less than the Black Sea region, at least in the short-term and while the “active phase” of Russian aggression in Ukraine is ongoing. Risks associated with Kaliningrad proves to be the exception to this general rule. If the closure of air space is joined by cutting rail links to Kaliningrad, then this could generate a Russian kinetic response. In addition, reports of resignations and refusal of Belarusian officers and soldiers to follow orders and deploy to Ukraine suggest that Lukashenka’s regime may be less stable than supposed. Does Russia have the spare capacity to bolster Belarus, when Rosgvardia is needed at home as a praetorian safeguard to quell protest potential in Moscow, St. Petersburg and other cities in Russia?

The Estonian Center Party has severed ties to the United Russia Party. On 5 March, 103 members of its extended board, with no abstentions, voted to rescind the cooperation protocol signed in 2004. In Latvia, though, the polarization of society is a danger, with pro-Russian supporters using provocative rhetoric to radicalise their potential voters ahead of parliamentary elections. Two potential conflict dates loom – the commemoration of Latvian Legionnaires on 16 March and the Soviet Victory Day on 9 May. Lithuanian Minister of Foreign Affairs Gabrielius Landsbergis has stated that Vilnius has no red lines regarding possible sanctions against Russia – including oil and gas.

Non-aligned Finland and Sweden seek even closer defense cooperation with each other and with NATO. Indeed, the potential for NATO membership has increased and this will lead to heightened tension in medium to long-term. Defense spending is set to increase in all Baltic States. Lithuania adds an extra $0.5bn and its parliament agrees to increase defense spending to 2.5% of GDP. Spending will likely be on deterrent gaps in capabilities necessary to counter Russia’s way of war, such as air defense and drones.

Points of escalation might be driven by the possible use of thermobaric bombs in Kyiv, and/or the slaughter of Ukrainian refugee convoys struggling to reach the Polish border from Lviv. Such horrific violence would stress-test to destruction the ability of NATO member states to achieve all three of its objectives: 1) apply sanctions to Russia and provide humanitarian and military aid to Ukraine; 2) uphold
national interests, democratic values and principles; and 3) avoid miscalculation, spillover and escalation. As RHSS#3 summary noted: “In the context of mass civilian casualties, how does the West calibrate and balance moral principles that reflect its values with pragmatic approaches in line with interests? At what point does “responsibility to protect” trump other considerations?” Almost certainly risk calculus in NATO would change, with a much greater emphasis on alleviating immediate suffering and the “responsibility to protect”.

Conclusions

• The invasion has also shaken the Putin regime in Russia. The Putinist system, born in the violence of the Second Chechen campaign, has grown organically over the last 23 years. It weathered the ‘Moscow Maidan’ protests of 2011-12 and was boosted by the Crimea annexation of 2014. Putin and the players in the system understood the rules of the game, how these rules could be enforced and the necessity of a balance between the normative state, parastatal entities and oligarchs. In 2022, the pressure of sanctions disrupts and destabilizes oligarchs, the business models of parastatal entities and the normative state moves to a war footing, its lead representatives complicit in the war and war crimes.

• In this context, escalation does not have just to be horizontal – a spillover into the wider region – but it can be vertical. The possibility of an accidental radioactive discharge due to Russian attack on nuclear power plant is high. If nuclear signaling is needed, Russia could withdrawal from the Comprehensive Test Ban Treaty and then promptly stage a nuclear test to intimidate and deter. A low likelihood event involves a Russian “false flag” operation around CBRNE might be considered. A “dirty bomb” fits Russian media narratives that a US-controlled “neo-Nazi” regime would practice genocidal “nuclear terrorism”. The function of this narrative could be to provide a retroactive justification for invasion – prevention of nuclear terrorism – and to place the blame for any nuclear radiation leakage on Kyiv. Such leakages would massively impact on refugee flows westwards. For Putin such flows would be understood in terms of an asymmetric responses by Russia to western pressure.

• Might Putin be tempted to declare martial law or a state of emergency in Russia? Putin may calculate that full mobilization is a necessary means to offset 1) battlefield losses through conscription; 2) economic isolation and rent redistributions to shore up elite support; and 3) evidence the idea that this is an existential fight for Russia, that Ukraine is merely the territory upon which Russia battles the real enemy – NATO. Such reasoning concludes that once battle is joined all measures are justified by Russia if this leads to the defeat of NATO.

• If such reasoning prevails, martial law and mobilization in Russia could prove to be the second and last strategic blunder by Putin. Russian military reforms introduced by Defense Minister Serdyukov 2009-2012 means mass mobilization is not possible – the Russian military does not have the capacity or infrastructure to train such large numbers. Moreover, such a move might precipitate a societal revolt, one in which the Russian security services would struggle to maintain order. Alternatively, it could encourage a military coup, with a charismatic and politically acceptable Defense Minister Shoigu at its head. Given “everything is forever until it is no more”, the entourage and inner-circle around Putin may well calculate that the president himself is the problem and his removal the solution.

• Fear of failure in Ukraine and fear of revolt and removal in Russia likely increases Putin’s isolation and paranoia. He may then adopt a differentiated understanding of risk. At home he is risk averse. Martial law or declaring a state of emergency is avoided. Putin likely compensates by accepting greater risk abroad. This suggests a Black Sea Fleet “special military operation” against Poti could come into focus, or Russia looks to conducts a dirty bomb “false flag” operation in Ukraine. In Putin’s mind, both options would create disruptive situations to generate options and new opportunities for leverage and exploitation.