2007.09.18. | Schlenker Ádám
ETTDK Papers - Nr. 18
Az Európai alkotmányt elutasító 2005-ös francia és holland népszavazás után ismételten, sőt mondhatni újult erővel lángolt fel az a szenvedélyes politikai és gazdasági vita, amelynek témája Európa,és azon belül is az Európai Unió viszonyulása a globális világgazdasági rendszerhez és ennek következményéhez.
Általánossá vált az a nézet, hogy a második világháború utáni Nyugat –Európai gazdasági –társadalmi környezetet alapvetően meghatározó jóléti állam megszűnőben van, és a helyére az olyan nemzetközi szervezetek nevével, mint például a WTO vagy IMF fémjelzett neoliberális gazdaságpolitika lép, amely a szociális biztonságot drasztikusan felszámolja. Kétségtelen tény, hogy az Európai Unión belül már egy jó ideje, sőt egyenesen a Maastrichti szerződés hatályba lépése óta (1993) politikai irányultságtól függetlenül megkongatták a vészharangot, jelezve, hogy a Szociális Európa létét komoly veszély fenyegeti.
Ezt a veszélyt eltérő érveléssel és ideológia indoklással de közösnek érezték a jobb és baloldali és liberális pártok politikusai, a szakszervezetek. a civil szervezetek és a jóléti intézmények képviselői. Abban mindannyian egyetértettek, hogy a globalizációnak nevezett gazdasági –társadalmi jelenség csökkenti a nemzetállamok erejét, befolyását a nemzetközi politikai –gazdasági színtéren másrészt azáltal, hogy országhatárokon átnyúló jelenségről van szó ez összehangolt politikai cselekvést, igényel.
A sokszereplős vita nem csak a brüsszeli üléstermekben és tagállami parlamentekben folytatódott, hanem az amerikai Kongresszusban is. Tulajdonképpen egy háromszereplős kötélhúzásnak lehettünk a szemtanúi, amelynek során a résztvevők -az Európai Bizottság, az uniós tagállamok és az Egyesült Államok és rajta keresztül az olyan transznacionális szervezetek, mint a WTO amely, kölcsönös engedmények és érdekvonalak mentén próbált arra választ találni, hogy milyen válaszokat adhatnak a globalizáció kihívásaira
Erre különböző válaszok születtek. A fatalista a tényeket rezignáltan tudomásul vevőtől a szabályozatlan kereskedelemben, mint a gazdasági bajokra gyógyírt látón át a nemzetközi pénzügyi szervezetekben a megtestesült ördögöt látóig sokfajta érvelés ,megoldási javaslat hangzott el. Ez a dolgozat a teljesség igénye nélkül kíván párat bemutatni a kidolgozott javaslatok közül.
Az Alkotmányról szóló népszavazáson mind holland mind francia részről rendkívül nagy arányban (63% illetve 70 %-ban) járultak a választópolgárok az urnákhoz, hogy döntsenek Európa jövőjéről.A szavazást általános érdeklődés övezte Franciaországban évtized óta nem látott számban növekedett meg a társadalmi viták száma. Ennek ellenére a holland szavazók 62% a míg a franciák 52 % szavazott az alkotmányjavaslat ellen. Tehát úgy gondolom, hogy szó nincs itt arról, hogy a választópolgárok egy elit vezette centralizációt, szavaztak volna le, hanem inkább arról, hogy a nem szavazatokat sokkal inkább befolyásolhatták a csökkenő munkabérek mezőgazdasági járulék csökkentések és a munkanélküliség veszélye.
Utóbbi nagyon is valós fenyegetésként jelenik meg az unió polgárai számára, mert a munkanélküliek száma a referendum időpontjában már elért a 20 millió főt.
Az 1970-es évek óta szinte stagnál a munkahelyteremtés miközben az USA–ban 5 %-os munkanélküliség mellett 1990 és 2003 között 20 millió új munkahelyet teremtett. Ezzel szemben Németország (11-%-os a munkanélküliség) Franciaország (10%-os munkanélküliség, és a GDP 50 %-a különböző segélyekre fordítódik) Olaszország együttesen csak 3 millió munkahelyet hozott létre. Ráadásul az alkotmány egy jóval rugalmasabb, kevésbé szabályozott munkaerőpiac megvalósítását tűzte ki célul. Így illuzórikusnak tűnik a 2002–es lisszaboni csúcson kitűzött cél, hogy az EU 2012–re gazdasági–ipari termelés tekintetében maga mögé utasítja az USA-t.
A neoliberális közgazdások egy része ennek okát a piaci viszonyok rugalmatlanságában látja és további munkaerőpiaci reformokat, javasol és szociális juttatások további lefaragását. Némi demagóg éllel a 35 órás francia munkahetet is a gazdasági lassulás egyik hátráltató tényezőjének látják. Vélekedésük szerint a megnövekedett szabadidő több lehetőséget teremt a költekezésre, ami azonban a csökkentett munkaidő és jövedelmek miatt nehézségekbe ütközik.
Globalizáció:
A globalizációra különféle társadalmi válaszok születtek. Létezik jogi, intézményi-reform, civil társadalmi és politikai, meg szociálisbiztonságot erősítő kezdeményezés. Dolgozatomban mindegyikre igyekszem példát hozni. A globalizációt kritikusan megítélő kezdeményezésekben közös, hogy mindegyik el szeretné érni, hogy a WTO tárgyalások során a gazdasági döntéshozók a szociális–társadalmi kérdéseket hangsúlyosabban vegyék figyelembe.A másik terület, kiemelt figyelmet kezelt terület a környezetvédelem.
A globalizáció voltaképpen nem más, mint különböző szolgáltatások, áruk és információ gyors cseréje elektromos hálózatokon keresztül.(Castells).A technikai fejlődésnek köszönhetően a gazdasági globalizáció rövid és hosszú lejáratú pénzügyi termékek, befektetések, értékpapírok országhatárokon átívelő forgalmazását jelenti, amelyek szabályai gyakran függetlenítik magukat az adott ország pénzügyi–gazdasági szabályozás alól. Politikai értelemben a globalizáció egy nemzetközi teret hoz létre, ahol az államok szuverenitásuk egy részét különböző nemzetközi szervezetekre ruházzák át.A politikai döntéshozatalt nehezítik, hogy regionális konfliktusok válnak nemzetközi jelentőségűvé.
Globalizációról beszélhetünk kulturális értelemben is.A kulturális globalizáció fő közvetítői a kereskedelmi televízió és rádió csatornák, magazinok és az Internet. Ezek a média és sajtótermékek egy fogyasztásközpontú, egyszerű sablonokból álló világképet közvetítenek. Nem a megjelenésükkel van a baj, hiszen–mindig létezett a magas és a populáris kultúra elkülönülése, hanem az általuk közvetített kommercializált egyszerű, sablonokból álló világképet, életstílust közvetítenek. Amelynek fő üzenete az állandó változás, a folyamatos vásárlásra való csábítás, az örök fiatalság–szépség varázsa és az élvezetek azonnali kiélése.
A nemzetközi színtér szereplői a multinacionális cégek is, melyek működésével gyakran merül fel az a vád, hogy működésük átláthatatlan és a hagyományos nemzetállami keretek között gyakorlatilag ellenőrizhetetlen.Ehhez kapcsolódik egy olyan vélekedés, hogy globalizáció következményeként a nemzetállami gazdaság is ellenőrizhetetlenné válik. Az így létrejövő növekvő gazdasági egyenlőtlenségek egyre inkább egy vesztes és egy nyertes szereplőre osztja a globalizált versenyben résztvevő és a kereskedelmi javakért versengő országokat, régiókat.
A globalizált gazdaság mintegy eltérő gazdasági társadalmi adottságú kis és nagy tereket hoz létre, amely az ott élők számára vagy társadalmi jólétet kiegyensúlyzott szociális biztonságot jelent, míg mások számára, társadalmi marginalizációt eredményez. Ebben a versenyben a fejlett és a kevésbé fejlett országok egyaránt a multinacionális vállalatok kegyeiért versengenek és különböző kedvezményekkel (pl. adópolitika) csábítják magukhoz a befektetőket.
Az országos és regionális macroökonómiai politikát egyre inkább a multinacionális befektetők diktálják, hogy a lehető legnagyobb nyereséget és legkisebb adó fizetési kötelezettséget érjék el. A nemzetközi gazdasági térségben a résztvevő tagok (államok, régiók) versengenek azért, hogy a lehető legjobb, úgynevezett vállalkozásbarát gazdasági környezetet biztosítsák az adott befektetőnek.
Tekintettel arra, hogy a befektető kegyiért versengő felek eltérő gazdasági tulajdonsággal rendelkeznek (elég, ha csak a GDP re, mint ennek egyik mérőszámára gondolunk) így az alkupozíciójuk is különböző. Vagyis a gyengébben fejlett gazdasági térség rákényszerül, hogy a befektető kívánságára engedjen a már meglévő nemzetállami környezetvédelemi, szociálpoltikai szabályozásból. Ezáltal a befektető alkupozíciója erősödik, és nyomást gyakorolhat a helyi törvényhozásra, hogy a fennálló szociálpolitikai–környezetvédelmi szabályozást változtassák meg, vagy vonják vissza. Ez a szabályozásenyhítés magával hozza a szociális háló gyengülését, a szociális juttatások lefaragását, a munkaerőpiac rugalmassá válását, ami azt jelenti, hogy egyre bizonytalanabbá válik a foglalkoztatás, és a bérek is csökkenek. Ennek következtében növekszik a társadalmi sebezhetőség, és annak az esélye, hogy országok, régiók, társadalmi csoportok maradnak ki a globalizációs versenyből és végső soron magából a társadalomból.
Vagyis miközben a társadalmi kockázati tényezők folyamatosan növekednek, az állam ezzel párhuzamosan egyre kisebb felelősséget kíván vállalni állampolgáraiért, és egyre kevesebbet szolgáltatás nyújt alanyi jogon, miközben több, eddig általa ellátott funkciót ruház át a piaci szereplőkre. Ennek esnek áldozatául a jóléti szolgáltatások, és helyükre az ún. minimális állam lép, amely csak szűk körű szolgáltatásokat hajlandó nyújtani az állampolgárainak.A nagyarányú migrációval természetesen az állampolgárság kérdése is társadalmi feszültség forrásává válik.
A szűkülő állami források miatt egyre inkább létszükséglet lesz az állam számára, hogy meghatározzák, hogy ki tekinthető állampolgárnak és melyek azok a társadalmi csoportok, amelyek idegennek, állampolgársággal nem rendelkezőnek vagy egész egyszerűen csak bevándorlónak kell tekinteni. Kétségtelen tény, hogy az 1960-as évektől a Nyugat Európai jóléti rendszernek egyre nagyobb szüksége volt a vendégmunkások munkaerejére. Ennek egyik oka az volt, hogy a hagyományos munkásosztály átalakulása, polgárosodása ellenére maradtak olyan alacsony presztízsű munkakörök, amelynek elvégzésre már nem lehetett hazai állampolgárt találni. Ráadásul az európai országok jelentős része állampolgárságot adott hajdani gyarmatai lakosságának.A megszűnt gyarmati területek, pedig nem tudták már eltartani a meg növekedett népességet.
Európa tehát várta a vendégmunkásokat. Nyugat Németország például 1970-ben 500 ezer munkavállalási engedélyt adott ki jugoszláv, olasz, görög, török, portugál és spanyol vendégmunkásoknak. A kezdetben egyedülállóként érkező vendégmunkásnak lehetősége volt állandó tartózkodási engedély megszerzésére is. A következő lépést, pedig az jelentette, amikor a családja is letelepedési engedélyt kapott az adott országban.
A tömeges bevándorlás hatására az Európai Bizottság az 1981-ben csatlakozott Görögországnak és az 1986-ban csatlakozott Spanyolországnak és Portugáliának 1988-ig illetve 1991-ig munkavállalási tilalmat rendelt el az EU tagállamaiban.A befogadó országokban csak akkor vált problémássá a bevándorlók ott tartózkodása, amikor az 1970-es évek végétől egyre nagyobb számban szakképzetlen családos munkások érkeztek, akik a többségi társadalom számára csupán a jóléti állam szolgáltatásainak haszonélvezőivé váltak anélkül, hogy ahhoz jelentős mértékben hozzájárultak volna. A 90–es évekre, amikor az Európai Unió közel 20 milliós munkanélküliséggel kellett, hogy megbirkózzon a nyugat európai államoknak komoly gazdasági teherré vált, hogy egyszerre kellett jóléti szolgáltatásokat nyújtania egyre kevesebb pénzből az állampolgárai azon csoportjai számára, akik gyakran a társadalom perifériáján élnek, és azoknak, akik több évtized után estek ki a munkaerőpiacról.
Az utóbbi társadalmi réteget alkotta az újszegénynek. egyre nagyobb számú csoportját. Idetartoztak a több mint egy éve munkanélküliek és azok a fiatalok (főleg 18-24 év közöttiek) akik tanulmányai félbehagyása vagy befejezése után nem tudtak elhelyezkedni a munkaerőpiacon. Azonban az is nyilvánvalóvá vált, hogy a képzés, oktatás önmagában nem elegendő a társadalmi felemelkedéshez, munkerőpiaci integrációhoz. A munkanélküli fiatal számra kialakul egy negatív, karrier, amelynek során képzési programokba kerül majd átmeneti, nem tartós alkalmazásba majd ismét a munkanélküli státusba. A támogatott munkahelyek és határozott időre szóló alkalmazások csak felerősítik a társadalmi marginalizációt mert a szerződés lejártával elküldött fiatal ismét a semmibe, kerül vissza, vagyis ismételten elveszti a társadalmi megkapaszkodás lehetőségét. A legnagyobb probléma, hogy munkatapasztalat híján sem, álláshoz sem segélyhez nem jutnak, mert több uniós tagállamban a munkanélküli segély folyósításának feltétele a meghatározott idejű munkaviszony.
Elválasztásra ezért van szükség, hogy kiszűrjék a jóléti rendszer úgynevezett potyautasait, vagyis a munkanélkülieket, bevándorlókat, és más hátrányos helyzetű csoportokat, akik nem jogosultak a jóléti szolgáltatások igénybevételére annál az egyszerű oknál fogva, mert ők nem fenntartói a rendszernek, hanem csak haszonélvezői annak. Kialakulóban van két, területileg és társadalmilag jól elkülöníthető réteg, a lerobbant szlömösödő belvárosban nélkülözők, és a kertvárosi lakóparkokban élők társadalma, akik között semmilyen találkozási pont nincsen. Egyikük a globalizáció veszteseként határozható meg, míg a másik szereplő a globális folyamatok nyerteseként.
Ugyanakkor látni kell, hogy itt nem tőkés emberek egy jól körülhatárolható csoportja áll szemben a nincstelenek tömegével, mint ahogyan azt a vulgármarxista szerzők bizonyítani igyekeztek a kapitalizmus bírálatát bemutató műveikben. A globális pénzügyi folyamatokban ugyanis zömmel arctalan résztvevők, találhatóak, akik pénzügyi műveleteiket elektromos úton az adott országhoz való bármilyen kötődés nélkül végzik. Mint ahogy jó pár szerző rámutatott (Korten,Baumann) hogy szemben a 19-20 századi kapitalistákkal a mostani befektetőknek nincs semmilyen kapcsolata sem érzelmi kötődése az adott területhez, ahova befektet, sőt az állampolgárok számára ismeretlen marad a kiléte és ő, sem ismeri őket.
Tehát a 19-20 század kapitalistái (pl. Ganz, Krupp,Rockefeller) igaz ,hogy hatalmas nyereségre tettek szert ám volt kapcsolatuk az adott országhoz ,rendelkeztek nemzeti öntudattal és a lakosság számára is nyilvánvaló volt ,hogy kik tartoznak az ország vezető tőkéseihez. Ezzel szemben a mai tőkések jelentős részének nincs nemzetisége, mert pl. olyan transznacionális intézményeket képviselnek, mint a WTO, vagy rosszabb esetben az adott ország érdekeit teljesen figyelmen kívül hagyva kizárólagosan a haszonszerzést tekintik céljuknak anélkül, hogy megszerzett profit egy részével az adott ország, régió, város társadalmi, kulturális életét gazdagítanák. Létrejönnek olyan, alapvetően külföldi befektetésekkel mesterségesen megnövelt gazdasági teljesítményű és alacsony szociális biztonságú szivárványgazdaságok, mint a Mexikói, és az olyan periférikus gazdasági régiók, mint Afrika. Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy ezek a gazdasági folyamatok elszakadtak a politikai ellenőrzéstől. Azonban nem szabad elfelejtkezni arról, hogy a különféle globalizációellenes és támogató csoportok eltérő viszonyulást alakítottak ki a globalizációval kapcsolatban, és így a globalizációképük is eltérő.
A globalizációval kapcsolatban ünnepelték annak posztmodern sokszínűségét (Cox, 1995), említették a globális társadalmi reformok szükségességét (Deacon, 1997) próbáltak reményt önteni a globalizáció által társadalmi perifériára szorítottakba (Hoogvolt, 1997) bírálták azt antiglobalista szemszögből (Laing–Hines 1999) és végül hangsúlyozták annak individualisztikus egyéni felelősségvállalást szorgalmazó jellegét.(Holzmann 1999). A képet tovább árnyalja, hogy mind szélsőjobboldali és szélsőbaloldali politikusok mintegy szitokszóként, értékjelzőként használnak olyan fogalmakat, mint például „neoliberális” vagy „globalizáció”,”multinacionális „amelyeket eredetileg értéksemleges fogalmakként használtak a minket körülvevő társadalmi valóség megragadására.
Feltett szándékuk ezeknek a csoportoknak, hogy csökkentsék a külföldi beruházások nagyságát, hogy szigorúbb kontroll alá vegyék a pénzügyi beruházásokat, és szigorú rendszabályokat léptetnének életbe, az un spekulatív pénzügyi műveletek megrendszabályozására. Számukra a globalizáció nem több mint a társadalmat és különösen annak középrétegét leépítő jelenség. Van olyan szerző (O’Rourke) aki úgy véli, hogy a globalizáció nem a Hidegháborút követő politikai helyzet eredménye, hanem az tulajdonképpen a 18 századi ipari forradalom idején kezdődött és csak az arányok módosultak azóta. Sőt úgy véli, hogy a 19 század fordulóján nagyobb mértékű lakosság és tőkeáramlás zajlott le, mint napjainkban. Rourke úgy érvel, hogy a 19 században a hajózási technika fejlődésével és az olyan technikai eszközök feltalálásával, mint a távíró a kereskedelmi szállítások és ügyletek idejének hasonló mértékű drámai csökkenése zajlott le. Sőt a népességáramlás sem volt kisebb, hiszen 1820 és 1914 között 60 millió ember hajózott át az Újvilágba.
Tény, hogy vannak területek, amelyeken a monokulturális termelés dominál (pl. Argentína szójabab ültetvények) a globális termelés elosztása miatt, ugyanakkor nem szabad egyértelműen minden multinacionális céget pusztán jellegénél fogva démonizálni. Létezik a Vállalatok Társadalmi Felelősségvállalása elnevezésű kezdeményezés, (Magyarországon a program összefogója Braun és Partners cég) amely sokat tesz a munkahelyi esélyegyenlőség elősegítéséért, és családbarát munkehely megteremtéséért. Emellett ott vannak az olyan vállalatok, mint pl. a Levi Strauss, vagy a Vodafone amelyek, a céghez tartozó alapítvány költségvetéséből évről-évre jelentős összeget áldoznak szociális és egészségi programok finanszírozására.
A globalizációra különféle társadalmi válaszok születtek. Létezik jogi, intézményi-reform, civil társadalmi és politikai, meg szociálisbiztonságot erősítő kezdeményezés. Dolgozatomban mindegyikre igyekszem példát hozni. A globalizációt kritikusan megítélő kezdeményezésekben közös, hogy mindegyik el szeretné érni, hogy a WTO tárgyalások során a szociális –társadalmi kérdéseket hangsúlyosabban vegyék figyelembe. A másik terület, amelyre kiemelt figyelmet fordítanak, az a környezetvédelem.
Európai válaszok a Globalizmusra
A felkínált megoldási javaslatok közül az egyik és azóta politikai programmá is előlépett kezdeményezés a Harmadik Út volt. Az Anthony Giddens (1998) brit szociológus nevével fémjelzett társadalmi kezdeményezés a szociáldemokrácia megújítást tűzte a zászlajára. A Tony Blair vezette Munkáspárt által szinte cselekvési tervként használt munka a szociális biztonságerősítést és a jóléti állam szerepének megújítást ígérte. A harmadik utas politika voltaképpen a magán és az állami gazdaság vegyítésére törekszik olyan módon, hogy egy esélyegyenlőséget kínáló a társadalomba beruházó államot képzel el.Tehát a Harmadik Út képviselői úgy gondolják, hogy a jóléti államot nem leépíteni, hanem erősíteni kell a globalizációval szemben.Aktív állami beavatkozást várnak el a gazdasági folyamatokba de közben az egyén felé is elvárásként fogalmazódik meg ,hogy aktívan vegyen részt sorsának alakításában.
A harmadik utas szociálpolitika családbarát munkahelyet képzel le és a társadalmi felemelkedés szempontjából kulcsfontosságúnak, tekinti az oktatást. Egy, mindenki számára elérhető középosztályi létet akar erős civil társadalommal rendelkező multikulturális környezetben. A globalizációval kapcsolatban több európai civil szervezet is állásfoglalásokat szociálpolitikai megoldási javaslatokat tett közzé. A különböző hátrányos helyzetű csoportokkal foglakozó szervezetek (pl Poverty Allience) szeretnék elérni, hogy az állam nagyobb társadalmi szerepet vállaljon a szociálpolitikával kapcsolatban. A jóléti államleépítését nem helyeslik de a segélyfüggés támogatását sem. Arra szeretnék rábírni mind Brüsszelt és a tagállamokat, hogy biztosítsa mindenki számára az alapvető létfeltételek. Esélyegyenlőséget szeretnének különösen a lakhatás, egészségügyi ellátás, a foglalkoztatás terén.
A gazdasági –pénzügyi döntésekkel szemben a szociálpolitikai kérdéseknek szeretnének elsőbbséget szerezni. Ezért nem támogatják a szolgáltatások piacosítását, amely ellen erős civil szervezeti hálózattal és nyilvános fórumokon való részvétellel kívánnak fellépni. Követelésük lényegi eleme, hogy az állami juttatások alanyi jogon járjanak, és a kormányzat teremtsen olyan munkahelyeket, ahol megkeresett jövedelem lehetőséget ad a szegénységből való kiemelkedésre.
A globalizáció nyomán kialakult munka-erőpiaci helyzetleírásánál fontos szerepet tölt be az Esping Andersen féle insider–outsider modell. A modell a munkaerőpiacot és szereplőit két csoportra, osztja: Az insider modellbe kevés számú férfi munkaerő tartozik, akiket magas kereset mellett és drága szociális juttatásokkal mellett alkalmaznak.A munkahelyük stabil és erős érdekvédelmi csoportok képviselik az érdekeiket. Ezzel szemben az outsider modellbe egyre nagyobb számban tartoznak a nők a fiatalok, és a részmunkaidőben foglalkoztatottak, akik a férfi kereső juttatásából vagy szociális segélyből élnek.
Esping Andersen érvelése szerint az állam mintegy jutalmazza a teljes állásban foglalkoztatottakat, és bünteti a kereső felelősségeket. Ennek ékes bizonyítékát látja abban, hogy a nők kevesebbet keresnek a férfiaknál, gyakran alkalmazzák őket részmunkaidőben és nehezebb vezető pozíciót betölteniük. Ezáltal munkaerő-piaci szegregáció valósul meg és azt eredményezi ,hogy a nők az informális szektorban vállalnak munkát, vagy a fő kenyérkereső jövedelméből élnek. Az egész rendszer az egykeresős férfi családmodelltől való függést hozza létre. De ugyanakkor az is látható, hogy az állami a csökkenő állami juttatások, és a keresőtől való függés egy végletes csapdahelyzetet eredményez. Epsing Andersen nevéhez köthető a jóléti állam definíciójának meghatározása is.
A jóléti állam alapja a svéd szociáldemokrata politikai rendszer volt, amely mindenki számára alanyi jogon biztosította a szociális szolgáltatásokhoz való hozzáférést és a nők teljes munkaidős foglalkoztatását. Emellett minden állampolgár nagyon magas színvonalú ellátást kapott és egy középosztálybeli létet biztosított(az 1993–es évben a Svédország a GDP 70 %-át fordította jóléti kiadásokra) Azonban a rendszer már a csökkenő pénzügyi bevételek és az elöregedő társadalom miatt finanszírozhatatlanná vált. Ennek velejárója volt az állás-képzési programok költségvetésének megkurtítása a támogatott munkahelyek felszámolása (a 80-as években a munkahelyek 30% át ez a típus tette ki).
Európa több részén a szociáldemokrata mellett liberális és konzervatív jóléti állam típusok is léteztek.A liberális az Egyesült Királyágban és az USA-ban volt jellemző illetve a mai napig még nyomokban felfedezhető. Lényege, hogy alacsony és kevés szociális szolgáltatást nyújt és a segélyek kifizetését szigorú jövedelemigazolásokhoz, köti. Segélyt voltaképpen csak a legelesettebbek kaphatnak és stigmatizáló jelleg társul hozzá. A konzervatív modellben a cél nem a társadalmi kiegyenlítés volt, hanem mindenkinek társadalmi helyzete szerint jutatott támogatás. Az elosztásban-amelynek alapja a szubszidiaritás volt, fontos szerepet szántak az egyházaknak és civil szervezeteknek. A konzervatív jóléti modell támogatta a hagyományos családi értékeket és az egykeresős családmodellt.
A felsorolás még kiegészíthető a szocialista típussal, ami jelentős szociális juttatásokat adott ám ezek aránya mesze elmaradt a Nyugat Európaiakéhoz képest.A rendszer támogatta, sőt kötelezővé tette a teljes foglalkoztatást de ezt részben a kapun belüli munkanélküliség fenntartásával érte el.A szolgáltatás másik jellegzetessége volt az államilag támogatott, azaz dotált, mesterségesen alacsony áron tartott termékek, szolgáltatások köre.
A 90-es években a következő szempontok szerint kezdték Európa szerte leépíteni a jóléti államot:-Vicc George modell-
· A szociális–jóléti szektorban hangsúlyossá válnak piaci szereplők,
· A betegbiztosítás rendszer költségeit ráterhelik a munkaadóra,
· Szigorú munkanélküli-segélyjuttatás,
· Jóléti szolgáltatások csökkentése,
· Különböző díjak szedése egészségügyi szolgáltatásokért,
· Eredetileg ingyenes szolgáltatások fizetőssé tétele,
· Aktív munkaerő-piaci politika –a juttatás álláskeresésre ösztönöz,
· Szolgáltatások kiszervezése alvállalkozóknak, piaci szereplőknek.
A Monetáris Unióhoz csatlakozott államok közül a szervezet által szociális konvergencia programot -amely a szociális juttatások csökkentését jelentette–a Skandináv államok továbbra is fenntartották az erős szociális-jóléti modellt Írország és Luxemburg minden változtatás nélkül megfelelt a kritériumoknak a Mediterrán tagállamok jelentősen, megkurtították szociális kiadásaikat, míg Anglia nem lépet be a rendszerbe. A jóléti állam típusok közül a rövid távú kereskedelem befolyása a szocialista típust veszélyezteti, míg a többiek viszonylag az eurónak köszönhetően viszonylag védettnek mondhatják magukat. Ugyanakkor a Brugge Intézet kutatója,André Sapir úgy véli ,hogy nincs egységes, tipikus szociális Európa modell, hanem Európán belül országonként, régiónként különböző szociális állammodell típusúakkal találkozunk és ezek eltérő hatékonysággal működnek, és különböző mértékben határoznak meg szociális juttatásokat
"Északi modell" (Skandinávia, Hollandia):
· Szociális biztonságra, közjóléti szolgáltatásokra költenek a legtöbbet a GDP-ből.
· Alacsony munkanélküliség
· Szabályozatlan munkaerőpiac
· Magas bérek
· Erős szakszervezetek.
"Anglo Saxo modell" (Egyesült Királyság, Írország):
· Viszonylag szabályozatlan munkaerőpiac
· Gyenge szakszervezetek
· Jóléti szolgáltatások szintje alacsony
· A fő szempont az emberek munkaképessége.
"Rheinland modell" (Ausztria,Németország,Belgium ,Franciaország, Luxemburg)
· Erős foglalkoztatási védelem nagymértékben szabályozott munkaerőpiac
· Jelentős szakszervezeti lobby, jellemzőek a kollektív szerződések
· Nagymértékű szociális juttatások.
"Mediterrán modell" (Spanyolország, Portugália, Olaszország, Görögország)
· Alacsony nyugdíjkorhatár de magas összegű nyugdíjak
· Szigorú munkaerő-piaci szabályok
A 90-es években több civil szervezetnek jogi és intézményi változást sikerült elérnie és ezzel jelentősen módosították a multinacionális cégek és pénzügyi szervezetek uniós politikáján.1996–ban a WTO és az Európai Unió Miniszteri találkozóján megállapodás született, arról, hogy a CAP különleges kiemelt védelmet kap a kereskedelmi tárgyalások során. Az 1962-ben útjára indított Közös Agrár Politika (CAP) szerepének és finanszírozásának módja ismétlődő nézeteltéréseket, és feszültség okoz az Európai Bizottság és a különböző nemzetközi pénzügyi szervezetekkel való tárgyalás során.
Az Európai Bizottság már 1984-ban a mezőgazdasági túltermelést a termelhető mennyiség maximalizásával szabályozták a tejtermék kvóták meghatározása a termelési jog megadásával „garantált maximális mennyiség „bevezetése, amely megengedik ugyan a kvóta túllépését, de azért adóval kell fizetni. 1988-ban, pedig úgy döntött, hogy a feleslegnek a Közösség által 1970-85 között végzett felvásárlásával előidézett költségnövekedés miatt plafonértéket határoztak meg a mezőgazdasági kiadásokra, amellyel az Európai Mezőgazdasági és Orientációs Alap (FEOGA) éves költségvetésének növekedését a közösségi GDP növekedés 74% ára korlátozták.
Az AGENDA 2000-ben arról döntöttek, hogy az ártámogatási rendszer helyébe egy fokozatosan csökkenő direkt segélyezési rendszer lép, azzal a céllal, hogy a ciklus végére -vagyis 2006-ra –elérjék, hogy a hús ártámogatása 20% alá menjen a gabona és a tejtermékek támogatása, pedig 15% alá.Ennek ellenére a WTO tárgyalásokon visszatérő problémaként merül fel ,hogy az Unió mezőgazdasága csak a lakosság 5 % átfoglalkoztatja és a GDP 3 %-át adja de a költségvetési pénzek 44% át szánják a támogatásra.A WTO képviselői úgy érvelnek ,hogy ez piac ellenes magatartás és a mezőgazdasági termelést is csak és kizárólag piacai alapokra kellene helyezni és drasztikusan lefaragni a kiadásaiból.
A 1996–os találkozón sikerült elfogadtatni a szociális Európa modell védelmét és ehhez az Unió jelentős kimentési klauzulákat kapott .A legjelentősebb eredménynek az könyvelhető el, hogy a Bizottság kiharcolta ,hogy a minimálbér összegének törvényes rögzítésének kötelezettségét ne töröljék arra hivatkozva ,hogy akadályozza a piaci versenyt. Két évvel később egy jelentősebb civil kezdeményezést indítottak útjára. 1998. december London, Etikus kereskedelmi kezdeményezés
Különböző lobby és civil szervezetek, szakszervezetek, multinacionális cégek, médiumok képviselői azzal a céllal gyűlnek össze, hogy szabályzatot alkossanak, amellyel rá tudják bírni a multinacionális cégeket és különösen azokat, amelyek a Dél –Kelet Ázsiában vagy Dél Amerikában tartanak fenn leányvállalatokat, hogy tartsák be a foglakoztatás minimum követelményeit. A szabályzat kidolgozásánál a résztvevők figyelembe vették az ILO ajánlásait, és azt is, hogy a legtöbb cégnél nincsen megszervezve vagy alacsony hatékonyságú a munkahelyi védelem. A kezdeményezés célja, hogy minden alkalmazottnak hasonló foglalkoztatási feltételeket harcoljon ki, biztosítsa a biztonságos munkahelyi környezethez való jogot és felszámolja a gyerekmunkát.
A határozatok végrehajtását a nyilvánosságra és a médiára bíznák. Meghatározott kódokat alkalmaznának azokkal a cégekkel szemben, amelyek gyerekmunkát alkalmaznak vagy sorozatosan, megsértik az alkalmazottak alapvető jogait, például a munkaidő hosszával vagy a munkahelyi szervezkedéssel kapcsolatban. Több cég-például a Levis nyilvános sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a cég termékei ellen folytatott negatív kampány hatására felhagy a gyerekmunka alkalmazásával az üzemeiben. Elképzelhető, hogy a Levis vezetőségének döntését nagyban befolyásolta a Nike pár hónappal előbbi májusi bejelentése, amelyben ígéretet tettek arra, hogy 18 évnél fiatalabb személyt többé nem alkalmaznak a cég üzemeiben.
Az 1999-es Deacon–Killick jelentés a következő ajánlásokat fogalmazta meg az EU jövőjével kapcsolatban:
· Emberi jogi dimenzió hangsúlyozása kül és biztonságpolitikában
· Az egyén védelem és biztonságának garantálása
· Munkahelyi standardok betartása
· Hatékonyabb és gyakoribb együttműködés a szupranacionális szervezetekkel, mint a WTO/IMF,
· Az ENSZ szakosított intézményei szorosabb és intenzívebb együttműködést alakítsanak ki, a civil társadalom képviselőivel.
· Egészségügyi szabályozás hangsúlyosabbá tétele
· Globális kereskedelmi szabályozás
· Egészségvédelmi kampányok
· EU váljon a szociális jogok példaképévé
· Hatásos monitoring tevékenység a gazdasági folyamatok elemzése kapcsán, készüljön átfogó hatástanulmány egy –egy nagyobb gazdasági döntés várható társadalmi hatásairól.
· ILO-val hathatósabb együttműködés a foglalkoztatás munkahelyi környezet szociális biztonsága kapcsán.
· Konstruktív regionalizmus, vagyis a tagállamok hatékonyabb együttműködése egy határokon átnyúló kérdésben.
Politikai válaszok:
Az Európai Alkotmányt elutasító holland és francia referendum után az Egyesült Államok, mint a legnagyobb kereskedelemi partner és mintegy a WTO megtestesítője egy három elemből álló megoldási javaslatot terjesztett elő az Európai Unió számára mely a gazdasági, politikai és a biztonságpolitikai területeket foglalta magában.
A javaslat a kereskedelem liberalizálását jelentené azzal a különbséggel, hogy nagyobb nemzetállami mozgásteret és döntési jogkort adna az európai félnek. Tehát a javaslat félúton van a 2001–es dohai csúcson, ahol a WTO igényt fogalmazta meg a kereskedelmet akadályozó nemzetállami szabályozás további csökkentésére és neoliberális gazdaságpolitikát nemzeti öngyilkosságnak beállító vélekedés között. Amerikának egyébként Európán belül különböző szövetségesei vannak, akik ugyan a gazdaságpolitika elképzeléseiről eltérő álláspontot képviselnek is, de a közös politikai kérdéseket jól össze tudják hangolni a nemzeti érdekekkel. .Így Franciaország szeretné elérni, hogy Libanonból vonuljanak ki szír csapatok, Nagy -Britannia, Németország, Franciaország helyesli az Irán ellen hozott gazdasági szankciókat, Lengyelország, pedig Ukrajnával szemben kéri az USA támogatását.
Az új gazdasági együttműködési javaslattal egyidőben azonban Franciország arról dönt, hogy 11 kereskedelmi –ipari vállalat privatizációjához nem járul hozzá, és mert úgy véli, hogy azok eladása nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Az első a GFTA vagyis Globális Szabadkereskedelmi Szövetség, amely bár gazdasági szerepet töltene be, és gazdasági kérdésekkel foglalkozna ,de mivel lényegében gazdaságpolitika döntéseket hozna ezért a második, vagyis a politika javaslatot is magában foglalja.
A szervezet közös alapokon nyugvó alternatív neoliberális gazdasági elveket valló szabadkereskedelmi koalíció, az európai tagok szabadon minden kényszer nélkül, vehetnének ebben részt, miközben politika autonómiájukat megőriznék, mely felszámolná az európai tagok protekcionista gazdaságpolitikáját.
· Szabadkereskedelmi megállapodások,
· Minimális szabályozás jellemezné, egy tanácsadószervként funkcionálna és nem politikai szövetség, lenne,
· Az USA és az Európai Unió tagállamai között működne, de nem európai országok számára is nyitva állna,
· Szabályozó javaslatok formájában, hozná meg döntéseit,
· Gazdasági kölcsönösség elvét alkalmazná::A Kongresszus jóváhagyásával az EU tagállamok az USA –területére mennyiségi előírások ,kereskedelmi vámok nélkül (vagy legalábbis díjszabás mellett)szállíthatnának árut ,szolgáltatásokat és az EU piaca is hasonlóan nyitottá válna az amerikai kereskedelmi partner számára,
· Az országok gazdasági teljesítőképességét és azt, hogy mennyire nyitott a többi piac számára egy skálán mérnék (hasonló elvek szerint, mint ahogy pl. az Index of Economic Feeedom amelynek, eredményeit évente olyan vezető közgazdasági lapokban teszik közzé, mint például a Wall Street Journal),
· A 10 elemből álló index 4 tagja az országok piacának nyitottságát mérné.A piac nyitottságát a tulajdonjogok szabályozása,a kereskedelemi politika szabályozása, a külföldi pénzügyi befektetések ,termékek aránya együttesen alakítanák ki,
· Az országokat 1-5 között rangsorolnák és a legnyitottabb piaccal rendelkező ország, kapná az egyes jelzőt. Ugyanígy a legfontosabb iparágakat is 1-2-es beosztással jellemeznék,
· A tagállamok miniszterei szakértői rendszeresen találkoznának egy előre meghatározott időpontban egy–egy konkrét felmerülő gazdasági kérdés kapcsán,
· A speciális szakértő csoportok csak a találkozás idejére ülnének össze a szervezetben a bürokrácia nagyságát a minimálisan szükséges létszámon, határoznák meg.A döntések közös megegyezéssel születnének,
· 2005-ben Dánia, Észtország, Ír ország, Finnország, Izland, Luxemburg, Nagy Britannia jelezte, hogy szívesen csatlakozna a szövetséghez.
· De Belgium, Hollandia, Svájc, Olaszország, Németország, Franciaország, Ausztria Spanyolország, Portugália, Görögország, és Svédország is csatlakozna feltéve, ha a szabályozások alól kedvezményeket ,kivételeket kap.
· NATO:
· Nem kell részt venni egy harci cselekményben, ha az adott ország nem ért vele egyet vagy önmagára nézve ebben nagy kockázatot lát, de nem akadályozhat meg más tagállamokat, hogy részt vegyenek az akcióban.
· Eddig ez lehetetlen volt, mert egy vagy két tag a blokkolhatta a konszenzusos döntéshozatalt (az egyetértéshez 12 szavazat egyhangú döntése kellett) ami egy hadicselekmény jóváhagyásához kellett.
· Rapid Reaction Force erősítése –Gyorsreagálás
· Növekvő szövetséges rugalmasság szövetség hozzájárulás.
Jogi szabályozás:
Az Európai alkotmánnyal kapcsolatos jogi szempontú ellenérvek, félelmek azt igyekeztek alátámasztani, egyrészről hogy a kereskedelmi szerződések, megállapodások csorbítják a nemzetállami szabályozás jogköreit és ez által az állam egy sor elsősorban oktatással, kultúrával, szociális jogokkal kapcsolatos döntést a piaci szereplőkre ruház át. Másrészről megjelent az a félelem is, hogy a döntéshozatali mechanizmusok átláhatatlanokká válnak, mert azokról csak utólag adnak felvilágosítást a döntéshozók. Különösen azt tartották aggályosnak ,hogy elvész a tagállami vétó lehetősége a Miniszterek Tanácsában.
A Nizzai szerződés (2001) 133-as pontja arról rendelkezik, hogy bármilyen az egészségüggyel, oktatással, kultúrával kapcsolatos kereskedelmi politikáról való döntés joga a Miniszterek Tanács kezében van. A tanácsban a miniszterek minősített többségi szavazással egyhangúan kell, hogy döntsenek az ezzel kapcsolatos kérdésben. Azonban a fent említett három kérdésben nem kell minősített többségi szavazás, hanem elegendő egy tagállam vétó szavazata. Vagyis egy tagállam képviselőjének nemleges szavazata, ha nem érte egyet a tárgyalt javaslattal megvétózhatja az egész döntést.
Ezzel szemben az új szabályozás pontosan a minősített többségi döntéshozatalt számolná fel az említett t három területen. Az alkotmány a PPI vagyis nyilvános magán partnerség intézményével piaci szereplőket vonna be az oktatásba, vagyis magán személyek ,szervezetek ,cégek is alapíthatnának és működtethetnének ,menedzselhetnének általános és középfokú oktatási intézményeket. A tagállamoknak csak az általános működési kereteket lenne kötelessége megszabni.
A 12-1 cikkely különleges jogokat biztosít az Uniónak, hogy meghatározza a közös kereskedelmi politikát. Aggodalomra ad okot, hogy az alkotmány 217-1 cikkelye kereskedelmi szerződések megkötésre ad felhatalmazást a Bizottságnak a nélkül azonban, hogy pontosan, tételesen meghatározná, hogy mit is ért a szolgáltatások „kereskedelmi aspektusai „kifejezés alatt. Ez tulajdonképpen az egészségügyi –kulturális –oktatási szolgáltatások piacosítást jelenti.
Az ellenzők fő érve, hogy a döntéssel az olyan területek, mint pl. az oktatás, amelynek szabályozása eddig tagállami szabályozásban történt átkerül a piaci döntéshozók hatáskörébe, és ezzel veszélybe kerül a döntések átláthatósága és befolyásolhatósága. Hasonlóan, mint a különböző közszolgáltatások esetében az adott országban, régióban élők beleszólási lehetősége veszik el az őket érintő folyamatokkal kapcsolatban.
Így nem csak közszolgáltatásokba való beleszólás joga vész el, hanem a regionális politika lényeg a szubszidiarítás is. Hiszen a szubszidiaritás alapja, hogy rendelkezésre álló anyagi és egyéb erőforrásokat a lehető legoptimálisabb módón a helyi szinten az ott élők, bevonásával lehet. Az eddig állami –regionális irányítás által működtetett szolgáltatások piacosítása a regionális egyenlőtlenségek, kialakulását segíti elő, vagy a már meglévőket mélyít tovább. Ez teljesen ellentétes az unió regionális politikájával, mert hiszen azt eredetileg azzal a céllal hozták létre, hogy segítségével felszámolják az unión belüli területi egyenlőséget.
Idesorolható az Íroszág 1973–as csatlakozása után nyújtott pénzügyi támogatás vagy az 1980-as években a az újonnan csatlakozó Spanyolország ,Portugália és Görögország számára létrehozott Euromediterrán programcsomag. De még megemlíthetjük az 1989-től Magyarországnak és Lengyelországnak folyósított előcsatlakozási alapokat úgy, mint a Phare–t és az ISPA-t. Hangsúlyozni kell, hogy az ellenzők nem magát a kapitalizmust vagy a kapitalisztikus viszonyokat, hanem a döntések hátteréül kizárólagos szempontként figyelembe vett üzleti–pénzügyi érdek ellen tiltakoznak. A 217-1-es cikkely ellen tiltakozók számára egy köztes megoldást jelentene, ha a Bizottság pontosan meghatározná mit is ért „kereskedelmi aspektus alatt.” A leendő alkotmány több a szolgáltatások piacosításával fogalakozó passzus nem pontosan határozza meg a lehetséges kitételeket. Így a 217-4-es cikkely csak akkor engedélyez vétó határozatot a kulturális, egészségügyi és oktatási szolgáltatások piacosítása elé, ha azok veszélyeztetik az unió nyelvi sokszínűségét. Ám ez a kockázat jellegének kifejtése elmarad. A 3-6. bekezdés tovább növeli a kockázati tényezőt, mert ebben a cikkelyben elsőbbséget adnak a piaci alapú versenynek és a szintén nehezen meghatározható versenyképességnek, amit az esélyegyenlőség háttérbe szorításával annak kárára kívánnak megvalósítani.
A továbbiakban két esetet szeretnék elemezni amelyen, keresztül azt szeretném bemutatni, hogy nem igaz az az állítás, hogy az Európai Unió törvényi szabályozása vagy nemzetállami jogalkotás egyértelműen és menthetetlenül visszaszorulna a nemzetközi, ha tetszik globális, kereskedelmi érdekekkel szemben. 1991-ben az Európai Bizottságdöntést hozott arról, hogy nem importál állatszőrmét olyan országokból, amelyek a vadászat során vasfejes lábfogó csapdát használnak. A lábcsapda a vaspofái azonnal összezárulnak, amikor a gyanútlan vadállat legyen az hiúz farkas, vagy róka belelép. A vaspofás lábcsapda működésének lényege, hogy a szerencsétlenül járt vad mancsát eltöri, és ezzel hosszú és rendkívüli fájdalmas kínhalálra ítéli az állatot. A döntés 1996-ban vált hatályossá, ám több ország így Oroszország, Kanada és az USA avval fenyegetőztek, hogy a WTO–hoz fordulnak, mert a Bizottság akadályozza a versenyt. 1997 júliusában az érdekelt felek tárgyalóasztalhoz ültek. A szőrmeimportáló országok képviselői, arra kérték a Bizottságot, hogy ne alkalmazza a törvényt, és cserébe kivonják a forgalomból a vaspofás lábfogócsapdát. 1997 októberére, olyan megállapodásra jut a Bizottság mind Oroszországgal, mind a többi féllel, hogy nem tiltja meg a szőrmekereskedelmet a tagállamokkal. A csapda kivonása, pedig nem vált kötelező erejű döntéssé, sőt a kozmetikumok állatokon való tesztelését sem tiltotta meg. Bár a Bizottság nem változtatta meg a döntést, de növelte a szabályozó szerepét a WTO-val szemben.
A Bizottság már az 1980-as évektől kezdve szigorította a munkahelyi biztonsággal, környezetvédelemmel, gyógyszeriparral kapcsolatos szabályozását. 1986-ban megalkotta az Európai Egységes Akta 130. cikkelyét. Ennek lényege, hogy ez lehetővé teszi a tagállamoknak, hogy bevezessenek, vagy fenntartsanak az általános EU–s irányelveknél szigorúbb szabályozást mindaddig, amíg nem veszélyeztetik a unión belüli kereskedelmet. A 100 a cikkely pedig arról szól hogy egy tagállamnak joga van szigorúbb környezetvédelmi szabályt fenntartania az unión belül amennyiben az kapcsolatban van a nemzetközi kereskedelemmel. Ezt a szabályt, mint különleges kimentő esetet alkalmazzák. A szabály azt jelzi, hogy tagállam az Európai Unió hivatalos, nemzetközi kereskedelmi döntéseitől eltérhet, annál részletesebb szabályozást dolgozhat, ki sőt azzal szembe n is vállalhatja, képviselheti a saját tagállami érdekeit. Sőt szigorú standardokat állíthat fel a döntésének végrehajtására. érdekeit. Ez annak ellenére így van és működik, hogy a WTO Tanácsadó testületének joga van bizonyos nemzetállami szabályozásokat, döntéseket törvényellenesnek mondani, ha azok a GATTS megállapodásokkal ellentétesek és akadályozzák a nemzetközi kereskedelmet.
A dán üvegek példája szintén egy olyan eset, amikor a tagállami szabályozás erősebbnek bizonyult a szupranacionális szintnél. 1986 decemberében a Bizottság Anglia javaslatára elmarasztaló döntést hozott Dánia ellen, mert úgy vélték, hogy a tagország törvényei veszélyezetteik és ellentétesek az EU környezetvédelmei szabályozásával. Úgy érveltek, hogy a Dániában gyártott üdítős és sörös palackok gyártási szabályai szigorúbbak az EU –s előírásoknál és mivel nem kívánják beengedni más tagállamok üdítős sörös dobozait a dán piacra, ezáltal akadályozzák a szabad kereskedelmi tevékenységet. Hozzá kell tenni, hogy a Bizottság elmarasztaló döntése nem az egész szabályozást támadta meg, hanem csak a mennyiségi tiltást, amely a dán szabályozásnak nem megfelelő üdítő és sörös palackok forgalmazását eladási mennyiségét korlátozta. A dán szabályozás voltaképpen a környezetvédelmi szabályokat érvényesítette a kereskedelmivel szemben annak ellenére, hogy a kereskedelmi döntés nem veszélyeztette az emberi egészséget. A döntés után közzétett állásfoglalásában az Európai Bizottság pontosan meghatározta, hogy egy környezetvédelmi szabályozás és mikor lehet erősebb súlyú a kereskedelminél. Ez semmilyen formában még álcázottan sem, lehet protekcionista egy tagállam, sem tilthat ki külföldi termékeket a piacáról. A kereskedelem csak akkor korlátozható és csak annyiban korlátozható, hogy megfeleljen az adott tagállam környezetvédelmi szabályainak. Vagyis itt egy jogi szempontból itt egy szupranacionális szintű szabályozásról van szó, amely harmonizál a tagállami általános szabályozással.
Konklúzió:
Dolgozatatomban néhány kiválasztott példán keresztül a globalizációra adott Európai Uniós válaszokat szerettem volna bemutatni. Terjedelmi okokból nem törekedtem a teljességre, hanem egy–két szabadon kiválasztott esetet, jelenséget felvillantva a főbb irányzatokról, törekvésekről szerettem volna egy látlelet adni. Igyekeztem elkerülni a globalizáció minden kísérőjelenségét démonizálni és a lehető legnegatívabb színben feltüntetni azt. Ugyanakkor rendkívül fontosnak érzem hangsúlyozni, hogy mindent el kell követni azért, hogy Európa szociális jellege megmaradjon és semmiképpen sem fogadható el, hogy az emberi és vele együtt a szociális jogok alárendelődjenek, sőt felszámolódjanak üzletei érdekek érdekében. Számomra a legszimpatikusabb vélekedés a Globalizáció és az Unió kapcsolatáról Gordon Brown brit pénzügyminiszter álláspontja, aki 1998-ban így vélekedett a kérdésről:
„Közös globális szociálpolitika megkonstruálása van szükségünk azzal a céllal ,hogy az Európai Unió gátat szabjon a pénzügyi spekulációnak és megvédje a tagállamok szociális rendszerét. A közös szociálpolitika minimum követelményeket szabna meg, amelyeket minden tagországnak alkalmaznia kellene .A cél az lenne ,hogy ha a WTO vagy az IMF egy reformcsomagot dolgoz ki egy gazdasági krízisben lévő ország pénzügyi rendbetételére, akkor annak megalkotásakor vegye figyelembe a szövetség által benyújtott javaslatokat. A cél az, hogy miden tagállam számára egyenlő jogokat biztosítsunk az oktatási, szociális és egészségügyi szolgáltatásokhoz, való hozzájutáshoz és ezzel hozzájáruljunk a hatékonyabb társadalmi védelemhez.”
Reménykedjünk, abban, hogy az Európai Unió és a kormányok vezetői megfogadják a szavait és e szerint fognak cselekedni.
***
Felhasznált Irodalom
Christopher S.Allen Social Democracy,Globalization and Governance:Why is there no European Left Program in the EU ?”
Minda De Gunzburg Center Of European Studies , 2002. április 3 Harvard.
Zygmunt,Baumann:A Globalizáció.és társadalmi következményei.Szeged ,Szukits 2002.
Helle C .Dale:Challanges Facing Europe in a World of Globalization .2005 november 28.-Heitage Lecture –www.heritage.org
Bob Deacon –Morgan Killick :Socially Responsible Globalization:A Challange for European Union .
For The Ministry of Social Affaires and Health of Finland, 1999. május.
Anthony Giddens: A Harmadik Út. A szociáldemokrácia megújulása. Budapest Agóra Marketing,1999.
Gille Zsuzsa:Global force ,Connection or Vision?Three Meanings Of The Europe In Postsocialsm.
European Union Center University Of Illinois at Urbana Champaign ,Cahampaign ,IL,2002.
Robert Howse –Kalypso Nicolaidis:This is my EUtopie ….Narrative as Power
JCMS 2002. 40 (4) 767-92.
John.C Hulsman:Cataclysm:The Rejection of European Constitution and what it means for Transatlantic Relations?
2005 Június 20.www.heritage.org
R.Daniel Kelemen:Globalization ,Federalism,and Regulation Dynamics of Regulatory change:
How Globalization Affets National Regulatory Policies.
University of California International and Area Studies Digital Collection, 2002.
R C Korten: A tőkés társasságok világuralma.
Kende Tamás: Európai Közjog és Politika.Budapest,Osiris Kiadó ,2002.
Hans Peter Martin–Harald Schumann: A Globalizáció Csapdája, Perfekt kiadó 1997.
Lévai Katalin-Ferge Zsuzsa:A jóléti állam .A szociális szakképzés könyvtára , Budapest 1996.
Kevin O’ Rourke:Europe and the causes of Gobalization 1790-2000
In:H .Kierzkowski:From Europeanization of the Globe to the Globalization of Europe. Palgrave. 2002
André Sapir:Who is afraid of Globalization?The Challange of Domestic Adjustment in Europe and inAmerica –
Efficiancy ,Ecquity and Legitimacy”:The Multilateral Trading System at the Millenium Conference. 2000. Június. 1-2 Kennedy School of Goverment, Harvard
Tomka Béla: Szociálpolitika a 20 századi Magyarországon európai perspektívában. Budapest, Századvég kiadó 2003.
***