EU-2006 pillanatkép: kihívások, válságok, víziók

2006.10.06. | Türke András István Ph.D
ETTDK Papers - Nr. 13

2005 május 29-étől az európai alkotmányos szerződés ügye gyakorlatilag parkolópályára került, sokan sokféle javaslatot fogalmaznak meg az okmány teljes vagy részleges elvetésével kapcsolatban, vagy új alkotmányt követelnek. Eközben az integrációs folyamat nagy léptekkel halad tovább, éppen a napokban vált eldöntött ténnyé Románia és Bulgária csatlakozása és Törökország is gyors léptekben halad az integráció felé.

Az Európai Unió katonai/rendőri missziókat vezet 2003 óta az PESD/ESDP keretében, a NATO-val együttműködve a Berlin Plusz folyamat keretében, vagy akár az Afrikai Unió csapatait segítve, mint a szudáni Darfurban.

Ezen akciók háttere az unió nemzetközi megerősítése, célja a demokratikus keretek megerősítése vagy éppen gyors, sokszor talán kellő előzmények nélküli bevezetése a Balkánon és Afrikában. Az uniónak a 2003-as stratégiai doktrínában megfogalmazott célok eléréséhez erősítenie kell nemzetközi súlyát egyrészt a világgazdasági és – politikai folyamatokra gyakorolható nagyobb befolyás, másrészt az Európát sújtó energiafüggőség miatt. A harmadik világból gyakran hallani olyan hangokat melyek az Uniót is kezdik neokolonializmussal vádolni, de tudnunk kell, hogy kényszerpályán mozgunk: ha az EU nem lép, akkor az Egyesült Államok, Kína, India de Oroszország örömmel megteszi helyette. A humanitárius jellegű válságkezelő vagy éppen megelőző lépések fontosak, de nem felejthetjük el a mögöttük húzódó gazdasági érdekeket.

A nemzetközi jelenlét megerősítése és az integráció kibővítése természetesen fontos tényezők, de ennek kapcsán 3 aspektust szeretnék kiemelni: A demokrácia előzmények nélküli gyors bevezetésére vonatkozólag – akár magában Európában – az albán példát: 1997-ben, azaz éppen 10 éve zajlott Albániában az ALBA misszió, mely európai államok összefogásával, de a Nyugat-európai Unión belüli viták miatt mégsem uniós hadműveletként jött létre. Albániában a ’90-es évek elejétől, szinte minden demokratikus előzmény nélkül kísérelték meg pár év alatt „ledolgozni” több évtized hátrányát. Az eredmény látszatdemokrácia lett, súlyos korrupciós-maffia jellegű ügyekkel, melynek törékenysége az 1996-os válságban csúcsosodott ki.

De problémák vannak a némileg szélesebb – mégha ellentmondásokkal teli - demokratikus kulturális háttérrel rendelkező új demokráciákkal is az unió háza táján. Elég csak a legutóbbi romániai választásokat övező visszaélésekre, vagy a 2006 szeptemberi magyarországi válságra gondolni. Miközben az unió „észrevétlenül” bővíti belső problémáinak körét és (főként) a nyugati tagállamok meglepődve szembesülnek olyan tényezőkkel, mint a magyarverés ügye, aközben már Törökország csatlakozását erőlteti, kétségtelenül fontos gazdasági és stratégiai érvekre hivatkozva. A több évtizedes múltra visszatekintő görög-török ellentétek a NATO tagság révén nem szűntek meg, sőt a közelmúltban határincidensek száma még fokozódott is. Igazuk van természetesen azoknak, akik amellett érvelnek, hogy a NATO- tagság talán a legfőbb tényező abban, hogy a két állam között végül is nem tört ki nyílt háborúskodás, de a probléma gyökerét aligha sikerült ezzel kezelni.

Növeljük tehát belső problémáink volumenét, anélkül, hogy valódi értékű, hosszútávú megoldásokat keresnénk rájuk. Román-magyar viszonylatban például elmaradt egy olyan rekonciliációs folyamat, mint a francia-német megbékélés, mely többek között az oktatás területén egymás nagyobb kulturális megismerését szorgalmazta. Vajon hány magyar érettségiző tudna akár csak egyetlen román költőt is megnevezni? A kölcsönös bizalom alapja a másik fél jobb megismerése, értékelése.

Emellett pusztán gazdasági racionalitásra építve (200 millió euro pluszköltség) európai méretű, egyes brüsszeli lobbycsoportok érdekeit tükröző lejáratókampány folyik Strasbourg ellen, t.i. hogy az EP egyetlen, kizárólagos székhelye Brüsszel legyen. Elfelejtjük a város szimbolikus jelentőségét a német-francia megbékélés terén, mely az európai integráció alapja, és túl könnyen legyintünk a világháborúk borzalmaira. Részben örömmel tehetjük ez utóbbit az integráció erejére hivatkozva – amit éppen a fentebb említett megoldatlan problémaköteggel gyengítünk, ha nem is tudatosan, de kellő átgondolás hiányában. De ne felejtkezzünk el arról sem, hogy örök békéről – tekintsük akár csak Európát – eddig csak az utópisták álmodoztak.

Az európai integráció kétségtelenül megadja a lehetőségét annak, hogy fokozatos, hosszú távú bizalmi lépések és megsokszorozott együttműködések árán csökkentsük a népek közötti különbségeket. Ez mára egy üdvös és - megkockázatom - immár történelmi távlatban is járható útnak tűnik. A jövő kérdése, az integráció elmélyítése kapcsán – véleményem szerint - tehát az, hogy a csupán hosszabb távon rendezhető vagy, kellő mélységében nem kezelt problémák és konfliktusgócok a jövőben képesek-e láncreakcióba lépni, vagy legalábbis egymást felerősítve az integráció számára komoly kockázati tényezőkké válni. Ezeket egymás után kéne alapos górcső alá venni és amíg megnyugatóan nem rendeztük őket addig talán nem kéne erőltetni a további bővítést.

Mindezen problémákra a megoldást egy jelenleg még „arcnélküli” uniónak kell megtalálnia. Egyrészt az alkotmányos szerződés válságával belső fejlődésünk számára sem sikerült határozott, vagy legalább többé-kevésbé határozottan körvonalazódó irányokat lefektetni. A probléma az EU nemzetközi definíciója kapcsán is hasonló mértékű. Erre Nicole Gnesotto az ISS-EU kutatóintézet igazgatónője több előadásában is felhívta a figyelmet: az EU nem rendelkezik közös vízióval, világszemlélettel, szemben az Egyesült Államokkal, melynek minden külpolitikai lépése egy világos (gyakorlatilag egypólusú, barát-ellenség) koncepcióba illeszkedik bele.

Véleményem szerint ehhez az első lépésnek a tagállamok „önvizsgálatával” kell lennie, nemzeti szintű konszenzusok kapcsán. Még egy olyan alapító állam, mint Franciaország sem rendelkezik határozott víziókkal saját (nagy)hatalmi helyzetére vonatkozólag. És ezután kéne meghatározni a tagállamoknak egyenként, majd pedig együttesen, azokat az objektívákat, amelyeket uniós keretek között szeretnének megvalósítani, (újra)definiálva minden egyes tagállam helyét a kibővülő EU-ban. Közös uniós vízió szerintem csak ezek esszenciájából jöhet létre. Mert mindezidáig e vízió nélkül nehezen értelmezhetők olyan fogalmak komplex egységben, mint közös európai védelmi politika, transzatlanti integráció, afrikai európai uniós békefenntartás, stb..

Egy európai szintű vízió meghatározásának véleményem szerint a következő elveken kell alapulnia: alighanem minden tagállam egyetért abban, hogy önmagukban nem, viszont az Európai Unió keretén belül egy (formálódó) gazdasági, politikai (stb.) nagyhatalom részesei. A nagyhatalmiság politikai vonatkozásban két alapvető tényezőt emelnék ki: a függőséget és a befolyást. Egy nagyhatalom saját befolyása által radikális mértékben le tudja csökkenteni függőségét a nemzetközi szintéren. Márpedig az európai integráció gyengeségei e téren hamar feketén-fehéren nyilvánvalóvá váltak már a hetvenes évek olajválságai kapcsán. Európa nemcsak szénhidrátokban, de stratégiai nyersanyagokban is ijesztő mértékben szegény: Ha nincs ráhatása a forrásokra, egy estleges hiány miatt különböző méretű negatív folyamatok, válságok indulhatnak el.

Az Európai Unió nemzetközi jelenléte, stabilizációs szerepe tehát olyan stratégiai helyeken, mint a Kongói Demokratikus Köztársaság alapvetően fontos. Ausztrália például évtizedekre szóló olajkoncessziókat kapott cserébe a kelet-timori békefenntartó akciójáért. Az EU esetében az eredmények egyenlőre nem ilyen egyértelműek. Az EU nem képes arra, hogy komoly összegekért csapatokat állomásoztasson a világ tetszőleges pontján csupán humanitárius célokból. Ez talán nem is az unió, hanem a megerősített ENSZ feladata lenne.

Legelőször a közös vízió, stratégia határozza meg az unió függőségeit, „szükségleteit” (megfelelő indoklásokkal, hatástanulmányokkal) és az utánpótlást biztosító stratégiailag fontos területeket. Ez tegyen javaslatot az itt alkalmazandó politikákra, diplomáciai és egyéb lépésekre. Ennek csupán az egyik szeletét alkotja, a biztonságpolitikai kihívásokra adott válaszként, egy - elsősorban a franciák által szorgalmazott - európai védelempolitikai fehér könyv összeállítása, különböző forgatókönyvekkel, az atomelrettentő erő alkalmazásának mikéntjével stb. .

Javaslatom alapján csak az ezeket követő lépésben alakítsuk csak ki az unió világképét – számbavéve a többi szereplő helyzetét a világban - hogy egy-, 3-4 vagy multipoláris nemzetközi erőtérrel számolunk és hol látjuk ebben az EU jelenlegi helyét, kik számítanak stratégiai szövetségeseknek, mely pontokban mutatkozik velük közös érdek vagy éppen érdekellentétek és ez utóbbiak feloldásához milyen lépések megtételét látjuk célszerűnek. Ehhez kapcsolódóan kell újrafogalmazni az EU ENSZ-ben való szerepét és képviseletét.

A biztonságpolitika vonatkozásában célszerű figyelembe venni, hogy az új, főleg kelet-európai csatlakozó államok nem elégednek meg a soft security által nyújtott biztonsági garanciákkal, hanem a hard security intézményi kereteiben látják csupán ezt megnyugtatóan biztosítottnak. Amennyiben erre a kérdésre nem érkezik megnyugtató válasz a nyugat-európai uniós tagállamoktól és az európai védelmi politika – erős túlzással élve – az Egyesült Államok által vezetett NATO „potyautasa” addig az EU nemzetközi politikai súlya is el fog maradni a gazdasági potenciálból elvárható mértéktől és ezt a petersberg típusú missziók sem lesznek képesek teljes mértékben kompenzálni. Felül kell vizsgálni, definiálni kell továbbá az EU kapcsolatát olyan regionális hatalmakkal, mint például Ukrajna vagy Irán, hiszen nyilvánvaló, hogy utóbbiak egyes, a régiót destabilizáló lépéseik komoly negatív hatást jelenthet az unió gazdaságára vagy biztonságára nézve.

A PESD/ESDP akciókról írva kevés publicitást kapott egy olyan hír, mely e folyamatban egy fontos fázist jelent: a RECAMP program keretében olvashatunk arról, hogy Franciaország ezentúl minden Afrikában harcoló egységét nemzetközi (értsd: ENSZ vagy EU) céloknak rendeli alá. Az előbbiek többé-kevésbé világosak, az utóbbiak viszont még meghatározásra várnak.

Túl kell lépnünk továbbá olyan kliséken, a nemzetközi céljaink megfogalmazásánál, melyek még ha önmagukban alapvető értékeket sorolnak is fel (pl. demokrácia védelme, kiterjesztése) nem rendelnek ehhez megfelelő programokat és eszközöket és így csupán közhelyekké degradálódnak: Több száz oldalas dokumentumokban, mint pl. a Cotonou, gazdasági vonatkozású szerződés az ACP tagállamokkal, aligha azzal érjük el a kívánatos hatást, ha 5 soronként megismételjük a demokrácia fontosságát. Az EU nemzetközi szerződéseit, alkotmányát jelentősen le kell rövidíteni, lényegre törő, pontos és átlátható meghatározásokkal. Az EU 2003 decemberében elfogadott stratégiai dokumentuma bár viszonylag rövid, e követelményeknek még aligha felel meg.

A közös, uniós célokat kell tehát előbb világosan és tömören meghatározni a kül- és biztonságpolitika terén is, és a tagállamok kapacitását és fejlesztési terveit pedig ehhez célszerű hozzárendelni. Közös kül- és biztonságpolitikáról (még) nehezen beszélhetünk például a francia Barracuda program kapcsán: Franciaország egyedüliként egy új SSN (nukleáris támadó) tengeralattjáró-osztály fejlesztéséről döntött, mely a glóbuszon széleskörű jelenlétet biztosít majd számára. Hasonló tervek amerikai sőt brit programokban sem szerepelnek. Jelen pillanatban még nem világos, hogy ez mennyire szolgál majd uniós és mennyire „csak” francia célokat. Az olyan programok viszont, mint a francia BCP többhaderő-nembeli eszközök szállítására képes vízi szállítóeszköz, vagy szélesebb körű európai együttműködésen az A-400M stratégiai légi szállítógép, vagy a Horizont fregattprogram már és közös – ha úgy tetszik uniós – célok megvalósítása készülnek.

Egy kicsit mintha az Unió előreszaladt volna a bővítések terén és mintha a mélyítés politikáját már-már túl könnyen, nem kellő alapossággal kezelné. Sajnos jelen pillanatban nem úgy tűnik, hogy a népszavazási kudarcok problémájából az európai szintű politika a megfelelő konzekvenciákat vonta volna le és komolyan megkísérelte volna felderíteni az elutasítás mélyebb okait. Az európai értelmiség bár jó úton halad a válság okainak meghatározásában úgy tűnik mégis „fáziskésébe” került és bár születnek figyelemreméltó megoldási javaslatok, koherens rendszerré még nem állíthatók össze.