You are here

Euroatlanti Esték

Prága után: Merre tovább, NATO?
2002. november 28.
Magyar Tudományos Akadémia

Deák Péter, a Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatóközpont tudományos igazgatója
Martinusz Zoltán biztonságpolitikai szakértő, kormányfőtanácsadó (Miniszterelnöki Kabinetiroda)

Novemberi klubestünkön szakértő vendégeink azt vitatták meg, hogy a szeptember 11-e és a prágai csúcs utáni új fázisban az integrációs szervezetek hogyan kívánják a kül- és biztonságpolitika koordinációját megvalósítani, melyek lesznek a terrorizmus elleni közös harc fő intézményei.

Az elhangozottak átirata hangfelvételről
Prága után: Merre tovább NATO?

Fehér Zoltán, a RÉSZ elnöke köszöntőjében kifejtette: az est témája a kül- és biztonságpolitika, Magyarország és a NATO viszonya. Köszönetet mondott a KÜM NATO kommunikációs osztályának a támogatásáért. A RÉSZ rövid bemutatása után rátért arra, hogy jelenleg vita folyik a médiában Magyarország részvételéről a NATO-ban 1999 után. Ezután a felkért előadók kerültek bemutatásra:
Deák Péter biztonságpolitikai szakértő, kutató, a Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatóközpont igazgatója.
Martinusz Zoltán, kutató és oktató az ELTE-n. 1999-2001 között a Honvédelmi Minisztérium védelempolitikai helyettes államtitkára volt, jelenleg a miniszterelnök kormányfői tanácsadója kül- és biztonságpolitikai témákban. A magyar kormánydelegáció tagja a prágai csúcson.

10-10 perces vitaindítók:
Martinusz Zoltán expozéja kezdetén kijelentette, szubjektív beszámolóra készül, mert az objektív állásfoglalás, ami a csúcstalálkozón történt szinte teljesen mértékben bekerült a deklarációba (ld. NATO homepage) Tehát nem voltak komolyabb viták a résztvevők között.
Miért volt történelmi a csúcs? 1991 óta talán tényleg most volt a fordulópont, most ért véget az ún. „hidegháború utáni világ.” A washingtoni csúcson (1999) az éppen zajló konfliktusok igazolták a NATO értelmét. Most nincs konfliktus, az eszközrendszer került előtérbe. Az összes eddigi válság kezelésére a meglévő eszközrendszer megfelelőnek bizonyult. Magyarország természetes kommunikáci-ós útvonal lett a Balkán-háborúban.
A NATO stratégiai egysége mostanra ingott meg, mert kiderült, hogy Európa és Amerika veszélyérzékelése nem feltétlenül azonos. Releváns-e a NATO a terrorizmus elleni harcban? Kinek releváns a NATO? Amerika számára is releváns? Vajon történelmi válaszok születtek-e a történelmi kérdésekre?
A transzatlanti kapcsolat fontosságát hangsúlyozva az előadó kitért arra, hogy a NATO nem csak katonai érdekközösség, hanem tulajdonképpen értékközösség. (Ez utóbbihoz Magyarországon cinikus felhangok csatlakoztak.) Minden delegáció hangsúlyozta: az értékközösséget meg kell tartani.
A bővítés kérdése gyakorlatilag vita nélkül zajlott. Az 1997-es madridi csúcs jóval nagyobb vitákat generált Románia és Szlovénia csatlakozásának kérdésében. Az új országok a tárgyalás befejeztével 2004 nyarán válnak a NATO tagjaivá. A NATO 1949 óta összesen bővült 7 országgal, most egyszerre kapott 7 ország meghívót. 2004 nyarától a 26 NATO tagországból 10 olyan lesz, mely egykor a vasfüggöny mögött volt, mely nem azonos mértékben „szocializálódott.”
A fennmaradó kérdések a következők: Mennyire lesz zökkenőmentes az integráció, az új tagállamok milyen gyorsan tudják elsajátítani a közös döntéshozatal és közös védelmi tervezés kultúráját. A NATO belső filozófiájának megértése az, amely a legtöbb problémát felvetheti.
A kimaradó országok közül Horvátország deklarálta, tag szeretne lenni, és Magyarország érdeke Szerbia csatlakozása is.
1999-ben Washingtonban elfogadták a védelmi képesség kezdeményezést. Most a NATO elismerte, ez az irány nem volt helyes: ennél egyszerűbb koncentráltabb képességcsomagra van szükség. A Prágában megfogalmazottak ezt segítik.
A magyar szempontokról szólva az előadó megjegyezte, a magyar érdekeket minden tekintetben sikerült érvényesíteni, a regionalizmus, biztonsági viszony stb. szempontjából, mely abból állt, hogy a bővítés egyrészt minél szélesebb legyen, másrészt minél több szomszédos országot érintsen. Kijelentette azt is, 20 éve sikertelen magyar haderőreformok sorozata zajlik, de Prága pozitív megerősítést adott a most zajló folyamatnak.
A transzatlanti szövetségről szólva az előadó véleménye szerint több Európa nem jelenthet kevesebb Amerikát. És rossz kérdés az, hogy Európa vagy Amerika, mert nem kell választani a kettő között. Az erős atlanti elkötelezettség nagyobb európai érdekérvényesítő lehetőséget jelent, és egy jó európai teljesítmény Amerika szemében is értékesebb szövetségessé teszi Magyarországot.
Irak kérdéséről szólva elhangzott, alapvetően békés rendezésre törekedtek az ENSZ BT-n belül. (Ez volt a magyar álláspont is.) De a NATO kész hatékonyabb lépések megtételére (take effectives actions). Érdekes, hogy egy ilyen kiélezett politikai helyzetben a NATO ilyen egységes nyilatkozatot tudott elfogadni.

Deák Péter expozéjában abból indult ki, hogy tulajdonképpen milyen korszak is zárult le. A XX. századdal, a tömeghadseregek időszaka, a politikai átrendeződés tulajdonképpen a második világháború után kialakult világrend ért véget. Lezárult a prevenció érdekében megjelent integrációs hajlandóság. 1945-88/90-ig, vagy 95-ig egymással szemben álló integrációs csoportok voltak. Az integrációs hajlam most a kooperatív irányban mozdult el.
Az előzményekhez hozzátartozik, hogy már 1967-ben nagyobb volt a politikai töltete a NATO – VSZ szembenállásnak, mint a katonai. Ez főleg a NATO új doktrínájának és a Harmel-jelentésnek volt köszönhető. Ennek következtében 1969 és 77 között volt egy enyhülési szakasz, utána egy forrpont, majd 1985-től ennek a rendszernek a lebomlása. Annak a rendszernek lett vége, amely egy nagytömegű háború elkerülése végett prevenciós intézményeket hozott létre.
Ma a hagyományos politikai konfliktusok anakronizmusnak számítanak. Ezt 1990-ben még nem ismerte fel a NATO sem. Időközben szerencsére megjelentek a dezintegrációból eredő válságok (a Balkán, volt SZU területén), és a NATO erre reagált, válságkezelő stratégiában kellett gondolkodnia. Megjelent a civilizáció fejlődésével egy új veszélykép, megszűnik a konkretizált és perszonálisan köthető ellenségkép, csupán ellenségjelenség, veszélyjelenségek sorozata kezd minket fenyegetni.
1999. áprilisban jubileumi NATO csúcs volt, de a radikális váltás csak 2002 novemberében kezdődött, a prágai csúcs tehát lezárt egy korszakot. A NATO a Brüsszeli Szerződésből jött létre, majd csatlakozott a két amerikai állam, így bővült 14-re, majd felvették az NSZK-t, később, 1982-ben csatlakozott Spanyolország, aztán jött az NDK. Ez utóbbival lett egy olyan NATO tagország, melyben még 250.000 szovjet katona állomásozott. Aztán következett az 1999-es 3-as bővítés, majd a mostani 7-es (Románia, Észtország, Lettország, Litvánia, Szlovénia, Szlovákia, Bulgária).
A prágai paradigmaváltásnak 3 dimenziója van: Az egyik a bővítés, azaz tovább alakul a NATO kooperációs szerepe mely a védelmi misszión felülemelkedve általános biztonságot garantál. A másik, hogy helyreállt a nagyfokú homogenitás – és itt nem feltétlenül Magyarország sziget pozíciójára kell itt gondolni – és ennek megfelelően az Északatlanti Szövetség kelet felé tolódik. Közel azonos arányban lesznek Nyugat-Európa és Közép-Kelet Európa országai jelen a szövetségben.
A szervezet belső struktúrája is megváltozik, eddig a legfőbb a katonai szervezetei voltak, a szárnyszemléletnek (Északi Szárny, Déli Szárny, Közép-Európa, Atlanti Parancsnokság) egy kicsit regionális jelleggé változik át. Az újonnan bekerült térség a – közép–délkelet-európai régió – sajátos elkülönült régiót képez. A spanyolok-portugálok és a görögök-törökök sajátos csoportokat képeztek eddig is.
A 26 ország döntéshozatali problémákat vet fel. A NATO a konszenzus elvén működik, ez adja meg politikai és demokratikus jellegét. A másik az új veszélyjelenségekre való új stratégia kialakítása. (Katasztrófák, migráció, drogcsempészet, terrorizmus stb.) Ráadásul ezek egymást indukálják. (Szeptember 11-én New Yorkban a terrorcselekményt katasztrófa-felszámolás követte stb.)
Az afganisztáni válságkezelés is új stratégia szerint történt, és remekül sikerült: Nagy nemzetközi összefogás, nyugodt előkészület előzte meg, támaszkodni tudtak az iraki belső ellenzékre. Ma már a fő probléma a stabilizáció, a választások kérdése, a katonai jelenlét pedig nem nagy.
A következő dimenzió, hogy az új stratégia kapcsán új képességek utáni igények alakulnak ki. Korábban például a következő paraméterek alakultak ki: Akkor lehet támadni, ha mondjuk az erőfölény 3:1-hez. A képességek ma felkészültségben, struktúrákban, a politikai döntések gyors mechanizmusában fejeződnek ki. Magyarország légterének biztosítási doktrínája az új tagok felvételével radikálisan meg fog változni. Megváltozik Magyarország geostratégiai pozíciója: Eddig előretolt bázisország voltunk, hírszerzési apparátus, logisztikai lehetőség a balkáni háborúkban. Teljesen megváltozik a helyzet olyan értelemben, hogy ma a Balkán szinte teljesen körül van véve.
Megváltoznak a nemzetközi interoperábilitás körülményei, hogy pl. egy portugál szakasszal együtt lehessen működni. Magyarország számtalan jogos kritikát kapott a téren, hogy nem teljesítette a beígérteket. Ebben a kellemetlen szituációban nagy szerencsénk, hogy új irányban, tiszta lappal tudunk elindulni a magyar haderőreformban. A hollandok megtehetik azt, hogy kivonják a hadrendből a harckocsikat, ezzel megnő a helikopterek szerepe.

Vita
Fehér Zoltán a vita kezdetén azt a kérdést tette fel, hogy most tulajdonképpen Magyarország tényleg túlvállalta-e magát. Utalt arra, hogy Gyarmati István azt nyilatkozta, nem volt túlvállalás. Keleti volt honvédelmi miniszter szerint szükséges volt a csatlakozáskor egy optimista képet adni. A több Amerika – több Európa képről szólva pedig felhívta a figyelmet: több helyzet van amikor Amerika és Európa érdekei ellentétesek.

Martinusz Zoltán válaszában utalt arra, hogy a csatlakozási delegáció tagja volt és semmi olyat nem vállaltak, amit az akkori ismereteik szerint az ország nem tudott volna teljesíteni. De egy sor kérdésben információhiányos állapotban tárgyaltak, számos dolgot csak a csatlakozás után ismerhettek meg, lévén, hogy ezek bizalmas NATO információk. Miután ezeket megismerhették az új információk az ország helyzetét igen átrajzolták: A költségoldalon a számok után legalább még egy nullát oda lehetet tenni. De nem vállaltuk túl magunkat!
A problémát abban látja, hogy. 1997 nyarán, mikor megszületett a döntés a csatlakozásról, a magyar politikai osztály az ügyet befejezettnek tekintette, holott ez csak a folyamat kezdete volt. Sajnálatosan külső negatív visszajelzések hívták fel erre a figyelmet. De Magyarország helyzete nem olyan rossz, ahogy a sajtó lefesti. Egy két évvel ezelőtt a sajtóban Csehországról jelentek meg éles kritikák, szinte mindenért bírálták őket. Most – miközben ugyanazt csinálják – a sikeresen teljesítő NATO tagország mintaképeként állítják őket elénk. A Washington Post pár évvel ezelőtt erősen kritizálta néhány katonai fejlesztésüket, most ugyanez a Washington Post bizonygatja, hogy ez kell a NATO-nak, ez kell a Cseh Köztársaságnak.
Magyarország katonai teljesítménye nagyságrendekben nem változott. A megítélése viszont igen. Ennek nem elsősorban politikai oka van. Csatlakozásunkkor a NATO Magyarországtól azt várta, hogy a regionális stabilitás erősítője legyen. Amíg ezt a szerepet eljátszotta, addig megítélése abszolút pozitív volt. Picit abban a tekintettben romlott meg a megítélésünk, hogy a kellő mértékben tudjuk-e a regionális stabilitást erősíteni. Sok esetben túlreagált tehát a helyzet.

Deák Péter reagálásában kifejtette, hogy a kompatibilitást a ’77-es kép alapján értelmeztük pl. hogy a katonai kiadások a GDP 0,1 százalékát jelentsék. Ebben a tekintetben Magyarország teljes mértékben megfelelt, kiépültek a politikai intézményei, elindult a piacgazdaság irányába, jól, sőt talán túl kiépült a civil kontroll… (Martinusz Zoltán közbeszólt, hogy ebben nem ért egyet.)”… szerkezetileg talán túldimenzionált, de eredményeiben talán nem is túl hatékony, így talán egyetértünk . ..” –helyesbített az előadó (Martinusz Zoltán: „Nem, de nem baj…”)
(Derültség)

Deák Péter: Amikor beléptünk a NATO-ba, és a folyamatok részesei lettünk jött be az interoperabilitás kifejezés, melynek lényege, hogy katonai szervezetek tudjanak egymással együttműködni, A kiképzési rendszer átalakítását, a katonai gondolkodás átalakítását stb. jelenti. Ebben a tekintetben érezte a politika, hogy van valami probléma, akkor megkezdődött a „szaladgálás” Brüsszelbe 1998 végén, 1999-ben, a közigazgatási államtitkár ment ki tisztázni a tényeket. Létre is jött egy Stratégiai Felülvizsgálati Koncepció, a haderőreformnak egy új szakasza, és ezt kellett volna beindítani.
Végül is nem egy általános nivellációt fedeztek fel, hanem a saját vállalt kötelezettségeinkben jelentkező tévutakat, túlköltekezéseket. Így ez a koncepció nem valósult meg, ld. a pápai repülőtér és a nyíregyházi csapatállomásoztatás vitáját. Ebben szerepet játszott a katonai elit konzervativizmusa. A kintről hazajövő tiszteket mellőzték és egy olyan koalíciós partner kapta meg a védelmi tárca vezetését, melynek programjában nem volt védelmi fejezet. Gyarmati Istvántól elbúcsúztak, mert hozta Brüsszelből a bíráló információkat. Végül is a saját, általunk kidolgozott védelmi koncepciót nem tudtuk megvalósítani. És egy másik fontos vonatkozása van a Washington Postban megjelent bírálatnak: evvel tulajdonképpen figyelmeztetni akarták a többi 7 csatlakozásra váró országot. De azt hiszem ez most véget ért. Mostanában az igen jó objektív stabilizációs szerepünket emelik ki a térségben.

Martinusz Zoltán megjegyezte, nehéz egy megsértett imázst helyreállítani.

Kérdés a hallgatóságból: Milyen most Oroszország kapcsolata a NATO-val?

Martinusz Zoltán: Oroszország esetében az áttörést a NATO-Oroszország Tanács létrehozása, a 19+1-es kör helyett a 20-as kör bevezetése, már a májusi, római csúcstalálkozó jelentette. Prága az első alkalom volt, amikor már az első eredményeket meg lehetett vonni és ezzel mindenki nagyon elégedett volt.
Korábban a 19+1-es fölállás azt jelentette, hogy a NATO mint tömb működött együtt Oroszországgal. Az új NATO-Oroszország Tanácsban elvileg 20 egyenrangú ország vesz részt, tehát most előfordulhat elvileg az, hogy Oroszország előtt vitatkozik Magyarország és Izland belső kérdésekről. A brüsszeli NATO képviseleten dolgozó magyar diplomaták közül ma már nincs olyan, amelyiknek ne lenne legalább egy NATO-Oroszország bizottsága. Minden tárgyaláson ott van az orosz képviselő is.

Fehér Zoltán szándékosan kiélezett kérdésében azt tudakolta, hogy jó-e ez nekünk, hogy megint egy szövetségbe találjuk magunkat az oroszokkal? Nem éppen egy kelet felől érkező fenyegetés miatt léptünk be?

Deák Péter válaszában megjegyezte, hogy a prágai csúcs után az 1924-ben deklarált SZU kivételével a volt VSZ tagjai közül mindenki a NATO tagja lett és Oroszországban is sok minden történt az elmúlt 13 évben. A kihívások ugyanazok, ezért nem ellenérdekelt az ország. Oroszország jelenlegi egysége tehát fontosabb, mint bizonyos országok leszakadása. A mohamedán ív, a nemzetközi terrorizmus őket is fenyegeti. Az orosz birodalmi tudat most is megvan, de nem expanzív, inkább összetartó. Sz. Bíró Zoltán kifejezése, hogy „nagyhatalom vagyunk, de nem szuperhatalom.” Ezért egyezett bele Oroszország – legalábbis nagyobb tiltakozások nélkül – a NATO bővítésébe.

Martinusz Zoltán kiemelte, hogy miért nem zéró összegű ez a játszma: Azzal hogy az EU tagjaivá válunk miért kéne feladnunk egy atlanti együttműködésből adódó elkötelezettségeket? A német-amerikai kapcsolatrendszer magyar szempontból irreleváns.
A NATO akárcsak az EU egy értékközösség – a preabulum és az első két bekezdése az Északatlanti Szerződésben semmi másról nem szól, minthogy minek a védelmére történik a szövetkezés. És a szerződés második cikkében van az EU gyökere. Tehát egy NATO-ban rögzített szerződési kötelezettség mondja azt ki, hogy a tagok nemzetközi gazdasági kapcsolataikat és az ezzel kapcsolatos intézményeiket fejleszteni fogják. Ez tehát egy azonos érdekközösség, és Magyarország érdekei és értékei mindkét irányban teljesen azonosak. Sőt bebizonyosodott a Magyarország környezetében lévő válságok esetében, hogy akkor lehet ezt sikeresen kezelni, ha azonos értékközösséget vallók összessége részt vesz ebben. A kellő politikai és katonai súlyhoz az amerikaiak kellettek. Magyarországon egészen két vagy három évvel ezelőttig az amerikaiak voltak a legnagyobb befektetők, ezt nem szabad elfelejteni. Természetesen nem mindenben kell velük egyetérteni, de Magyarországnak célszerű erős atlantista elkötelezettségűnek lennie. Hollandia példáján – mely ország ha „valódi” G 8-ak lennének, tehát nem a G 7-ek és Oroszország, akkor a 8. tag lenne – az látható, hogy erős atlantizmusa megnövelte az ország befolyását az EU-n belül. Akik az atlantista-ellensséggel akarnak az EU-ban megerősödni, azok nem jutottak eddig sem eredményre.

Deák Péter hozzátette, amikor Amerikáról beszélünk akkor a demokratikus értékek etalonjára gondolunk, de az amerikai gyakorlat ezt nem mindig támasztja alá. Közvetlenül a terrortámadások előtt ez az amerikai kormányzat nem írta alá a Kiotói Egyezményt és a Biológiai Fegyverek Ellenőrzéséről Szóló Egyezményt. Először bosszúról beszélt az elnök, majd konszolidálódott az álláspontja. Sok kérdés van tehát, amiben az amerikai és az európai álláspont eltérő. Helytelen az a gondolkodás, hogy mivel az EU tagjai vagyunk Európa az első és Amerika a második, Amerika globális szerepe miatt. Lehetetlen az EU - amerikai viszonyt elválasztani, az Európai Unió külpolitikája alapvetően egyeztetett az Amerikai Egyesült Államokkal.

Martinusz Zoltán rávilágított arra, hogy Magyarországon, tévesen az álláspont az volt a haditechnikai beszerzési kérdésekben, hogy az amerikaiak lobbiznak, és Magyarországot az amerikai hadiipar nyomás alatt tartja. Ezzel szemben az igazság az, hogy 1993-94 óta Magyarország évente 8-10 millió dolláros katonai segélyt kap –ez a régióban nagyjából arányos –de ez legalább egy, más években két nagyságrenddel is nagyobb volt mint az többi NATO tagországból érkező segélyek összessége. Gyakorlatilag az összes katonai segély 90-95%-a amerikai forrásból ered. Természetes, hogy az amerikaiak elvárták, hogy ebből amerikai termékeket kell venni. 1993 óta amerikai haditechnikai beszerzésekre 0 forintot költöttünk. Ezt a helyzetet az amerikaiak joggal teszik szóvá, abban a helyzetben, hogy Taszáron amerikaiak állomásoznak és Magyarország regionális szerepének háttértámasza Amerika. Budget is policy – állítja a mondás, mégsem mondható, hogy az Amerika-pártiságot lehetne a magyar költségvetésekből megállapítani. Magyarország erős kapcsolatrendszere Amerikával szinte csak előnyt hozott. Miért kéne ezt feladni, senki nem kér minket erre.

Fehér Zoltán felhívta rá a figyelmet, hogy szeptember 11. után, szeptember 12-én került bejelentésre, hogy Magyarország Grippen gépeket vásárol, és ezt az amerikai-európai ellentét keretébe illesztették bele. Martinusz Zoltán felülvizsgálná ezt a döntést?

Martinusz Zoltán kijelentette, nem vett részt ennek eldöntésen semmilyen szinten, így nem láthatta a döntéshozók által figyelembe vett összes szempontot, bár ő tavaszi döntésre emlékszik ebben az ügyben.

Deák Péter megjegyezte, hogy érdekes lett volna, ha Magyarország 1977-ben MÍG 23B helyett Grippeneket szeretett volna venni mi történt volna…
Nagy vita volt a katonák és politikusok között, hogy az F-16-osok 20 éves gépek. De a Grippen ajánlat 1991 óta áll, és ők folyamatosan bemutatókat tartottak, programirodát működtettek, repültettek. Folyamatosan az volt feléjük az álláspont, a mindenkori magyar kormány részéről, hogy akkor vásárolunk, ha Magyarországon beruháznak ebből. Az politikai döntés volt, hogy első sorba helyezik az ország gazdasági érdekeit, és csak másodsorba a védelmi érdekeket. Most 14 darab gép van, és ha a románok és a bulgárok kapcsolódnak az talán elég is.

Martinusz Zoltán szerint nem ezen múlt a döntés, ez hosszabb folyamatot takart. Lehet arról vitatkozni, hogy célszerű-e Magyarországnak vállalkozni, egy vadonatúj típust berepülni, de szerinte nem ez a lényeg. A probléma az elszalasztott lehetőségekben van. Magyarország pedig több olyan lehetőséget szalasztott el, ami mintaországgá tehette volna a NATO-n belül. Mintaország vagyunk az átalakulási tényezők összességének sikerében, de még a biztonságpolitika, védelempolitika terén lehetett volna viszonylag kis ráfordítással és korszerű gondolkodással a régió legfelkészültebb, leggyorsabban átalakulni tudó, gondolkodásban és alkalmazhatóságban minden tekintetben mások elé helyezhető hadseregünk, miközben természetesen nem nekünk lett volna a legtöbb hadi eszközünk. De ez a lehetőség sajnos elveszett.

Copyright © RÉSZ © ELTE-ETTDK © Europa Varietas Alapítvány
© Minden jog fenntartva.

A RÉSZ engedélyével. Az Euroatlanti Esték Előadássorozat archívuma, video és hangfelvételei a RÉSZ tulajdonát képezik. Tilos az anyagok engedély nélküli teljes vagy részbeni felhasználása, beleértve a jelen weboldal anyagát is.