A líbiai beavatkozás motivációi és nemzetközi megítélése

2011/3
Nemzet és Biztonság (SVKI)

Alábbi elemzésünk, melynek szerzõi Türke András, Varga Gergely,Gazdik Gyula, Tálas Péter, Csiki Tamás és Molnár Ferenc, a líbiai beavatkozás kulcsszereplõinek – Franciaországnak, Nagy-Britanniának, az Egyesült Államoknak, az Arab Ligának, az Iszlám Konferencia Szervezetének, az Öböl menti Együttmûködési Tanácsnak, Oroszországnak, Kínának, Németországnak, Törökországnak és a NATO-nak – az álláspontját foglalja össze.

(...)

Franciaország
– „az elnökválasztásra készülõ”
A líbiai felkeléssel összefüggésben 2011. február 28-án Franciaország az elsõk között javasolta a nemzetközi közösség katonai beavatkozását, s március 6-án ugyancsak Párizs ismerte el elsõként hivatalosanis Líbia kormányának a líbiai felkelõk által március 5-én Bengáziban megalakított Átmeneti Nemzeti Tanácsot. Bár aligha vitatható, hogy az európai hatalmak közül Franciaország rendelkezik az egyik legkiterjedtebb kapcsolatokkal Észak-Afrikában, és alighanem a legnagyobb tapasztalattal is a Maghreb-térség társadalmi folyamatait illetõen, a francia külpolitikának a líbiai eseményekkel kapcsolatos aktivitását mégsem ezek befolyásolták elsõsorban.
Az aktivitás legfõbb mozgatórugója ugyanis fõként az, hogy a Sarkozy-féle új francia külpolitika (az atlantista fordulat), továbbá ennek legfõbb törekvései 2010 õszére, 2011 elejére lényegében zátonyra futottak.

A francia elnök fõbb lépései (így a francia reintegrálódás a NATO katonai szervezetébe, az Unió a Mediterráneumért (UM)
megalakítása, az Egyesült Államokkal való stratégiai partnerségre alapozott politika, illetve az afganisztáni részvétel aktivizálása) nem hozták meg a kívánt külpolitikai áttörést, sõt az elnöki politika által legyengített Quai d’Orsay számos helyzetet csak igen nehezen volt képes kezelni. Mindezek következtében az egykori francia diplomaták,
külpolitikai szakértõk részérõl folyamatosan erõsödött a tiltakozás „Franciaországnak a nemzetközi színtéren érezhetõ meggyengülése” miatt. Nicolas Sarkozy elnök népszerûsége
pedig az V. köztársaság idejében még nem tapasztalt mélységekbe – körülbelül 30 százalékra – zuhant.
Mivel a 2008 tavaszán kalózok által elrabolt Le Ponant jacht sebészi pontossággal végrehajtott francia visszaszerzése akkoriban jelentõsen növelte a francia elnök népszerûségi indexét, és komoly nemzetközi elismerést is hozott a számára, Líbia kapcsán Nicolas Sarkozynek égetõen szüksége volt egy hasonlóan látványos külpolitikai akcióra, amelytõl a 2012-es elnökválasztás felé közeledve korábbi népszerûsége helyreállítását remélheti. Annál is inkább szüksége volt, mivel a francia külpolitika presztízse – épp a Sarkozy számára oly fontos UM kapcsán – 2010 második felében és 2011 elején tovább amortizálódott. A Gázai övezetbe tartó segélyhajók 2010. május31-i izraeli megtámadásával (török–izraeli feszültség), illetve az UM jordániai fõtitkárának az arab–izraeli szembenállás kiélezõdése miatti 2011. januári lemondásával a francia–török bizalmatlanság okán amúgy nehezen mûködõ UM francia mintájú mechanizmusa lényegében megbukott.

Februárban lemondásra kényszerült Michéle Alliot-Marie francia külügyminiszter, mivel szilveszterkor a már bukófélben lévõ tunéziai rezsim egyik befolyásos üzletemberénél töltötte szabadságát, s igen komoly kritikák
érték Francois Fillon miniszterelnököt is, mivel szilveszteri egyiptomi pihenése idején igénybe vette Hoszni Mubárak elnök
egyik különgépét. Felettébb kellemetlenül érintette Párizst és személyesen az elnököt az is, hogy a Wikileaks által nyilvánosságra hozott amerikai nagyköveti jelentések szerint
a francia diplomaták egyáltalán nem tartották diktatúrának a januárban elûzött tunéziai elnök, Zín el-Ábidín Ben Ali rendszerét, sõt a térség legstabilabb országának tekintették az észak-afrikai országot, és a Tunéziába utazó francia politikusokat az emberi jogok helyett inkább a kereskedelmi
érdekeltségeik foglalkoztatták. A titkos iratok szerint Sarkozy még a Ben Alival folytatott privát beszélgetései alatt sem fejezte ki aggodalmát az ország emberi jogi helyzete miatt, s nem akart találkozni a civil társadalom képviselõivel sem… Röviden szólva: az év eleji észak-afrikai forradalmi mozgalmak idején a francia diplomácia tovább
kompromittálódott a térségben.

Bár Franciaország az 1980-as években a „baráti Csád“ megsegítése miatt állandó összetûzésbe került Líbiával, az utóbbi évtizedben folyamatosan javultak a francia–
líbiai kapcsolatok, melynek csúcspontját Moammer Kaddáfi 2007-es párizsi látogatása jelentette. Bernard Kouchner
külügyminiszter rosszallása és Rama Yade emberi jogi államtitkár nyílt tiltakozása ellenére Sarkozy elnök tízmilliárd eurós szerzõdéscsomagot (14 Rafale, 50 harckocsi,35 Eurocopter, 21 Airbus, repülõtér-építés, vízmûvek, nukleáris reaktorok, sótalanítók, elektromos mûvek) kötött a líbiai vezetõvel. (Mivel a Rafale-ok nem túlságosan kelendõk, az üzlet különösen fontosnak tûnt.) Ekkor született megegyezés arról is, hogy
az 1970-es években Líbiának eladott 32 F1 Mirage-ból megmaradt 12 gépet a Dassault gyár 100 millió euró értékben mûködõképessé teszi (de nem modernizálja).
Az ENSZ BT 1973. számú határozata végrehajtásának megkezdéséig négy gépet újítottak fel, ebbõl kettõ maradt Tripoliban, kettõ pedig Máltára dezertált. A Tripoliban maradt két gépet rakétavetõkkel szerelték fel, de kérdés, hogy a harminc éve nem ellenõrzött rendszerek mûködõképesek-e.
Fontos körülmény, hogy Franciaország – Olaszország után – Líbia második legnagyobb olajimportõre a napi 1,5 millió hordós líbiai olajexport 15 százalékának felvásárlásával.
(...)

Türke András István (EuVI), Varga Gergely (SVKI/EuVI)

Cikk teljes verzióját elolvashatja a Nemzet és Biztonság on-line kiadásában.