Megjegyzések a magyar nagystratégia néhány alapvetéséhez

A szerző a svájci székelyű Europa Varietas Institute stratégiai és biztonságpolitikai think-tank vezetője, az EUISS és AWEU korábbi munkatársa, többek között a Magyarország és a CSDP - Magyar szerepvállalás az Európai Unió közös biztonság- és védelempolitikájában, valamint A Jelenkori Franciaország könyvek főszerkesztője. A nagystratégia vonatkozásában üdvözöljük az oszagut.com-on megindult vitát, melybe saját fórumunkon az EuVI Blogján, itt csatlakozunk. Kül- és biztonságpolitikai elemzőként a nagystratégia kül- és biztonságpolitikai vonatkozásaira helyezni a fő hangsúlyt.

Miért van szüksége egy Magyarország méretű államnak nagystratégiára?
A Nagystratégia véleményem szerint inkább a nagyhatalmak játszótere, mert egyrészt érthető, hogy a stratégia attól „nagy(obb)”, hogy a katonai célokon túl gazdasági társadalmi dimenziókat is megfogalmaz, ugyanakkor véleményem szerint egyfajta világpolitikai szerepet, missziót is implicite magába foglal, feltételezve, hogy rendelkezünk a globális tendenciák, világpolitikai események menetére való lényeges, potenciális ráhatás eszközeivel. Tehát kissé túldimenzionáltnak tartom e megközelítést - bár kétségtelen nem érdemes a megnevezésen rugózni - miközben lelkesen támogatom, hogy lehetőleg „nemzeti konszenzussal” létrejöjjön egy stratégia, melynek alapján Magyarország értelmezi helyét és célját a világban, reagálva a globális trendekre. A vitát erről attól függetlenül meg kell kezdeni, hogy a jelenlegi kormányzat mennyire veszi saját kezdeményezését komolyan.

Rövid reakciók a korábbi megszólalásokra
Jeszenszky Gézával geopolitikai szempontból egyetértek abban, magyar nemzeti érdek, hogy Ukrajna ne ütközőállam legyen, egyrészt, hogy az EU keleti határa minél keletebbre húzódjon a magyar határtól, illetve a minden magyar kisebbség az unió tagjává váljon, még ha komoly aggályokkal is tölt el, hogy a maffiával (orosz-ukrán) igen szorosan összefonódott politikai struktúra beemelése mennyire szolgálna en bloc az EU érdekeit.
Pesti Sándorral egyetértek abban, hogy nem vezet sehova, ha partnereinket minősítgetjük, de úgy gondolom igencsak nyomós, alternatíva nélküli geostratégiai érdekek szükségeltetnek ahhoz, hogy alapértékeinkkel ellentétes felfogást képviselő vezetőkkel működjünk együtt. Nyiri Jánossal történészként egyetértek, hogy nem negligálható a magyar történelmi múlt ismerete a stratégia kialakítása szempontjából. Bába Ivánnak igaza van abban, hogy Magyarország geopolitikai szerepe fokozatosan leértékelődik, illetve (Antallt idézve) céljaink eléréséhez mindig szükségünk lesz a „nagyok”, vagy közülük legalább néhány állam támogatására. E téren Cavour tevékenységét és szerepét az olasz egység megteremtésében illene részletesebben tanulmányozni.
A kínai jelenlét kapcsán a Tony Abbottot idéző Kálnoky Borisz véleménye figyelemre méltó: „Ne engedjük nekik azt, amit ők sem engednek külföldi cégeknek. Ne vegyenek, s ne építsenek kritikus infrastruktúrát. A kölcsönösség jó alapelv.” Lovászy Lászlóval a robotizációhoz való viszonyulásunk újragondolása kapcsán, de nem gondolom, hogy Grönland komolyan vehető alternatíva lenne. (Még a mi életünkben erős visszajegesedéssel számolnak egyes klímakutatók.) Fehér Zoltán barátom igen tanulságosan vázolta fel a nagystratégia főként angolszász katonapolitikai hátterének fejlődését. Frankofon megközelítésben és hagyományok alapján egy stratégiához minél részletesebb szcenáriókat szoktak „legyártani” ún. fehér könyvek keretében, melyeket uniós szinten is unos-untalan szorgalmaznak.
Egyetértek Fehérrel abban is, hogy „elengedhetetlen mindehhez egy professzionális magyar diplomáciai szolgálat működése.” kiegészítve azzal, hogy a diplomácia és biztonság politikai magyar think thank-jeinak, elemzői rétegének együttműködését, rendszeres konzultációját egymás között és a politikai szférával is hasznos lenne megteremteni. Úgy viszont sajnos nem fog menni, ha egy magyar külpolitikáról szervezett szakmai konferenciára sem a miniszter, sem a miniszteri apparátusból nem jön el senki.
Fehér Zoltán nagyon komoly vádat is megfogalmaz: „a döntéshozók a magyar nagystratégiát csaknem egy évtizede az orosz és kínai érdekekhez igazítják” miközben „mélypontra vittük a kapcsolatainkat hazánk legfontosabb szövetségesei”-vel, és a felsorolt tények alapján nehéz lenne vitába szállni vele. Az orosz-kínai szövetséget ugyanakkor időlegesnek látom, történészként úgy vélem évszázados politikai ellentétek, eltérő stratégiai célok nem tűnnek el varázsütésre egyik pillanatról a másikra. Tipikus példája ennek a török-orosz közeledés, de uniós intézményekben dolgozva, értelmiségi körökben mozogva mindmáig érezhető a felszín alatt a német-francia rivalizálás is.
A kurrens magyar „nagystratégia” tehát úgy épül(t) fel, hogy kvázi nem európai nagyhatalmak valódi nagystratégiájába illeszkedik, s az első kérdés, hogy ennek mi lehet az alternatívája. Szövetséges (transzatlanti) nagyhatalom vagy jelentősebb hatalmak nagystratégiájában való illeszkedés (igen szembetűnő erre a közelmúltból merítve a francia-horvát példa) vagy esetleg valamiféle teljesen szuverén magyar nagystratégiára lenne szükség többé vagy kevésbé építve a divatossá vált ún. konnektivitás elvére? A vita résztvevői közül többen is említették, hogy szükséges egy nagyobb, potensebb fél szövetsége is, amellyel szorosabban összehangoljuk a saját stratégiánkat is. De aligha a világ túlfelén.

A cselekvés egymásra épülő körei
Úgy gondolom az egyre szélesebb körök rendszerét nem lehet itt sem megspórolni. A francia diplomáciában ez igen jól nyomon követhető, a magyar diplomáciában a `90-es évek biztató kezdetei ellenére máig nem letisztult. (Trianoni) Magyarország, Kárpát-medencei magyarság, Regionális integrációs formák, európai integráció (EU), transzatlanti integráció (NATO), e térségen kívüli világ. Úgy gondolom utóbbi felé nem célszerű egy-egy belsőbb kör átugrásával, ignorálásával nyitni, mert az előbb-utóbb komoly üzemzavart okoz a rendszerben. Nem gondolom, hogy a keleti nyitás ördögtől való lenne, de fixálni kéne a helyét és fel sem merülhet, hogy a legkülső körben lévő államokkal való szövetség bármelyik belső körrel rivalizálhatna, a fölé helyeződhetne, vagy helyettesítő alternatívaként merülhetne fel.
A rendszer leggyengébb pontját – eltekintve most főként az EU és a NATO-felé tanúsított ellentmondásos magyar magatartástól – a regionális együttműködési formák elégtelenségében látom. Egyrészt a V4 illúzió kergetésében, valamint többek között a horvátokkal való „véd és dacszövetség”, támogatói viszony megromlásában.
Véleményem szerint a V4 sokat markol és keveset fog, azaz egy kisebb, jóval szorosabb bi- vagy trilaterális együttműködés jóval konkrétabb eredményeket érhetne el s fokozatosan sokkal jobb mértékben növelhetné, hatványozhatná Magyarország érdekérvényesítő képességét. Mintaként ne feltétlen a német-francia együttműködésre gondoljunk, kézenfekvő lehet a BENELUX államok, vagy akár a svájci kantonok mintája is, miközben teljesen nyilvánvaló, hogy szolgaian nem másolhatók a nyugati minták. A szorosabb alacsonyabb szintű integrációt aligha tudjuk megspórolni Magyarország sikeréhez, noha az eredményesség kétségtelenül nem csak rajtunk múlik. A kiegyezés után az Osztrák-Magyar Monarchia meg tudta a gazdasági sikert és egységet teremteni, kétségtelen komoly, egyéb más defektusai ellenére.
Amikor még az unió nizzai diplomataképző masteros diákjaként a strasbourgi polgármesteri hivatal fogadásán részt vehettem, feltettem a kérdést, mit javasol nekünk kelet-közép európai államoknak a francia-német határterület polgármestere, mint kitörési pontot? A válasz – mely mindmáig fülembe cseng - az volt, hogy a régió az innováció terén fogjon össze, az államok álljanak minél több a térség államaira kiterjedő bi-, illetve multinacionális kezdeményezés, vállalat stb. mögé. Kellenek a közös kezdeményezések és közös sikerek a politikai elit igen törékeny közös manifesztumai helyett (mellett), melyeket azonnal elsodorhat egy geopolitikai fordulat.
De a politika önmagában nem tudja helyettesíteni, kikényszeríteni az alulról jövő kezdeményezéseket, de talán le tudnának ülni a képviselői kötetlenül beszélgetni, bizalmi tőkét építeni, a politikai szférán túlnyúlò kapcsolatokra, barátságokra lenne szükség. (De Gaulle-nak és Adenauernek egyszer már bevált a módszer.) Valamint elengedhetetlen a szomszéd népek kultúrájának alapszíntű ismerete, oktatásba való beemelése. Jelenleg az a helyzet, hogy egy magyarországi magyar diák lényegében egyetlen román költőt sem ismer, de még egy magyar egyetemista is alig, jó esetben esetleg hallott Eminescuról. Így pedig nehéz közelíteni szomszédos népeket egymáshoz. (Nota bene a porosz-osztrák háború idején a francia hadsereg Wagnert hallgatott.)
Közép-európai sportesemények, kultúrestemének hagyománnyá válása, közép-európai diplomataképző egyetem felállítása, campusokkal több országban (ld. CEU, de ne amerikai kezdeményezés legyen, hanem valódi, közép-európai) a nizzai IEEI vagy a College of Europe mintájára.
Külföldön élő magyar elemzőként nem gondolom, hogy az uniót érintő nyilvánvaló hibák miatt éppen az unió gyengítésében lennénk érdekeltek. Nyugtalanítónak tartom a sine ira álláspont feltűnő hiányát a médiában megjelenő magyar elemzők kapcsán, sajnos szinte mindig jól tapintható az orosz vagy ukrán fél felé való elfogultság, ami egy konfliktus elemzése, megértése kapcsán komoly zavaró tényező, ha valóban a tisztán akarunk látni.
Azon is csodálkoztam, hogy Orbán Balázs elhíresült kijelentése kapcsán színtisztán magyar geostratégiai szempontból miért nem fogalmazott meg senki kritikát, hiszen Magyarország biztonság politikai érdeke – politikai korrektséget félretéve – az, hogy Ukrajna ne felemelt kézzel, hanem a végsőkig harcoljon és pufferállamként minél tovább tartsa az orosz katonai fenyegetést a magyar határtól. Véleményem szerint, ha valóban a magyar érdekeket vesszük elsődlegesnek, akkor nem adhatnánk más tanácsot valamiféle humánumra, álhumánumra hivatkozva. (De ne adjunk tanácsokat, jó tanácsot nem tud ilyen helyzetben senki adni, jótanácsokból meg teli szokott lenni a padlás.)

A korábbi véleményekkel egyezően én is osztom, hogy mennyire hasznos folyamat, hogy elindult egy párbeszéd az új nagystratégiáról, melyben egy valódi nemzeti konzultációként minden, a témával foglalkozó kifejtheti a véleményét, s nem egy adott véleményt, irányvonalat nyugtazhatunk csak igennel vagy nemmel.
Mint uniós biztonságpolitikával foglalkozó szakértő ugyanakkor részben aggódva, részben megértve konstatálom, hogy a hozzászólók mennyire nem veszik figyelembe azt, hogy az unió tagjaként egy uniós közös stratégia részeként, mintegy abba illeszkedve « illene » megfogalmazni a magyar nagystratégia alaptételeit is. Legalábbis reflektálni kéne rá, s nem megfogalmazni ezzel szögesen ellentétes tételeket – kivéve, ha a jövőnket nem e politikai-gazdasági közösség részeként képzeljük el, mint a sajtóban egyes kormánypárti megmondó emberek részéröl már meg is fogalmazódott, hogy talán „nem a megfelelő szövetségben vagyunk”. Mint ahogy az Egyesült Államok sem rendelkezhet külön-külön egy NATO és egy saját nemzeti biztonságpolitikai doktrínával, úgy a mi nagystratégiánk sem lehet annyira különutas, hogy gyökeresen ellentétes célokat fogalmaz meg uniós partnereinkétől.
Mikor azt írtam feljebb: „részben megértve” akkor pedig arra utaltam, hogy az EU részéröl letett stratégia színvonala ijesztően gyenge, nem könnyű dolog rá reflektálni, de a teljes ignorálása szerintem jelentős hiba. Mikor először futottak neki a közös stratégia kérdésének uniós szinten, a Solana Paper-re 2003-ban még legyinthettünk, hogy ez lényegében nem is stratégia, hanem felhívás keringőre, egy igazi stratégia majdani megalkotására. Sok évvel később a Mogherini Paper viszont mar egyértelmű csalódást jelentett.
Kína pontos stratégiával rendelkezik, lépésről lépésre sakkozik, a gyöngysor-övezet „összelegózásától” kezdve olyan B- és C opciók kidolgozásáig, hogy a magas kén tartalmú venezuelai kőolajon is rajta tartjuk a kezünk, mert létrejöhet olyan konstelláció, amikor az olajár annyira magas, hogy gazdaságilag a finomítás már rentábilis. Az oroszok- legalábbis Afrikában – 2000-töl hasonló intenzitással tértek vissza, egészen a Wagner csoport konkrét táblázatokra lebontott, érdekeket és célokat részletező adatbázisáig bezárólag.
Elhanyagolunk a nagy, magasztos célokat szem elött tartva olyan tucatnyi az EU-n belül ketyegő időzített bombát, vagy időlegesen elfojtott konfliktusokat, amelyek bármikor élesedhetnek vagy berobbanhatnak a jövőben. Csak egy példát, a demográfiát említenem: Lettországban és Észak-Macedóniában belátható időn belül az eddigi kisebbségi etnikum (orosz és az albán) többségi etnikummá fog válni, komoly következményekkel, mégis alig hallunk a problémáról.

A magyar külpolitika értékelése
Biztonságpolitikai elemzőként régóta hangsúlyozzuk a külkereskedelem és a külpolitika (valamint a sport- és a kultúrdiplomácia) közelítését, szorosabb összefonódását, de e téren inkább a francia mintát tartjuk sikeresnek, míg a magyar diplomácia – szerintünk – átesett a ló túlsó oldalára, mikor a külkereskedelmet integráló́ külpolitika helyett a külkereskedelemre alapozott külpolitikát valósít(ott) meg. A magyar kezdeményezés tehát korántsem egyedülálló, ugyanakkor két nagyon érdekes példa figyelhető meg, (a szerintünk egészséges) francia, a François Hollande elnöksége idején indult vonal, s az utóbbi, közel egyidőben jelentkező, kétségtelenül releváns kihívásra született (s általunk elemzők szerint is, de csupán „egészséges mértékben” szorgalmazott) de aztán megvalósításában sajátosan félresikerült magyar válasz. Pedig van sok hasonlóság, lehetett volna a franciáktól sokat tanulni, illetve véleményünk szerint még együttműködési területek is nyílhattak volna.
Tehát a Hollande-adminisztráció által meghirdetett új irányvonalat (2012 után) jelentős intézményi reform követte: a külügyminisztériumban létrehozták a Vállalatok és a Nemzetközi Gazdaság Igazgatóságát (DEEI, 2013), melynek legfőbb feladata a vállalatok és a külföldi beruházások támogatása lett. Az igazgatóság három aligazgatóságának 75 munkatársa valódi back office-ként szolgált az export területén és a nagykövetek számára gazdasági jellegű misszióik végrehajtásánál. A korábbi, a francia vállalatok külföldi tevékenységét elősegítő nemzeti ügynökségeket (Ubifrance, 1923–2005) és a Nemzetközi Beruházások Franciaországban szervet (AFII, 2001–2005) összevonták Business France néven. Franciaországban az átalakítást tapasztalt külpolitikai apparátus vitte végbe (Laurent Fabius veterán), az apparátus primátusa végig megmaradt. Széleskörű szakértői egyeztetésekkel, hozzáértők bevonása mellett zajlott az új struktúra kialakítása. (Megjegyzem, nem ment ott sem fájdalommentesen, Bercy ragaszkodott volna a külkereskedelem menedzseléséhez.)
Szorosabban összekapcsolva a bel- és a külpolitika érdekeit az új doktrína célja az lett, hogy a francia külpolitika piaci szempontok alapján is hasznot hozzon, például növelje az exportot, és ezzel munkalehetőséget teremtsen Franciaországon belül. Az új minisztérium neve Külügy- és Nemzetközi Fejlesztési Minisztérium lett, és a külkereskedelem mellett megkapta a turizmus felügyeletét is. Cél a középvállalkozások támogatása lett, a KKV-kat sokkal erősebben bevonták, fórumokat rendezve a visszacsatolás, igényfelmérések szintjén. Tehát széleskörű szakértői bázist alakítottak ki, már-már egyfajta nemzeti konszenzussal, erősen számítva az ellenzék tapasztalt szakértőire is. Továbbá a céltudatos, elszánt (és nem konfliktuskereső, hanem kooperatív!) külügyminiszteri aktivitás természetesen dícséretes, de ezt a franciák úgy oldották, oldják meg, hogy a „házaló zsibárus” szerep helyett koordináltan, a megfelelő szintű (szak)ember és apparátus végezte a megfelelő szintű feladatokat. (A külkereskedelmet érintő top-beszerzéseknél pedig elnöktől külügyminiszteren át általában minden szereplő jelen van.)

Afrika
Hasonlóan téves alapvetés – mely a magyar Afrika-stratégia egyik alapvetése – hogy az afrikai államok gazdasági fejlődésének segítése a legfőbb eszköz a migráció megállításában, vagy legalábbis fékezésében. Ez az Afrikai Unió és az afrikai NGO-k elemzéseinek, statisztikainak éppenséggel ellentmond. Sajnos a migráció pont az olyan helyekről pörög fel, ahol a fejlődés kicsit megindul, egy út ugyanis 1500-2000 USD-be (pl. Szudánból) kerül a csempész és egyéb költségekkel együtt. Magyarán ha leírják azt, hogy a(z afrikai) migrációt azzal lehet csökkenteni, hogy támogatjuk az afrikai államok fejlődését (sic!) az - igen durván, inhumánusan hangzik - de sajnos alapvetően nem igaz, nagyon nem, mert pont az ellenkezője a helyzet. Legalábbis még nem találtak ki olyan megoldást, hogy egy nagyon szegény afrikai ország egyszerre dinamikusan fejlődjön és a lakosság jelentős része ott is akarjon maradni. Ahhoz rögtön hatalmas életszínvonal-emelkedés lenne szükséges – miközben egy réteg mindig is maradni fog. Mindenesetre a kisebb léptékű változás esetén igen is fennáll a veszély, hogy migráció nemhogy mérséklődné, hanem éppen, hogy felpörög. Hirtelen jön egy nagyvállalat és az ott dolgozok viszonylag többet tudnak e miatt keresni, s nekiindulnak a fejlett világ felé.
De ez, hangsúlyozom nem azt jelenti, hogy ezen államok támogatása szükségtelen lenne, hogy ne építsünk víztisztitokat, ne segítsük a helyi közösségeket, a helyi ipart, (stb.). Szerintem az a helyes megközelítés, hogy segítünk, fejlesztünk, keressük a mindkét fél részére win-win helyzeteket. Kuvait és az Emírségek mintájára, melyek most még ásványkincset hoznak a felszínre, de intenzíven beruháznak új, innovatív területekre, gondolva a jövőre is, amikor a kőolajkutak kiapadnak. Ilyen hozzáállással kellene megalapozni az afrikai államok jövőjét, az ottani esetleges új « kistigriseket ». Mint ahogy az EAE nagy mértékben fejleszti a gyógyszeriparát is, mert ahhoz is kell kőolaj, de nagyságrendekkel kisebb, azaz ha fogyóban lesz, akkor is van mire alapozni az életszínvonal és a fejlődés megmaradását. S igen, mindeközben ki kell mondani, fel kell vállalni, hogy ez siker esetén is még 10-20 évre felpörgeti a migrációt, de utána van rá esély, hogy adott ország akár Dél-Korea legyen. De melyik (magyar) politikus képes 4 évnél tovább látni és tervezni? Ehhez kell a helyiek aktív részvétele, szorgalma, mentalitása - ez az ázsiai népek estében kevésbé probléma, az afrikai népek esetében jóval összetettebb kérdés. Az is szerencsés lenne, ha sokkal inkább saját maguk találnák meg a megoldásokat, minthogy kivülről-felülről gyámkodva próbáljuk megoldani a problémáikat.
Egy új, pár éves jelenségről is szót kell ejteni. Mintegy másfél évtizede még elképedve figyeltük a híreket, melyek Párizs külvárosában vagy éppen a Duna deltában fedtek fel titkos kínai üzemeket, Európába csempészett s rabszolga sorban tartott (minimális, csak a létfenntartáshoz szükséges bérrel, vagy akár még azzal sem), mindenféle munkavédelmi előírást megszegve alkalmazott munkaerővel. E megoldások azon gazdasági megfontolásból születtek, hogy immár nemcsak a munkaerő (tisztességes) bérét, hanem a delokalizáció kellemetlen „melléktermékét” a szállítási tételt is megspórolva érjenek el ezek a cégek versenyelőnyt. Azóta a német munkaerő szükséglet is megnőtt mely a „wilkommenskultur” csúcsra járatását eredményezte. Túl vagyunk egy 2015-ös migránsválságon és annak utóhullámain...s lám a fenti elszigetelt „minták” azóta állami szintű bevett eljárássá váltak – legalábbis Magyarországon. Nem gondoljuk, hogy ezen lépések vezetnek Magyarország, illetve Európa versenyképességének növeléséhez, ez a latin-amerikai banánköztársaságokhoz hasonló, szupergazdag elit és elszegényedett nép forgatókönyve.
Számba kell venni előnyeinket és adu-ászainkat a geopolitikai játszmában. E téren nem állunk jòl. Se stratégiai kikötőink, se stratégiai helyzetünk. (A Balkán-háborúk kapcsán volt utóbbi téren egy felívelési periódusunk, mely immár jó pár éve kifulladt.) A kelet-nyugati vasúti infrastruktúra konténeres logisztikai átemelőpontját ugyan nálunk is létre lehet hozni, helyzetünk nem egyedi. A jelenlegi magyar diplomácia ezen hátrányokat az oroszok és kínaiak felé a „minél nagyobb készségesség” elvével (és a környezetvédelmi előírás megsértése feletti szinte teljes szemhunyással, nagy mértékű adókedvezményekkel) igyekezett ellenpontozni. A partner megnyerése szempontjából nem is sikertelenül, a – NER elitet leszámítva - az ország és népessége hosszú távú valódi érdekei szempontjából már annál inkább megkérdőjelezhetően. Miközben maga Kína csak olyan külföldi tulajdonú céget enged be, mely helyi vegyesvállalat létrehozásával a helyi munkaerőt, know how-t is beengedi és az állami (helyi) tulajdonrész 50% feletti. Lényegében ezzel a módszerrel tanulták el – és fejlesztették tovább – a nyugati gyártmányokat pl. az autóipar területén. Ezek a módszerek ismertek, mégis Magyarországon lényegében avitt, gyarmati típusú beruházások megvalósulásához asszisztál a regnáló hatalom.
Nem osztom viszont azt a búsongó felfogást, hogy a magyar politika „genetikailag szerencsétlen” és csak rossz döntéseket tud hozni. Igenis tudtunk jó döntéseket hozni. A NATO csatlakozás gyümölcsei mára értek be, immár nem egy szál magunkban állunk végre az ukrán-orosz konfliktus tőszomszédságában. Divat szidni a rendszerváltozást, de ez egy jó döntés volt, hasonlóakra lenne szükség. Egy kis állam szempontjából luxus egy nagyobb, de bármilyen más államot minősítgetni és ellenségeket gyűjtögetni. A diplomácia nem fekete és fehér, ezek között 20 millió féle képpen lehet úgy nyilatkozni, megnyilvánulni hogy nem mondunk tulajdonképpen semmit, vagy kritikánk élét kicsorbítjuk, vagy ha úgy tetszik udvariasan becsomagoljuk. De a belpolitikai céloknak alárendelt odamondogatás kifejezetten káros és végre nyugdíjazni kellene, mint eszközt.

Dr. habil. Türke András István

(A fentiek a szerző véleményét tükrözik és nem tekinthetők az Europa Varietas Institute hivatalos véleményének.)