Biztonságpolitika

A lengyel PAP hírügynökség Mariusz Błaszczak védelmi miniszterrel közölt interjújából fény derült az ötödik generációs F-35-ös flotta leendő állomáshelyére.

Ma hivatalosan is fogadták a Magyar Honvédség első Gidrán támogató páncélozott járműveit Tatán, mely az új eszközök első helyőrsége lesz idehaza.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy haderőfejlesztési program során olyan eszközök és velük olyan technikai lehetőségek jelennek meg a honvédségben, melyeknek nincs közvetlen előzményük nálunk. S melyek - tegyük hozzá - sokszor évtizedes lemaradásokat pótolnak. Ilyen az eddig beérkezett Gidránok korszerű elektrooptikai szenzorokkal felszerelt távvezérelt fegyvertornya (RCWS), mely pontosságával a fegyverhasználat hatékonyságában, távvezéreltségével pedig az erőmegóvás tekintetében jelent óriási előrelépést.

Az elsőnek átképzést kapott főtörzsőrmesterek az egyik Gidrán előtt az MH25 alakulóterén.

Zord

2021. február 4-én került sor arra a találkozóra, melynek keretein belül egy spanyol védelmi küldöttség egyeztetett az Airbus Military delegációjával többek között az AFJT (Airbus Future Jet Trainer) programról, melyhez partnerországokat keresnek.

A Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér 2021 első hónapjában 66 148 utast kezelt, 94,3%-os visszaesést regisztrálva az előző év azonos, még a koronavírus-járvány európai megjelenését megelőző időszakához képest.

Ciprus az utóbbi években geopolitikai értelemben felértékelődött a Földközi-tenger keleti térségében. A 2000-es évek közepétől kezdve a különböző, nemzetközi vállalatok által a ciprusi Különleges Gazdasági Övezetben (EEZ) lefolytatott vizsgálatok egyre több földgázlelőhelyet tártak fel. Az addig sem túl békés helyzetet ezen felfedezések tovább rontották, újabb konfliktusforrást adva a szigetben érdekelt államoknak. 2019 tavaszán Törökország – az EU és az Egyesült Államok tiltakozása ellenére – fúróhajókkal jelent meg a ciprusi EEZ-ben, amely egyfajta nemzetközi válságot generált a régióban. Immáron nemcsak egy történelmi-etnikai alapú biztonságpolitikai kérdésként értelmezhető Ciprus megosztottsága, hanem mint egy nemzetközi válság gócpontjaként is, avagy a térség államainak nemzetközi erőkivetítő képességének színtereként.

Történelmi előzmények

Ahhoz, hogy a jelenleg is zajló problémákat jobban megértsük, mindenképp ismernünk kell Ciprus történelmét, illetőleg az azt meghatározó fordulópontokat. A szigetről több évezredre visszamenőleg vannak ismereteink. Tudjuk, hogy már az ókori Közel-Kelet világában is nagy jelentőséggel bírt, egyfajta „stratégiai alapkőként” funkcionált. 1571-ben a 60 000 fős oszmán flotta elfoglalta Ciprus szigetét a Velencei Köztársaságtól, majd az még további 300 évig maradt az Oszmán Birodalom kezén. Ezalatt az idő alatt számos török telepedett le főleg Anatóliából, amelynek következtében török etnikai kisebbség jött létre a szigeten, felbontva  a görög lakosság addigi viszonylagos homogenitását.

A 19. század közepétől az Oszmán Birodalom meggyengült, számos belsőés külső gonddal küszködött. Ezzel párhuzamosan Cipruson nacionalista törekvések kezdődtek el, melynek megoldása, és az esetleges konfliktus elkerülése érdekében az oszmánok 1878-ban éves díjért cserébe „bérbe adták” a szigetet a Brit Birodalomnak. Az első világháborúból Törökország vesztesként került ki, így az 1923. július 24-én aláírt lausanne-i békeszerződés által elveszítette többek között a Ciprus feletti fennhatóságát. A sziget 1925-ben brit koronagyarmat lett, de az 1930-as évektől kezdődően újult erővel terjedtek el a nacionalista törekvések, melyeket a britek nem tudtak megakadályozni. A ciprusi görögök egy jelentős csoportja, Makáriosz érsek vezetésével az úgynevezett enóziszt szerették volna megvalósítani, azaz Ciprus Görögországgal történő egyesítését. A mozgalom egyre erőteljesebb lett, melynek keretében 1955-ben létrejött a Ciprusi Harcosok Nemzeti Szervezete (EOKA), amely már fegyverrel szállt szembe a brit csapatokkal. A helyzetet tovább rontotta, hogy a kialakuló zűrzavart kihasználva a ciprusi török vezetők – természetesen Ankara támogatásával – pártot alapítottak, és létrehozták a Török Ellenállási Szervezetet (Turkish Resistance Organisation, TRO). Céljuk először a brit fennhatóság megtartása volt, később a sziget megosztása (taksim) vált prioritásukká. Ettől kezdve a harcok már nemzetközi konfliktussá fejlődtek.

A konfliktus esetleges polgárháborúba torkollását, vagy épp nemzetközi válsággá történő eszkalálódását megelőzendő, már az 1955-ös évtől kezdődően tárgyalási kísérletek sorára került sor a sziget státuszát illetően. 1959-ben fogadták el a zürichi és a londoni egyezményt, amelyben kimondták Ciprus függetlenségét (1960). Az egyezmény aláírásával és Ciprus függetlenedésével egyértelműen az volt a cél, hogy a szigetet senki se ne egyesíthesse, se ne oszthassa fel. Erre a három közrejátszó hatalom (Egyesült Királyság, Görögország és Törökország) garanciát is vállalt. A megállapodás tartalmazta ezen felül például azt is, hogy a brit csapatok kivonulnak az újonnan alakult országból (miután megépítettek egy katonai támaszpontot), valamint rendelkeztek arról, hogy a mindenkori államfőnek görögnek kell lennie, míg az alelnöknek töröknek. Hogy ezen pozíciók gyakorlati jelentőségét növeljék, mindkét személy vétójoggal rendelkezett. Ami a parlamenti képviselőhelyek elosztását illeti, a törökök a török kisebbséghez képest (20%) aránylag sok mandátumot kaptak. A Legfelsőbb Bíróságban (High Court of Justice) pedig két görög, egy török, valamint egy „semleges” személy kapott helyet – aki a bíróság elnökeként két szavazati joggal is bírt, s akit az elnök és az alelnök közösen nevezett ki.

A zürichi és a londoni egyezményben foglaltak összességében azonban nemhogy békét teremtettek volna, inkább fokozták a görög-török feszültséget, amely „robbanással” fenyegetett. 1963-ban a török kisebbség megerősítette enklávéit Cipruson, s Törökország katonai beavatkozására csak az USA heves tiltakozása miatt nem került sor: Lyndon B. Johnson amerikai elnök 1964 januárjában közölte a török államfővel (Johnson-levél), hogy egy ciprusi török invázió esetén könnyen háborúba kerülhetnek Görögországgal – ekkor már mindkét állam NATO-tagállam is volt, mely újfajta értelmet adott a leendő szemben álló felek tükrében. Törökország helyzetét tovább rontotta Johnson azon kijelentése, miszerint a Szovjetunió valószínűleg nem hagyná annyiban a török agressziót, Ciprus török megszállása esetén közbeavatkozna, s akkor hiába a NATO 5. cikkelye, Johnson nem ígérte, hogy a törökök segítségére lennének. A török intervenció tehát elmaradt.

Ugyanezen esztendőben, 1964-ben a még Cipruson tartózkodó brit csapatok – a konfliktus súlyosbodását megelőzendő – tűzszüneti vonalat (Green line) hoztak létre a szigetország északi harmadánál, kettéosztva az országot: északon „Török Ciprus”, délen pedig a „Görög Ciprus” jött létre. A felosztás a fővárost, Nicosiát is érintette. A Buffer-zónaként is elhíresült vonal az 1974-es török inváziót követően tovább szélesedett (300 km), az ellenőrzést ezen területen napjainkig az ENSZ békefenntartó erői végzik. Miután a török invázió véget ért, Ciprus két részre szakadt: a Ciprusi Köztársaságra (Republic of Cyprus) délen, míg északon az ún. Megszállt Ciprusra (Occupied Cyprus).

A britek által 1964-ben meghúzott Zöld vonal, mely Ciprus későbbi két részre szakadásának alapjául szolgált. (Forrás: cyprusalive.com)

1974-ben történt egy puccskísérlet, melynek folytán Athén támogatásával az EOKA B nevű görög ciprióta fegyveres csoport elűzte Makáriosz érseket, és átvették a hatalmat Ciprus fölött. Az új kormány erősen nacionalista volt, legfőbb céljuk az enózisz megvalósítása lett. Az erőszakos hatalomátvételre válaszolva Törökország – miután a britek elutasítottak a részükről történő mindenfajta beavatkozást a zürichi egyezmény ellenére – kidolgozta az ún. Attila-tervet a sziget töröklakta részének katonai megszállása végett. A terv értelmében először egy hídfő kiépítésére volt szükség Kyrenia régióban (Észak-Ciprus). A partraszállás, s ezzel együtt a művelet 1974. július 20-án kezdődött el. A pár napos hadművelet eredményeként Törökország Ciprus 36%-át szerezte meg, az elfoglalt területeken 170 ezer görög kényszerült elhagyni lakhelyét. Ezzel párhuzamosan a sziget görögök lakta területein 44 ezer törököt űztek el. A görög katonai junta nem számított ilyen volumenű török hatékonyságra, és nem is tudott érdemben reagálni. Végül a menekülés mellett döntöttek. Érdekesség, hogy ez nagyban hozzájárult Görögország diktatúrájának felszámolásához is. Sem az első, sem a második genovai konferencia nem hozott pozitív eredményt, melyre kiváló bizonyíték lehet, hogy az utóbbi véget érése után két órával Törökország megkezdte Ciprus elleni második invázióját. A hadművelet török részről sikeresnek volt tekinthető, hiszen annak végén a török csapatoknak immáron a sziget 37%-a felett volt fennhatósága.

1983-ban kiáltották ki a török részen az Észak-ciprusi Török Köztársaságot (Kuzey Kıbrıs Türk Cumhuriyeti, KKTC), amelyet azonban mindmáig csak Törökország ismer el. A biztonságért mintegy 30 000 török katona felel. Törökország nem mint csatlós államra, sokkal inkább mint Törökország részeként tekint a KKTC-re. Erre ékes példaként szolgálhatnak egyaránt a török betelepítési programok (Észak-Ciprus mai lakosságának mintegy 30%-a), egyetemek létesítése a szigeten, valamint a magas, vezetői pozíciókba való, kizárólag török származású személyek megválaszthatóságáról szóló rendelkezések.. Törökország mindmáig nem ismeri el a Ciprusi Köztársaságot, így a megbékélési törekvések eleddig kudarcot vallottak. A Ciprusi Köztársaság 1997-től, míg Törökország 1999-től vált az Európai Unió tagjelöltjévé. Ciprus történelmében óriási fordulatként értékelhető, hogy 2004-ben a sziget az EU teljes jogú tagjává vált. A tagsággal nemcsak egyfajta biztosítékot kapott nyugati szövetségeseitől, hanem politikai fegyvert is, hiszen csatlakozása óta folyamatosan vétóz mindenfajta török csatlakozási kísérletet. Az azóta eltelt 16 év során sem tudott a két fél dűlőre jutni, az újraegyesítési tárgyalások folyamatosan zátonyra futnak.  Legutóbb Svájcban, Crans-Montanában ültek össze, s bár szervezésügyileg mindent megtettek a törökök kérésének (az EU csupán megfigyelő lehetett a tárgyalásokon, az ENSZ BT tagjai részt sem vehettek, míg a Ciprusi Köztársaságot nem képviselhette senki, csupán az ott élő görög cipriótákat). A törökök által javasolt új Konföderáció elfogadhatatlan volt a görög ciprióták számára, arról nem is beszélve, hogy az – miképpen etnikai diszkrimináción alapulna – alapjaiban sértette volna meg az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglaltakat. Ezeknek tudatában nem is meglepő, hogy a felek végül nem tudtak megállapodni egymással. Az pedig, hogy a 2010-es évektől egyre több földgázmezőt fedeznek fel a ciprusi EEZ-ben, gyakorlatilag ellehetetlenített bárminemű megegyezést a két ország között.

Ciprus és régiói. (Forrás: Mappr)

Ciprus a geopolitika tükrében

A történelem folyamán földrajzi szempontból stratégiai jelentőséggel bíró Ciprus geopolitikailag a 2000-es évek második felétől kezdett felértékelődni a környezetében feltárt hatalmas földgázmezők következtében. De nemcsak Ciprus EEZ-jében találtak földgázlelőhelyeket, hanem szerte a Mediterrán-térségben. A legjelentősebbek közülük: Zohr-mező (Egyiptom, 850 milliárd m3), Leviathán (Izrael – 605 milliárd m3), Tamar (Izrael – 305 milliárd m3), és hogy Ciprust is megemlítsük: Aphrodité-mező (129 milliárd m3), Glaucus-mező (140 – 227 milliárd m3) és a 2018-ban felfedezett Calypso-mező (170 – 230 milliárd m3). Az összesen mintegy 550 – 650 milliárd m3 földgázkészlet mágnesként vonzotta a nemzetközi szereplők, így az EU figyelmét is, s nagyban fölértékelte Ciprus geopolitikai helyzetét. Az egyre jelentősebb multinacionális befektetéseknek köszönhetően 2019-től Ciprus folyamatosan áll át kutatásokról energiatermelésre, amelynek következtében hamarosan a térség egy meghatározó energiaközpontjává válhat.

Potenciális szövetségek és élesedő ellentétek

A felfedezések számos kérdést vetettek fel a régióban elhelyezkedő, és a talált földgázból részesülő államok vonatkozásában. Az egyik leglényegesebb kérdés az volt a 2010-es évektől, hogy ezen lelőhelyek mit jelentenek egyrészt a térségre nézve, másrészt Európára, tágabb értelemben pedig a globális energiapiacra. Legalább ennyire fontos kérdésként merült fel, hogy vajon ezen felfedezések a Kelet-Mediterráneumban mennyire hozzák össze, késztetik kooperációra az egyébként merőben különböző kultúrájú és értékekkel rendelkező államokat. Óriási lehetőség tárult a régió országai számára: energiaimportőrökből immáron exportőrökké válhattak (Egyiptom, Ciprus, Izrael). Egyiptom nemzetközi presztízse tovább növekedhet azáltal, hogy két cseppfolyósított földgázterminállal (LNG) is rendelkezik. Ez lehetővé teszi számára, hogy vezeték nélkül szállíthassanak földgázt Európába. Ciprus tekintetében ez azért is lehet lényeges, mert LNG-terminál híján nem lenne képes a felesleget exportálni, végső soron hasznot szerezni. A gazdasági nyereség mind Egyiptom, mind Ciprus (s ugyanez Izraelre is elmondható) vonatkozásában óriási lehet a közeljövőben, így a három ország 2015 óta folyamatosan javított kapcsolatain, mára pedig már – energiabiztonság szempontjából legalábbis – szövetségeseknek lehet őket tekinteni. Várhatóan 2021 körül fog tudni teljes kapacitáson működni a két egyiptomi LNG-terminál, amely lehetővé teszi az előbb felsorolt partnerállamok földgázkészletének feldolgozását is, majd Európába (Izrael esetében Jordániába) történő szállítását.

Athén ezzel párhuzamosan igyekezett részt venni az új Földközi-tengert érintő energiapolitika kidolgozásában, s mint lehetséges tranzitország Európa és a Közel-Kelet / Észak-Afrika között, a többi fél (Ciprus, Egyiptom, Izrael) is pozitívan állt közeledéséhez. Ebből kifolyólag nem kellett sokat várni a megállapodásokra sem: előbb Görögország-Ciprus-Izrael, majd Görögország-Ciprus-Egyiptom között köttetett meg háromoldalú szerződés. Ciprust mindkét egyezményt tekintve egyfajta nyertesként is el lehet könyvelni, hiszen előbbi esetében már titkárságot is létrehoztak Nicosiában (a háromoldalú egyezmények intézményesülése felé ez óriási lépésnek tekinthető), míg utóbbi vonatkozásában Afrika felé leltek biztos támaszt.

2019 januárjában újabb mérföldkőhöz érkezett a regionális energetikai együttműködés: Kairóban hét aktor, a Ciprusi Köztársaság, Egyiptom, Görögország, Izrael, Jordánia, Olaszország és a Palesztin Hatóság részvételével megalakult az ún. Eastern Mediterranean Gas Forum avégett, hogy az energetikai ügyeket érintő együttműködést koordinálhassák. Számos ország, így Szíria, Líbia, Libanon és Törökország (no és természetesen a KKTC) is kimaradt az egyezményből. Ennek legfőbb oka az a tény, hogy mindegyiknek van területi nehezményezése valamelyik aláíró állammal szemben (tekintsük például Libanont, amelynek Ciprussal és Izraellel szemben is vannak tengeri határvitái).  A Fórum sikerességét jól mutatja, hogy 2020 szeptemberében a hat állam (Palesztin Hatóság nem vett részt benne) az ugyancsak Kairóban tartott találkozójukon aláírt egy olyan dokumentumot, amely a Fórum regionális szervezetté történő felfejlesztéséről hivatott dönteni. Ezen lépéssel egyrészről Törökország agresszív gázpolitikája ellen szeretnének fellépni, másrészről viszont abban reménykednek az aláíró felek, hogy a regionális szervezeten keresztül a különböző, földgázt érintő fejlesztések (például: tengerfenék alatti vezeték-építés) terén is együtt tudnak majd működni, csakúgy, mint a hat érintett állam egyéb, energetikát érintő kérdésköreiben.

A képen Ciprus különleges gazdasági övezete, a fúrás blokkjai, valamint az ezeken tevékenykedő nemzetközi vállalatok származásuk szerinti besorolása figyelhető meg. (Forrás: Andreas Vou/ VoxEurop/ Observatorio balcani e caucaso transeuropa)

Ciprus tekintetében az egyik legnagyobb gondot az okozza, hogy a fennálló észak-déli ellentét a feltárt földgázlelőhelyekre is kiterjedt. A Ciprusi Köztársaság – mint a független sziget jogos örököse – ellenez minden olyan kutatási akciót a Különleges Gazdasági Övezetében, amelyhez nem adta beleegyezését: az ilyen tevékenységeket saját szuverenitásának megsértéseként értelmezi. Ennek szöges ellentétét hangoztatja a KKTC török lakossága: szerintük ugyanis, mivelhogy legitim államként vannak jelen, részesedniük kell a feltárt gázkészletekből. Egyfajta harmadik szereplő közvetítéséért lobbiznak (ENSZ, EU), aki majd jogosan elosztja a tengeri blokkokat. Bár voltak erre kísérletek (2011-ben, 2012-ben és 2019-ben egyaránt), mind zátonyra futott, a döntő faktor pedig az volt, hogy ha ez megvalósulna (elsősorban az EU-s közvetítés), az jogi státuszt adna az Észak-Ciprusi Török Köztársaságnak, amelyről Nicosia hallani sem akar. A feszültséget fokozza, hogy Törökország is jelentős méretű területet követel magának. Ankara nem írta alá az 1982-es ENSZ Tengerjogi Egyezményt, így nem is tartja magára vonatkozónak az abban foglaltakat, többek között a kizárólagos gazdasági övezetet (200 tengeri mérföld) sem. Szerinte Ciprus, mint sziget nem is rendelkezhet ekkora gazdasági övezettel. Mivel nem aláírója az egyezménynek, Törökország nem is próbálja betartani a tengerfenék ásványi nyersanyagainak kutatására vonatkozó szabályokat. A törökök vitatják továbbá Ciprusnak az Izraellel és Egyiptommal kötött megállapodásait is, hiszen szerintük azok a Cipruson élő törökök megkérdezése nélkül történtek.

A török fenyegetés új dimenzióban

Ciprus körül az utóbbi években egyfajta fegyverkezési verseny jött létre. A ciprusi részről licenszjogot szerző nemzetközi vállalatok (pl. Noble Energy) 2008-tól folyamatosan küldenek kutatóhajókat Ciprus EEZ-jébe. Csakhogy Ankara ezt nem hagyja annyiban, és már többször is előfordult, hogy ezen hajókat török hadihajók tartóztatták fel, nemzetközi felháborodást váltva ki. Mindemellett a törökök erőteljes hajóépítési programba kezdtek a Földközi-tengeren, feltett szándékuk pedig a fellelt földgázmezők mielőbbi elfoglalása, majd a fúrások megkezdése. A török agresszió ellen Nicosia tiltakozott, és az EU-hoz fordult segítségért. Bár az Európai Unió szankciókkal sújtotta a törököket (előcsatlakozási alap megvágása, magas szintű tanácskozások szüneteltetése), az volumenében nem volt akkora, hogy térdre kényszerítse (vagy legalábbis tárgyalóasztalhoz ösztönözze) Törökországot. Ankara tehát folytatja a fúróhajók építését és azoknak az általa követelt blokkokba történő küldését. Az is igaznak bizonyulhat, hogy Törökország, bármennyire is erőlködik, jelenleg nem képes felvenni a versenyt a másik oldal államaival, s úgy a nemzetközi közösség egészével, hiszen eszközeit tekintve még van hova fejlődnie. Szándékáról azonban nem mond le, melyet jól mutat, hogy 2020-ban már három fúróhajót és további két szeizmikus kutatóhajót tudhat magáénak, mellyel immáron a világ élvonalába tartozik. Törökország tengerpolitikáját kitűnően szemlélteti az utóbbi években meghirdetett „Mavi Vatan” (Kék haza) programja, melynek célja egyrészről a török hadiflotta kapacitásának növelése annak érdekében, hogy a Kelet-Mediterráneumban meghatározó szereplővé tudjon válni, másrészről pedig – a különböző kutatómunkálatok és fúrások révén – elérni, hogy Törökország energiafüggősége minél kisebb legyen, végeredményben pedig nettó energiaexportőr lehessen. A Mavi Vatan keretében 2019. február 27. és március 8. között megrendezték az ország modern kori történelmének legnagyobb haditengerészeti gyakorlatát. A gyakorlaton mintegy 103 hadihajó, tengeralattjáró és egyéb hajó, valamint drónok vettek részt. 2020 nyarára elkészült Törökország első repülőgép-hordozója (TCG Anadolut), amellyel növelheti nemzetközi presztízsét a Ciprust érintő kérdésekben is. A feszültség tehát fokozódik a térségben, melyre jó precedensként szolgálhat az ez év augusztusában történő görög-török incidens, melynek során egy görög fregatt ütközött össze Rodosztól 125 kilométerre egy török hadihajóval, amely egy kutatóhajót kísért. 2020 szeptemberében Törökország újabb hadgyakorlatot folytatott a KKTC területén (mint ahogy azt az utóbbi években is tette), mintegy elrettentésként címezve azt a régió államainak.

Lehetséges forgatókönyvek a ciprusi földgáz exportját illetően

I. EastMed gázvezeték megépítése

Törökország tehát elszigetelődött, a régióban magányosan próbálja érdekeit érvényre juttatni a nemzetközi rendszerben. Az elszigetelődés egyik lényegi következménye az energiapolitikában is megtalálható, ezen belül is azon leendő földgázvezeték (EastMed) kiépítésénél, amely összekötné a Kelet-Mediterráneum térséget Európával. Törökország ugyan azt szeretné, hogy a vezetékek rajta keresztül jussanak el Európába, mellyel nemcsak az orosz energiafüggőséget tudná csökkenteni, de gazdasági téren is komoly bevételekre tehene szert. Arról már nem is beszélve, hogy ennek esetleges megépülésével politikai-gazdasági „fegyverként” is képes lenne azt használni, elsősorban az Európai Unióval szemben. Ankara nem bízik semmit a véletlenre: 2019 decemberében Líbiával kötött szerződést egy „különleges gazdasági övezet” létrehozása érdekében, amely Törökország Déli, jóval a ciprusi felségvizeket is érintő gazdasági övezetét kötné össze Líbia Északkeleti-övezetével.

Az EastMed gázvezeték megépítéséről szóló megegyezést 2019 márciusában írták alá a másik oldal államai (Görögország, Olaszország, Ciprus és Izrael). Ennek az lenne a lényege, hogy az izraeli-ciprusi felségvizekről származó földgázt Görögországon és Olaszországon keresztül juttatnák el Európába, összesen 1900 kilométer távolságot megtéve. A vezeték az izraeli Leviathan földgázmezőtől indulna, majd a ciprusi Aphrodité mezőt érintve jutna el Krétára, ahol egy 120MW-os kompresszort terveznek építeni. A vezeték elkészítését 2025-re tervezik, s úgy számolnak, hogy évente 10, néhány éven belül pedig évi 20 milliárd m3 földgázt tudnak majd szállítani rajta keresztül Európába. Ezen törekvést az Európai Bizottság is támogatja csakúgy, mint az Egyesült Államok. A projekt megvalósulásával Európa energiabiztonsága is növekedni tudna, hiszen az diverzifikálná a földgázimportját. Mindemellett, Ciprus vonatkozásában fontos megemlíteni, hogy a szigetország végre összeköttetésbe kerülhetne Európával, s tranzitállamként hatalmas bevételre tehetne szert. Bár elméletben és az eddig ismertetett információk alapján kivitelezhetőnek tűnhet az EastMed gázvezeték, számos problémát kell még megoldaniuk az ebben érdekelt feleknek, amire az elkészül. Ilyen gondok lehetnek például a piacok nagyságai, vagy éppen a nemzetközi viták.

Az ábrán az EastMed gázvezeték tervezett szakaszai láthatók. (Forrás: idcommunism.com)

II. Ciprus és az LNG viszonya

A második fennálló lehetőség, hogy Ciprus maga épít egy LNG-terminált. Erre viszonylag kicsi az esély, hiszen egyrészt igen költséges, másrészt jelenleg kérdéses a kitermelhető földgázkészlet nagysága is.

III. Ciprus és Egyiptom közös érdekei

A harmadik, gyakorlatban talán a legkivitelezhetőbb alternatíva kétségkívül az lenne, ha a Ciprus környékén kitermelt földgázt Kairóba szállítanák, ahol a már meglévő LNG- terminálok cseppfolyósítanák a ciprusi földgázt. Innen természetesen hajóval szállítanák át az így átalakított természetes gázt Európába. Az ötlet komolyságát jelzi, hogy a két fél erről 2018-ban aláírt egy megegyezést is. Azóta folyamatosan találkoznak, s 2020-ban már a munkálatok is javában zajlanak. A vezeték előreláthatólag 2022-ben fog elkészülni.

Mi várható a jövőben?

Láthatjuk tehát, hogy Ciprusnak napjainkban több biztonsági kérdéssel is meg kell küzdenie. Már nem a szigetország etnikai megosztottsága körül zajlanak a fő viták, s ez valószínűleg a közeljövőben is így lesz. Az is igaz és lényeges lehet megjegyezni, hogy a török-ciprusi konfliktus alapját továbbra is a sziget megosztottsága, illetőleg a török ciprióták védelmében tett török lépések fogják meghatározni. A törökök mindenáron megpróbálják majd megszerezni az általuk követelt, de jogilag Ciprushoz tartozó gázmezőket. Elsődleges céljaik között fog szerepelni, hogy a kelet-mediterráneumi együttműködésre és a ciprusi kutatásokra nyomást gyakoroljanak, továbbá megvédjék a KKTC török lakosságát, valamint késleltessék a nemzetközi cégek fúrásait. A török agresszió ellen az EU szankciókat vethet be, bár az eddigieknél súlyosabb gazdasági megszorításokra lesz szükség Törökországgal szemben a jövőben, amennyiben érdemben segíteni szeretnék Ciprus helyzetét. Ez viszont egy, az EU számára egyáltalán nem kellemes helyzetet szülhet, nevezetesen azt, hogy Ankara zöld utat nyit a több millió szíriai menekültnek Európa felé. Egy másik lehetséges megoldás az USA beavatkozása lehetne, aki maga is érdekelt a kelet-mediterráneumi térségben, és többek között Ciprus szövetségeseként jelenik meg. Az eddigi tapasztalatokból azonban kitűnik, hogy egyedül ők sem képesek maradandó megbékélést elérni. Természetesen Oroszország is egyre nagyobb érdeklődést mutat a régiót illetően, s bár a török agressziót és flottafejlesztést egyaránt elítélte, számára előnyösek lehetnek a NATO-n belüli érdekellentétek.

Érdemes lehet még megemlíteni egy olyan javaslatot is, amely talán a legjobb megoldás lenne a kialakult konfliktus mérséklésére. Eszerint, amennyiben az érdekelt felek (Görögország, Törökország és Ciprus) megtiltana mindenfajta fúrást a Hellén-árokban és úgy egyáltalán a Földközi-tenger keleti térségében, az nemcsak a kapcsolatok javulásához, de a Párizsi klímakonferencián 2015-ben az általuk is elfogadott Fenntartható Fejlődési Célok mihamarabbi megvalósulásához is vezethet. Amennyiben az eddigi, Földközi-tengert érintő mélytengeri kiaknázások tilalmáról szóló rendelkezések tapasztalatait vesszük alapul, egyáltalán nem tűnik kivitelezhetetlennek az ötlet: a Földközi-tenger nyugati és középső részén már bevezették a fúrások általános tilalmát, de Franciaország esetében ez igaz az Atlanti-óceánra is. Egyes források szerint a mélytengeri földgázkészletek gazdaságilag alapból nem kifizetődőek, arról nem is beszélve, hogy egy-egy baleset esetén a tengeri ökoszisztéma egésze kerülhet veszélybe. Mindhárom állam érdeke, és kötelessége is az éghajlatváltozás elleni küzdelem, melyhez elengedhetetlen lenne, hogy a feltárt készleteket ne aknázzák ki. Ezen elképzelés azonban – elsősorban Törökország aktuális külpolitikájának következtében – a közeljövőben bizonyára nem fog megvalósulni a gyakorlatban.

Elmondható tehát, hogy a látottak tükrében eléggé valószínűtlen, hogy az egyesítési tárgyalások sikerrel végződjenek. Minden bizonnyal maradni fog a kialakult patthelyzet, melynek eredményeként Ciprus északi gazdasági övezetében a törökök, míg délen Ciprus, illetve az általa feljogosított államok, NGO-k fognak majd tevékenykedni. A kialakult konfliktust nagymértékben enyhíthetik, vagy éppen súlyosbíthatják az elkövetkező évek mérései, különösképpen a két ország által vitatott területeket nézve.

Címlapkép: Az olasz haditengerészet ITS Durand De La Penne rombolóhajója és a TCG Goksu, valamint a TCG Fatih elnevezésű török hadihajók tengeri hadgyakorlatot tartanak a Földközi-tenger keleti részében 2020. augusztus 26-án. Ezen a napon közös hadgyakorlat kezdődött Görögország, Ciprus, Franciaország és Olaszország részvételével a Földközi-tenger keleti medencéjében. Törökország augusztus 10-én jelent meg Oruc Reis nevű kutatóhajójával és az azt kísérő hadihajókkal a térségben, amelyre válaszul Görögország, illetve szövetségesei is megerősítették katonai jelenlétüket a területen. (Forrás: MTI/AP/Török védelmi minisztérium)

Felhasznált irodalom, források:

1. Aljazeera, https://www.aljazeera.com/news/2020/9/7/turkey-begins-military-exercises-in-northern-cyprus, Letöltés dátuma: 2020. 11. 02.
2. Befagyott a történelem Európa utolsó kettéosztott fővárosában, https://www.origo.hu/tudomany/20180703-a-ciprusi-konfliktus-tobb-mint-negyszaz-eves-tortenelmi-multra-tekinthet-vissza.html, Letöltés dátuma: 2020. 10. 31.
3. com: https://www.bp.com/en/global/corporate/news-and-insights/press-releases/egypts-super-giant-zohr-gas-field-begins-production.html, Letöltés dátuma: 2020. 11. 01.
4. Center for Strategic and International Studies, https://www.csis.org/analysis/what-does-calypso-mean-cyprus-and-eastern-mediterranean-gas, Letöltés dátuma: 2020. 11. 01.
5. Conference on Cyprus, https://www.embargoed.org/wp-content/uploads/2018/02/1959_London_and_Zurich_-Agreements.pdf, Letöltés dátuma: 2020. 10. 31.
6. Construction of Turkish Navy’s TCG Anadolut o complete, https://www.maritimebusinessworld.com/construction-of-turkish-navys-tcg-anadolu-to-complete-1449h.htm, Letöltés dátuma: 2020. 11. 02.
7. Cyprusprofile, https://www.cyprusprofile.com/sectors/energy-and-environment, Letöltés dátuma: 2020. 11. 01.
8. Delek Drilling: Aphrodite Gas Field, https://www.delekdrilling.com/project/aphrodite-gas-field, Letöltés dátuma: 2020. 11. 01.
9. Delek Drilling: Tamar Gas Field, https://www.delekdrilling.com/natural-gas/gas-fields/tamar, Letöltés dátuma: 2020. 11. 01.
10. Egeresi Zoltán: Kelet-mediterráneumi gázkincs: a ciprusi válság új dimenzióban, http://real.mtak.hu/106490/1/nemzet_es_biztonsag_2019_02_5_egeresi.pdf , Nemzet és Biztonság, 2019/2. szám, 50–63.
11. Enterprise, https://enterprise.press/stories/2020/09/01/egypt-cyprus-talking-extensively-about-moving-ahead-with-gas-pipeline-21048/, Letöltés dátuma: 2020. 11. 02.
12. com, https://foreignpolicy.com/2020/09/10/turkey-greece-cyprus-no-gas-no-war-in-the-mediterranean/, Letöltés dátuma: 2020. 11. 02.
13. GreekNews, https://www.greeknewsonline.com/cyprus-the-crans-montana-deadlock-and-the-next-steps/, Letöltés dátuma: 2020. 11.01.
14. Global Energy Monitor wiki, https://www.gem.wiki/Egyptian_LNG_Terminal, Letöltés dátuma: 2020. 11. 01.
15. International Institute for Migration and Security Research, https://iimsr.eu/2020/03/31/turkeys-maritime-strategy-ambitions-the-blue-homeland-doctrine-mavi-vatan/, Letöltés dátuma: 2020. 11. 02.
16. com, https://www.janes.com/defence-news/news-detail/greek-and-turkish-warships-collide-in-the-aegean-sea, Letöltés dátuma: 2020. 11. 02.
17. Metric Conversions, https://www.metric-conversions.org/volume/cubic-feet-to-cubic-meters.htm, Letöltés dátuma: 2020. 10. 31.
18. NS Energy, https://www.nsenergybusiness.com/projects/eastern-mediterranean-pipeline-project/#, Letöltés dátuma: 2020. 11. 02.
19. NS Energy, https://www.nsenergybusiness.com/projects/leviathan-gas-field-mediterranean-sea/, Letöltés dátuma: 2020. 11. 01.
20. The 1974 Turkish invasion on Cyprus. http://acta.bibl.u-szeged.hu/30734/1/mediterran_022_055-064.pdf, Letöltés dátuma: 2020. 11. 01.
21. The arab weekly, https://thearabweekly.com/east-med-gas-forum-turns-regional-organisation-blow-turkey, Letöltés dátuma: 2020. 11. 01.
22. The Green Line that „divides” the island of Cyprus. https://www.cyprusalive.com/en/i-prasini-grammi-pou-xwrizei-to-nisi-tis-kyprou, Letöltés dátuma: 2020. 10. 31.
23. The New York Times, https://www.nytimes.com/1966/01/16/archives/johnson-in-stern-64-letter-warned-turkey-on-cyprus.html, Letöltés dátuma: 2020. 10. 31.

Képek forrásai:

1. https://www.balcanicaucaso.org/eng/Areas/Cyprus/Gas-in-Cyprus-blessing-or-curse-191948, Letöltés dátuma: 2020. 11. 02.
2. https://www.cyprusalive.com/en/i-prasini-grammi-pou-xwrizei-to-nisi-tis-kyprou, Letöltés dátuma: 2020. 11. 01.
3. https://www.ephotopix.com/political-maps/cyprus-regions-map/, Letöltés dátuma: 2020. 11. 02.
4. http://www.idcommunism.com/2020/05/eastmed-pipeline-position-of-kke.html, Letöltés dátuma: 2020. 11. 02.
5. https://www.arkansasonline.com/news/2020/sep/03/turkey-urges-us-not-to-remove-arms-embargo-on/, Letöltés dátuma: 2020. 12. 06.

A Fokozódó feszültségek a Kelet-Mediterráneumban: Ciprus geopolitikai és geostratégiai jelentőségének alakulása bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Most, hogy küszöbön áll a Ejder Yalcin-Gidrán páncélozott járművek első tízes csoportjának ünnepélyes fogadása Tatán, a LégierőBlogger ismét kivételt tesz, és szárazföldi témát helyez aktuális hírbejegyzése címlapjára. Éljen az összehaderőnemiség!

Zord

A Kongói Demokratikus Köztársaság (Kongó, KDK) Földünk egyik legszegényebb országa. Ennek részben történelmi, részben természetes geopolitikai okai vannak. Az ország földrajzára alapvetően jellemző az, hogy csak egy nagyon kis része éri el az Atlanti–óceánt (ez mintegy negyven kilométer tengerpartot jelent), illetve keleti oldalon a Tanganyika–tó határolja. Így összességében inkább belső magterületről beszélhetünk.

Kongó a Belga Királyság gyarmata volt – Kongói Szabadállam, majd Belga Kongó néven – amely időszak súlyos kizsákmányolással járt együtt az ország lakossága számára. II. Lipót (1878-1909) uralma alatt a rablógazdálkodás egyes becslések szerint az ország lakossága felének életét követelte. Ennek a maga groteszk módján jogi alapjai is voltak – az uralkodó egy küldött útján kötött tulajdonjogi szerződéseket az analfabéta törzsfőnökökkel, megszerezve így a földjük feletti uralmat. Emellett állami monopóliummá nyilvánították a legértékesebb árucikkek kereskedelmét, vagyis a kaucsuk és az elefántcsont árusítását, ebből is a kaucsukra fektettek nagyobb hangsúlyt. Utóbbi olyannyira fontossá vált II. Lipót számára, hogy külön rendfenntartó erőt létesített a gumibeszolgáltatások biztosítására, amelynek elsődleges feladata a lakosság megfélemlítése volt. Groteszk érdekesség, hogy a termelés biztosítása céljából a legelterjedtebb büntetés a kéz levágása volt, ezzel egyfajta verseny alakult ki a katonák között. Mivel a törzsek számára egyre nehezebbé vált a gumikvóta teljesítése, gyakran egymásra támadtak. A lakosságszám egyre csökkent, a túlélők élete egyre inkább nehezedett, a kötelező munkavégzés pedig megakadályozta őket saját földjeik megművelésében.

A történelem a későbbiekben sem hozott jobb sorsot az ország számára – 1960–ig gyarmati sorban volt, majd az autoriter rendszerből fakadó nehézségek, polgárháborúk és belső viszályok akadályozták a fellendülést.

Az ország lakossága közel kilencven millió fő, ezzel Közép–Afrika legnépesebb állama. Az egészségügyi infrastruktúra hiányosságai és a fertőző betegségek markáns jelenléte nagy terhet rónak az országra. Magas a HIV–fertőzöttek aránya, a maláriában és a vissza–visszatérő ebolajárványokban megbetegedők száma, valamint hiányoznak az alapvető védőoltások. A gyermekhalandóság csökkenőben van, de a csecsemők több mint 5%-a még mindig nem éri meg a felnőttkort. A termékenységi ráta 6, így a népességszám az egészségügyi nehézségek ellenére is folyamatosan emelkedik.

Napjainkban a kizsákmányolás, bár új formában, továbbra is folytatódik, ennek oka Kongó némiképpen szerencsétlen geopolitikai helyzete, amely azzal jár együtt, hogy az ország területe alatt rejtőzik a világ még elérhető kobaltmennyiségének jelentős része. Ugyanígy jelentős például a gyémánt, az arany, az ón, a cink, a mangán, a réz és a nikkel az országban. Ugyanakkor a belső problémák miatt Kongó a világ egyik legrosszabb helyzetben lévő államának tekinthető, a népesség 72%-a él a létminimum alatt, ők naponta kevesebb, mint 2 dollárból élnek. Ez többek között a külföldi tőkebefektetések alacsony hányadából adódik.

Ennek nyomán elmondható, hogy – Friedrich Ratzel és Rudolf Kjellén nyomán – Kongó számára nem feltétlenül volt gyümölcsöző a gazdasági–társadalmi fejlődését illetően az a tény, hogy a területén megtalálható nyersanyagok szempontjából a világ egyik leginkább diverzifikált országának számít. Ez a szociáldarwinista irányzat egyik alapelvének – melynek része, hogy a földrajzi fekvés hatással van az államok gazdasági-társadalmi fejlődésére-, a tökéletes negatív példája, mivel a fejlődés hiánya éppen a földrajzi fekvésből és a bőséges ásványkincsekből adódik. Részben ebből fakad, hogy Kongó nagy területi kiterjedése – 2267050 m2 területtel a világ 11. legnagyobb országa – ellenére sem tudott igazán komoly súlyt szerezni magának a világpolitikában. Ez az oka annak, hogy a klasszikus geopolitikában nem sűrűn jelenik meg Kongó, mint befolyásos nagyhatalom. Jól mutatja csekély súlyát például az egy főre eső GDP-je is – 2017–ben a világ országai között a 182. helyet sikerült megszereznie. Ezen mutató fényében, a nominális GDP–t alapul véve ez fejenként 462 dollárt jelent.

Az ország felfedezése elhelyezkedéséből fakadóan sokáig váratott magára a nehéz terepviszonyok és a sűrű esőerdők miatt. A földrajzi elhelyezkedéssel kapcsolatban nem elfelejtendő, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaság határos Ugandával, ahol 1994 óta aktív a Lord’s Resistance Army nevű, gyerekkatonákat is alkalmazó terrorszervezet. Ez a tényező mind közvetlenül, mind közvetetten érinti Kongót, hiszen a támadások, összecsapások időnként erre a területre is átterjednek, csakúgy, mint a menekültek tömegei.

Kongó földrajzát illetően alapvető információ, hogy területének nagy részét a Kongó–medence adja, emellett a trópusi éghajlatából adódóan főként esőerdőkkel borított. Ezen kívül magaslatok, fennsíkok, dombok is jellemzőek a térségre, nehezítve így például az olyan alapvető szolgáltatások kiépítését, mint a megfelelő úthálózat vagy a telekommunikációs csatornák. Így lehetséges az, hogy összesen 4007 kilométernyi vasútvonal szeli át az országot – elsősorban teherszállítási céllal épültek ezek a vonalak – azonban a beruházások hiányából fakadóan az infrastruktúra rendkívül rossz állapotban van, sok helyen legfeljebb 35 km/h átlagsebességgel képesek haladni a szállítmányok. Ezzel hetekig is eltart, mire a nyersanyagok Angolába érnek, vagyis képesek bekapcsolódni a nemzetközi, azon belül is elsősorban a vízi úton történő kereskedelembe.

A belső konfliktusok is főleg a földrajzi jellemzőkkel állnak összefüggésben – harcok dúlnak az olyan alapvető erőforrások megszerzéséért, mint például az ivóvíz, amelyhez a lakosság mintegy fele nem tud hozzájutni a megfelelő minőségben és mennyiségben. A másik értékes dolog természetesen az ásványkincseket rejtő területek feletti uralom. Akié a föld, azé a pénz.

Különösen az ásványkincsekben gazdag területeken élő emberek vannak kitéve a támadásoknak, szexuális erőszaknak, kényszermunkának, valamint az elsődleges megélhetést jelentő termések ellopásának. Az egészségügyi ellátás romokban hever, mivel a fegyveres csoportok ezekről a területekről szerzik be a saját tagjaik számára szükséges kötszereket és gyógyszereket.

Amivel Kongó valóban geopolitikai szereplővé tud válni, az a nyersanyag, ezzel képes magának szövetségeseket szerezni. Sajnálatos módon azonban ennek a fordítottja is elmondható, a rossz életkörülmények elől külföldre menekülő embertömegek miatt ellenségeket is nagyon könnyen szerez magának az ország. Nem beszélve arról, hogy a szomszédos országok szívesen megszereznék a kongói bányák kincseit. A bányászat nem tekint vissza túlságosan hosszú múltra, inkább a világ technológiai fejlődésével (hiszen a kobalt az egyik alapvető összetevője az akkumulátoroknak) és a mezőgazdasági termelési hatékonyság csökkenésével van összhangban. Részben ez is magyarázatul szolgálhat arra, hogy miért nem sikerült még biztonságos munkakörülmények közé helyezni a kitermelést, illetve a jelenleg használt technológia miért nem képes elérni a termelési lehetőségek határát. A legtöbb esetben a bányászok – felnőttek és gyermekek egyaránt – kezdetleges eszközökkel ásnak, majd puszta kézzel hordják fel az akár tíz méter mélyen rejtező kincseket.

Talán némi fejlődést jelent az az intézkedés, amellyel Kongó – felismerve egyik legnagyobb erősségét – stratégiai eszközzé nyilvánította a kobaltot és megháromszorozta a kitermelés díját. Ennek oka, hogy az állam felismerte, mivel képes sakkban tartani az őt zsinóron rángató gazdasági nagyhatalmakat: ez pedig az az alapvető tény, hogy kobalt nélkül nagyon sürgősen kellene innovációkat kitalálni az akkumulátorok felépítéséhez. Az így szerzett többletbevételek alkalmasak lehetnek mind a technológiai fellendülés finanszírozására, mind a munkások bérének, így életszínvonalának emelésére.

Az „Afrika Első Világháborújaként” elhíresült két kongói háború körülbelül húsz fegyveres csoportot és kilenc állam geopolitikai státuszát érintette. A háborúk háttere elsősorban a hiányzó állami szuverenitásból fakadt: a kivonuló Belgium magára hagyta a fiatal országot, amely nem volt képes megbirkózni a hirtelen rá szakadt feladatok tömegével. Ezt követte a diktatórikus rendszer kiépítése, majd a kilencvenes években a ruandai népirtás elől menekülő emberek áradata, amely nagyon leterhelte a kongói állam ellátási képességeit. Ezzel együtt a ruandai hutuk megtámadták a KDK területén élő tuszi közösségeket, így a genocídium Kongó területére is átterjedt. A Kongó és Uganda között dúló háborúnak 2004–ben békeszerződéssel vetettek véget, ez azonban nem jelentett teljes csapatkivonást az ellenséges területekről.

A konfliktus 2016–ban ismét erőre kapott, ezzel összefüggésben például a válság kezdete óta az éhínségben szenvedők száma mintegy 750%-ra emelkedett. Habár Kongóban jelenleg is körülbelül tizennyolcezer ENSZ-békefenntartó van jelen, a belpolitikai konfliktusok felszámolása még várat magára. Így napjainkban sem jutott még nyugvópontra az ország – 2020 októberében Észak-Kivuban lángoltak fel ismét az ellentétek. Az Egyesített Demokratikus Erők csoportja (Allied Democratic Forces- ADF) a hónapban legalább negyvenkét halálesetért volt felelős.

Emellett a 2018–ban kitört újabb ebolajárvány is több mint kétezer áldozatot szedett, amíg 2020 júniusában véget ért. Ez már a tizedik alkalom volt, hogy ez a betegség az országot sújtotta. A járvány kezelését nagyban megnehezítette, hogy 2018 óta körülbelül 420 alkalommal érte támadás az egészségügyi intézményeket, ezek hátterében főleg kormányellenes erők állnak.

A 2019 elején kitört kanyarójárvány tovább súlyosbította az egyébként is nagy nyomás alatt álló egészségügyi ellátórendszer helyzetét – összesen mintegy 310 ezren kapták el a betegséget, az áldozatok száma már meghaladja a hatezer főt. Mindezt úgy, hogy az UNICEF és a WHO 2019–ben körülbelül 18 millió gyermekhez juttatta el a szükséges védőoltásokat.

Nem elfelejtendő a szomszédos Uganda területén működő Lord’s Resistance Army tevékenysége sem – a földrajzi közelségből fakadóan előfordul, hogy az LRA közvetlenül vagy közvetve érinti Kongót, úgymint gyerekkatonák toborzásával, vagy támadásokkal.

A nemzetközi közösség számára figyelmeztető jel lehet, hogy a konfliktus további eszkalálódása esetén könnyedén előfordulhat, hogy az továbbterjed Burundi, Ruanda és Uganda területére, a közvetlen hatások mellett például menekültek áradatával terhelve a szomszédos, egyébként sem kifejezetten stabil és erős államokat. Ezen felül Kínának lenne különösen nagy érdekeltsége abban, hogy Kongó egy valóban stabil kereskedelmi partner lehessen, hiszen a tizennégy legnagyobb kongói kobaltbánya közül nyolc kínai cégek tulajdonában van.

Kongó bátran nevezhető az ellentmondások földjének: egy olyan országnak, amely számára a fent leírt minőségben és mennyiségben áll rendelkezésre a nyersanyagok széles tárháza, miközben az állami szféra kudarca és a belső konfliktusok okozta általános kiszolgáltatottság és alacsony életszínvonal miatt a bányászatból fakadó előnyeit nem tudja megfelelően kihasználni. A 80 milliós lakosság mintegy hetedének – ennek mintegy fele gyermek – szüksége lenne valamiféle humanitárius támogatásra.

Címlapkép: A Kongói Demokratikus Köztársaságban tartott elnökválasztás ellenzéki győztese, Felix Tshisekedi támogatói ünnepelnek a fővárosban, Kinshasában 2019. január 20-án, miután az alkotmánybíróság reggelre virradóra megerősítette Tshisekedinek a december 30-i választáson aratott győzelmét. (Forrás: MTI/EPA/Hugh Kinsella Cunningham)

 

[1] Besenyő János: Országismertető – Kongói Demokratikus Köztársaság, 2010, 119-122. oldal

[2] Bozzay Zoltán: Népirtások a XX. században, Scolar Kiadó, 2019, 19-31. oldal

[3] Besenyő: Országismertető

 

További felhasznált források:

Besenyő János: Országismertető – Kongói Demokratikus Köztársaság, 2010. 119-122. o.

Bozzay Zoltán: Népirtások a XX. században, Scolar Kiadó, 2019. 19-31. o.

 

 

 

 

 

 

 

A Kongó, az ellentmondások földje bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A brazil Embraer a közelmúltban hozta nyilvánosságra az első portugál KC-390-es fotóit, mely Brazíliában, a Gavião Peixoto-i gyárban készül.

A szélesebb közvélemény részéről is közkedvelt gondolat egy, az Amerikai Egyesült Államokkal szemben szerveződő orosz-kínai katonai szövetség a XXI. században. Noha a két hatalom közötti együttműködésnek valóban vannak nagyon jelentős védelempolitikai elemei, és a nemzetközi biztonsági környezet aktuális dinamikái a kooperáció erősítését indikálhatják, az orosz-kínai viszonyrendszerben számos olyan negatív metszéspont van, amelyek kétségessé teszik formális tekintetben egy robosztus eurázsiai katonai tömb létrejöttét. Az alábbi elemzésben röviden áttekintem az együttműködés védelempolitikai dimenziójának a fejlődését, valamint bemutatom azokat a tényezőket, amelyek gátolhatják egy formalizált katonai szövetség létrejöttét.

Az általános közvélekedéssel szemben az orosz-kínai viszonyrendszer fejlődése közel sem tekinthető egy kiegyensúlyozott folyamatnak. Az imperializmus korában egymás természetes ellenfelei voltak, a társadalmi szempontból meghatározó kínai történeti tudatban Külső-Mandzsúria a mai napig idegen (orosz) megszállás alatt áll. Noha a Kínai Népköztársaság létrejöttét követően a közös kommunista ideológia alkalmas volt arra, hogy közös platformra kerüljön a Szovjetunióval, a hagyományos geopolitikai és reálpolitikai tényezők azonban a hatvanas évekre már felülírták a mesterséges politikai kohéziót – a két atomhatalom közötti feszültségek egy rövid lefolyású, határmenti fegyveres konfliktushoz vezetett 1969-ben, az enyhülés pedig csupán a nyolcvanas években kezdődött meg.[1] A hidegháborút követően az Oroszországi Föderáció több lépésben (1991; 1995; 2003; 2008) rendezte a fennálló határvitáit a Kínai Népköztársasággal, valamint 2001-ben megkötötték a barátsági szerződést.[2]

A kapcsolatok rendezésével párhuzamosan fejlődött a két állam közötti együttműködés a biztonság különböző dimenziójában. A védelempolitikai vonatkozású együttműködést a kilencvenes és kétezres években a fegyverrendszerek kereskedelme határozta meg: a kétezres évek eleji csúcsán az orosz fegyverrendszerek exportja a két ország közötti teljes kereskedelem negyedét tette ki.[3] Ezzel szemben az országok fegyveres erőinek együttműködése elhanyagolható volt[4], az első jelentősebb közös hadgyakorlat a Shanghai Együttműködés Szervezet által szervezett 2005-ös „Béke Művelet”-nek (Peace Mission) elnevezett közép-ázsiai terrorizmus elleni gyakorlat volt.[5] Ráadásul a kétezres évek végén a fegyverrendszerek exportjában is negatív változás következett be, miután a hadiipari komplexumok és más kiemelt gazdasági szereplők hatására Vlagyimir Putyin orosz elnök informálisan megtiltotta a fejlett orosz technológiák exportját Kínába, tekintettel a Kínai Népköztársaság hírhedt, „visszafejtő fejlesztés” gyakorlatára, azaz a megvásárolt termékek és technológiák lemásolására.[6]

A napjaink szorosabb orosz-kínai viszonyrendszerét meghatározó dinamika a 2014-es ukrajnai konfliktus és az abba való aktív orosz beavatkozás volt. A lépés az elérhető nyílt források szerint a Kínai Népköztársaság vezetése számára is meglepő volt, azt egyaránt kihívásnak és lehetőségnek tekintették.[7] Ezen lépésével Oroszország nyíltan megkérdőjelezte a posztbipoláris nemzetközi rendet, ezzel megszakítva a stratégiai szintű együttműködését a transzatlanti közösséggel. A transzatlanti-orosz kapcsolatok mélypontra zuhanásával Moszkvának új stratégiai partnerre volt szüksége, így került még hangsúlyosabban az eurázsiai gondolat, azaz a Kínai Népköztársasággal való stratégiai együttműködés.[8]

A partnerség erősítésének céljából Moszkva felülvizsgálta az álláspontját a fejlett technológiát képviselő fegyverrendszerek exportját illetően és az orosz védelmi ipar csúcsát jelentő eszközöket, az S-400-as légvédelmi komplexumot és az Su-35 típusú nehéz vadászbombázókat adtak el a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg számára.[9] A megnevezett haditechnikai eszközök jelentősen hozzájárulnak a Kínai Népköztársaság légifölényének biztosításához a tajvani-szoros tekintetében, amely komoly kihívást jelent a Kínai Köztársaság, valamint az Egyesült Államok számára a műveleti szabadságot illetően.[10] Az elemzők azonban úgy tartják, hogy az orosz exporttevékenység helyett a jövőben a közös fejlesztések dominálhatják a védelmi ipari együttműködést, az orosz kutatási-fejlesztési, valamint műveleti tapasztalatokra és a kínai gazdasági erőforrásokra együttesen építve.[11]

A védelempolitikai együttműködés egyik legfontosabb eleme a közös hadgyakorlatoknak a végrehajtása. 2016-tól kezdődően intenzív fejlődésnek indult ezen kooperáció mind a szárazföldi, mind pedig a haditengerészeti műveletek tekintetében. Az orosz és kínai haditengerészet a két ország geopolitikai törekvéseit támogatandó együtt gyakorlatozott a Balti-tengeren (2017), valamint a Dél-kínai-tengeren (2019), aggodalmat keltve ezzel az Egyesült Államokban és szövetségeseiben.[12] A kínaiak, ha csupán egy alacsonyabb létszámú kontingenssel (ellenben páncélos és forgószárnyas eszközökkel felszerelve), de rendszeresen részt vesz az Oroszországi Föderáció éves ázsiai hadszintéri hadgyakorlatain (Vosztok és Centr).

Ezzel lehetőségük nyílik tanulniuk az ukrajnai és szíriai művetekben éles harci tapasztalatot szerzett parancsnokoktól és alakulatoktól, amely kiemelt jelentőséggel bír a Kínai Népköztársaság számára, lévén a hidegháborúban vett részt utoljára ténylegesen, az alacsony intenzitású konfliktusokat meghaladó fegyveres összetűzésben.[13] Fontos szempont azonban, hogy a hadgyakorlatok során nem kerül sor közös vezetési-irányítási struktúra kialakítására.[14]

Az együttműködés 2017-ben fejlődött tovább, amikor a Trump-adminisztráció ellenséges magatartásának következtében Peking számára is felértékelődött az orosz partnerség.[15] Ekkor került aláírásra a két ország közötti katonai együttműködésről szóló 3 éves (2017 – 2020) útiterv, amely egy fontos lépés volt a formalizált katonai együttműködés irányába.[16] A kölcsönös biztonságpolitikai bizalom és függőség erősödésének, valamint az orosz-kínai együttműködés fokának meghatározó tényezője, hogy a 2019-es Valdaj Klub-on elhangzott Vlagyimir Putyin részéről, hogy támogatni fogja Kína ballisztikus rakétavédelmi előrejelző rendszerének kifejlesztését. Ez magában foglalja olyan súlyosan érzékeny technológiai információk átadását, amely a kooperáció és bizalom rendkívül magas szintjét feltételezi – noha pontos részleteket nem közöltek az együttműködésről.[17] Ez az együttműködés lehetővé teszi a rakétavédelmi előrejelző rendszerek integrálását, azaz Oroszország lefedné Kína számára az északról, Kína pedig Oroszország számára a déli irányból érkező esetleges fenyegetéseket, ez a szintű együttműködés pedig már megegyezne azzal, amely az Egyesült Államok és legszorosabb szövetségesei között áll fent.[18]

Mindezektől függetlenül nem beszélhetünk tényleges, formális katonai szövetségről. Az orosz-kínai viszonyrendszerre a kínai fél az „átfogó partnerség”, Oroszország pedig a „stratégiai partnerségen keresztül megvalósuló szövetség” kifejezésekkel hivatkoznak.[19] Noha a formális szövetségre Moszkva részéről lenne hajlandóság, Peking ettől elzárkózik. 2019-ben, egy Dél-Korea közelében lévő vitatott területek felett végrehajtott közös berepülést követően a kínai védelmi minisztérium nyilvánosságra hozott egy dokumentumot, amely leszögezte, hogy Kína továbbra sem kíván egyetlen katonai szövetség részévé válni – ugyanakkor kiemelte az Oroszországgal fennálló stratégiai partnerség fontosságát.[20]

A katonai szövetség létrejötte az eddigiekben kifejtett együttműködés intenzitása és mélysége ellenére is alacsonynak tekinthető. Ennek oka, hogy az országok stratégiai érdekei a felszín alatt erősen különbözőek, az együttműködésüket nem a közös célok, sokkalta inkább a közös félelmek határozzák meg[21], mégpedig az USA és szövetségeseinek jelenléte a két ország perifériáján.[22]

A nagyhatalmak alapvetően eltérő geostratégiai törekvésekkel rendelkeznek: amíg Kelet-Ázsiában Kína revizionista hatalomként, addig Oroszország a status quo támogatójaként van jelen, Európában pedig fordítva.[23] Oroszország destruktív magatartása a nemzetközi intézmények tekintetében szintén ellentétesek Kína érdekeivel, hiszen Peking a jelenlegi nemzetközi intézményrendszerben való befolyásszerzésen keresztül próbálja erősíteni globális hatalmi szerepét.[24] A geostratégiai törekvéseiknek is megvannak azok a földrajzi (Közép-Ázsia és az Északi-sarkkör) és politikai (Oroszország és India kapcsolata) metszéspontjaik, amelyek meghatározó konfliktusforrásokká válhatnak a jövőben.[25] A két ázsiai hatalom eltérő elképzelésekkel rendelkezik az átfogó eurázsiai együttműködésekről is: gazdasági szempontból Moszkva az Eurázsiai Gazdasági Unió, Peking pedig az Egy Övezet, Egy Út projekten keresztül kívánja integrálni az ázsiai országok gazdaságát. A Shanghai Együttműködési Szervezetet – amelyet sokan prognosztizáltak egy lehetséges ázsiai katonai tömbnek – illetően is különböző a két ország álláspontja, Oroszország elsősorban védelempolitikai együttműködésként, míg Kína átfogó integrációs szervezetként tekint rá.[26]

A formális szövetségi szerződés hiánya ellenére az orosz-kínai együttműködés kiemelt kihívást jelent az Egyesült Államok számára. Önmagában, anélkül hogy bármilyen katonai műveletet végrehajtanának, a közös fejlesztések és az innovációs szinergiák kihasználása könnyedén egy fegyverkezési versenybe hajszolhatja az Egyesült Államokat. Ugyan a nagyhatalmak közötti képességbeli paritás rövidtávon még elképzelhetetlen, de Washingtonnak jelentős pénzügyi forrásokat kellene fordítani a védelmi költségvetésének tekintetében, hogy ne szűküljön be túlságosan az olló a felek között.[27] A legnagyobb kihívást természetesen az jelenti, hogy a két nagyhatalom koordinációja ne tudja úgy megosztani az Egyesült Államok erőforrásait, hogy valamelyik színtéren (Kelet-Ázsia, Európa) alulmaradjon a kihívó nagyhatalmakkal szemben.

Ahogyan az elemzők is felhívják rá a figyelmet, a jelenlegi tendenciákat alapul véve, az Egyesült Államoknak gyökeres változtatást kell eszközölnie a XXI. századi hatalmi vetélkedést illető stratégiájában, hiszen, ha mindkét hatalommal ellenséges kapcsolatban áll, úgy az természetszerűleg közelebb hozza egymáshoz az ellenfeleit.[28] Ehhez azonban egy sokkalta kifinomultabb diplomáciára van szükség és bizonyos fokú politikai deeszkalációra Washington részéről, hogy kiaknázhassa az Oroszország és Kína között meglévő geopolitikai ellentéteket és megakadályozza egy eurázsiai katonai tömb kialakulását.

Címlapkép: Az orosz elnöki sajtószolgálat által közreadott képen a háromnapos hivatalos látogatáson Oroszországban tartózkodó Hszi Csin-ping kínai államfő (balra) és Vlagyimir Putyin orosz elnök két kínai óriáspanda átadásán a moszkvai állatkertben 2019. június 5-én. Kína a két óriáspandát 15 évre adja kölcsönbe az állatkertnek. (Forrás: MTI/EPA/Szputnyik/Alekszandr Vilf)

Felhasznált források:

Aliyev, Nurlan: Military Cooperation Between Russia and China: The Military Alliance Without an Agreement? RKK ICDS, 2020. 07. 01. Elérhetőség: https://icds.ee/en/military-cooperation-between-russia-and-china-the-military-alliance-without-an-agreement/ (Letöltés dátuma: 2020. 12. 11.)

China and Russia Sign Military Cooperation Roadmap. The Diplomat, 2017. 06. 30. Elérhetőség: https://thediplomat.com/2017/06/china-and-russia-sign-military-cooperation-roadmap/ (Letöltés dátuma: 2020. 12. 11.)

Gabuev, Alexander: Friends With Benefits? Russian-Chinese Relations After the Ukraine Crisis. Carnegie Moscow Center, 2016. 06. 29. Elérhetőség: https://carnegie.ru/2016/06/29/friends-with-benefits-russian-chinese-relations-after-ukraine-crisis-pub-63953 (Letöltés dátuma: 2020. 12. 11.)

Gorenburg, Dmitry: An Emerging Strategic Partnership: Trends in Russia-China Military Cooperation. Marshall Center for Security Studies, 2020. 04. Elérhetőség: https://www.marshallcenter.org/en/publications/security-insights/emerging-strategic-partnership-trends-russia-china-military-cooperation-0 (Letöltés dátuma: 2020. 12. 11.)

Isachenkov, Vladimir: Putin: Russia-China military alliance can’t be ruled out. APNews, 2020. 10. 22. Elérhetőség: https://apnews.com/article/beijing-moscow-foreign-policy-russia-vladimir-putin-1d4b112d2fe8cb66192c5225f4d614c4 (Letöltés dátuma: 2020. 12. 11.)

Kainikara, Sanu: Russia’s Return To The World Stage: The Primakov Doctrine – Analysis. Eurasiareview, 2019. 11. 05. Elérhetőség: https://www.eurasiareview.com/05112019-russias-return-to-the-world-stage-the-primakov-doctrine-analysis/ (Letöltés dátuma: 2020. 12. 11.)

Kashin, Vasily: Russia and China Take Military Partnership to New Level. The Moscow Times, 2019. 10. 23. Elérhetőség: https://www.themoscowtimes.com/2019/10/23/russia-and-china-take-military-partnership-to-new-level-a67852 (Letöltés dátuma: 2020. 12. 11.)

Kendall-Taylor, Andrea – Shullman, David – Mccormick, Dan: Navigating Sino-Russian Defence Cooperation. War on the Rocks, 2020. 08. 05. Elérhetőség: https://warontherocks.com/2020/08/navigating-sino-russian-defense-cooperation/ (Letöltés dátuma: 2020. 12. 11.)

Kofman, Michael: The Emperors League: Understanding Sino-Russian Defence Cooperation. War On the Rocks, 2020. 08. 06. Elérhetőség: https://warontherocks.com/2020/08/the-emperors-league-understanding-sino-russian-defense-cooperation/ (Letöltés dátuma: 2020. 11. 11.)

Kuczyński, Grzegorz: Russia-China: a limited liability military alliance. Warsaw Institute, 2020. 05. 18. Elérhetőség: https://warsawinstitute.review/issue-2020/russia-china-a-limited-liability-military-alliance/ (Letöltés dátuma: 2020. 12. 11.)

[1] Személyes megjegyzés: a kárpátaljai születésű édesapám a nyolcvanas években Vlagyivosztokban töltötte a sorkatonai szolgálatát tüzérként, az enyhülés ellenére az elmondása szerint a szovjet alakulatok mindvégig magas készültségben álltak, a gyakorlatok pedig nyíltan egy kínai konfrontációra készítették fel őket. Elmondása szerint szórványosan kínai területre is végrehajtottak tűzcsapásokat, de ezt nem tudom megerősíteni.  

A Az orosz-kínai védelmi együttműködés bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

 Ma öt éves hasonlóan esős idő volt Dániában, Frederickshavn-ban. A város a Skaggerak szoros keleti oldalán fekszik, így amikor a németek elfoglalták a II. világháborúban, egyből megerősítették két erőddel, partmenti ütegekkel, hogy megerősítsék a szoros védelmét és védjék a norvég-német utánpótlást. A dániai part menti védelem egyre erősödött, ahogy haladtunk előre az időben, és ahogy a németek egyre inkább szívtak és egyre inkább tartottak egy partraszállástól.

Ez itt a Bangbo erőd, a város déli oldalán. A német megszállás alatt összesen 34 nehéz és könnyű tüzérségi eszköz építettek be, betonbunkerekbe. A fő tűzerőt két 15cm üteg és 10.5 légvédelmi ágyúk jelentették. A II vh után a dánok még két évtizedig üzemeltették, de aztán úgy tűnik nem ítélték elég komolyan egy szovjet partraszállás lehetőségét, és a bázist felszámolták. Ha jól értettem, 2005 óta látogatható megint, és azóta pofozgatják a dánok az ütegeket is.

Így esős időben kellően deprimáló volt a hely az ázott szagú nedves bunkerekben járkálni.

Nem tűnik túl rózsaszínűnek Ausztria légierejének rövidtávú jövőképe. A Saab 105 sugárhajtású oktató/könnyű harci repülőgépek kivonásával immáron a készültségi szolgálatot csakis a Eurofighter Typhoon-ok biztosíthatják szomszédunkban. A hírek szerint a Zeltweg-i bázison állomásozó alakulatnál 17 Eurofighter Typhoon pilóta található meg, ez a létszám alacsonyak mondható, az ideális létszám valahol 23 fő körül lenne. Közülük öten hamarosan nyugdíjba fognak vonulni, míg a pótlásukra megfelelően kiképzett pilótát öt év alatt tudnak kiépezni. Mivel a Saab 105-ös repülőgépek időbeli pótlásról nem gondoskodtak, így már nem rendelkeznek sugárhajtású oktató repülőgéppel, ezért ezen pilóták képzési idejéből 3 évet külföldön kell majd eltölteni. Súlyosbítja a helyzetet, hogy az osztrák Eurofighter Typhoon-ok a korai Tranche 1-es szériába tartoznak, üzemeltetésük így egyre drágább. A megfelelő hadrafoghatóság biztosítása érdekében a 15 Eurofighter közül kettőt már egy ideje nem repülnek, alkatrészforrásként használják. Az üzemeltetési költségeket így sem sikerült az elvárt szintre csökkenteni, így a típustól várt évi 1500 repült időt nem sikerült teljesíteni.

Visszatért Afganisztánból az utolsó CH-53G szállítóhelikopter is Németországba. A típus 18 éven át volt megtalálható a távoli országban. Az időszakonként cserélt példányok légi szállítását Antonov An-124-es gépekkel oldották meg. Az utolsó 5 darab távoztával a német kontingens légi szállító képességét már csak az NHIndrusties NH90 TTH helikopterek biztosítják. A Bundeswehr-ben 1972 óta jelen lévő CH-53G szállítóhelikopterek jelenleg a Laupheim és a Holzdorf támaszpontokon repülnek. Eddig megközelítőleg ötmillió kilométert tettek meg a levegőben, ez a repülési távolság földgömbünk 125-szörös körülrepülésének felel meg. Mindez persze érezteti hatását, hiszen a CH-53G-k hadrafoghatósága folyamatosan igen alacsony szinten van, üzemben tartásuk egyre nehezebb. Az utódmodell beszerzése a magas költségek miatt késik.

Végrehajtotta első repülését a 16. Hollandia részére megépített Lockheed Martin F-35A Lightning II-es. Ez a vadászbombázó 2021. január 26-án szállt fel első alkalommal Olaszországban.

Megérkezett a brit RAF ötödik Boeing Poseidon MRA Mk.1-es (Maritime, Reconnaissance, Attack) tengeri járőrgépe február 2-án. A ZP805-ös lajstromot és a Fulmar nevet viselő gép és társai majdani otthona Lossiemouth-ba van, és ez a gép, akárcsak a tavalyi év novemberében megérkezett ZP804-es Spirit of Reykjavik, valamint az október 14-én landolt ZP803-as példány (ez Terence Bulloch nevét viseli) is ide érkezet meg. Az első RAF Poseidon, a ZP801-es Pride of Moray nevet viselő gép 2020. február 4-én érkezett meg. A ZP805 február 1-én indult el Boeing Field-ből de még aznap átszelte az Atlanti-óceánt, több mint 8 óra hossza alatt. A RAF közleménye tudatta, ez volt az első alkalom, amikor egy Poseidon MRA Mk.1-es pihenő nélkül, egyből a gyári repülőtérről átrepült Angliába. A ZP804 például 2020. november 2-án indult el Boeing Field-ből, de aznap még nem hagyta el az Egyesült Államok területét, ugyanis az éjszakát az Amerikai Haditengerészet Patuxent River-i bázisán töltötte és csak november 3-án szelte át az Atlanti-óceánt. A London által megrendelt kilenc Poseidon 2021 végéig meg fog érkezni Nagy-Britanniába.

Az új létesítményeken az első két Boeing Poseidon MRA Mk.1 érkezésekor Lossiemouth-ban még javában folyt a munka, így került az első két Poseidon Kinloss repülőterére, amit egyébként régebben a Nimrod MR.2 tengeri járőrgépek tudhattak otthonuknak. A RAF a 2020-as év végére már három átvett Poseidon MRA Mk.1-el rendelkezett, ahogy azt tervezték. A Boeing P-8A Poseidon repülőgépeket elsőként a 120. század fogja üzemeltetni a szigetországban, a másik alegység, amelyik repülni fogja a típust a 201. század lesz. London 9 darabos Poseidon beszerzését 2016-ban sikerült tető alá hozni, az utolsó gép 2021 novemberéig került majd átadásra. Érdekesség, hogy a Rejkjavik szelleme gépnév és a 120. repülőszázad újra összefonódik. Ugyanis 1942. szeptember 4-én hét darab tengeri járőrfeladatokra módosított B-24 Liberator landolt az izlandi főváros repülőterén. Ezzel a mozzanattal kezdetét vette a német tengeralattjárók elleni hadművelet az Atlanti-óceán északi részén is. Ez a hét repülőgép a 120. repülőszázad állományába tartozott.

A Poseidon MRA Mk.1 megrendelésből brit cégek is alaposan részesültek. A brit gyártók speciális alrendszereket, összetevőket biztosítanak a P-8A számára, például a Marshall Aerospace & Defense Group készíti a kiegészítő üzemanyagtartályokat, a Martin Baker a személyzet üléseit állítja elő, a GE készíti a fegyverfelfüggesztőket és a GKN Aerospace szállítja a pilótafülke szélvédőit. A brit megrendelésre elkészült első példány, a ZP801-es lajstromjelt kapta és 2019. október 29-én adták át a megrendelőnek a gyártó Seattle-ben lévő üzemében, nagyjából három és fél hónappal első repülése után. Első alkalommal 2019. július 12-én repült, amikor felszállt a Boeing Renton-i gyárból, és átrepült a Seattle-i Boeing Field-re.

Január 29-én Párizs 12 darab Dassault Aviation Rafale vadászbombázót rendelt meg. Ezek a gépek a Görögországnak eladásra kerülő példányok pótlására szolgálnak majd. A tucatnyi Rafale 2027 és 2030 között kerül majd átadásra. A Francia Légi-és Űrhaderőnél (Arme de l'Air et de l'Espace = AAE) jelenleg összesen 225 darab harci repülőgép áll szolgálatban, ezekből 117 a különféle Mirage 2000-es változatú, míg 108 a Rafale. Utóbbiak darabszáma 2025-re eléri a 129-et.

Olaszországban továbbra is folyik a Lockheed Martin F-35A Lightning II-es vadászbombázók képességének felmérése. 2021. január 28-án két F-35A és egy F-35B a szardíniai Decimomannu légibázisról felszállva egyidejűleg oldott le GBU-12-es lézervezérlésű bombákat. A harci rész nélküli bombák esetében ez volt az első oldás olasz F-35B-ről.

Új torpedót állított hadrendbe az Orosz Haditengerészet. Az elektromos meghajtású, vezetékes irányítású fegyverről nem sok adat nyilvános. A fegyverrel 2020-ban fejezték be az állami teszteket. Feltételezések alapján, vagy az UTE-1-esről, vagy a TE-2-esről lehet szó. Előbbi a 1980-ban szolgálatba lépett szovjet USzET-80 elektromos torpedók utódja. Hatótávolsága 57 kilométer, maximális sebessége 50 csomó. A gyártó honlapja alapján a TE-2-es jelzésű torpedó átmérője a megszokott 533 milliméter, hossza 7885 milliméter, tömege 2360 kilogramm, ebből a harci rész 250 kilogramm, és maximális sebessége 45 csomó. A maximális hatótávolság alacsonyabb sebességgel 25 kilométer. A gyártó szerint a TE-2 akár tizennyolc hónapig tárolható egy tengeralattjáró fedélzetén, akár állványokon, vagy akár egy vetőcsőben is, feltéve, hogy nincs elárasztva vízzel. Mindez magas szintű biztonságot jelent.

Új gázturbina prototípusát tesztelik Oroszországban. A könnyűhelikopterek erőforrásának szánt VK-650V-t a Franciaországból beszerzett Safran Arrius 2G1 gázturbinák pótlására alkották meg. A 650 lóerős VK-650V-t a Kamov Ka-226T és az Ansat-U könnyű helikopterekben tervezik alkalmazni. Ennél a hajóműnél több korszerű gyártási megoldást is alkalmaznak, ilyen például a 3D nyomtatás. Ennek segítségével az új gázturbina alkatrészeinek csaknem 12%-a készült el. Várhatólag a VK-650V gyártása 2023-ban már megindulhat.

Kisméretű drónok elleni légvédelmi rakéta tervezésével foglalkoznak Oroszországban. A rakéta kialakítását már eldöntötték, valamint az is, hogy ezt a Tor-M2 légvédelmi rendszer fogja majd alkalmazni a jövőben. A továbbfejlesztett rádiólokátor képessé fog válni az ilyen légi célok felderítésére és nyomon követésére. Jelenleg Tor-M2 16 darab függőlegesen indított rakétával van ellátva, amelyek 10 kilométeres távolságig és 12 kilométeres magasságig jelentenek veszélyt a repülő eszközökre.

Törökországban elindították a légierőnél megtalálható Lockheed Martin F-16 Block 30 típusú repülőgépek üzemidő-hosszabbítási programját. Ennek során a repülőgépek sárkányszerkezetének élettartamát az eredeti 8000 óráról 12000-re szeretnék növelni. Ezt a saját iparra támaszkodva szeretnék megvalósítani. Ez a program világosan jelzi Törökország azon szándékát, hogy a legrégebbi F-16-osokat továbbra is szolgálatban szeretné tartani. A Block 30-okból 39 darab együléses C-t és 9 kétüléses D-t szerzett be Törökország 1989 decemberének végéig. A típus helyi gyártását végző Turkish Aerospace Industries a jelenleg török felségjelet viselő 158 darab együléses C és 87 darab kétüléses D változat közül legalább 160 darab élettartamának meghosszabbítását várja Ankarából. A cégnél készült első F-16C felszállására 1987. október 20-án került sor.

Új változatát mutatta be a Spice bombacsaládnak az izraeli Rafael Advanced Defense Systems. A Spice 250ER (Extended Range) névre keresztelt új változat hatótávolságának növelését egy kisméretű gázturbinával oldották meg. A 150 kilométeres hatótávolságú, 113 kilogrammos fegyverből, melynek harci része 75 kilogrammos, egy többzáras felfüggesztőn négy darab helyezhető el. Az izraeli Rafael Advanced Defense Systems reményei szerint a kisebb mint 3 méteres körkörös szórással rendelkező Spice 250ER-t jó eséllyel el tudják majd adni Indiában is, ahol a nagyobb Sipce 2000-et már rendszeresítették, sőt 2019-ben be is vetették harci körülmények között.

Még a tavalyi évben teljessé vált Angolában a Hongdu K-8W (Karakorum-8) sugárhajtású kiképző repülőgépek alkotta flotta. 2019 első hónapjaiban a kínai médiában tűnt fel, egy még láthatóan gyártás alatt álló K-8 Karakorum sugárhajtású kiképzőgép Angola felségjelét viselve. Addig még nem jelentették be, hogy az afrikai állam megvásárolta volna a típust, mely a földrész több országában is (Zambia, Zimbabwe, Tanzánia, Szudán, Ghána, Egyiptom és Namíbia) talált már megrendelőre. A fegyverzet (23 milliméteres gépágyú és PL-5E / PL-7 légiharc-rakéták) szállítására is képes 4475 kilogrammos legnagyobb felszállótömegű K-8 csúcssebessége 800 kilométer per óra, és a leggyakrabban egy ukrán AI-25TLK kétáramú sugárhajtómű, vagy ennek kínai WS-11 jelzést viselő másolata hajtja 1680 kilogrammnyi tolóerőt szolgáltatva.

Néhány exportra került példányba a TFE731-2A jelzésű erőforrás került, némileg csekélyebb 1600 kilogrammos tolóerővel. A K-8-t Kínában a China Nanchang Aircraft Manufacturing Corporation tervezte, de a gyártást a Hongdu Aviation Industry Corporation végzi, illetve Pakisztánban a Pakistan Aeronautical Complex is gyártja. Angola addigi fő fegyverbeszállítója Oroszország volt, azonban az utóbbi pár évben sorra jelennek meg a kínai gyártású hadfelszerelések (Norinco WZ551 páncélozott szállító harcjárművek és 105 milliméteres löveggel felszerelt WMA301-es páncélvadászok) az országban, így ezt figyelembe véve nem is lett olyan meglepő az igen olcsó K-8-as beszerzése sem. Mint az később kiderült Angola 2018-ban rendelte meg a K-8W 12 példányát, amelyek a pilótafülkéi továbbfejlesztett műszerfalat és HUD-ot kaptak. Ezekből az első hat még 2020 első félévében leszállításra került. A második hat példányt december 14-én adták át. 2020 végéig a típussal 1770 órát töltöttek a levegőben 1265 felszállással.

Mostanában valami gond lehet az iráni TAREGH-osztályú tengeralattjárókkal. Ezek a szovjet érában tervezett KILO-osztályú tengeralattjárók Project 877EKM jelzésű változatai. Ezekből a TAREGH mellett még a NUH és a JUUES állt hadrendbe az 1992 és az 1996 közötti időszakban. Az első két egységet 1988-ban rendelték meg még a Szovjetuniótól. Az időszakos javításokat saját maguk végzik még évek óta, bár az orosz segítségnyújtást nem lehet teljesen kizárni. 2012-ben épp a TAREGH szerepelt az iráni médiában, mint saját gyártású külső gumiburkolattal, hajócsavarral, hajtómű alkatrészekkel és radarral ellátott tengeralattjáró. Műholdképek tanúsága szerint az egyik TAREGH-osztályú tengeralattjáró már 2019 óta szárazdokkban van Bandar-e Abbas-ban. Egy másik hónapok óta szintén szolgálaton kívül tartózkodik. Nagyon úgy tűnik, hogy valamilyen oknál fogva nem képes a hajózásra. Az elmúlt év decemberének közepén a harmadik TAREGH-osztályú tengeralattjáró is szárazdokkba került, szintén Bandar-e Abbas-ban. Január 31-ig a helyzet nem változott, így a Perzsa-öbölbe december 21-én behajózó amerikai USS GEORGIA (SSGN 729) robotrepülőgépeket hordozó tengeralattjáró a rá legnagyobb veszélyt jelentő iráni tengeralattjárók nélkül mozoghat az öböl vizében.

Indiában a Hindustan Aeronautics Limited (HAL) elkészült az utolsó két Szuhoj Szu-30MKI Flanker-H vadászbombázóval, az eddig megrendelt 272-ből. Ebből a tetemes mennyiségből a gyártás 2004-ben történő elindítása óta 222 darab készült helyben. Az utolsó vadászbombázók jelentősen nagyobb harcértéket képviselnek, hiszen már képesek a BrahMos csapásmérő robotrepülőgép hordozására is. Ezt a képességet 40 darab Szu-30MKI-n tervezik megvalósítani. Tavaly nyár óta folynak egyeztetések további 12 darab Szu-30MKI legyártásáról az orosz féllel, de Moszkva túl magas árat szabott meg ezekért a gépekért, így a véglegesítésre még várni kell. Meg kell jegyezni, hogy ezek a vadászbombázók az eddig veszteséglistára került példányok pótlására kerülnének megvásárlásra. Ugyancsak tárgyalások folynak a már legyártott Szu-30MKI-k jövőbeli korszerűsítési lehetőségéről is.

Ez év márciusának végéig fog repülni az első olyan, a fedélzeti rendszereiben alaposan korszerűsített indiai SEPECAT Jaguar vadászbombázó, melynek orrában immáron a sorozatgyártású izraeli ELM-2052 AESA antennával ellátott radar lesz megtalálható. Az ehhez szükséges új orrkúp szintén hazai gyártmány, az első darabot még 2010 áprilisában adták át. A következő lépést az immáron hazai gyártású rádiólokátor beépítése fogja jelenteni. Ez a radar 64 cél egyidejű követését teszi lehetővé, hatótávolsága 80 kilométer. Évek óta szeretnék minél tovább üzemben tartani a SEPECAT Jaguár vadászbombázókat Indiában. A francia-brit fejlesztésű repülőgépek Indiában szolgálatba lépő példányainak gyártását túlnyomó részben a helyi Hindustan Aeronautics Limited (HAL) végezte el és szintén ők voltak a felelősek a Darin (Display Attack & Ranging Inertial Navigation) modernizációs programért is. Ez már jó pár éve a 3. szintjére érkezett, így a Darin III-as jelzést viselő Jaguar-ok új generátorokat kaptak, így a fedélzeti elektronika átalakítása előtt is megnyílt az út.

Ezt ki is használták, ugyanis a Jaguar-ok új fedélzeti számítógépet, repülési műszereket, új HUD-ot – az LCA Tejas-al megegyező típust - a műszerfalra két többfunkciós kijelzőt, digitális videófelvevőt, új fedélzeti adatrögzítőt és műholdas, valamint inerciális navigációs rendszert, radar besugárzásjelzőt és rádióelektronikai ellentevékenységi rendszert kaptak. Szintén új a robotpilóta és a hajók elleni feladatra szánt Thompson-CSF Agave radarral ellátott IM változatok után az IS variánsok orrába is fedélzeti rádiólokátor, az AESA antennával rendelkező ELM-2052 kerül beépítésre. Természetesen ezek a modernizálások maguk után vonják egyrészt a bevethető fegyverzet bővítését is, valamint a gép üres tömegének növekedését is. Ez utóbbira az új hajtóművek beépítése, a Honeywell Aerospace F125IN sugárhajtóművek lettek a gyógyír. A Honeywell a nagyszámú hajtómű miatt (majd 300 darab) egy helyi üzemet is létesítene a zökkenőmentes kiszolgálás végett. A 2030-ig szolgálatban maradó modernizált Jaguar vadászbombázó képességeivel elégedettek az indiai légierőnél.

Csakhogy a szükséges alkatrészek forrása lassan elapadónak bizonyul az annak idején 190 darabos mennyiségbe rendszeresített, napjainkban azonban már csak 118 meglévő példány (ebből 26 kétüléses harci-gyakorló variáns) számára. Éppen ezért a légierő vezetése a 2018-as év végéig Franciaországból, Nagy-Britanniából és Ománból próbálta meg felvásárolni a szolgálatból már kivonásra került Jaguár vadászbombázókat. Párizs, gyaníthatóan a Dassault Rafale vadászbombázók rendszeresítése okán és továbbiak megrendelésében reménykedve, térítésmentesen felajánlott 31 repülőgépet. Ománból két repülőgépet, valamint nyolc Rolls-Royce Adour hajtómű és egy több mint 3500 darabosra rúgó alkatrészmennyiség megszerzésére nyílt lehetőség. London két kétüléses harci-gyakorló repülőgépet, valamint 619 darab pótalkatrészt kínált fel India számára.

Jó hír érkezett a Hindustan Aeronautics Limited (HAL) HJT-36 Sitara (Csillag) sugárhajtású középfokú kiképzőgéphez kapcsolódóan. A típuson alkalmazott orosz Szaturn AL-55I sugárhajtómű élettartamát sikerült 1200 óra növelni. Próbapadon akár 5000 órát is teljesített nem egy példánya, de még jobban megmutatja a továbbfejlesztés sikerességét, hogy akár 4500 ciklust is gond nélkül kibírtak, vagyis alapgázról a legnagyobb teljesítményre, majd innen visszavéve újra az alapgázra sem okozott gondot az átdolgozott konstrukciónak. Az 1760 kilogrammos tolóerővel rendelkező Szaturn AL-55I sugárhajtóműre most a továbbfejlesztés sikerességét igazoló próbák várnak, majd ezek lezárultával indulhat el a sorozatgyártás. A roppant hosszú fejlesztési idejű HJT-36 Sitara nem túl fényesen ragyogó csillaga 2015 nyarán áldozott le, amikor is megelégelték a fejlesztés sikertelenségét és a folyamatosan módosított határidőket.

Az egyre romló műszaki állapotú 81 HJT-16 Kiran Mk.1 és Mk.2 sugárhajtású kiképzőgépek pótlására a légierő vezetése 73 HJT-36 Sitara beszerzését határozta el még 2006-ban. Az alacsony ütemű sorozatgyártásban készülő első 12 gép átadására eredetileg 2010-ben került volna sor, azonban a program több okból is csúszást szenvedett el, az egyik ezek közül az egyik prototípus 2011-ben történt lezuhanása volt, a 2007-es és a 2008-as hasonló okból bekövetkezett gépveszteség után. Az eredetileg francia SNECMA Turbomeca Larzac 04-H-20 hajtóművel ellátott prototípus első repülésére még 2003-ban került sor. Aztán eldőlt, hogy a sorozatgyártásra kerülő példányokba már az orosz Szaturn AL-55I sugárhajtóműve fog kerülni. A légierő vezetését 2012 nyarán már kezdte aggasztani, hogy a szükséges 200 Sitara nem lesz időben kész, így a pilótaképzésben gondok adódhatnak. Mindenesetre azt az évet még kivárták, hátha sikerül egy rendszeresítésre megfelelő gépet megalkotni. Ezzel párhuzamosan 2012 elején pletykaszinten arról szóltak a hírek, hogy a 12 előszéria és a 73 sorozatgyártású gépet magába foglaló megrendelés törlésre kerülhet a fejlesztés elhúzódása miatt. A 2013-as évben minden eddiginél többet, 183 felszállást hajtottak végre a típussal, míg ez a szám 2014 februárjára már elérte a 800-at, így a tengerszinthez közeli repülőterekről végzett próbák lassan befejeződtek, akárcsak a nagy repülési magasságban, az éjszakai körülmények között, valamint a fegyverzettel és pót-üzemanyag tartályokkal végzett repülések is.

Majd 2014 végére kiderült, jelentős átalakítás várhat a Sitara-ra. A gép hibáinak tanulmányozására felkért BAE Systems szakemberiből álló vizsgálóbizottság véleménye szerint a középfokú pilótaképzésre tervezett gépnek egyrészt túl nagy volt a tömege, másrészt az átesési sebessége is túl magas, 208 kilométer per óra, ami gondot okozhat a leszállás során az kiképzés alatt álló növendékeknek. A szerintük ideálisnak tekinthető 170 kilométer per óra körüli átesési sebesség eléréshez alapos változtatásra volt szükség a farokrésznél, ami akár egy évvel még tovább késleltetheti a típus fejlesztését. Az igencsak visszafogott eredményességű géppel a HAL szélcsatorna kísérleteket végzett és ezek alapján átépítette az LSP4 repülőgépet. Ezzel már a gyártó szerint minden az elvártak szerint alakult a 2019 áprilisában végrehajtott szárnyalás során, bár még volt mit javítaniuk a gépen. Indiában jelenleg 310 különféle repülőgépen folyik a pilótaképzés, ez hatalmasnak tűnő darabszám azonban elmarad az szükségesnek tartott 432 darabtól, így lehet még esélye a HJT-36 Sitara-nak.

Egészen elképesztő verseny van kialakulóban Indiában, az újabb 114 darab vadászbombázó megrendelésének elnyerése érdekében. A Lockheed Martin közleménye szerint, ha Új-Delhiben a F-21 jelzéssel ellátott F-16-os variáns rendelik meg, akkor ezekbe a gépekbe a Martin-Baker Mk18-as katapultüléseit szerelik be, a típus eddig változatain alkalmazott Collins Aerospace ACES II-es helyett.  A még fejlesztési stádiumban lévő AMCA (Advanced Medium Combat Aircraft) és a TEDBF (Twin Engine Deck Based Fighter) számára is az Mk18-as, illetve az Mk16-os katapultüléseket szemelték ki. Az Mk16-ot egyébként már megrendelték a Tejas Mk1-es változathoz és a gyárt reményei szerint a továbbfejlesztett Mk1A is ezzel fog rendelkezni.

Hosszú távú bérléssel valósulhat meg Indiában a légierő tartálygépeinek problémája. A 6 darabos mennyiségben a 78. Repülőszázadnál szolgálatban álló Iljusin Il-78MKI Midas tankergépek hadrafoghatósága nem megfelelő. Éppen ezért tervben van egy 80 millió dolláros korszerűsítési program. A gyártóval évekkel ezelőtt körvonalazott szerződés értelmében az új hajtóművekkel és fedélzeti rendszerekkel történő ellátásuk mellett élettartam-hosszabbításon is át fognak esni a tankerek, hogy jelentősen, akár további 15 évvel is megnöveljék a repülőgépek üzemidejét. További lépések ebbe az irányba eddig nem történtek. Egy másik szálat nézve, India már 2006 óta próbálja szerződéssel véglegesíteni az Airbus A330 MRTT beszerzését, azonban a gépek áráról szóló tárgyalások eredménytelensége okán ez eddig nem valósult meg, tendergyőzelem ide, vagy oda. Ugyanakkor Oroszország készen áll arra, hogy az új fejlesztésű Il-78M-90A légi utántöltő repülőgépeket adjon el India részére. Ebbe a 2019 első felébe kialakult képbe nyomakodott bele a bérlés lehetősége. Így lehetővé válna az éppen korszerűsítés miatt távol lévő példányok pótlása, illetve a darabszám emelése is. Új-Delhi mind az Airbus-t, mind a Boeing-ot felkereste a bérlés ötletével. Az Airbus esetében már közösen vizsgálnak egy 10 éves időszakot felölelő bérlési lehetőséget. Első lépésben három gépet kölcsönöznének, majd, ha a tapasztalatok kedvezőek velük, akár további három is megérkezhet majd.

A Hindustan Aeronautics Limited (HAL) átadta az első Cheetal helikoptert az Indiai Légierőnek. Ez a gép nem más, mint a jól ismert Aérospatiale Alouette II (magyarul pacsirta) könnyű helikopter legújabb változata. Közvetlen elődje az Indiában jól ismert Cheetah, amely magashegyi körülmények között már évek óta bizonyít. A Cheetal helikopter esetében a 2002-ben elindított továbbfejlesztést a megbízhatóság növelése, valamint a karbantartási igény csökkentése irányába indították el. Természetesen szerették volna a magashegyi körülmények közötti alkalmazhatóságot is fenntartani. Éppen ezért a már számítógépes vezérlőrendszerrel ellátott Turbomeca TM 333–2M2-es gázturbina került felszerelésre a helikopterre. Ennek az erőforrásnak a régebbi változatát is ismerik már az országban, hiszen megtalálhatók voltak az Alouette II leszármazott Cheetah, de a nagyobb Alouette III-as, vagyis a HAL Chetak, illetve a HAL Dhruv helikoptereken is. Jelenleg 10 darab Cheetal helikopterre szóló rendelése van a gyártónak a légierőtől.

Malajziában lassan a célegyenesbe ér a három éve meghirdetett beszerzés, melynek keretén belül egy pilótaképzésre és harci feladatokra egyaránt alkalmazható sugárhajtóműves repülőgépet szeretnének rendszeresíteni. A három év múlva elkezdődő rendszeresítés két lépésben történne meg, mindkettőben 18-18 gépet vásárolnának meg. A jelenleg ebben a feladatkörben alkalmazott BAE Systems Hawk Mk108 és Mk208 és Aermacchi MB339 gépek fele az élettartamának feléhez közeledik és 10 éven belül el kell kezdeni a lecserélésüket. Az új típusnak a lehető legjobban együtt kell majd tudni működni a már meglévő Boeing F/A-18D Hornet és Szuhoj Szu-30MKM típusokkal, továbbá légi, földi és vízfelszíni célok ellen is alkalmazhatónak kell lennie harci feladatokban. Szintén előnyt jelent majd a kiválasztásnál, ha ezen felsorolt feladatok közötti váltás a lehető legkönnyebben lesz megvalósítható az adott típuson.

Kínában a 2021-es év januárjában újra megfigyelték a hazai fejlesztésű KJ-600-as hordozófedélzeti légtérellenőrző repülőgépet repülés közben. Még 2018 januárjában lehetett arról hivatalos forrásokból értesülni, hogy a KJ-600-as jelzésű típus első példányát elkezdték építeni a Xian Aircraft Corporation üzemében. Az amerikai Northrop Grumman E-2 Hawkeye légtérfelderítőre külső megjelenésében és elrendezésében igencsak hasonlító, 25-30 tonnás felszállótömegű KJ-600-as AESA antennájú rádiólokátorral lesz ellátva. Az üzemeltetése természetesen csak a katapulttal rendelkező hordozóról lesz megvalósítható, így a harmadiknak hadrendbe álló és már a Sanghajban épülőfélben lévő Type 003-as egységen debütálhat majd a KJ-600-as. A képek alapján úgy tűnt (bár a fotók minősége is sok kívánnivalót hagytak maguk után), a KJ-600-ast még az 5100 lóerős WJ-6C turbopropelleres gázturbinákkal látták el és csak a jövőben fogja megkapni a fejletettebb WJ-10-eket. Egyesek tudni vélik, hogy a KJ-600-as létrehozása előtt a kínai szakemberek betekintést nyerhettek az oroszok meg nem valósult Jakovlev Jak-44E hordozófedélzeti radargépének terveibe és onnan számos megoldást átvettek a saját gépük létrehozása során. A KJ-600 becsült hatótávolsága 2800 kilométer, sebessége 550 kilométer per óra, és képes lesz észlelni a 480 kilométernél messzebb lévő légi célpontokat, és ezekből egyszerre akár 250-et is nyomon követhet.

Vízre bocsátották a harmadik Type 075-ös (YUSHEN-osztályú) partraszállást támogató helikopterhordozót Kínában. Az első Type 075-öt 2019. szeptember 25-én bocsátották vízre, míg testvérhajója 2020. április 22-én követte. Ez mindössze egy nappal a Kínai Néphadsereg Haditengerészetének megalakulásának 71. évfordulója előtt történt. A kínai Type 075-ök méreteik megfelelnek a legnagyobb ilyen típusú hajókénak, hiszen vízkiszorításuk 40000 tonna, teljes repülőfedélzetük 250 méter hosszú, szélessége pedig 30 méter. A 30 darab helikopter szállítására képes egységek rendelkeznek elárasztható dokkfedélzettel és két légpárnás partraszállító járművel is. Összesen hat Type 075-ös megépítéséről szólt eddig a kínai haditengerészet terve.

Január 29-én megérkezett a Fülöp-szigetekre az első Lockheed C-130H Hercules, amelyet használtan szereztek be az Egyesült Államokból. A már évek óta meglévő öt Lockheed C-130-as átlagéletkora már több mint 40 év. Egy 130B, valamint két-két H és T alkotta állományt két használt, de felújított H-val erősítették meg egy 2019-es döntés értelmében. Az amerikai segélyprogram terhére történő beszerzés első gyümölcse még 2020 júliusában landolt volna új hazájában, míg a másik is megérkezett volna a 2020-as év vége előtt. Ezt a tervet a koronavírus járvány alaposan felrúgta. Így csak most érkezett meg az első gép, mely 2016. június 13-án került kivonásra az USAF kötelékéből, bár akkor még MC-130W variáns volt.

Evés közben jön meg az étvágy a Fülöp-szigeteken is, hiszen csak két hónappal azután, hogy 2020. december 10-én az első hat Sikorsky/PZL Mielec S-70i Black Hawk helikoptert átvették a megrendelt 16-ból, máris újabb megrendelésen gondolkodnak. Az ország vezetőjétől már megérkezett a jóváhagyás a beszerzésre, így a szerződést akár már a 2022-es évben alá is írhatják. Manila terveiben az összes, vagyis mind a 28 darab Bell UH-1H és UH-1D Huey leváltása szerepel. Jelenleg ezekből csak 11 repülőképes. A távlati tervekben még több Black Hawk helikopter sejlik fel, így összesen akár 71 ilyen forgószárnyas is viselheti majd az ország felségjelét.

A kanadai Top Aces vállalkozáshoz 2021. január 29-én megérkeztek az első ex-izraeli F-16-ok. A korai A/B verziókból a légi ellenség szerepét lejátszó cég 29 darabot vásárolt meg. Az első négy darabot leszerelt szárnyakkal és függőleges vezérsíkokkal egy Antonov An-124-es teherszállító repülőgép jutatta el az izraeli Tel Aviv-i Ben Gurion repülőtérről az arizonai Mesába. Az 1970-es évek végétől 2016-ig Izraelben üzemeltetett gépeket egy alapos korszerűsítés után tervezik majd alkalmazásba venni.

Az elmúlt évek során a világhálóra felkerült fotók és filmfelvételek szerint a 2008-ban nyugdíjazott Lockheed F-117A Nighthawk vadászbombázók elég jól elvannak, akár a levegőben is. A több példányban még repülő típus élőhalott státusza a jövőben továbbra is fenn fog állni. Ugyanis 2021 januárja óta az F-117A Nighthawk vadászbombázók ismét vételezhetnek a levegőben üzemanyagot Boeing KC-135 Stratotanker repülőgépekből.

Végrehajtotta első repülését a Boeing F-15EX vadászbombázója (AF 20-0001). Érdekesség, hogy ekkor mindkét pilótán a JHMCS II-es sisakkijelző volt megfigyelhető. Az USAF megrendelésére létrehozott variáns első két példánya a tervek szerint még ez év első negyedévében átadásra fog kerülni. A gép a St. Louis-i Lambert nemzetközi repülőtérről felszállva, egy 90 perces próbarepülést teljesített, mielőtt visszaért a repülőtérre. Az F-15EX egy kicsit módosított változata annak a továbbfejlesztett F-15-nek, amelyet Katar vásárolt meg. A nagyjából 80-125 millió dolláros darabárú gép hasonló kiadást jelent majd, mint az F-35-ös, melynek egyre csökkenő ára már versenyképes lenne az F-15EX-el is, jelenleg 80 millió dollár közelében van egy Lightning II-es darabára. Ami viszont megtakarítást fog eredményezni, az az F-15EX egy repült órájára eső összeg, ami igazán megfizethető lesz, ugyanis az F-35-ös hasonló mutatójánál 35% -al alacsonyabb. A legújabb Eagle körülbelül 27 ezer dollárt igényel majd óránként a repülésre, ami jóval a 45 ezer dollár alatt van, ami az F-35A repüléséhez szükséges. A gépek orr-részébe a Raytheon APG-82V1 AESA antennás fedélzeti rádiólokátor fog beszerelésre kerülni.

A megtakarítás további előnye a földi személyzet képzéséhez köthető, ők a továbbfejlesztett Sas-t hamarabb meg és ki fogják ismerni, mint egy teljesen új típust. Várhatólag 6 hónap alatt elvégezhető az átképzés, ez messze kevesebb, mint az F-35-ös esetében meglévő 18 hónap. A meglévő alkatrészek mintegy 70%-a felhasználható lesz az F-15EX-en, akárcsak a karbantartáshoz szükséges felszerelés 90%-a. Végül, az aktuális információk szerint az F-15EX-nek 20000 órás élettartama lesz, amellyel évtizedekig szolgálhat, míg az F-15C/D változatok a 2020-as években végleg elérik a már megnövelt élettartamuk végét. Jelenleg 144 F-15EX-re van érvényes szerződés, de ez a darabszám a jövőben akár 200 darabra is növekedhet majd. Az elkövetkező években ezek segítségével alaposan megfiatalíthatják az orosz és kínai légierőhöz képes egyre csak korosodó gépállományát. A Boeing F-15EX Advanced Eagle vadászbombázókba szánt F110-GE-129 utánégetős gázturbinák gyártását a General Electric 2020 közepén kezdte el, az elsőt szeptemberben már át is adták. Ugyanezek a sugárhajtóművek emelik a magasba az F-15E Strike Eagle család F-15K, F-15QA, F-15SA és F-15SG exportra került változatait is. Az első adag erőforrásért 101,3 millió dollárt tehet zsebre a gyártó, akinek ezeket 2022. november 30-ig el kell készítenie.

Úgy tűnik, messze van még a General Atomics Aeronautical Systems MQ-9 Reaper pilóta nélküli repülőgép nyugdíjazása is. A gyártó az elmúlt évben több sikeres tesztet is végrehajtott a típussal, melyek azt demonstrálták, bőven van még továbbfejlesztési lehetőség a típust illetőleg. Augusztus 3-án a REAP (Rosetta Echo Advanced Payloads) konténerrel folyó próbák kezdődtek el. Az lehetővé teszi a távirányítás megvalósítását az eddigi műholdas rendszer mellett a Link 16-os adatátviteli rendszerrel, de az amerikai rendvédelmi erők digitális P25 távközlési rendszerével, sőt akár a mobilhálózatokat is használhatják erre a célra. Szeptemberben már a REAP az USAF által kifejlesztett ABMS (Advanced Battle Management System) harcvezetési rendszerrel is kapcsolatba tudott lépni. Némileg jobban előtérbe került a médiába az a próba, melynek során az USAF MQ-9-es gépe egy AIM-9X Block II-es légiharc-rakétával lőtte a cirkálórakétát utánzó BQM-167 légi célt.

Szeptember második felében az MQ-1 és MQ-9 gépek már a kisméretű SparrowHawk drónnal működtek együtt sikerrel. A SparrowHawk alkalmas elektronikai hadviselésre, valamint csaliként is felhasználható a légvédelmi rendszerek ellen. Október 28-án már az MQ-9 Reaper fedélzetére szerelt önvédelmi rendszereket (Raytheon AN/ALR-69A, Leonardo DRS AN/AAQ-45 DAIRCM, BAE Systems ALE-47, Terma AN/ALQ-213) tesztelték légvédelmet szimuláló környezetben. Ez képes a gép védelmét teljesen automatikus üzemmódban is biztosítani, a csalik kidobásához, vagy a rádióelektronikai zavarás megkezdéséhez nem szükséges a kezelők beavatkozása. Novemberben a Reaper MQ-9B SeaGuardian névre keresztelt tengeri változatának tesztprogramja zajlott. Ennek során több szonárbóját is ledobott a gép és sikerrel követte a felszín alatti célpontot három órán keresztül. Végül a MQ-9B SeaGuardian bemutatta együttműködési képességét a P-8A Poseidon tengeri járőr repülőgéppel. Itt azonban már megmutatkoztak a határai is, vagyis a kis hasznos teher.

Brazíliába bejelentették, két Airbus A330-as repülőgépet fognak vásárolni a légierő részére. A koronavírus okozta járvány miatt szükségessé váló szállítási feladatok ellátása okán beszerzésre kerülő gépekre egy 92 millió dolláros összeg került elkülönítésre. A dél-amerikai ország légierejében nem új keletű polgári repülőgépek légi szállítási képességének kihasználása, hiszen legutóbb egy Boeing 767-31AER kerüli bérlésre ilyen célra. Ez a 36 hónapos időszak 2019 júliusában fejeződött be. Egy másik 767-es bérlési lehetősége is felmerült, de a magas költségek, valamint a korrupció gyanúja ezt lehetetlenné tették. Bár 2019 májusában a Brit Királyi Légierő (RAF) KC.2 Voyager (A330 MRTT) repülőgépe bemutatásra került Brazíliában, pénzügyi okok miatt kicsinek tűnik az esély ilyen többfeladatú repülőgépek beszerzésére. Gyaníthatóan a civil légiközlekedésben már használt példányok jöhetnek majd szóba.

 

NETARZENÁL GALÉRIA

 

Airbus A319

Grumman P-16E Tracker

Dassault Mirage F1M

Boeing Vertol CH-47D Chinook

Panavia Tornado IDS

Northrop F-5E Tiger II

Tupoljev Tu-160 Blackjack

McDonnell Douglas F/A-18C Hornet

NAMC YS-11EB

General Dynamics F-16AM Fighting Falcon

Dassault Mirage 2000N

Airbus A400M Atlas

Lockheed C-141B Starlifter

PZL-Mielec TS-11 Iskra

McDonnell Douglas F-4EJ Kai

Mil Mi-28UB Havoc

Republic F-84F Thunderstreak

Alenia Aermacchi M-346 Master

McDonnell Douglas KC-10A Extender

Dassault Super Etendard

Grumman YF-14A Tomcat

Szuhoj Szu-27

Bell/Boeing MV-22B Osprey

Eurofighter Typhoon EF2000

LTV Aerospace TA-7H Corsair II

Mitsubishi F-2A

Boeing B-52H Stratofortress

Eurocopter EC665 Tiger HAD

Lockheed Martin F-22A Raptor

CASA C-101EB Aviojet

Mostar egy kis lélekszámú város Bosznia-Hercegovinába déli részén, a Hercegovina-Neretva kantonban, mely egyben az ország egyik fő turisztikai célpontja is. Becsült népessége nagyjából 105 ezer fő, a legfőbb problémát azonban a délszláv háború óta kialakult etnikai és vallási ellentét okozza: egy 2013-as cenzus szerint akkor az össznépesség 49,1%-át horvátok, 44,8%-át bosnyákok, és 4,2%-át szerbek tették ki. A várost a Neretva-folyó vágja ketté, mely egyben természetes határvonalként is szolgál: a muszlim bosnyákok a keleti, a katolikus horvátok a nyugati oldalon élnek, azonban nem csupán területi szegregációról van szó. Mindkét félnek külön tűzoltósága, hulladékkezelője, kórháza, postaszolgálata, focicsapata, autóbusz-állomása, társasági élete van. Az iskolákban az oktatás is etnikailag elkülönítve történik, csak úgy, mint az ország nagy részében.

A délszláv háborútól napjainkig

Az 1992 előtti város akár a különböző népek békés együttélésének mintapéldája is lehetett volna, amikor a horvátokon és bosnyákokon kívül nagyobb létszámban szerbek, jugoszlávok és más népek is gyarapították a lakosság létszámát. Az éves házasságkötések közel egyharmada eltérő etnikumok között történt. Miután Szlovénia és Horvátország után Bosznia és Hercegovina is bejelentette függetlenségét Jugoszláviától, a boszniai szerbek a Jugoszláv Néphadsereggel támogatva támadást intéztek ellenük. A délszláv háború boszniai szakaszának kezdetén a horvát és bosnyák csapatok még vált-vállvetve harcoltak a Boszniai Szerb Köztársaság ellen, és együtt verték vissza az ostromlókat Mostar térségéből, 1992 végére azonban az előbbiek nagy-horvát nemzeti törekvései a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság létrehozásával megpecsételték a szövetség sorsát.

Az új állam fővárosának Mostar-t jelölték ki, melyet 1993. május 9-én körülzártak és megtámadtak a horvát csapatok, a nyugati oldal elfoglalása után pedig tovább lőtték a bosnyák pozíciókat a folyó túloldalán, miközben a térségben etnikai tisztogatást hajtottak végre. A több mint 400 éves Stari Most („öreg híd”) is a harcok áldozata lett, miután november 9-én, feltehetőleg Slobodan Praljak boszniai horvát tábornok parancsára lerombolták. Praljak 2017-ben tett szert nemzetközi hírnévre, amikor a hágai Nemzetközi Törvényszék ülésén a délszláv háború alatt elkövetett emberiség ellen elkövetett bűntettei következményeként hozott ítélettel szemben, tiltakozásképp megitta a becsempészett méregpoharat. A washingtoni tűzszüneti egyezmény után az EU adminisztráció alatt 1996-ban ideiglenes statútum született a város önkormányzati működéséről, mely etnikai alapon hat (3 horvát – 3 bosnyák) adminisztratív kerületre osztotta fel azt, melyek határai a háborús helyzet alatt kialakult frontvonalat tükrözték.

Slobodan Praljak jelenete a hágai bíróságon. (Forrás: YouTube/RNZ)

A város fejlődéséért felelős ENSZ-főképviselő belátta, hogy minden jószándék ellenére az évek során csupán elmélyíteni sikerült az etnikai megosztottságot, emellett a hatalmasra duzzasztott bürokrácia magával hozta a rendszerszintű korrupciót és a hatalommal való visszaélést, így a statútum 2004-es módosításával próbált reformokat bevezetni, többek közt a város önkormányzásának egységesítésével.

A daytoni békeszerződés után több mint 25 évvel a népcsoportok polarizációját továbbra sem sikerült feloldani. A két legnépszerűbb, etnikai alapon szerveződött jobboldali párt, a horvát HDZ BiH (Bosznia-Hercegovinai Horvát Demokratikus Közösség) és a bosnyák SDA (Demokratikus Akciópárt) dominálják a városi döntéshozást, és a délszláv háború óta fenntartják az identitáspolitikát vívó két szekértábor állandó küzdelmét.

Tizenkét évnyi patthelyzet

Mostarban 2008 óta nem tartottak helyhatósági választásokat, mivel egy 2010-es alkotmánybírósági határozat megsemmisítette a 2004-es statútumban foglalt választási törvény egyes rendelkezéseit, amiért a kijelölt választókerületek nem biztosítottak népességarányosan elég helyet a képviselő-testületben. A városvezetésnek mandátuma hátralévő részében ki kellett volna egyeznie a választási törvény helyrehozásáról közösen az országgyűléssel, azonban a két vezető párt, a horvát HDZ BiH, és a bosnyák SDA nem tudott kompromisszumra jutni.

Mivel nem sikerült idejében megteremteni a szükséges jogi alapokat, a 2012-es és 2016-os választásokat egyszerűen nem tartották meg. Az utolsó megválasztott polgármester, Ljubo Bešlić ideiglenesen pozícióban maradt az állami parlament rendkívüli meghatalmazása által, a képviselő-testület mandátuma lejártával azonban feloszlott, ezzel a település egyfajta politikai szellemvárossá változott. A polgárok nem tudtak érdemben beleszólni a közügyek eldöntésébe, ezzel csorbult a képviselethez való joguk. Bešlić és Izet Sahovic, a pénzügyi osztály vezetője és az SDA tagja gyakorlatilag teljhatalommal rendelkeztek a városi költségvetés felett, mivel nem tudta senki elszámoltatni őket annak felhasználásáról, a korrupciós ügybe keveredett pénzek aránya éves szinten nagyjából 30 millió euróra rúgott. A lakók életét közvetlenül befolyásolta, hogy az önkormányzat egyáltalán nem, vagy csak igen hiányosan tudta ellátni feladatait, így a közművek működését sem tudta felügyelni. Az egyik legsúlyosabb problémát a hulladékkezelés jelentette: a városban öt hulladékkezelő cég működött, melyek nem mindig tudtak megállapodni az általuk kezelt terület határairól, ezért a vitatott részeket egyszerűen elhanyagolták. A túlcsordult szemetesek nyomában elszaporodtak a patkányok, melyeknek kiirtását sem sikerült koordinálni, ezzel városszerte közegészségügyi problémát okozva.

Egy nő csatája a demokráciáért

Irma Baralija filózófiatanár és a balközép Mi Pártunk (Naša stranka) alelnöke az Emberi Jogok Európai Bírósága elé vitte az ügyet, azzal az indoklással, hogy a fennálló jogi hiányosságok miatt sérült a választáshoz és a közvetlen képviselethez való joga. A Bíróság 2019 októberében megállapította Baralija jogsérelmét, és hat hónapos határidőt szabott ki a választások lebonyolítására. A HDZ BiH és az SDA pártok vezetőinek az Egyesült Királyság és az Európai Unió nagyköveteinek közvetítésével sikerült kiegyezniük az új törvény rendelkezéseit illetően, a következő választás időpontját pedig 2020. november 15-re jelölték ki az országos helyhatósági választásokkal egyidőben, azonban a lebonyolításához szükséges források hiánya miatt elhalasztották december 20-ra.

Baralija nagy sikerként élte meg a döntést: „Évtizedekig abban a hitben tartottak minket, hogy az egyén tehetetlen. Csak akkor változtathatsz a dolgokon, ha egy etnikai csoport, vagy egy párt tagja vagy. A strasbourgi testület ítélete bizonyítja, hogy nem így van. Bárki képes lehet változást elérni egyedül is” – mondta. Baralija maga is indulni készült kerületi képviselőként a Mi Pártunk színeiben, célja a háború előtti, szegregációtól mentes Mostar visszaállítása volt. Valóban, a voksolás nagy kérdése az volt, hogy vajon az új politikai tömörülések képesek lehetnek-e számottevő eredményt elérni a két legerősebb párttal szemben.

A választás eredményei

A választási rendszer alapján a voksolók 6 választókerületi listán és egy központi, városi listán szavazhattak az induló képviselőjelöltekre. A kerületi listákról összesen 22, a központi listáról 13 képviselői mandátum volt megszerezhető. A polgármester személyét a képviselő-testület választja először kétharmados többséggel, együtt nem értés esetén a harmadik fordulóban a jelenlévők egyszerű többségével. A 100 864 választóból 56 072 adott le szavazatot, vagyis valamivel több, mint a jogosultak 55%-a ment el voksolni.  A választáson 38 politikai párt és 9 független jelölt képviseltette magát. Az induló pártok nagy száma kétségeket vetett fel a választás tisztaságával kapcsolatban, egyes elméletek szerint valamennyi induló mögött a domináns pártok álltak, ezzel nagyobb irányítást szerezve a választási bizottságokban, mindenesetre a független megfigyelők nem rögzítettek komolyabb problémákat a választás napján. A két legtöbb szavazatot kapott párt, a horvát HDZ BiH összesen 13 (a kerületi listáról 8, a központi listáról 5) képviselői helyet szerzett, az SDA koalíció összesen 11 (a kerületi listáról 7, központi listáról 4) helyet kapott a képviselő-testületben a megszerezhető 35-ből. A Mi Pártunk és a szociáldemokraták koalíciója 6 mandátumhoz jutott. A polgármesteri széket a HDZ BiH jelöltje, Mario Kordic foglalhatta el. Irma Baralija a 2. választókerületben sikeresen mandátumot szerzett Sanel Zuljevic mellett a Mi Pártunkkal.

Nem mertek nagyot álmodni

Az eredmények megmutatják, hogy Mostarban a háború óta továbbra is a két nagy, etnikai alapon szerveződő párt a legnépszerűbb a lakosság körében, ezzel nem sok remény maradt a megosztottság megszüntetésére. Valamennyien rezignáltan vették tudomásul a választás eredményét: „Azt hittem, hogy adunk majd egy esélyt a fiatalabb, tanultabb jelölteknek. Úgy látszik, itt tényleg semmin sem lehet változtatni.” – mondta sajnálkozva egy 40 éves szavazó a Balkán Nyomozásjelentési Hálózatnak (BIRN). „Nagy változások előtt áll az ország. Tudom, hogy ezzel nincs vége a nacionalizmusnak vagy a nacionalistáknak, de meggyőződésem, hogy ez már a vég kezdete.” – nyilatkozta optimizmussal a Mi Pártunk elnöke, Pedja Kojovic.

Ettől függetlenül a legfontosabb eredmény azonban, hogy tizenkét év után sikerült helyreállítani azokat a törvényi alapokat, melyek lehetővé teszik ezután is a rendszeres választások megrendezését, illetve sikerült újraindítani a mostari önkormányzat intézményét, így idővel talán sikerül teljesen felszámolni az ebből fakadó problémákat városszerte. Az Európai Bizottság is üdvözölte az eseményeket, mely szerint ez egy fontos lépés volt az európai uniós csatlakozás felé vezető úton Bosznia-Hercegovina számára. Az ország 2003 óta egy potenciális tagjelöltnek számít, mely csatlakozási kérelmét 2016-ban nyújtotta be hivatalosan.

A cikk a Balkán Műhely cikksorozata keretei közt valósult meg.

Címlapkép: Magyar katona a mostari Öreg hídnál 2013. szeptember 12-én. A mostari városháza mellett egy emlékkő áll azoknak a magyar katonáknak a tiszteletére, akik 1997 és 1999 között részt vettek a híd újjáépítésében, amelyet egy horvát harckocsi lőtt szét 1993 novemberében. (Forrás: MTI Fotó/Koszticsák Szilárd)

A Mostar, ahol 12 évig lehetetlen volt választásokat tartani bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Rekordmagas Japán védelmi költésvetése 2021-ben

A japán kormány rekordmagas, 5,34 billió jenes (51,7 milliárd amerikai dolláros) védelmi költségvetést hagyott jóvá az áprilisban kezdődő 2021-es pénzügyi évre. Az előző évhez képest ez egy 1,1%-os növekedést jelent, így már kilenc éve folyamatosan emelkednek Japán védelmi kiadásai. A kormánypárt által dominált törvényhozás várhatóan az év elején megszavazza a tervezetet. A cél nem más, mint hogy az ország megfelelő képességekkel rendelkezzen Kína és Észak-Korea potenciális fenyegetéseinek elhárítására.

Egy új, saját lopakodó vadászgéptípus, az F-X létrehozására 706 millió dollárt szánnak, amely az F-2-es gépeket cserélné. A projekt teljes költségét 40 milliárd dollárra becsülik, és a 2030-as évekre várják az elkészültét. A főkivitelező a Mitsubishi Heavy Industries lesz, az amerikai Lockheed Martin cég segítségével. Ezen felül 630 millió dollárból további két F-35B és négy F-35A vadászbombázó repülőgép kerülhet beszerzésre Japán által.

323 millió dollárt költenének egy új, nagyhatótávolságú rakéta kifejlesztésére, amelynek Okinava prefektúra védelmében lehet kiemelkedő szerepe. Az elképzelések szerint a fegyver képes lenne az ellenséges hajókat azok fegyverzetének hatótávolságán kívülről megsemmisíteni. Az Aegis program keretein belül 16 millió dollár juthat két új hadihajó építésének megkezdésére, melyeknek működtetése a tervek szerint kisebb legénységet igényel majd, mint az eddigi rombolóké.

A világűrbe telepítendő képességekre 1,15 milliárd dollárt különítenének el. A tervek között szerepel, egy optikai teleszkóp, amely ismeretlen objektumok megfigyelését végezné, valamint egy műholdrendszer, amely hiperszonikus fegyvereket lenne képes észlelni, mint amilyeneket Kína és Oroszország jelenleg is fejleszt. A kibertérre 291 millió dollár juthat, melyből a védelmi erők egy új, körülbelül 540 fős kibervédelmi egységét állítanák fel. További 27 millió dollárt pedig egy nagyteljesítményű lézer kifejlesztésére fordíthatnak, amelyet többek közt drónelhárításra lenne alkalmazható.

Írta: Varga Domonkos Bálint

 

Japán a jövő légiharcaira készül

A japán védelmi minisztérium tervei szerint az ország F-X néven új, 6. generációs pilóta nélküli vadászrepülőgép fejlesztésébe kezd. Elsősorban a 2035-től fokozatosan kivonásra kerülő F-16C típuson alapuló Mitsubishi F-2 vadászgépeket kívánják az új típussal leváltani. A fejlesztések során arra törekednek, hogy közeljövőben minőségben tudják ellensúlyozni a Kínai Népköztársaság fegyveres erői által jelentett mennyiségi erőfölényt. Kína jelenleg több mint 1000 db bevethető 4. generációs harci géppel rendelkezik, amely mintegy háromszorosa a Japán Légi- és Tengerészeti Véderő rendelkezésére álló eszközök számának. Ezen felül Kína folyamatos erőfeszítéseket tesz a hazai gyártású 4+ illetve 5. generációs típusok hadrendbe állítása terén.

A felvázolt követelményeknek megfelelően az új vadászgépet már alacsony észlelhetőségűnek tervezik. A pilóta nélküli eszközök nélkülözni fogják a pilótafülkét, amely révén jelentős súlyt takaríthatnak meg, valamint kisebbre építhetik őket. Az emberi tényező hiánya lehetővé teszi, hogy olyan helyzetekben és olyan módon vessék be őket, ahol azt a pilóta által vezetett eszközöket egyébként nem lehetne.

A jövő vadászrepülőgépének megtervezése 2010-ben kezdődött, amikor felvázolásra került egy magas szinten digitalizált, intelligens és azonnali válaszadásra képes, un. „i3 FIGHTER” koncepciója. Ezt követően épült meg 2016-ban a Mitsubishi X-2 tesztrepülőgép, amelyet számos új technológia kipróbálására használtak. A Védelmi Minisztérium tervei szerint 2024-ben kerülhet sor az első tesztrepülésekre, majd 2025-ben választanák ki a sikeres prototípust, amit végül 2035-ös határidővel állítanának hadrendbe. Egyes becslések szerint teljes program több ezer milliár yenre rúghat.

Japán három lépcsőben tervezi a pilóta nélküli eszközök bevezetését: 1) egyéni távvezérléssel, 2) egy ember vezette repülőgép irányítása alatt álló drónrajok (teaming), valamint 3) teljesen önállóan működő négygépes drónrajok formájában. Az autonóm fegyverek biztonságos alkalmazásához nélkülözhetetlen a fejlett mesterséges intelligencia (MI) megalkotása. A japán fejlesztések első körben a „teaming” technológiára fognak koncentrálni 2035-ös határidővel.

A pilóta nélküli repülőgép tervezését és gyártását elsősorban a hazai erőforrásokra támaszkodva tervezik megvalósítani, de nem tartják kizártnak a külföldi (elsősorban amerikai és angol) vállalatokkal történő együttműködést sem. Hazai oldalon elsősorban repülőgépek tervezésben már jártas Mitsubishi Heavy Industries, a Mitsubishi Electric, valamint a Subaru fog részt venni a programban. A lehetséges külföldi vállalatok között az amerikai Lockheed-Martin, a Boeing, valamint az angol BAE Systems lett megnevezve. Ezek közül a Lockheed-Martin már komoly tapasztalatokkal rendelkezik 5. generációs repülőgépek fejlesztésével kapcsolatban. Erről várhatóan 2021 nyaráig születik majd döntés.

Írta: Szomolányi Szabolcs

 

India oltása

Zajlanak a COVID-19 járvány elleni tömeges oltások megkezdésének főpróbái. A dél-ázsiai országban január 2-án 4 államban tesztelték a tömeges oltások megkezdéséhez szükséges képességek tesztelését. Ezen alkalomból kinevezett oltók és oltandók bevonásával követték végig, hogy az oltóanyag megfelelő feltételek teljesülésével kerül kiszállításra, a célhelyen tárolásra, majd beadásra. Az oltóanyag állandó és megfelelő hőmérsékleten való tartásán túl komoly hangsúlyt kap egy ilyen eljárásban az oltásra jogosultak igazolása, az oltás beadása, a használt oltótűk és további elhasználódó orvosi eszközök megfelelő kezelése, illetve az egész folyamat hátterében álló logisztika megszervezése. Az első alkalom tanulságai közé tartozik, a távoli helyszínek megfelelő lefedésének biztosításának fontossága, az események gyors és széleskörű jelentésének fokozása és a személyzeti képzések gyorsításának szükségessége. Hasonló teszt vette kezdetét január 8-án is.

Indiában kettő oltóanyagot fognak használni. Az első a Covaxin a Bharat Biotech India által kifejlesztett oltóanyag melynek tesztelését már 2020 nyarán átfogóan megkezdtek, és egy feszített eljárásban kapta meg a megfelelő engedélyeket a tömeges oltásokhoz való felhasználáshoz. A második pedig a Covishield, ami az Oxford AstraZeneca egyik variánsa, melyet a Serum Institute of India fejlesztett ki. Mindkét oltóanyag feszített tempójú eljárásban kapta meg a megfelelő engedélyeket a tömeges oltásokhoz való felhasználáshoz.

Indiában január 6-ig több mint 10 millió igazolt fertőzöttje volt a vírusnak, melyből 224 ezer a jelenleg is aktív beteg, míg összesen 150 ezer elhunytat követelt. A vírus Egyesült Királyságban mutálódott verzióját 73 főnél mutatták ki. A COVID-19 által kritikusan értintett déli államok esetében érdekes módon Új-Delhinek kellett felszólítania a helyi vezetést a járványügyi intézkedések fenntartásáért bizonyos esetekben. Ezen túl, Pandzsáb és Gudzsarát államokban a kislétszámú osztályok (előbbinél 5-12 fő, utóbbinál 10-12 fő) számára újranyitják az iskolákat.

Az indiai miniszterelnök Narendra Modi Angela Merkellel is tárgyalt, mely során Modi beszámolt az Indiában fennálló helyzetről, illetve előre vetítette az indiai képességek nemzetközi szolgálatba állítását, a belső viszonyok rendezését követően.

Írta: Kertai Zoltán Péter

 

Az IDF betiltása Indonéziában

Az indonéz kormány betiltotta az Iszlám Védelmi Front (Islamic Defender’s Front-IDF) nevű, jelentős politikai befolyással rendelkező fundamentalista csoport működését A szervezet nevéhez számos olyan terrorcselekmény fűződik, amellyel ellentétet próbáltak szítani az ország többségi népességét adó muszlimok és más kisebbségi csoportok között. Omar Sharif Hiariej igazságügyi miniszter kiemelte, a főbb jelenlegi és korábbi vezetők közül 30 személyt terrorizmussal vádoltak meg, valamint az IDF vezetőjét, Rizieq Shihab-ot 455 támogatójával együtt december 18-án őrizetbe vették, miután a koronavírus-járvány következtében tiltott tömegrendezvényen vettek részt.

A szervezetet hivatalosan már a tavalyi évben feloszlatták, ennek ellenére továbbra is működött, az utóbbi időben támogatásának növelése érdekében jótékonysági programokat is szervezett. A csoport 1998-ban jött létre, legfőbb céljukként a saría törvények bevezetését tűzték ki. A 2016-os, Jakartában kirobbanó tüntetéshullám fő résztvevőjeként tagjai fontos szerepet játszottak a város akkor keresztény kormányzója, Basuki Tjahaja Purnama megbuktatásában, aki egy beszédében kifogásolta, hogy a Korán nem tesz említést a nem iszlám vallásúak politikai szerepvállalásáról.

Írta: Zernig Csombor

 

Női elnökjelölt a mongol választásokon?

Január 2-án Oyungerel Tsedevdamba, a mongóliai parlament korábbi képviselője bejelentette, hogy indul a Demokrata Párt elnökjelölti pozíciójáért. Mongóliában 2021 júniusában rendezik az elnökválasztást, az ország történetében ezt megelőzően egyszer, 2013-ban láthattunk női elnökjelöltet, Udval azonban nem járt sikerrel.

Az idén 55 éves Oyungerel közgazdász diplomáját a Szovjetunióban szerezte, 2004-ben a Stanford Egyetemen végzett, majd 2011-ben részt vett az Eisenhower Fellowship Programban, illetve ő írta a „A zöld szemű láma” című bestsellerkötetet is. Az 1990-es és 2000-es években különböző közalkalmazotti pozíciókat töltött be, a korábbi elnök (Elbegdorj) tanácsadójaként az emberi jogokkal és az állampolgárok részvételével kapcsolatos politikákkal foglalkozott. a parlamentben 2012-től képviselő. Amellett, hogy emberi jogi aktivista, a Mongóliai Demokratikus Nőszövetség vezetője is, publikációival nemcsak a társadalom legfontosabb kérdéseit érinti, hanem a szociális jóléttel kapcsolatos kezdeményezésekben is élenjár – ehhez köthető a Local Solutions Foundation szervezettel történő köztisztasági kezdeményezése.

Az elnökjelöltséggel kapcsolatban felmerültek bizonyos kérdések Oyungerel személyét illetően. Egyrészt mivel a korábbi elnök, Elbegdorj tanácsadója volt, feltételezik, hogy még mindig része holdudvarának, másrészt kritikusai azt hozzák fel ellene, hogy férje amerikai állampolgár (a külföldiekkel való házasságkötés vitatott kérdés Mongóliában).

Nem garantált, hogy Oyungerel valóban eljut az elnökválasztásig, mivel elsőként a Demokrata Párt jelölését kell megkapnia – ehhez azonban a jelenlegi elnököt, Battlugát kéne legyőznie – ezt követően pedig a Mongol Néppárt jelöltjével kellene versenyeznie (aki feltehetően a jelenlegi miniszterelnök, Khurelsukh lesz).

Írta: Györgyi Dominika

Szerkesztette: Györgyi Dominika

Címlapkép: A Japán Önvédelmi Erők (JSDF) egyik egysége a Tokiótól északra fekvő aszakai támaszponton rendezett katonai díszszemlén 2018. október 14-én. (Forrás: MTI/EPA/Franck Robichon)

A Ázsia 04 – Ázsia hírfigyelő, 2020. december bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

 A japán védelmi minisztérium rendszeresen közzé teszi  milyen gyakran kell megemelnie a készültséget légtérsértések miatt. A dokumemban még az is benne van, hogy hol történnek a sértések. Évi 500-600 légtérsértés Kína felől igen masszív, minden napra jut majdnem kettő. De persze mielőtt még lándzsát törnék Peking felett eszembe jut, hogy görög-török eset, amikor 2018 vagy 2019-ben a feszkó növekedésével kijöttek egy görögök egy brutális számmal valami 1600 vagy 16000 egy év alatt. Igen, az sok, de ha ránézünk a térképre, hogy látjuk, hogy görög szigetek közvetlenül a török tengerparttal szemben sorakoznak, akkor még jóindulat mellett is (ami nincs ebben a viszonyrendszerben) össze lehetne szedni pár ezer légtérsértést azzal, hogy egy mp. alatt áthúz egy török gép egy görög szikla felett. Kína és Japánnak is vannak ilyen közel fekvő pontjai, szóval elképzelhető, hogy nem Okinawa vagy Tokio fölé próbálának beröpöködni a kínai gépek. https://www.mod.go.jp/js/Press/press2020/press_pdf/p20200710_02.pdf

A járvány ellenére is folytatódnak a HungaroControl Zrt. fejlesztései. Az idén megújul a budapesti repülőtér területén mozgó légi és földi járművek pontos követését, illetve azonosítását segítő rendszer.

Évtizedek óta uralkodó trend, hogy a katonai pilótaképzés középső fázisait a turbólégcsavaros repülőgépeken teljesítik a hallgatók. M345 jövőkép.

2020 kevésbé volt mozgalmas az MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis életében, mint az azt megelőző év, amikor a magyar Gripenek újra Litvániába települtek a Balti államok légvédelmének biztosítására, az itthon maradt állomány pedig Pápáról kényszerült ellátni a feladatait.

Az Oroszországi Föderáció minden évben rotációs elv alapján nagyszabású hadgyakorlatot tart: 2017-ben az ország nyugati részén került rá sor (Zapad 2017), ezt követte a keleti területek mozgósítása (Vosztok 2018), majd tavaly az ország középső részén szervezték meg (Centr 2019). Jövőre az egész rendszer újraindul a Zapad 2021-gyel. Idén pedig 2020. szeptember 21-26. között került megrendezésre az ez évi legnagyobb orosz hadgyakorlat, a Kaukázus 2020. Így az idei hadgyakorlat jelentősége véleményem szerint abban keresendő, hogy a korábbiaktól eltérően az orosz egységeken kívül – összesen tíz ország – stratégiai partnerek és szövetségesek is részesei voltak az eseménynek. A résztvevők – még India és Azerbajdzsán visszalépése mellett is – igen impozáns listáján olyan államok szerepelnek, mint Kína, Pakisztán, Irán vagy Fehéroroszország.  

Jelen elemzésem célja, hogy részletes összefoglaló anyagot készítsek a Kaukázus 2020 hadgyakorlatról, annak információiból kiindulva pedig megállapítást tegyek arra nézve, hogy mennyire képes ellátni a Déli katonai körzet az Oroszországi Föderáció dél-nyugati védelmét, illetve megválaszoljam a külföldi katonai erők részvételét a gyakorlaton.

A Déli katonai körzet és Asztrahán régió

A téma részletekbe menő elemzése előtt az átláthatóság érdekében fontosnak tartom tisztázni az orosz katonai közigazgatás egy alapfogalmát. A katonai körzetek az Oroszországi Föderáció fegyveres erőinek földrajzi-adminisztratív egységei, amelyek védelmi szempontból az országot öt részre osztják. Az öt egység: a Nyugati Katonai Körzet, a Központi Katonai Körzet, a Keleti Katonai Körzet, az Északi Flotta és a Déli Katonai Körzet.

Mint korábban említettem az éves orosz hadgyakorlatokat rotációs elv alapján szervezik, így idén a Déli katonai körzet került sorra. A katonai közigazgatási egység az ország dél-nyugati felén terül el, így határos Ukrajnával, Georgiával, Azerbajdzsánnal és Kazahsztánnal. Továbbá olyan területeket ölel fel, mint például a Csecsen Köztársaság, és az Észak-Oszét Köztársaság. A Kaukázus 2020 helyszínéül a körzeten belül, az Európa és Ázsia határán és a Kaszpi-tengeri torkolatához közel fekvő Asztrahán régió szolgált.

A terület számos ok miatt jelentős Oroszország számára: kedvező geopolitikai fekvés, stratégiai jelentőség, instabil régió. A kedvező geopolitikai fekvésének köszönhetően innen kiindulva könnyen elérhető mind a Közel-Kelet, mind pedig Nyugat-Ázsia. Továbbá a tengeri közelsége fontos kereskedelemi lehetőségeket rejt magában. Emellett köztudott, hogy a terület stratégiai jelentőségű a Déli katonai körzethez kapcsolódó műveletek – védelem és támadás – tekintetében, amit jól igazol, hogy 2015-ben Oroszország innen indított sikeres rakétatámadást Szíria ellen. Azonban véleményem szerint a legfontosabb az, hogy a Kaukázus Oroszország leginstabilabb területe. Ezt igazolja az elmúlt évtizedekben a régiót jellemző számos vallási és etnikai ellentét, illetve a területen található két befagyott konfliktus is: az Örményország és Azerbajdzsán közötti hegyi-karabahi háború, valamint a Georgiától elszakadt abháziai és oszétiai területek helyzete. Ezek alapján nem véletlen a hadgyakorlat igen magas részvételi száma és az sem, hogy a Déli katonai körzetben állomásoznak a legmagasabb harcértékű csapatok.

Miért éppen a Kaukázus?

Ahogyan azt már a korábbi fejezetekben említettem az Oroszországi Föderációban az éves hadgyakorlatokat rotációs elv alapján szervezik: egyik évben a Nyugati, majd a Déli és így sorban a Keleti a Központi katonai körzet vagy az Északi flotta került sorra.
Így a tavalyi Centr 2019 után, idén a Déli katonai körzet következik.

A hadgyakorlat helyszínéül a Kaukázus szolgált, melynek országon belüli területei köztudottan Oroszország leginstabilabb régiója. Emellett pedig szomszédos terület, így az orosz „közel-külföld” külpolitikai nézetre alapozva fontos a Föderáció számára az ingatag térség stabilizálása. Másrészt pedig az sem titok, hogy Oroszország úgy tekint a Dél-Kaukázusra, mint amely természetes érdekszférájára. Bár a katonai gyakorlat nagy része Észak-Kaukázusban zajlik, Oroszország a helyszínválasztással valójában rejtett üzenetet is küld a Dél-Kaukázusnak – különösen Azerbajdzsánnak és Grúziának.

A részes felek és a két lemondó: India és Azerbajdzsán:

Mint a bevezetésben említettem, a hadgyakorlat résztvevőinek listája és száma egyaránt igen impozáns. Hiszen Oroszország mellett, további hat ország hadseregének mintegy 80.000 tagja gyakorlatozott együtt.  Jelentőségét továbbá igazolja, hogy az észak- és dél-kaukázusi régióban, illetve a fekete-tengeri vizeken rendezett hadgyakorlaton közel 250 harckocsit, majdnem 500 páncélozott szállítóeszközt, mintegy 200 darab tüzérséget, valamint az orosz és az iráni haditengerészet hajóit is bevonták. Ezekkel a számokkal a Kaukázus 2020 lett – a Zapad 2018 után – a második legnagyobb orosz hadgyakorlat a 21.században.

A nagyszabású orosz hadgyakorlat részes állama lett volna India, illetve Azerbajdzsán is, ezek az országok azonban az utolsó pillanatban lemondták a részvételt. A hivatalos álláspont szerint ennek oka a COVID-19-hez kapcsolódó aggály volt. Vélhetően azonban Azerbajdzsán azért maradt távol, mert a szeptemberben újra felerősödő Hegyi-Karabahban zajló konfliktusban Oroszország Örményországot támogatta. Indiának alapvetően két oka is volt a visszalépésre. Hivatalosan azzal indokolta távolmaradását, hogy Azerbajdzsánhoz hasonlóan aggódik a jelenlegi pandémiás helyzet miatt. Azonban a feltételezések szerint az igazi ok az volt, hogy kiéleződött a határvita az ország és – a szintén részes fél – Kína között, így nem kívánta lekötni csapatait a gyakorlaton. Emellett India közelmúltban tett külpolitikai lépéseit tekintve az a be nem vallott ok is szerepet játszhatott a lemondásban: az elmúlt időben látványosan javította kapcsolatát az Amerikai Egyesült Államokkal.

A gyakorlatot megelőző felkészülés

Az orosz gyakorlatokra való felkészülés jóval szeptember előtt megkezdődött, és három fő szakaszból állt. Az első, június közepén az orosz déli katonai körzet erőinek – 150 000 katonai személyzet, 400 különböző típusú légi jármű, több mint 26 000 katonai felszerelés és több mint 100 különböző típusú hajó a Fekete-tengeri flottából és a Kaszpi-tengeri flottából – magas szintű harckészültségbe állításával kezdődött meg. A második szakaszban július végén, több mint 10 000 katona vett részt előkészítő gyakorlatozáson Volgograd, Rosztov, Dagesztán, Krím, valamint Abházia és Dél-Oszétia tesztterületein. Az augusztus 21-én indított, „speciális kiképzésnek” minősített harmadik szakaszban mintegy 6000 fő és 750 különböző katonai eszközt alkalmaztak a már említett területeken.

A gyakorlatok megkezdése előtti hivatalos tájékoztatón Alexander Fomin védelmi miniszterhelyettes két fontos szempontról tett nyilatkozatot. Először is a közelgő esemény „szigorúan védekező jellegét” hangsúlyozta. Másodsorban kitűzte a Kaukázus 2020 fő célkitűzéseit „az orosz fegyveres erők harci készültségének értékelése a dél-nyugati szárnyon” és a „terrorizmusellenes akciók ennek megoldások tesztelését”.

A gyakorlat legfontosabb elemei

Úgy gondolom, hogy a Kaukázus 2020 hadgyakorlat kapcsán öt kiemelten fontos aspektust és tényt lehet elkülöníteni, melyek a következők:

1. A helyi és regionális konfliktusokban szerzett tapasztalatok felhasználása. Amint azt Oroszország vezérkari főnöke, Valerij Geraszimov tábornok megjegyezte, „a gyakorlat alapjául a modern fegyveres konfliktusok tapasztalatai szolgáltak, ideértve a Szíriában szerzetteket is”. Egészen pontosan az alakulatok egy új elhelyezkedését – az úgynevezett „mobil echelont formation” – mutattak be működés közben. Továbbá a szíriai és líbiai konfliktusokban szerzett tapasztalataiból kiindulva különös nagy figyelmet fordítottak a cirkáló rakéták és a pilóta nélküli légi járművek (UAV) elleni küzdelemre
2. A pilóta nélküli légijárművek (UAV) használatának hangsúlyozása. A gyakorlatok során három, egy csoportban működő drón modellt – Forpost, Orlan-10 és Eleron-3 – alkalmaztak a Kapustin Yar teszttartományban. Egyes orosz források szerint az orosz erők először használták fel a drónok rajtechnikáját „ellenséges” erőkkel szemben.
3. A haditengerészet különleges szerepe. Az augusztus 3–31-i Ocean Shield 2020 haditengerészeti gyakorlattól eltérően a haditengerészetnek nem volt döntő szerepe a Kaukázus 2020 során, de ennek ellenére jelentőségét nem szabad leértékelni. A Fekete-tengeri flotta, több mint 20 hajójával vett részt első sorban megelőző terrorizmusellenes feladatokban. Mindez magában foglalta a fegyverek és felszerelések, nemzetközi terroristákhoz történő eljuttatására irányuló kísérleteket a Krasznodarszk határterületen.
4. Az olyan komplex rakéta- és légvédelmi rendszerek, mint az S-400, a Buk-M2 és a Pantsir-S tömeges alkalmazásának fontossága. Ezt a következtetést elsősorban az Ashuluk tesztterén végzett gyakorlatok alapján állapították meg. Fontos kiemelni, hogy a szárazföldi platformokon kívül, a tengeren is végeztek műveleteket a Moszkva névre keresztelt cirkálóval, a Visnyij Volochek és Orekhovo-Zuyevo korvettekkel, valamint négy rakétahajóval.
5. A precíziós légicsapások fontossága, melyek alapvetően a Fekete-tengeri flotta erőin alapulnak. Ezt igazolandó egy Kilo osztályú, főként tengerhajózási és tengeralattjáró-ellenes műveletekre szánt dízel-elektromos tengeralattjáró, elindított egy Kalibr cirkálórakétát, amely 185 kilométeres távolságban megsemmisített egy parti célt. Hasonlóképpen a Bal és a Bastion rakétarendszereket használták az „ellenséges” erők elleni csapásokra a gyakorlat során.

A gyakorlatból levonható megállapítások

Úgy gondolom, hogy a Kaukázus 2020 hadgyakorlat kapcsán három fő konklúzió állapítható meg.  Az első, hogy az esemény – diplomáciai szempontból – alapvetően megosztotta a nemzetközi közösség véleményét. Egyrészt Oroszországnak sikerült igen impozáns erők összefogását véghez vinni, amely magában foglalta – mindenki legnagyobb meglepetésére, tekintettel az ország „állandó semlegességére” – Türkmenisztánt.

Ezt Ashgabat növekvő megértéseként értelmezték, miszerint Moszkvával fenntartott kapcsolatai komoly javulást igényelnek, hiszen az Oroszországgal fenntartott kapcsolat lehetne a kiút a társadalom és a gazdaság fenntarthatatlan állapotából, melyben jelenleg az ország a folyamatos gazdasági válság következtében van. Ugyanakkor Szerbia részvételének elutasítását a vezető orosz katonai szakértők aggasztó jelként tartották számon implicit módon arra utalva, hogy Oroszország helyzete a Balkánon romlik, és az Egyesült Államok túllépheti Moszkvát ebben a stratégiai régióban.

Másodsorban, a gyakorlatok utolsó szakasza, amelynek csúcspontja az „ellenséges” erők veresége volt, világosan megmutatta, mely Oroszországokat tekinti szövetségeseinek a katonai-politikai területen: Kína, Fehéroroszország és Örményország.

Végül a hivatalos kijelentéssel ellentétben, amely szerint a gyakorlat „szigorúan védekező” jellegű volt, inkább ellentámadó műveletek kiképzésének tekinthető. Ez egyértelműen megmutatkozott az utolsó szakaszban, amikor „a védelem ellentámadásos műveletekké alakult át”, ami a koalíciós erők ellentámadását eredményezte.

Erődemonstráció, szövetségi rendszer erősítése és stabilizáció

Véleményem szerint a Kaukázus 2020 hadgyakorlatot hiba lenne csupán az ország bizonyos területének katonai képességeit ellenőrző gyakorlatként értelmezni. Ismerve Oroszország expanzív külpolitikai hozzáállását, a gyakorlat kitűzött célrendszere három szóval fémjelezhető a legjobban: erődemonstráció, szövetségi rendszer, stabilizáció.

Napjaink konzisztensen változó biztonsági környezetben az Oroszországi Föderációnak számos területen van szüksége az erődemonstrációra. A média elmondásai szerint az egységek védelmi taktikákat, hadszíntéri irányítást és bekerítést fognak gyakorolni. Véleményem szerint azonban a gyakorlatot részben az Amerikai Egyesült Államok nagyhatalmiságának és Kína gazdasági, katonai és már egyre erősebb politikai pozíciójának ellensúlyozására rendezték meg. Hiszen a Kaukázus 2020 hatóköre széles: éles lőgyakorlatokat tartottak a harckocsik és a tüzérség bevonásával, ejtőernyős ugrásokat végeztek, tesztelték a legújabb drón technológiákat, valamint a Fekete-tengeren és a Kaszpi-tengeren is sor került manőverekre.

Ezek alapján elmondható, hogy a hadgyakorlat méretei és a haderőnemek széles spektrumára való kiterjedése bizonyítja Oroszország igyekezetét a fegyveres képességének bemutatására. amelyet akár a Déli katonai körzet dél-nyugati határán fekvő Ukrajna is közvetett üzenetként értelmezhet. Hiszen a nagyszabású gyakorlatra főként Oroszország déli katonai körzetében kerül sor, amely az oroszok által elfoglalt Krímtől nyugaton, a Kaszpi-tengerig terjed, és középen az ingatag Észak-Kaukázusig terjed. Az említett elképzelést igazolja az ukrán államfő a médiának tett nyilatkozta is, miszerint az orosz hadgyakorlat kérdését megvizsgálta és megvitatta a hadseregparancsnokkal, a vezérkari főnökség és a Védelmi Minisztérium képviselőivel. Továbbá ennek nevében azt hangoztatta: „Készen állunk erre a kérdésre, semmitől nem félünk, teljesen fel vagyunk készülve”. Véleményem szerint Ukrajna felkészültsége megalapozott, ismerve az orosz expanzív külpolitikai törekvéseket és a Krím-félsziget 2014-es annektálásának tényét.

Ezen kívül a Kaukázus vagy oroszul a Kavkaz 2020 gyakorlat ténye riasztóan hathat Azerbajdzsán számára is. Hiszen a hadgyakorlat egy része Oroszország határain kívülre került – Örményországba – számos nemzet csapatainak bevonásával. Így mintegy 1500 orosz és örmény katona gyakorolt együtt az Azerbajdzsán határtól nem messze fekvő területeken.

A szeptemberben eszkalálódó Hegyi-Karabah konfliktus és a Moszkva-Baku kapcsolatok közelmúltbeli felszínessége nyomán egy ilyen katonai gyakorlat felhívja magára Azerbajdzsán figyelmét.

A hadgyakorlat egyúttal arra is lehetőséget biztosított az Oroszországi Föderáció számára, hogy felvonultassa a nemzetközi közösség előtt milyen széleskörű szövetségi rendszerrel rendelkezik. Például Irán, mint potenciális atomhatalom, illetve Kína, a világ egyik legnagyobb gazdasági befolyással rendelkező országa. Emellett képes volt megerősíteni a szövetségi rendszeren belül fennálló politikai-katonai kapcsolatokat. Úgy gondolom, hogy ennek reményében akarta Oroszország bevonni többek között Indiát, Azerbajdzsánt, Iránt, Szíriát, Törökországot, Mongóliát, további öt közép-ázsiai államot, valamint két de facto államot (Abházia és Dél-Oszétia). Ezzel a lépéssel -amely jóval meghaladta a gyakorlatok hivatalosan deklarált célkitűzéseit– és így erősítse saját imázsát, mint erős geopolitikai közvetítő az eurázsiai régióban. Így kimondható, hogy a gyakorlatok kezdeti vagy rejtett, illetve valós orosz céljai egyesítették a katonai és a geopolitikai célkitűzéseket.

Konklúzió

Összefoglalva tehát kimondható, hogy a Déli katonai körzet képes ellátni Oroszország dél-nyugati részének védelmét. Mi több ezen területen összpontosul az orosz hadsereg legmagasabb harcértékű csapatainak jó része, hiszen egy stratégiailag fontos és egyben instabil régióról van szó. Nem csak a Kaszpi-tengerhez fekszik közel, hanem számos olyan területhez is, amelyeket Oroszország az elmúlt években – a nemzetközi közösséget erősen megosztó módon – csatolt országához vagy vonzáskörzetéhez.

Ezzel a lépéssel Vlagyimir Putyin elnök nemcsak megerősítette saját belpolitikai pozícióját, hiszen egy nemrégiben „bővített” régiót stabilizált, egyúttal Oroszország szövetségi rendszerén belüli vezető pozícióját is, mert mindezt az orosz állam széleskörű szövetségi rendszerének segítségével tette. Ezzel pedig képes volt a politikai, katonai és gazdasági kapcsolatait, továbbá biztosította geopolitikai pozícióját a területen, mindemellett erőt is demonstrált az Amerikai Egyesült Államok és Kína mellett, olyan aktuális szemben álló országoknak, mint Azerbajdzsán vagy Ukrajna.

Címlapkép: Vlagyimir Putyin orosz elnök (középen), Szergej Sojgu védelmi miniszter (jobbra) és Valerij Geraszimov, az orosz hadsereg vezérkari főnöke (balra) a Kavkaz-2020 fedőnevű nemzetközi hadgyakorlatra érkezik az Oroszország Asztraháni területén lévő Kapusztyin Jar gyakorlóterén 2020. szeptember 25-én. (Forrás: MTI/EPA/Szputnyik/Mihail Klimentyev)

A Kaukázus 2020 – demonstratív hadgyakorlat a Déli katonai körzetben bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Interjú Hernádi Máté hadnaggyal, aki öt éve tüzértisztként végzett a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Karán, jelenleg pedig C-17 Globemaster másodpilótaként repüli körbe a világot.

A vízbiztonság fenntartása a XXI. században a nemzetközi közössége globális érdeke. A víz amellett, hogy az emberi élet egyik alapfeltétele, stratégiai nyersanyag is. Mindezek ellenére, a globális vízhiány problémaköre jelenkorunk egyik legégetőbb kihívása, amely a prognózisok szerint nem hogy javulni, hanem csak súlyosbodni fog az idő előrehaladtával. A vízforrások kérdése így az államok közötti viták fókuszában vannak, s már most olyan, hatalmas vitákat generálnak, amelyekre a nemzetközi jog nem tud megoldással szolgálni. Mindez megkérdőjelezi az ilyesfajta viták békés megoldásának lehetőségét. Hasonlóan van ez az észak-afrikai Nílus folyó esetében is, amely körüli vitáknak az egyik legforróbb pontját az Nagy Etióp Reneszánsz Duzzasztógát (Grand Ethiopian Renaissance Dam, a továbbiakban: GERD) építése, valamint víztározóinak feltöltése jelenti. A duzzasztógát építése ugyanis egy olyan kihívás, amely alapvetően egy olyan területet érint, amelynek jelenleg is számos aggasztó tendenciával kell számolnia, amelyet a duzzasztógát csak fokoz, továbbá nincs a helyzetre pontos szabályozó sem. A téma rendkívüli mértékben releváns, hiszen a jövőben számos, hasonló konfliktussal kell számolni, amelyek a vízszűkösség mértékének növekedésével várhatóan sokkal intenzívebbek is lesznek.

 

A Nílus

A Nílus talán az emberiség egyik legmeghatározóbb folyója, ugyanis az emberi civilizáció bölcsőjének számító Egyiptomot gyakran emlegetik úgy, mint a Nílus ajándékát. Mindez tény, hiszen Egyiptom élete valóban a Nílustól függ még napjainkban is. Azonban a Nílus nem csupán ezért meghatározó. A világ egyik leghosszabb folyójaként is számon tartja a közvélemény, amely címért az Amazonasszal verseng. Hossza 6650 kilométer, s a világon egyedülálló, dél-észak irányultságú a folyása. Mindemellett, tizenegy afrikai államot éltet vízével: Tanzánia, Uganda, Ruanda, Burundi, a Kongói Demokratikus Köztársaság, Kenya, Etiópia, Eritrea, Dél-Szudán, a Szudáni Köztársaság és Egyiptom területén is kanyarog a Nílus. Vízgyűjtő területe 3 millió 400 ezer km2, ez Európa területének harmadát jelenti, tehát meglehetősen nagy kiterjedésű a folyó. Mindezt támasztja alá, hogy öt éghajlaton is keresztülér: a sivatagi éghajlattól a trópusiig. Vízhozama átlagosan 2830 m³/s, amely nem számít olyan magas értéknek, azonban a terület tulajdonképpen csak sivatagból áll, így a Nílusnak nagy szerepe van a lakosság, az ipar és a mezőgazdaság vízellátásában. Összehasonlításképpen. az Amazonas vízhozama 209 ezer m³/s, míg a Dunáé 6500 m³/s. A Nílus eredetét tekintve nincs egységesen kialakított tudományos álláspont, számos kutató szerint legtávolibb forrása Közép-Afrikában található, legtávolabbi forrása Ruandában ered.

A Nílus két fő mellékfolyója a Fehér-Nílus, illetve a Kék-Nílus. A két folyó a szudáni Kartúm városánál folyik össze, s válik eggyé a Nílussá, hogy folytassa útját Egyiptomba. A Fehér-Nílus a Viktória-tóból ered, s azért nevezik fehérnek, mivel színe világosabb a benne található agyag hordaléknak köszönhetően. A Fehér-Nílus a lomhább folyó, azonban hosszabb is, mint a Kék-Nílus. 3700 km hosszú, s vízhozama 878 m³/s, mindezek ellenére a Fehér-Nílus tekintendő a főfolyónak. A Kék-Nílus a gyorsabb, amit egyrészt az okoz, hogy az Etióp-felföldről ered, tehát folyása alatt lejtse nagy, s mindezek okán területén számos duzzasztógát és vízerőmű található. A Kék-Nílus az etióp Tana-tóból ered, 1800 méterrel a tengerszint felett, s azért nevezik kéknek, mert az agyagnál sötétebb színű iszapot szállítja az Etióp-felföldről. Az 1460 km hosszú Kék-Nílus vízhozama körülbelül 5663 m³/s, így ez a mellékfolyó a Nílus vízhozamának fő forrása, amely csapadékosabb időben a Nílus összes vízhozamának akár 80 százalékát is kiteheti.

A Nílus hasznosítása rendkívül széles körű, s számos ágazat működésének mozgatórugója a folyó. A Nílust például szállításra is használják, s igen könnyűvé teszi a szállítást, emellett turisztikai célú hajózásra is tökéletesen hasznosítható a folyó, elsősorban Egyiptom területén. A lakosságot is ellátja, például a háztartásokat vízzel, illetve számos halászfalu található a folyó mentén. A lakosság táplálásához nem csupán a halászaton keresztül, hanem a térségben nagy hagyományokkal bíró öntözéses földműveléssel is hozzájárul. Továbbá, a folyó mentén számos duzzasztógát és vízerőmű épül, amely nagy mennyiségű villamos-energiát termel. Vizét emellett nem pusztán a lakosság és a mezőgazdaság, hanem az ipar is hasznosítja.

A Nílus-völgy sajátosságai

A Nílus-völgyében tehát tizenegy ország helyezkedik el több, mint 250 millió fő népességgel, de az országok teljes népességét vizsgálva ez a szám 450 millió főre is rúghat egyes becslések szerint. Mindez tehát rendkívüli terhet ró a folyóra, amely különösképpen igaz Egyiptom esetében, amely ország népességének 97-99 százaléka közvetlenül a folyó völgyébe koncentrálódik, amelyet a következő ábra szemléltet:

A Nílus völgyének népességmegoszlása. (Forrás: Reddit)

Mindezen terhek a jövőben csak növekedni fognak, mivel az előrejelzések szerint a vizsgált régió lakossága robbanásszerűen fog növekedni a következő években. Mindez fokozottan igaz a városi lakosság arányára is: 2050-re a városi népesség százaléka várhatóan meghaladja az összlakosság 50 százalékát a tizenegy Nílus-medencei parti állam közül négyben. Hét országban a városi népesség a teljes népesség több, mint 40 százalékát teszi majd ki. Mindezek által az urbanizációs ráta növekszik. Ez pedig megnöveli a jobb vízellátás, szennyvízelvezetés, áram, kommunikáció és egyéb szolgáltatások iránti igényeket, amelyek más, jelentős vízforrás híján mind a Nílus fokozottabb igénybevételét fogják jelenteni. Az urbanizáció várhatóan növeli a természeti erőforrásokra és a környezetre nehezedő nyomást, fennáll a veszélye a vízkészletek fokozott szennyezésének is, amely jelen időnkben is súlyos, mivel metállal, kemikáliákkal és mikroműanyaggal szennyezett a folyó.

A népesedési mutatók előrejelzései, illetve a fokozódó szennyeződés azért is veszélyes, mert Nílus országai jelen korunkban is vízhiánnyal vagy vízszűkösséggel birkóznak meg, amelyet a globális felmelegedés hatásai csak tovább fognak rontani. Emellett, a globális éghajlatváltozás okozta tengerszint növekedés szintén Egyiptomot sújtja, amelynek leglakottabb területét, s „élelmiszerkosarát” a Nílus-deltát pusztítja. A Nílust, illetve annak országait tehát számos veszély fenyegeti, amelyet nem tudnak kellőképpen kezelni, s a következőkben bemutatott gátépítések is rontják a helyzetet. Emellett, a folyó vize nincs kellőképpen szabályozva, növelve a fegyveres konfliktusoknak kitörését a térségben.

A Nílussal kapcsolatos nemzetközi szerződések

A Nílus geopolitikai jelentőségét mi sem támasztja alá jobban, hogy már a XIX. század óta számos szerződést kötöttek a folyóból való részesedés vonatkozásában, így az 1929-es Nílus Egyezmény, az 1959-es Egyiptom-Szudán Bilaterális Egyezmény, az 1993-as Kairói Együttműködés Keretrendszere, az 1999-es Nílus-völgyi Kezdeményezés, illetve a 2015-ös Alapelvekről Szóló Nyilatkozat.

A Nílus Egyezményt 1929. május 9-én kötötte meg Nagy-Britannia, illetve Egyiptom. Az Egyezmény számos jogosultságot adott az észak-afrikai országnak a Nílust illetően. Elsősorban, a vízhozam elosztása tekintetében Egyiptom 48 milliárd köbméterre volt jogosult, míg Szudán 4 milliárd köbméterre évente. Mindez jelentős különbséget jelentett a két ország között. Egyiptom pozícióját tovább erősítette a folyón a vétójog, amelyet szintén ezen Egyezmény utalt hatáskörébe, s birtokában minden olyan beruházást megvétózhatott a Nílus felső részén, mely érinti vízhozamát. Mindez azt is jelentette, hogy például Szudánnak minden öntözéssel kapcsolatos projektjét Egyiptomnak jóvá kellett hagynia, továbbá Egyiptom hatáskörébe használati jogot utalt a Viktória-tó, illetve a Nílus környékén található egyéb vízképződmények tekintetében.

Az 1959-ben, Szudán és Egyiptom között köttetett Egyiptom-Szudán Bilaterális Egyezmény ugyan már felülvizsgálta az 1929-es Nílus Egyezményt, azonban jelentősen új rendelkezéseket nem hozott. Mindössze a két ország között a vízmegosztás arányát módosította: Egyiptom vízhozamát 48 milliárd köbméterről 55,5 milliárd köbméterre, Szudánét pedig 4 milliárd köbméterről 18,5 milliárd köbméterre emelte. Emellett az egyezmény előírta, hogy az átlagos vízhozam növekedése esetén, a megnövekedett hozamot egyenlő arányban kell megosztani a két alvízi részes állam, Egyiptom és Szudán között. Szembeötlő, hogy a két egyezmény, sem az 1929-es, sem az 1959-es nem említ más részes államot. Ugyan ekkora a mai tizenegy Nílus-völgyi államok nagy része nem volt még független, azonban Etiópia, ahonnan a Nílus vízének nagy része származik már független volt, mindezek ellenére sem szerepelt a szerződésekben, amely nagy hiányosság volt már ekkoriban is.

A következő, nagyobb megállapodásra majd négy évtizedet kellett várni, ekkor azonban az afrikai államok függetlenné váltak, s Etiópia szerepe is egyre jelentősebbé vált, valamint ekkora datálható az afrikai egységmozgalmak kibontakozása is, így Egyiptom számára elkerülhetetlenné vált, hogy megállapodjon Etiópiával a Nílus vize tekintetében. A két afrikai állam 1993-ban dolgozta ki a Kairói Együttműködési Keretrendszert. Mindennek keretében, megállapodtak arról, hogy a Nílus hasznosításának kérdéskörét a későbbiekben mélyreható részletességében kell kidolgozni a nemzetközi jog elvei alapján. Ami ennél is lényegesebb, hogy rendelkezett a Keretrendszer arról, hogy mind a két fél elhatárolódik bármely olyan tevékenység folytatásától, amely érezhetően sértené a másik fél érdekeit. Mindezen rendelkezés a mai gátépítésekkor rendkívül jelentős, mivel a GERD megépítése nagyrészt sérti Egyiptom érdekeit. Problémás továbbá, hogy még 1993-ban is csupán három Nílus-völgyi ország állapodott meg a Nílussal kapcsolatban, s a többi hét továbbra sem tagja ekkor a különböző kezdeményezéseknek.

A leginkább széleskörű egyezmény 1999-ben lépett életbe, ugyanis az összes Nílus-parti állam részese a Nílus-völgyi Kezdeményezésnek Eritreán kívül. A Kezdeményezés célja, hogy kooperatív formában hozzájáruljon a Nílus és országai fejlődéséhez, s hogy mindez jelentős társadalmi-gazdasági előnyökkel járjon. Célja továbbá, hogy elősegítse a regionális békét és biztonságot, valamint egy olyan intézményi mechanizmust, olyan közös jövőképet és olyan politikai iránymutatásokat biztosítson, amelyek létrehozzák az együttműködés alapszintű kereteit. Azonban, Etiópia és Egyiptom vitáját vizsgálva, megállapítható, hogy az entebbei székhelyű Kezdeményezés nem érte el fő célkitűzését. A Kezdeményezés keretében, 2010-ben hasonló célkitűzésekkel kötötték meg az Együttműködési keretmegállapodást az igazságos vízelosztás és vízbiztonság fokozása érdekében, emellett tartalmazza a Nílus-medence más államai számára okozott jelentős károk megelőzésének elvét is. Mindezek ellenére sem írta alá a két alvízi ország, Egyiptom és Szudán sem.

A helyzet további szabályozása érdekében, 2015-ben Szudán, Egyiptom és Etiópia megkötött egy újabb egyezményt a Nílus vize kapcsán, az Alapelvekről Szóló Nyilatkozatot, amely elsősorban a Nagy Etióp Reneszánsz Gát beruházás miatt köttetett meg. A Nyilatkozat rendelkezik a károk megtérítéséről, továbbá egy konfliktuskezelési mechanizmus felállításáról, illetve arról, hogy elsőbbséget kell biztosítani az alvízi országoknak a gát által termelt villamos energia tekintetében.

Megállapítható tehát, hogy a Nílus tekintetében számos szerződés született az elmúlt évszázad során, azonban egyik megállapodás sem rendelkezik egyértelműen a Nílus vizének felhasználása kapcsán, sem a Nílussal kapcsolatos beruházások tekintetében sem. A következőkben a gátak építésének problematikáját mutatom be, mivel azok jelentős károkat okoznak, így az alvízi országok rendszerint tiltakoznak ezen gátak megépítése ellen, s általában a számukra leginkább kedvező szerződéssel példálóznak az előzőekben bemutatottak közül. A szerződések szabályozatlansága tehát számos vitát generál, s így megfontolandó a jövőben egy átfogó és széles körű nemzetközi szabályozás létrehozása, a következőkben bemutatott, „forró helyzetek” elkerülése érdekében.

Gátak a Níluson

A Nílus tehát igencsak jelentős a térség országai számára, mivel számos állam tekintetében megállapítható, hogy gazdasága, akár csak népessége szorosan függ a folyótól, emellett a Nílus vizét és annak országai számos olyan regionális és/vagy globális kihívás éri, amelyre mielőbbi válaszlépések lennének szükségesek, hogy elkerülje a völgy a lehetséges katasztrófát, amelyet az előzőekben bemutatott folyamatok okozhatnak. A térség országai azonban elsősorban nem a kihívások megválaszolására fókuszálnak, hanem a gátépítésekre a Níluson, amely destruktív hatással van mind a folyóra, mind az országok közötti kapcsolatokra. A Nílus tehát e tekintetben is kihívást jelent, mivel az előzőekben bemutatott szerződések jó táptalajul szolgálnak a Nílus-völgy országainak különböző vitás helyzeteihez, mivel nem tartalmaznak olyan rendelkezéseket, amelyek a jelenkori helyzethez igazíthatóak lennének, s így számos ország sajátosan értelmezi ezeket, elsősorban a gátépítések vonatkozásában. A gátépítések azonban nem csupán az országok kapcsolataira nézve terhesek, hanem magára az ökoszisztémára, s a környezetre is. Mindezek ellenére, számos gát található a Níluson, s jó néhány megépítése van még tervben. A jelenlegi gátakat a Níluson az alábbi ábra szemlélteti:

Gátak a Níluson. (Forrás: Neszmélyi György Iván: A Nílus vízhozamának megosztása – regionális együttműködés vagy konfliktus?, Tér és Társadalom, 28. évfolyam, 1. szám, 2014.)

Az ábra jól szemlélteti, hogy számos ország szeretné kihasználni a Nílus vizét a gátak jelentette előnyökkel. A duzzasztógátaknak ugyanis számos pozitív következményük van az építő ország számára. Elsősorban, a vízenergia olcsó, környezetbarát és fenntartható energiaforrás, s számos esetben akár energiaexportra is képessé válik az adott ország. Emellett, a különféle, gátak által létrehozott víztározók víz-erőforrást jelenthetnek olyan területek számára, amelyek nem rendelkeznek vízforrásokhoz való hozzáféréssel, így biztosítva a folyamatos öntözést a mezőgazdaság számára, illetve a lakosság és az ipar vízzel való ellátást. A gátak továbbá szabályozzák a folyók vízhozamát, így védnek az árvizektől is, illetve biztonságosabbá teszik a hajózást. A gátaknak ezzel számban rendkívül káros környezeti hatásai is vannak, amelynek következtében teljesen átalakítják az ökoszisztémát. A folyó szállította hordalék csökken, s így a Nílus-delta építését nem teszi lehetővé, valamint a folyó által szállított hordalék számos olyan anyaggal rendelkezi, amely a területeket termékennyé teszi, így a különböző földekre a gátépítés által nem jutnak el ezek a pozitív hatású hordalékok, lejjebb rontva a talaj minőségét, amelynek a szikesedés és különböző élőlények eltűnése is következményei lehetnek. Emellett, a duzzasztógátak a halállomány csökkenéséhez is hozzájárulnak, amely a Nílus esetében igen veszélyes, mivel a folyó mentén számos halászfalu található. A duzzasztógátaknak klimatizációs hatásai is lehetnek, mivel a megnövelt vízfelület miatt erősebb a párologtató hatása, így a duzzasztógát lokálisan képes növelni a légkör vízgőztartalmát, ami üvegházhatású tulajdonságot mutat. Emellett, a lassú, vagy épp álló víz iszapjában keletkezett többlet metántermelés is problémás, mivel a globális felmelegedést okozó üvegházhatású gátak egyike. A duzzasztógátak építése emellett csökkenti a folyók vízhozamát, s drasztikus mértékben csökkentheti az alvízi országok vízből való részesedésének mértekét, amely a Nílus, s Egyiptom tekintetében hatványozottan igaz. Emellett, olyan etikai és morális kérdéseket is felvetnek a duzzasztógátak építései, hogy a termelt energiából a lakosság részesedik-e, ami meghozza a szükséges áldozatokat például a halállomány és termőterületek csökkenése által, vagy messzi területek, esetleg a gazdaság? Mindezen problémák mellett, az olyan kihívások, mint a történelmi, régészeti, geológiai vagy topográfiai kincsek eltűnése (pl. Asszuáni-gát) már csupán járulékos veszteségnek tűnhetnek.

Összefoglalván, a gátak építése, s ezáltal a vízenergiát hasznosító erőművek építése számos előnnyel, azonban ugyanannyi hátránnyal is járnak. Mindez a Nagy Etióp Reneszánsz Gát építésére hatványozottan igaz, mivel az előnyök Etiópiában, míg a hátrányok az így is a Nílus vizére nagy mértékben támaszkodó, s egyre nagyobb vízhiánnyal küzdő Egyiptomban fognak érvényesülni. Ez hatalmas konfliktust generál a két ország között, s az előbbiekben bemutatott szerződések egyike sem dönti határozottan egy oldalra a mérleg nyelvét. Mindezt fokozza, hogy a konfliktusban részt vesz Szudán is, emellett olyan nagyhatalmak is, mint az Amerikai Egyesült Államok, Kína vagy Oroszország.

A Nagy Etióp Reneszánsz Duzzasztógát

A gátépítés és vízerőmű létesítésének problémakörét leginkább Nagy Etióp Reneszánsz Duzzasztógát vagy Nagy Etióp Újjászületés Duzzasztógát megépítése szemlélteti a térségben, ugyanis hatalmas port kavart a régió államai között. A Gát építését 2011-ben kezdték meg több, mint 5 milliárd amerikai dollár értékben, tehát már az összegből megállapítható, hogy a Duzzasztógát építése megaberuházás. A Duzzasztógát az előbbiekben is ismertetett negatív következményekkel járna, amelynek legnagyobb károsultja Egyiptom lenne.

Az észak-afrikai köztársaság már az építés kezdetétől hevesen tiltakozott, s a két ország kapcsolata meglehetősen terheltté vált az elmúlt évtizedben, gyakran a fegyveres konfliktus kitörésének határvonalára sodródva. Például, 2013-ban Mohammed Morsi, Egyiptom korábbi elnöke kijelentette, hogy „minden lehetőség nyitva áll” az ország vízellátását fenyegető, a GERD által okozott bármilyen veszély kezelésére, mindezzel kilátásba helyezve a fegyveres konfliktus lehetőségét is. Morsi ugyan elutasította a fegyveres erők bevonását a konfliktusba, azonban mondatai meglehetősen ezt sugallják, mivel több ízben kifejezte, hogy nem engedi, hogy veszélybe kerüljön Egyiptom vízellátása. Emellett, egy egyiptomi TV véletlenül levetített egy kormányülésről egy olyan felvételt, amelyen az egyik politikus a fegyveres akció lehetőségét ajánlja Etiópia ellen. A két ország viszonya viszonylagosan nyugodtabb talajra került El-Sziszi hatalomra lépésével, s több két- vagy többoldalú egyeztetést is folytattak az afrikai országok a GERD vonatkozásában, azonban mindez csak a felszínen és nyíltan volt így. A háttérben ugyanis Egyiptom tovább igyekezett gyengíteni Etiópia pozícióját, s számos esetről tudomást is szerzett a nemzetközi közösség, például igyekezett szorosabbra fűzni kapcsolatait Eritreával, de számos súlyosabb vád is felmerült az észak-afrikai köztársasággal kapcsolatban, például, hogy Dél-Szudánba, az etióp határhoz közel katonai támaszpontot kezdett el építeni. 2020-ban például az egyiptomi kibertámadás érte az etióp kormányzati weboldalakat. A konfliktusnak tehát meglehetősen forró pontjai is vannak, a következőkben a gát megépítésével kapcsolatos egyiptomi és etióp (ellen)érdekeket tekintem át.

A Nagy Etióp Reneszánsz Duzzasztógát, ahogy elnevezése is mutatja Etiópiát igyekszik újjáéleszteni. A gát építése egy hatalmas beruházása az afrikai országnak, ugyanis ez a gát a tizedik legnagyobb a világon, s a kontinensen az első, míg víztározójának területe Kairó méretének többszöröse. Az afrikai országban ugyanis hatalmas mértékű a szegénység, s az infrastrukturális helyzete is meglehetősen szegényes. A GERD egyfajta lehetőséget kínál a szegénység mértékének csökkentésére, illetve a fejlődés útjára való lépésre. Az etióp vízierő-termelés ugyanis 6145 GWh fog évente nőni, ami szintén növeli a Nílus keleti részének energiatermelését is 33 százalékkal. A Duzzasztógát víztározóinak feltöltése után Etiópia nettó haszonélvező lesz, az éves energiatermelés átlagosan 300 százalékos növekedésével, tehát energiaexportra is képes lesz, tovább növelve gazdaságát. Mindez tehát az ország fejlődése szempontjából kulcsfontosságú, hiszen az etióp emberek 55 százaléka jelenleg nem fér az elektromos áramhoz.

A Duzzasztógát megépítése azonban Szudánra és Egyiptomra destruktív következményekkel jár. Szudán ugyan még tud kamatozni a gátépítésből azáltal, hogy a területén gyakori árvizeket csökkenti a Duzzasztógát, azonban a vízhiánnyal küzdő Egyiptomra nézve a gátépítés visszafordíthatatlan károkat okoz, mivel csökken vízhozama, amelyre az egész ország támaszkodik, s így sem elegendő, emellett a csökkenő vízhozam visszaveti Kairó vízenergia termelését is. Emellett, a csökkenő hordalék hozzájárul az egyiptomi termőföldek további szikesedéséhez, illetve a Nílus-deltát sem építi tovább, amely a globális éghajlatváltozás következményeként a Földközi-tenger növekedő tengerszintje miatt így is nagy veszélyben van. A GERD emellett Egyiptom energiaellátásra is negatív hatással lehet, egyrészt csökkenti a vízhozamot, amelyek a vízerőművek teljesítményének növekedésével járhatnak, akár az Asszuáni gát működését megnehezítve. A Duzzasztógát megépítése azonban az egyiptomi kísérletek ellenére sem hiúsult meg, s 2020 júliusára megépült. A Duzzasztógát hatalmas víztározójának feltöltésének menete azonban még kérdéses. Jelenleg a Duzzasztógát feltöltésének menete okozza a legnagyobb vitákat, mivel Egyiptomra meglehetősen más hatással van ha a víztározót 3 vagy 21 év alatt töltik fel. A következő ábra a potenciális forgatókönyveket mutatja be, s a termőterületek, illetve vízhozam százalékos csökkenését mutatja a víztározó feltöltésének ideje függvényében:

A víztározó megtöltésének ideje Mezőgazdasági terület Vízhozam 21 év 2,5 % 5 % 10 év 18 % 14 % 7 év 30 % 22 % 5 év 50 % 37 % 3 év 67 % 50 %

 

1. 1. táblázat – A GERD víztározó megtöltésének ideje, s annak következményei (saját szerkesztés, az Al Jazeera prognózisai alapján)

Összegezvén, a Nagy Etióp Reneszánsz Duzzasztógátnak számos pozitív, de ugyanannyi negatív következménye is van, s a nagy kérdés már nem a gát és vízerőmű megépítésének ténye, hanem annak víztározójának feltöltésének ideje. Véleményem szerint, Etiópiának figyelembe kellene venni az alvízi országokat, hogy nekik sem okozzon rövid távú, visszafordíthatatlan károkat, s így a víztározónak legoptimálisabb, 21 év alatti feltöltési idejét kellene választania, hogy mind a további konfliktusokat, mind az esetleges humanitárius katasztrófát megelőzze.

Konklúzió

A Nílussal kapcsolatban tehát számos, égető problémával kell szembesülnie nem csupán a medence lakóinak, hanem a környező régiókban élőknek is, mivel ha a Nílus kimerül, az esetben az itt élő, s folyton növekedő embertömeg várhatóan meg fog indulni a jobb megélhetés reményében. Hogy mindezt megelőzzük, fontos lenne nem csupán a Nílus-völgyét érő kihívásokra válaszokat adni, hanem minden vízforrás tekintetében menteni a menthetőt, s mihamarabbi akcióterveket, végrehajtható megoldási javaslatokat kidolgozni. Mivel a jövőben a vízhiány mértékének növekedésével kell számolni, ezen kihívások tovább fognak mélyülni, s egyre hevesebb és egyre intenzívebb válaszlépésekkel kell majd számolni. Különös tekintettel a vízhozam országok közötti megosztásának és a folyón létesítendő építmények szabályozásának tekintetében, amely nem csak a Nílus vonatkozásában, hanem globálisan igaz, mivel számos más folyó estében találkozhatunk ilyen problémákkal (pl. Kína gátépítései a Mekongon).

 

Címlapkép: A Nílus folyó vizén siklik egy vitorlás a délutáni napsütésben Kairó közelében 2017. szeptember 14-én. (Forrás: MTI/EPA/Mohamed Hoszam)

 

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-2-II-NKE-65 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

 

 

A A víz geopolitikai jelentősége, azaz az észak-afrikai életforrás, a Nílus jövőjének kérdései bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.