Diplomacy & Defense Think Tank News

Ce cours, offert par le GCSP, grâce à la subvention du Département de la Défense, de la Protection de la Population et des Sports de la Suisse, sera organisé en partenariat avec l’Etat-major général des Armées du Sénégal et le Centre des Hautes Etudes de Défense et de Sécurité (CHEDS), et pourra compter sur la contribution des Forces Armées Suisses.

Les objectifs du cours sont:
• de consolider les compétences et la compréhension des participants sur des thèmes spécifiques liés à la politique de sécurité internationale
• d’assurer une base solide pour leurs futurs défis professionnels en tant qu’attachés de défense
• de familiariser les futurs attachés de défense au travail multilatéral et multiculturel

Arms proliferation is both a traditional and a new security issue. In fact, it is as old as armament (and indeed technology) itself. What is an almost inextricable challenge for the international community is the complexity of devising effective policy responses to an increasingly transnational threat resulting from the action of a diversity of state and non-state actors. 

In order to help comprehend this phenomenon, this one-day module will attempt to address the multiform nature of the arms proliferation problem, to assess how it has been hitherto dealt with, and to explore and discuss what may be done from now on, whether about weapons of mass destruction or conventional weapons.

 

 

Soós Eszter Petronella
MCC Foreign Focus - 2015.01.10.

Bevallom, nagyon irigylem azokat, akiknek kész és kompakt politikai válaszaik vannak a Charlie Hebdo-merényletek kapcsán. Azokat is irigylem, akik a bölcsek köve birtokában teljes bizonyossággal mernek most sarkos állításokat tenni. Bár a napokban magam is felvetettem néhány kezdetleges szakpolitikai javaslatot a terrorizmus elleni franciaországi fellépés céljából, a háttérben húzódó (és hamarosan minden bizonnyal felerősödő) kulturális vitakérdések kapcsán gyakran tanácstalan vagyok. Íme a kérdéseim és gondolatfoszlányaim.

1. Azt hiszem, ebben a percben a legtöbb európait (zsigerileg legalábbis) az a kérdés foglalkoztatja, hogy igaza volt-e Huntingtonnak, amikor a civilizációk összecsapásáról beszélt? Ha igen, miért? Ha nem, miért nem? Elképzelhető-e, hogy egy önbeteljesítő jóslattal állunk szemben? Lehet, hogy nem mindenki Huntingtonra hivatkozik, de az egészen biztos, hogy az iszlám civilizáció ebben a percben számos európai fejében a „Másikként”, hovatovább ellenségként tételeződik. Ezt a kérdést legalább 2001. szeptember 11. óta rágjuk elölről-hátulról, és azt gondolom, hogy továbbra is szükséges foglalkoznunk vele, muszlimoknak, keresztényeknek, ateistáknak egyaránt – nyíltan, őszintén, a sajtó és a közvélemény nyilvánossága előtt.

Különösen azért, mert a francia muszlim közösségek teljes mértékben elhatárolódtak a támadástól és az erőszaktól, és úgy tűnik nekem, borzasztóan félnek attól, hogy ők bűnhődnek majd meg – ártatlanul – a véres merényletekért (a támadás után egyébként azonnal megindultak a mecsetek elleni támadások). A nyugati civilizáción kívülről (különösen az iszlám világból) érkező politikai reakciók sem sokban különböztek azoktól az elhatárolódásoktól, amelyeket nyugaton hallhattunk, szimpátiával csak radikális iszlamisták reagáltak. Ráadásul kell-e arra emlékeztetni, hogy a merényleteknek van muszlim áldozata is (Ahmed Merabet, az egyik rendőr)? Vagy elfelejthetjük-e azt, hogy a kóser boltban éppen egy fiatal muszlim segített elbújni a zsidó túszoknak? A „civilizációk összecsapása” keretben gondolkozókhoz tehát az az első kérdésem, hogy ezek az adalékok hogyan illeszkednek a keretbe (ha egyáltalán)? Hogy illeszkedik ebbe a keretbe az a tény, hogy a terrorizmus áldozatainak elsöprő többsége, több, mint 80%-a – világméretekben – nem nyugati, hanem muszlim országokból származik (Irak, Afganisztán, Szíria, Nigéria, Pakisztán)? Sokszor úgy tűnik, hogy a „Másik” igencsak rugalmas konstrukció, kedvünk és érzelmi állapotunk szerint alakítható – nem árt, ha értjük és átlátjuk ezt a gondolati folyamatot, és végiggondoljuk az ellenérveket is.

2. Az önreflexiós gyakorlat keretében ideje lenne azt is tisztázni egy vitában (amelyben nemcsak a többségi társadalom vesz részt, hanem a „Másik” is, amelynek jelenleg gondolatokat tulajdonítunk ugyan, de valójában nem hallgatjuk meg), hogy mi a különbség terrorizmus és iszlám között. Az elmúlt napok egyes dühös, félelemmel teli reakciói azt mutatják, hogy a terrorizmus hagyományos fogalma (erőszak vagy azzal való fenyegetés politikai nyomásgyakorlás céljából) egyértelműen összekötődött a sivatagban gépfegyverekkel rohangáló, kiképzést kapó, középkori nézeteket valló, majd ártatlan nyugatiakra támadó fanatikus iszlamista képével. Ez az összemosás nyilvánvaló érvelési hiba. És a slippery slope itt még nem ér véget: az iszlámot magát ezután sokan azonosítják az iszlamizmussal és áttételesen a terrorizmussal is – az elmúlt napokban tucatszám lehetett ilyen érveket is hallani. Ebből persze (ezúttal logikusan) következik az az érv, hogy az iszlámnak Európában nincs helye, nem kompatibilis a „Mi” kultúránkkal.

Ez a probléma a társadalmi vita másik fontos eleme kell, hogy legyen, mint ahogy az is, hogy pontosan mi a „Mi” kultúránk – hiszen az is sokszínű, egyesek számára a görög filozófiát, mások számára a kereszténységet, esetleg a nemzeti kereteket, megint mások számára a szekularizációt és a felvilágosodást jelenti – és a vége valószínűleg az, hogy egy kicsit mindenkinek igaza van. Gondoljuk végig, hogy mit takar a „Mi” kultúránk, a „Mi” civilizációnk! A „Másik” definiálja? Esetleg olyan, mint a pornó (nem tudom meghatározni, de felismerem, ha látom)?

3. Áttérve a konkrét francia körülményekre: egy 2013-as felmérés szerint például a megkérdezettek 73%-a negatív véleménnyel volt az iszlámról, és csak 36% gondolta úgy, hogy az iszlám gyakorlása kompatibilis a francia köztársasági törvényekkel (pl. a radikális szekularizációval). A fent ismertetett érvelési összecsúszások ezt a tendenciát nyilvánvalóan erősíteni fogják, nem lennék meglepődve, ha a következő hetekben a 73% felfelé, a 36% meg lefelé indulna el, és mind a többségi társadalom, mind pedig a muszlim kisebbség alapvető érzelmi élménye a félelem és az önmagába fordulás lenne. Ennek az első jeleit máris láthatjuk.

4. Fontos megérteni, hogy az iszlám jelen van Európában, jelen van Franciaországban, és ez egy fait accompli. Lehet azt mondani, hogy „utasítsuk ki mindet” (ilyet is hallottam a napokban és durvábbakat is), de ez egy teljesen irreális, dühös, erőszakos reakció. A francia és európai muszlimok nagy része francia, uniós stb. állampolgár. Itt születtek. Franciák. Európaiak. Ha valakinek ez nagyon nem tetszik (és sokaknak nagyon nem tetszik), akkor lehet ezen dühöngeni, lehet emlegetni a keresztény Európát, fel lehet sorolni, hogy mely politikusok és történelmi figurák ezért a helyzetért a hibásak, de a nyugati muszlim közösség integrációs problémáit – vagyis az adott helyzetet – ez már nem fogja megoldani....

A teljes cikket elolvashatja az MCC FF oldalán.

Míg a francia szocialisták legnagyobb gondja, hogy lehet-e együtt tüntetni Marine Le Pennel, mi úgy gondoljuk, hogy a legnagyobb probléma az, hogy sem a francia társadalom, sem a francia politikai elit, sem pedig a francia államigazgatás nincsen felkészülve arra, hogy a terrorizmus és az iszlamizmus kérdését átfogó problémaként kezelje. Az alábbiakban egy olyan szakpolitikai akciótervre teszünk javaslatot (dr. Türke András István biztonságpolitikai szakértővel, az Europa Varietas Intézet igazgatójával közösen), amely átfogó módon közelíti meg a terrorelhárítás és az iszlamizmus problémáit. Álláspontunk szerint az alábbi témákban és területeken van szükség sürgős lépések megtételére:

A cikket folyamatosan frissítjük!

1) Véget kell vetni a titkosszolgálatok és a belügyi speciális egységek közötti folyamatos konkurenciaharcnak, az állandó átszervezéseknek. Szükség van egy olyan koordinációs szervre, amely a belügy, a szolgálatok, illetve a rendőrség és a csendőrség beérkező adatait átfogó módon értékeli, és az értékeléseket szükség szerint közvetíti. Tekintettel arra, hogy a francia szervek forráshiányra panaszkodnak a sajtóban is, az elérhető költségvetési források kérdését is rendezni kell.

2) Rendbe kell tenni a terrorgyanús személyek adatbázisait.

3) Frissíteni kell a terrorgyanús személyek megfigyelésére, előállítására vonatkozó jogszabályi hátteret.

4) Tekintettel arra, hogy a börtönök Franciaországban is gyakran funkcionálnak bűnöző- és szélsőséges-képző intézményként (különösen a piti bűncselekmények fiatal elkövetői számára), újra kell gondolni a büntető igazságszolgáltatás teljes rendszerét, bármennyire is nagy a társadalmi nyomás, hogy minél több bűnöző kapjon hosszú és letöltendő börtönbüntetést. A visszaesést megakadályozni nem tudó megtorlás helyett a nevelés és az integráció céljai felé kell a rendszer fókuszát fordítani, természetesen a megfelelő költségvetési források biztosítása mellett.

5) Hatékonyabban kell fellépni a szervezett bűnözői körök és városi bandák fegyverellátási útvonalai ellen, szárazföldön és vízi úton egyaránt...

A teljes cikket elolvashatja a Francia Politika Blogon

Nyulas Szabolcs - Honvédelem.hu, 2015.01.09.
Címkék: biztonságpolitika, nemzetbiztonság, terrorizmus
Soós Eszter Petronella és Türke András István, a Francia Politika Blog és az Europa Varietas Intézet közreműködésével

Hibát hibára halmoztak a francia belügyi szervek, ezért is sikerülhetett a terroristáknak egy célzott támadással kivégezni a Charlie Hebdo szerkesztőségét. Az al-Kaida halállistáján más – dán és svéd − újságírók is szerepelnek, és nőtt a fenyegetettség Londonban, valamint Berlinben is – mondta a honvedelem.hu-nak dr. Türke András István, az Europa Varietas Intézet biztonságpolitikai szakértője.
„Franciaországban az iszlám a második legfontosabb vallás, 2010-es adatok szerint 4,7 millió muszlim él az országban, legjelentősebb az arányuk Lille és Marseille agglomerációjában, ahol a lakosság 50, illetve 25 százaléka muzulmán” – mondta a szakértő. „A nem iszlám lakosság alapvetően toleráns, de a szeptember 11-i merényletek és az al-Kaida franciaországi megjelenése megtették a hatásukat: egy 2012-es felmérés szerint 17 százalék tartja pozitívnak jelenlétüket, 40 százalék indifferens, 43 százalék pedig kifejezetten veszélyesnek gondolja jelenlétüket” – tette hozzá.

A lap elleni támadásnak a francia belpolitika terén nem voltak előjelei, az Hollande-kormány szocialistaként toleránsabbnak számít, mint a keményvonalas Sarkozy-adminisztráció. Ráadásul Hollande elnök jó kapcsolatot ápol a franciaországi iszlám elismert kulturális vezetőivel, értelmiségiekkel, jogászokkal, orvosokkal, akik egyébként elítélik az ISIS (az Iszlám Állam angol rövidítése) öldökléseit, és felajánlották segítségüket, támogatásukat az elnöknek.

A külkapcsolatok területén évek óta gyülekeztek a baljós jelek: Franciaország hagyományosan arabbarát országnak számított, amióta de Gaulle tábornok az olajkérdés miatt felülvizsgálta az Izraelhez fűződő viszonyt. Ez a politika egészen Chirac elnökig kitartott, Sarkozy alatt viszont fordulat következett be. Az ország több konfliktusba is beavatkozott Afrikában (Líbia, Mali, Közép-Afrikai Köztársaság). „A katonai akciók miatt az al-Kaida mellett más terrorszervezeteket is magára haragított Franciaország, bár az előbb említett jelenti és jelentette a legnagyobb veszélyt” – mondta Türke András.

A szakember hangsúlyozta: a francia belügyi szervek komolyan hibáztak a Charlie Hebdo megtámadása kapcsán, hiszen a merénylők ismertek voltak előttük, szerepeltek az adatbázisaikban. Az a tény is ismert volt, hogy az országban tevékenykedő (nem csak muszlim) bűnözők komoly fegyverekkel rendelkeznek, míg a rendőri egységek híján vannak az ilyen felszerelésnek. Az újság környékén lassan hónapok, évek óta készültség van, ezért is érthetetlen, hogy miért csak „egyszerű” rendőrök védték a szerkesztőséget, ráadásul a védelem szintjét 2014 augusztusában csökkentették. A Charlie Hebdo védelmére sokkal jobban felszerelt RAID egységeket – vagy FAMAS-szal felszerelt katonai járőröket – kellett volna alkalmazni. Ráadásul hónapok óta lehetett tudni, hogy a fenyegetés mértéke az ISIS célzott toborzóakcióival megnőtt. „Másrészt a merénylet az átszervezett hírszerző szervek, valamint a rendőrség közötti együttműködés teljes csődjének is tekinthető” – mutatott rá...

A teljes cikket elolvashatja a Honvédelem.hu-n

Soós Eszter Petronella és Türke András István, a Francia Politika Blog és az Europa Varietas Intézet közreműködésével
Origo.hu, 2015.01.09.

Nem lehet kizárni, hogy a már most is a legnépszerűbbnek számító radikális Nemzeti Front további erősödése várható Franciaországban, de a kormány sikeres válságkezelése, és a jelenlegi politikai elit összezárása gátat szabhat ennek – mondták el az Origónak Franciaország szakértők a párizsi terrortámadás várható hatásairól. Franciaországban 2017-ben tartanak legközelebb elnök-és parlamenti választást, a 2014-es európai parlamenti voksolást a Nemzeti Front nyerte.
Az iszlámon gyakran élcelődő párizsi szatirikus lap elleni szerdai támadás szinte biztosan erősíti majd a bevándorlásellenes mozgalmakat Európa-szerte, és mélyítheti a vallási és etnikai identitás társadalombeli helyéről szóló „kulturális háborút” – írta értékelésében a Reuters brit hírügynökség.

Hasonlóan vélekedett az AP amerikai hírügynökség is, amely azt írta: a támadás újabb támogatókat hozhat az Európa "iszlamizációjával" riogató mozgalmaknak, amelyek Dániától kezdve Németországon át Hollandiáig egyre nagyobb teret nyernek.

Le Pen népszavazást akar a halálbüntetésről
Marine Le Pen, a francia Nemzeti Front vezetője, a halálbüntetés visszaállítása mellett foglalt állást abban az esetben, ha megnyeri a 2017-es elnökválasztást. „Személyes meggyőződésem, hogy a halálbüntetésnek szerepelnie kell a jogi arzenálunkban.” „Mindig azt mondtam, én a francia állampolgároknak megadnám a lehetőséget, hogy elmondják a véleményüket egy népszavazás keretein belül” – tette hozzá.

A bejelentéssel kapcsolatban Soós Eszter Petronella politológus, Franciaoszág-szakértő az Origónak elmondta, 2012 végén a megkérdezettek 45 százaléka támogatta a halálbüntetést Franciaországban, és a tendencia a korábbi évekkel összevetve növekvő volt. A szakember a kezdeményezéssel kapcsolatban arra is rávilágított, hogy az alkotmány tiltja a halálbüntetést, így azt módosítani kéne, de erre csak a képviselőház és a szenátus háromötödös többségének az egyező szavazatára lenne szükség...

A teljes cikket az Origón olvashatja.

A franciák csak most ocsúdnak a szörnyű támadásból. Ha az első sokk véget ér, rengeteg kérdésre kell majd válaszokat keresni és találni. Még nem tudjuk felmérni, hogy ami ma történt, mekkora jelentőségű és merre viszi a francia (és európai) politikát, de az biztos, hogy a Charlie Hebdo-merénylet nagy hatással lesz mind a társadalomra, mind pedig a következő hetek és hónapok politikai eseményire. Soós Eszter Petronella Közös elemzése dr. Türke András Istvánnal, biztonságpolitikai szakértővel, az Europa Varietas Intézet igazgatójával a Francia Politika Blogon.

A tények

2015. január 7-én délelőtt, 11:30 körül két fegyveres behatolt a Charlie Hebdo nevű baloldali, szatirikus hetilap szerkesztőségébe és – célzottan, tudatosan – megölt 12 embert, köztük a lap közismert illusztrátorait, igazgatóját, illetve két rendőrt. A fegyveresek valószínűleg tudták, hogy mikor és hogyan kell támadniuk, mivel az áldozatokat arcról felismerték, illetve pontosan abban a pillanatban érkeztek, amikor a szerkesztőség a szokásos heti értekezletét tartotta. A mintegy öt percig tartó támadás után a fegyveresek elmenekültek a helyszínről. A rendőrség azonosította az elkövetőket és jelenleg is keresi őket.

A helyszínre érkező François Hollande köztársasági elnök terrortámadásnak nevezte a gyilkosságokat, amit megerősít a szemtanúk azon beszámolója, mely szerint a támadók “Allah Ahkbar!”, illetve “Megbosszultuk a prófétát!” felkiáltásokkal léptek fel, és az al-Kaida nevű ismert terrorszervezetet is emlegették.

A francia kormány szerdán 14 órakor válságmegbeszélést tartott az illetékes miniszterek részvételével, illetve a legmagasabb, további támadást valószínűsítő szintre emelte a Vigipirate antiterrorista terv szint-besorolását. A köztársasági elnök azonnali konzultációkat kezdett a francia politikai élet szereplőivel, ideértve a volt köztársasági elnököket, a pártelnököket, illetve azon politikai erők vezetőit, amelyek nem rendelkeznek nemzetgyűlési képviselőcsoporttal (gondolva itt különösen a Marine Le Pen vezette Nemzeti Frontra). A csütörtöki napra az elnök továbbá nemzeti gyásznapot rendelt el, amire 2001. szeptember 11. óta nem került sor Franciaországban....

Folytatása a Francia Politika Blogon olvasható, az anyagot folyamatosan frissítjük.

Az alábbi írás szigorúan a szerző magánvéleményét tükrözi és nem tekinthető az Europa Varietas Intézet hivatalos véleményének.
Megjelent a Kitekintő.hu-n

Mert a Charlie Hebdo szerkesztői – bár kiváló grafikusok - gyakran olyan színvonalat képviselnek, amivel nem tudok közösséget vállalni.

A mészárlást természetesen minden jólelkű ember elítéli, jómagam is, mint ahogy a sajtó szabadsága is elsődleges fontosságú érték, amit meg kell védeni és ami mellett ki kell állni. Állást foglalni azonban a lap tevékenysége és hatása kapcsán nagyon nehéz kérdés. Nincs bajom a szatírával, se a politikaival se a kulturális-vallásival, még akkor sem ha "malac" (v.ö. Boccaccio), de csak akkor, ha tényleg ütős, és megvan benne a szatíra sine qua non-ja, a humor. A Charlie Hebdo számos karikatúrájában az öncélú blaszfémia mellett ezt nem nagyon lehet felfedezni.

A magam részéről nem értek egyet azzal a tipizálással, amit most ránk próbálnak kényszeríteni a politikusok és véleményvezérek, hogy egyfelől a Charlie Hebdo, azaz a "mi", a "jók" a demokraták, a művelt Nyugat és "ők", a "rosszak" a barbár-fanatikus, terrorista (=iszlám) oldal, és én most csak e kettő közül választhatok. Ha lehet még harmadik véleményt képviselni akkor azt választanám.

A szatírikus lap karikatúrái a vallásokból csinálnak öncélú, kicsit sem vicces blaszfémiát. Persze, ehhez joguk van, joguk kell hogy legyen, de a magam részéről nem tudom sajnálni azokat, akik eleve céltáblát akasztva a nyakukba provokálják a sorsot és megteszik azt a szívességet a radikális iszlamistáknak, hogy "igazolják" azok tanait a fiatal és fogékony francia (vagy bármilyen más) muszlim fiatalság körében.

A tét óriási. Ugyanis a teljes politikai és társadalmi kiállás a provokatív lap elleni támadással szemben felveti a kérdést, hogy akkor most ezáltal teljesen egyetértünk az ilyen Charlie Hebdo lapokban képviselt "eszmeiséggel" is? Az egyébként indifferens, szekuralizálódott muszlimok Párizsban, Londonban és másutt meg csak pislognak, hogy lám-lám akkor mégis a radikálisoknak van igaza a "Nagy Sátán" kapcsán? Mégis a lefejezős dzsihádistákank kell hinni, akik szerint a Nyugat visel háborút ellenünk, ahol az egész társadalom iszlám ellenes? Mindenkinek szíve-joga, hogy hova áll. Ne feledjük, 2001. szeptember 11-e egyik következménye az lett, hogy a muszlim vallásúakat potenciális terroristaként kezdték el kezelni a hatóságok. Ahelyett, hogy mérsékelt iszlámmal karöltve együtt vette volna fel a harcot a Nyugat a szélsőségek ellen.

Mindezek miatt sokkal, de sokkal cizelláltabban kéne ezt a kérdést a politikusoknak és az értelmiségnek kezelnie. Zajlik a civilizációk (vagy inkább a kultúrák) harca és az a tét, hogy a mérsékelt iszlámot meg tudjuk-e tartani szövetségesnek vagy az - kényszerűségből - a szélsőségesek térfelére sodródik.

És éppen azt nem vesszük észre, hogy pont ez a vallási fanatikusok célja : Hogy mi sorakozzunk fel a blaszfémek mellet mind, legyen végre egy jól látható egyenlőségjel köztünk - a mérsékeltek - és a "vallásgyalázók" ("iszlám-gyalázók") között. Mi – mármint az "én vagyok Charlie" hősei – pedig lényegében az ő elképzelésük szerint "táncolunk", az ő kalkulált reakcióik szerint lépünk és ezzel pont mi leszünk azok, akik megerősítjük a támogatottságukat.

Ez a cél?

Türke András István Ph.D
Europa Varietas Intézet
www.europavarietas.org

PS: És ha már választani kell : "Nem vagyok Charlie, "francia" vagyok!

Éditorial de Pascal Lorot paru dans le n°40 (décembre 2014) de la Lettre d’information de l’Intelligence Economique des Ministères économiques et financiers IE Bercy

Retrouver ici l’article complet :

Objectif Afrique, maintenant !

 

 

var hupso_services_t=new Array("Twitter","Facebook","Google Plus","Linkedin");var hupso_background_t="#EAF4FF";var hupso_border_t="#66CCFF";var hupso_toolbar_size_t="medium";var hupso_image_folder_url = "";var hupso_title_t=""Objectif Afrique, maintenant ! ", Pascal Lorot, La Lettre de l'IE Bercy (décembre 2014)";

À l’occasion du cinquième dîner du Club Choiseul 100 – qui s’est tenu le 10 décembre 2014 au Cercle de l’Union interalliée, l’Institut Choiseul a reçu Cédric Villani, mathématicien, lauréat de la médaille Fields (2010).

Retrouver ci dessous la vidéo (1.56 min) de cette soirée exceptionnelle ainsi que l’interview de Cédric Villani.

 

 

var hupso_services_t=new Array("Twitter","Facebook","Google Plus","Linkedin");var hupso_background_t="#EAF4FF";var hupso_border_t="#66CCFF";var hupso_toolbar_size_t="medium";var hupso_image_folder_url = "";var hupso_title_t="Dîner du Club Choiseul 100";

The need to find a suitable alternative to our present carbon-based production pattern is currently the subject of international discussion, not least because economic growth usually goes hand in hand with increased resource consumption. As part of such an alternative, all economic decisions would have to take into account environmental concerns and the value of natural assets. The discussion is mainly focused on different concepts of green growth, now a buzzword. The hope is that we can find a solution to our world's most pressing issues, one that enables us to achieve economic growth while conserving ecosystems, preventing environmental degradation and contributing to the aims of climate stability and poverty reduction.
In addition to the important debate on the different ways of achieving this, it is also essential to discuss how we can effectively map the achievement of green growth. A number of international organisations have proposed sets of indicators for measuring green growth, and initiatives such as the Green Growth Knowledge Platform (GGKP) have been set up to pool existing knowledge, identify gaps in knowledge and provide a platform for discussion.
In this context, finding a standardised way of measuring green growth is far less trivial than it may appear at first glance, as there are at least two sources of heterogeneity that need to be taken into account: the different concepts of green growth that exist and the specific conditions of each country that require different priorities to be set. Differing income levels mean that countries will have varying degrees of scope for action and will set different policy priorities. Furthermore, there are often fundamental structural differences between economies, with implications for environmental impact and the use of natural resources. There must also be a certain degree of political stability for green growth strategies to be planned and implemented properly. Finally, it is necessary when measuring green growth to (be able to) distinguish between cyclical and structural changes in the economy.
This results in several sets of indicators for measuring green growth. However, the goal should not necessarily be to develop one sole set of universally valid indicators.
If we are to clearly delimit the concept of green growth to prevent its arbitrary use, then we need firstly to come up with a comprehensive way of defining it and secondly find overarching key indicators for measuring it that reflect central categories. At the same time, the different baseline conditions in developing countries, emerging economies and industrialised nations mean that green growth strategies must be adapted to individual situations. Accordingly, sets of indicators for measuring green growth need not only to allow a certain degree of flexibility, but also to be capable of reflecting this diversity.

Reducing gender gaps in education, employment and political decision making, among other dimensions, has long been an important development objective. This is confirmed by the international consensus reached over Millennium Development Goal 3 (MDG 3): “Promote Gender Equality and Empower Women”. Ensuring equal access to education, in particular, is a central component of this effort, as reflected in the goal’s target, which is to eliminate gender disparities in education by 2015.
Are countries that have adopted democratic political institutions more successful at reducing the gender gap in education? And can higher levels of political representation of women contribute to achieving this objective?
Democracy advances the cause of women’s education in the absolute, although there is no conclusive evidence on whether it improves women’s situation relative to men’s. When it comes to political representation, the evidence is clear: larger numbers of women in politics and elected office improve overall educational outcomes and reduce the gender gap in education.
What lessons can be learnt regarding the linkages between democratic institutions, women’s political representation and the gender gap in education?

- The fact that democracies have a better track record than autocratic regimes when it comes to education and development provides additional justification for development cooperation policies that support gradual political opening in autocracies as well as the stabilisation and consolidation of democracy in countries that have chosen to go down this path. Moreover, it suggests that the adoption of specific democratic institutions, such as allowing women to run for office, can make a difference, even in countries that are not formally democratic.

- Multiple policy objectives could be reached with one policy tool: women’s political representation. Progress in this dimension improves not only girls’ education but also health and political participation, among other outcomes.

- Policy-makers and international donors should exercise caution in adopting and supporting the implementation of quick fixes to increase women’s political representation, such as gender quotas. In countries with high levels of gender inequality, such as India, quotas alone are likely to have limited effects. Instead, these should be integrated into a larger set of interventions aimed at diminishing gender gaps in employment, assets and decision making.

Overall, these arguments speak directly to the current debate on the post-2015 agenda. The ratio of girls to boys in education and the proportion of seats held by women in national parliament are two indicators for MDG 3. As these topics are also likely to be central in the post-2015 agenda, it is important to consider the studies showing that making progress in the second indicator advances the first one. This, in fact, can help when analysing the feasibility of these objectives and in the planning of the resources required to achieve them. Moreover, these findings point to the importance of including governance in the global develop¬ment agenda.

Recent intellectual history has made considerable strides in acknowledging certain forms of institutionalized discrimination as well as the unjustifiable privilege of certain cultures over others. Our epistemology, however, has in general continued as if its schools—predominantly empiricism and rationalism—are preoccupied with the nature of knowledge  per se , rather than the  nature  of knowledge as conceptualized within a specific society or cultural tradition.

Consequently, epistemology has been slow to see its own limitations as well as in acquiring a kind of basic understanding of our shared cognitive architecture.  The outcome of improved understanding in this regard would go far beyond academia. It would serve as a more profitable and equitable foundation for international relations. Two crucial features of this new edifice will be humility and an appreciation for underestimated commonality.

The classical positions of both the empiricist and the rationalist schools remain well-entrenched. Empiricism continues to praise sensory experience and the data gathered from such experience. The purists of the rationalist school, for their part, emphasize the role of reason in all knowledge acquisition, as they remind us of the frequent fallibility of our sensory apparatus. This dichotomy has served as the subject matter for long-standing philosophical controversies. Happily, there are now tools to bridge this conceptual chasm. Neuro-Rational Physicalism (NRP) provides a basis for understanding how sensory experience, emotionality, and rational inference are much more intimately related than has previously been appreciated. The relevance of these epistemological debates is not only scholarly but also political. A better understanding of the foundation of knowledge is critical to affirming the role of our limitations and consequently in demonstrating that all “truths” must be respected.

 

The Best Aspects of Two Traditions

Neuro-Rational Physicalism  and empiricism share the view that sensory data is a source of knowledge. Using contemporary neuroscientific research, however, NRP argues for a much more pervasive role for inference. This is because individual perceptions are colored by the sensory apparatus through which they are perceived, and this apparatus, in turn, is significantly formed by unique spatio-temporal and cultural influences.

NRP also diverges from those rationalists who claim that there is innate knowledge. Instead NRP advocates for  “a predisposed tabula rasa”   which implies that the human mind is minimally equipped with egoistic survival instincts. We are born without innate notions of good or bad, moral or immoral, yet what we do possess is a survival instinct coded in our genetics, which motivates us to act toward our survival at all (or most) times. As we are spatially and temporally situated beings, all knowledge gained is subject to the influence of the mechanisms of knowledge acquisition, and the character of these mechanisms is dynamic and influenced by circumstances .

As Jonathan Haidt has argued at length, even apparently direct sensory input and emotional experience has a  cognitive dimension ; knowledge is partially “given” by the world but also simultaneously worked upon by the mind of the individual to whom it is given. Because of this, what counts as knowledge by acquaintance will vary with the life narratives and resultant dispositions of each individual.

Members of the  ancient Stoical school  were thus closer to the truth than they realized in claiming the emotions to be judgments: whatever the case may be with regard to our capacity to control our emotions, neuroscientific research now demonstrates the inferential role in emotional experience. The ancients did not have the advantages of modern brain imaging and other contemporary tools for research, which led them at times to oversimplify consciousness and our mental processes.

It is now known that emotional “decisions” occur and inform behaviour prior to rational awareness of these decisions. Ground-breaking neuroscience experiments and research have proven in recent years that emotions are in fact dominant in our decision-making process. In this regard, modern neuroscience has been able to reverse postulations of philosophers from previous eras, including the idea that the human mind is incorporeal, distinct from the human body, as Descartes had famously argued. Quite the contrary,  neuroscientists like Antonio Damasio  have proven that some decisions are often picked by the brain after being marked as more “emotionally salient” than others. Through his experiments, carried out on people who missed the part of the brain where emotions were generated, he observed not only that they could not feel emotions, but also that they could not make decisions. Damage to the prefrontal cortex was detrimental to decision-making abilities due to the lack of the emotional machinery.

A dominant trend in philosophy and psychology since its earliest days has been to underestimate the ubiquitous nature of our  emotions , their inferential structure, and their functional efficacy. NRP addresses these oversights by giving a fundamental role to the sensory experience emphasized by empiricists, while arguing that this experience itself involves the process of inference focused upon by the rationalists. NRP further creates the conceptual space for emotions to play the powerful role they can be seen to take in neuroscientific research.

 

The Place of Presupposition

As explained above, inference is critical in how we acquire and manipulate knowledge. This premise gives significant weight to the sources from where our inferences are drawn. The conclusions we make are informed by certain presuppositions, which makes knowledge indeterminate since it is tightly dependent on the nature of those initial presuppositions. This is reminiscent of a relativist stance, yet this is not necessarily the case.

Our world is a world of fact, but our knowledge, which is unavoidably situated within particulars, always strikes a glancing blow at these facts. Put differently, while there are objective facts concerning the physical world, there is no non-perspectival knowledge of these facts. This carries the crucial implication that knowledge has a strong likelihood of being incomplete or containing inaccuracies.

As  Gettier  has famously shown, one can have a justified belief that the believer nonetheless seems only to have been right about through a kind of luck. The rhetorical question he raised was whether having the right conclusion—though inferred from a mistaken premise—should count as knowledge. The question of whether true opinion is sufficient for knowledge can be traced back to Plato. While debate goes on over so-called Gettier problems, the important upshot for NRP is the critical role played by premises in the acquisition of knowledge.

Because the sources of our inferences are always grounded in our respective particular conditions, the premises from which we operate should be thought of as eccentric to a certain degree, and hence subject to distortions that result in our knowledge being incomplete. Our knowledge is indeterminate, both temporally and spatially, and to a certain degree culturally constrained. It is a daunting task to prove our truths beyond any doubt – at least with the scientific methodologies we have to date; rather, some of our knowledge can be more accurately described as “possible truths subject to proof”.

 

Physicalism and Knowledge in the World

Comprehending that the ways we acquire knowledge are culturally mediated would be a profound step in softening rigid  categories of “otherness”  present in our globalized world. The recognition that the situated nature of one’s own knowledge renders it incomplete creates conceptual space for accepting the validity of  knowledge formed in different cultural settings  and removes the temptation for ranking systems of thought hierarchically. This recognition is as important as it is difficult to promote, especially as numerous policy-makers or ideologues are keen to perpetuate ideas of otherness, garnering political capital or power from such divisions.

As an educational agenda, this legitimization of varying forms of cultural thought and the humility entailed by seeing one’s own knowledge as provisional rather than absolute could go a great distances towards cross-cultural understanding. Neuro-Rational Physicalism provides a deep justification for this process. The physical nature of mental events—traceable through brain chemistry imaging—implies that repeated experiences and emotional inputs become entrenched to the extent that the individual will become unwilling to disrupt them. This understanding has two weighty consequences.  First, the stimuli that make up our sensory experience and the ideas to which we are exposed are enormously influential in determining our comprehension and behavior patterns. Second, the entrenched chemical processes make us reluctant to question the premises we take on board and from which we do our reasoning. Therefore, in spite of the provisional,  best-available-explanation nature  of our knowledge, we are often tempted to take our premises to be objectively true.

Understanding the biases embedded in our ‘truths’, and the neurochemical foundations of our long-held beliefs has political and transcultural implications. Transcultural differences may exist, but those who believe they hold an “ultimate truth” are not only mistaken but also dangerous to peaceful coexistence. The long held animosities between the West and the Islamic world, the  persisting ‘national humiliation’ narratives embedded in Chinese strategic culture and perpetuated through national curricula are two resounding yet not isolated examples of how knowledge and prejudice are furthered at times with little critical reflexivity.

This epistemological project of deconstructing the foundations of knowledge and, subsequently, its limitations, needs to permeate the public space. The best way to achieve it is to start off precisely in those places where forms of knowledge are cultivated: schools, and to a lesser extent, the media and the entertainment industry. Revisited curricula and historical narratives which help promote a vision of our limited knowledge and of the plurality of truths is a promising start for greater transcultural understanding and a more functional and thus sustainable, peaceful and progressive global order.

 

 

>> Back to Staff Publications

Eine schwere Tür öffnet sich. Helle Blitzlichter flackern auf. Ein konfuses Durcheinander von Fragen bricht aus. Allein mit guter Präparation bewahrt man nun Ruhe. Um solche und ähnlich schwierige Situationen erfolgreich zu meistern, erhielten die Stipendiaten vom 12. bis 14. Dezember 2014 in Wildbad Kreuth Einblicke in die Presse- und Öffentlichkeitsarbeit.

L’Institut Choiseul et KPMG présentent la 3ème édition du Choiseul Energy Index, étude annuelle et indépendante qui mesure et analyse la compétitivité et la performance des politiques énergétiques de 146 États à travers un classement global, mais également selon la qualité de leur mix énergétique, leurs situations en termes d’accès et de disponibilité de l’électricité, et la compatibilité de leurs politiques énergétiques avec les problématiques d’environnement.

Télécharger le communiqué de presse

Télécharger l’infographie

Télécharger l’étude complète (26 pages)

Download the English version

var hupso_services_t=new Array("Twitter","Facebook","Google Plus","Linkedin");var hupso_background_t="#EAF4FF";var hupso_border_t="#66CCFF";var hupso_toolbar_size_t="medium";var hupso_image_folder_url = "";var hupso_title_t="Choiseul Energy Index 2015";

We frequently hear the terms “Cyber 9/11” and “Digital Pearl Harbor,” but we rarely discuss what they actually mean or how to handle the consequences and to manage this kind of crisis situation. The Cyber 9/12 Project explores how the international community should respond the day after a major cyber attack.

By closing the gap between tomorrow’s policy makers and technical operators, the Cyber 9/12 Student Challenge is a policy-centered student competition requiring a multi-sector and interdisciplinary approach. Whereas most cyber competitions focus on technical capabilities, the Cyber 9/12 Student Challenge forces competitors to answer critical questions concerning cooperation between military and diplomatic actors, public and private actors, and the need to calibrate responses to the international community.

Der sogenannte „Islamische Staat“ (IS) – im Kern eine arabisch-sunnitische Bewegung, die mittlerweile ein Gebiet von der Größe Portugals kontrolliert – hat in den vergangenen Monaten die Medien beherrscht wie kein anderes Thema. Am 9. Dezember 2014 diskutierte eine Runde von Experten zu den Hintergründen der Entstehung.

Weltweit stehen westliche Geber in der Demokratieförderung vor einem Dilemma. Demokratie ist zwar ein wichtiges politisches Ziel, aber sie fürchten, dass der Weg dorthin ein ebenso wertvolles Ziel – politische Stabilität – unterminieren und in den Empfängerstaaten vermehrt Gewalt auslösen könnte. Wir gehen hier der Frage nach, ob es für diese Befürchtungen empirische Belege gibt, und wie Geber bei potenziellen Zielkonflikten zwischen Demokratisierung und Stabilität abwägen können.
Jüngste Forschungsarbeiten des Deutschen Instituts für Entwicklungspolitik (DIE) zeigen, dass es für die Sorge, Demokratisierung könne destabilisierend wirken, tatsächlich gewisse empirische Belege gibt (Leininger et al. 2012; Ziaja 2013). Diese Befürchtungen sollten allerdings nicht vom größeren Problem ablenken, „auf halber Strecke stehen zu bleiben“. Hybride Regime mit autoritären Merkmalen, die sich hinter einer Fassade formal-demokratischer Institutionen verstecken, stellen auf lange Sicht ein größeres Sicherheitsrisiko dar als Versuche, in hybriden Regimen Demokratie zu fördern.
Demokratieförderung ist also wünschenswert, aber häufig ein Risiko. Laut einer neuen Studie des DIE, die 47 afrikanische Staaten einbezieht, führt Demokratieförderung zwar kurzfristig zu mehr Demonstrationen und Ausschreitungen, nicht aber zu Bürgerkriegen. Somit deutet stärkere Mobilisierung der Bevölkerung eher auf die Wirksamkeit von Hilfe hin, als dass sie  ein Grund zur Besorgnis wäre.
Damit Demokratieförderung langfristig wirken und die Forderungen der Bevölkerung kanalisieren kann, muss sie lokalen Akteuren beim Aufbau von bedarfsgerechten Institutionen helfen. Häufig ließen sich Eliten aus Angst vor möglichen destabilisierenden Folgen von Bürgerbeteiligung zur Beschneidung des Wettbewerbs in jungen Demokratien verleiten. Dies ist keine gute Idee: Elitäre Transitionen führen laut unserer Forschung zu weniger nachhaltigen politischen Konstellationen als offener Wettbewerb.
Externe Förderung gelingt am besten, wenn Geber mar¬ginalisierte Gruppen darin unterstützen, sich am Institutionenaufbau zu beteiligen. Das wird am besten durch gleichzeitiges Engagement vieler Geber erreicht. Diversität auf der Geberseite erhöht die Chancen, eine kontextgemäße institutionelle Struktur zu finden, anstatt dem Partnerland eine solche überzustülpen.
Daraus ergibt sich, dass es für die Notwendigkeit eines Sequenzierungsansatzes in der Demokratieförderung  -  d. h. erst Stabilität, dann Demokratie – kaum empirische Belege gibt. Die meisten Länder haben bereits vor über zwei Jahrzehnten (formal) den Weg zur Demokratie einge¬schlagen. Ein gradualistischer Ansatz mit gleichzeitigem Aufbau von staatlichen Institutionen und der Förderung breiter Beteiligung ist darum der vielversprechendere Weg.
Unsere Empfehlungen lauten daher in Kürze:
‒    Demokratie sofort fördern und nicht zugunsten reiner Stabilisierungsmaßnahmen hintanstellen.
‒    Die Demokratieförderung  diversifizieren.
‒    Endogene, inklusive politische Entwicklung fördern.
‒    Beim Aufbau politischer Institutionen durch den Einsatz von Konditionalität auf Konfliktlösungsmechanismen bestehen.
‒    Zielkonflikte in Phasen demokratischer Transition abwägen.

Eine sinnvolle Alternative zur derzeitigen kohlenstoffabhängigen Wirtschaftsweise zu finden, wird aktuell international diskutiert, u. a. weil ökonomisches Wachstum in der Regel mit steigendem Ressourcenverbrauch einhergeht. Eine solche Alternative würde auch erfordern, dass Umweltbelange und der Wert von natürlichem Kapital bei sämtlichen ökonomischen Entscheidungen berücksichtigt werden. Die Diskussion bezieht sich vor allem auf Variationen des Konzepts Grünen Wachstums (green growth), das zu einer Art Modewort avanciert ist. Dabei schwingt die Hoffnung mit, eine Lösung für die dringendsten Probleme dieser Welt zu entwickeln: Das Bewahren von Ökosystemen und die Vermeidung von Umweltdegradation sollen ebenso mit ökonomischem Wachstum in Einklang gebracht werden wie die Ziele Klimastabilität und Armutsreduzierung.
Neben der wichtigen Debatte über die verschiedenen Wege zu diesen Zielen ist die Diskussion darüber essenziell, wie das Erreichen von grünem Wachstum sinnvoll abgebildet werden kann. Eine Reihe internationaler Organisationen hat Sets von Indikatoren zur Messung grünen Wachstums vorgeschlagen, und darüber hinaus haben sich Initiativen wie die Green Growth Knowledge Platform (GGKP) gebildet, die das vorhandene Wissen bündeln, Wissenslücken identifizieren und der Diskussion eine Plattform bieten.
Die einheitliche Messung grünen Wachstums ist dabei weit weniger trivial, als es auf den ersten Blick scheinen mag, da es mindestens zwei Quellen von Heterogenität gibt, die berücksichtigt werden müssen: Zum einen existieren mehrere Konzepte zu grünem Wachstum und zum anderen bedingen die individuellen Rahmenbedingungen der Länder, dass Prioritäten unterschiedlich gesetzt werden. So führen die differierenden Einkommensniveaus der Länder zu unterschiedlichen Politikschwerpunkten und Handlungsspielräumen. Des Weiteren unterscheiden sich die Ökonomien oft fundamental in ihrer Wirtschaftsstruktur – mit Implikationen für Umweltauswirkungen und die Nutzung natürlicher Ressourcen. Zudem bedarf es eines gewissen Maßes an politischer Stabilität, um grüne Wachstumsstrategien sinnvoll planen und verfolgen zu können. Und schließlich muss die Messung grünen Wachstums auch zwischen zyklischen und strukturellen wirtschaftlichen Veränderungen unterscheiden (können).
Daraus resultieren mehrere Indikatoren-Sets zur Messung grünen Wachstums. Das Ziel sollte aber nicht zwangsläufig sein, ein alleingültiges Indikatoren-Set zu entwickeln. Um das Konzept Grünes Wachstum klar abzustecken und damit vor dessen beliebiger Verwendung zu schützen, werden erstens eine übergreifende Definition grünen Wachstums benötigt und zweitens, zur Messung, übergeordnete Schlüsselindikatoren, die zentrale Kategorien widerspiegeln. Allerdings erfordern die heterogenen Ausgangsbedingungen in Entwicklungs-, Schwellen- und Industrieländern grüne Wachstumsstrategien, die an die individuellen Situationen angepasst werden können. Demzufolge müssen auch Indikatoren-Sets zur Messung grünen Wachstums nicht nur eine gewisse Flexibilität erlauben, sondern auch in der Lage sein, diese Diversität zu reflektieren.