Biztonságpolitika

2021. július 2-án tartották meg a kecskeméti MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázison azt a sajtótájékoztatót, mely lényegében az augusztus 28-29-én megrendezendő Nemzetközi Repülőnap és Haditechnikai Bemutató hivatalos nyitányát is jelentette.

Július 2. a Magyar Honvédség repülőműszaki szakembereinek fegyvernemi napja. Jól ismert, hogy a jeles dátumot Adorján János, a 139 évvel ezelőtt született gépészmérnök, repülőgép-tervező, pilóta halálának napjához kötik – bár az ünnepi alkalomra bizonyára lenne szerencsésebb időpont is, mint az a nap, amikor a magyar repülés történetének kiemelkedő alakja elhunyt.

Fegyvernemi napi bejegyzésemhez ezúttal a légcsavaros technikán, a honvédség Zlin Z-242-es és Z-143-as repülőgépein dolgozó repülőműszakiakról készült fotókból válogattam. A képek március utolsó napjának reggelén készültek az MH 86. Szolnok Helikopter Bázison, az aznapi kiképzési repüléshez történő előkészítés és a feladatról visszaérkező gépek fogadásának pillanataiban. 

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Közel háromszor több járatot kezelt a HungaroControl légiforgalmi szakszemélyzete a nyár első hónapjában, mint 2020 júniusában.

Hundreds of inmates are about to be set free from prisons all over Europe after serving their sentences. The biggest number of releases is expected to happen in France since the country makes the highest number of convictions for terrorist offenses. Europol stated this issue poses a direct security threat in the European Union. France ranked as the 31st least peaceful European country (out of 36) in 2020. This indicates that France’s battle with islamophobia and jihadist terrorism is far from being over. Terrorism: new questions to an old problem

Terrorism has always been a cheaper and simpler way of destruction compared to conventional warfare. It’s easy to find the hurt, lonely and often excluded people, who would give up anything to demolish a country or an ethnic group. No need for an army or evacuation plan, it’s enough to get a few people with bombs attached to their bodies. These features can characterize terrorism well, but it’s easier to recognize the symptoms when we have a more accurate term to describe this phenomenon.  The problem is we don’t. One reason why there is no direct definition of the term ‘terrorism’ is because it would make it harder to account for publicly approved, organized armed violence. „Terrorism is different from murder, assault, arson, demolition of property, or the threat of the same; the reason is that the impact of terrorist violence and damage reaches more than the immediate target victims”[1] This scheme got even more violent in the past years, famous terrorist expert Walter Laqueur talks about “old” and “new” terrorism. The main thing which differentiates one from the other is that new terrorism indiscriminate when it comes to casualties. There are no defined targets anymore. But from which point in time can we talk about this new approach? The evolution of terrorism can be differentiated into four waves. The First Wave was in the 19th century, the second was from around 1921 to the 1960s when the Third Wave hit, and the Fourth Wave is what we live in today. This phase started with the 9/11 attack in New York. The Fourth Wave of terrorism is the religious justification of killing people, with the use of modern technologies and WMDs. (Weapons of mass destruction)

Based on a report of the International Centre for the Study of Radicalisation (ICSR) from April 2019 to June 2020, there are an estimated 1414 people held in custody for terrorism-related offenses in ten European countries[2]. Almost fifty percent of them (558) are in French prisons. The report also mentions that the management of these criminals is especially hard as their sentence lengths and backgrounds are different. At the intake of a new male inmate, the authorities have to decide whether to put him into a high-security institution or a different wing of the prison or leave him with other inmates. According to ICSR, the strict separation of female inmates is not yet necessary, based on the so-far available data. The radicalization by high-profile inmates indicates the separation of these people from others, although the growing number of them makes separation harder. When the so-called “high-profile” prisoners are not isolated from the others, radicalization and recruitment are not the only dangerous elements. When a well-known inmate arrives, it is possible that their fellow prisoners would take the chance and assault or murder the convict as a mean of taking revenge for a particular act of terrorism.

Prisons have always been a “center of gravity” for extremists, but recent data shows that the number of re-offenders is on the rise. Belgium observed that inmates do not tend to file a request for early release, because this way they don’t have to agree on probation measures or any condition after their discharge.[3] As an inmate stated, it is not a big deal to be locked up for 5 or 8 years if the person was ready to give up his life for an attack. The problem with the release of such detainees came up last year, after various terrorist attacks attempted by freshly released and radicalized people.  For example, this was the case with 20 years old Sudesh Amman, who carried out a knife attack in Streatham High Road, England in 2020 February. The incident left the attacker shot dead by police, and three people injured. Throughout 2019 and 2020 several attacks were committed on French soil.

While we can see a slight decrease in the number of terrorist attacks in Europe over the last few years, the amount of people sentenced to jail because of terrorist offenses is on the rise. As previously stated, France makes by far the highest number of convictions for terrorist offenses in the European Union.

Macron’s strategy: The New Terrorism Bill

The new terrorist wave in France provides opportunity to the rise of far-right movements. The leader of the right, Marine Le Pen expressed her concerns this April after a French police officer was stabbed by a Tunisian immigrant, residing illegally in the country for a decade. She said that France needs “to expel hundreds of thousands of illegals in France. We need to return to reason. Support our police, expel the illegals, eradicate Islamism.” As of 2020, France has more than 5 million people defining themselves as Muslims, which means around 7% of the population. This number is much likely to grow because of the higher birth rate among Muslim families and migration is still a determinative factor in Europe’s demographics. This factor is important, considering that  82% of the extremist offenders are driven by jihadist ideology. Prime Minister Emmanuel Macron made a promise to stabilize the situation, because French citizens “have a right to a peaceful life”. Many of his opponents questioned this promise, with polls suggesting the 2022 election’s main topic will be security. Macron’s goal is to create an „enlightened Islam” and battle secularism. Last September, the President told in a speech at UN General Assembly, that France’s priority is to stand and fight united against terrorism. On 28 March 2019, the first Agenda was accepted by the UN Security Council to battle terrorism.

From November 2015, an almost two years-long state of emergency was in effect in the country, which came to an end with the New Anti-Terrorism bill. It’s France’s answer in one act: it passed by the General Assembly in 2017 but not the Senate, as it has been sent back for revision after the Constitutional Council declared that it poses a threat to constitutional freedom. The bill would allow authorities to shut down mosques or religious groups when the sharing of a radical ideology is suspected. Members of the government would be able to confine individuals, who can only move inside their hometown and have to report to the police once a day. The divisive parts of this bill got criticized by the United Nations, a humans rights expert stated that these kinds of regulations endanger freedom of movement, privacy and religion, especially for Muslim citizens.

Recent year’s faces the problem that self-radicalized, ever-younger, isolated individuals are the ones committing terrorist attacks, who are completely off the national security’s radars, because they don’t have an extremist background. In comparison, the terrorist attack on Paris in 2015 was committed by jihadists, who had fought in Syria and Iraq as well, therefore were well-known by the authorities. France has certainly made steps: a new position was created in 2019, called the national counterterrorism and intelligence coordinator and +1900 more intelligence officers were recruited. As a sign of hardening anti-terrorism laws, the government plans to use algorithms to monitor not only social media but suspicious online searching history. For example, security services could put someone on their watchlist, when searching the word “beheadings”.

Imprisonment because of “terrorist criminal association” is a term used in cases when a direct correlation between an attack and a person isn’t provable. This verdict is special, only existing in France. This may explain the high number of convictions in the country.

The RIVE and PAIRS initiatives

The country started to fund a set of deradicalization programs for these convicts, radicalized by prison so that it would be easier for them to go back into society. While the rehabilitation process could improve their behavior, the creation and operation of these centers are not cheap. Until the end of 2017 the French government was meant to create 13 residential rehabilitation centers across the country. The Research and Intervention on Violent Extremism (RIVE) program was issued and started in 2016. Until 2018 twenty-two people took part in the program (twelve men and ten women) who were under judicial control. Some of them awaiting trial, some of them already incarcerated. Under the process they worked together with psychologists, psychiatrists and a Muslim chaplain who was also part of the program. The goal of the initiative was to reintegrate these people into society and prevent re-offending. Although RIVE came with undeniable hardships and failures to this day there has been no sign of recidivism among the participants. The RIVE got disbanded after 2018 and has been replaced with the PAIRS initiative. The two programs differentiated in place, staff members, methods and in the selection process as well. It cannot be told in simple one-worded answers whether this form of attempts for disengagement is a success since there are some re-offenders who participated in PAIRS. However, the complete closure of these programs would be contra-productive for sure.[4]

The future of France

The country is definitely on a bumpy road tackling terrorism while maintaining democracy and respecting civil liberties. Prime Minister Jean Castex mentioned that immigration and anti-terrorism policies are certainly connected, however the two areas cannot be managed as one, neither politically nor legally. With Covid-19’s effects slowly weakened in Europe, tensions among the French might be more visible. The terrorism we experience comes with a new approach: “Today’s terrorists don’t want a seat at the table; they want to destroy the table and everyone sitting at it”.”[5] The 2022 elections will decide on France’s new approach.

Bibliography

Matusitz, Jonathan. “Terrorism and Communication”, SAGE Publications Inc, 2013.

European Union Terrorism and Situation Trend Report. Europol, 2020.

Morgan, Matthew J. „The Origins of the New Terrorism” Parameters, XXXIV (1) 2004.

Marc Hecker, “Once a Jihadist, Always a Jihadist? A Deradicalization Program Seen from the Inside”, Focus stratégique, No. 102 bis, Ifri, February 2021.

[1] Matusitz, Jonathan. (2013) Terrorism and Communication, SAGE Publications Inc, 4.

[2] Belgium, Denmark, England & Wales, France, Germany, Greece, The Netherlands, Norway, Spain, Sweden

[3] European Union Terrorism and Situation Trend Report. 2020, Europol.

[4] Marc Hecker, “Once a Jihadist, Always a Jihadist? A Deradicalization Program Seen from the Inside”, Focus stratégique, No. 102 bis, Ifri, February 2021.

[5] Morgan, Matthew J. (2004) The Origins of the New Terrorism. Parameters, XXXIV (1), 30-31.

 

Írta: Soltész Anikó

Címlapkép: Rendőrnő elleni késes támadás Franciaországban. Rambouillet, 2021. április 23. A helyszínt biztosítják rendőrök 2021. április 23-án, miután egy tunéziai állampolgár késsel halálosan megsebzett egy rendőrnőt a Párizstól délnyugatra fekvő Rambouillet rendőrőrsén. A támadót a rendőrök lelőtték, ő is belehalt sérüléseibe.
(Forrás: MTI/EPA/Ian Langsdon)

A Prison break: France’s problem with its penitentiary system bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Szinte napra pontosan 10 éve számoltunk be lapunkon arról, hogy megnyílt ´´A szovjet repülőtér titkai´´ elnevezésű múzeum Berekfürdőn, most pedig már arról számolhatunk be, hogy a népszerű kiállítás egy nagyszabású, jubileumi rendezvénnyel ünnepelhette meg az elmúlt egy évtizedet, nem is akárhogyan.

2021 júniusa bővelkedett spotterek számára kínált eseményekben: a hónap elején a Kecskeméti Repülőbázis kínált lehetőséget egy teljes üzemnap megtekintésére, június 22-én és június 23-án pedig az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis nyitotta meg kapuját a repülőgépfotósok előtt.

Az Emirates július 12-től heti négyre növeli Budapest-Dubaj között közlekedő járatai számát, illetve módosítja menetrendjét az átszálló és a Dubajba érkező utasok kényelme érdekében.

Javában zajlik az a több éven átívelő, nagyszabású fejlesztéssorozat, amely a repülőtéri gurulóút-hálózat karbantartását is magába foglalja.

„Nem a hatalom, hanem a félelem rontja el az embereket…
A félelem a hatalom elvesztésétől korrumpálja azokat, akik a hatalmat gyakorolják, a félelem a hatalom büntetésétől pedig elrontja azokat, akik a hatalomnak alárendeltek…”

Aung Szan Szú Csí: A félelemnélküliség szabadsága

Február 1-jén hajnalban a Mianmari Fegyveres Erők katonái őrizetbe vették az ország államtanácsosát, Aung Szan Szú Csít és mellette több más vezető politikust, ezzel megszakítva a törékeny, alig 10 éve fejlődő demokráciát. A főváros utcáit katonák lepték el, és hogy a lakosság körében ne alakuljon ki szervezett ellenállás, minden internet és a telefon-összeköttetést lekapcsoltak. Cikkemben megkísérlem bemutatni Burma/Mianmar demokratikus fejlődésének főbb mozzanatait és az ázsiai ország a februári puccshoz vezető útját. Függetlenség és diktatúra

Az 54 milliós Mianmarban (korábbi nevén Burmában)[i] a függetlenségért és a demokráciáért vívott küzdelem hosszú múltra tekint vissza. A korábbi brit gyarmat[ii] 1942-től került japán megszállás alá, amikor a brit közigazgatás összeomlott a japán csapatok gyors előrenyomulása következtében. Habár a japánok több megszállt délkelet-ázsiai országhoz hasonlóan Burma esetében is kinyilvánították annak függetlenségét, a burmaiak igen gyorsan ráébredtek arra, hogy az újonnan érkezett felszabadítók egy cseppet sem jobbak a korábbi brit gyarmattartóiknál. A háborút megelőzően a Japánban katonai kiképzést kapott Aung Szan tábornok és társai vezetésével erősödött meg az az antifasiszta ellenállási mozgalom, amely vezető szerepet vállalt a megszállók ellen vívott fegyveres harcokban. A brit-indiai hadsereg segítségével 1945 júliusára sikerült kiűzni a Japánokat, azonban Burma ezt követően visszatért a brit igazgatás alá.[iii] Habár a britek szeparatizmus vádjával megpróbálták felelősségre vonni Aung Szánt, hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a tábornok mind a Burmai Függetlenségi Hadsereg, mind pedig a nép körében hatalmas támogatásnak örvend, ezért vonakodva, de átadták a hatalmat. Mialatt a tábornok a britekkel a tárgyalt, megszervezte a Panglongi Konferenciát, amelyen az országban élő nemzetiségek képviselőivel sikerült megegyezésre jutnia az állam egységének megőrzéséről. A sors fintoraként Aung Szan, a burmai függetlenség atyja a Burmai Köztársaság kikiáltását már nem érhette meg, mivel 1947-ben politikai vetélytársai által végrehajtott merénylet áldozata lett.[iv]

Mióta Burmai Unió néven 1948. január 4-én elnyerte a függetlenségét brit gyarmatosítóitól, az ország szuverén politikai fejlődését alapjaiban határozta meg a fegyveres ereje, a Tatmadaw. A hadsereg minden más intézményt maga mögé utasítva egymaga vitte végbe a függetlenség elnyerése utáni állam- és nemzetépítés folyamatát. A ’48-at követő évtized leginkább a központi hatalom megszilárdításáról, és a Burmai Kommunista Párt által kirobbantott fegyveres felkelés leveréséről szólt.

Számos másik harmadik világbeli államhoz hasonlóan, Burma társadalma is erősen heterogén, és megannyi etnikai ellentéttől terhelt.[v] 1948 óta negyven kisebb-nagyobb, főként etnikai alapon szerveződő fegyveres csoport harcolt a központi kormányzat ellen.[vi] Ezekben az években a burmai hadsereg fontos szerepet töltött be az ország területi integritásának megőrzésében. Viszont maga a hadsereg sem tudott teljes mértékben úrrá lenni azokon az ország peremterületein szerveződő kommunista-; és egyéb, leginkább etnikai alapon szerveződő felkeléseken, amelyek az elkövetkező évtizedek során fokozatosan a helyi mindennapok részeivé váltak.[vii]

Az ország 1962-ig demokratikus köztársaságként működött, azonban ebben az évben szakadás történt az U Nu vezette kormánypártban, és a burmai hadsereg U Ne Vin vezetésével magához ragadta a hatalmat. A napjainkig tartó katonai diktatúra kezdetét voltaképp innen számíthatjuk. Ne Vin a Burmai Szocialista Programpárt (BSzPP) képében egypártrendszert vezetett be, és megkezdődött hadsereg által felügyelt államszocializmus kiépítése. Az átgondolatlan államosítások következtében Burma – amely valaha a világ vezető rizsexportőre volt – rövidesen a világ egyik legszegényebb országává vált.[viii] 1974-ben kihirdetésre került Burma új alkotmánya, valamint választásokat tartottak, amelyek során U Ne Vin államelnökként is megerősítette a hatalmát. A kőkemény katonai diktatúra, a kormánypárt izolációs politikája, és a katasztrofális intézkedések sorozata elszigetelte a fiatal burmai államot, amelynek gazdasága  behozhatatlan hátrányba került a gyorsuló ütemben fejlődő délkelet-ázsiai térségtől.

A 8888-as forradalom

Az 1980-as évek végére nyilvánvalóvá vált, hogy az U Ne Vin és hadsereg által felépített, erőszakkal egyben tartott rendszer ezer sebből vérzik. A Burmai Szocialista Programpárt képtelen volt megoldást találni azokra a problémákra, amelyek szétfeszítették a burmai társadalmat. Habár U Ne Vin az elégedetlenségek hatására fokozatosan feladta politikai hatalmát, a rezsim már menthetetlen volt. A kirobbanni készülő válságot csak tovább súlyosbították az ország peremterületein ismételten kiújuló fegyveres konfliktusok.

1988-ban a rossz gazdaságirányítás, illetve a politikai elnyomás ellen az egész országban tüntetések kezdődtek demokráciát és szabad választásokat követelve. Júliusban U Ne Vin, a BSzPP vezetője, U Szan Ju államfő, és az ország számos más vezetője lemondott. A drámai hangulatú rendkívüli kongresszuson, amelyen a lemondásokat bejelentették, a leköszönő pártelnök kijelentette, el kell dönteni, hogy az országban továbbra is fennmaradjon-e az egypártrendszer, vagy át kell-e térni a többpártrendszerre. Ekkor tette ominózus megjegyzését is, miszerint a katona csak egyenesen tud lőni.[ix]

Augusztus 8-án általános sztrájkot hirdettek és több napon keresztül hatalmas méreteket öltő nyilvános tüntetések zajlottak szerte az országban. A tömegmegmozdulás – amelyre későbbiekben 8888-as forradalom néven hivatkoztak – akkoriban reménnyel kecsegtetett a változást követelő emberek számára. Azonban az éjszaka során a hadsereget kivezényelték, hogy törje le a tüntetéseket, és a katonák fegyvertelenek ezreit lőtték le országszerte.

Tulajdonképpen ekkor kezdődött Aung Szan Szú Csí politikusi pályafutása is. A modern kori Burma „atyjának” tekintett Aung Szan legkisebb lánya hosszú éveken keresztül élt külföldön, ahol filozófiát és politikatudományokat tanult. 1971-ben házasságot kötött Dr. Michael Aris brit tibetológussal, akitől két fia született. 1988 nyarán azért, hogy beteg édesanyját ápolni tudja, visszatért Rangunba, ahol rövidesen az éppen kibontakozó tömegmegmozdulások kellős közepén találta magát. Augusztus 26-án már tömegek hallgatták a Sve Dagon pagoda előtt elmondott beszédét.[x] A híresztelések ellenére – miszerint taposóaknákat és mérges kígyókat rejtettek el az esemény helyszínén – mintegy félmillió ember gyűlt össze vallásra és társadalmi pozícióra való tekintet nélkül, hogy meghallgassák a 43 éves politikusnő beszédét. Az államalapító-nemzeti hős Aung Szan portréjával a háttérben a törékenynek látszó asszony a hadsereg szerepéről beszélt:

„Burma fegyveres erőit még az apám hozta létre és gondozta. Ez [hogy apám hozta létre a fegyveres erőket] nem pusztán szavak kérdése. Ez a valóság. Vannak olyan, az apám saját kezével írt dokumentumok, amelyekben ő részletesen lefekteti, hogyan legyen a hadsereg megszervezve és felépítve. Nos, milyen célkitűzéseket jelölt ki az apám a hadsereg számára? Hadd olvassam fel az egyiket:

«A [burmai] fegyveres erők ezért a nemzetért, és ezekért az emberkért lettek létrehozva, és ennek egy olyan erőnek kell lennie, amely tiszteli és becsüli az embereket. Viszont ha a fegyveres erőket az emberek meggyűlölik, akkor hiábavalónak bizonyulnak mindazok a célok, amelyek mentén a szervezet fel lett állítva.»”

Az ingatag belpolitikai helyzetben mindaddig háttérbe húzódó Tatmadaw vezérkara 1988. szeptember 18-án Szo Maung tábornok vezetésével nyílt fellépésre szánta el magát: a felkelést kegyetlenül vérbe fojtotta, majd magához ragadta a hatalmat.[xi] Az áldozatok számát néhány száz és tízezer közé teszik.[xii] Az Aung Szan Szú Csí vezette ellenzék ezekben a válságos napokban alapította meg a Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) pártot, amely a mai napig a katonai rezsimmel szembeni egyetlen komolyan vehető politikai csoportosulás. A hadsereg rövidesen Burma jelentős részére katonai igazgatást vezetett be és felfüggesztette a hatályos (1974-es) alkotmányt. A közigazgatást a katonaság által irányított szerv, a meglehetősen orwelli névvel rendelkező Állami Jog és Helyreállítási Tanács (SLORC) felügyelte, amely drákói szigorral vonta ellenőrzése alá a burmai emberek mindennapjait:

„Ám manapság már a vendégszeretet sem ilyen egyszerű dolog. Azon túl, hogy a magas élelmiszerárak miatt a legtöbb ember ódzkodik attól, hogy barátainak terhére legyen, ahhoz, hogy valaki más házában éjszakázzon, már nem elég a barátság, a jó társaság és egy kényelmes fekhely. A vendégeknek időben el kell dönteniük, ha éjszakára is maradni akarnak, mert ezt este kilenc óráig jelenteniük kell a helyi Jog és Rend Helyreállítási Tanácsnál. Ha valaki elmulasztja «leadni a vendéglistát», annak pénzbírság vagy börtönbüntetés lehet a következménye mind a vendég, mind a vendéglátó esetében. Senki sem hagyhatja el az otthonát éjszakára anélkül, hogy ne értesítené a helyi Jog és Rend Helyreállítási Tanácsot és annak a települések a Tanácsát is, ahol az éjszakát tölteni szándékozik. A hatóságnak jogában áll ellenőrizni bármikor az éjszaka folyamán, hogy nincsenek-e bejelentetlen vendégek a háznál, illetve nem hiányzik-e igazolatlanul valamelyik családtag. Azok az otthonok, amelyek az NLD tagjait vagy szimpatizánsait fogadják be éjszakára, igen gyakori «vendégellenőrzéseknek» vannak kitéve mostanában.”[xiii]

A diktatórikus rendszerekre jellemző módon a hatalom bizalmatlanul és ellenségként tekintett a lakosságra, amely így az élet szinte minden területére kiterjedő biztonsági ellenőrzés alatt élt. Ebből adódóan az állampolgárok jogai szigorú korlátok alá estek. A lakosság megtörése és elrettentése céljából a katonai junta maximálisan elnyomta a civil társadalom önszerveződését; a szervezett véleménynyilvánítás szigorú korlátozásra került; valamint a hatóságoknak lehetőségük nyílt a magánszféra súlyos megsértésére, amely akár preventív vagy titkos letartóztatásokhoz vezetett. Az államapparátus és a biztonsági szervek teljesen át voltak politizálva, és az uralkodó katonai junta kiszolgálóivá váltak. Az ország peremvidékein élő kisebbségi népcsoportoknak tett gesztusként a katonai vezetés 1989-ben az ország nevét a történelmi Burmai Unióról Mianmari Unióra változtatta. A névváltoztatást az ENSZ elismerte, de számos nyugati ország – főként politikai okokból – mind a mai napig kitart az ázsiai ország régi elnevezése mellett.[xiv]

A hadsereg hangsúlyozva a kényszerintézkedések átmeneti jellegét, a politikai rend és a közállapotok helyreállításának szándékával magyarázta a puccsot. Ezzel párhuzamosan többpárti választásokat ígért, amelyeket nem kis meglepetésre 1990 májusában meg is tartott. A katonai vezetés döntésében az is közrejátszhatott, hogy az országnak szánt nyugati segélyeket a puccsot követően visszatartották. Azzal, hogy látszólag elkötelezték magukat a demokratikus fejlődés mellett, megkísérelhették a segélyezés újraindítását. Másrészről a választási procedúra már nem hordozott számottevő kockázatot a hatalmi elit számára, amely biztos volt abban, hogy át tudja menteni a hatalmát a választások utáni időszakra.[xv] A választásokon Aung Szan Szú Csí pártja, az NLD 489 képviselői helyből 392-t megszerezve fölényes győzelmet aratott. Azonban a katonai junta érvénytelenítette a választások eredményét és megtagadta a hatalom átadását. Aung Szan Szú Csít háziőrizet alá vonta, sok párttagot pedig bebörtönöztek. Felajánlották a szabadon bocsátását, ha elhagyja az országot, de a politikusnő ezt megtagadta. Kétségbeesett küzdelme ezekben az években széles körű nemzetközi elismertséget hozott a számára. Külföldön majdnem olyan tisztelet és csodálat övezte, mint Nelson Mandelát, mivel a katonai hatalom idején közel másfél évtizednyi házi őrizetet kellett elszenvednie. 1989 júliusa és 1995 októbere, 2000 szeptembere és 2002 májusa, valamint 2003 szeptembere és 2010 novembere között volt bezárva. Habár a katonai junta többször is kiengedte, rövid időn belül a „saját biztonsága érdekében” ismét házi őrizetet rendelt el számára.[xvi]

1997-ben a férjénél rákos betegséget diagnosztizáltak. Mivel a hatóságok nem engedték meg, hogy a férje Burmába utazhasson, Aung Szan Szú Csí pedig nem akarta elhagyni a hazáját attól félve, hogy többé nem térhet vissza, 1999-ben a férje úgy halt meg, hogy nem találkoztak újra.[xvii] Mindezek közben sovány vigaszt jelentett számára, hogy háziőrizete alatt megkapta a Thorolf Rafto-emlékérmet (Norvégia), a gondolkodás szabadságáért odaítélt Szaharov-díjat, 1991-ben pedig Nobel-békedíjjal tűntették ki, amelynek 1,3 millió dolláros honoráriumát egy londoni székhelyű, a burmai népet megsegítő egészségügyi és oktatási alap létrehozására fordította. A katonai junta nem tudta őt elhallgattatni sem otthon, sem külföldön, tekintve, hogy a meggyilkolt legendás tábornok, Aung Szan lánya. Ezekben az időkben írta meg egy japán napilapnak azokat a néhol drámai, néhol viszont egészen vidám hangvételű leveleit, amelyek később Levelek Burmából címmel könyv formátumban is kiadásra kerültek.

A ’80-as, ’90-es évek viharos fordulója után a katonai uralom stabilizálódott. Habár továbbra is minden fontosabb pozíciót katonatisztek töltöttek be, mégis a vezető szervezetek tagságát megfiatalítottak és zömmel a negyvenes-ötvenes éveikben járó főtisztekkel és tábornokokkal töltötték fel. Az Állami Jog és Helyreállítási Tanács (SLORC) hivatalosan 1997 novemberében oszlott fel, funkcióit a 19 tábornokból álló Béke és Fejlődés Tanácsa (SPDC) vette át. Elnöke Szo Maung visszavonulása után a rangidős Than Sve tábornok lett.[xviii]

Az 1990-es évek újabb váratlan fordulatot hoztak, amikor Mianmar vezetői úgy döntöttek, hogy véget vetnek az ország több évtizedes önkéntes elszigeteltségének. Sok minden közrejátszott ebben. A katonai vezetők külföldi útjaik során minden bizonnyal szembesültek azzal a szomorú ténnyel, hogy országuk az évek során hihetetlen mértékben lemaradt, és a lakosságuk elszegényedett az egyre növekvő ütemben fejlődő Délkelet-Ázsia többi államától. A másik ok pedig a geopolitikai tényezőkben keresendő. Mianmar 1997-es az ASEAN-hoz való csatlakozásával lépett rá a politikai változás útjára. Habár 1990-es választási eredmények figyelmen kívül hagyása, és az ellenzék bebörtönzése miatt a nyugati országok szigorú szankciókkal próbálták elszigetelni az országot, az ASEAN elszigetelés helyett mégis tagságot ajánlott fel Mianmarnak azért, hogy megvédje attól, hogy India és Kína kiterjessze rá a befolyását. Az Egyesült Államok és az Európai Unió nyomásgyakorlással igyekezett eltántorítani az ASEAN-t Mianmar felvételétől, amely a szervezet belügyeibe való súlyos beavatkozásnak tekinthető.[xix] Az Európai Unió még azt is felvetette, hogy Mianmar csatlakozása esetén bojkottálni fogja az Ázsia-Európa Találkozót (ASEM).[xx] Végül Washington és Brüsszel belenyugodott Mianmar felvételébe, viszont kijelentette, hogy az ASEAN-t felelősnek fogja tartani a Mianmarban lezajló reformfolyamatot illetően.

„Sáfrányos forradalom” és út a demokrácia felé

2007 augusztusában a növekvő üzemanyagárak miatt szórványosan kialakuló tiltakozások a 45 éve fennálló katonai diktatúrával szembeni többezres tüntetésekbe csaptak át. Még az év májusában 59 ázsiai állami vezető – a kontinens szinte valamennyi országának képviseletében – levélben szólította fel Than Svét, hogy bocsássa szabadon a politikai foglyokat, s vegye fel a tárgyalásokat Szú Csíval és az ellenzék többi vezetőjével.[xxi] Az augusztusi tiltakozásoknak különös jelentőséget adott az, hogy az amúgy politikával nem foglalkozó szerzetesközösség elutasította a tábornokok adományait, amely a helyi buddhista kultúrában az áldás megtagadásának és a hívek gyülekezetből való kitaszításának a szimbóluma. A szerzetesek rövidesen egyre nagyobb számban jelentek meg a tiltakozók között, majd ők lettek az utcai megmozdulások fő hangadói. A tüntetéssorozat az ő ruhájukról kapta a „sáfrány” jelzőt.[xxii]

Az utcán felvonuló szerzetesekhez rövidesen tízezres tömegek csatlakoztak a legkülönbözőbb társadalmi csoportokból. Mindez rávilágított arra, hogy a rendszer társadalmi elfogadottsága közel sem olyan magas, mint ahogy azt a kormányzat igyekezett elhitetni. A katonai junta – szokásához híven – a helyzet kezelése érdekében kizárólag karhatalmi eszközöket vett igénybe a többnyire békésen tüntető tömegekkel szemben. A helyzet akkor vált kellemetlenné, amikor szeptember 27-én Rangunban az egyik tűntetés feloszlatása során a katonák közvetlen közelről agyonlőtték Nagai Kendzsi japán újságírót, akinek a haláláról készült felvételek bejárták a világot.

A gondok csak tovább szaporodtak, amikor 2008 májusában a Nargis nevű trópusi ciklon helyenként akár 215 km/h sebességű széllökésekkel csapott le az Iravádi rendkívül sűrűn lakott deltavidékére. Mianmar történetének legnagyobb természeti katasztrófája mintegy 138 ezer halálos áldozatot követelt, valamint 1,5 millió embert tett földönfutóvá.

Végül a kormányzatra nehezedő külső, és belső nyomás vezethetett oda, hogy Mianmar vezetői úgy döntöttek, hogy befejezik a régóta készülő új alkotmányt, amit a ciklon okozta természeti katasztrófa ellenére még ugyanabban a hónapban egy erősen manipulált népszavazáson vittek keresztül. Az új alkotmány értelmében 2010-re írtak ki törvényhozási választásokat. Az alkotmány kimondta, hogy a törvényhozás tagjainak negyedét a fegyveres erők főparancsnoka jelöli ki, amely gyakorlatilag vétójogot jelentett az alkotmány megváltoztatásának kísérleteivel szemben. Ezen felül az elnök, az alelnök, a védelmi miniszter, a belügyminiszter, a határvidék ügyeivel foglalkozó miniszterek egytől-egyik csak a katonák jelöltjei lehettek.[xxiii] A 2010-es „félrendszerváltás” tehát a katonai elit szempontjából kettős célt szolgált: egyrészt levezetni a társadalomban halmozódó belső feszültségeket azzal, hogy a civileket is bevonja a törvényhozásba, másrészt a rendszer – habár korlátozott mértékben, de képessé vált nyitni a nyugat felé a demokratizálódás látszatával. Ezáltal diverzifikálni tudta külkapcsolatait, különösen a Kína jelentette hatalmi túlsúly ellensúlyozása érdekében.[xxiv]

Eközben a nyugaton rendkívül népszerű Aung Szan Szú Csí háziőrizetét megszüntették 2010 novemberében, majd legálisan visszatérhetett a burmai politikai életbe.[xxv] A Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) vezetőjeként 2012. évi időközi választásokon mandátumot szerzett a parlamentben, majd nagy többséggel nyerte meg a 2015-ös választásokat.[xxvi]

Úgy tűnt, ez a fajta stratégia beválhat. Thein Szein, az alkotmányos reformot követő első elnök (2011-2016) több alkalommal is találkozott Barack Obama amerikai elnökkel és Hillary Clinton külügyminiszterrel, akik támogatásukról biztosították a mianmari demokratikus átmenetet. A 2015. évi választásokon győztesként kikerülő Szú Csí az ország elnöke jogszabályi korlátok miatt nem lehetett, mivel az addigra elhunyt férje és gyermekei is külföldi állampolgárok. Ezért az elnöki hivatalt irányitó államtanácsosi tisztséget alkották meg a számára, illetve a külügyminiszteri posztot is magáénak tudhatta.[xxvii

Rohingya-krízis és hatása[xxviii]

A 2015-ös választásokat követő optimista hangulat nagyjából másfél évig tartott. 2016 októberében, és 2017 augusztusában az Arakán Rohingya Megváltó Hadsereg (ARSA) több ízben is összehangolt fegyveres támadást hajtott végre a délnyugati Rakhine (más néven Arakán) államban található rendőrállomások ellen. A támadások, melyeknek 24 ember esett áldozatául (2016-ban kilenc katona, 2017-ben tizennégy katona és egy hivatalnok), kivívták a központi kormányzat haragját. A fegyveres erők válasza a muszlim vallású rohingya etnikum ellen irányuló tisztogató hadjáratok sorozata lett, amelyek következtében egyes becslések szerint legalább 700 ezer, de akár az 1 millió főt is meghaladó rohingya kényszerült elhagyni az otthonát.[xxix] Habár maga a konfliktus gyökerei a brit gyarmati időkre nyúlnak vissza, szomorú emlékeztetője annak, hogy még a XXI. században is előfordulhatnak egy-egy vallási és/vagy etnikai közösség ellen célzottan elkövetett népirtások.

A katonai klikknek kimondottan jól jött az, hogy a nemzetközi közösség a rohingyák ellen elkövetett attrocitásokkal kapcsolatban a külföldön igen jól ismert Aung Szan Szú Csítól várt magyarázatot. Sokan zavartan és csalódottan vették tudomásul, hogy a Nobel-békedíjjal is kitüntetett politikusasszony nem emelt szót a rohingya kisebbséggel szembeni bánásmód miatt. A Human Rights Watch nemzetközi jogvédő szervezet igazgatója, Kenneth Roth így fogalmazott:

„Aung Szan Szú Csí csalódást okozott. Mivel tisztában van azzal, hogy a hadsereg fogja eldönteni, indulhat-e az elnöki posztért, tartózkodott a visszaéléseket bíráló kijelentésektől. És tekintve, hogy a kiszolgáltatott és hontalan rohingyák igencsak népszerűtlenek Burmában, nem volt hajlandó felszólalni a védelmükben, amikor erőszakos támadások érték őket.”[xxx]

A 2014. évi legutolsó népszámlálás adatai szerint az 54 millió fős Mianmar lakosságának 89%-a buddhista, és mintegy 4%-a muszlim vallású. A népesség 68%-át a buddhista burmaiak (más néven bamarok) alkotják. A többséget kitevő buddhista közösség tagjai hagyományosan betolakodóként tekintenek a Bangladessel szomszédos tartományban élő muszlim közösségekre. Mivel a Nemzeti Liga a Demokráciáért párt szavazói a társadalom többségét alkotó buddhista bamarok közül kerülnek ki, és a rohingyákkal szembeni ellenséges érzések annyira erősek, a Nemzeti Liga a Demokráciáért párt pusztán politikai okok miatt nem vállalkozott a támadások elítélésére. Másrészt nem kívántak szembekerülni a rohingyaellenes akciók során hangadó buddhista vallási elittel sem. Habár a nemzetrészek közötti megbékélés és a békés, demokratikus fejlődés eszméje komoly eleme a párt politikai identitásának, szomorú módon a Szú Csí vezette NLD a rohingya közösség védelmében nem merte felvállalni ezt a súlyos társadalmi problémát.[xxxi] Végül mindez a politikusasszony nemzetközi megítélésébe került.

Amit a tábornokok hosszú évtizedek alatt nem tudtak elérni, az egyszeriben valósággá vált. A pár évvel korábban még világszerte ünnepelt, és az emberi jogok ikonjaként méltatott Szú Csí egyszeriben vált hiteltelenné, és komoly bírálatokat kapott a nemzetközi közvéleménytől. Habár a 75 éves politikusasszony az NLD élén 2020 novemberében ismételten magas fölénnyel nyerte meg a választásokat, a tábornokok szemében egy elhasználódott és feleslegessé vált figura lett.[xxxii] Eközben a rohingyákkal szemben elkövetett genocídium egyik fő elkövetőjeként számon tartott Min Aung Hlaing tábornagy-vezérkari főnök pozíciója a hadsereg élén tovább erősödött.

Epilógus – egy elképzelt demokrácia vége

2021. február 1-én hétfő hajnalban a Mianmari Fegyveres Erők (Tatmadaw) katonái őrizetbe vették az ország államtanácsosát, az 1991-ben Nobel-békedíjjal is kitüntetett Aung Szán Szú Csít és mellette több vezető politikust, ezzel megszakítva a törékeny, alig 10 éve épülő demokráciát. A főváros, Nepjida (Naypyitaw) utcáit katonák lepték el, és hogy a lakosság körében ne alakuljon ki szervezett ellenállás, minden internet és a telefon-összeköttetést lekapcsoltak. A hatalomátvételt Min Aung Hlaing tábornagy-vezérkari főnök a katonaság saját televíziójában, a Myawaddy TV-ben jelentette be. Az akciót azzal indokolták, hogy szerintük a 2020. november 8-i választásokat magas fölénnyel nyerő Nemzeti Liga a Demokráciáért Párt (NLD) elcsalta a választásokat, és a hadseregnek szükséges volt közbe lépnie a demokrácia biztosítása érdekében. A hadsereg az egész hatalomátvételt ideiglenesnek igyekszik feltüntetni. Állításuk szerint egy évig vészhelyzeti kormányzás várható, majd újra kiírják a választásokat. Az 54 milliós ország történetében nem ez az első ilyen eset. A hadsereg 1988-ban hasonló ígéretet tett, majd figyelmen kívül hagyva a következő évi választásokat további 25 évig irányította az országot. Habár az Egyesült Államok mellett több ország is elítélte a puccsot, a Mianmart is magába foglaló ASEAN, illetve a szomszédos Kínai Népköztársaság nem kíván a konfliktusban állást foglalni.

A februári katonai hatalomátvételt követően az eleinte szórványosan kialakuló megmozdulások nyomán az utcák csataterekké változtak az ország több városában. Az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosi Hivatala honlapján található információk szerint június 11-ig legalább 860 fő esett az országban tomboló erőszak áldozatául, valamint mintegy 4804 fő van jelenleg is őrizetben.

A demokratikusan megválasztott kormánypártot  ̶ amely a katonai rezsimmel szembeni egyetlen komolyan vehető politikai csoportosulás Mianmarban  ̶  a hatalomból való kiszorulás és a megszűnés fenyegeti.

A letartóztatott pártvezető-államtanácsos Aung Szan Szú Csí-t  ̶  ha minden ellene felhozott vádpontban bűnösnek találják  ̶  korrupció vádjával akár 25 évig terjedő szabadságvesztésre is ítélhetik. Ez azt jelentené, hogy az idén 75 éves politikusasszony életének hátralévő részét rácsok mögött kényszerülhet eltölteni.

Lehet-e félni a demokráciától?

További hivatkozott irodalom

Anderson, B. (2006). Elképzelt közösségek, Gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről. Budapest: L’Harmattan – Atelier.

Aung Szan Szú Csi. (2014). Levelek Burmából. Méry Ratio.

Balogh, A. (2016). DÉLKELET-ÁZSIA TÖRTÉNELME 1945-től napjainkig. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó.

Beech, H. (2014. 7 21). Burma’s Shame. TIME Magazine, old.: 26-35. Letöltés dátuma: 2021. 02 19, forrás: http://web.a.ebscohost.com/ehost/pdfviewer/pdfviewer?vid=9&sid=41b513a9-151c-4b97-bf1a-8574b05e940c%40sessionmgr4008

Cohen, S. B. (2015). Geopolitics – The Geography of International Relations (Third Edition. kiad.). London, UK: Rowman & Littlefield.

Crosby, K. (2014). Theravada Buddhism : continuity, diversity and identity. Oxford: Wiley Blackwell.

Háda, B. (2010. október). Két választás Mianmarban – a katonai diktatúra húsz esztendeje. Nemzet és Biztonság, 26-37. Letöltés dátuma: 2021. 02 19, forrás: http://www.nemzetesbiztonsag.hu/cikkek/hada_bela-ket_valasztas_mianmarban_____a_katonai_diktatura_husz_esztendeje.pdf

Háda, B. (2017. szeptember 18). A rohingyák elleni fellépés háttere és összetevői Mianmarban. Stratégiai Védelmi Kutatóközpont. Letöltés dátuma: 2021. 02 19, forrás: https://svkk.uni-nke.hu/document/svkk-uni-nke-hu-1506332684763/svkk-elemzesek-2017-22-a-rohingyak-elleni-fellepes-hattere-es-osszetevoi-mianmarban-hada-b.original.pdf

Háda, B. (2021. február 3). A 2021. évi mianmari katonai hatalomátvétel háttere. Stratégiai Védelmi Kutatóintézet. Letöltés dátuma: 2021. 02 19, forrás: https://svkk.uni-nke.hu/document/svkk-uni-nke-hu-1506332684763/SVKI_Elemz%C3%A9sek_2021_5_A%202021.%20%C3%A9vi%20mianmari%20katonai%20hatalom%C3%A1tv%C3%A9tel%20h%C3%A1ttere_(H%C3%A1da%20B.).%20pdf.pdf

Mahbubani, K., & Sng, J. (2020). Az ASEAN-csoda. Budapest: Antall József Tudásközpont.

McWilliams, W. C., & Piotrowsky, H. (2014). The world since 1945 : a history of international relations. Lynne Rienner Publishers.

Skilton, A. (2013). A buddhizmus rövid története. Budapest: Damaru Könyvkiadó – A Tan Kapuja.

Steinberg, D. I. (2010). Burma / Myanmar : what everyone needs to know. New York: Oxford University Press.

Thawnghmung, A. M., & Furnari, M. (2019). Anti-state armed groups in Myanmar: Origins, evolution and implications. In B. Schreer, & A. T. Tan (szerk.), Terrorism and Insurgency in Asia : A Contemporary Examination of Terrorist And Separatist Movements (old.: 133-146). Abingdon, UK: Routledge.

Tóth, J. (Szerk.). (2016). Világföldrajz. Budapest: Akadémiai Kiadó. Letöltés dátuma: 2021. 02 19, forrás: https://mersz.hu/hivatkozas/m27v_648_p2#m27v_648_p2

Yahuda, M. (2019). The International Politics of the Asia-Pacific (Fourth and Revised Edition. kiad.). Abingdon, UK: Routledge.

Yates, R. (2019). Understainding ASEAN’s Role in Asia-Pacific Order. Bristol, UK: Palgrave Macmillan.

[i] Elemzésemben egyaránt használom a Burma és a Mianmar elnevezéseket. Az ország nevét 1989-ben változtatták meg Burmáról Mianmarra. Ezért az 1989 előtti események leírásánál következetesen a Burma, Burmai Unió; míg az azt követő időszakok bemutatásánál a Mianmar, Mianmari Szövetségi Köztársaság elnevezéseket használom az országra.

[ii] A brit gyarmati időkről érdekes képet fest George Orwell Tragédia Burmában (Burmese Days) c. magyarul is olvasható korai regénye. Orwell 1922 és 1927 között rendőrtisztként 5 éven keresztül szolgált Burmában.

[iii] Tóth 2016

[iv] Aung Szan Szú Csi, 2014. 11.o

[v] Az Iravádi (folyó, angolosan írva: Irrawady) völgyében és deltavidékén tömörülő Mianmar népességének legnagyobb részét (68%) az országot meghódító burmaiak, vagy más néven bamarok alkotják. További jelentős államalkotó népcsoportnak tekinthetőek a san (9%), a karen (7%), a rakin (4%), a kínai (3%), indiai és mon (2-2%) etnikumok, melyek főképp az ország peremterületein élnek. A népesség túlnyomó többsége a buddhista (89%), keresztény (4%), muszlim (4%), valamint egyéb, főként törzsi vallásokat (3%) követi. Forrás: Tóth (2016)

[vi] Thawnghmung & Furnari 2019, 133.o

[vii] Háda 2010, 26-27.o

[viii] Tóth 2016

[ix] Aung Szan Szú Csi 2014, 111-112.o

[x] Uo. 15-16.o

[xi] Háda 2010, 27-28.o

[xii] Aung Szang Szú Csi 11.o

[xiii] Uo. 58-59.o

[xiv] Háda 2010, 27-28.o

[xv] Uo. 28.o

[xvi] A háziőrizetből való elengedése után nem egy olyan eset volt (1996, 2002), amikor vélhetően a junta által felbérelt tömegek támadták meg az NLD autókonvoját, amelyben Aung Szan Szú Csi is utazott. Röviddel az incidens után a junta „saját biztonságára érdekében” újra háziőrizetbe helyezte. A hatóságok az eseteket soha nem vizsgálták ki. Forrás: Aung Szan Szú Csi, 17.o

[xvii] Uo. 17.o

[xviii] Háda 2010, 29.o

[xix] Yates 2019, 231-232.o

[xx] Uo. 233.o

[xxi] Háda 2010, 36.o

[xxii] Uo. 36.o

[xxiii] Háda 2010, 36-37.o

[xxiv] Háda 2021, 2.o

[xxv] Aung Szan Szú Csi 18-19.o

[xxvi] Háda 2021, 2.o

[xxvii] Uo.

[xxviii] A cikknek nem célja a rohingya közösség ellen elkövetett attrocitások okainak és körülményeinek részletes bemutatása, ugyanakkor a téma szempontjából mindenképp említést érdemel.

[xxix] Thawnghmung & Furnari 2019, 142-144.o

[xxx] Mahbubani & Sng 2020, 245.o

[xxxi] Háda 2017, 4.o

[xxxii] Háda 2021, 3.o

Címlapkép: Mianmari puccs. Rangun, 2021. február 21.
A katonai hatalomátvétel ellen tiltakozó tüntetők a Nobel-békedíjas Aung Szan Szú Kjí mianmari államtanácsos (kormányfő) fényképét a magasba tartva vonulnak Rangunban 2021. február 21-én. A mianmari hadsereg február első napján, az új parlament megalakulása előtt pár órával vette át a hatalmat, és letartóztatta az országot vezető politikusokat, köztük a Nobel-békedíjas Aung Szan Szú Kjí mianmari államtanácsost (kormányfő) és Vin Mjin államfőt. A tüntetők a polgári kormányzás visszaállítását, az őrizetbe vettek szabadlábra helyezését és a katonáknak kedvező alkotmány eltörlését követelik.
(Forrás: MTI/EPA/Lynn Bo Bo)

A Lehet-e félni a demokráciától? bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Fennállásának 10. jubileumát ünnepli A szovjet repülőtér titkai múzeum Berekfürdőn, mely számos egyéb program között a kunmadarasi repülőtér látogatását is kínálja az érdeklődőknek.

2021. június 26-án, szombaton rendezik meg a Múzeumok Éjszakáját a RepTár - Szolnoki Repülőmúzeumban, ahol izgalmas tárlatvezetések, előadások és programok várják az érdeklődőket! 16 órától a belépés díjmentes!

2021. június 22-én, kedden egy háromgépes F-16-os kötelék búcsúzott el szimbolikusan a Leeuwarden légibázistól: a vadászbombázók a híres Elfstedentocht útvonalat repülték végig, elköszönve ezáltal a frízföldi lakosoktól is.

Előzmények Tito Jugoszláviája

A második világháború szovjet érdekszférájából kiemelkedett Jugoszlávia, mint a sztálini eszméktől eltérő és bár a szocialista gazdasági rendszerben működő, mégis a nyugati befektetők számára nyitott gazdasági rendszert működtetett. Ezt az önállóságot többek között annak is köszönhették, hogy a Tito vezette kommunista partizán mozgalom lényegében maga szabadította fel a Balkán rájuk eső részét a német és kollaboráns erőktől. A Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács által kidolgozott program egy föderalista alapokra helyezett államot vázolt fel. A tagköztársaságok: Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Macedónia és Crna Gora szabad társulási joggal rendelkeztek, tehát akár az elszakadás lehetősége is nyitott volt számukra. Szerbián belül pedig létrehoztak két autonóm régiót,  Vajdaságot és a számunkra fontosabb Koszovót, ezek azonban ekkor még csak részleges autonómiával bírtak, mozgásterük nem volt egyenlő a tagköztársaságokéval. Tito a föderáció létrehozásakor gondosan ügyelt arra, hogy a ne egy teljesen központosított, egy adott etnikum által dominált államszerkezetet hozzon létre. Ismerte a térség múltját és jól tudta, hogy az új föderáció egyik fő gyengesége lehet a túlzott centralizációra adott nacionalista reakció a tagköztársaságok részéről, ami a felbomláshoz vezető egyenes út (mint ez később majd látható is lesz). Így Tito a kommunista internacionalizmus köntösében hozta vissza a régi délszláv identitást, aminek korábban is azt a szerepet szánták, hogy egységesítse a régió népeit.

Az említett önállóság több szempontból is megnyilvánult. A Kominform 1948. júniusi határozata után a Szovjetunió és a kommunista blokk országai minden formális kapcsolatot megszakítottak Jugoszláviával. Persze a félig nyílt és ismert találkozók és egyeztetések folytatódtak tovább a szovjetek részéről, például az 1956-os magyarországi események kapcsán. Emellett az állam részesült a Marshall segélyből, és az 1960-as években elkezdett piaci elemeket is beépíteni a gazdaságba. Az ország egyik központi tagja lett az el nem kötelezettek mozgalmának, ami a bipoláris megosztottságtól távolmaradó államokat tömörítette magába, ezzel is kivonva magát a szovjet érdekszférába való betagozódás alól. A föderalizmus erősítése és a centrális irányítás kiküszöbölése végig kísérte a titoi politikát. Az albán-kérdés így mindig jelen volt, hiszen a jelentős albán népesség igyekezett elérni a köztársasági státuszt. A szerbek megbékítése érdekében csak a fokozatos jogosultsági körök kibővítésével juthatott előre Tito, úgymint az albánság helyi és szövetségi intézményekbe való bevonása. Ennek csúcspontja az 1974-es alkotmánymódosítás, ami erősítette a föderalista jelleget és erős, majdnem a köztársaságokkal azonos jogokat, saját parlamentet, oktatást és közigazgatást adott Koszovónak. A megnövekedő külföldi adósság és az infláció nehéz helyzetbe hozta a tagállamokat, különösen a lemaradt és fejletlen Koszovót. A helyzetet tovább súlyosbította Tito 1980-ban bekövetkezett halála, ami az első állomása volt Jugoszlávia szétesésének.

A dezintegráció folyamata és főbb állomásai

Tito halálával elveszett az a fajta politika, ami az egységes délszláv állam ideológiáját képviselte, ezen tovább rontott a magas infláció és annak hatásai. Mindezek eredményeképpen megerősödtek a nacionalista és önrendelkezés párti irányzatok az egyes tagállamokban. Ez alól a szerbek sem jelentettek kivételt, akik között megjelent a történelem során többször is előkerülő Nagy-Szerbia ideálja, ami egy államba fogja össze a szerbeket függetlenül attól, hogy Jugoszlávia mely területén helyezkednek el. Ez persze egy abszolút szerb hegemóniát követelt meg, egy centralizált vezetéssel, aminek a többi köztársaság nem kívánt a része lenni. A szerb dominancia élharcosa Szlobodan Milosevics volt, aki a 80-as évek elején Szerbiai Kommunista Szövetség elnökeként, majd az 1989-ben elnökként képviselte a szerb érdekeket. 1989 júniusában a rigómezei csata 600. évfordulóján elmondott beszédében tovább tüzelte az indulatokat, és a szerbség védelmére és egyesítésére tett ígéretet.[1]

A függetlenedési törekvések egyre jobban felerősödtek. A tagköztársaságok a közösségből igyekeztek kikerülni, a területükön élő szerb lakosság pedig ellenkezőleg, az általuk belakott részt kívánta bent tartani a szerb fennhatóság alatt. Először a szlovénok és a horvátok kiáltották ki függetlenségüket 1991-ben, majd ezen évben Macedónia is (ma Észak-Macedónia). A Jugoszláv Néphadsereg azonnal a műveleteket indított a határok megszilárdítására, megakadályozva ezzel a szerb népesség más államba kerülését. A leggyorsabban Szlovéniában értek véget a harcok, mivel itt a lakosságban nem volt releváns arányban a szerb népesség, így nem is lehetett a helyiek támogatására számítani, továbbá ez volt a legmesszebbi tagállam Belgrádtól és nehezen volt fenntartható a harc. Ez a gyors lefolyás nem jellemezte a horvát és boszniai harcokat, melyek egészen 1995-ig elhúzódtak, és egy rövid ideig a szövetséges bosnyák és horvát fél egymással is harcolt. Mindkét államban a helyi szerbek népszavazással Szerbiához kötötték magukat, ez Horvátország esetében csak déli és dél-keleti részeket érintette a Krajinai Szerb Köztársaság formájában, míg a Boszniai Szerb Köztársaság, Bosznia-Hercegovina teljes területét lefedte. A szerb fél végül meggyengült az elhúzódó harcok és a nemzetközi elszigetelődés miatt, így 1995-ben a horvátok a Vihar hadművelet keretében elfoglalták a Krajinát. Az Egyesült Államok közvetítő szerepének fontos szerep jutott a konfliktus megoldásában. Az amerikai erőfeszítések és a nemzetközi nyomás hatására megkezdődött tárgyalások végén Alija Izetbegovic bosnyák, Franjo Tudjman horvát és Slobodan Milosevics szerb elnök aláírták a daytoni egyezményt 1995. november 20-án, amely egyben a háború lezárását is jelentette.

A koszovói függetlenség történelmi háttere

A második világháború alatt a megszálló olaszok támogatták a Nagy-Albánia tervét és Koszovót Albániához csatolták. A megszállás alatt a szerbek ellen etnikai tisztogatás indul, ezeket a sérelmeket torolják meg majd az albánokon 1999-ben. A háború végével a terület elvették Albániától és bár a délszláv egység kommunista köntöse elfedte, de a nemzeti érzelmek megmaradtak a koszovói albánok köreiben. Az 1974-es új alkotmány az autonómia új szintjét jelentette, ez azonban megerősítette a nemzeti öntudatot, ami Tito halálát követően tüntetések sorozatában öltött testet, önállóságot követelve. A 60-as és 70-es évek demográfiai robbanása és a kivándorló szerb lakosság következtében, egy szinte tiszta etnikumú államalakulat körvonalazódott ki. Így a szerbek aggodalommal nézték az 1981-es tüntetéseket. Az elszakadási törekvéseket az 1989-es alkotmánymódosítással próbálták gátolni, amiben megfosztották Koszovót autonómiájától, ezzel megkezdte tetőzését a Milosevics -féle centralizálódás. A teljes biztonsági és katonai apparátust szerb felügyelet alá vonták, az oktatási és közigazgatási rendszerrel egyetemben. Az egyes megmozdulásokat rendre elfojtották a szerb rendőri alakulatok és hatalmas tisztogatásokat hajtottak végre a közintézményekben, ahonnan teljesen kiszorultak az albánok. A lehetetlen helyzet sokakat kényszerített kivándorlásra. Ez által erősödött a külföldi diaszpóra, amely a hazai ellenállás, és a központi szerb egészségüggyel és oktatással szemben létrehozott párhuzamosan működő szervek pénzelésében jelentékeny szerepet vállalt.

1. ábra: Koszovói népesség növekedése. (Forrás: https://www.worlddata.info/europe/kosovo/populationgrowth.php)

A koszovói albánok, látva a Boszniában zajló háborút és annak hatásait, kérvényezték a területük ENSZ védnökség alá helyezését és a Boszniára érvényes repüléstilalmi zóna kiterjesztését, de ezt elutasította a nemzetközi szervezet. A békés ellenállás lehetősége egyre hatástalanabbnak tűnt, az agresszív fellépést támogató albánok létrehozták a Koszovói Felszabadítási Hadsereget (továbbiakban UCK-t), ami félkatonai szervezetként jött létre, és albán önvédelmi erőként határozta meg magát. Kisebb támadásokat és merényleteket hajtottak végre a szerb rendőri és katonai szervek, valamint a szerb szimpatizáns albánokkal szemben. Az albán fegyveres csoportok számának és tevékenységének növekedésével exponenciálisan nőtt a bevetett biztonsági erők száma és a retorziók súlyossága is, aminek sokszor a civil albánok estek áldozatául. A kezdetben gerilla hadviselést alkalmazó UCK végül már nyílt harcot is felvállalt a Jugoszláv Hadsereggel és a rendőri alakulatokkal. A szerbek terrorellenes akciói a lakosság körben menekülthullámot indítottak el. Ez, valamint az elkövetett atrocitások a nemzetközi közösség figyelmét ráirányították a konfliktusra. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1199-es határozata mindkét felet a békés rendezésre szólította fel. Milosevics engedett a nyomásnak, miután az akkori NATO főtitkár Javier Solana beavatkozással fenyegetett. Richard Holbrooke amerikai diplomatával való megegyezése során a harcok beszüntetésére tett ígéretet a szerb államfő. Beleegyezett abba, hogy az EBESZ KVM missziója Pristinába települjön és a NATO ellenőrizze a térség légterét. Az egyezség és a szerb csapatok kivonása nem segített a helyzet megoldásában, mivel az UCK visszatért a kiürített területekre és folytatta tevékenységét.

1999. február 6-án került sor a rambouvilett-i Koszovó konferenciára, ahol az érintetteken kívül a területen élő kisebbségek képviselői is jelen voltak. Az Összekötő csoport, ami a felek közötti közvetítő államokat foglalta magába (Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország, Orosz Föderáció) kiállt a szerb szuverenitása mellett, ugyanakkor felszólalt a kisebbségek jogaiért is. Egy 3 éves átmeneti időszakra tettek javaslatot, amely időszak alatt az autonómia jegyében az albánok választásokat tartanak és aztán népszavazáson döntenek a terület státuszáról. Egy NATO kontingens biztosította volna a békés átmenetet és felügyelte volna az UCK leszerelését. Az egyezményt mindkét fél elutasította, az albánok államuk bizonytalan jövőbeli helyzete miatt, a szerbek pedig a NATO erők jelenlétét kifogásolták, mivel úgy látták az csak az albánok érdekeit erősítené. Eközben Belgrád mintegy negyvenezer fegyverest vont össze Koszovóban és Koszovó körül. Így nem maradt más választása a nemzetközi közösségnek, mint a fegyveres beavatkozás a humanitárius katasztrófa megelőzésére. A beavatkozást még a szerb-orosz viszonyból eredő kapcsolatok sem tudták megakadályozni, az oroszok levették a kezüket Milosevicsről.

Március 24-én megkezdődtek a légi támadások, amivel párhuzamosan zajlott a „Patkó hadművelet”, aminek célja a koszovói albánok elűzése volt déli irányba, ezzel homogenizálva a területet és megfosztva az UCK-t a civilek közegétől, ahonnan támogatást remélhetett. A NATO légi hadművelete célt ért, és a jugoszláv vezetés beleegyezett abba, hogy kivonja katonai és rendőri erőit a tartományból és átadja annak ellenőrzését a NATO Koszovói Biztonsági Erejének (KFOR – Kosovo Force). A kivonulást a Katonai-technikai Megállapodás (Military Techincal Agreement – MTA) írta elő. Az egyezmény szerint fokozatosan zajlott le a szerb erők felváltása a szövetséges csapatokkal, ami 1999. június 20-ra végbe is ment.

Műveletek

Az alábbi fejezetben bemutatom a 78 napig tartó,Allied Force hadműveletben a szövetség által megfogalmazott célokat, a rendelkezésre álló eszközöket. Röviden kitérek arra, hogy melyek voltak a nemzetközi közösség motivációi. Ezzel szemben áttekintem a szerb fél terveit és lehetőségeit. Ezt követően a légi hadjárat lefolyását ismertetem, majd pedig az abból levont tapasztalatokból következtetek arra, milyen hatással voltak a műveletek a NATO-ra és a szembenálló félre.

A nemzetközi közösséget motiváló tényezők

Az UCK és szerb biztonsági erők közötti harc 1999-re egyre nagyobb méreteket öltött. A sorra megbukott tárgyalások után a NATO-nak nem maradt más választása, mint a fegyveres beavatkozás. Ekkorra már 300 000 embernek kellett elhagynia lakhelyét, ami egy masszív menekülthullámot eredményezett és ez erősen aggasztó volt, különösképpen az Európai Unió számára, amely a frissen függetlenedő kelet-európai államok felé kívánt nyitni, és az ezen országok közvetlen szomszédságában zajló háborút magára nézve is fenyegetésként érzékelte.

A Clinton adminisztráció igyekezett elkerülni azt a hibát, amit Bosznia esetében követett el, ahol a beavatkozás késleltetése miatt a polgárháború elmélyülhetett. 1998 októberében a NATO előkészületeket tett egy korlátozott, főleg katonai célpontokat érintő légi hadjárat elindítására, „Determined Force” néven. Az ebből eredő nyomás vette rá Milosevicset arra, hogy Richard Holbrooke amerikai főtárgyalóval kiegyezve kivonja erőit Koszovóból. Az UCK erők azonban visszaszivárogtak az egyes területekre és az addig megtett lépések a béke felé semmissé váltak.

A NATO és a JSZK eszközeinek és céljainak összehasonlítása

A NATO politikai céljai teljesen egybevágtak az elbuktatott rambouilett-i konferencia pontjaival, tehát az erőszak és az etnikai tisztogatások beszüntetését, a szerb biztonsági erők kivonását és helyükre nemzetközi NATO békefenntartók települését, ebből adódóan a menekültek visszatérését és a békés politikai átmenet elindítását akarta kikényszeríteni a szövetség. A hadműveleti tervet a politikai célokhoz igazították és eleinte korlátozott célokkal terveztek, mivel úgy gondolták az első csapások jobb belátásra késztetik a szerb vezetést. Ennek pont az ellenkezője történt, és a szerbek nagyszabású műveleteket indítottak a koszovói albánok ellen és a növekvő erőszak a menekültek számának megugrását eredményezte. Milosevics a szerb lakosság teljes támogatását élvezte és igyekezett a közhangulatot a NATO ellen hangolni. Eleinte abból indult ki a szerb vezetés, hogy a NATO korábbi fenyegetéseit sem váltotta be, és reménykedett egy esetleges megosztottság kialakulásában is a szövetségen belül a műveletek lefolytatásának mikéntjével kapcsolatban. Amikor nyilvánvalóvá vált a NATO eltökélt és egységes fellépése, a végsőkig kitartás vált a szerb stratégia alapjává.

A szövetség műveleteit a rugalmas reagálás érdekében hat fázisra osztotta fel. Az első fázis tartalmazta az erők átcsoportosítását január 20-i kezdettel. A második fázisban a légi uralmat kívánta megszerezni és fenntartani a NATO, az integrált légvédelmi és a vezetési rendszerek, energiaellátó központok elleni precíziós támadásokkal. Ezzel megteremtve a szabad mozgás lehetőségét és megtartva a kezdeményezést, lehetőséget teremtve a politikai döntés kikényszerítésére. Miután a fentebb leírtak alapján a szerbekből pont az elérni kívánttal ellentétes reakciót váltottak ki a támadások, így ezt követte a harmadik fázis. Itt támadó légi hadműveletekkel kezdték bomlasztani és pusztítani a szerb hadsereget és a rendőri erőket, különös tekintettel a Koszovóba telepített egységekre. Ennek célja a lakossággal szembeni atrocitások visszaszorítása volt a fegyveres erők műveleti képességeinek csökkentésén keresztül. Ebben a szakaszban kezdték meg a katonai és kiszolgáló infrastruktúra pusztítását az egész ország területén. A további fázisokat nem vezették be. A negyedik fázisban eszkalálták volna a nyomásgyakorlást és további stratégiai célokat támadtak volna szerte Jugoszláviában. Ezt követték volna az ötödikben stabilizáló műveletek, végül pedig az erőket és műveleteket csoportosították volna át.

Tehát a műveletek fő célja a fegyveres erők lefogása, pusztítása, elszigetelése volt, ezekkel gyengítve azokat és csökkentve az agresszió mértékét. Az eszkalálódó szárazföldi műveleteket követően a NATO kiterjesztette a stratégiai célpontok körét és az integrált légvédelmen túl, már a magasabb szintű vezetés-irányítási pontokat és a jugoszláv hadsereg műveleti képességeit biztosító logisztikai erőkre és üzemanyagraktárakra is mértek csapásokat. Ezzel szemben a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság sokkal inkább a túlélés stratégiáját követte, hiszen minden optimizmus ellenére felismerték a NATO technikai és mennyiségi fölényét. A légvédelem bevethetőségének megőrzése prioritást képzett a stratégia megalkotása során, ezt pedig az erők és eszközök folytonos manőverezésével kívánták elérni. Mindezzel párhuzamosan pedig az ellenfél katonai és politikai döntéshozatalát akarták elbizonytalanítani a légvédelem váratlan felbukkanásaival.

A felek eszközei, fegyverzete, annak alkalmazása és elhelyezkedése

A 13 NATO-tagállam (Belgium, Kanada, Dánia, Franciaország, Németország, Olaszország, Hollandia, Norvégia, Portugália, Spanyolország, Törökország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok) mindegyike hozzájárult a légicsapások kivitelezéséhez. Először 370 repülőgép állt a szövetség rendelkezésére a csoportosításban, ebből 270 csapásmérő volt. A legszélesebb körű gépparkkal az Egyesült Államok sorakozott fel, ebbe tartoztak: F–14 vadászrepülőgépek, F–15, F–16, F–18 és F–117A vadászbombázók, A–10 közvetlen légi támogató repülőgépek, EA–6B elektronikai harc repülőgépek, B–52 hadászati bombázók, KC–135 és KC–10 légi utántöltő repülőgépek, valamint AWACS légi felderítő-repülőgépek. Az Egyesült Királyság Harrier GR7-es és Tornado vadászbombázókkal, Franciaország pedig Mirage 2000-es és Super Etendard vadászrepülőgépekkel volt jelen a műveletekben. Kanada CF–18 vadászbombázókat, Spanyolország pedig F–18 vadászbombázókat és KC–130 légi utántöltő repülőgépek küldött. A fennmaradó országok mind F-16-os vadászbombázókkal vettek részt. A gépek az akkori legmodernebbnek számító fegyverzettel voltak felszerelve, ebbe a körbe tartozott a JDAM (Joint Direct Attack Munition), amit az amerikai haditengerészet és légierő közösen fejlesztett ki. Ez lényegében egy olyan GPS navigációs rendszerrel ellátott rendszer volt, amelyet hagyományos töltetekre szereltek fel, ezzel létrehozva egy nagy pontosságú eszközt, amit akár rossz időjárási körülmények között is alkalmazhattak. Az erős felhőzet gyakran okozott kihívást a pilótáknak, ilyenkor nagyban rá voltak utalva a JDAM-hez hasonló precíziós fegyverekre, illetve a műholdas rendszerekre, amelyek a felderítésben és a kommunikációban játszottak fontos szerepet. A precíziós csapásmérés a megítélés szempontjából is fontos volt a NATO-nak, hiszen a járulékos veszteségek csökkentése nem csak a műveletek sikerességét és jó nemzetközi megítélését segítette elő, de a szerb lakosság számára is rámutathatott arra, hogy nem ellenük, hanem a kormányuk ellen irányul a támadás, akik bűntetteket követnek el. Ez a másodlagos cél kevésbé tekinthető eredményesnek, hiszen a mai napig vannak ellenérzések a szerb lakosság körében az intervenciót illetően, ennek példája a lelőtt F-117-es és F-16-os gépek maradványainak kiállítása. A szövetséges gépek több, mint 38 000 fordulót repültek,- ebből 10484 csapásmérő volt- amely során nem szenvedtek veszteséget.

A haditengerészet is jelen volt a műveletek során. Az USA 6. flottája és a többi ország kisebb hadihajói és tengeralattjárói, mind jelen voltak az Adriai-tengeren. A manőverező repülőgép- hordozóknak központi szerep jutott, mivel ezekről indították a BGM-109 Tomahawk robotrepülőket, melyek a korban a legmodernebb pilótanélküli eszköznek számítottak. A USS Theodore Roosevelt hordozónak és a kísérő hajóknak kiemelt szerep jutott, hiszen az innen indított Tomahawkok és repülőgépek sokkal nagyobb hatótávolsággal bírtak és több időt tudtak a levegőben tölteni. Itt fontos megemlíteni az EA-6B elektronikai harcirepülőgépet, mely az egyes támadó gépeknek kiváló fedezetet nyújtott korlátozva a légvédelmi rendszer radarjait és az ellenfél szárazföldi erejének rádiókommunikációját. Szárazföldi műveltek nem zajlottak az Allied Force hadművelet alatt, de 3000 főnyi tengerészgyalogos és a bosznia-hercegovinai SFOR is rendelkezésre állt szükség esetén.

A daytoni-i megállapodás korlátozásokat szabott ki a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság haderőjére, 90 000 főben maximalizálva annak létszámát és a páncélozott szállító harcjárművek, valamint a harckocsik létszáma is meg volt határozva. Az akkori haderő három hadseregre és egy speciális rendeltetésű hadtestre oszlott, utóbbi terrorellenes műveleteket látott el. A 3. hadsereg „Pristina” hadteste, amelyet gépkocsizó, lövész és légvédelmi dandárok alkották, délen és délnyugaton volt jelen, tehát az általunk tárgyalt Koszovó térségében diszlokált. A szerb speciális rendőrség jelenléte is indokolt volt, lévén az UCK gerilla műveletei ellen szükséges volt az egyes területeken az állandó rendfenntartás, amely képességgel általánosan a rendőrség bírt. A rendőri létszám körülbelül 14-16 000 főre tehető. A légvédelem három hadtestbe szerveződött, nekik volt a feladatuk az ország két légvédelmi körzetének védelme. 240 repülőgéppel rendelkezett a légierő, ezek többnyire akkora már kissé korszerűtlen MIG21-es harcászati vadászrepülőgépek és néhány, a kor fejlettségi színvonalát elérő MIG29-es elfogó-vadászrepülőgépek voltak. A légvédelem is dominánsan szovjet gyártmányú rakéta komplexumokból állt. A légvédelem magába foglalta (NATO kód szerint), az SA-6 Gainfullal felszerelt rakéta ezredet, és egy SA-3 légvédelmi rakétaosztályt, valamint egy kevésbé fejlett SA-2-es rakétaosztályt. A légi ellenségről az információt a korai felderítő, értesítő és riasztó rendszer biztosította.  Ezeket a stratégiai fontosságú katonai objektumok, repülőterek, kikötők, városok, szárazföldi erők csoportosítási körzetei, ipari telepek környékén helyezték el. A haditengerészet ekkorra 15 000 főből és 8-10 kis hajóegységből állt, szerepük nem volt jelentős hatással a harcok menetére. A légvédelem ugyanakkor a maga előnyére tudta használni a terepet és a környezeti adottságokat. A hegyekkel övezett vidéken könnyebb volt elrejtőzni, különösen, ha a hegyek miatt a felhőzet sűrűbbé vált.  A terepen, a kiterjedt radarhálózaton kívül, még fedett megfigyelők is segítették a védekező felet, akik az egyes európai bázisokat figyelték meg. Az Allied Force hadművelet jó összehasonlítási párja lehet a Sivatagi Vihar hadművelet a légierő alkalmazása szempontjából. Ezt már akkor felismerte a politikai vezetés és korábban, a hidegháború alatt integrált légvédelmi rendszereket vásárló Iraktól szerzett be adatokat az amerikaiak légvédelem ellen alkalmazott taktikáiról és az irakiak személyes tapasztalatairól.  Ezekből kiindulva a jugoszláv hadvezetés egy olyan taktikát dolgozott ki, amely a légvédelmi tüzérség, a föld-levegő rakéták és a hordozható RBS-70 légvédelmi rendszereket ötvözve egy 10 000 láb alatti halálzónát hozott létre. A korábbi Delibarete Force művelet parancsnoka General Michael Ryan „különösen nagy” veszteségeket jósolt a művelet megkezdése előtt, ezt azonban cáfolták az első időszak sikerei.

A hadjárat lefolyása és a kiemelkedőbb események Irányítás és parancsnokságok

A műveletet az Észak-atlanti Tanács közvetlenül irányította. A katonai tevékenység főparancsnoka a szövetséges erők európai legfelsőbb parancsnoka (SACEUR) Wesley Clark négycsillagos amerikai tábornok volt, aki a közvetlen vezetést a szövetséges fegyveres erők dél európai főparancsnokára (CINCSOUTH), James O. Ellis Jr. tengernagyra ruházta. A légi hadműveletek operatív vezetését a Szövetséges Légierő Dél-Európai Parancsnoksága (COMAIRSOUTH) végezte Nápolyból. A légierő parancsnoka Michael Short altábornagy volt. A napi harctevékenység közvetlen irányítása az 5. Szövetséges Harcászati Légi Parancsnokság (5. ATAF, Vicenza) feladatát képezte, melynek parancsnoka (Air Commodore) David Wilby tábornok volt.

A hadjárat első időszaka

A támadás március 24-én este 20 órakor kezdődött meg, amikor első körben Tomahawk robotrepülőgépeket indítottak hajók fedélzetéről és tengeralattjárókról. Ezt követően indultak meg a merevszárnyas gépek által végzett bombázások. A csapások főként az elektromos művek, katonai kommunikációs létesítmények és Montenegró, Szerbia és Koszovó területén található repülőterek, valamint légvédelmi rakétatüzelő állások ellen irányultak. Különös figyelmet fordítottak arra, hogy a lézer vezérlésű bombák robbanóereje a lehető legkisebb legyen, ami még elég a célok megsemmisítéséhez, de nem okoz számottevő járulékos veszteséget.  Ezen felül, ha a pilóta nem tudta teljes biztossággal megerősíteni, hogy tisztán látja a célt, nem oldhatta ki a bombát, és vissza kellett térnie a bázisra. A légi csapásokat intenzív elektronikai zavarással készítették elő. Többek között támadás érte a Podgorica és Pristina térségében lévő légvédelmi objektumokat, Kragujevacnál a Zasztava gyárat, ami hadiipari termékeket is gyártott. A légvédelem tevékenysége alacsony volt, köszönhetően a felderítő és rávezető lokátorok blokkolásának, illetve, hogy az alacsonyan repülő, nehezen észlelhető robotrepülőgépek is eredményesen működtek. Az este során két MIG29-est is lelőttek. A támadás után a NATO kivárt  a kiváltott, számukra kedvező politikai hatásra. A szerb álláspont nem változott, így a műveletek folytatódtak. A második napon már jóval intenzívebbek voltak a támadások, a nagyobb nyomásgyakorlás érdekében. Itt már katonai reptereket is célba vettek Nisben és Golubovciban. A harmadik napon már nagyobb hangsúly került a szárazföldi erők elleni csapásokra és a célpontok túlnyomó többsége Koszovó területén kívül helyezkedett el.

Az első szakasz bár hozott korlátozott sikereket katonailag, de a politikai célhoz nem került közelebb a szövetség. A művelet kezdetben a légierő legyőzése és a légtér feletti ellenőrzés megszerzése érdekében zajlottak. Az elektronikus hadviselésnek és a repülési magasságnak köszönhetően a légvédelem nem tudott érdemben reagálni a NATO tevékenységére.

A hadjárat második szakasza

A hadjárat második szakasza már a fizikai térben és  időben is kiterjedtebb volt. Nappal hajtották végre a támadásokat és a Jugoszlávia egészét támadták. A repülési magasságot csökkenteni kellett annak érdekében, hogy a rejtésben és mozgásban lévő légvédelmi eszközök felderítését és megsemmisítését eredményesen lehessen folytatni. Március hónapban már több mint 500 repülőgépet vetett be a NATO. Támadás érte Belgrád környékét, a Somber repülőteret és Nist. A hónap végén a NATO nagyköveti tanácsa megegyezett a célpontok listájának kibővítésében és a légi csapások intenzitásának növelésében. A bővített lista magában foglalt üzemanyag-feldolgozó és -ellátó rendszereket, energetikai központokat  az elektromos ellátóhálózat főbb elemeit, valamint a közlekedési infrastruktúrát. Az új kijelölt célpontok között volt a pancsovai olajfinomító, amit március 30-án ért találat, illetve az újvidéki Öreg hidat is lerombolták április 1-én. Ekkorra már jelentékeny veszteségeket okoztak a jugoszláv erőknek, de azok képesek voltak kitartani. Repülőiket átmentették kényszer repülőterekre, és a hadianyagot a kiemelt védelmet képező kórházak és iskolák környékén raktározták el, ezzel egyfajta védelmet biztosítva azoknak, hiszen egy ilyen negatív erkölcsi és nemzetközi jogi következményeket magában hordozó támadást a NATO nem kockáztatott meg. A szárazföldi erők elleni csapások kezdtek egyre inkább a középpontba kerülni a célpontok meghatározásakor, harcjármű telepek és csoportosítási létesítmények ellen vetették be a szövetséges légierőt.

A NATO 50. évfordulója során megtartott gyűlésen a tagok elkötelezték magukat, hogy nem hajlandóak veszíteni, és a növekvő albán áldozatok miatt növelni kívánták a nyomást Belgrádon. A politikai és katonai elitet akarták meggyengíteni, ezzel lefejezve a jugoszláv hadigépezetet. Milosevics hatalmi négy „pillérének” megtörésére fordította erőfeszítéseit a NATO. Ezek voltak a gazdasági rendszer, a politika, média és a biztonsági erők. Milosevicsnek és pártjának közvetlen üzleti érdekei is voltak például a médiában, így egyfajta ellene és a propagandája elleni támadásként értékelhető az április 21-i belgrádi televízió épülete elleni támadás, amire a NATO előzetesen figyelmeztette az alkalmazottakat, de így is számos áldozattal járt. Milosevics pártjának székházát ugyanebben a támadásban semmisítették meg és találat érte privát újvidéki rezidenciáját is. Az elkövetkező napokban GBU-28-as bunkerromboló bombával pusztították el a pritinai repülőtér földalatti hangárját. Május 2-án pedig a honvédelmi minisztérium és a hadsereg főparancsnokságának épülete ellen intéztek támadást. A precíziós műszerek és a műholdas kapcsolat azonban nem minden esetben tudta kiküszöbölni a felderítési hibákat, mint amilyen a szófiai lakónegyedet ért rakétatámadás volt. A NATO országok állam- és kormányfői aggodalommal tekintettek az ilyen esetekre, különösképpen Jacques Chirac akkori francia elnök, aki ellenezte a belgrádi elektromos hálózat központjai elleni romboló jellegű támadásokat. A konszenzus megteremtése érdekében a CBU-104(V)2/B kazettás lőszer bevetése mellett döntöttek, amely nem halálos eszköz. A grafitbombaként is ismert eszköz grafitport és -szálakat terít szét a célterületen,ezzel zárlatokat okozva. F-117-es gépek Jugoszlávia szerte Obrenovac, Nis, Bajina Basta, Drmno, Novi Sad településeken vetették be CBU-104-es lőszereiket a helyi hálózati rendszer ellen, ezáltal az ország területének 70%-a ideiglenesen áram nélkül maradt, ez kihatott a katonai kommunikációs vonalakra és összezavarta a szerb vezetést. A műveletek itt már láthatóan magasabb fokon zajlottak és a szerb népesség is már közvetlenül érintve volt, nem csak a félresikerült támadások, de az áramkimaradások miatt is. Az energiaipar rombolása és a korábban a boszniai háború miatt bevezetett nemzetközi szankciók egyre növekvő mértékben károsították a gazdaságot. A kragujevaci gyár felszámolása 15 000 munkanélkülit eredményezett és Belgrád ipari telepein található 50 gyár elpusztítása további ezreket fosztott meg a megélhetésüktől, csökkentve a NATO iránti bizalom kiépülésének lehetőségét. Az elektronikai hadviselés áldozatául esett a civil telekommunikációs szektor is. A cyber hadviselés egy korai példája is látható, amely a jugoszláv banki rendszert vette célba és precedens értékkel bírt.

Az F-117-es lelövése, egy újabb magyar a délszláv válságban

A csökkentett észlelésű repülőgépek iránti igény hamar kialakult. Először Pjotr Ufimcsev tanulmányában állította, hogy a teljesen sima és a meghatározott szögekbe állított felületi elemek képesek arra, hogy olyan szögben verjék vissza a radarsugarakat, hogy azokból csak nagyon kevés jusson vissza a kibocsájtó radar vevőegységébe, így „láthatatlanná”, azaz nehezen észlelhetetlenné téve a repülőgépet. A szovjetek mellőzték ennek a fejlesztését, így került a technológia az amerikaiakhoz. Lockheed megrendelést kapott a légierőtől egy lopakodó repülőgép kifejlesztésére, s ennek eredményeként jött létre az F-117A Nighthawk repülőgép, amely prototípusa 1981-ben végrehajtotta a tesztrepülését. Fejlett GPS technológiával és bevetéstervező rendszerrel látták el, így képes volt az önálló berepülésre. Újfajta anyagokat használtak a borításhoz, amely elnyelte a rádióhullámokat. Azonban gyenge fegyverzet, alacsony terhelhetőség jellemezte, amihez kiábrándító aerodinamika társult csökkentve a manőverezési képességet. A műveletek negyedik napján kis kötelékben szállt fel pár F-117-es, amelyeket visszafelé SZ-125-ös rakétacsapás ért. Dale Zelko alezredes katapultált, de sikeresen kimenekítették.

A repülőgépet a hosszúhullámú kereső radarok szerencsés helyzetben képesek észlelni, azonban a célpont pontos bemérésére szolgáló radarok nem. A jugoszláv légvédelem ütege, amely lelőtte a gépet azonban nem szokványos alegység volt. A parancsnoka, Dani Zoltán, egy székely származású tiszt, aki behathatóan tanulmányozta a lopakodó technológiát és az F-117-est is. Ezek után átalakította az SZ-125 Nyeva rakétához tartozó radarokat, hogy azok pontosan igazodjanak az F-117 méreteihez és szögeihez. Ezekre a módosításokra a parancsnokságtól Dani többszöri kérés után sem kapott engedélyt, így azokat saját szakállára hajtotta végre. Az így átalakított radar képes volt bemérni és célra vezetni a rakétát. Segítette emellett őket az is, hogy az időjárás miatt az F-117-es felszínét vízcseppek borították, melyek kissé megtörték a sima felületét, illetve nem kellett félniük attól sem, hogy más repülőgépek megtámadják az üteget, mivel csak az F-117-esek voltak aznap a levegőben – erről a szerb rádióamatőröknek köszönhetően tudtak. Miután bemérték a célt és kilőtték a rakétát, az F-117-es védtelenné vált, s mivel nem rendelkezett semmilyen önvédelmi rendszerrel, nem védhette ki az érkező rakétát.

A háború vége

Június elejére a Jugoszláv hadsereg és a polgári lakosság is kellőképpen kifulladt a növekvő veszteségek miatt. Június 2-án Marti Ahtisaari finn elnök az Európai Unió képviseletében és Viktor Csernomirgyin Oroszország balkáni nagykövete Belgrádba repült, ahol ultimátumot adtak át Milosevicsnek, amely az amerikai, orosz és európai felek közös követeléseit és egy békejavaslatot tartalmazott. Milosevics beleegyezett a nemzetközileg megalkotott békejavaslat elfogadásába. A béke feltételeként a már korábban is ismert követeléseket fogalmazták meg. A szerb fegyveres erők kivonását Koszovóból, a helyükre NATO biztonsági erők telepítését, és egy átmeneti etnikai albán vezetést, amely elismeri Jugoszlávia területi integritását. Az egyezséget már másnap ratifikálta a szerb parlament.

Az egyezség engedélyezett egy száz fős szerb kontingenst, amely a térségben maradva segíti majd General Sir Michael Jackson hadnagy vezette aknamentesítést. Az egyezség életbelépése utáni 48 órában ki kell vonni minden légvédelmi eszközt egy Koszovó határától számított 15 mérföldes sávban, ezzel megelőzve minden félreértést. A szerződés a területeken szektorokra osztotta szét a békefenntartókat, nemzetiség szerint amerikai, olasz, német, brit és francia szektorokra, amely egységek nehéz technikával is rendelkeztek volna.

Külön kérdés volt a bombázások beszüntetésének időpontja, amit a szerb csapatok kivonáshoz kötöttek és nem akarta elsietni a NATO, attól tartva, hogy újra fellángolnak a harcok. A szerbek által elfogadott tűzszünet után Belgrádot nem érte támadás és a műveletek a jugoszláv hadsereg egységeire korlátozódtak. A szerb fél vonakodott a kivonulás megkezdésével, ugyanis egy ENSZ nemzetközi békefenntartó erő bevetését kérte a NATO csapatok mellett, valamint az ENSZ Biztonsági Tanácsa által kiadott határozatot a műveletek lezárásáról, ezzel nagyobb biztosítékot szerezve arra vonatkozóan, hogy a NATO tartja magát a vállalásaihoz. Ez meg is akasztotta a részletek megtárgyalását, és rövid időre kiújultak a harcok az UCK-val. Június 7-én a Pastrik hegynél, nyílt terepen elhelyezkedő szerb csapatokat komoly támadás érte B-52-es bombázókról. A várt hatás bekövetkezett, másnap a BT határozatot (1244) adott ki a csapatok kivonására és a háborús bűnöket tárgyaló eljárás elindítására, ahol magát Milosevicset is megvádolták. A hat oldalas dokumentumban mandátummal ruházzák fel a NATO-t, hogy a Kosovo Force keretében kezdje meg a békefenntartó feladatok ellátását és az irányítás átvételét, a nemzetközi közigazgatás létrehozását Koszovóban, továbbá az UCK lefegyverzésének felügyeletét. Egy 5km széles ütköző zóna lett kialakítva Koszovó körül, elzárva ezzel bármilyen katonai művelet útját. A szövetség végül beszüntette a légi műveleteket, amint Belgrád elkezdte kivonni a csapatait a térségből. A bevonuló NATO csapatok sorra fedeztek fel különböző létesítményeket, ahol a szerb rendőri erők vetették alá kínzásnak az albán lakosságot, de fény derült a lapušniki táborban elkövetett szerbek elleni atrocitásokra is. A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság attól félve, hogy végleg elveszíti Koszovót, 1999. június 9-én aláírta a kivonását biztosító katonai technikai megállapodást (Military-Technical Agreement), amely megnyitotta a válság rendezésének útját.

Összegzés

A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság bukásának több oka is volt. A folytonosan növekvő károk és katonai veszteségek mellett Belgrád elvesztette vezető szerepét Koszovóban és nehezen tudott úrrá lenni a történéseken. A szalonképtelen kezelési módok és gyenge vezetés miatt az ország elvesztette minden nemzetközi támogatottságát, különösképpen az orosz fél részéről. A vereséget előidéző másik tényező a politikai elit támogatásának elvesztése volt, akiknek az ipari és pénzügyi szektorban meglévő érdekeltségeik fizikailag is sérültek, ezáltal nem volt érdekük a konfliktus fenntartása. A Milosevics- féle vezetés számára pedig nyilvánvalóvá vált, hogy a kitartás stratégiája nem tartogat számukra sikert.

A technikai és mennyiségi fölény ellenére a NATO-nak több kihívással is meg kellett birkóznia. A légvédelem rejtése azáltal, hogy a radarok nem bocsájtottak ki jelet, meglehetősen sikeresnek bizonyult, amely párosult ezen eszközök állandó mobilitásával. A kisebb egységek által is hordozható légvédelmi eszközök alkalmazása pedig 15 000 láb magasságba kényszerítette fel a NATO gépeket. A magasan történő repülést tovább nehezítették a rossz időjárási körülmények és a hegyvidékes terület, így egy idő után az elsődleges cél, tehát a légvédelem teljes elpusztítása, nehézkessé vált és a hangsúly is áthelyeződött az infrastruktúra rombolására. A rossz látási viszonyok miatt több félresikerült támadást is végrehajtottak, ilyen volt például a belgrádi kínai nagykövetség ellen elkövetett bombázás, amely diplomáciai bonyodalmakat okozott és hűvössé tette a viszonyt a NATO országok és Kína között. Kiváltképp fájó pont volt, amikor tévedésből egy menekültoszlopot ért csapás. Különösen fontos volt a média által állandóan közvetített konfliktusban, hogy a járulékos veszteségek elkerülésére nem volt elég csupán törekedni, de már elvárásként jelent meg. Az etnikai tisztogatásokat csak részben sikerült megakadályozni és sokkal inkább lehet azt mondani, hogy a menekültek visszatérése volt a tényleges siker.

Megjelentek tervezési hibák is a műveletben, melyek ütemezésekor nem vették figyelembe azt, hogy milyen történeti és kulturális jelentőséggel bír a szerbek számára Koszovó, ezért rövid távú műveletekkel terveztek kezdetben, remélve a gyors kapitulációt. A NATO tagállamok politikai vezetése közötti konszenzus is hiányzott. Sokan nem akartak jelentős erőt alkalmazni, amely szükséges lett volna a humanitárius katasztrófa lefékezéséhez. A nézeteltérés olyan stratégiai tervezés alapját képező kérdésekben is jelen volt, mint a fegyverhasználatra vonatkozó szabályok, vagy pedig a szárazföldi erők alkalmazása, melyet az USA vehemensen ellenzett. Ezek mind gátolták a hatékony fellépést.

A műveletek történelmi jelentőségűek voltak, mivel a második világháború óta ez volt a legintenzívebb háborús tevékenység, amit egy nyugati szövetségi rendszer vívott, emellett pedig az első alkalom, hogy csak a légierő alkalmazásával sikerült az ellenségre saját akaratát rákényszerítenie az egyik félnek.

A 11 hétig tartó nemzetközi hadműveletben összesen 2 300 légicsapást mértek, melyben 995 objektum sérült meg. 1 150 harci repülőgép 420 000 robbanóanyagot szórt le a célpontokra, beleértve 20 000 nehéz légi bombát, 1 300 cirkálórakétát, 37 000 kazettás bombát – köztük uránium tartalmú töltetekkel. Az ENSZ szakosodott szervezete 2002-ben készített egy jelentést a környezeti hatásokról Szerbiában és Montenegróban. Maga a tanulmány az uránium tartalmú lövedékek hatásáról szól. A jelentés kimutatta, hogy az uránium tartalmú lövedékek bár a talajban vannak, de nem jelentenek közvetlen veszélyt, a szennyezettség alacsony mértéke miatt.

A koszovói háború hatásai ma is érezhetők, s a dialógus megkezdődött a felek között, de még mindig szükséges a nemzetközi katonai jelenlét. 2008. február 17-től Koszovó de facto független Szerbiától, önálló biztonsági szervekkel és közigazgatással. Komoly gondot jelent a szervezett bűnözés, amely felszívta a volt UCK katonák egy részét. A Balkán-félsziget még mindig tartogat biztonsági kihívásokat, nemcsak a szomszédos államok, de Magyarország számára is, mivel egy esetlegesen eszkalálódó helyzet erodálná a biztonsági környezetünket. A tárgyalások jelenleg lassú mederben folynak és belátható időn belül nincs esély arra, hogy a koszovói államiság elismerésre kerüljön Belgrád által.

Irodalomjegyzék

Andrew J. Bacevich, Eliot A. Cohen: War over Kosovo, Columbia University Press, New York, 2001.
Gian Gentile: How Effective is Strategic Bombing?: Lessons Learned From World War II to Kosovo, New York University Press, New York, 2001.

Benjamin S. Lambeth: NATO’s air war for Kosovo, RAND, Santa Monica, 2001.

Czifra Dóra: Humanitárius intervenció és államépítés Koszovóban, Dél–kelet Európa – South-east Europe International relations quarterly, vol. 1. no. 4 (winter 2010/4 tél)

Csengeri János (2013):   „Operation Allied Force” a NATO légi háborúja a délszláv válság megoldása érdekében 1, Repüléstudomány közlemények, XXV. évfolyam 1.szám 114-125.

Csengeri János (2013):   „Operation Allied Force” a NATO légi háborúja a délszláv válság megoldása érdekében 2, Repüléstudomány közlemények, XXV. évfolyam 2.szám 127-128.

Dr. Törő Lajos: A délszláv háború történelmi okai, eseményei és következményei. Hadtudományi Szemle, 2015. VIII. évfolyam 1. szám

Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia. A délszláv állam története, Osiris, Budapest, 1999.

Korom Mária: A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (Szerbia) NATO bombázása-ahogy a szemtanú látta. Hadtudományi Szemle, 2016, IX. évfolyam 2. szám

Kovács Zoltán: Koszovó államiságának létrejötte, valamint annak regionális és globális következményei. Doktori (PhD) értekezés, 2019.

Magyar István ezds. (2001): A NATO jugoszláviai légi támadó-hadművelete Hadtudomány XI. évfolyam 3-4. sz.

Sergio Balanzino: NATO humanitárius segély a koszovói válság áldozatainak, NATO tükör, 1999. nyár, 2. szám

General Wesley K. Clark (Supreme Allied Commander): When force is necessary: NATO’s military response to the Kosovo crisis, https://www.nato.int/docu/review/1999/9902-03.htm#FN2, Letöltés ideje: 2021. 04. 18.

Kosovo Air Campaign (Archived) Operation Allied Force, https://www.nato.int/cps/en/natohq/topics_49602.htm, Letöltés ideje: 2021. 04. 17.

RAND Corporation: Operation Allied Force, Lessons for the future, https://www.rand.org/pubs/research_briefs/RB75.html#fn1, Letöltés ideje: 2021. 04. 18.

The Aviationist, Flying the Prowler to war, https://theaviationist.com/special-reports/flying-the-prowler-to-war/, Letöltés ideje: 2021. 04. 17.

The Heritage Foundation: Lessons from the war in Kosovo, https://www.heritage.org/europe/report/lessons-the-war-kosovo, Letöltés ideje: 2021. 04. 19.

 

Címlapkép: Nis, 2019. március 25.
Milorad Dodik, a boszniai Szerb Köztársaság elnöke, a háromtagú boszniai államelnökség soros vezetője (b) és Aleksandar Vucic szerb elnök a NATO Jugoszlávia elleni légicsapásainak huszadik évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen a dél-szerbiai Nisben 2019. március 24-én. A katonai szövetség a jugoszláv haderő Koszovóból való kivonását kényszerítette ki az 1999. március 24-én indított légicsapással.
(Forráss: MTI/EPA/Djordje Savic)

A Operation Allied Force – A NATO légi műveletei és azok hatása a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság ellen bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Summary_NATO STRATCOMM COE 2021

A Summary of the NATO Riga Strategic Communications Dialogue Held on 6-7 May 2021 bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Megjelent a GINOP PLUSZ 1.2.1 végleges kiírása, mely 200 milliárd forinttal támogatja a mikro-, kis- és középvállalkozásokat, így remek lehetőség vállalkozása fejlesztésére.

A Magyar Néphadseregnél 1976-ban jelentek meg a Csehszlovákiából beszerzett Zlin Z-43-as repülőgépek, amelyek a következő évtől egy futárrajba szerveződve, a budaörsi repülőtérről indultak feladataikra. Ez elsősorban elöljárók szállítását jelentette a kecskeméti, pápai és taszári vadászrepülő ezredekhez, de a légcsavaros futárok az ország összes repülőterén megfordultak, miközben dokumentumokat, repülőgép-alkatrészeket, és ételt-italt is szállítottak. A gépeket a Magyar Honvédség vonta ki az ezredforduló idején.   

A Z-43-as kezdőcsapatba több ezer repült óra tapasztalattal rendelkező volt vadászpilóták illetve az akkoriban kivont Il-14-esek pilótái kerültek. Ők még Csehszlovákiában kapták a típusátképzést a Zlinre, az őket követő repülőgép-vezetők pedig már itthon, Budaörsön. Utóbbiakhoz tartozott Pinczés János volt vadászpilóta is, akit az 1977 decemberében történt katapultálása után a repülőorvosok letiltottak a hangsebesség feletti repülésről, de a Z-43-ason folytathatta pályafutását.

Pinczés János a Z-43-as fülkéjében

- 1978-ban kerültem a futárokhoz. A típusátképzést követően szépen haladtam, ellesve, megtanulva a tapasztalt Li-2-es és Il-14-es pilóták műszerrepülő tudását. Egy év alatt elértem az I. osztályú hajózó tiszti képesítést és hadra fogható voltam éjjel és nappal. Nagyon sokat repültünk, volt feladat bőven, hiszen mindenki felismerte, hogy milyen jó dolog gyorsan, pontosan és kényelmesen elérni valamelyik célrepülőtérre és onnan haza. Éves szinten háromszáz-négyszáz órát repültünk, ha nem szállítási, akkor kiképzési, útvonal- és műszerrepülési, bejöveteli feladatokat. Ezek nagy önbizalmat és gyakorlati tudást adtak, amelyeknek nagy szerepe volt a későbbi pályafutásom során. A Zlin Z-43-as egy hathengeres dugattyús motorral felszerelt négyszemélyes repülőgép volt, 180-200 km/h utazósebességgel és óránként negyvenhárom literes benzinfogyasztással. Nappal száz méteres felhőalap és egy kilométeres látás, éjszaka kétszáz méteres felhőalap és két kilométeres látás mellett repültünk az igen szerény műszerezettség alapján – emlékezett vissza Pinczés János, felidézve a futárrepülő mindennapok egy-egy pillanatát.

A Néphadsereg 075-078 oldalszámmal négy darabot rendszeresített a Z-43-asból.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a légierő kisgépes pilótáinak a legnagyobb kihívást az időjárás jelentette, hiszen télen-nyáron abban a magasságban repültek, ahol a repülést befolyásoló időjárási jelenségek túlnyomó része lejátszódik, gyakran téve próbára gépet és pilótáját egyaránt. Azt is érdemes megjegyezni, hogy az alábbi történetek idején, a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején-közepén a katonai, közforgalmi, mezőgazdasági, vízügyi, mentő- és sportrepülés mellett gyakorlatilag nem létezett a ma ismert magáncélú repülés az országban. 

*

- Három elöljárót vittem Pápára, ahol a délutáni váltásban repültek volna. A budaörsi felszállás után százötven méteren belerepültünk a felhőbe, háromszáz méteres magasságban már a felhő felett voltunk, és a következő réteg úgy ötszáz méter magasan kezdődött. Kényelmesen haladtunk műszer szerint a kiírt útvonalon a felhők között. Pápának bejelentkezve megkaptuk a közelítési engedélyt és tájékoztattak, hogy a felhőalap száz méteren van. Műszeres bejövetellel süllyedtem a felhőbe. Százötven, száz, nyolcvan, hatvan méter, sehol a föld, még mindig a felhőben voltunk. Már készülődtem, hogy ötven méteren átstartoljak, amikor kijöttünk a felhőből és előttünk volt a leszállópálya. Olyan látás lett, hogy szinte Győrig el lehetett látni. Jelentettem, hogy mennyi a felhőalap, de a repülésvezető arra kért, hogy menjek már ki a légterükbe, nézzek körül, milyen az idő ott. Átstartoltam, ismét bele a felhőbe, háromszáz méteren ki belőle, és kirepültünk a légtérbe. Elöljáróm jelentette az időképet, ami szerintem kicsit feltupírozott volt. Leszálltunk, az utasaim kiszálltak és mondták, hogy menjek csak haza, majd holnap reggel jöjjek értük. A repülési tervet úgy módosítottam, hogy a győri majd onnan a budaörsi irányadóra repültem. Felszállás után ötven méteren be a felhőbe, azután háromszáz méteren ismét a két réteg között repültem, előbb Győr, majd Budaörs felé. Számításom szerint Tatabánya magasságában jártam, amikor ismét belerepültem a felhőbe, és a hegyek miatt hatszáz méterre emelkedtem. Rárepültem a budaörsi irányadóra (NDB) és a begyakorolt műszeres „kiskör” módszerrel megkezdtem a leszálláshoz való bejövetelt. Az NDB-re kidolgozott kiskör eljárás szerint a négy kilométerre telepített TIRA (Távoli Irányadó Állomás) felett kétszáz méteren, az egy kilométerre lévő KIRA (Közeli Irányadó Állomás) felett ötven méteren kellett átrepülni. Ez adta az optimálisnak számító három fokos siklópályát, amit a műszerrepüléskor alkalmaztunk. Ha nem láttuk meg a pályát ötven méteren, át kellett startolni és végrehajtani egy ismételt bejövetelt. Ha az sem sikerült, akkor át kellett repülni a tartalék reptérre.

A kilencvenes évek elejéig Budaörs volt a futárrepülő raj bázisa.

A repülésvezető tájékoztatott, hogy a felhőalap százötven méter, a látás hat kilométer, jöhetek leszállni. Nyugodtan süllyedtem a végső egyenesen, százötven, százharminc, száz, nyolcvan majd hatvan méter és még mindig felhőben voltam, de a műszer szerint pontosan a siklópályán. Már éppen át akartam startolni, amikor harminc méteren kiestem a felhőből és előttem volt a reptér. Leszállás után volt egy-két megbeszélni valóm a repülésvezetővel és a meteorológusokkal. Magamban megköszöntem tapasztalt pilótatársaim állandó műszerrepülési gyakoroltatásait. Szinte belevésték az emlékezetembe a kiskör módszer pontos repüléstechnikai végrehajtását jó és bonyolult időjárási körülmények mellett. Íme, most milyen jól jött a rengeteg gyakorlás! A repülőgép egy darab rádióiránytűvel és egy pörgettyűs iránytűvel volt felszerelve. Hol volt akkor még a GPS! Ez után kezdtem szorgalmazni, hogy két rádióiránytűvel rendelkező műszert vegyünk a repülőbe, amit fél évre rá be is szereltek mind a négy Z-43-asba.

*

- Egy másik alkalommal Taszárra vittem egy elöljárót és onnan Pápára átrepülve kellett volna hazahozni egy másik utast. Taszáron, miután kitettem az utast, a repülésvezetőtől érdeklődtem, hogy rendben van-e a repülési tervem, indulhatok-e Pápára, és hogy megfelelő-e az időjárás. Igenlő választ kaptam és azt a tájékoztatást, hogy repülnek a pápaiak is, figyeljek rájuk. Felszálltam, irány a Balaton, majd a Bakonyon át Ajka és Pápa. Szép idő volt, csodás látás, csak az volt a furcsa, hogy a fák nagyon hajladoztak. Fél óra repülés elteltével kissé gyanús lett, hogy lassan haladok, de üzemanyagom bőven volt és tovább poroszkáltam a Balaton felé. Amikor elértem, a hullámok igencsak magasra csapdostak. Ránéztem az órára és rádöbbentem, hogy annyira lekötött a táj, hogy nem vettem észre, hogy már egy órája repülök és már régen Ajka körül kellene lennem. Átrepültem Zánkát és a Bakony felett jó kis hinta-palinta kezdődött. Áthangoltam a pápai frekvenciára és hallom, hogy az ottani repülésvezető bejelenti a „Kavjor” utasítást, amikor a feladatot megszakítva minden gépnek le kell szállni. Az ezredparancsnok is a levegőben volt - megismertem a hangját – és rákérdezett, hogy mi az oka? A rövid válasz: a szél sebessége elérte és meghaladta a 30 m/s értéket, ami szélerősség szempontjából a MiG-21-es határértéke volt. Az én gépemre 16 m/s volt az engedélyezett maximális szélerősség. Ekkor már Ajkát elhagyva közelítettem és amint szóhoz jutottam, bejelentkeztem. A repülésvezető hitetlenkedve kérdezte, hogy mi a típusa a repülőgépemnek, majd miután meghallotta, hogy Zlin 43-as, utasított, hogy forduljak vissza Taszárra, mert Pápa nem alkalmas a kisgép fogadására. Így megfordultam és nyugtáztam magamban, hogy gyors utam lesz visszafelé. Ajkáig egy óra negyvenöt percig tartott az út, Taszárig visszafelé negyven percig. Éjszakára, mint minden „rendes” szél, ez is elcsendesedett és átrepülhettem Pápára, majd az utasommal haza Budaörsre.

Felszállásra készül Taszáron az egyik Z-43-as valamikor a nyolcvanas években. A gépen az 1990 előtti csillagos felségjel látható.

*

- A Z-43-as igen megbízható repülőgép volt, csak elvétve akadtak meghibásodások. Én csak három esetre emlékszem. Az egyik velem esett meg, Pápán. Egy meleg nyári napon három főt hoztam haza Budaörsre. A három ember súlya közel 350 kilogramm volt. Meleg idő, nagy terhelés, inkább a pálya végére gurultam. A felszállást megkezdve, eléggé lassan gyorsultunk a megszokotthoz képest, de nem aggódtam, bőven elég volt a pálya. Félpályán lassan elemelkedtünk a betontól és apránként gyűjtöttük a magasságot. A pálya vége előtt olyan huszonöt-harminc méteren voltunk, amikor megállt a motor! Előttünk a learatott szalmabálák, lehetetlen volt leszállni oda géptörés nélkül. Jelentettem, hogy leállt a motor és visszafordulok. Gyors döntés, sebesség 135 km/h, enyhe jobb forduló vissza a gurulóra. A gép szépen fordult és közben süllyedt, mint a balta. Mire befejeztem a fordulót annyi időm maradt, hogy vízszintes szárnnyal földet érjek a gurulóúton. A repülésvezető csak annyit mondott: „Szép volt, küldöm a vontató gépkocsit”. Az utasok felocsúdva azt hiányolták, hogy miért nem szóltam, hogy kényszerleszállunk. Igazuk volt ugyan, de nem volt időm figyelmeztetni őket, ráadásul rajtuk volt a fejhallgató, mindent hallottak. Kiderült, hogy a Pápán tankolt üzemanyagban nagy mennyiségű víz volt, ami miatt a gép motorja egy idő után leállt. Amikor felszállás előtt ellenőriztük, a mintavételi üvegben minden rendben volt.

Nagyjavítás után kéttónusú szürke festést kaptak a Z-43-asok.

*

- Október volt, borzasztóan párás, ködös idő uralkodott. Két mérnököt kellett sürgősen Pápára szállítani valami műszaki probléma megoldására az akkor nálunk újnak számító MiG-23-as repülőgépen. A látás alig egy kilométer volt, a hőmérséklet nulla fok körül járt kora délelőtt. Felszálltunk, nyolcvan méteren már ködben voltunk, bár alatta viszonylag jó volt a látás. Repülés előtt szóltak, hogy Pápán minimumot repülnek és lehetőleg felhőalap alatt, földlátás után repüljünk, mert a lokátor nem lát minket. (A gépeinkben nem volt fedélzeti válaszjeladó). Mivel már milliószor repültem ezen az útvonalszakaszon, ismertem minden fontos tájékozódási pontot. Felszállás után kisoroltam Etyek és Alcsút felé, és követtem a magasfeszültséget, amely egyenesen Sárkeresztesre vitt. Ott jobbra fordulva a Székesfehérvár-Mór főút felett repültünk, majd Mórtól bal fordulóval a vasúti pályára állva egészen Pápáig repülhettünk gond nélkül, mintegy ötven méteren a terep felett. Kitettem az utasokat és hazarepültem ugyanezen az útvonalon. Volt is csodálkozás a mérnökök részéről, hogy „azért a MiG-21-esen nem így csináltad volna!”

Természetesen minden pilóta kipróbálja önmagát és a gépét, hogy mire képesek együtt, mit lehet kihozni a technikából. A sok-sok kiképzési feladat között a prioritás a földközeli útvonalrepülés volt. A korlátozott látástávolság és a viszonylag nagy sebesség miatt ismerni kellett a falvakat, utakat, villanyoszlopokat, a nagyfeszültségű vezetékek elhelyezkedését. Ez a repülésbiztonság alapfeltétele és a túlélés minimuma volt. Akkoriban ki- és belépőpontok voltak, ahol el kellett hagyni a budaörsi frekvenciát és áttérni a tököliekhez oroszul vagy a kisgépes nyugat / kelet kontrollhoz. Nekem bevett szokásom volt a Budaörs-Dunaföldvár-Budaörs útvonalon, az etyeki kilépő pont után besorolni a völgybe, abban végigrepülni Tordasig, majd Baracska irányába folytatni a kijelölt útvonalat. Az etyeki völgy egy igaz bozótrepülési feladat volt. A dombtető után bal fordulóban süllyedés a völgybe és annak ívét követve kellett repülni. Éles forduló jobbra, balra figyelni a villanyvezetéket, azt elhagyva süllyedés vissza, továbbrepülni három-négy kilométer hosszan, majd kirepülés a völgyből, enyhe bal forduló és emelkedés ötven méterre, kikerülve Tordast. Mindezt 210 km/h-val begyakorolva, figyelve mindenre.

*

- Egyszer megkérdezték, hogy a pályafutásom negyvenhárom éve alatt eltévedtem-e valamikor? A válaszom az volt, hogy igen, és az is a Z-43-ashoz kötődik. Amikor a pápai ezred áttelepült Mezőkövesdre, egy mérnökcsoportot kellett átvittem Budaörsről Pápára, majd üresen átrepülni Mezőkövesdre, és onnan három embert visszahozni Pápára. Az utasok Pápán kiszálltak, én meg repültem a terv szerint Mezőkövesdre. Füzesabonyig nem is volt semmi gond, de ott háromszáz méteren felhőbe kerültem. Előtte már lehangoltam a mezőkövesdi repülőtér távoli irányadójának a frekvenciáját. Meghallgattam az adót azonosító morzejelet, ami halk, de érthető volt. A felhőben a műszer szerint tartottam az irányt, és úgy hat-hét perc elteltével már oda kellett volna érnem az irányadó fölé. Közben alattam egy foltban látszott a föld, egy folyó, egy városka, és egy vasútállomás. Hol lehetek? Körre álltam és elő a térképet. Rendben, megvan, Mezőcsátnál van a vasút végállomása és ott a Tisza is. Megvagyok! Ismételten ráhangoltam és pontosítottam a frekvenciát és a műszerem azt mutatta, hogy az irányadó állomás és a repülőtér is a hátam mögött van. Rögtön ráálltam az új irányra, és teljes gázzal igyekeztem a repülőtér irányába. Közben a repülésvezető érdeklődött, hogy hol vagyok, mire én megnyugodva válaszoltam, hogy a távoli adó előtt két percre. Így korrigáltam az eltévedésemet és megtanultam, hogy mindig pontos értékre hangoljam le az irányadó frekvenciáját és jobban figyeljem az azonosító morzejelet.

*

- Egy másik eset is nagyon tanulságos volt. Szolnokról hazafelé üresen egy szép nyári délután repültem hazafelé Budaörsre. A meteorológus azt mondta, hogy jön egy front és elég gyorsan mozog, „de te még hazaérsz, menj nyugodtan”. Ceglédig nem is volt probléma, de Pusztavacs felé nagyon szürkült az ég és olyan furcsa színe volt. Körülbelül egy-két kilométer mélységig tartott ez a látvány, utána szép tiszta volt minden. Adtam egy kis gázt és 200 km/h sebességgel elindultam felé. Ahogy közeledtem egyre furcsább lett, mintha elől egy henger gurulna, utána nagy porvihar és a fák is erősen hajladoztak. Meteorológiából tanultunk a front előtti felfutó szélről, amit felhősebb időben a „kutya felhők" kísérnek. Mivel itt nem volt felhő, a felfutó rotorszél görgette a homokot és a gallyakat. Felidéztem, hogy ebben a rotorszélben lehet 120-180 km/h szélerősség is, igaz rövid ideig tart, de igen veszélyes. Úgy döntöttem, hogy kikerülöm, nehogy gond legyen. Elfordultam Dunaújváros irányába, és így párhuzamosan repültem a rotorszéllel. Gondoltam majd csak vége lesz valahol, de csak nem akart megszűnni. Az üzemanyagom jó három órára volt elég. Úgy Solt magasságában szembefordultam és megpróbáltam áttörni rajta. Talán három-négy percig tartott, de a műrepülés kutyafüle volt ahhoz képest. Erősen dobált, fel-le, össze-vissza, alig lehetett követni és keményen kellett reagálni minden lökésre. Hiába volt teljes gáz és a légcsavar is a legkisebb állásszögön, szenvedett a motor is, a gép is és én is! Azután hirtelen minden megnyugodott, helyreállt a rend, végre visszaszabályozhattam a motort és a légcsavart is. Átrepültem és hazafelé már miden simán ment. Megfogadtam, hogy még egyszer nem repülők át kisgéppel a felfutó rotorszélen.

A Szolnokon utasára váró Zlin még egyszínű, szürke, de már az ék alakú felségjellel repül.

*

- Arra is jutott időm, hogy benevezzek az MHSZ által a nyolcvanas években szervezett precíziós repülő versenybe. Gondoltam ezzel is gyarapíthatom tudásomat a típuson. A verseny két részből állt. Egy-két útvonalrepülésből, amely alatt másodpercnyi pontossággal kellett érkezni egy-egy fordulópontra, repülés közben megkeresni tíz-tizenkét, fényképen szereplő földi tárgyat és bejelölni a saját térképeden a pontos helyet és a fénykép számát. A másik rész a célra szállás volt. Itt négyszer kellett felépíteni az iskolakört háromszáz méter magasságban és először féklap nélkül, majd felszálló féklappal, aztán leszálló fokozatú fékszárnnyal s végül az iskolakör magasságán a leszállójellel egy vonalban, alapgázon működő motorral kellett kényszerleszállási feladatokat végrehajtani egy kijelölt kis bokszba. Ezek igen nagy fegyelmet és koncentrációt igénylő feladatok voltak. Eleinte a középmezőnyben végeztem a Zlin Z-142-es típuson, de a harmadik bajnokságon már a harmadik helyet szereztem meg, és a típusommal repülők közül az első helyre tornáztam fel magam. Igaz, az útvonalrepülések alatt is sokat gyakoroltam a Z-43-assal és, ha nem volt utasom, akkor a leszállásokat is. Az igen tapasztalt Malév pilóták a PZL-104 Wilga típuson érték el a kiváló eredményeiket. A mai napig példaképemnek tekintett Láncz Tibor oktatóm javaslatára, én is átültem a Wilgába, de a seregen belüli repülések nem engedték meg a sok gyakorlást, így csak a hatodik helyig futotta.

 *

- A számos repülési feladat között van egy, ami más okból maradt meg az emlékezetemben: az An-26-os katasztrófa napja. Ezen a decemberi napon az egyik repülőfőnökségi szemlélő An-26-oson akart repülni Szentkirályszabadján. Délelőtt felszálltunk, hideg volt az idő, de a látás pompás volt, csak a Balaton felől gyülekeztek sötét fellegek. A meteorológusok szerint a front nem ér még oda a leszállásunk előtt, veszélyes jelenség nem lesz. Sima, nyugodt repülés volt Enyingig, de ott már látszott, hogy a sötét felhők miatt a Balaton felől ezzel a típussal nem tudok egyenesből leszállni, így kerültem egyet Kenese felé. Ekkor hallottuk meg a leszálláshoz készülődő An-26-os rádiózását. Ők jelentették, hogy egyenesből, Ságvár felől jönnek be leszállni, de erősen jegesednek. Mi a kenesei partoknál bejelentkeztünk a szentkirályi toronynak, jelentve pozíciónkat, és a leszállási adatokat kértük. Ezzel egy időben belerepültünk a fekete felhőbe és elkezdődött a horror! A Zlinen nem volt semmilyen jégtelenítő rendszer, és a felhőben azonnal elkezdődött a robbanásszerű jegesedésünk. Egy-két másodperc alatt teljesen lejegesedett a gép, olyan hangokat adva, hogy most esik szét darabokra. Rányomtam a maximális fordulatot és a minimális légcsavar állásszöget és ezzel egy időben körkörös irányba mozgattam a botkormányt, megtörve a kormányokra rakódott jeget. Ha nagy nehezen is, de lassan kikerültünk a felhőből, jelentettem, hogy hazarepülünk, és elbúcsúztam a szentkirályi toronytól. A Pitot-cső fűtésnek hála a sebesség- és magasságmérő jól mutatott, és műszer szerint folytattuk az utat haza. Olyan volt, mintha egy kocsiban teljesen be lennénk párásodva és nincs lehetőség letörölni az ablaküveget. Mintha tejfehér ködben vezetne az ember. Így repültem lejegesedve, „vakon” Budaörsig. Ott a műszeres eljárást követve bejöttem leszállni, és ötven métertől kicsit nyitott ajtóval próbáltam tartani az irányt. Szerencsésen földet értünk és nagy nehezen begurultam a hangár elé. Ott várt a rajparancsnok és az összes hajózó. Akkor tudtuk meg, hogy a leszálláshoz közelítő An-26-os a pálya mellé helyezkedett. Az átstartolás közben, a tetemes rárakodott jég miatt a fékszárnybehúzás pillanatában megülve a földhöz csapódtak, a gép kigyulladt és négy hajózótársunk meghalt.

Felszállásra kész Zlin 43-as a tököli betonon.

*

A repülés mellett a tanulást sem hanyagoltam el, szerettem volna a Szovjetunióban, a Gagarin Repülő Akadémián továbbtanulni. 1983 márciusában már az előkészítő tanfolyamon ültem, és májusban közölték, hogy felvettek, ősszel kezdhetem a tanulást. Mint a pályafutásom alatt oly sokszor, most is közbeléptek fentről és „rábeszéltek”, hogy jobb lesz az itthoni akadémia, mert hát „három gyerekkel, kint elég nehéz lenne az oroszul nem beszélő feleségének”. Így szeptembertől, éppen betöltve a harmincadik évemet, a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia Repülő Tanszékének hallgatója lettem.

A vitéz Háry László Vegyes Repülőosztály tököli bázisán tartott 1999-es nyílt napon bemutatót repült 075-ös gurul vissza a hangárhoz.

A nyári időszakban a Zlinen repültem a gyakorlatban tartó feladatokat. Az egyik ilyen földközeli útvonalrepülésre bekéredzkedett a tököli csapatnál nyári gyakorlatot végző évfolyamtársam, volt Mi-8-as helikoptervezető. Szép nyári délután volt, Etyeknél beköszöntem a szokásos völgybe, húsz méteren követve annak nyomvonalát a dombok teteje alatt. Társam kitalálta, hogy mi lenne, ha az M7-es autópálya elválasztó sövénye felett repülnénk, úgy hogy megpörgetjük rajta a futókat. Megtörtént, és a Váli-medence egyenes szakaszán, a sövény felett egy-másfél méteren, 220 km/h-val suhantunk. A völgy végén a magasfeszültségek előtt felhúztam a gépet és ötven méteren ráfordultunk a dunaföldvári irányra. Az autópályán igen csekély volt a forgalom, mégis mintha egy fekete kocsi ment volna ott. Amint leszálltam szóltak, hogy menjek fel a toronyba, mert egy kis gond akadt…

Évfolyamtársam a földet érés után úgy eltűnt, mint a villám. Tudtam, hogy baj van. Miért is engedtem befolyásolni magam ilyen hülyeségre! A tököli törzsfőnök keresett, aki közölte, hogy másnap nyolc órakor Tökölön beszámoló a mai feladat végrehajtásáról. Nehéz éjszaka volt, másnap jelentettem mi történt, őszintén elmondva, hogy mit csináltam. Csak egy kérdése volt: - Az évfolyamtársad veled volt? Az igenlő válasz után közölte, hogy másnap utazzak le Börgöndre, mert a Csapatrepülő Parancsnokság parancsnoka is hallani akarja az én verziómat. Kiderült, hogy hazafelé a sztrádán a Honvédelmi Minisztérium politikai főnöke utazott és a sofőrje úgy megijedt a sövényen repülő gép látványától, hogy majdnem lement a pályáról. Olyan alacsonyan repültünk, hogy a századosi rendfokozatokat is le tudták olvasni. Azt hitték vészhelyzetben vagyok és kényszerleszállást hajtok végre. Másnap, a törzsfőnök által adott tanácsokat megfogadva, jelentettem Kocsis tábornoknak, aki régebben maga is pilóta volt. Egy Taszárról ismerős párttitkár és a tábornok kérdezett, én pedig válaszoltam:

- Mi volt a repülési feladat? Jelentem, földközeli útvonalrepülés, ötven méteres maximális magasságon. Mit keresett a sztráda felett? Jelentem azon a helyen keresztezi az útvonal tengelyét a dunaföldvári irányba. Mit keresett a pályával azonos irányban? Jelentem az ornitológiai helyzet (madárraj kerülése) miatt kerültem a sztrádával párhuzamos irányba. Mit keresett húsz méteres magasságon? Jelentem a szélnyírás miatt pár másodpercet késve korrigáltam csak, így süllyedt meg a gép erre a magasságra.

Mivel a párttitkárnak nem volt kérdése, a tábornok szóbeli figyelmeztetésben részesített, amit természetesen azonnal elfogadtam. Amint a párttitkár kiment, a tábornok a páncélszekrényhez lépett és elővett egy üveg konyakot és két poharat. - János, ugye rácsaptál a sztrádára? Igen főnök, ez az igazság. De tudja, hiszen repült, hogy kétféle pilóta van. Aki megcsinálta, és aki meg fogja csinálni. Nekem ez volt az utolsó ilyen manőverem, ígérem. Erre koccintottunk és utamra bocsátott. Később mástól hallottam a sztorit, de már egy kicsit kiszínezve, amin csak mosolyogtam…

A 078-as Zlin 2000-ben a keceli gyűjteménybe került. A típust a következő évben vonták ki.

Az akadémiai éveket nagyon élveztem, egy egészen más világ tárult elém, amiben sok érdekes és a későbbi pályafutásom alatt igen csak használható dolgokat tanultunk. Közben a szabadidőmben visszatértem a régi repülőklubomba, repültem és oktattam vitorlázó és motoros kisgépeken is. Gyorsan eltelt a három év és az államvizsga után jött az „emberbörze”, hogy ki hová és milyen beosztásba kerül. A régi ezredparancsnokom volt a bizottság elnöke és örömmel közölte velem, hogy látnak bennem fejlődési lehetőséget a doktori cím elérésére és a tudományos munkásságom bővítésére, ezért a ZMKA Repülő Tanszékének tanára leszek. Mintha leforráztak volna, hiszen én hajózó beosztásra vágytam valamelyik alakulatnál. Biztosítottak, hogy továbbra is repülhetek évi nyolcvan-száz órát a Zlin 43-ason. Így lettem három évig tanár, majd tanársegéd a repülő tanszéken. Tanítottam, repültem, és publikáltam ahol csak lehetett, végül 1990 januárjában Tökölre kerültem az L-410 UVP-E szállító repülőgépre. Rajparancsnok, majd századparancsnok-helyettes lettem, de a Zlin Z-43-ason is tovább repülhettem. Összesen 3780 órát repültem ezzel a típussal és ezért tisztelet és köszönet illeti a repülőműszakiakat is, akik azon dolgoztak, hogy biztonságos, és üzembiztos gépeken repülhessünk.

Z-143LSi. Húsz év után ismét repülnek négyüléses Zlinek a magyar légierőben.

* * *

A cikk kétrészes, nyomtatott változata az Aeromagazin 2021. áprilisi és májusi számaiban jelent meg. Fotó: Balogh- és Pinczés-archív, Hérincs István, Szórád Tamás

A török ​​védelmi vállalatok egyesítették képességeiket TF-X (Turkish Fighter - Experimental), vagyis a helyi rövidítéssel MMU-nak (Milli Muharebe Uçagi) nevezett, elsősorban légi harcra tervezett repülőgép fejlesztésére.

[...] Bővebben!

A kalinyingrádi körzetben már eddig is megtalálhatók voltak az egyik legfejlettebb orosz harci repülőgépnek, a Szuhoj Szu-30SzM változatának példányai.

[...] Bővebben!

2021. június 20-án, vasárnap a csehországi Jickovice közelében lezuhant a salzburgi, The Flying Bulls North American T-28B Trojan típusú repülőgépe, fedélzetén két fővel.

A taszári repülőtér – azaz a Kapos Bázisrepülőtér – 2005-ös bezárása óta évről évre összejönnek baráti találkozóra az egykor ott dolgozók: sorállományúak, polgáriak, tisztek, hajózók, pilóták.