Biztonságpolitika

On 9 March 2022, Yoon Suk Yeol, a conservative former top prosecutor, has been elected as the new President of South Korea, defeating his main liberal opponent Lee Jae-myung in one of the country’s most tense presidential elections.

While the race to succeed incumbent President Moon Jae-in was a close one between former Prosecutor General Yoon of the main opposition People Power Party (PPP) and former Gyeonggi Province Governor Lee Jae-myung of the ruling Democratic Party (DP), it ended up in Yoon won by a slim margin of 0.8 percentage points.

Foreign policy

President-elect Yoon Suk-yeol will have little time to rejoice after a tight victory in South Korea’s election. After his inauguration in May, the political novice must prepare for the realities of office and manage his country’s foreign policy through a tumultuous regional and global context.

The North Korean nuclear and missile threat, the intense fight between the US and China for global hegemony, frigid ties with Japan, and Russia’s assault on Ukraine will all provide difficult problems for the former chief prosecutor, a diplomatic rookie.

Yoon, in compared to President Moon Jae-in, is more hawkish when it comes to foreign policy. Unlike President Moon, Yoon favors tough sanctions on North Korea, which are in accordance with US foreign policy, due the fact that Washington is Seoul’s most important diplomatic friend. Yoon has even advocated for the creation of military technologies capable of launching preemptive attacks against North Korea. Moon Jae-in’s policy toward North Korea had been deemed as a total failure by Yoon.

Yoon’s detractors had targeted him during the campaign for his lack of expertise in party politics, foreign policy, and other state-related concerns. This was one of the talking topics, with Trump and Yoon being compared several times. Yoon had stated at the time that he would delegate subjects requiring knowledge to experienced officials, but analysts have questioned how much of this would be carried out in practice.

North Korea

Seoul’s influence in the international community has shrunk as a result of the current administration’s foreign policy, which is primarily focused on strengthening ties with North Korea. Most crucially, the US-South Korean relationship has deteriorated as a result of divergent approaches to North Korea policy: Seoul has emphasized cooperation with Pyongyang, whilst Washington has prioritized confronting North Korea over its nuclear threats and human rights violations.

Any South Korean government faces a difficult challenge in dealing with North Korea. However, it should not be taken to reflect all of Seoul’s diplomacy. Once upon a time, dialogue with the North was a precise means to a defined end, North Korea’s total disarmament. However, under President Moon Jae-in, engagement with the North has become a means to an end. Yoon, like his conservative predecessors, is more skeptical of North Korea than the Moon administration, which pushed for inter-Korea cooperation and an end-of-war declaration until Moon’s final months in office. The Yoon government will continue to provide humanitarian aid and pursue diplomatic and dialogue chances. However, given North Korea’s regular stream of missile launches this year, the cold shoulder it has given President Moon of late, and the United States’ focus diverted to Russia’s invasion of Ukraine, we are likely to witness a protracted period of non-engagement. As Kim’s dictatorship boosts tensions on the peninsula by testing new ICBM technology, Yoon may soon face a challenge.

When it comes to North Korea policy, we can anticipate Yoon to emphasize deterrence as much as prospective interaction, based on his policy platform, remarks during the presidential campaign, and the makeup of his foreign policy advisory committee. Unless there is a major crisis or big breakthrough in inter-Korean relations, we may anticipate the Yoon team to make North Korea a prominent foreign policy problem, but not the only one, and perhaps less important than South Korea’s role in the US-China competition. Furthermore, Yoon’s North Korean policy program includes three principles that Pyongyang is likely to reject: total denuclearization, reciprocity, and human rights. Yoon’s foreign policy abandons Moon’s seemingly exclusive focus on North Korea as the overarching focus of South Korean diplomacy, but ironically replaces it with a seemingly exclusive focus on North Korea within South Korea’s defense and deterrence posture, to the exclusion of broader regional and global defense priorities. During the campaign, Yoon mentioned preemptive attacks, suggesting Seoul should employ these military capabilities if it believes Pyongyang is about to launch an assault. According to analysts, a Yoon government will shift its priority from interaction with North Korea to deterrence.

As North Korea begins testing of intercontinental ballistic missiles (ICBMs), satellite launches, and perhaps further nuclear weapons, tensions with both the US and South Korea will surely rise. The subsequent crisis will put Yoon’s leadership to the to, both in terms of coordinating with the Biden administration and managing peninsular stability. Similarly, if North Korea did not respond to the Moon administration’s unilateral offers of incentives, such as an end-of-war declaration, to pave the way for inter-Korean engagement, it is unlikely that it will respond to packaged or conditioned approaches that require North and South Korea to move in lockstep. As a result, the Yoon administration’s promises of humanitarian and economic aid in stages in tandem with North Korean disarmament are a no-go.

Yoon has promised to strengthen South Korea’s deterrent against the North while working closely with the US. This might include extending the Park Geun-hye government’s THAAD anti-missile defense system, which was implemented under Moon’s presidency. Yoon has also stated his openness to explore the notion of the United States redeploying tactical nuclear weapons in South Korea, despite the fact that the Joe Biden administration has shown no interest in doing so. Yoon, on the other hand, has stated that he would prefer to talk to the US for a nuclear-sharing agreement similar to those used by NATO. This appears to be impractical as well, but Yoon may try to press for it. The new South Korean president is also likely to be more outspoken about North Korean human rights violations than the Moon administration was. He may also be more critical of China’s role as a facilitator of both these abuses and Pyongyang’s nuclear weapons development, as many in South Korea believe. In other words, a Yoon administration would likely not be afraid to criticize Pyongyang in ways that the previous administration would not. Yoon has already been chastised by North Korea’s official media. Pyongyang is likely to expect a less conciliatory posture from a Yoon government, as well as more criticism.

Yoon’s comments on North Korean human rights might be the most incendiary, with implications for peninsular stability as well as internal tensions between Yoon and the opposition-majority National Assembly. North Korea’s vehement counteraction to previous South Korean information penetration efforts, as well as the current National Assembly’s support for a law prohibiting the distribution of leaflets by balloon into North Korea, could result in an escalation of inter-Korean tensions that would cripple Yoon’s domestic agenda while also paralyzing his North Korea policy. Furthermore, Yoon’s promises to implement the North Korean Human Rights Act, which was approved in 2016 but languished during the Moon administration, might be a source of continued friction between the National Assembly’s progressive majority and Yoon’s conservative government. Yoon, on the other hand, has stated that he is willing to engage in talks and negotiations with North Korea. The president-elect wants Seoul, Washington, and Pyongyang to establish a trilateral communication channel. Also, if Pyongyang takes demonstrable steps to stop its nuclear program, the president-elect has promised to endorse a peace treaty for the Korean Peninsula and to offer a large economic package to North Korea.

Finally, Yoon, like Moon and other South Korean presidents, wants to enhance inter-Korean ties and bring the two Koreas closer together. He also wants to avoid the tensions and violence of 2010, when the two Koreas had two major military conflicts, and 2017, when tensions between the US and North Korea reached unsustainable levels. As a result, it’s expected that he’ll be harder on North Korea while also looking for methods to enhance inter-Korean ties in close collaboration with the Biden administration.

U.S.

During the election campaign, Yoon expressed unabashed admiration for the United States, claiming that his new government’s top foreign policy objective will be to reestablish the partnership with Washington. He slammed current President Moon Jae-in’s balanced approach to the US-China relationship, stating he would restore the US-ROK alliance and create a comprehensive strategic partnership by sharing the key ideals of liberal democracy, market economy, and human rights. Yoon must pass these early tests as a rookie to foreign policy if he is to lay a firm basis for South Korea’s foreign policy during his five-year term. The Yoon campaign called for a win-win strategy to the Sino-US strategic competition, promising both a “complete strategic partnership” with the US and a “mutual respect” attitude toward China.

President-elect Yoon and his foreign policy team have taken stances that are obviously in line with those of the United States. Of course, there will be a lot of continuity from Moon’s administration, but we should anticipate the conservative Yoon government to prioritize the US-South Korea alliance above South Korea’s relations with North Korea and China. Yoon’s aim to build a foreign policy that prioritizes alignment with the US, enhances relationships with Japan and Southeast Asia, and envisions South Korea’s rise as a global powerhouse should excite the Biden administration. However, the transfer from President Moon Jae-in to Yoon is expected to cause early frictions with China and North Korea, undermining the bipartisan internal support that South Korea needs to conduct a strong foreign policy.

Yoon has been opposing the Moon government’s conciliatory approach to North Korea, instead favoring a policy that emphasizes deterrence and peace through strength, reflecting the views of his support base. As a result, Yoon and his advisers have argued for bolstering US extended deterrence against North Korea through joint military exercises, updated military operational plans, and increased deployment of US military assets, including more of the anti-ballistic missile system, Terminal High Altitude Area Defense (THAAD). Unlike the liberals in South Korea, Yoon’s foreign and security policy team is not in a rush to implement the transfer of wartime operational control to Seoul. Yoon stated that it is possible if South Korea is equipped with appropriate capabilities, but he did not specify the conditions under which the transfer would take place.

Yoon’s foreign policy team is also said to be interested in South Korea joining an extended Quadrilateral Security Dialogue (the “Quad”) with India, the United States, Japan, and Australia, a forum Beijing regards as an attempt to geopolitically encircle China. South Korea will be more willing to engage with the Quad and other democratic international organizations under Yoon’s leadership, even if it means angering Beijing. Even as Seoul wants inclusion in the Comprehensive and Progressive Agreement for Trans-Pacific Partnership, South Korea is expected to embrace the US Indo-Pacific Economic Framework. Seoul has stayed away from informal alliances so far to avoid looking like it’s jumping on the anti-China bandwagon. The incoming government, however, will be less subservient to China and more vocal on problems of human rights and freedom of speech in Xinjiang and Hong Kong, owing to local anti-China sentiment. Yoon also stated that South Korea should aspire to host the Summit for Democracy, which is seen as another anti-China event. As a result, Seoul will become an enthusiastic backer of the US Indo-Pacific policy for the first time. However, Yoon’s tightening of ties with the US, including a possible future participation in the Quad, has already prompted veiled warnings from China, with Chinese researchers arguing that continuing the Moon administration’s choice avoidance strategy is in South Korea’s national interest. And the fact that four of the first five world leaders to congratulate Yoon upon his election were Quad members, plus the United Kingdom, would undoubtedly have been noted by China.

The Yoon government’s pro-US stance does not guarantee that its goals would always coincide with those of the United States. South Korea will continue to value its economic connections with China under Yoon’s leadership, with the goal of separating geopolitical alignment from economic operations. If US policy toward North Korea grows more accommodating, the Yoon government, like Kim Young-sam’s opposition to Bill Clinton’s engagement policy, might become a critical voice against it. If the US’ attitude starts to be more hawkish toward Pyongyang, the Yoon administration will likely become more cautious, despite its own tendency, because South Korean conservatives are well aware of the potential cost of a military conflict on the Korean Peninsula. The core axis of Seoul’s foreign strategy should be a stronger relationship with Washington. Seoul should pursue a comprehensive strategic alliance with Washington, and bilateral relations between the United States and South Korea should evolve to meet the demands of the twenty-first century. Alliances that balance mainly against specific military threats are a thing of the past, especially since that inflicting damage on opponents through economic reprisal or cyberattacks has become commonplace. As a result, today’s alliances entail intricate networks of collaboration on a wide range of topics, such as privacy, supply chains, and public health. South Korea and the United States should collaborate on the development of cutting-edge semiconductors, batteries, cyber-tools, space travel, nuclear energy, medicines, and green technology through a comprehensive economic and security discourse. To encourage growth and investment, the US and South Korean governments should modernize and harmonize their regulatory systems in these sectors.

China

President Moon Jae-in inherited a controversy over the deployment of the US missile defense system THAAD in South Korea five years ago. The decision had been reached in collaboration with the United States in 2016, but by the time President Moon took office, South Korea had been slammed by unprecedented Chinese informal sanctions, which had damaged the tourism, media, and other businesses in the country. President Moon’s government vowed the “Three No’s” once THAAD was completely deployed in autumn 2017, alluding to “no further THAAD batteries,” “no South Korean integration into the US regional missile defense system,” and “no trilateral alliance with the US and Japan.” Although contentious at the time, this diplomatic action allowed Seoul to preserve THAAD while also improving ties with Beijing, culminating in a progressive lessening of Chinese economic coercion in the months that followed.

We should anticipate the THAAD debate to move to a second round now that Yoon Suk-yeol is president-elected. Yoon has attacked the Moon administration’s Three Nos, which he believes have weakened South Korea’s sovereign right to protect itself against a nuclear threat from North Korea. Yoon thinks that national security comes first, and that South Korea should never be forced to choose between China, its largest commercial partner, and the United States, its ally and security guarantee. In response to North Korea’s expanding nuclear and missile capabilities, Yoon is considering adding more THAAD interceptors.

Because of the THAAD conflict and China’s pressure, South Koreans have had historically unfavourable opinions of China. As a result, Yoon will have the Korean people’s backing in taking a more principled stance against China, even if it means risking further Chinese economic coercion. But, as Yoon is well aware, China remains South Korea’s most vital commercial partner. He said that a regular high-level strategic discussion with China will usher in a new age of mutual respect and collaboration. If Yoon is to carry out his other foreign policy ambitions, a high-level strategic conversation with Beijing will be required. Yoon has stated his desire to join the Quad, which Beijing regards as a anti-China coalition. Yoon’s ambitions to join or collaborate with the intelligence-sharing group Five Eyes will be interpreted as a direct challenge to China. Whereas the Moon government has avoided embracing the US’ Indo-Pacific Strategy or Japan’s Free and Open Indo-Pacific Strategy for fear of offending China, we can anticipate Yoon to publicly embrace these policies and collaborate with like-minded Indo-Pacific countries. All of this might make ties with China more difficult.

However, there are certain areas where Yoon will wish to work with China. Security on the Korean Peninsula, including North Korea’s disarmament, is one example. Yoon also sees China as a collaborator on problems such as climate change and public health, and he advocates resuming cultural engagement in the post-COVID-19 era. The previously mentioned mutual respect and collaboration with China clearly envisage substantial economic connections, presuming Beijing does not threaten to use commercial ties as a bargaining chip in security-political conflicts.

Japan

South Korea should take the initiative in the broader region, just as it should take the initiative in domestic concerns. South Korea should actively support a free, open, and inclusive Indo-Pacific order rather than passively adjusting and responding to the changing international environment. Seoul should be willing to participate in working groups of the Quadrilateral Security Dialogue, explore joining multilateral regional cooperation efforts in stages, and participate in trilateral security coordination with the US and Japan.

Yoon also has to deal with the arduous task of repairing South Korea-Japan ties. Yoon’s government may have a better chance than his predecessor in this area. First, during the campaign, Yoon frequently expressed his desire to strengthen relations with Japan, distinguishing himself from Moon, who focused on anti-Japanese sentiment, which provides Tokyo with a chance and stronger reason to reach out to the incoming president. Second, Yoon’s foreign policy ideas, notably on North Korea but also on the Indo-Pacific, are more aligned with those of Tokyo, allowing for more functional collaboration. Third, Yoon may be more likely to minimize historical difficulties related to previous conflicts in order to improve bilateral and trilateral relations between the United States, Japan, and South Korea. As a result, Yoon is less inclined to use South Korea-Japan connections for domestic political benefit, which frequently leads to protracted periods of bilateral hostility. The two countries, both U.S. allies have been at odds for decades over territorial and historical concerns, such as the Japanese military’s exploitation of Korean women in brothels during WWII and Japanese firms forcing Koreans to work for them during Japan’s rule of the Korean Peninsula (1910-1945).

South Korea should prioritize resuming shuttle summit diplomacy and restoring confidence between the two nations. Seoul should also form a high-level negotiation team to hold thorough talks with Tokyo on both cooperative and conflict-related matters. To re-establish trust and confidence, the two nations should broaden the breadth of cross-border people-to-people encounters, particularly among South Korean and Japanese youth.

Conclusion

Due to his close win among the a highly polarized electorate and the opposing party’s control of the National Assembly, Yoon will face significant pushback in achieving his ideas.

North Korea is expected to fire more illegal missiles and may escalate tensions further by resuming nuclear or intercontinental ballistic missile testing. North Korea would blame any future provocations on Yoon’s strict policies, yet despite Moon’s devotion to Pyongyang, the government continues to threaten, insult, and fire missiles.

Yoon will have to strike a balance between his planned shift toward deeper relations with the US and Japan and his China rhetoric to avoid potential Chinese government retaliation for rapid policy changes. However, the poor public perception of China in South Korea will very certainly transform any Yoon strategic reforms into a political benefit.

Written by: Balázs Pál

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Yoon Suk-yeol bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A hazai bázisok közül a 31. Kapos Harcászati Repülőezred egykori repülőtere az, ahova csak nagy ritkán jutottam el. Szép emlékű látogatások voltak: itt rendezték meg a rendszerváltás utáni első nagyszabású nemzetközi repülőnapot, itt szálltak le az F/A-18 Hornetek és az F-14 Tomcatek és itt kaptunk lehetőséget egy KC-135-ös repülésre. A taszári bázis 2005-ben bezárt, és az albumokban csak néhány olyan fotó maradt, ami eddig nem került fel ide a blogra. (Ami már felkerült, abból itt lehet csemegézni.)   

2002 júliusában az amerikai hadsereg 1. lövészhadosztálya 4. dandárjának alárendelt 1. (hadsereg) repülő ezred 1. zászlóaljának helikopterei hajtottak végre éleslövészettel egybekötött gyakorlatot Magyarországon. A lövészetre Hajmáskéren került sor, a forgószárnyasok bázisa Taszár volt.

[...] Bővebben!

A 2022. április 20-i hivatalos bejelentés értelmében Magyarország 12 példányt szerez be az Aero Vodochody L-39NG típusú, katonai kiképző repülőgépéből.

A Párizsi Klímaegyezményben foglalt célok elérése érdekében a légiközlekedésnek gyorsítania kell környezetvédelmi lépéseit, ezért az Air France újabb tervet dolgozott ki a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére.

A Magyar Ejtőernyősök Bajtársi Szövetsége (MEBSZ) - mint minden évben - idén is több budapesti helyszínen és a Veszprém melletti Jutaspusztán emlékezett meg az 1941. április 12-i ejtőernyős katasztrófa áldozatairól, valamint az 1952-ben kivégzett Kiss Zoltán századosról.

A február végén kezdődött orosz-ukrán háború a tágabb közbeszédbe is beemelte Ukrajna történelmi létezésének kérdését, ahol a fő kérdéssé az vált, történelmileg létezik-e ukrán nép. Felismerve ezt a trendet, mi is bemutatunk két olyan filmet, amely pro és kontra érvel a témában. Ez a KatPol Kávéház 74. adásának a témája, a két bemutatott film pedig az 1999-es lengyel Tűzzel-vassal (Ogniem i Mieczem) és a 2009-es orosz Taras Bulba. Mindkettő a 17. században játszódik, de csak az első közelebbi kontextusa ismert: a lengyel özönvíz időszaka, amikor a nemesi köztársaság súlyos sérülést szerzett a Hmelnickij-féle kozákfelkelés és az ennek kapcsán történő külső beavatkozás miatt (amiben egyébként II. Rákóczi György erdélyi fejedelem is részt vett).

[...] Bővebben!

A 2022. február 24-én kezdődő orosz megszállás a második világháború óta a legnagyobb invázió Európában. Kétségtelen, hogy ez a háború a világ szinte minden országára hatással van, amely akár egy új világrend létrejöttét is jelentheti. A korántsem békés Közel-Keleten nagy befolyással rendelkeznek a világ nagyhatalmai és Ukrajna is, mind gazdasági, mind diplomáciai, politikai és katonai értelemben is. A térségben a legtöbb államot szoros kapcsolat fűzi Oroszországhoz és az Amerikai Egyesült Államokhoz, ezen viszonyok alakulása akár állásfoglalást is jelenthet a jelenleg zajló háború mellett vagy ellen.  Ezáltal elkerülhetetlen a tömbösödés fokozódása a Közel-Keleten, így a legtöbb semlegességre törekvő ország rendkívül nagy kihívással néz szembe, hiszen egy rossz diplomáciai vagy gazdasági lépés felboríthatja a belső és külső biztonságát egyaránt, amely kihatással lesz az egész térség jövőjére. Regionális tömbök a Közel-Keleten

Az elterjedt megközelítés szerint a Közel-Keletet leginkább a szunnita-síita megosztottság szerint lehet tömbökbe sorolni, de pontosabban fogalmazva ezeket a tömböket inkább a régió konzervatív államainak 40 éve tartó küzdelme határozza meg az Irán által vezetett „Ellenállási Tengely” ellen. A konzervatív, illetve túlnyomórészt szunnita blokkhoz sorolható Szaúd-Arábia, Izrael, Jordánia, Egyesült Arab Emírségek, Bahrein (Egyiptom, Marokkó), ahol az Egyesült Államok befolyással rendelkezik. Az Ellenállási Tengelyhez pedig Irán, Szíria, Jemen, Irak, Libanon, illetve a Hezbollah és Hamász szervezetek tartoznak, ahol pedig Oroszország rendelkezik befolyással.[1]

Az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió a második világháborút követően a hidegháború idején tett szert nagy mértékű befolyásra a Közel-Keleten. Ennek oka egyrészt az volt, hogy akárhol is jelent meg a két ország, mindkettő célja az volt, hogy a másik befolyása ellen fellépjen. Ahogy a hadseregek és a gazdaságok a szénről az olajra tértek át – és ahogy a közel-keleti olajtermelés növekedett -, a Közel-Kelet döntő csatatérré vált ebben a sokkal nagyobb globális versenyben. Azonban az USA és a Szovjetunió hidegháborús törekvései egy újabb háborút eredményeztek a régióban: a közel-keleti hidegháborút, amelynek két főszereplője Szaúd-Arábia és Irán. Hadat bár soha nem üzent egymásnak a két ország, de aktívan támogatják a szembenálló csoportokat a régióban zajló más konfliktusokban, például az iraki, a szíriai és a jemeni polgárháborúban. Az USA Szaúd-Arábiával, Oroszország pedig Iránnal épített ki szorosabb kapcsolatot, tehát ebből lehet arra következtetni, hogy a közel-keleti országok legtöbbször nem a saját háborúikat vívják meg és nem csak regionális viszonyok alakítják ki a fennálló kétpólusú rendszert a régióban.

Emellett még az Arab Tavasz tüntetéssorozat is átformálta a regionális erőviszonyokat a térségben: a felszínre hozott politikai és társadalmi feszültségek tovább súlyosbították a korábbi megosztottságot a Közel-Keleten, amelyek azonban megnehezítették egy külső hatalom gazdasági és kulturális befolyását a régióban.

Oroszország befolyása a Közel-Keleten

Az egykori Szovjetunió, majd Oroszország kapcsolata a Közel-Kelettel egészen a tizennyolcadik századi melegvízi kikötők, és a Földközi-tengerhez való hozzáférés keresésétől kezdve az oszmán földeken élő ortodox keresztények védelmére irányuló politikáig nyúlik vissza.  A hidegháború során a Szovjetunió kölcsönökkel támogatta a szovjet partnerségre nyitott országokat, például Iránt, Egyiptomot, Irakot, Líbiát és Algériát. Habár az egykori Szovjetunió támogatta a Palesztinai Felszabadítási Szervezetet (Izrael egyik legnagyobb ellenségét) is és segélyt nyújtott az Izrael ellen harcoló országoknak a hidegháború alatt, mégis jó kapcsolatot alakított ki a 2000-es évekre Izraellel gazdasági és kereskedelmi téren is.

Miután Vlagyimir Putyin 2000-ben Oroszország vezetőjévé vált, egyik legfőbb célja az lett, hogy visszatérítse az országot a Közel-Keletre, miután az 1980-as évek végén elvesztette befolyását a régióban a 6 napos és a Jom-kippuri háború miatt keletkezett „szakadékok” miatt. Az orosz külpolitikának fontos eleme lett 2007 óta az Iránnal való kapcsolata, miután csökkent Oroszország nyomásgyakorlása Teheránra, hogy az iráni vezetés hajlandóbbá váljon engedmények tételére a kétoldalú kapcsolatokban. 2015. szeptemberi katonai beavatkozása Szíriában (hogy Bassár el-Aszad szíriai diktátor támogassa), sokakat megdöbbentett és meglepett, de ez egyik eleme volt annak az átfogó célnak, amely a Nyugat elrettentésére és a nyugati politikák széthúzására irányult. Emellett 2015-ben Oroszország 5,5 milliárd dollár értékű fegyverexportot küldött a Közel-Keletre, amely a hidegháború korabeli stratégiát tükrözi, amely a katonai segítségnyújtást arra használta, hogy politikai hűséget nyerjen a gyengébb nemzetektől. Ebben az évben fontos esemény volt még a nukleáris megállapodás aláírása, amelyet Irán kötött a P5+1-el (Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Oroszország, Kína, Franciaország, Németország). Ez a megállapodás nem jöhetett volna létre Oroszország nélkül, aki régóta szorgalmazta az Egyesült Államok kompromisszumát Iránnal a nukleáris kérdésben.

Az orosz közel-keleti politika célja, hogy betöltse a visszahúzódó és befolyását vesztő USA által hagyott vákuumot, amely néhány szakértő szerint azt is jelentheti, hogy „valójában egy puha hatalmi harc folyik Oroszország és az USA között a Közel-Keleten”. Azonban fontos azt is megjegyezni, hogy aktív regionális szereplőként csak 2015-től jelent meg Oroszország a régióban, holott az Egyesült Államok szerepvállalása sokkal régebbre (pl. 1940-es évek, Izrael létrejötte, palesztin-izraeli konfliktus) nyúlik vissza és fajsúlyosabb is, így látható, hogy Oroszország még mindig nem rendelkezik olyan kulturális és társadalmi vonzerővel, mint az USA.

Ukrajna és a Közel-Kelet kapcsolata

Az 1900-as évek végén Ukrajna nagyfokú érdeklődést mutatott a Közel-Kelet államai iránt. Ennek az egyik oka az volt, hogy Kijev növelni akarta a szerepét ebben a régióban, részben azért, hogy elősegítése a kitűzött gazdasági célok elérését és előmozdítsa a nemzetközi porondon az ország imázsát, mint nemzetközi hatalom. Kapcsolatait szinte a nulláról építette fel Ukrajna, amihez megfelelő eszköznek bizonyult a diplomácia: Kucsma és Kravcsuk elnök látogatásokat tett több közel-keleti országban is (pl. Iránt, Egyiptom, Törökország, Tunézia, Izrael) és ukrán nagykövetségeket hoztak létre az arab térségben, például Törökországban, Iránban, Izraelben, Szaúd-Arábiában, Kuvaitban, Egyiptomban, Tunéziában és az Egyesült Arab Emírségekben.

Kijev megfontoltan választotta ki azokat a partnerországokat, akikkel szorosabb kapcsolat kiépítésére törekedett, gazdasági és politikai ambíciójának megfelelően. Így a Perzsa-öböl olajtermelői, Irán és Szaúd-Arábia vált fontossá Ukrajna számára, továbbá Egyiptom és Tunézia (Afrikára való tekintettel), valamint Törökország, amely a Fekete-tenger egyik fő hatalma és támogatta Ukrajnát az orosz ellenállással szemben. Ennek eredményeként 2011-ben már stratégiai partnerekké vált Ukrajna és Törökország (egy magasszintű Stratégiai Tanács létrejöttével). A két ország gazdasági kapcsolatai is bővültek a 2010-es években. Emellett még fontos megjegyezni azt is, hogy Oroszország, Törökország és Ukrajna tagja a Fekete-tengeri Gazdasági Együttműködés (BSEC) szervezetnek, amit 1992-ben hét másik országgal együtt hoztak létre (Albánia, Örményország, Azerbajdzsán, Bulgária, Grúzia, Görögország, Moldova és Románia) és amelyben számos más közel-keleti ország megfigyelő státusszal rendelkezik.

Kijev 1992 elején aláírta az iráni üzemanyag szállításáról szóló szerződést, amelyet több hasonló megállapodás követett, azonban ezek nagy része kudarccal végződött, mivel Ukrajna hatalmas mértékben eladósodott (leginkább Oroszország irányába), így nem rendelkezett megfelelő mennyiségű dollárral a szállítások kifizetéséhez, sem logisztikai és technikai hátérrel. A további együttműködést nagy mértékben befolyásolták az 1995 óta alkalmazott kereskedelmi szankciók Irán ellen, amelyet az Egyesült Államok, az EU és az ENSZ vezetett be. Így a két ország kapcsolatai csak 2015-ben tudtak szintet lépni, amikor megegyeztek a gazdasági együttműködés fejlesztéséről a mezőgazdaság, a bányászat, a szállítás, valamint – a szankciók közelgő feloldására tekintettel – az energiaágazat és az autóalkatrészek gyártása terén.

Ahogy megfigyelhető, Ukrajna közel-keleti politikája korlátozott az Oroszország felől nehezedő nyomás miatt, csak néhány országgal tudott szorosabb partnerséget kialakítani. A partnerségek fejlesztésére is óvatosan tekint Ukrajna, hiszen ezek a kapcsolatok hatással lehetnek az orosz-ukrán viszonyra is.

Az orosz-ukrán háború hatása MENA régióra Energiabiztonság

Az orosz-ukrán háború következményében kiszabott amerikai és uniós szankciók megakadályozzák a kereskedőket az orosz olaj importálásában, amely az olajárak növekedéséhez vezet. A közel-keleti országok számára ez akár jelenthet lehetőséget és kudarcot is: az Öböl-menti országok, Líbia, Algéria és Szudán tud profitálni a konfliktusból olajbevétel tekintetében, azonban Jordániának, Líbiának és Tunéziának megnövekedett megélhetési költségekkel és inflációval kell szembenéznie. A magas olajárak nagy hatással vannak a térség politikai dinamikájára is: amikor Biden elnök és más nyugati vezetők arra kérték Szaúd-Arábiát és az Egyesült Arab Emirátusokat (mint az OPEC vezető olajtermelőit), hogy az orosz olajjal szembeni amerikai és európai bojkottra válaszul növeljék olajtermelésüket, kérésüket nem hallgatták meg és a két Öböl-állam ehelyett úgy döntött, hogy ragaszkodik az OPEC+ megállapodáshoz.

A háborúnak sokkal nagyobb hatása van azonban a gázszektorra, amely hosszútávon is érezhető lesz. Az Európába vezető gázvezetékek számára új útvonallehetőségek nyílnak meg, mivel az Északi Áramlat 2 projektet felfüggesztették és az Egyesült Államok visszavonta a kelet-mediterrán gázvezeték projekt támogatását.

Oroszország inváziójának nagy hatása volt a bécsi tárgyalásokra is, amelynek tárgya az iráni nukleáris megállapodás újjáélesztése. A legfontosabb következmény az olaj- és gáz iránti növekvő nemzetközi kereslet, amelyből Irán akár profitálhat is, hiszen a tárgyalásokon megerősítették az erőforrásai iránti új érdeklődések, ugyanakkor blokkolták az orosz követelések is.

Élelmiszerbiztonság

Oroszország és Ukrajna együttesen a világ búzaexportjának mintegy negyedét, a világ kukorica exportjának körülbelül 20%-át és a világ napraforgóolaj-exportjának 80%-át adja. A MENA-térség számos országa pedig nagy mértékben függ az orosz és/vagy ukrajnai gabonaszállítmányoktól, amelyek most a háború és az Európai Unió által kivetett szankciók miatt megszűntek. Mind a négy ország élelmiszerbiztonsága ezáltal veszélybe került és az élelmezési láncaik elakadtak.

Libanon kénytelen alternatív gabonaforrások után nézni, mivel az ország gabonaimportjának 80 százalékáért Ukrajna felelt. Az Egyesült Államok, India és Argentína felajánlotta segítségét a hiánytermékek pótlásával kapcsolatban, de a probléma orvoslása hatékonyabb intézkedéseket követel. Ezért a libanoni kormány 15,3 millió dollár hitelt folyósít az importőröknek, hogy átmenetileg megoldja a kenyérhiány problémáját. Ez a hitel körülbelül 2-3 hétig lesz elég, amíg újabb, 21 millió dolláros hitelkérelmet jóváhagyják a kormány számára. Emellett a kormány 150 millió dolláros megállapodást tervez kötni a Világbankkal az élelmezésbiztonság javítása érdekében.

Egyiptom – a világ egyik legnagyobb búzaimportőre – búzaszállításainak 85 százalékát Oroszországból és Ukrajnából szerzi be, azonban az ukrán búzatermelés és az exportláncok megszakadása, valamint az orosz gazdasági és kereskedelmi tevékenységekre kivetett szankciók súlyos hatásai miatt a búza ára az egekbe szökött. Az egyébként is nagy részben szegény lakosságnak hatalmas problémát jelent a kenyér árának növekedése és az infláció emelkedése.

Líbia a búza mintegy 75 százalékát Ukrajnából vagy Oroszországból importálja, és mivel a búzakészletek korlátozottak, kénytelen lesz felárat fizetni, hogy alternatív beszállítókat (például Brazília agy Argentína) találjon.

Tunézia a búza 80 százalékát Ukrajnából importálja. A konfliktus következtében a búza ára az elmúlt tizennégy év legmagasabb árát érte el, ami még nehezebbé teszi a tunéziai családok számára a kenyér és más alapvető élelmiszerek megfizetését.

A régió legsebezhetőbb országa Jemen, ahol az évek óta tartó háború már eddig is károsította a helyi élelmiszertermelést és az élelmezési láncokat. A Világélelmezési Program arra figyelmeztetett, hogy 8 millió jemenire kellett csökkentenie az általa szállított takarmányadagokat, és a magas búzaárak lehetetlenné tehetik az adagok biztosítását.

Az élelmiszerbiztonság javításának érdekében az EU pénzügyi támogatást nyújt a legsebezhetőbb nemzeteknek. Április elején 225 millió eurós (244 millió dolláros) segélyt nyújtott a Közel-Keletnek és Észak-Afrikának. Az élelmiszerhiány megelőzése fontos küldetésévé vált az Európai Uniónak, mivel Moszkva az élelmezési válságot az Oroszországgal szembeni nyugati szankciók következményeként ábrázolja.

A MENA térség válaszai

Törökország már februárban elutasította a két szakadár köztársaság Moszkva általi elismerését, majd Erdogan elnök kijelentette, hogy Ankara ellenez minden olyan intézkedést, amely sérti Ukrajna területi szuverenitását. Törökország igyekszik előmozdítani potenciális közvetítői szerepét a háborúban, azonban helyzetét bonyolítja, hogy orosz támogatásra van szüksége Szíriában, a szíriai kurdok kordában tartásának érdekében, valamint ahhoz, hogy megakadályozza a szíriai rezsim előrehaladását Idlíbben.

Az izraeli külügyminisztérium szintén már februárban nyilatkozatban biztosította Ukrajnát a területi integritásának támogatásáról, azonban Oroszország megemlítését és elítélését további nyilatkozatokban sem említette. Viszont Izrael ez idáig az egyetlen állam a térségben, amely bejelentette, hogy hajlandó csatlakozni a nyugati világ Oroszország elleni szankcióihoz. Emellett nagy mértékben kiveszi a részét a humanitárius segítségnyújtásból, de katonai segélyt nem küldött Ukrajnának.

Líbia nem ismerte el a két szakadár régiót, majd kijelentette, hogy elutasítja a Wagner-csoport tevékenységét és felszólította Oroszországot a konfliktus diplomáciai rendezésére.

Szíria már a háború kezdete előtt megerősítette Donyeck és Luhanszk orosz elismerését, sőt az Elnöki Hivatal közleményt is adott ki arról, hogy Szíriai felkészült, hogy Luhanszki és Donyecki Köztársasággal kapcsolatokat építsen. Az invázióval kapcsolatban Aszad elnök elmondta Putyinnak, hogy támogatja az Orosz Föderációt és Oroszországnak joga van a NATO-bővítés visszaszorítására.

Az Egyesült Arab Emírségek, az egyetlen arab ország, amely ideiglenes helyet foglal el az ENSZ Biztonsági Tanácsában, kétszer tartózkodott a Tanácsban tartott szavazáson: február 25-én, amikor Oroszországot vonta felelősségre az Ukrajna elleni agresszióért, és követelte, hogy Moszkva vonja ki csapatait, majd február 27-én, amikor a Közgyűlés rendkívüli ülést tartott az ukrajnai helyzet megvitatására.

Emellett az ENSZ BT ukrajnai invázió elleni határozata után az Arab Liga nyilatkozatott adott ki, amiben nem ítélte el a 22 ország Oroszország invázióját és kis mértékben biztosította csak Ukrajnát a támogatásáról.

A MENA-térség legtöbb országa (Katar, Irak, Egyesült Arab Emírségek, Irán, Libanon, Jordánia, Egyiptom, Szaúd-Arábia, Omán, Kuvait) hivatalosan nem foglalt állást sem a szakadárok elismeréséről, sem Oroszország vagy Ukrajna támogatásáról. Ezek az államok vonakodnak elítélni Moszkvát, mivel nagy mértékben támaszkodnak Oroszországra gazdasági és katonai tekintetben. Oroszország nemrégiben közzétett „barátságtalan” országlistáján nem szerepelnek közel-keleti államok. A MENA-államok olyan szinten elmélyítették kapcsolataikat Oroszországgal, hogy Egyesült Államok és európai szövetségesei már nem hajlandók garantálni a regionális biztonságot. Azonban ezek az országok stratégiai kötöttségbe kerültek és választaniuk kell, hogy visszatérnek a nyugati befolyási övezetbe, vagy továbbra is egyensúlyoznak a két hatalom között. Mind az Egyesült Államok, mind Oroszország hatalmas nyomást gyakorol a régió országaira, amely még inkább megnehezíti a háború következtében súlyosbodó bel-és külpolitikai problémák rendezését.

Irodalomjegyzék

1The “Four Plus One”: The Changing Power Politics of the Middle East by Joshua Krasna and George Meladze. The Moshe Dayan Center for Middle Eastern and African Studies. 2021. Oct

Írta: Kovács Rebeka

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Orosz és ukrán befolyási övezetek a Közel Keleten, az orosz-ukrán háború hatása a MENA-régióra bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Vége a borongós télnek, beköszöntött a tavasz, és ez a repülőtér utasszámain is megmutatkozik. A jó idő megérkezésével márciusban tovább nőtt az utazási kedv; 2022 harmadik hónapjának utasszáma már meghaladta a 796 000-et is.

Az Egyesült Államok légierejének (USAF) 2023-as tervezett költségvetését nemrég küldték meg a Kongresszusnak és ez fontos változásokat hoz a repülőgép-flottát illetően is.

A Royal Australian Air Force (RAAF) kék-fehér-piros, kengurus felségjele 1984-ben került fel az F/A-18A és B gépekre. A kontinensnyi országban 37 éven át álltak szolgálatban a klasszikus Hornetek, amelyeket tavaly novemberben ünnepélyes keretek között vontak ki a szolgálatból.

[...] Bővebben!

A szakadárok törekvése valóban egy vélt vagy valós háború kirobbantó oka lehet? Esetleg csak kisebbségi törekvésekről van szó? Vajon a szakadárság mint létforma jövedelmezőnek hat a világban egyre inkább eluralkodó paramilitáris társadalomban? Jelen írás igyekszik a felmerülő kérdéseket Európa fennálló politikai és területi rendjéhez igazítani.

Ha a jelenlegi, 2022 februárjában indított orosz- ukrán katonai intervenciós helyzetet meg szeretnénk érteni, mindenekelőtt a szakadár és szeparatista szavak etimológiai és lingvisztikai jelentéstartalma adhat valamelyest kiindulópontot: a magyar jelentéstartam le- illetve körülírja a szóképet mint a hagyományokkal szakító, tehát egy mozgalomból vagy vallásból kiszakadt és azzal szembekerülő személy. A latin eredetű szeparatista szó hasonlóan pontos megfogalmazással bír: elkülönülésre, (politikai) függetlenségre törekvő személyt jelöl legtöbbször. Magyarország területcsonkítása után az átadott területeken jelentős számú (akkor már kisebbségnek számító) korábbi magyar állampolgár élt, akik új helyzetben találták magukat: vagy lázadnak a politikai ideológiák és határok ellen, vagy pedig belenyugodnak a történelem kegyetlen arculcsapásába és tovább élnek az új körülmények között. Mások örökre elhagyták az otthonukat és távol, egy másik világban kezdtek új életet. Mindegyik válasz elfogadott és nem vitatható azok érvényessége, azonban a forradalomra, lázongásra, avagy lázításra való képesség és ennek fennálló lehetősége teremti meg igazán a szó legszorosabban vett jelentését. Ennek a folyamatnak a melléknevesített alakja adja a magyar kifejezést, miszerint az elszakadni kívánók csoportja volt jelen a magyar történelem és a hidegháború utáni Ukrajnában, de itt az utóbbi ország nem mint önálló „de jure állam” szerepel, hanem mint az új állam, ahol bizonyos területeken az abszolút kisebbség a szeparatista orosz ajkú lakosság.

A szegregálódás jelentése elválasztás, elkülönítés, amely szűkebb területen, kisebb közösség esetén jelenik meg, nem feltétlenül háborút is kirobbantó célzott törekvésekkel, valamint itt az elszakadási hajlandóság sem jelenik meg annyira markánsan, azonban az elkülönülés ténye szintén determinált, így szociolingvisztikailag rokon értelmű szónak számít a szeparatista mellett. Láthatjuk, hogy mindegyik itt megjelölt megfogalmazás egy olyan új társadalmi rendet jelöl, amely nem kívánatos; szintúgy perspektívát teremt és ebből kifolyólag minden cselekedete vagy egymásra ösztönzőnek hatott magatartása okvetlen rosszalló véleményeket fog szülni a közvélemény szerint, ugyanakkor sajnálatos módon nem veszi figyelembe az olyan tényeket, ahol az összetartás, az emberi csoporton belüli fejlődéstörténet igenis lehetőségeket kínált ennek feloldozására. A szemben álló nemzetek számára megfellebbezhetetlenül terroristának kikiáltott, szélsőséges ideológiákat valló csoport rendre (el)szakadási kísérletei ezek; de a színfalak mögött más képet mutat a történelem, melyben az elnyomott – immáron – kisebbség arra is képes, hogy akár szakadárokként viselkedjen, amennyiben érdekei és kinyilatkoztatásai nem kapnak kellő figyelmet vagy hangjukat nem képesek kellő mértékben hallatni, ezt eljuttatni saját nemzetükhöz, etnikumukhoz.

A média (és vele együtt a sokszor torzító és uszító szerepköre) az emberi hiszékenységet kihasználva olyan módon próbálja ellenőrzése alá vonni a lakosságot, hogy az általuk terjesztett programok irányított cenzúrája miatt az azt néző lakosság nem képes többé objektív értékítéletet hozni, ebből kifolyólag nem is képes a vélemény, kritika másik oldalát is látni vagy érzékelni. Ezek a megfogalmazások tovább rontottak az egyébként is meglehetősen instabil értelmezési tartományon. A világ a szakadárokra először talán a 2014-es Krím-félszigeti akció során figyelt fel, akiknek függetlenségi törekvése nyilvánvalóvá vált Ukrajna szerintük illegitim területéről és tették ezt olyan módon, hogy a katonai beavatkozás elkerülhetetlenné tette Oroszország mint támogató fél számára más egyéb döntések mérlegelését. A szakadárság fontos tényezője továbbá a két politikailag elvágott ország ideológiai különbözősége és új természeti, illetve társadalmi határok meghúzása, ahol a legtöbb esetben a két különböző csoport küzd egymással és legfeljebb csak hátsó félként jelennek meg a globális politikai erők. Nem mehetünk el egy stratégiailag fontos pont mellett sem, ez pedig az állam tényleges saját attribútuma, amely szuverén egész, megbonthatatlan és amennyiben külső fenyegetés hatására ez a rend(szer) nem maradhat egyben, úgy a területeket védők felelőssége sem teljesen tisztázott kérdés. Az első, 2014-es ukrán–orosz konfliktusban is a területi követelés az orosz fél részéről előbb lett elismerés tárgya, minthogy a tényleges katonai beavatkozás megtörtént volna és ilyen módon az ott nagyjából egy hónappal később megtartott márciusi népszavazás is nemzetközileg illegitimmé vált. Ezeket a lakosokat nevezik ma leginkább szakadároknak, holott a szó eredeti jelentéséből csak részlegesen hordozza annak létjogosultságát és a későbbiekben okafogyottá is válik a szó eredeti jelentésének bárminemű vizsgálata.

A hidegháború lezárását követően a Szovjetunió 15 tagországgá való szétválásának eredményeképpen létrejött Ukrajna területén ezen régiókban igen nagy arányú orosz etnikum élt és számukra kapóra jött, hogy a korábbi ukrán területtől elszakadás biztosított volt. Emellett Nyikita Hruscsov volt szovjet pártfőtitkár nagylelkű adományát sem szabad elfelejtenünk, aki 1954-ben a Krím-félszigetet mintegy hozzácsatolta a mai Ukrajna területéhez és ez a terület az 1991-ben függetlenné vált Ukrajna részét képezte annak az oroszok által 2014-ben végrehajtott erőszakos annektálásáig, ugyanakkor a humanitárius intervenció mint jogi fogalom éppen a megfogalmazásában is egyedi hiátus végett tette lehetővé mindezen intézkedések foganatosítását, véghezvitelét és az ott élő oroszok, ukránok mellett a krími tatár, fehérorosz, zsidó, német, görög, örmény nemzetiségek számára is az Oroszországhoz való illegitim függetlenség kikiáltását.

2014-ben ezen kívül is több fontos változás is történt, ennek előjeleként zavargások kezdődtek 2013 novemberében, miután az akkor regnáló ukrán hatalom felfüggesztette az Európai Unióval kötött társulási szerződés előkészületeit és kijelentette, hogy szorosabb gazdasági kapcsolatokra törekszik Oroszországgal. Az Euromajdan néven ismertté vált megmozdulás során ukrán tüntetők megbuktatták az akkor már négy éve hatalmon lévő Viktor Janukovics államelnököt, aki nyíltan oroszbarát politikájával népszerű volt az Orosz Föderációval szomszédos, elsősorban orosz-ajkú lakosság körében Luhanszk és Doneck régióban. Ez a két elszakadni vágyó terület 2014 augusztusában kiáltotta ki függetlenségét külön népköztársaságot létrehozva, amelyet mindezidáig egyedül Oroszország ismer el. Ebből következik, hogy a két oroszbarát szeparatista csoport két különböző közigazgatási egységben egyoldalúan kiáltotta ki függetlenedési szándékát (ahogy a név jelentése is lehetővé teszi), jóllehet a kérdés ettől összetettebb, de etnográfiailag mindenképp figyelemre méltó, hogy a jelentős, magukat ukránnak valló lakosság is az Orosz Föderációhoz való csatlakozás mellett döntött. A szeparatista megnevezés ebben az esetben a magatartási anomáliát hordozza magában, amely az ukrán részről így nevezhető, azonban a másik oldalt megvizsgálva egyfajta szabadságharcos jelleg bontakozik ki, ahol a saját területüket védők (orosz támogatással) saját identitásukat nem feladva más földrajzi koordináták mentén harcolnak a jogaikért.

Talán pont az imént említett sarkalatos kérdés meg nem válaszolása miatt nem lehetett semmilyen lehetősége Ukrajnának sem a NATO-csatlakozásra, sem pedig az Európai Unióhoz való integrációjára. Megint más kérdés, hogy a jelenlegi és a 2014-től soron következő ukrán vezetés hogyan hagyhatta ezt a szándékot fokozatosan elülni, ennek ellenére több esetben erőszakossá fajuló harcok folytak mind az oroszbarát, mind az ukrán erők részéről is, de érdemi változásokat nem sikerült egyik fél részéről sem elérni. A válaszok szinte előre jövendöltek egy esetleges katonai intervenciót orosz részről, miután eltávolították a számukra kedvező és barátságos politikát folytató Janukovicsot, nem volt ukrán oldalról osztatlan a támogatottság, másrészt pedig lehetetlen volt reintegrálni a korábbi, hidegháború előtti Szovjetuniót. A szakadár csoportosulásokat kihasználva Oroszország egy olyan államcsínyt követett el 2022-ben a szuverén Ukrajna ellen, ami annak teljes külső és belső szuverenitásában rengette meg a lakosságot.

Minthogy a jóvátétel fogalma szerint kötelezettségbéli jelentéstartalommal bír, így kétséges a jövőbeni terveket bármilyen formában is megjövendölni, azonban maga a jóvátétel nem kerülhető el részben a háború bizonytalan vége miatt, részben pedig a fogalom kvázi normatív erejénél fogva. A Nyugat zárt világában a leglehetetlenebb összefonódások is megfigyelhetőek szerte a nagyvilágban és egyre inkább kicsúcsosodik az uniós csatlakozás lehetősége, de ez hosszú folyamat eredménye lesz, ahol szükségessé válik az ukrán politikai elitnek a szeparatistáknak békeultimátumot adni annak érdekében, hogy Ukrajna területveszteség nélkül legyen képes belépni a Nyugat kapujába, egyre közelebb kerülve e hőn áhított nyugatbarát-polgárosodás útján.

„A háborúban vesztes félre a győztesek által kirótt fizetési kötelezettség” ebben a formában a definíció talán nehezebben megfogható, miután ez lenne az alapja egy strukturális államösszeomlás utáni békeépítés fundamentumának[1], másrészt felfogható kártérítésnek. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk, hogy a most jelen lévő, elsősorban az Európai Unió által meghozott szankciók az Orosz Föderációnak a rubel fokozatos elértéktelenedése mellett a nem várt mértéknél nagyobb károkat okoztak és lévén az ország saját adósságkötelezettségeit sem képes megfelelő ütemezéssel a hitelezők felé rendre törleszteni, így a lehetséges végkimenetel a legkevésbé sem tekinthető garanciális alapnak. Másrészt igen komoly diplomáciai kapcsolati tőkebeli erőfeszítések szükségesek egy esetleges jóvátétel megfizetéséhez, ahol a jelenlegi felbolydult helyzetben egyik szemben álló fél sem tart, elsődlegesen a 2022-ben tanúsított ideológiai különbözőségek miatt,  illetve az elmúlt 8 évben Ukrajna nyugatbarátibb politikai álláspontja miatt sem. Egyetlen esetben sem sikerült a békét olyan mértékben helyreállítani, ahol a szeparatisták ne lettek volna jelen továbbra is, magukon érezve a rájuk aggatott jelzőt, ami reakció sajátos megoldásaikra; és míg a nagy nemzetközi szervezetek előtt elsősorban a nagyhatalmak voltak hivatottak a békét (ki)hirdetni, addig a mai rohanó világunkban ugyanezt a szerepkört a nagy nemzetközi szervezetek képviselik lényegesen több alternatívával, azonban így a csatlakozási tárgyalások sem annyira zökkenőmentesek.

Egy atipikus menekültválság során nem a szakadárok menekülnek el az adott területről, hanem a civil lakosság kényszerül elhagynia otthonait a nem szeparatista ellenőrzés alá került területekről, azonban arra vonatkozó információ nincs, hogy az ukrán harcoló alakulatokból hányan is álltak át a szeparatisták oldalára. A jelen körülmények között hajlamos mind az Európai Unió, mind az ENSZ figyelmen kívül hagyni azt a kérdést, miszerint a korábban említett két területen a jelentős ukrán többség ellenére inkább oroszbarátabb propaganda mennyire volt hatással a civil lakosságra? Fontos tényező ez, ami megmagyarázna sok olyan kísérletet, ahol a közösségi média és a folyamatos ráutaló magatartás a végén célt ér és a szeparálódó szakadároknak mint ukrán állampolgárságú kisebbségnek harcolnia kényszerülne szintén ukrán állampolgárságú, azonban a most kialakult helyzetben ellenkező oldalon harcoló ukránokkal. Tények sokasága támasztja alá, hogy az elszakadási szándék ellenére nem lehet semmilyen béketárgyalási struktúra alapja és koholt vádak látnak napvilágot mindkét fél részéről, jelentős túlzásokkal. Nem látni tisztán a „különleges katonai hadművelet” célját, végét és legfőképpen: a jövőt. Többmillió ember hagyta el Ukrajnát abban bízva, hogy a szomszédos befogadó országok (Lengyelország, Románia, Moldova, Szlovákia, Magyarország) humanitárius segítséget tud nyújtani elsősorban a nőknek és gyermekeiknek. A férfiak hadkötelezettségük miatt nem tartoznak ezekbe a csoportokba, amennyiben megszegik ezt a törvényt és elhagyják az országot, úgy alkotmányt sértenek, ami igen komoly következményeket von maga után. Ugyanezen törekvések között szerepelt a majdani visszatérés, illetve egy új élet kezdése valamely szomszédos országban, ehhez azonban elsősorban saját, belső – nem kollektív – integrációra van szükség; eközben szeparatisták tovább harcolnak területeik függetlenné válásáért és a jelek szerint nem adják fel törekvéseiket. Vajon hány szeparatista hagyta el Doneck vagy Luhanszk régióját, ezzel letéve a fegyvert és belenyugodva a nyugati integrációs törekvésekbe; nem harcolva, hanem akceptálva a jelenlegi regnáló hatalom elképzeléseit ellensúlyozva az állandó háborús konfliktusokat, melyek rendre kiújulnak?

„Minden háború az első csata előtti utolsó pillanatban dől el” – Szun-Ce örök érvényű mondatait idézve a helyzet változatlansága adja a kérdés megválaszolásának írmagját, ahol a konklúzió nem lehet egy eldöntendő kérdésre válasz, hanem a kérdés magában hordozza a veszélyt és a pusztítást, a szakadár álláspontot, a lehetőségek kihasználását, a csatlakozást barbárabb eszközökkel vívott csatákban, holott S. P. Huntington óta tudjuk, hogy „a civilizáció a barbárság ellentéte”. Nehéz megérteni a feleket, mert a döntési képtelenség magával hoz olyan nem-neutrális álláspontokat is, amelyek az elégtelen információáramlás következményei – hajlamosak vagyunk épp ezért elítélni a szakadárokat. Nem elítélni, hanem megítéltetni saját magukkal – lehetne egy lehetséges béketervezet előfutára, ehhez azonban össznemzeti összefogás kell és nem hergelni a lakosságot, hanem konszenzusra jutni azzal a békéért cserébe. Oroszország és a teljes támogatásukat élvező orosz ajkú, legfőképpen szakadár lakosság el tudta érni azt, amire évtizedekig nem volt példa, a Nyugat nem mint préda, hanem mint becserkésző vad áll szemben a hatalmas Orosz Föderációval, ahol az elképzelések nem találkoztak a gyakorlati hasznosításokkal és ezzel együtt a háború természetszerű következménye nyeréstől és vesztéstől függetlenül, hogy miután Ukrajna meggyűlölte az orosz lakosságot, így a szakadárokra nem túl kecsegtető jövő várhat, amennyiben nem tudnak integrálódni az abszolút többségű ukrán lakosságba.

Ameddig ezeket a kérdéseket nem sikerül Ukrajnának rendeznie – függetlenül a kialakult háborús helyzettől –, addig nem lesz esélye az előrébb jutásra sem globálisan, sem pedig monetáris téren. Dezinformációs törekvések sokasága hivatott azt a Keleti Blokkot összeugrasztani a Nyugattal, amire a hidegháború óta nem volt példa. A két ország számára a hosszú távú cél, e szép új világ, ahol ember embernek többé nem farkasa és a szakadárság, mint fogalom megszűnik.

 

Írta: Ábrányi Endre

Kiemelt kép forrása: pexels.com

Felhasznált irodalom:

[1] Halász Iván: Az állam összeomlása és újjáépítése – Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közigazgatási-tudományi Kar Budapest, 2014 – 143.oldal

A A szakadárok bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A nyári menetrend életbe lépésével az Air France is növelte kínálatát, globálisan 196 célállomás válik elérhetővé a csúcsidőszakig, a felkínált kapacitás átlagosan a 2019-es szint 90 százaléka lesz.

A görög sajtó szerint Görögország közel áll ahhoz, hogy harci repülőgépeket vásároljon az Egyesült Arab Emírségektől: Athén a továbbfejlesztett Mirage 2000-9-eseket szeretné megvásárolni.

A Holland Királyi Légitársaság tovább bővíti budapesti kínálatát és a nyári csúcsidőszakban 93 éves magyar jelenléte során először napi öt járat közlekedik egyes napokon Ferihegy és Schiphol között.

Havi alaphang: egymást itató USAF KC-46A Pegasus géppár suhan el egy WizzAir Airbus alatt Somogy fölött :-o 

  

Zord

A 2022 február 24-én Ukrajna ellen megindított nagyszabású orosz katonai művelet megdöbbenést váltott ki, valamint új kihívások elé állította a nemzetközi közösséget. A térség közelmúltjában legnagyobb intenzitású fegyveres konfliktussá vált összecsapás a regionális szinten túl globális tekintetben is állásfoglalásra késztette a különféle szövetségi rendszerek tagjait, akik az eszkaláció megelőzése érdekében a katonai kezelés eszközeit mellőzve törekszenek a helyzet mielőbbi békés rendezésére. Eközben a 2020-as 44 napos háború után a nemzetközi figyelemből kieső hegyi-karabahi térség tűzszünet által biztosított törékeny békéje veszélyben forog, az ott történt legutóbbi események pedig mind arra világítanak rá, hogy megfelelő prevenció hiányában újra kitörhet egy olyan konfliktus, amely a jelenlegi helyzetben nem csupán regionális, hanem nemzetközi léptékben is komoly biztonságpolitikai kockázatot hordozna magában.

Az elnöki rendszerű, síita muszlim többségű Azerbajdzsán és a parlamentáris rendszerű ortodox keresztény többségű Örményország között a Szovjetunió idején is fennálló feszültségek már az 1988 és 1994 közötti első hegyi-karabahi háborúban is a felszínre törtek. A Samuel P. Huntington által definiált civilizációs törésvonalak egyik példája a nyugati és keleti értékeket hordozó két ország konfliktusa. Az érdekellentét fő tárgya a felek közé beékelődött stratégiai fontosságú terület, a Hegyi-Karabah térsége, amelyet pozíciója miatt a Kaukázus Golán-fennsíkjának is szokás nevezni. A saját államigazgatással bíró entitás felett a változó intenzitású harcok során 2020-ig Örményország szerzett befolyást. Az azeri fél 1995-ben még GDP-jének 1,9%-át költötte hadikiadásokra, ez a szám 2020-ra 5,3%-ra nőtt, így egyre nagyobb kapacitás került bevonásra a haderőfejlesztés terén. Emellett folyamatosan erősödött a Törökországgal való kooperáció, amelynek köszönhetően haditechnikai fejlesztések is folyamatosan érkezhettek az azeri hadsereghez, így például a később kulcsszerepet játszó török Bayraktar drónok is. A közel 10 millió fős lakossággal rendelkező Azerbajdzsán a 2 millió fős Örményországgal szemben mind élőerő, mind technikai eszközök tekintetében tehát mennyiségi fölényt alakított ki, így a 2020 szeptemberében kibontakozó harcok során az örmény helyzeti előny ellenére is azeri oldal győzedelmeskedett, amely számos egyéb tényezőnek is betudható volt. A rövid, de annál intenzívebb fegyveres konfliktus 44 napos háború néven az orosz mediálással 2020 november 9-én megkötött tűzszünettel ért véget. A harcok során elfoglalt területek mellett a megállapodás alapján további térségek kerültek azeri fennhatóság alá, és bár a Hegyi-Karabah térségében működő államalakulat, az Arcah Köztársaság területi szuverenitásának sérülése mellett fennmaradt, Örményországgal csupán az orosz békefenntartók által ellenőrzött lacsini korridor köti össze.

A konfliktus szereplőinek kapcsolati rendszerei már a 2020-as események alatt is összetett külpolitikai folyamatok katalizátorává tették a konfliktust, a 2022-es ukrán válság idején ez a sérülékeny struktúra pedig újabb terhelésnek van kitéve. A szembenálló felek a Szovjetunió utódállamai, az Európa Tanácsban és a Független Államok Közösségében való tagságukon túl nemzetközi integrációs szinten más-más külpolitikai irányzathoz csatlakoztak. Örményország kapcsolatai Oroszország felé intézményes szinten az Eurázsiai Gazdasági Unió és a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete tagságában került megerősítésre, ezzel szemben Azerbajdzsán a kulturálisan hozzá közelebb álló Törökország mellett köteleződött el, valamint a Türk Tanács tagjaként Belső-Ázsia felé is rendelkezik komoly kapcsolatokkal. Oroszország közvetlenül nem avatkozott be a harcokba, és a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének tagállamai sem mozgósítottak katonai erőt, ugyanis a védelmi garanciák csupán a tagállami területekre érvényesek, ám a harcok Hegyi-Karabah területén folytak, melynek nemzetközi státusza vitatott, de többségében de jure azeri területnek minősítik. Törökország katonai támogatásával szemben a saját katonai szövetségi rendszerén (vagyis a NATO-n) belül két, hagyományosan törökökkel szembeni érdekkonfliktussal rendelkező állam, Görögország és Franciaország az örmény oldalon kötelezte el magát. Mind az Amerikai Egyesült Államok, mind Oroszország passzív maradt a konfliktusban, ami az orosz-török kapcsolatok terén történelmi távlatokat tekintve egyfajta détente (enyhülés) kezdetének ígéretével is bírt. Hagyományosan ugyanis az orosz geopolitikai érdekek közé tartozik a melegtengeri kijáratok megszerzése, így a Boszporuszt birtokló Törökország eredendően ellenfelévé vált a mindenkori orosz külpolitikának a történelem során. Az évszázados szembenállás legfontosabb tetőpontjai közé tartozik az 1821 és 1829 között zajló görög szabadságharc, és az 1853-tól 1856-ig tartó krími háború is, valamint a modern korban történt proxy háborúk (így például a szíriai polgárháború) során is közvetve ezek az érdekellentétek kerültek kifejeződésre. Az eszkaláció esélyét csökkentő orosz katonai távolmaradás, a tárgyalások és békefenntartás során vállalt aktív szerep mind egy hallgatólagos török-orosz kooperáció modus vivendi állapotát sejtetette.

Az Ukrajna ellen indított támadás azonban kihívás elé állította mind az orosz-török közeledést, mind a törékeny hegyi-karabahi status quot. Törökország az 1936-os montreux-i egyezményben lefektetett, Boszporusz és Dardanellák tengerszorosok feletti kizárólagos ellenőrzési jogával élve lezárta azokat hadihajók elől, de az agresszió diplomáciai elítélésén túl nem vezetett be szankciókat Oroszországgal szemben. A NATO második legnagyobb hadseregével rendelkező állam leginkább közvetítői szerepre törekszik, így többek között az ukrán-orosz tárgyalások számára biztosít helyszínt, ezáltal az oroszokkal fenntartott bilaterális kapcsolatát továbbra is igyekszik megőrizni, amely mindkét konfliktus térségének stabilitása szempontjából döntő tényező.

Eközben azonban a sajtófigyelemből kikerült hegyi-karabahi helyzet stabilitása egyre inkább veszélybe kerül, a nemzetközi tendenciák megfelelő lehetőséget biztosíthatnak a felek számára újabb területek szerzésére. Oroszország és a vele szembenálló nagyhatalmi szereplők az ukrán konfliktussal kapcsolatos eseményekre és azok hatásainak kezelésére fordítják erőforrásaikat, így a kaukázusi helyzet felügyeletére kevesebb kapacitás marad. A legfrissebb orosz közlemény szerint Farukh közelében azeri katonák hatoltak be egy orosz békefenntartók által őrzött zónába, ezáltal megsértve az megállapodások rendelkezéseit. A bakui vezetés azonban tagadva a tűzszüneti egyezmény megsértését, Örményországot vádolta meg azzal, hogy még mindig nem vonta vissza csapatait olyan területekről, amelyek az egyezség értelmében azeri fennhatóságúak. Az Arcah Köztársaság pedig hadiállapotot vezetett be ideiglenesen az események hatására, amely egy újabb lépés lehet a konfliktus eszkalálódása felé. Bár 2021 decemberében külpolitikai nyitás volt megfigyelhető örmény részről is Törökország felé (többek között az embargók és a repüléskorlátozás feloldásával), könnyen veszélybe kerülhetnek az eddigi kapcsolatépítési eredmények. Amennyiben továbbra sem enyhül az azeri és örmény fél politikai retorikája, a nyilatkozatok hatására akár belpolitikai nyomás is kialakulhat egy újabb összecsapás felé. Egy esetleges fegyveres konfliktus az ukrajnai harcokkal párhuzamosan szintén magában hordozná annak a veszélyét is, hogy nagyhatalmi, vagy katonai szövetségi rendszerek vonódjanak be az összecsapásokba. Az így kialakuló ikerválság (melyre történelmi példa az 1956 őszén kirobbanó magyar forradalom és szabadságharc, valamint a szuezi-válság) a nemzetközi közösségre tett hatásán túl leginkább Oroszország számára jelentene fenyegetést a határain egyszerre zajló harcok formájában mind biztonságpolitikai, mind belpolitikai szempontból. A törékeny béke garanciája a békefenntartó csapatok, a nemzetközi szervezetek (mint például az EBESZ és minszki csoportja), valamint a nagyhatalmak kezében van, azonban előbbiek korlátozottsága, valamint az utóbbiak relatív passzivitása miatt ez csupán kétes garanciát nyújt egy újabb háború elkerülésére. Továbbra is nyitott lehetőség marad egy, a térség államaival létrehozandó közös nemzetközi platform kialakítása, amely biztosítaná a nyílt kommunikáció lehetőségét a konfliktusban érintett felek között. Ennek létrehozása és működtetése jelentős presztízst biztosíthatna az adott nagyhatalomnak, így könnyen elképzelhető, hogy ebben a tekintetben is orosz-török versengés alakul ki.

Fontos lenne tehát az ukrajnai helyzet békés rendezésén túl a hegyi-karabahi érdekkonfliktusok ellenőrzés alatt tartását is kiemelt nemzetközi ügyként kezelni, ugyanis a jelenlegi tendenciák alapján könnyen elképzelhető, hogy a két konfliktus egymás katalizátorává is válhat, párhuzamos eszkalációjuk az eurázsiai térség biztonságpolitikai helyzetében a 21. század legnagyobb kihívását hozná el.

Írta: Kertész Bence

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A A hegyi-karabahi konfliktus kiújulásának kockázata és hatása a jelenlegi nemzetközi kapcsolatrendszerre bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az eredetileg tervezett, 2027-es kivonási dátum helyett 5 évvel korábban búcsúztak el a Hawk T1-esek a briteknél, igaz a légierő híres bemutató csapata, a Red Arrows, továbbra is ezt a változatot repüli majd.

Újabb tenderen győzött az amerikai Lockheed Martin az F-35-össel: rövid időn belül, Finnország és Németország után Kanada is az ötödik generációs típus mellett döntött, igaz már nem először.

A koronavírus-járvánnyal nehezített 2020-as év után 2021-ben is folytatódott a H145M helikopterrel való ismerkedés, a hajózók és a repülőműszakiak átképzése. A tervek részben megvalósultak, de a java még hátravan. Ahhoz, hogy betekinthessünk a típus üzemeltetésének elmúlt egy évébe, február elején Dajka Attila őrnagytól, oktató-helikoptervezetőtől és a repülőműszaki zászlóalj H145M üzemeltetésért felelős parancsnokától, Bagi Tamás őrnagytól kaptunk segítséget.

[...] Bővebben!

A napokban felröppent információk szerint Törökország 80 darab Eurofighter Typhoon vásárlását fontolgatja merevszárnyú harci repülőgép flottájának modernizálása érdekében.