Biztonságpolitika

A svéd parlament 2011. április 1-én hozott döntést a légierő bevetéséről a Líbia felett végrehajtott, NATO vezette Unified Protector műveletben. Svéd vadászpilóták ezt megelőzően 1961 és 1963 között vettek részt éles bevetésen, amikor J29 Tunnannal repültek Kongóban, az ENSZ békefenntartó műveletének keretében.

A parlamenti döntés értelmében a svédek nyolc JAS 39C Gripent, egy Tp 84/T tanker Herculest és egy S102 Korpen (Gulfstream IV) SIGINT-gépet vezényeltek Szicíliába, az amerikai haditengerészet Sigonella támaszpontjára. A svéd részvétel a Karakal művelet nevet kapta. A líbiai műveletekhez Sigonellát használta Dánia, az Egyesült Arab Emirátusok és Törökország légiereje is. Bár a bázis olasz területen van és a svéd kontingens az olasz szektorban kapott elhelyezést, a vendéglátók az amerikaiak voltak.

Eredetileg a 130 fős kontingens szinte valamennyi tagja az Északi Harccsoport Expedíciós Repülőezredéhez (Nordic Battle Group – Expeditionary Air Wing) tartozott, amely folyamatosan készen állt arra, hogy tíz napon belül bárhol a világon bevethessék. A líbiai művelethez azonban egy teljesen új egységet állítottak össze FL 01 (Flyginsats Libyen 01) néven, amelyhez elsősorban a Ronneby melletti F17-es ezredtől vezényelték át a szükséges állományt. A legtapasztaltabb svéd hajózókról volt szó, akik a megelőző évben számos nemzetközi gyakorlaton vettek részt, továbbá volt már tapasztalatuk az SPK 39-es felderítő konténer használatában.

A műszakiak készletei konténerekbe csomagolva álltak készen az áttelepülésre. A konténereket úgy állították sorrendbe, hogy először azok érkezzenek Sigonellára, amelyek tartalmára először lesz szükség. Minden ugyanúgy zajlott, mintha a gépek egy újabb többhetes gyakorlatra indulnának. A Hercules személyzeteknek sem okozott gondot a gyors felkészülés és helyismerettel is rendelkeztek, mert február és március folyamán többször repültek Líbiába humanitárius és evakuálási feladattal.

A Magyarország érintésével délre induló gépek felszállásakor még nem volt meg az olasz jóváhagyás Sigonella használatára. Az olaszok nem könnyítették meg a svédek dolgát és az amerikaiak határozott fellépésére is szükség volt ahhoz, hogy a Gripeneknek legyen hova települniük. A parlamenti döntés után 23 órával az első Gripen megérkezett Sigonellára és néhány napon belül a teljes kontingens áttelepült.

Megérkezik az egyik áttelepülő Gripen.

Az első éles bevetésre várni kellett és ez a várakozás nem szerepelt a kontingens tervei között. A Gripenekbe a JP-8-as kerozin kellett volna, Sigonellán – amely alapvetően tengerészeti légibázis és elsősorban a U.S. Navy repülőgépeit szolgálja ki - csak a JP-5-ös volt elérhető. (Magasabb lobbanáspontja miatt az amerikai repülőgép-hordozók fedélzetén üzemelő gépekbe tűzvédelmi okokból a JP-5-öst tankolják.) Meglepő módon ezzel az ismert helyzettel nem számoltak a svédek. A Gripenekhez a kereskedelmi repülésben is használt JET-A1-es jöhetett szóba, de azzal is adódtak gondok. Egyrészt a JET-A1-es nem tartalmaz bizonyos adalékokat, ezért csak rövid ideig használható a Gripenben és egyes ellenőrzéseket is sűrűbben kell elvégezni. A másik gond az volt, hogy a svédeknek nem voltak tartálykocsijaik a helyszínen, márpedig a JET-A1-est a szomszédos Catania nemzetközi repülőteréről kellett volna átszállítani. Rövid fejtörés után az a megoldás született, hogy tartálykocsik híján a kontingens Herculese más bázisokra átrepülve JP-8-ast vételez, amit azután áttöltenek a Gripenekbe. Ezzel egy időben megszervezték egy tartálykocsi-konvoj lejutását Svédországból Szicíliába. Később ezek a tankerek ingáztak Sigonella és Catania között, tartályaikban a JET-A1-es kerozinnal, amelyhez a szintén leszállított adagolóberendezés keverte a szükséges adalékokat.

Egy vadászfeladatú Gripen tölt a Herculesből.

A probléma megoldását követően, április 7-én kezdődhetett a svédek líbiai akciója. Az FL 01 megbízatása június 26-ig szólt, feladataikat a NATO adta ki. Öt svéd tiszt dolgozott az észak-olaszországi Poggio Renaticóban lévő műveleti központban (CAOC 5), amelynek akkoriban magyar parancsnok-helyettese volt. További négy svéd tiszt a nápolyi parancsnokságon (Allied Joint Force Command) dolgozott. Itt volt az a tiszt is, aki a svéd kontingens számára betervezett feladatokat jóváhagyhatta illetve letilthatta. A svéd parlamenti döntés értelmében a Gripenek csak felderítő és vadász feladatokat hajthattak végre, földi célpontot nem támadhattak.

A feladatok tervezése 72 órával a tervezett végrehajtás előtt kezdődött, a harcparancsot (ATO - Air Tasking Order) 24 órával, de legkésőbb 12 órával a bevetés előtt adták ki. A Gripenek a repülési tilalmi zóna ellenőrzését végezték és harcászati felderítést hajtottak végre. Fegyverzetük a betöltött gépágyú mellett a szárnyvégeken az IRIS-T, a szárnyak alatti külső tartókon az AIM-120 AMRAAM légiharc-rakéta volt. A gépek a szárnyak belső tartóin két póttartályt hordoztak. A törzs alá a vadászfeladatú gépeken szintén egy póttartály került, a felderítőknek pedig az SPK 39-es felderítő konténer. A jobb szívócsatorna alá minden esetben a Litening III célfelderítő és célmegjelölő konténert függesztették.

A KC-10-es a hajlékony és a merev csöves rendszert igénylő gépeket egyaránt képes kiszolgálni.

Egy átlagosnak mondható napon a bevetés tervezése nyolc órával az első gép felszállása előtt kezdődött, a személyzet a felszállás előtt öt órával kezdte meg a közvetlen felkészülést. Később ez az idő az egyre gyarapodó tapasztalatoknak köszönhetően három órára csökkent. A bevetésre kijelölt hajózók számára a felszállás előtt két órával kezdődött az eligazítás, és 30 perccel indítás előtt érkeztek ki a gépekhez.

A svédek minden esetben egy felderítő és egy biztosító vadász összetételű géppárral repültek, a géppár vezére a felderítő volt. Felszállás után Máltát elhagyva felvették a kapcsolatot az AWACS-szel, majd a legfrissebb információk vétele közben továbbrepültek a számukra kijelölt térségbe, ahol hatezer méter felett repülve kezdték meg feladatuk végrehajtását, a líbiai partvonal közelében kijelölt célpontokra végrehajtott felderítést. Amíg az SPK 39-es konténer kamerái dolgoztak, addig a pilóta a Liteninggel lehetséges célokat kereshetett és más, levegőben lévő gépeket ellenőrzött. Az átlagosan 2,5-3 óra időtartamú bevetéseken egy-két alkalommal kellett utántölteni a Gripeneket, attól függően, hogy a feladat változott-e a levegőben, a kijelölt célok felderítése után adódott-e azonnali felderítési igény.

A légi utántöltések hibátlanul zajlottak, a Gripen-Hercules páros együttműködése zökkenőmentes volt, azonban a tankernek rövidesen haza kellett települnie. Ennek oka egyrészt egy időszakos karbantartás volt és az, hogy az otthoni és a későbbi váltó személyzetek légi utántöltő képzését is végrehajthassák, illetve a már meglévő jártasságot rendszeres töltésekkel fenntarthassák. A Tp 84-es hazatelepülését az is lehetővé tette, hogy a JAS 39-esek töltőcsövénél még a líbiai művelet előtt jelentkezett műszaki problémát a svédek kijavították, így a típus megkapta az engedélyt, hogy a francia C-135FR és az amerikai KC-135R tankerekből korlátozás nélkül tankolhasson. Korlátozással a USAF KC-10 Extenderéből is szippanthattak a svéd Gripenek. Mivel a saját tanker hazarepült, az ATO-ban megjelölték, hogy melyik tanker szállít a Gripenhez megfelelő üzemanyagot. A Hercules egyébként extra munkát adott a svéd műszakiaknak azzal, hogy az egyik hajtóművét cserélni kellett.

A bevetésekről készült első jelentés egy órával a leszállás után készült el és került a felsőbb parancsnoksághoz, a végső jelentés és a kiértékelt felderítési adatok pedig négy órával a leszállás után. A műszakiak a gépek előkészítése mellett az esetleges meghibásodásokkal és az időszakos ellenőrzésekkel foglalkoztak. A kontingens elektromos szükségletét a reptértől független saját energiaforrás biztosította és felállítottak egy mobil sátrat is, amelybe karbantartás céljából befért egy Gripen is. A műszakiak számára szakmai szempontból szinte mindegy, hogy saját vagy műveleti repülőtérről indulnak a gépek, a feladatokat ugyanúgy kell elvégezni. Ami nagy különbség, hogy a műveleti területen nincs alkatrészhiány. Amíg otthon belefér a várakozás egy-egy alkatrészre vagy berendezésre, addig a telepített kontingensnél nem.

Felderítő konténer érkezik a Gripenhez.

Időközben egy-egy Gripent hazarepültek, helyükre újak érkeztek, de az FL 01-et június 27-én váltó és a teljes műveleti képességet július 7-én elérő FL 02 már csak öt géppel folytatta a Karakal műveletet. Az első váltás személyi állománya végig Sigonellán volt, a későbbiekben több okból is rövidebb időszakot terveztek a svédek. Egyrészt a pszichés terhelés nagy volt, mert a műveletek a legmagasabb rizikófaktor-besorolást kapták még akkor is, ha Líbia nem volt összehasonlítható pl. Irakkal. Másrészt a főként felderítő bevetéseket teljesítő pilóták elveszítik jártasságukat az egyéb feladatokban. Műveleti területen nincs gyakorlórepülés, ezért a földi célok elleni vagy közel-légiharc feladatoknál megszerzett gyakorlat kopik. Ezt a jelenséget más légierők is megtapasztalták, ezért viszonylag sűrűn váltották az állományt és a hazatérő pilóták otthon gyorsan helyreállíthatták jártasságukat.

A második váltáshoz már mindhárom Gripen ezredtől, a már említett F17-estől, az F7-estől (Satenas) és az F21-estől (Lulea) egyaránt érkeztek hajózók. Ekkor már olyan pilóták is repültek, akik éppen csak megkapták a jogosítást az SPK 39-essel való repülésre és ezért a tapasztalatuk is minimális volt felderítő konténer használatában.

Az, hogy az FL 02 már csak öt géppel repült, mit sem változtatott a műveleti tempón és persze a műszakiak élete sem lett könnyebb. (Ráadásul megszokott feladataik mellett az egyik éjszaka hajtóművet cseréltek egy Gripenen.) A nyár második felében már a svéd gépek szolgáltatták a felderítő felvételek egyharmadát, és már nem csak a partvidék közelében dolgoztak. Azzal, hogy lehetővé vált a Líbia feletti tankolás, a gépek mélyen berepülhettek az ország fölé is, kiterjesztve a felderítést.

Sz-75 Volhov (SA-2) tüzelőállás a felderítő konténer felvételén.

Légvédelmi kiképző objektum.

A megjelölt járművek ZSZU-23-4 Silka önjáró légvédelmi gépágyúk.

A svéd részvétel 2011. október 24-ig folytatódott, az FL 02 akkor repülte utolsó feladatát. A Karakal művelet 570 bevetéssel és 1770 repült órával zárult. A Unified Protector / Karakal műveletben szerzett tapasztalatokból magyar és cseh üzemeltetők is profitálhattak, Kecskemétről és Cáslavból egy-egy pilóta és műszaki tanulmányozhatta a svédek munkáját.

* * *

Fotó: Försvarsmakten / FL 01, FL 02

A svéd parlament 2011. április 1-én hozott döntést a légierő bevetéséről a Líbia felett végrehajtott, NATO vezette Unified Protector műveletben. Svéd vadászpilóták ezt megelőzően 1961 és 1963 között vettek részt éles bevetésen, amikor J29 Tunnannal repültek Kongóban, az ENSZ békefenntartó műveletének keretében.

A parlamenti döntés értelmében a svédek nyolc JAS 39C Gripent, egy Tp 84/T tanker Herculest és egy S102 Korpen (Gulfstream IV) SIGINT-gépet vezényeltek Szicíliába, az amerikai haditengerészet Sigonella támaszpontjára. A svéd részvétel a Karakal művelet nevet kapta. A líbiai műveletekhez Sigonellát használta Dánia, az Egyesült Arab Emirátusok és Törökország légiereje is. Bár a bázis olasz területen van és a svéd kontingens az olasz szektorban kapott elhelyezést, a vendéglátók az amerikaiak voltak.

Eredetileg a 130 fős kontingens szinte valamennyi tagja az Északi Harccsoport Expedíciós Repülőezredéhez (Nordic Battle Group – Expeditionary Air Wing) tartozott, amely folyamatosan készen állt arra, hogy tíz napon belül bárhol a világon bevethessék. A líbiai művelethez azonban egy teljesen új egységet állítottak össze FL 01 (Flyginsats Libyen 01) néven, amelyhez elsősorban a Ronneby melletti F17-es ezredtől vezényelték át a szükséges állományt. A legtapasztaltabb svéd hajózókról volt szó, akik a megelőző évben számos nemzetközi gyakorlaton vettek részt, továbbá volt már tapasztalatuk az SPK 39-es felderítő konténer használatában.

A műszakiak készletei konténerekbe csomagolva álltak készen az áttelepülésre. A konténereket úgy állították sorrendbe, hogy először azok érkezzenek Sigonellára, amelyek tartalmára először lesz szükség. Minden ugyanúgy zajlott, mintha a gépek egy újabb többhetes gyakorlatra indulnának. A Hercules személyzeteknek sem okozott gondot a gyors felkészülés és helyismerettel is rendelkeztek, mert február és március folyamán többször repültek Líbiába humanitárius és evakuálási feladattal.

A Magyarország érintésével délre induló gépek felszállásakor még nem volt meg az olasz jóváhagyás Sigonella használatára. Az olaszok nem könnyítették meg a svédek dolgát és az amerikaiak határozott fellépésére is szükség volt ahhoz, hogy a Gripeneknek legyen hova települniük. A parlamenti döntés után 23 órával az első Gripen megérkezett Sigonellára és néhány napon belül a teljes kontingens áttelepült.

Megérkezik az egyik áttelepülő Gripen.

Az első éles bevetésre várni kellett és ez a várakozás nem szerepelt a kontingens tervei között. A Gripenekbe a JP-8-as kerozin kellett volna, Sigonellán – amely alapvetően tengerészeti légibázis és elsősorban a U.S. Navy repülőgépeit szolgálja ki - csak a JP-5-ös volt elérhető. (Magasabb lobbanáspontja miatt az amerikai repülőgép-hordozók fedélzetén üzemelő gépekbe tűzvédelmi okokból a JP-5-öst tankolják.) Meglepő módon ezzel az ismert helyzettel nem számoltak a svédek. A Gripenekhez a kereskedelmi repülésben is használt JET-A1-es jöhetett szóba, de azzal is adódtak gondok. Egyrészt a JET-A1-es nem tartalmaz bizonyos adalékokat, ezért csak rövid ideig használható a Gripenben és egyes ellenőrzéseket is sűrűbben kell elvégezni. A másik gond az volt, hogy a svédeknek nem voltak tartálykocsijaik a helyszínen, márpedig a JET-A1-est a szomszédos Catania nemzetközi repülőteréről kellett volna átszállítani. Rövid fejtörés után az a megoldás született, hogy tartálykocsik híján a kontingens Herculese más bázisokra átrepülve JP-8-ast vételez, amit azután áttöltenek a Gripenekbe. Ezzel egy időben megszervezték egy tartálykocsi-konvoj lejutását Svédországból Szicíliába. Később ezek a tankerek ingáztak Sigonella és Catania között, tartályaikban a JET-A1-es kerozinnal, amelyhez a szintén leszállított adagolóberendezés keverte a szükséges adalékokat.

Egy vadászfeladatú Gripen tölt a Herculesből.

A probléma megoldását követően, április 7-én kezdődhetett a svédek líbiai akciója. Az FL 01 megbízatása június 26-ig szólt, feladataikat a NATO adta ki. Öt svéd tiszt dolgozott az észak-olaszországi Poggio Renaticóban lévő műveleti központban (CAOC 5), amelynek akkoriban magyar parancsnok-helyettese volt. További négy svéd tiszt a nápolyi parancsnokságon (Allied Joint Force Command) dolgozott. Itt volt az a tiszt is, aki a svéd kontingens számára betervezett feladatokat jóváhagyhatta illetve letilthatta. A svéd parlamenti döntés értelmében a Gripenek csak felderítő és vadász feladatokat hajthattak végre, földi célpontot nem támadhattak.

A feladatok tervezése 72 órával a tervezett végrehajtás előtt kezdődött, a harcparancsot (ATO - Air Tasking Order) 24 órával, de legkésőbb 12 órával a bevetés előtt adták ki. A Gripenek a repülési tilalmi zóna ellenőrzését végezték és harcászati felderítést hajtottak végre. Fegyverzetük a betöltött gépágyú mellett a szárnyvégeken az IRIS-T, a szárnyak alatti külső tartókon az AIM-120 AMRAAM légiharc-rakéta volt. A gépek a szárnyak belső tartóin két póttartályt hordoztak. A törzs alá a vadászfeladatú gépeken szintén egy póttartály került, a felderítőknek pedig az SPK 39-es felderítő konténer. A jobb szívócsatorna alá minden esetben a Litening III célfelderítő és célmegjelölő konténert függesztették.

A KC-10-es a hajlékony és a merev csöves rendszert igénylő gépeket egyaránt képes kiszolgálni.

Egy átlagosnak mondható napon a bevetés tervezése nyolc órával az első gép felszállása előtt kezdődött, a személyzet a felszállás előtt öt órával kezdte meg a közvetlen felkészülést. Később ez az idő az egyre gyarapodó tapasztalatoknak köszönhetően három órára csökkent. A bevetésre kijelölt hajózók számára a felszállás előtt két órával kezdődött az eligazítás, és 30 perccel indítás előtt érkeztek ki a gépekhez.

A svédek minden esetben egy felderítő és egy biztosító vadász összetételű géppárral repültek, a géppár vezére a felderítő volt. Felszállás után Máltát elhagyva felvették a kapcsolatot az AWACS-szel, majd a legfrissebb információk vétele közben továbbrepültek a számukra kijelölt térségbe, ahol hatezer méter felett repülve kezdték meg feladatuk végrehajtását, a líbiai partvonal közelében kijelölt célpontokra végrehajtott felderítést. Amíg az SPK 39-es konténer kamerái dolgoztak, addig a pilóta a Liteninggel lehetséges célokat kereshetett és más, levegőben lévő gépeket ellenőrzött. Az átlagosan 2,5-3 óra időtartamú bevetéseken egy-két alkalommal kellett utántölteni a Gripeneket, attól függően, hogy a feladat változott-e a levegőben, a kijelölt célok felderítése után adódott-e azonnali felderítési igény.

A légi utántöltések hibátlanul zajlottak, a Gripen-Hercules páros együttműködése zökkenőmentes volt, azonban a tankernek rövidesen haza kellett települnie. Ennek oka egyrészt egy időszakos karbantartás volt és az, hogy az otthoni és a későbbi váltó személyzetek légi utántöltő képzését is végrehajthassák, illetve a már meglévő jártasságot rendszeres töltésekkel fenntarthassák. A Tp 84-es hazatelepülését az is lehetővé tette, hogy a JAS 39-esek töltőcsövénél még a líbiai művelet előtt jelentkezett műszaki problémát a svédek kijavították, így a típus megkapta az engedélyt, hogy a francia C-135FR és az amerikai KC-135R tankerekből korlátozás nélkül tankolhasson. Korlátozással a USAF KC-10 Extenderéből is szippanthattak a svéd Gripenek. Mivel a saját tanker hazarepült, az ATO-ban megjelölték, hogy melyik tanker szállít a Gripenhez megfelelő üzemanyagot. A Hercules egyébként extra munkát adott a svéd műszakiaknak azzal, hogy az egyik hajtóművét cserélni kellett.

A bevetésekről készült első jelentés egy órával a leszállás után készült el és került a felsőbb parancsnoksághoz, a végső jelentés és a kiértékelt felderítési adatok pedig négy órával a leszállás után. A műszakiak a gépek előkészítése mellett az esetleges meghibásodásokkal és az időszakos ellenőrzésekkel foglalkoztak. A kontingens elektromos szükségletét a reptértől független saját energiaforrás biztosította és felállítottak egy mobil sátrat is, amelybe karbantartás céljából befért egy Gripen is. A műszakiak számára szakmai szempontból szinte mindegy, hogy saját vagy műveleti repülőtérről indulnak a gépek, a feladatokat ugyanúgy kell elvégezni. Ami nagy különbség, hogy a műveleti területen nincs alkatrészhiány. Amíg otthon belefér a várakozás egy-egy alkatrészre vagy berendezésre, addig a telepített kontingensnél nem.

Felderítő konténer érkezik a Gripenhez.

Időközben egy-egy Gripent hazarepültek, helyükre újak érkeztek, de az FL 01-et június 27-én váltó és a teljes műveleti képességet július 7-én elérő FL 02 már csak öt géppel folytatta a Karakal műveletet. Az első váltás személyi állománya végig Sigonellán volt, a későbbiekben több okból is rövidebb időszakot terveztek a svédek. Egyrészt a pszichés terhelés nagy volt, mert a műveletek a legmagasabb rizikófaktor-besorolást kapták még akkor is, ha Líbia nem volt összehasonlítható pl. Irakkal. Másrészt a főként felderítő bevetéseket teljesítő pilóták elveszítik jártasságukat az egyéb feladatokban. Műveleti területen nincs gyakorlórepülés, ezért a földi célok elleni vagy közel-légiharc feladatoknál megszerzett gyakorlat kopik. Ezt a jelenséget más légierők is megtapasztalták, ezért viszonylag sűrűn váltották az állományt és a hazatérő pilóták otthon gyorsan helyreállíthatták jártasságukat.

A második váltáshoz már mindhárom Gripen ezredtől, a már említett F17-estől, az F7-estől (Satenas) és az F21-estől (Lulea) egyaránt érkeztek hajózók. Ekkor már olyan pilóták is repültek, akik éppen csak megkapták a jogosítást az SPK 39-essel való repülésre és ezért a tapasztalatuk is minimális volt felderítő konténer használatában.

Az, hogy az FL 02 már csak öt géppel repült, mit sem változtatott a műveleti tempón és persze a műszakiak élete sem lett könnyebb. (Ráadásul megszokott feladataik mellett az egyik éjszaka hajtóművet cseréltek egy Gripenen.) A nyár második felében már a svéd gépek szolgáltatták a felderítő felvételek egyharmadát, és már nem csak a partvidék közelében dolgoztak. Azzal, hogy lehetővé vált a Líbia feletti tankolás, a gépek mélyen berepülhettek az ország fölé is, kiterjesztve a felderítést.

Sz-75 Volhov (SA-2) tüzelőállás a felderítő konténer felvételén.

Légvédelmi kiképző objektum.

A megjelölt járművek ZSZU-23-4 Silka önjáró légvédelmi gépágyúk.

A svéd részvétel 2011. október 24-ig folytatódott, az FL 02 akkor repülte utolsó feladatát. A Karakal művelet 570 bevetéssel és 1770 repült órával zárult. A Unified Protector / Karakal műveletben szerzett tapasztalatokból magyar és cseh üzemeltetők is profitálhattak, Kecskemétről és Cáslavból egy-egy pilóta és műszaki tanulmányozhatta a svédek munkáját.

* * *

Fotó: Försvarsmakten / FL 01, FL 02

Április 17-én a Biztonságpolitikai Szakkollégium szervezésében tartott könyvbemutatót az Orczy úti kollégiumban Gyócsi László író, újságíró. Legújabb könyvében egy horvát apáca története elevenedik meg, akinek életerős és vidám jelleme inspiráló lehet mindenki számára. Ahogy az író kiemelte: “Szerettem volna az első világháború centenáriumára egy könyvet írni, azonban egy szuronyrohamos, robbanásokkal és vérfürdőkkel teli könyv elveszett volna a milliók közt. Jolica – vagy Jolánka, ahogy már mi hívtuk – története azonban egészen más. Az emberséges, a tragédiák ellenére törhetetlen szellemű nő ékes ellenpéldája a háború borzalmainak.”

Az író a legújabb könyve mellett mesélt korábbi alkotásairól, amelyben egyformán vannak jelen életrajzi és történelmi elemek saját és családja életéből. Elmesélte, milyen hatással volt rá édesapja élete és kitartása: a második világháború, az ’56-os forradalom borzalmait és a hétköznapi kihívásokat is egyforma életvidámsággal és törhetetlenül vészelte át. “Büszke vagyok az édesapámra”, zárta le az alkalmat az író.

Az bemutató előtt Dr. Kaló József, a Szakkollégium elnöke mutatta be a balkáni hadszínteret – azt a környezetet, amelyben Jolica története elindult egy új irányba.

Balkáni hadszíntér

Az első világháború kitörésének egyik oka az Osztrák-Magyar Monarchia és Szerbia között jelentős politikai ellentét volt. A 19. század végétől már mindenki javában egy olyan háborúra készült, mely „véget vet miden háborúnak”. Természetesen a Monarchia is készült rá, hogy megvívja a maga harcát a birodalom területét fenyegető, főként szláv (szerb, orosz) népek ellen.

Az sem meglepő, ha az etnikailag feszült térség fővárosában – Szarajevóban – gyilkolták meg Ferenc Ferdinánd trónörököst. A merénylet után Ferenc József ultimátumot küldött Szerbiának, hogy engedje be a Monarchia nyomozóit és kérjen bocsánatot a gyilkosságért. A szerbek ezt elutasították, ezek után Ferenc József Bécsbe hívatta Tisza István miniszterelnököt, hogy a hadüzenet esetleges küldéséről tárgyaljanak. Tisza, aki maga is háborúpárti volt, nem akart belemenni a háborúba, mert félt, hogy az amúgy is vékony jégen táncoló nemzetiségi kérdés végképp felborítaná az egyensúlyt a nemzetiségek javára a magyarokkal és osztrákkal szemben. Ez komoly ellentét volt a császár és Tisza között, mert a magyar kormány engedélye is kellett ahhoz, hogy bevethessék a közös hadsereget. Másrészt Conrad von Hötzendorf tábornagy fokozta a nyomást a császáron, melynek hatására egy tárgyalás keretében megegyeztek, hogy csak akkor küldenek hadüzenetet Szerbiának, ha Németország beleegyezik. Ezért táviratoztak II. Vilmos császárnak, aki elérkezettnek látta az időt a háborúra, így a Monarchia a június 28-i merénylet után 1 hónappal, július 28-án küldött hadüzenetet Szerbiának. Conrad von Hötzendorf tervei alapján két arcvonalas háborúra készültek, melynek első lépéseként Szerbiát kellett megverni, majd utána átcsoportosítani az oroszok ellen. Ehhez létre kellett volna hozni egy 60 hadosztályból álló csoportosítást, ezzel szemben a háború előestéjén 48 hadosztálya volt a Monarchiának. Ezért készítettek egy új tervet, mely szerint létrehoztak egy 20 hadosztályból álló csoportosítást, ami képes döntő csapást mérni a szerbekre (6-8 hét). Végül ez sem valósult meg, mert csak 8 hadosztály állt a rendelkezésre, az ún. „Minimalgruppe Balkan”, melyet az osztrák-magyar 5. és 6. hadsereg alkotott. A terv tartalmazott még egy tartalék hadsereget is (osztrák-magyar 2. hadsereg), mely a Duna és a Száva folyónál maradt védelmi állásban, és biztosította a másik két hadsereg szárnyát. Ám a háború kitörése után szinte azonnal el kellett szállítani a 2. hadsereget Galíciába, mivel az oroszok sokkal gyorsabban összpontosítottak, mint arra a központi hatalmak számítottak.

1. A Szerbia ellen felvonultatott osztrák-magyar 5. és 6. hadsereg mintegy 140.000 főt számlált és a Drina folyó mentén sorakozott fel. Az osztrák-magyar 2. hadsereg alakulatai a Száva és Drina folyó mentén sorakozott fel. A támadás augusztus 12-én indult. Az 5. hadsereg csapatai több helyen is átkeltek az Alsó-Drinán és súlyos harcok közepette haladtak előre. A 2. hadsereg hadosztályai Sabácnál keltek át a Száván és elfoglalták a várost. Az arcvonal parancsnoka Oskar Potiorek táborszernagy nem volt képes összehangolni a három hadsereg harcát. Az 5. hadsereggel Valjevo irányába próbált előretörni, miközben a 6. hadsereg támadása a Drina felső folyásánál késett, a 2. hadsereg Sabác elfoglalása után már készült az orosz arcvonalra való átszállításra. Ilyen körülmények között a támadás nagyon gyorsan megrekedt. Putnik vajda a szerb haderő vezérkari főnöke eleinte visszavonulást rendelt el, de látva az osztrák-magyar támadás zűrzavarát, augusztus 16-án ellentámadásra adott parancsot, amihez felhasználta a rendelkezésére álló teljes erőt. A szerb 3. hadsereggel az osztrák-magyar 5. hadsereg támadását fogta fel, közben a szerb 2. és 1. hadsereggel Sabác felé vonult, így az osztrák-magyar 5. hadsereg oldalába került, azt bekerítéssel fenyegette. Potiorek tábornok ebben a helyzetben elrendelte a visszavonulást. A Monarchia első katonai akciója Szerbia ellen így kudarccal végződött.

2. Kisebb szerb egységek szeptember első napjaiban betörtek Szarajevó irányába, amit az ott állomásozó csapatok könnyedén elhárítottak, de az orosz sikerek hatására számítani lehetett nagyobb erejű szerb támadásra is. Conrad tábornagy, az osztrák-magyar vezérkar főnöke ezért elrendelte a második hadművelet megindítását Szerbia ellen. A szeptember 8-án indított támadásban az osztrák-magyar 5. és 6. hadsereg, valamint a 2. hadsereg itt maradt alakulataiból, illetve sebtében ideszállított csapatokból összeállított és Krauss tábornok parancsnoksága alá helyezett csoport kezdte meg.

A Drinán és a Száván sikeresen átkelt osztrák-magyar csapatok hadművelete az első napokban jól haladt előre. Azonban szeptember 16-án jelentős erejű szerb ellentámadás bontakozott ki. Mivel a csapatok tartalékokkal nem rendelkeztek és újabb erőt már nem lehetett bevetni, Conrad tábornagy elrendelte a visszavonulást. Ez a visszavonulás most szerencsésebb volt, mivel a Száván és a Dunán előkészített hídfők álltak rendelkezésre, amelyek egy újabb támadáshoz is kedvező feltételeket teremthettek. Erre az újabb hadjáratra a legsúlyosabb galíciai harcok idején, november 5-én került sor.

3. A Száva és a Duna menti hídfőállásokból november 5-én indult a harmadik hadjárat. A szerb hadsereg most is visszavonult, így a támadás egész november hónapban sikeresen haladt előre. November 15-én elfoglalták Valjevót, 29-én pedig Belgrádot is. A szerbek december 3-án indították meg az ellentámadásokat, aminek következtében Potiorek tábornok december 9-én ismét elrendelte a visszavonulást. Néhány nap alatt – a súlyos harcok árán elfoglalt – teljes területet fel kellett adni, sőt még a korábban kialakított hídfőket is ki kellett üríteni. Ez a harmadik támadás súlyos veszteségeket okozott mindkét félnek. A Monarchia halottainak és sebesültjeinek a száma 150.000 főt tett ki, emellett 75.000-en fogságba estek vagy eltűntek. A szerb hadsereg is hasonló veszteségeket szenvedett és bizonyos volt, hogy a kis szerb hadsereg még egy támadást már nem tud kivédeni. Mindezek mellett Ferenc József december 22-én leváltotta Potioreket, aki január 1-én idő előtt nyugdíjba vonul.[1][4]

Az 1915-ös évben a harcok kicsit csillapodtak ezen a szakaszon, mert az olaszok ekkor már titkos tárgyalásokat folytattak arról, hogy az antant oldalán lépnek be a háborúba. Másrészt mind a Monarchia, mind pedig Szerbia ezen a szakaszon a sebeit nyalogatta. Változás ezen az arcvonalon akkor következett be, mikor Bulgária felajánlotta együttműködését Németországnak és az Osztrák-Magyar Monarchiának egy Szerbia elleni hadműveletet illetően. A bolgárok 1915. szeptember 7-én léptek be a háborúba a központi hatalmak oldalán. Megállapodtak abban is, hogy a támadást októberben fogják elindítani, és ennek a támadásnak a parancsnoka a német Mackensen vezérezredes lesz.

Mackensen az erőit öt helyre csoportosította, melyet a Szalonikiben történt antant partraszállás miatt alakított így ki: 1. a Drina felső folyásánál Višegrad környékén egy osztrák-magyar hadosztály, 2. a Drina torkolatánál egy osztrák-magyar dandár, 3. a Száva és Duna hosszában a Kövess tábornok vezette osztrák-magyar 3. hadsereg (hét hadosztály), a Gallwitz tábornok vezette német 11. hadsereg (tíz hadosztály), később csatlakozott még egy hadtest („Alpen-Korps”), 4. a szerb-bolgár határon Bojdajev tábornok vezette bolgár 1. hadsereg (négy hadosztály), 5. a bolgár 2. hadsereg (három hadosztály) Künstandil körül kettős feladattal (szerbek menekülési útjának lezárása, antant erők megakadályozása). A szerbek időközben pótolták a készleteiket, és feltöltötték az alakulataikat, melyet négy hadseregbe szerveztek, ez összesen 250.000 katona. A szerb hadvezetés úgy osztotta el a hadseregét, hogy lehetőleg képesek legyenek addig ellenállni a központi hatalmaknak, míg az antant erők megérkeznek.

A hadműveleteket Mackensen csapatai kezdték meg október 7-11-e között, átkelve a Drinán, Száván és a Dunán. Rövid idő alatt áttörték a szerb hadsereg fő védelmi vonalát és dél felé szorították őket. Közben a bolgár 1. hadsereg is visszaszorította a vele szemben álló szerb erőket, de mivel hadseregének bal szárnyát nem terjesztette ki eléggé déli irányba, a szerb hadsereg egy része Pristina felé kisiklott a szövetségesek gyűrűjéből. Az antant hadosztályok elkéstek, és őket is visszaszorították a bolgárok. A nagy túlerőben lévő Központi Hatalmak hadseregei két hónap alatt megszállták egész Szerbiát. A szerb hadsereg komoly emberanyag-veszteséget szenvedett, mert a harcok során közel 100.000 katonája esett el. A balkáni hadszíntér az 1915-ös események után már csak mellékhadszíntérként volt jelen az első világháborúban, egészen 1918-ig.[2]

1918-ban a Görögországban állomásozó antant erők főparancsnoka Franchet d’ Espèrey tábornok lett. A tábornok vezetése alatt megindult erők célja az volt, hogy végképp térdre kényszerítsék a központi hatalmakat. Az egyesült angol-francia-görög-szerb-olasz erőkből álló hadsereg 1918. szeptember 15-én megindította általános offenzíváját, melynek során azonnal áttörték a bolgár állásokat Dobro Poljénál. A támadás sikerét nagyban befolyásolta, hogy a háború végére sem a német, sem az osztrák-magyar erők nem voltak jelen a védelmi vonalon, mert máshol volt rájuk szükség, így a bolgárok képtelenek voltak egyedül tartani az arcvonalat. A támadás hatására a balkáni hadszíntér összeomlott és Bulgária még szeptember 25-én békéét kért, majd aláírta a fegyverszünetet.

Az albániai arcvonalszakaszon sikerült a Központi Hatalmaknak sikereket elérni, de ezeknek már nem volt stratégiai jelentősége, mert képtelenek voltak feltartóztatni az összeomlott bolgár szakaszon az antant erőit. Az antant erők november 10-én elérték a Duna vonalát, és a Monarchia csapatai a Duna, Száva, Drina mentén voltak kénytelenek kiépíteni védelmi állásaikat, ami azt jelentette, hogy ugyanott álltak, ahol 1914-ben megindították a háborút Szerbia ellen.[3]

Az olasz arcvonalon is összeomlott a Monarchia hadserege, így november 3-án Padovában aláírta a Monarchia képviseletében Viktor Weber von Webenau gyalogsági tábornok a fegyverszünetet. Ehhez még társult a belgrádi katonai egyezmény is november 7-én, mely súlyos feltételeket szabott az amúgy is eléggé megviselt hátországra. A Monarchia felbomlása szinte azonnal bekövetkezett, és a helyén alakult új államokkal külön kellett békét kötni, amire Magyarországgal szemben 1920. június 4-én sor került.

Irodalomjegyzék

[1]: Dr. Csikány Tamás ezredes: Az első világháború eseményei és hadművészete, Budapest, 2010, 59-61. old.

[2]: Dr. Csikány Tamás ezredes: Az első világháború eseményei és hadművészete, Budapest, 2010, 69-70. old.

[3]: Nyulas Szabolcs: 1918 – A Nagy Háború utolsó éve, https://honvedelem.hu/cikk/44636_1918_a_nagy_haboru_utolso_eve, 2014.06.11.

[4]: Kaló József: Az első háborús év a nyugati hadszíntéren. In: Püski Levente, Kerepeszki Róbert (szerk.) A “Nagy Háború” és emlékezete. 268 p. Debrecen, Debreceni Egyetem Történelmi Intézet, 2015.105-124. old. (Speculum Historiae Debreceniense 22.) (ISBN:978-963-473-885-5)

Mint azt az áprilisi lőtéri értesítőből megtudhatjuk, a héten "repülésirányítók felkészítése" zajlik a hajmáskéri és Körös-hegyi lőtér környékén. Ma egy szlovén PC-9-es klienset fogadtak a magyar JTAC-ek és vették hasznát (természetesen imitált) 250 darab géppuskalőszerének, 19 darab 2,75-ös rakétájának és két Mk82-es bombájának.

Sokat látott épületek közelében, helyenként azokra zajlik a "talk on".

Így néz ki, amikor az ember közelében lévő célra megy a rácsapás. Még jó, hogy csak "dry".

Irigylésre méltó pozíciójából egy vörös vércse is tanúja volt a CAS-munkának.

Felvétel a rácsapából. Az imitált fegyverzet helyett csak két póttartály a függesztmény. 57 perc volt a szlovének játékideje, melyet Archerre és Nitróra szánhattak.

Búcsú a magyar JTAC-tól.

Zord

A Lockheed Martin bejelentkezett; vannak még eladó termékeik, ha Szíria lerombolása közben elfogynak a rakéták.

Tovább olvasom