Háborús helyzet a munka frontján - Munkanélküliség az Európai Unióban

2006.03.06. | Orbán István
ETTDK Papers - Nr. 8/1

Ötmillió felett a munkanélküliek száma Németországban, meghaladja a két és félmilliót Lengyelországban, és közelít a négyszázezerhez Ausztriában. Utóbbi helyen a II. világháború óta nem volt ilyen magas az állástalanok száma. Európa újabb recesszióba süllyedne? Vagy ez a helyzet a világgazdaság visszaesése miatt alakult volna ki? Mi okozza ezt a válságot?

Nem újkeletű az a tény, hogy a kapitalista rendszerekben nincs teljes foglalkoztatottság, mint ahogy az sem, hogy a gazdaság teljesítménye nem egyenletesen növekszik, hanem hullámok vannak benne. A hatvanas évek fellendülése, a jóléti állam kiépülése azt a hitet ültette el a kontinens polgáraiban, hogy lehet olyan általános gazdagodás, amiből mindenki részesülhet. Egyre többen részesültek a korábban csak néhányak számára elérhető anyagi javakban, és ez további fogyasztást generált, ami serkentőleg hatott a gazdaság teljesítőképességére. Aztán beütött a krach az 1973. évi olajárrobbanás képében. A pillanatnyi megtorpanást azonban hamar kiheverte a világ, s benne Európa. Ám az a természeti törvény, hogy ami feldobnak, előbb-utóbb visszahull, a kilencvenes évek végén ismét bebizonyosodott. Az akkor már világméretű, egymással rendkívül szoros kapcsolatban és függésben lévő, sok kis nemzeti gazdaság megrendült az ázsiai válság nyomán. A fejlődő világ – kevés kivételtől eltekintve – megszenvedte a recessziót. Európa, amely ekkor már nemcsak a nyugati államokat jelentette, hanem a csatlakozni készülő keletieket is, évtizedek óta a legnagyobb süllyedését élte meg.

A munkanélküliség ettől részint függetlenül, részint ezzel párhuzamosan, de növekedett. Azt is mondhatnánk, hogy Európa aktivitása dinamikusan csökkent az elmúlt évtizedekben. Az a rémkép, ami sokáig csak emlékeikből vagy a dél-amerikai államokból közvetítő televíziókból volt ismert a német, francia vagy osztrák választók előtt, ti. a a magas munkanélküliség, az egyszerre valósággá, a hétköznapok részévé. Csakhogy az állam első emberei megnyugtattak mindenkit azzal, hogy a jóléti rendszer képes és kivédi ezeket a nehézségeket. Így vált egyre több – főként az ipar és a mezőgazdaság területén dolgozó – ember állástalanná úgy, hogy az életszínvonala lényegesen nem vagy csak alig csökkent. Ezentúl már nem két, hanem csak egy autóval közlekedett és a külföldi nyaralások helyett be kellett érnie a belföldi utazásokkal.

Hogy mi okozta az állástalanok fokozatos növekedését, arról számtalan teória keringett. Az Európán kívülről érkező – leginkább afrikai és ázsiai – vendégmunkások létszámának növekedése mellett a gyermekvállalási kedv csökkenését, a megugró halálozási arányt, avagy a társadalmak elöregedését jelölték meg a legtöbben fő okként. Így születtek gazdaságélénkítő csomagok, ahol a gazdasági társaságoknak juttatott adókedvezmények mellett – hogy azok ne az olcsóbb munkaerőt kínáló keleti országokat válasszák – már figyelmet fordítottak a fiatalok munkába állásának támogatására. A fejlettnek mondott nyugati nyugdíjrendszer azonban, ami évtizedek óta bevált mintaként működött, nem bírta el az idősek számának azt a növekedését, ami az elmúlt egy-két évtizedben következett be. Így azt is célul tűzték ki a nyugati államok, hogy kitolják a nyugdíjkorhatárt, s hogy minél több embert tartsanak benn a munka világában.

Ezzel eljutottunk korunk munkaügyi dilemmájához, amikor egyszerre kellene a fiatalokat és az időseket is foglalkoztatni, ráadásul megtartani azokat a multinacionális vállalatokat, amiket csak abból a szempontból érdekel egy ország foglalkoztatáspolitikája, hogy az mennyi és milyen mértékben szolgálja a saját érdekeiket. Eljutottunk oda, hogy az állam és a polgára is tehetetlen, kiszolgáltatott egy öntörvényűvé vált rendszernek, amely mind több nyugdíjast és állástalant termel és mindezt a gazdasági növekedés oltárán feláldozva. A társadalmak pedig megállíthatatlanul haladnak a ketté- vagy több részre szakadás felé. Mindezt jól jelzik azok a számok, amik a legszegényebb és a leggazdagabb rétegek közti különbséget mutatják meg.

A gazdasági szétszakadással együtt azonban felszínre kerülnek az olyan társadalmi problémák is, amelyek eddig látens módon vagy egyáltalán nem voltak jelen a hétköznapokban. Hogy friss példát említsünk, érdemes megvizsgálni a tavaly ősszel történt külvárosi zavargásokat Franciaországban, ahol bevándorlók másod- és harmadgenerációs, erősen hátrányos helyzetű, munkanélküli leszármazottai lázadtak fel – egy rendőri intézkedés apropóján – és kezdtek erőszakos cselekedetekbe. Ami elgondolkodtató, hogy nagy részük tinédzser volt, vagy alig múlt húsz éves. A belügyminiszter keménykezű fellépése és a többségi társadalom felháborodása miatt a rendzavarásokat lassan, de mégiscsak felszámolták, a rendbontás fő szervezőit letartóztatták és kiutasították az országból. A nyugalom helyreállt, folytatódhatott a megszokott életvitel. De meddig tart még? Mikor lesz megint egy ok, ami tiltakozást szül?

Úgy tűnik, a kormányok vagy nem tudják, vagy nem akarják áthidalni a válságokat, így a munkaügy terén kibontakozott szakadékot sem. Mintha beérnék olyan látszatintézkedésekkel, mint a korhatár felemelése hatvanöt évre, vagy mint amivel Németországban próbálkoznak a legutóbbi időkben, hogy állami javak privatizálásával jövőalapot hozzanak létre. Kérdés, hogy ezek az időleges megoldások még meddig képesek aládúcolni a recsegő-ropogó jóléti állam állványzatát, amelynek gerendái már rég elkorhadtak, s egyre életveszélyesebb a fenntartásuk.

Magyarország sem marad le messze az euróövezettől, ahol a munkanélküliségi arány továbbra is nyolc százalék fölött mozog. Nálunk azonban még a gazdasági növekedés maga után húzza a foglalkoztatottságot. Ideig-óráig. Hogy meddig, az csak részint múlik a nemzeti kormányon. Múlik azon is, hogy az Európai Unió képes-e rövidesen egységes munkaügyi térséggé válni, és súlyosbodó foglalkoztatáspolitikai gondjait kiemelten kezelni. Jelenleg mintha nem lenne recept a bajra, az Egyesült Államok vagy Japán ugyanúgy növekvő munkanélküliséggel kell, hogy számoljon. A különbség viszont szembetűnő: míg az Európán kívüli, fejlett országokban 4-5 % körül alakul az állástalanok aránya, addig a kontinens államaiban átlagosan ennek a duplája. Ha ez így halad tovább, elérhetjük akár a gazdasági világválság idején mért szintet is.

E sorok írója néhány évvel ezelőtt kint járt Angliában egy farmon, ahol idénymunkát végzett több más kelet-európai diáktársával egyetemben. Minimálbéren foglalkoztatták, ami megfelelt akkor a hazai menedzserfizetéseknek. Amikor egy ízben megkérdezte a velük dolgozó helyi, tehát angol munkavállalót, hogy ő miért csak napi 5-6 órát dolgozik, szemben a nekik előírt 10-12-vel, azt felelte, hogy neki magasabb a díja, ráadásul ezt a munkát csak kiegészítésként végzi. Ekkor azt a kérdést intézték hozzá, hogy ha több munkával többet is keresne, akkor miért nem érdekelt abban, hogy napi 10-12 órát dolgozzon ő is. Erre ő a következőket felelte: „Sokan egyáltalán nem dolgoznak, mert úgy tartják, felesleges; az állam úgyis eltartja őket.”