You are here

Újabb brit támadássorozat körvonalazódik az EU ellen?

ETTDK Papers - Nr. 2.
2005.06.18. | Türke András István

Az EU csúcs eredménytelenül végződőtt. Az utolsó pillanatban a britek mellé hollandián kívül Svédország, Finnország és Spanyolország zárkózott fel. Az új tagállamok pédaértékű szolidaritásról tettek bizonyságot. Itt csak annyit jegyeznék meg, hogy a kormányváltás ellenére a hazardírozó spanyol politika úgy látszik folytatódik. (Emlékezzünk: 1992-ben majdnem egész maastrichti rendszer bukott, a spanyolok a kohéziós alap bevezetésével zsarolták meg az EU-t.) Álláspontjuk nem igazán érthető, hiszen a legnagyobbat érvágást jelen estben a spanyol mezőgazdaság szenvedné el, ha az angolok által szorgalmazott reform az agrárfinanszírozás területén életbe lépne...

2005.06.17.

A soros EU-elnök Jean-Claude Juncker és Tony Blair találkozója ismét megerősítette: Nagy-Britannia mindent megtesz az úgymond "igazságtalan EU-agrártámogatások" jelentős csökkentéséért. Mégis mi magyarázza jelen írás címét, miért lenne itt szó az EU elleni támadásról? Ahhoz, hogy a burkolt formában indított támadást megérthessük a dolgok mélyére kell tekintenünk...

Az agrártámogatásokról tudjuk, hogy valóban a ’70-es években még az EU büdzsé kétharmadát emésztette fel. Már akkor eléggé korszerűtlen és csak nagyon lassan átalakuló, még máig sem a lehető legmefelelőbb finanszírozási struktúra keretében. A ’90-es évek végére azonban már az a helyzet állt elő, hogy a költségvetésben bár még mindig a legnagyobb tétel (42%) a KAP, a strukturális akciók közel ugyanakkora tételt jelentenek.

Még mindig általános hiedelem, hogy a mezőgazdasági támogatások révén Franciaország húzza a legtöbb hasznot az EU költségvetéséből, ami már régóta nem igaz, hiszen egyrészt a fentebb említett arányváltozás, másrészt a vonatkozó adatok alapján megállapítható, hogy - a közhiedelemmel elllentétben - Spanyolország a jelenlegi költségvetési periódus agrártámogatásainak legnagyobb haszonélvezője. (2003-as adatok: Franciaország a FEOGA Garanciaalap befizetéseinek 18,2%-át fizeti és 22,6%-át veszi ki, Spanyolország pedig 13,7%-át élvezi és 8,4%-át fizeti be. Franciaország nyeresége tehát 4,4 bázispont, Spanyolországé 5,3 bázispont.)

Hagyományosan mindezek ellenére a mezőgazdasági politika kialakítása, a legerősebb agrárlobbi fűződik Franciaország nevéhez. A következő költségvetési periódusban (2007-13) az agrártámogatásokból viszonylag kisebb hányad jut a 2004-ben csatlakozott államok számára, azonban az új bővítéssel valószínűleg Románia lenne a legnagyobb haszonélvezője az agrártámogatásoknak.

A felvetés mélyén tehát egyfelől Franciaország, illetve a többi, az agrártámogatásokból élő államok összeugrasztása a cél, az ezen kérdés felé indifferens brit nézőpontból. Pedig ennek feszegetése nélkül is elég nagy a probléma, hogy a bizottsági javaslat keretét 1,27 %-ról /jelenleg 1,24%/ a nagy nettó befizetők javaslatára 1%-ra csökkentik-e. Másrészt, ami fontosabb, a brit kompenzáció ügyéről próbálja meg Blair e preventív hadmozdulattal elterelni a figyelmet. Márpedig ehhez állítólag vétójogukat is bevetve (Gordon Brown) ragaszkodnak.

Köztudott: A britek jelentős nettó befizetőkké váltak csatlakozásuk után a fentebb is vázolt agrártámogatási rendszer miatt. Tatcher több éves, az EU fejlődését megbénító „hadjárata” végül azt eredményezte, hogy Franciaország (és kisebb mértékben Olaszország) vállalta a brit veszteségek kompenzálását, csupán azért, hogy az EU (illetve ekkor még EK) ne robbanjon fel már a ’80-as évek közepére. A probléma napjainkban abból adódik, hogy miközben 2/3-ról kb. 42%-ra csökkent az agrártámogatás aránya a büdzsében, a francia kompenzáció mértéke ugyanannyi maradt, ráadásul a britek kompenzálása immár tárgytalanná vált, sőt phasing out sem indokolt. A gyengélkedő francia büdzsé pedig immár szeretne ettől a felesleges tehertől megszabadulni (miközben a felpörgetett brit gazdaság az 1%-os EU-keret támogatásával – többekkel együtt – és az agrártámogatások megtámadásával – jelenleg még önálló kezdeményezésként, bár úgy néz ki a hollandok (ismét) felzárkóznak – még kevesebbet szeretne vállani a közös terhekből, nyilván a "nagyobb szolidaritás" jegyében.)

A gyengélkedő EU-nak az integráció továbbhaladására most egy olyan gesztusra lenne szüksége a pörgő brit gazdaságtól – nem Franciaország, hanem elsősorban az új tagállamok felé - mint amilyen gesztust kapott Franciaországtól a szolidaritás jegyében 1984-ben. De az EU körvonalazódó válsága közben nem a megegyezésre való törekedés – a bajok minimalizásása lett a cél, hanem a britek részéről még rá is tettek egy lapáttal, meglovagolandó Franciaország presztizsveszteségét, kizárólag a politikai túlélés szempontjából hangoztatott brit nemzeti érdek képviseletével. Ezzel pedig a blairi stratégia, mely gátlástalanul játszik az EU-érdekekkel akár az integráció rovására is - újabb állomásához érkeztünk.

A napnál is világosabb volt Tony Blair célja, mikor a brit népszavazást a francia népszavazás eredményétől tette függővé, melynek ha ilyen nagy arányú bukása nem is, de - maastrichtra való tekintettel - kiélezettsége előre borítékolható volt. Ugyan az EU saját magát ügyesen belemanőverezte a zsákutcába, B-terv híján, de a ratifikációs folyamatnak a korábbi tapasztalatok alapján nem logikus a leállítása. Az, hogy a „kifárasztásos népszavazás” (addig rendezzük újra a népszavazást, míg meg nem szavazzák ) mennyire demokratikus vagy célravezető, illetve alkalmazható egy ilyen arányú francia NEM esetén, kétséges. (Az első körben elutasított nizzai szerződést illetőleg a második ír népszavazás háttere is megérne egy misét.) A brit álláspont azonban világos: "teljesen mindegy, hogy az EU hova jut, csak mi jól jöjjünk ki belőle és lehetőleg meggyengüljenek riválisaink." (Ebből azonban legvégül nem a britek, hanem más államok húznak hasznot, és ezzel beigazolódni látszanak de Gaulle tábornok félelmei.)

A ’60-as évektől gátlástalanul taktikázó brit álláspont vonalvezetése nem maradhatott rejtve eddig sem az integráció folyamatát nyomon követők előtt. 2005 áprilisában a Sorbonne-on rendeztek egy konferenciát az európai alkotmány népszerüsítése, értékelése céljából, számos meghívottal az EU régi és új tagjai közül. A brit külügy képviselője nyíltan kifejtette, hogy a brit népszavazást majd a kontinens eredményeitől teszik függővé. A francia többségű, joggal felpaprikázott közönségből erre óvatosan többen is felvetették: tulajdonképpen Nagy-Britannia kinek az oldalán áll? Meddig lehet elmenni egy olyasféle magatartással, hogy a közös kockázatokat nem vállaljuk (vámunió kiépítése, euro bevezetése) majd miután a többiek belebukva vagy sikeresen kikísérletezték a rendszert, utóbbi esetén széles mellénnyel dörömbölünk az ajtón? Nagy-Britannia az EU fejlődésére vagy bukására hazárdírozik, illetve megosztó politikai húzásai helyett nem lenne-e célszerűbb kilépnie az EU-ból?

A erősen felfokozott hangulatban az angol riposzt nagyon is őszinte volt: Nagy-Britanniának az EU-tagság értelme az EU tagokra gyakorolt befolyásban rejlik. (Sic!) Magyarul a balance of power nevű társasjáték hatékonyabban űzhető a színpadon, mint a szinfalak mögül. Nézzük ennek a társasjátéknak a legfontosabb állomásait a teljesség igénye nélkül – e cikk keretén belül kizárólag a közelmúlt viszonylatában:

A Blair- kormányzat eleinte pozitív előjelekkel nyitott, meglovagolandó az EU-kártya minden sikeres hozadékát: Ratifikálták például a maastrichtban visszautasított szociális chartát. 1998 dec. 3-4-én Saint Malo-ban a PESC/GASP/CFSP új lendülete mellett foglaltak állást. Aztán szépen lassan rájöttek, hogy az EU-barát politika nem eléggé kifizetődő a hazai lakosság körében. A monetáris unió (eurozóna) kockázatát természetesen elejétől fogva nem merték vállalni, pedig ez az integráció legfőbb területe a ’90-es évek második felében. Miután elkönyvelték magukat úgy a köztudatban, mint a közös védelmi politika legfőbb szorgalmazói, a kulisszák mögött jócskán visszavettettek a kezdeti lendületből. Ezután már csak egy lépés az Irak elleni intervencióban a feltétlen kiállás az Egyesült Államok mellett és a „8-ak levele akció” megszervezése, mely alapjaiban sérti az EU közös kül- és biztonságpolitikájának legfőbb alapelvét: Már az 1986/87-es Egységes Aktában megjelenik az az elv, melyet a Konvent alkotmánya is alapelvként integrált: A tagok elkötelezettek, hogy elkerüljenek minden olyan akciót vagy állásfoglalást, amely a nemzetközi kapcsolataikban vagy a nemzetközi szervezetekben csökkentheti a koherenciát.Jellemző, hogy a nemzetközi sajtó jelentős része Németországot és Franciaországot kárhoztatta az „úgymond” különvélemény megfogalmazásáért, és mélyen elítélte Chirac elnök jogos és udvarias formába burkolt kritikáját (t.i. „elmulasztottak egy hallgatást”).

Az, hogy jelenleg a brit népszavazást alkotmány ügyben ügyes taktikázással napirendről levevő Tony Blair, helyzeti előnyét kihasználva nagy hangon, leginkább Franciaország elleni lépéssel akar diktálni a büdzsé tárgyalásain, az nem meglepő. A soros elnökség nyújtotta lehetőséget (is) kihasználva a britek készülnek úgymond kezükbe venni az európai integrációt. Mindez e cikk íróját a felfokozott várakozásokat illetőleg enyhe szkepszissel tölti el. Timeo danaos et dona ferentes...