You are here

Hibernia non coronat

2008.06.18. | Türke András István
ETTDK Papers - Nr. 19

"Hibernia" Irország latin neve, mellyel ugyan a rómaiak illették, de még XVII. századi térképeken is ilyen néven szerepel, ezért bátorkodtunk az “Ugocsa non coronat”, történelmi okok miatt elhíresült magyar “szállóige” mintájára ezt a latinos formát használni.

Korainak bizonyult a mini-treaty elfogadása feletti öröm, és egyenlőre jelen elemzés szerzője is “tartalékolja az energiáit”, hogy komolyabb elemzéseket szenteljen a lisszaboni szerződésnek. 2005-ben az alkotmányos szerződésről írt számos kiváló elemzés került a kukába vagy vált egy csapásra irreleváns dokumentummá a francia és holland nem után, melynek okait az ETTDK Papers első számában elemeztük 3 éve.

Várható volt ugyanis, hogy az egyedül népszavazó írek elutasítják a javaslatot és kérdéses, hogy a “kifárasztásos szavaztatás” módszerének többszöri alkalmazása beválik-e : az írek ugyanis a nizzai (2001) szerződést is, de utána a némileg módosított szöveget „addig szavaztatták” velük, amíg bele nem fásultak az ellenállásba és néhány szimbolikus engedményt is kaptak. Valóban, a legegszerűbb megoldás most is az íreket okolni a kudarc miatt, mégha a franciák vagy a britek is ugyanígy leszavazták volna, ha lett volna rá alkalmuk, mi azonban inkább a probléma gyökereinek megvilágítására törekszünk.

A 2005-ös zsáktutca rossz konklúziókat eredményezett
Egyre inkább úgy tűnik, hogy Európa egyre szélesebb néptömegei számára az Unio fejlődése rossz irányban halad. Magyarországon a kérdésről úgy döntött lóhalálában, Európában elsőként a parlament, hogy – számos forrás alapján – a képviselők nem erőltették meg túlzottan megukat a szerződés megismerése terén. Értelmiségi körökben a téma hasonlóan kevés vizet mozgatott meg…

Franciaországban az elnökválasztási kapmány egyik legfőbb panelje 2007 tavaszán a 3 legfőbb jelölt részéről egyaránt a „több demokráciát” jelszó köré volt csoportosítható, legalábbis az V. Köztársaság úgymond túlzottan széles körű elnöki kompetenciájának bírálatán alapult. Ennek ellenére éppen az ellenkezője történt, hiszen Sarkozy szakított az évtizedek óta bejáratott „alkotmányos hagyománnyal”, mely szerint ilyen horderejű kérdésekben a népnek kell kimondania a döntő szót. Nem árt tudni azért, hogy 1999-ben Chirac is elutasította a francia alkotmány 53. cikkére hivatkozva az amszterdami szerződés népszavazás általi ratifikációját, és a nizzai szerződés esetén is hasonló a helyzet : e két dokumentum sokkal inkább tekinthető Maastricht 2.1 / 3.1-es verziójának, mint a deklaráltan új felállást teremteni akaró alkotmányos szerződés, ill. ennek lebutított változata, a reformszerződés.
A fentiek alapján Sarkozy elnök azon választási ígérete is borítékolhatóan feledésbe merül (már ha kérdés egyáltalán napirendre kerül), miszerint a török csatlakozásról a francia népnek kell majd kimondania a végső szót, vagy legalábbis alárendelődik a politikai piárnak, és ez esetben felvetve egy olyan abszurd jogi helyzetet, miszerint a bővítés kérdésében népszavazás történik, míg alkotmányos erejű kérdésekben nem… Mindenesetre nem véletlen az, hogy – természetesen több tényező együttállásaként – a francia elnök 1 éves tevékenységével elégedetlenek aránya rekordmagasságokba kúszott (65%) és az euroszkepticizmus mértéke is riasztóan emelkedik Franciaországban.

Mihez kezdjünk az „európai néppel”?
Megemlíthetjük, hogy számos közös Európa-terv egy „európai alkotmány” létrehozását automatikusan egy (összeurópai) népszavazáshoz köti, és ez a gondolat még a sokszor autoriternek ítélt de Gaulle-tól sem állt távol, aki egyébként számos alkalommal élt elnökségei alatt a népszavazás eszközével. (A problémát az jelenti, hogy a német Grundgesetz-el ellentétes a népszavazás fogalma, melynek történelmi okai a két vilgháború közötti eseményekben keresendőek.) Mert rövid távon valóban előnyösebbnek és konfliktusmentesebbnek tűnhet, ha minél szűkebb/felsőbb kör dönt az EU jogi hátterének fejlődéséről, csak éppen azt nem vesszük észre, hogy ez könnyen alááshatja az unió jövőjét, aláaknázva az európai identitás kialakulásának rögös útját : A szélesebb néptömegeken túl így az Európa-gondolat könnyen elveszetheti már rövidtávon is értelmiségi háttérbázisát. Mindez pedig a kohéziós erők olyan mértékű meggyengüléséhez vezethet, mely bármely dezintegrációs törekvésnek (ld. a szabadkereskedelmi zóna pár éve újra elővett ötletét) áldozatául eshet.

Ebben a helyzetben az Európai Unió több dolgot is tehetne, de ezektől – bár lényegileg nem változtatnának a jelenlegi rendszeren, csak éppen az euroszkepszisnek üzennének hadat – betegesen ódzkodik. Sokak számára minta az Egyesült Államok, az EU elnökét mégsem választhatja meg az uniós állampolgár se közvetetten, se közvetlenül. Pedig bármekkora legitimitással is rendelkezne ezáltal az EU elnöke, szűkreszabott jogköre miatt aligha fenyegetné a Tanács (és egyéb intézmények) primátusát.
A Bizottság tagjainak feddhetetlenségét, alkalmasságát már felemlíteni sem érdemes, hiszen már a látszatára sem ügyelnek erre a döntéshozók a jelölésnél. Az Európai Parlament pedig számos állam számára a hazai politikusok parkolási pályára való állításának eszköze.

Ugyanez a helyzet az alapszerződéssel (alkotmánnyal) is. Saját magamat 100%-ig Európa-pártinak tekintem, de jó szívvel sem az alkotmányos szerződést, sem a reformszerződést nem szavaznám meg, és ezen okokból „népszerűsíteni” sem tudom. Mert az valóban nem járható út, hogy 5-10 évenként a nép/parlament dönthet egy-egy újabb verzióról, úgy, hogy a balsiker az EU egész fejlődését blokkolja. A korábbi alkotmányos szerződés nevében az „alkotmányos” szó inkább csak szépségtapaszként hatott. De erre ahelyett, hogy összeállt volna egy valóban alkotmánynak vagy legalább alkotmány-jellegűnek tekinthető, világos, célratörő, rövid szöveg (mert Tisztelt Döntésthozók, igen ezt várjuk – ha fogalmazhatok szélesebb társadalmi körök nevében – nem újabb és újabb összetákolt jogi szörnyszüleményeket) inkább azt erőltetjük, hogy ez a nyilvánvalóan képtelen fércmegoldás és -eljárás, hosszú távon is, szélesebb néptömegek ellenállása dacára is fenntartható legyen.

Tömör alkotmány és "társadalmi szerződés"
Nem kell egy alapokmánynak mindent szabályoznia, csak éppen a legfontosabbakat : Legalábbis olyan szabályokat, többek között mely lehetővé tenné, hogy ne kelljen évtizedenként egyszer-kétszer egy, az EU sorsát ismételten gátló vétó miatt izgulnunk, mert a világpolitikai folyamatok nem fognak minket bevárni. Az összes többi a megerősített együttműkdéstől a kül- és biztonságpolitika szerepéig és finanszírozásáig (stb.) nem alkotmány erejű jogi normában megfogalmazandó dolgok.

Válasszuk tehát szét az alkotmány(os szerződés) által szabályozandó /szabályozható keret-jellegű témaköröket, és az EU sui generis jellegéből adódó nemzetközi szerződés jellegű szabályozásokat. És ez utóbbiakban valóban egyszerüsített döntéshozatal érvényesüljön (pl. megerősített együttműködés). De hagyjuk meg az uniós állampolgároknak azt a jogot, hogy nagyobb horderejű kérdésekben (pl. bővítés) dönthessen. Így is lesznek olyan területek, melyek még hosszú évekig blokkolva lehetnek, de legalább ez nem akadályozza ezentúl az egész EU fejlődését, intézményestül, bővítésestül, kül- és biztonságpolitikástul (stb).

Egy ilyen jellegű megoldás elfogadtatása sem kockázatmentes, de egyszer ezt is ki lehetne próbálni. Hogy valóban sikert érjünk el, nem kerülhetjük el a valódi vitákat, azaz az Európai Uniónak is meg kell kötni, ha úgy tetszik a saját „sui generis társadalmi szerződését” : ahelyett, hogy a társadalmat leírnánk, ajánljunk fel ésszerű kompromisszumot : értessük meg, hogy melyek azok a területek, ahol elengedhetetlen, hogy az Unió több kompetenciával rendelkezzen és gyors döntéseket hozhasson, melyek amik tagállami kompetenciák maradnak és mit ajánlunk bizonyos jogok átengedéséért/átruházásáért, kompetenciák lemondássáért cserébe az európai polgárnak, azaz például több beleszólást az EU intézményi vezetésébe (pl. EU-elnökválasztás) és olyan fontos, de az EU „mélyítési fázisait” közvetlenül nem befolyásoló kérdésekben, mint a bővítés kérdése. Ezen népszavazásokban a tagállami és a szupranacionlis elemek aránya, technikái további viták tárgyát képezhetik, például a Tanácsban is alkalmazott szavazatsúlyozási elvekhez hasonló rendszer alapján.
Talán az EU parlamenti képviselők közül is jónéhányan jobban tennék, ha ilyen témákban kezdenének internetes szavazásokat vagy aláírásgyűjtéseket, nem pedig a szimbolikus értékű strasbourg-i parlamenti székhely felszámolásáért lobbiznának, úgymond pénzügyi okokból, hiszen egy népszavazás megtartása is költséges, de talán ezek a kiadások mégiscsak a demokrácia illetve az európaiság „tagdíjaként” foghatóak fel.

Miért nem megy?
Természetesen nem vagyunk naívak. Megvan az oka annak, hogy ez a kézenfekvő megoldás még csak javaslat szintjén sem nagyon fogalmazódik meg. Mi azonban megfogalmazhatjuk azt, amit a politikusok a politikai korrektség jegyében nem tehetnek meg : Teljesen világos és abszolút nyomon követhető, hogy bizonyos tagállamok ellenérdekeltek abban, hogy az EU-ból valóban a világpolitika egyik komolyan vehető aktora váljon. Ez a tény például a kül- és biztonsgpolitika terén teljesen nyilvánvaló : jelen elemzés szerzője egy közel 750 oldalas doktori munkát írt a témakörről, lépésről lépésre végigkövetve a tagállami politikákat e téren és számos az EU politikáit közvetlenül alakító személlyel beszélt :
Sine ira et studio, áttekintve a védelmi és stratégiai koncepciókat, a hadiipari összefonódásokat, és a hadiipari tenderek jellegét és sorsát, megállapítható, hogy konkréten az Egyesült Államok befolyása egyes európai országokra közvetlenül és közvetett csatornákon olyan nagy mértékű, mely komoly kérdéseket vet fel az állami szuverenitás és ezáltal az EU szuverenitása területén, és konrét befolyással van az EU sorsát illetőleg is. Márpedig napjainkban nem úgy tűnik, hogy az Egyesült Államoknak érdeke lenne egy (a jelenleginél) integráltabb Európa kialakítása. Ez pedig már jóval komolyabb kérdéseket is felvet, melyek túlmutatnának a jelen elemzés keretein.

Ehhez hozzájárul az új tagállamok egymás közti gyanakvása, és a régi tagállamoknak az újak felé megnyilvánuló bizalmatlansága, mely számos területen nyomonkövethető, és nem teremti meg azt a légkört mely szükséges lenne a problémakör megoldásához. Ezt az alaplégkört a jelenlegi taktikák (népszavazás kiiktatása, írek „kifárasztása”) tehát nemhogy javítanák, hanem további problémákkal tetézik. Lehet, hogy az íreket sikerül megint „kifárasztani”, de hogy úgy tűnik ezzel a probléma nem lesz megnyugtatóan rendezve.

A napokban olyan híreket hallani, hogy az EU Csehország és Írország "megrendszabályozására" készül, azaz az unioból való kizárássál fenyegeti meg õket, amennyiben nem ratifikálják a szerzõdést. (Emlékeztet engem ez Lord Robertson NATO főtitkár 2003-as kijelentésére is, mely szerint, ha Franciaország ellenzi a NATO-n belül az iraki háborút és vétózni készül, akkor egyszerűen ki kell zárni a szövetségből…) Még ha a politikai kommunikációs stratégia termékeiként is születnek ezek a nem éppen szerencsés kijelentések, akkor sem vetítenek sok jót előre. Mintha a nyilvánvaló geopolitikai befolyások ellenére az európai integráció évtizedek óta éppenhogy valamennyire a “népek szabad akaratából” létrejövő és fejlődő közösségként definiálta volna magát, nem pedig megrendszabályozó, autoriter szervezetként…
Álljunk már meg egy szóra!

Quo vadis Europa?