You are here

Audiatur et altera pars !

- A nemzetközi rendszerről iszlám szemszögből -
2007.01.14. | Türke András István
ETTDK Papers - Nr. 16

„Aki többre tartja az életet a halálnál, az rabszolgaságra van ítélve.” (Hegel)
„Sokkal könnyebb az összevisszaság felett uralkodni, mint a rend felett, mely egységet és erőt feltételez.” (Carlos)

Alábbiakban a nemzetközi hírű, a nyugati világ által terroristának tartott, iszlám hitre tért, Carlos néven elhíresült, Ilich Ramirez Sancheznek egy-két figyelemreméltó gondolatat vethetjük össze a tömegmédiából napjainkban felénk áramló nyugati álláspontokkal szemben. Természetesen Carlos gondolatai erősen szubjektív indíttatásúak, aligha tükrözik a teljes iszlám világ véleményét, azonban segíthetnek megérteni egy teljesen más értékeken nyugvó gondolatrendszert és szemléletmódot.

Mit kell tudni Carlosról?

A venezuelai származású Carlos leginkább azzal a tettével vált ismertté, mikor túszul ejtette 1975-ben az OPEC delegációját Bécsben. A marxista szellemben nevelt, később az iszlám hitre tért forradalmár sokáig a palesztinok harcát segítette az izraeliek ellen. Jó kapcsolatokat tart(ott) fent többek között Hasszan al Turabival, Kadhafival és Bin Ladennel. 1994 óta francia börtönbe került, miután a szudáni állam helyt adott a franciák kiadatási kérelmének. Itt íródott L’islam révolutionnaire (Forradalmi iszlám, 2003 jún. 26.) c. könyve is, mely az úgymond a Nyugat, pontosabban az Egyesült Államok által az iszlám világra kényszerített harc céljait, módszereit igyekszik bemutatni. Egy „terroristától” nem várt imponáló műveltséggel (számos idézet a Bibliából, a Koránból, európai klasszikusoktól, amerikai íróktól) az események gyökerét igyekszik bemutatni, olyan epizódokra is felhívva a figyelmet, melyek a nagyközönség számára nem igen váltak, válhattak ismertté.

A harmadik világháború már zajlik – divide et impera

„Az imperializmus a kapitalizmus utolsó fázisa” – írta Lenin. A Carlos által felvázolt világkép szerint, alighogy befejeződött a hidegháború, egy új, harmadik világháború kezdődött el, nem szeptember 11-én, hanem már 1990-ben a nyugati (de főként észak-amerikai) és az iszlám kultúra között. A kép azonban nem egyszerűsíthető le a huntingtoni civilizációk összecsapása. Szeptember 11-e olyan szempontból jelent fordulópontot, hogy korábbi, immár ellene fordult szövetségesei az Egyesült Államok biztonságát komolyan fenyegető tényezőként is képesek fellépni.
Carlos figyelemre méltó sajátos logikával mutatja be, hogy e harc kezdete óta – mely az 1991-es második Öböl-háborúra datálható - az amerikai külpolitika gyakorlatilag egy 1945-ban felvázolt stratégia szerint (James Burnham : Harc a világért[i]) irányítja külföldi expanziós lépéseit. E mű – mely címében a Mein Kampfra emlékeztet – azon lépéseket vázolja fel, melyeket az Egyesült Államoknak kell követnie, ha totális világuralmat akar felépíteni.

E harcban a stratégiai nyersanyagforrások biztosítása csupán másodlagos cél, az elsődleges szempont a regionális hatalmak felszámolása, és laza, az Egyesült Államok által manipulálható, egymással vetélkedő államok hálózatának létrehozása, az anarchia intézményesítése. Képzeljük el például Franciaország súlyát úgy, hogy régiói szerint elemekre bontanánk. Az Egyesült Államok keresztes hadjáratának legfőbb ellenségei az erős (nemzet)államok és elemi érdeke egy nép több határ általi felszabdalása, a régiók gazdasági egységének felborítása. Carlos szerint nem véletlen a szudáni olajkoncessziók szivárványa sem, bár – tehetnénk hozzá - itt az USA nem az egyetlen és még csak nem is a legfontosabb tényező. Afghanisztán, Irak megtámadása és - e ponton az összeesküvéselmélet kiszélesedik - Yugoszlávia felbomlása is e politika céljait szolgálta: Ne felejtsük el, jelenleg a legnagyobb amerikai bázis Európában Koszovóban található és a Balkánon csupán a dráma első felvonása ért véget.

Meglepő-e, hogy a fentebb említett Burnham könyv által felvázolt forgatókönyv megvalósításának első fázisa Afghanisztán és Irak elfoglalása évtizedekkel azelőtt, hogy ezekre ténylegesen is sor került végül? Amerika célja eddig a térségben láthatóan egy tőle minél nagyobb mértékben függő hídfőállás kiépítése, de Iránban, majd Irakban és végül Szaúd-Arábiában is csalódnia kellett. Carlos az USA jövendőbeli célpontjaira nézve is jóslásokba bocsátkozik, szerinte Tajvan megmentése szolgálhat ürügyül majd egy Kína elleni esetleges beavatkozáshoz és Pákisztán is erősen zavarja az USA köreit. (Egy 2010-es kiegészítés : Az USA pakisztáni beavatkozásaira vonatkozó "jóslat" is beigazolódni látszik.)

Aligha kell hangsúlyozni, hogy Afghanisztán stratégiai szempontból kulcsfontosságú a térség ellenőrzéséhez és kőolaj/földgáztartalékaihoz. Brzezinskit idézve: kontinentális híd, energiaöv, a fosszilis energia új selyemútja Algériától Kínáig. Mellesleg itt a britek az első világháborút megelőzőleg már vetettek be harci gázt a helyi csapatok ellen, és Szaddam náluk enyhébben lépett fel a kurdok ellen. Hol van tehát az erkölcsi alap a bírálatra?

Nem árt tudni, hogy virágzó kábítószer-ültetvények is fellelhetőek Afghanisztán területén. A tálibok megtiltották a heroin- és az ópiumkereskedelmet ill. –előállítást, az éves termelés évi 180 tonna ópiumra esett vissza. Afghanisztán amerikai megszállása óta a kábítószer-kereskedelem újra fellendült a térségben, és 1 évre rá már 12.000 tonna volt az export. Mivel az afgán piac főleg Európát látja el, valóban szép kis ajándékot kaptunk az amerikaiaktól…

Irak – pontosabban Szaddam – Carlos szerint remekül belesétált 1991-ben az amerikaiak által neki felállított csapdába: Mivel az iraki rezsim túlélte az iráni vesztes háborút, eltávolítása Carlos szerint már 1989-ben eldöntött tény volt az USA-ban. A média teljes hallgatása mellett gyakrolatilag 1990 augusztusától szinte hetente érték amerikai légi támadások iraki radarlétesítményeket, raktárakat, bázisokat. Az előzmények ismertek: az USA vegyi és egyéb fegyverekkel támogatta az Irán elleni háborúban gyakorlatilag mindkét felet. A beavatkozáshoz el kellett hitetni az amerikai társadalommal, mely igencsak fogékony a szentimentalizmusra, hogy Szaddam alatt milyen rosszul és elnyomva él az iraki nép, és majd az amerikai Superman őket is megmenti. A SZU 4 milliárd dollárért, Törökország 30 milliárdért adta beleegyezését az akcióhoz. A régióban Irak és Szíria esetében valósult meg legjobban az állam és az egyház szétválása és a tikriti régióban őskeresztények élnek. (Tikrit: három egyház városa). Vajon hányan tudják, hogy Szaddam Husszein írt egy regényt is (Zabiba és a király) mely allegorikus formában meséli el a király (ő) és a nép keresztény (!) leánya (az iraki nép) között fonódott szerelmet. Hányan tudják, hogy az iraki keresztények Szaddám védelmét élvezték? Az Egyesült Államok pénzügyi manőverei a Bretton Woods-i rendszerben - ahol a dollárhoz kötötték az arany árát - és azután - főleg a kőolaj-jövedelemből származó dollárok kapcsán - z államháztartási deficit finanszírozásában ismert. Az euro bevezetése komoly kihívást jelent az amerikaiaknak. Szaddam Husszein pedig azzal is sokkolta az amerikaiakat, hogy felvetette, az olajexport elszámolásokban a dollárról át kéne térni az eurora. Jelenleg az arabok szorgalmazzák leginkább az aranyalaphoz való visszatérést, elkerülendő a financiális kiszolgáltatottságot.

Kuwait pedig azt a szerepet tölti be a térségben az Egyesült Államok számára, mint mondjuk Monaco Franciaország számára: itt lehet tisztára mosni gyanús jövedelmeket, kihasználva az adóparadicsomi állapotokat.

És hogy miért maradt Szaddam 1991-ben a helyén? Erre nem ad választ a könyv, de könnyen feltételezhető, gondolták, hogy tanul a leckéből, legalábbis annyira, mint pl. Szudán tette a ’90-es évek végén az amerikai légitámadás és embargó után.

Szaddam nem személyes ellenfele volt az USA-nak, hanem egy veszélyes ideológiáé, a Baas (egyébként egy keresztény, Michel Aflaq által kidolgozott) szocialista, patrióta és nacionalista ideológiájáé, mely – Carlos szerint – biztosította a túlélést Irak számára 12 évnyi embargo ellenére is.

Az amerikai, mediatizált háború fejlődése és a jó-gonosz tipológia

Figyelemre méltó az amerikai történelem során, hogy mindig egy kellően mediatizált eseménnyel kellett felrázni a hátországot ahhoz, hogy a politikai vezetés megszerezze a támogatást a fellépéshez: 1898 a Maine cirkáló felrobbanása Havanna kikötőjében a spanyolok elleni háború nyitánya volt. Elsőként az amerikai Észak-Dél háborúban jelentek meg olyan Lincolntól eredő tipológiák, melyekkel máig szívesen élnek az amerikaiak: a jó (Észak) harca a gonosz (rabszolgatartó Dél) ellen. Grant tábornok újra felfedezte az ószövetségi Józsué könyvében leírt népírtó hadjáratokat: a városokat felégették, a nőket megerőszakolták stb..

1915-ben a Lusitania elsüllyesztése adta meg a végső lökést az első világháborúba való belépéshez. Pearl Harbor (melyről természetesen tudtak az amerikaiak) és szeptember 11 szintén nagyon kapóra jöttek, úgy tűnik az amerikai diplomácia céljainak eléréséhez. Carlos szerint az ausztrálok is hasonlóképpen „működnek,” a bali merénylet nélkül, melyben számos ausztrál lelte halálát, nehezebben lettek volna meggyőzhetőek arról, hogy Irakban harcoljanak.

A stratégia további elemei az ENSZ egyszerű szavazógéppé való degradálása szavazatvásárlással és gazdasági nyomásgyakorlással és a brain drain intézményesítése, a szürkeállomány dollárért való megvásárlása. Kissinger nem véletlenül figyelte az európai egyetemeket a legbrilliánsabb elmék kivásárlása céljából. A három legfontosabb fegyver a hazugság/csúsztatás, a B52-esek és a dollár.

A jelenlegi háború tehát főként mentális fronton és a média területén zajlik, ki kit győz meg és hogyan az igazáról. Szun-Cut az amerikai katonai akadémiákon is tanítanak: a harcot pszichológiailag elő kell készíteni. Szomáliából például elég volt egy tucat GI halálát okozó merényletet (1992 Mogadishu) úgy tárgyalni a média által, hogy a közvélemény kikövetelte az amerikai csapatok kivonását. Úgy tűnhet tehát a terrorista taktika néha igen is eredményes, hiszen pont médiatizált hatásával éri el a legfőbb eredményt. (Vagy legalábbis kapóra jön?) Vietnamot is először a médiában vesztették el az amerikaiak.

Fájó pontként említi, hogy egy-egy merénylet áldozatairól és pusztításával tele van a világsajtó, míg az amerikaiak által elkövetett kegyetlenségek és pusztítások nem kerülnek nyilvánosságra. (2004, a könyv megírása óta történt némi előrelépés ezügyben, tehetjük hozzá, Guantanamo, Abu Graib és társai kapcsán.) A kettős mércén túl szembeállítja a média csúsztatásait, a hatalomtól való függését a Korán egyik legfőbb pillérével az igazsággal. Szerinte ezért fontos, hogy a sharia az alkotmányok alappillérévé válhasson (azért ez, tehetnénk hozzá nem mindenhol hozott üdvözítő eredményt, elég pl. a szudáni polgárháborúkra gondolni). Szerinte az igazság a keresztény világban is alapérték, csak egyszerűen „elfelejtődött”.

A kapitalizmus terjeszkedése és az iszlám

Az Egyesült Államok által követett politika célja a fogyasztói társadalom kiterjesztése, folyamatos piacszerzés a kapitalizmus számára. Enélkül az amerikai gazdaság recesszióba kerülne és – Carlos szerint – a romló életszínvonal gyakorlatilag felbomlasztaná az Államokat. E szempontból Románia és ismét Irak példáját hozza fel: Románia a szerény életszínvonal mellett Ceausescu idejében önellátásra törekedett és állítólag egyedüliként az egész világon nem volt 1989-ben külföldi adóssága. Irak hasonlóképpen akadályozta a kapitalizmus terjedését az Öböl térségében és nem volt eléggé befolyásolható – legalábbis e nézőpont szerint. E taktika is történelmi távlatokra tekint vissza: Japán előtt 1854-ben megjelent az amerikai flotta, hogy kikényszerítse az ország kapuinak megnyitását. Kínában szintén – több állammal karöltve – a nyitott kapuk elvét vitték diadalra. A gazdasági fejlődés fenntarthatósága kíméletlenül előírja az újabb térségekre való terjeszkedést. Az emberi jogok, a demokrácia stb. terjesztése mind-mind csak ennek ideológiai körete.

Ennek a terjeszkedésnek áll az útjában az iszlám világ, a sharia nem egyeztethető össze a fogyasztói társadalommal. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy az iszlám híveinek középkori körülmények között kell élniük, igen is ismerniük és használniuk kell a modern technika vívmányait. Érdekesen ír az iszlám bankokról is, egyszerűen szélhámosságnak tartja őket, visszaélésnek a muszlin hívők bizalmával: mivel ezek a bankok külföldi bankoktól függnek ugyanazokat a „bűnös” módszereket alkalmazzák.

A gazdasági prosperitásnak szerinte – némi marxista felhanggal - nem egyesek meggazdagodását kellene szolgálnia, hanem az ember boldogulásának eszköze kellene, hogy legyen. Az amerikai szociáldarwinizmus a világot winners és loosers kategóriákra akarja bontani.

Európa és az iszlám világ szövetsége Amerika ellen?

Carlos nem szidja a keresztény világot és Európát, az Egyesült Államokat ugyanis nem tartja kereszténynek, csupán hippokrit és bigott társadalomnak. Miközben gesztusokat próbál tenni Franciaország felé (nota bene, ha már francia börtönben van), felemlítve a nagyszámú iszlám vallású francia állampolgár jelenlétét, melyek hídszerepet tölthetnének be, Európát még nem látja az iszlám harcában „elveszettnek” és „javíthatatlannak” azaz közvetlen célpontnak. Sőt szerinte ma az iszlám a Nyugat utolsó védőbástyája (sic!). Felhozza példaként Nagy Károly és Harun al RAshid kalifa jó viszonyát, kölcsönösen szavatolták egymás alattvalóinak védelmét a területükön és – állítólag – e szerződést még Robespierre is megerősítette[ii].

Európa sorai által inkább egy határozatlan, erősen megkopott presztízsű, ugyanakkor a mélyben kulturális és erkölcsi értékeket őrző területként tűnik fel. Mit várhatunk egy olyan kontinens-országtól (Európa-EU), mely ideálisan néz ki jelenleg Amerika szempontjából: képtelen megszervezni saját védelmét és politikailag kellőképpen megoszott. Az USA azonban a dolgok jelenlegi alakulása szerint mindössze még tíz évig élvezhet teljesen szabad kezet, szorítja tehát az idő, hogy a fent felvázolt stratégia szerint intézményesítse az anarchiát a világban.

Az Amerika által felvázolt világképben Carlos maró iróniája szerint pl. Franciaország egyfajta gasztronómiai múzeum lesz, parfümboltokkal és frivol árucikkek forgalmazásával. Naivak vagyunk, ha azt hisszük, hogy a kereskedelmi háború Irak és a többi „gonosz” állam elfoglalásával véget ér. Franciaország durva támadása az amerikai sajtó által – mivel nem állt be első füttyszóra Bush mögé – intő jel lehet: a francia politikusokat „patkányfajzatként” írták le, a franciákat pedig „büdös sajtokat zabáló majmokként”.

Érdemes megfigyelni, mennyire összecsengenek az európai (keresztény) konzervativizmus által vallott értékek (család, hit, becsület, történelmi múlt és kultúra védelme, tisztelete, gondolkodó, önmagát tökéletesítő ember, önmagunkban való rossz legyőzésének elsődlegessége, stb.) az iszlám forradalom zászlajára tűzött értékekkel. E pontokon lát kapcsolódási lehetőséget tehát a valódi keresztény Európa és az iszlám világ között, és ezért hívja fel a figyelmet arra, hogy téves a huntingtoni civilizációk összecsapása elmélet, viszont az Egyesült Államoknak érdeke lenne egy ilyen helyzet kialakítása, hiszen ezzel maga mellé tudná állítani például Európát is.

Európában azonban igen is képesek a keresztény és muszlim közösségek békében egymás mellett élni, figyelemreméltó jelkép, hogy az egyik legnagyobb mecset a világon éppen Rómában található. Ne felejtsük el azt sem, hogy az EU-ban, a görögországi Pomaks hegyvidéken élő török eredetű közösségek szabad kezet kaptak saját ügyeiknek a sharia szerint történő intézésében.

A terrorista hadviselésről

Alighanem nagyjából egyet lehet érteni azzal, hogy a fennálló, a gazdasági és pénzügyi forrásokat monopolizáló, profi hadsereggel rendelkező birodalmak mindig is „terrorista akcióknak” tekintették a helyi lázadásokat, és terroristáknak azokat az embereket, akik nem olyan harci eszközökkel és módon szálltak velük szemben, amelyre fel voltak készülve. Az atombomba, a csökkentett urántartalmú lőszerek, a kuwaitban is bevetett air-fuel bombák természetesen nem terrorista és/vagy tömegpusztító fegyverek, és úgy tűnik, az hogy több ezer iraki katona úgy lelte halálát 1991-ben, hogy az angolszász buldózerek egész egyszerűen élve eltemették őket földalatti menedékeikben, szintén szóra sem érdemes. Az öngyilkos merénylők feletti „keresztény” megrökönyödést pedig nem érti és némileg túlzó módon a keresztény mártírkultusszal (közös elem: hitért akár életét is odaadja) veti össze.

Bin Ladennel Carlos Libanonban találkozott 1970-ben. Szerinte semmilyen messianisztikus vagy forradalmi vonással nem rendelkezett, az Amerikával szembeni ellenállást hiba kizárólag az ő személyéhez kötni, "levadászásával" aligha érne véget a küzdelem.

A forradalmi iszlámról

Carlos Malraux-t idézi, miszerint „A XXI. század vagy vallásos lesz, vagy semmilyen”. A gyenge Európa és a világ többi függő térsége helyett egyedül a forradalmi iszlámban lát elég erkölcsi tőkét, lelkesedést és erőt arra, hogy szembeszálljon az amerikai úgymond imperialista törekvésekkel. Nem véletlen szerinte, hogy míg az összes többi világvallás visszaszorulóban, addig az iszlám dinamikusan terjed.

Több sztereotípiát is igyekszik több-kevesebb sikerrel cáfolni: az iszlám nem totalitárius vallás szemben a fogyasztói társadalom ezen irányú törekvéseivel, ld. Orwell és Huxley műveit. A Koránt elolvasva bárki meggyőződhet a vallási szabályok rugalmasságáról. A nyugati, individualizált társadalommal szembe állítja az iszlám közösségeket bizonyítandó, hogy az utóbbi életképesebb társadalom, mely tagjait figyelemmel kíséri, segíti. Az iszlám államokban az öngyilkossági ráta jóval alacsonyabb, és bár természetesen az iszlám társadalom sem tökéletes, a magány fogalma nem igen létezik. Számos elem ezek közül a keresztény közösségekben is megfigyelhető volt, mára ezek azonban nagyon erősen visszaszorultak.

Hosszú oldalakat szentel a nők jogaira az iszlámban, cáfolni próbálva az iszlám nők alárendelt és teljesen kiszolgáltatott helyzetéről írt nyugati cikkeket, melyek a „trójai faló” szerepét töltik be. Az iszlám világban szerinte a prostitúció nem intézményesülhet, és a vallás, mely szerinte mindig is rugalmasabb volt, mint a katolicizmus – praktikus okokból – engedélyezi a válást is, amennyiben a karakterek nem illenek össze. A fő cél a személyes konfliktusok ügyesebb kezelése ezáltal. A Korán szerint férfi és nő jogaiban és kötelességeiben egyenlő egymással. Felhívja a figyelmet arra, hogy a muszlin nők túlnyomó többsége saját meggyőződésből hordja a fátylat olyan helyzetben is, amikor erre nem lennének kötelezve. Szerinte a nyugati világban a nők legfőbb szabadsága abból áll, hogy a szexuális fogyasztás tárgyai lehetnek. Az iszlám államokban jóval alacsonyabb a kábítószerrel élők és az alkoholisták aránya is, ezért alighanem jogos a kritika, hogy a nyugati világnak először a saját portáján kéne söpörnie, mielőtt kulturális felsőbbrendűség tudattal kritizálja a tőle eltérő civilizációkat.

Carlos sebészi pontossággal mutat rá a (nyugati) demokráciák gyenge pontjaira. A közvetlen demokráciagyakorlást a média masszív befolyásoló erejével próbálják meg mederben tartani, de lehetőség szerint inkább elkerülik, mert meglepő eredményeket produkálhat. Szerinte az ulemak eléggé „demokratikusak”, azaz megfelelő autonómiával rendelkeznek saját belső ügyeik intézésére.

A Jihad nem szent háborút jelent: a hívő muszlim nem gyűlölhet, hanem teszi a dolgát, viszont amennyiben vallását veszély fenyegeti, kötelező fellépnie annak védelmében. A sharia egyébként tiltja a politikai együttműködést az ellenséggel, főleg ha ez utóbbi hódító. Mindez nem túl hízelgő az iraki és az afganisztáni Amerika-barát rezsim legitimitásának szempontjából.

[i] Struggle for the World

[ii] Hogy a keresztes háborúk alatt hivatkoztak-e erre a szerződésre, arról nem ír Carlos. Inkább az a hátsó szándék világlik ki soraiból, hogy bebizonyítsa, Franciaország közelebb van Bagdadhoz mint gondolná. Köztudott, hogy az oszmán-török birodalommal Franciaország sokáig jó kapcsolatokat ápolt a történelem folyamán.