You are here

"Nemzetközi mesék" régről - napjainkra

Minden áthallás a valósággal csupán a véletlen műve

A macska és a madarak
A macska meghallotta, hogy valamelyik udvarban a
szárnyasok betegeskednek. Orvosnak álcázta magát,
fogta a mesterséghez szükséges eszközöket,
odament, és az udvar elõtt megállva megkérdezte
tõlük, hogy érzik magukat. Azok nyomban megfeleltek
neki: „Jól – ha te elmégy innen.”
Így van ez az emberek közt is: a hitványak nem
csapják be az okosokat, még ha teljes erejükkel tettetik
is a segíteni akarást.

A csonka farkú róka
Egy rókának a csapda levágta a farkát, és ezután
szégyenében elviselhetetlennek érezte az életet. Támadt
azonban egy mentõötlete: hátha a többi rókát
is be lehetne ugratni ugyanebbe, hogy így a közös
bajjal saját csonkaságát elleplezhesse. Össze is
csõdítette mindet, és buzdította õket, hogy vágják le
õk is a farkukat, elõadta, hogy az nemcsak rosszul
áll nekik, hanem túlságos súlyt is akaszt rájuk. Egyikük
azonban mosolyogva felelt neki: „Barátom, ha
veled nem esik meg, nem ajánlanád nekünk sem.”
Ez a mese azokra alkalmazható, akik a többieknek
nem jóindulatból, hanem saját érdekük szerint adnak
tanácsot.

A róka és a favágó
A róka menekült a vadászok elõl. Amint megpillantott
egy favágót, könyörgött neki, hogy rejtse el õt. Az
biztatta, hogy menjen csak be az õ kunyhójába, és
ott bújjon el. Nemsokára odaértek a vadászok, és
megtudakolták a favágótól, hogy nem látta-e erre
jönni a rókát. Az hangosan bizonykodott, hogy nem
látta, de ugyanakkor kezével intve jelezte, hova rejtõzött
el. Mikor a róka látta, hogy eltávoznak, elõbújt,
és szó nélkül elosont. A favágó szidni kezdte, hogy
õ mentette meg, és errõl egy szót sem ejt, a róka
azonban így szólt vissza: „Megköszöntem volna neked,
ha kezed mozdulata is szavaidhoz hasonló lett
volna.”

A kígyó és a vízikígyó
A kígyó egy forráshoz ment, és inni akart. Az ott tanyázó
vízikígyó megakadályozta ebben, s megharagudott,
amiért az nem elégszik meg a saját területével,
hanem az õ lakóhelyére is betolakszik. A veszekedés
mind hevesebb lett, míg megegyeztek, hogy
megvívnak egymással, és a gyõztesé lesz a víz és a
föld is. Amikor megállapodtak az idõpontban, a békák
a vízikígyó iránti gyûlöletbõl a kígyóhoz mentek,
és bátorították azzal az ígérettel, hogy õk is mellette
fognak harcolni. Megkezdõdött a küzdelem, a kígyó
harcba szállt a vízikígyóval, de a békák semmi egyebet
nem tudtak csinálni, csak hangosan brekegtek. A
kígyó, miután gyõzött, kérdõre vonta õket, amiért –
bár azt ígérték, hogy együtt harcolnak vele – nemcsak
hogy nem segítették a csata folyamán, de énekeltek
is közben. Azok azonban így válaszoltak:

„Tudd meg, barátom, hogy a mi szövetségünk nem a
tettekben, hanem a szavakban van.”

A mese bizonyítja, hogy ahol tettekre volna szükség,
ott a szóbeli segítség semmit sem ér.

A kígyó és a reszelõ
Egy kígyó becsúszott a kovácsmûhelybe, és ajándékot
kért a szerszámoktól; kapott is tõlük. Mikor a reszelõhöz
ért, azt is felszólította, hogy adjon neki valamit.
De az mosolyogva válaszolta: „Együgyû vagy,
ha azt hiszed, hogy tõlem kapsz valamit, hiszen nem
adni, hanem mindenbõl elvenni szoktam.”
A mese bizonyítja, hogy ostobák azok, akik a fösvényektõl
valami hasznot remélnek.

Az oroszlán és a delfin
Mikor az oroszlán elvetõdött a tengerpartra, és meglátta
a delfint, szövetségre szólította fel, mondván, hogy
leginkább nekik illik barátoknak és szövetségeseknek
lenniük, mert egyik a tengeri, a másik a szárazföldi állatok
királya. A delfin szívesen bele is egyezett. Nem
sokkal késõbb az oroszlán a vadbika ellen harcolt, és
segítségül hívta a delfint. Az próbált is kijönni a partra,
de nem sikerült neki, s erre az oroszlán árulással vádolta.
A delfin azonban így felelt: „Ne engem szidj, hanem
a természetet, amely tengeri állattá tett, és nem
enged a szárazföldre mennem.”
Tehát nekünk is, ha barátságot kötünk, olyan szövetségeseket
kell választanunk, akik a bajban mellénk
tudnak állni.

A farkasok és a bárányok
A farkasok fenték a fogukat egy juhnyájra, de nem
tudták hatalmukba keríteni õket, mert a kutyák õrködtek
fölöttük. Ezért elhatározták, hogy csellel érik
el céljukat. El is küldték követeiket, és kérték a juhokat,
hogy adják ki nekik a kutyákat. Azzal érveltek,
hogy azok az okai az ellenséges viszonynak, és ha
kezükbe adják õket, azután már béke lesz a két fél
között. A juhok nem látták elõre a jövõt, és kiadták a
kutyákat. A farkasok pedig, miután azok már hatalmukban
voltak, a védtelenül maradt nyájat könnyûszerrel
elpusztították.
Ugyanígy azok a városok, amelyek vezetõiket
könynyen elárulják, maguk is könnyen az ellenség
kezébe kerülnek.

Forrás : Aesopus állatmesék - Sarkady János : AISZÓPOSZ ÉS MESÉI Szukits, Bp. é.n.

Undefined