Biztonságpolitika.hu

Több mint 70 éve az Indiai szubkontinens egyik fő biztonsági kihívását a Pakisztán és India közt zajló, Kasmírt övező konfliktus jelenti. A két ország 1947-es függetlenedését követően többször került sor fegyveres konfliktusra a vízben gazdag, változatos földrajzi képet mutató, csodálatos régióban.

Az elmúlt napokban azonban ismét fellángoltak az események. Több tucat tiltakozás vette kezdetét Kasmír vitatott himalájai területein, Sophian központtal, miután indiai katonák megöltek 4 civilt és 2 feltételezett harcost. A civil áldozatok az indiai hadsereg szóvivője, Rajhes Kalia ezredes állítása alapján felkelőket támogató személyek voltak.

A vasárnap késő esti lövöldözést követően a hatóságok lezárták a sűrűn militarizált területek egy részét katonák és tömegoszlatásra kiképzett rendőrök segítségével. Kijárási tilalmat rendelt el a kormányzat, valamint az iskolák bezárását, az internet hozzáférés korlátozását is. Azonban a szeparatisták közt indult sztrájhullám csak fokozta a helyiek indulatait, több ezres tömegeket mozdítva meg az indiai hadsereg és Kasmír indiai fennhatósága ellen. Továbbá militánsok egy kormánypárti vezetőt is megtámadtak Szrinagar külvárosában.

A hasonló halálos katonai beavatkozások száma megnövekedett a közelmúltban, amit Kasmír kormányzata sem néz jó szemmel. Mehbooba Mufti – az indiai ellenőrzés alá tartozó Kasmír első női miniszterelnöke 2016. óta, a jobboldali BJP-vel együttműködve – a Pakisztánnal való párbeszéd felélénkítését sürgeti. Azonban a Pakisztánhoz közeledés vegyes érzelmeket váltott ki nem csak az államon, hanem a kormányzó párton belül is. Sokan nem tartják helyesnek a közeledést, a pakisztáni kormány felkelő milíciáknak nyújtott nyílt támogatása miatt. A párbeszédet ellenzők szerint a határokon belüli törvényes fellépést kellene szigorítani, habár a kritikusok szerint ez az út már korábban kudarcot vallott.

A múlt eseményei

A Pakisztán és India közti konfliktus 1947-ben az indai szubkontinens szétdarabolását és Pakisztán létrejöttét követően alakult ki, amelynek központjában a himalájai területek állnak. A függetlenedést követően Kasmír kikiálthatta volna függetlenségét és egy önálló állam jöhetett volna létre. Azonban ennek védelmére reguláris erők hiányában nem lettek volna képesek, így a pakisztáni támogatású muzulmán felkelés hatására az Indiához való közeledés mellett döntöttek. A térségben eszkalálódott feszültség már ebben az évben fegyveres összeütközésekké csúcsosodtak.

1948. januárjában az ENSZ Biztonsági Tanácsának rendelete alapján egy bizottságot állítottak fel (UNCIP), melynek feladata egy tűzszüneti megállapodás elérése a két fél között, csapatok kivonásának elérése és a konzultáció a stabilizáció érdekében, valamint a kasmíri lakosság akaratának az érvényre juttatása. Viszont mire a nemzetközi közösség képviseletében az UNCIP megjelent a területen, Pakisztán már felvonultatta reguláris erőit. Majd 1949-ben az ENSZ közreműködésével a két ország katonai képviselői Karacsiban egyezségre jutottak; egy demarkációs vonal létrehozásával felosztották a himalájai régiót: Pakisztáné lett a területek egyharmada, a maradék pedig Indiáé, azonban a kínai háború során ennek egy része kínai fennhatóság alá került.

Kasmír a kínai háborúban (forrás: http://actuallynot.de)

1954-ben Dzsammu és Kasmír ratifikálta Indiához való csatlakozását és az állam berendezkedését elkezdték átalakítani indiai mintára.

Ezt követően 1965-ig viszonylagos béke uralta a területet, amikor ugyanis a pakisztáni kormányzat rejtett offenzívát indított a demarkációs vonalat átlépve. Ennek hatására háborús helyzetté nőtték ki magukat az összeütközések. Ezt egy csupán 5 évig tartó béke követte, ugyanis az kelet-pakisztáni függetlenségi háborúban India a bengáliakat támogatva becsatlakozott a harcokba.

Az 1987-es dzsammu és kasmíri törvényhozói testületi választásokon elkövetett visszaélések miatt újabb lázadás hullám vette kezdetét, amely során a lakosság két csoportra bomlott: a Pakisztánhoz való közeledés és a függetlenedés híveire. A pakisztáni kormányzat ekkor már nem csak a milíciák támogatásával, hanem diplomáciai úton is támogatta az államot. Ezekben az években a konfliktus ideológiai eltolódása figyelhető meg. Az Afganisztánban Szovjetunió ellen háborút vívott pakisztáni harcosok beáramlásával a nacionalizmust felváltották az iszlamista nézetek.

Az ezredfordulót megelőzően Pakisztán és India is nukleáris teszteket hajtottak végre. Ezt a nemzetközi közösség nem nézte jó szemmel, és először Japán és az USA, majd a G8 országok is befagyasztottak minden, az indiai szubkontinensre áramló hitelt, segélyt és a kereskedelmet is.

Habár a két állam politikai vezetése nem egyszer tett hitet a konfliktus békés rendezése mellett, ezek a próbálkozások általában kudarcba fulladtak, ugyanis Pakisztán nem hagyott fel a militánsok támogatásával, amire India határmenti terrorizmusként hivatkozik. A kétezres évek elején azonban példátlan irányváltás következett be India és Pakisztán kapcsolatában és az Ellenőrzési Vonalon keresztül szabad kereskedelmet hirdettek.

Újabb visszaesés a biztonsági helyzetben

A 2010-es évek óta újabb visszaesés figyelhető meg a térségben, ennek kezdetét a több, mint 100 fiatal halálát okozó India-ellenes tüntetések voltak. Majd 2016. júniusában az indiai biztonsági erők rajtaütést követően tűzpárbajban megölték a Hizbul Mujahideen nevű milícia vezetőjét. Ezzel egy 50 napos demonstrációsorozat vette kezdetét Kasmírban, amely alatt 68 civil, 2 reguláris erőkhöz tartozó katona vesztette életét és megközelítőleg 9000 ember sérült meg.

Az Ellenőrzési vonal (forrás:http://aaj.tv/)

Napjainkig sem csendesedtek el a kedélyek. Míg a felek tavaly összesen 860 alkalommal szegték meg a tűzszüneti egyezményt, az idei év első két hónapjában mintegy 633-szor és 12 civil és 6 katonai személyzet, valamint 4 BSF (Border Security Force – határőrség) személyzet vesztette életét. A határsértések száma 2017-ben kiemelkedően magas volt, 123 végződött sikerrel és 59 esetében a határsértő terroristák megölésével. Januárban ez a szám 5 sikeres és 4 halálos kísérletre tehető.

Hansraj Gangaram Ahri, India belügyminisztere szerint ők nyitottak a békés, bilaterális rendezésre, azonban ezt terror és erőszak segítségével nem lehet elérni. A terrorcselekmények száma idén márciusig 60 volt, amelyben 17 terrorista és 15 biztonsági személyzet, valamint 2 civil vesztette életét. Az elmúlt év 39 hasonló esetéhez képest ez a szám már most kiemelkedően magas.

Ezek a számok az elmúlt napokban is tovább növekedtek. Nem véletlen, hogy az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának ülésén, közel 50 év után, Zeid Ra’ad Al-Hussein főmegbízott több, mint 500 nemzetközi emberjogi szervezet képviselőjének jelenlétében a Kasmírban uralkodó helyzetet súlyossá nyilvánította. Így 2016-ban felkerült a humanitárius katasztrófák hivatalos listájára Szíriával és Mianmarral együtt. Al-Hussein Burhan Wani ifjúsági felkelő meggyilkolását követően hozta ezt a döntést. Az egyre kritikusabb körülményekre figyelemmel az ENSZ 2018 júniusában elkészíti Kasmírról szóló szakjelentését.

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy mindkét fél nukleáris fegyverekkel rendelkezik és a mai napig sem léptek be az ezt szabályzó szerződésekbe a többi atomhatalommal együtt. A megnövekedett határsértések már nem egyszer vezettek fegyveres ütközetekhez, és 1999-ben az atomháború lehetőségéhez is közel sodródott a két ország. Ezt máig sem vetették el és nukleáris arzenáljukat folyamatosan fejlesztik, bővítik.

A közösségi médiában elterjedt fotó a fegyvert ragadó értelmiségi fiatalról (forrás:https://theprint.in/)

Vajon sikerül megfékezni az egyre szélesebb körben terjedő – már az értelmiségieket is megszólító – terrorizmust, az egyre szaporodó vérengzéseket, és a mindennapos emberi jogi sérelmeket, ezzel pedig enyhíteni a lakosság elégedetlenségét a szubkontinensi területen? Ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, minden félnek fel kéne adnia területi igényeit és a béke fenntartására törekedni, mind politikai és társadalmi szinten is.

Sor kerülhet egy Trump – Kim Dzsongun találkozóra a közeljövőben. Az események megváltozott irányvonala azonban rengeteg kérdést vet fel, kételkedésre ad okot. Mi lesz a tárgyalás kimenetele? Létrejöhet valamiféle bizalom az államok között? Mi lesz a térség jövője? A szakértők között is megoszlanak a vélemények.  Vannak, akik optimizmussal fogadják az eseményeket: Mintaro Oba, korábbi amerikai diplomata a hangzatos „mosolyogjon, bólogasson, de ne egyezzen meg semmiben” tanácsot adja az elnöknek. “Ragadjon meg minden lehetőséget, ami a békét és a nukleáris leszerelést segíti. Az elhamarkodott ígéretek helyett, egy jól kidolgozott programra van szükség, ami lehet hónapokig, akár évekig is eltarthat.”

Az USA és Észak-Korea közötti feszültség a nukleáris fegyverkezési program felgyorsulásával nőtt, a kísérleti robbantások a nemzetközi közösség figyelmét a koreai-félszigetre irányították. Trump tweetjeiben Rakétaembernek nevezte az észak-koreai diktátort, akit válaszul a rakétakísérleteire tűzzel és haraggal fenyegette („fire and fury”) és gazdasági szankciókkal próbált hatni a rezsimre.

A 2018-as év elején úgy tűnt, nem fog javulni a fagyos viszony. Az évre előrevetítették az újabb teszteket, amikkel bizonyítást nyerhet, hogy a ballisztikus rakéták elérhetik az Egyesült Államok összes nagyvárosát.

Újévi beszédében a diktátor úgy nyilatkozott, hogy a „nukleáris programjuk már valóság, nem csak egy fenyegetés” és ebben az évben folytatni fogják a nukleáris program fejlesztését. Arra a kijelentésre, hogy a nukleáris rakéták indítógombja „az asztalán van”, egy korábbi amerikai tisztviselő reakcióként kijelentette, hogy az Észak-Koreával való nukleáris háború közelebb van, mint eddig bármikor és nem tud elképzelni egy diplomáciai megoldást a krízisre. Trump szokásához híven egy twitter bejegyzésben válaszolt, miszerint az ő nukleáris gombja nagyobb.

Az indítógombok méregetése után az észak- és dél-koreai viszonyban azonban meglepetésszerű enyhülést hozott a téli olimpia. Kim Dzsongun bejelentette, kész delegációt küldeni a Szöulban megrendezésre került téli olimpiára. Az sportdiplomácia nem először oldana fel egy hosszú, fagyos viszonyt két állam között. Elég csak az 1971-es pingpong diplomáciára gondolnunk, ami áttörést hozott a kínai-amerikai kapcsolatokban.

Azóta életre hívták a 2016. óta nem használt forródrótot észak és dél között, március elején pedig a diktátor fogadott egy dél-koreai delegációt. A küldöttség legfontosabb pontjai a félsziget nukleáris leszerelése (ez természetesen a hosszú távú cél) és az Egyesült Államokkal való találkozás előkészítése volt. A feszültség csökkentése a két Korea között mindkét félnek érdeke, azonban Moon Jae-in, Dél-Korea elnöke szerint nem tekinthetnek el a nukleáris kísérletek tényétől.

A Trump adminisztráció vegyes érzésekkel fogadta a tárgyalásokat. A szkeptikusok szerint Kim Dzsongun éket akar verni Washington és Szöul közé. Trump nyitott a tárgyalásokra, szerinte a téli olimpián való részvétel az általa meghirdetett „fire and fury”-nek, az erőteljes fellépésnek, és a szigorú szankcióknak köszönhető.

Csung Ej Jong a dél-koreai nemzetbiztonsági hivatal vezetője jelentette be, Trump kész tárgyalni Kim Dzsongunnal. A csúcstalálkozót májusig szeretnék tető alá hozni. Az amerikai vezetés bizonytalan a tárgyalási stratégiát illetően, Rex Tillerson külügyminiszter távozása is nehezíti a helyzetet, illetve az a tény, hogy Dél-Koreában még mindig betöltetlen a nagykövetségi pozíció.  Észak-Korea nukleáris hatalomként egyenlő félnek tekinti magát az USA-val, de kérdéses, hogy ha sor kerülne egy megállapodásra, a tényleges leszerelés vagy korlátozás mennyiben rendítené meg a diktátor helyét a rezsimben. Az elnököt tanácsadói szkepticizmusra és óvatosságra intik, sokak szerint nem lesz eredményes a találkozó. Akármilyen kompromisszum születik – vagy nem születik – a felek között, mindenképpen mérföldkőnek tekinthető az amerikai – észak-koreai kapcsolatokban.

Az elmúlt évek folyamán már több jele is volt, hogy Hszi Csin-ping egyre több hatalmat összpontosít maga köré. Hszi magához ragadta a gazdaság irányítását és első elnöki ciklusában korrupcióellenes harcot hirdetett, melynek eredményeképpen több ellenlábasát (minisztereket, párttagokat, magas rangú tisztségviselőket) száműzött a foglalkozásából, vagy egyenesen börtönbe küldött. Fontos megemlíteni, hogy a párt központi vezetőjévé nevezték ki, míg elődei pártfőtitkári pozícióban gyakorolták a hatalmat. Ez is igazolja, hogy hatalomgyakorlás területén is eltér az előző rendszerektől.
A regnáló elnökök a második elnöki ciklusukban vették maguk mellé a hatalom várományosát, aki általában valamilyen magasan kiemelkedő politikai sikert ért el, ezzel bizonyítván rátermettségét. Ezen folyamat hamarosan aktuális lehetne, de nem látni Hszi közelében olyan ambiciózus politikust, akit kiemelne a tömegből.
Az elnök a 2013-as hivatalba lépése óta megreformálta a hadsereget, mely magában hordozta az ellenzéki katonai vezetők kizárását. Hszi megváltoztatta a hadsereg szervezeti struktúráját és rekord magas összegeket költ fegyverbeszerzésre. Január 1-től közvetlen irányítása alá vonta a Népi Fegyveres Rendőrséget, melynek létszáma közel másfél millió és lényegében tartalék haderőként funkcionál.

Megerősítette az állami berendezkedést a sajtó és közösségi oldalak ellenőrzésének szigorításával, a bűnözőkkel való határozott, erős elbánással, a korrupcióellenes küzdelmekkel.

Február végén a Kínai Kommunista Párt (KKP) központi bizottsága kezdeményezte, hogy töröljék az alkotmány azon szakaszát, amely kiköti, hogy a Kínai Népköztársaság elnöke és alelnöke nem maradhat hatalmon két egymást követő ciklusnál tovább. Értelemszerűen ez a kezdeményezés azt a célt szolgálja, hogy Hszi maradjon az elnök 2023 után is.
„Ennek a gyakorlatnak a bevezetése segít megvédeni a párt tekintélyét Hszi Csin-ping elnök irányításával, valamint megerősíti és tökéletesíti a nemzet irányításának rendszerét” – mondta Csang Je-szuj, a kínai nemzeti népi kongresszus szóvivője.

A mandátumkorlát megszüntetésével a kínai elnök olyan hatalomhoz jutott, mely utoljára Mao Ce-tung idejében volt tapasztalható.

A kínai közvélemény nem emelt hangot az alkotmánymódosítás ellen. Elmondható, hogy amíg az állampolgárok érzik a gazdasági növekedést, a növekvő életszínvonalat és tapasztalják az ország előrenyomulását a nemzetközi platformon, addig nem emelnek szót a hatalom ellen.

Kína tagadhatatlanul szerzi meg az USA gyengülő politikai-gazdasági érdekszféráit Afrikában, Ázsiában. Soha nem látott mértékben fejlődik a haderő, mely szintén igen nagy kihívás elé állítja az Amerikai Egyesült Államokat.

Érdekes kérdés, hogy Hszi elnöknek miért fontos a hatalmat ilyen erősen összpontosítania saját maga körül, de Kína haderejének megreformálását, gazdasági fejlődését, nemzetközi kapcsolatait vizsgálva, aligha kellene attól tartanunk, hogy a közeljövőben átveszi a világ vezető szerepét. Kína regionális hatalomnak tekinthető, azaz a földrajzi körzetében erős katonai, gazdasági, politikai vonzereje van, de geopolitikai szempontból hatalmas méretei és lakosságszáma ellenére is kedvezőtlenebb helyzetben van, mint az Amerikai Egyesült Államok. Az elnöki ciklikusság eltörlése a kínai remények szerint további fejlődést fog eredményezni, hisz a fejlesztéseket, reformokat egy ember fogja kézben tartani.

Az elmúlt napokban tovább súlyosbodott a helyzet a szíriai kormányerők által lassan öt éve ostromgyűrűbe zárt Kelet-Gútában. A elmúlt hónapokban folyamatosan érkeztek az aggasztó hírek az ostrom alatt tartott enklávéban uralkodó válságos egészségügyi, élelmezési és humanitárius helyzetről. A Bassár al-Aszad elnökhöz hű erők teljesen ellehetetlenítették a segélyszállítmányok területre való bejutatását. A szinte már elviselhetetlen helyzetet tovább súlyosbította, hogy február elején a kormányerők az orosz légierő hathatós támogatásával támadást indítottak a területet uraló „terroristák” ellen. Bár a nemzetközi közösség főtisztviselői mellett több tagállam (elsősorban a nyugati hatalmak) is a harcok azonnali beszüntetésére szólította fel a feleket, az összecsapások száma ennek ellenére sem csökkent.

Blokád, versengő ellenzéki erők, vegyi fegyverek és deeszkalációs zóna

Damaszkusz külső területének számító vidékét 2013. áprilisa óta tartják ostrom alatt az Aszad rezsimhez hű erők. A változó intenzitású harcok ellenére egészen 2018. februárjáig az ellenzéki erők sikeresen tartották ellenőrzésük alatt a térséget. A térség megközelítően négyszázezer lakójának az elmúlt években az ostrommal járó harcok mellett hozzá kellett szoknia az alapvető élelmiszerek és gyógyszerek hiányához. A Damaszkusztól alig 15 kilométerre elterülő térség neve már 2013. késő nyarán a világsajtó érdeklődésének a középpontjába került. Feltehetőleg a szíriai kormányerők által végrehajtott gáztámadás (szarin) hívta fel a nemzetközi közvélemény figyelmét a szíriai polgárháború minden képzelet felülmúló embertelen voltára.

A kegyetlen vegyi támadást követően a kelet-gútai lakosság mindennapjait tovább nehezítette a kormányerők blokádja. A virágzó csempészet következményeként a lakosok az ostromzár ellenére is képesek voltak hozzájutni bizonyos élelmiszerekhez és árukhoz. Az ostromló erők 2017. áprilisában azonban szorosabbra fogták a térség körüli gyűrűt, ezáltal szinte teljesen ellehetetlenítették az enklávé ellátását részben biztosító csempésztevékenységet. A területen élők helyzetét tovább nehezítette, hogy a nemzetközi szervezetek egyre nehezebben tudják bejuttatni segélyszállítmányaikat az Aszadhoz hű erők által körbezárt térségbe. A Nemzetközi Vöröskereszt 2017. decemberében már arra figyelmeztetett, hogy a kelet-gútai lakosság életkörülményei kritikus szintre jutottak. A helyzetet tovább bonyolította, hogy az enklávét ellenőrzése alatt tartó két nagy ellenzéki szervezet, a Jaish al-Islam és a Faylaq al-Rahman időnként egymással is fegyveres konfliktusba került, ezzel is tovább nehezítve a helyiek életét.

Az asztanai folyamat következtében 2017. májusában megállapodás született a deeszkalációs zónák létrehozásáról. Az egyezség értelmében Oroszország, Irán és Törökország védnöksége alatt négy „safe place”-t hoztak létre Szíriában. A négy övezetben be kellett szüntetni a felek közötti harcokat, illetve meg kellett nyitni a területek kapuit a nemzetközi közösség segélyszállítmányai előtt. Kelet-Gúta egyike volt ezen négy deeszkalációs körzetnek. Ez a lépés reményt jelenthetett volna a terület sokat szenvedett lakossága számára. Sajnos az egyezménnyel szembeni bizakodást gyorsan felváltotta a csalódottság, mivel a harcok a konvenció ellenére is tovább folytatódtak Kelet-Gútában.

/www.aljazeera.com

Februári offenzíva, nemzetközi közvélemény, tűzszüneti kísérletek

A 2018-as év beköszöntével felgyorsultak a kelet-gútai események. Február elejétől az oroszok támogatását élvező damaszkuszi rezsim heves légicsapásokat hajtott végre a négy éve ostromgyűrűben lévő területtel szemben. A bombázásokkal a kormányerők előkészítették a terepet a következő hetekben meginduló offenzívának. A helyzet február 18-án kezdett igazán súlyossá válni, amikor a szíriai kormányerők orosz szövetségesükkel karöltve fokozták az ellenzéki kézben lévő enklávé elleni légi támadásokat. A londoni székhelyű Syrian Observatory For Human Rights (SOHR) beszámolója szerint a légicsapások megindulását követő szűk négy napban a halottak száma négyszáz fő fölé emelkedett. Az egyre inkább eszkalálódó szíriai események lépéskényszerbe hozták a nemzetközi közösséget. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának (ENSZ BT) tagjai egyhangúlag fogadták el azt a svéd-kuvaiti előterjesztést, amely értelmében harminc napos tűzszünetet rendeltek el Szíriában. A SHOR beszámolója szerint nem sokkal a BT határozat megszületése után a damaszkuszi rezsim újabb légitámadásokat hajtott végre az ostromlott területen, a halottak száma ekkora már elérte az ötszáz főt. Az ENSZ tűzszüneti indítványát az orosz elnök Vlagyimir Putyin napi öt órás tűzszüneti javaslata követte, amely a korábbi kezdeményezéshez hasonlóan szintén nem járt sikerrel. Mindeközben a Bassár al-Aszad vezette szíriai kormányzat február 25-én megindította szárazföldi offenzíváját a körbe zárt térséget uraló ellenzéki erőkkel szemben.

Az egyre véresebbé váló szíriai események következtében egy hangos kommunikációs háború indult el nyugati hatalmak és az Aszad rezsimet támogató Oroszország között. Németország és Franciaország közös nyilatkozatban szólította fel a feleket a tűzszünet betartására. Az Európai Unió részéről a külügyi főképviselő, Federica Mogherini az Asztanai Megállapodás betartását garantáló három regionális hatalmat (Oroszország, Törökország és Irán) szólította fel a tűzszünetet biztosító konkrét lépések megtételére. Az angolszász hatalmak az európaiaknál keményebb hangnemben bírálták az Aszad rezsimet és az azt támogató orosz-iráni tandemet. Az amerikaiak a vérfürdő elkerülésére irányuló erőfeszítések akadályozásával vádolták meg Moszkvát. A brit külügyminiszter, Boris Johnson kemény fellépést ígért arra az esetre, ha bebizonyosodik, hogy a damaszkuszi rezsim vegyi fegyvereket vetett be Kelet-Gúta területén. A Vegyifegyver-tilalmi Szervezet (OPCW) megkezdte a vizsgálatát az elmúlt hetekben végrehajtott állítólagos vegyifegyver támadás ügyében. Az Orosz Védelmi Minisztérium közleményében ugyanakkor a területet ellenőrzése alatt tartó ellenzéki csoportosulásokat vádolta meg a mérgező anyagok használatával.

Az elmúlt szűk egy hónap eseményei valószínűsíteni látszanak azokat a feltételezéseket, amelyek szerint a Bassár al-Aszad vezette szíriai kormány elérkezettnek látta az időt, hogy felszámolja a főváros közvetlen szomszédságában elterülő ellenzéki kézen lévő enklávét. A február közepe óta tartó, egyre fokozódó támadások mindenféleképpen ezt a nézetet támasztják alá. A legutolsó hírek szerint a kormányerők egyre intenzívebb előrenyomulása három részre szakította szét az ostrom alatt lévő területet. A hadműveletekkel párhuzamosan az ENSZ-ben, majd a médiában zajló diplomáciai csörte azt is világossá tette, hogy a nyugati hatalmak nem tudják érdemben befolyásolni a szíriai eseményeket.

2018. február 20-án megrendezésre került Koszovó: mérlegen az első tíz év elnevezésű konferencia a Biztonságpolitikai Szakkollégium szervezésében a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Orczy Úti Kollégiumában. Három előadónk három aspektusból vizsgálta a kérdést: Dr. Lattman Tamás, nemzetközi jogász (IIR Prague/NKE), aki jogi szempontból elemezte a helyzetet; Kovács Károly főhadnagy, a Magyar Honvédség Civil-katonai és Lélektani Műveleti Központ beosztott tisztje, aki katonai aspektusból; és Dr. Ördögh Tibor, Balkán-kutató (NKE), aki pedig leginkább politikai szempontból ismertette és elemezte az elmúlt időszakot Koszovó vonatkozásában.

Lattmann Tamás előadásában főleg azokat a kérdéseket feszegette, miszerint az egyoldalú függetlenedés hatására be tud-e illeszkedni az ország a nemzetközi közösségbe? A KFOR egységei meddig maradnak az állam területén, illetve milyen úton halad tovább az EU integráció? Végül pedig a Szerbiával való viszony milyen úton rendeződhet, egyáltalán rendeződni fog-e? 2008. óta lényegi változás nem született a függetlenedési kérdésben és politikailag is eltérő álláspontok ütköznek az Unióban a saját kisebbségek okán – például Spanyolország és Románia esetében. Az ország célja 1999. óta a magyar berendezkedéshez hasonlító parlamentáris köztársaság kiépítése, azzal az ambícióval, hogy a posztszovjet modell helyett egy nyugati típusú jogállamot hozzanak létre. Azonban a pozitív képet a realitások lerombolták, mivel óriási méreteket öltött a korrupció, és magas állami szinteken is megjelent. A belső bizonytalanság ellenére a bilaterális kapcsolatokban egy lassú enyhülés volt tapasztalható: ennek jele például, hogy a szerb delegációk már nem vonulnak ki, ha koszovói zászló található a tárgyalóteremben.

Mivel a Magyar Honvédség 1999-től folyamatosan jelen van kinetikus és 2006-tól nem-kinetikus erőkkel, Kovács Károly főhadnagy első kézből adhatott át tapasztalatokat. 2017-ben február és november között részt vett a Kosovo Force nem-kinetikus missziójában összekötő-megfigyelőként. Előadásában beszélt a NATO 2009-ben megalkotott „elrettentő jelenlét” víziójáról, melyet három fázisra osztottak, és az erők redukálása a lényege. Az első fázis során 2009-ben tízezer főre csökkentették a kontingenst, jelenleg a második fázis fut 4500 fővel, a jövőbeni harmadik fázis során pedig 2500 főre tervezik redukálni az erőket – ennek az időpontja azonban még nem lefektetett. Mára a KFOR csak a harmadik reagáló erőként van számon tartva a koszovói rendőrség és az EULEX után. A reagálás mellett a Kosovo Security Force felkészítése és mentorálása, támogatása a feladata, melynek eleme a civil kontroll kiépítése is. A KSF könnyűfegyverzetű, védelmi helyzetekre felkészített helyi erő, jelenleg 2500 fő plusz 800 fő tartalékossal, amely parlamenti jóváhagyással a jövőben a reguláris hadsereg szerepét veheti át. A KFOR-ral közös gyakorlatokon vesznek részt, egyre jobb eredményekkel – a KFOR ezzel is promótálja őket. Az északi területeken a KSF vegyesnek lett tervezve, ennek ellenére állományának 90% koszovói albán, de igyekeznek a szerb lakosokat is bevonni, ez azonban több konfliktus forrása is egyben. Jelenleg a legfontosabb kérdések a harmadik fázis bevezetéséhez kapcsolódnak, illetve ahhoz, hogy mikor válhat a KSF reguláris haderővé. Ehhez azonban előbb arra lenne szükség, hogy az ENSZ BT 1244-es határozatát módosítsák, mely kimondja, hogy Koszovó területén fegyveres erőként csak a KFOR tartózkodhat.

Ördögh Tibor, az NKE Balkán-kutatója a problémát politikai szemléletmóddal vizsgálta meg. Első kérdésként az merült fel, hogy mi határozza meg Koszovó és Szerbia viszonyát. A választ az alapokban lehet megtalálni, mivel a hatályos szerb alkotmány preambuluma kimondja, hogy Koszovó Szerbia szerves része. Ezt az alkotmányt 2006-ban nagyon gyorsan fogadták el, de már a szerbek is hangoztatják, hogy alkotmánymódosításra van szükség: erre az EU integráció kérdésében is felszólították őket. Ameddig azonban az alkotmányban és a köztársasági elnök esküjében is benne van ez a kitétel, a vezetők keze meg van kötve. 2013-ban az első brüsszeli megállapodás megkötésével egy lassú folyamat indult el a megegyezés felé. A folyamat kezdetben szakpolitikai kérdéseket rendezett, azonban ezt fokozatosan bővítették olyan politikailag terhelt témakörökkel is, mint a koszovói szerbek autonómiája vagy az EU integráció. Az ezt követő években mindkét országban keményvonalas vezetés került a választásokkal hatalomra, így a tárgyalások is egyre nehezebben haladtak. A fagyos viszonyban 2017-ben történt újabb változás, amikor az EU nyomására a két ország államfői tárgyaltak személyesen egymással: a legmagasabb szintű találkozó bizakodásra adhat okot a két ország kapcsolatát illetően.

A panelbeszélgetés során az előadások során felmerülő kérdéseket válaszolták meg előadóink. Szó esett az orosz befolyás mértékéről és lehetőségéről, illetve a jövőbeni lehetséges forgatókönyvekről. Kovács Károly főhadnagy a végén hozzátette, hogy a NATO szempontjából Koszovó kiváló terep a saját katonáink kiképzésére, felkészítésére, így feltehetőleg – ha egyre csökkenő létszámmal is –, még évekig jelen lesz a szövetség a balkáni országban, segítve az újjáépítést és a konszolidációt.

A Szovjetunió 1957-ben fellőtte a Szputnyikot, s ezzel megnyitotta a hidegháború egy új szakaszát. Az Egyesült Államokban valóságos pánik tört ki, és a két fél az atomtöltetek célba juttatására alkalmas rakéták fejlesztése mellett egyre nagyobb figyelmet fordított a világűrre is. Sokáig ezt a területet a különböző állami fejlesztések uralták. Ők rendelkeztek a megfelelő költségvetéssel és eszközökkel ehhez, valamint a technológia szigorúan titkosnak minősült. A Szovjetunió és az Egyesült Államok versengésének csúcsa talán az első ember Holdra juttatása körül bontakozott ki. A NASA költségvetése 1966-ban az Egyesült Államok költségvetésének 4,41%-át tette ki, ami elképesztő arány a mai 0,5% körüli értékhez képest. Ekkor létezett egy olyan cél, ami az egész közvéleményt foglalkoztatta, és a szovjet oldalról rájuk nehezedő nyomás serkentette a versenyt.

Kína felemelkedése és ezzel párhuzamosan a kínai űrprogram jelentős eredményei egy erősödő nyugtalanságot keltenek Washingtonban. Különösen, mivel ezt az űrprogramot a kínai fél katonai képességeinek javítására is fel tudja használni. Erre az egyik legjobb példa egy ASAT (Anti Satellite) rakéta sikeres tesztelése volt, 2007-ben. Az Egyesült Államok jelenleg előnyben van, ami az űr területét illeti, de ez az előny csökken, ami nyilván nincs ínyükre az amerikai stratégáknak. Így nem meglepő, hogy Donald Trump fokozni kívánja az űrbéli tevékenységet. Ennek érdekében sor került több látványos lépésre. Ezek egyike az 1993 óta nem működő Nemzeti Űr Tanács (National Space Council) újbóli felállítása, amit az alelnök vezet. De a hangzatos célok mögött milyen valós tartalom rejlik? Milyen anyagi forrásokat rendeltek a célok eléréséhez? A jelenlegi anyagi források nem feltétlen teszik lehetővé a Marsra való utazást, de még a Hold újbóli elérése is kérdéses. A költségvetés legnagyobb részét a védelmi kiadások, az egészségügy és a nyugdíjak emésztik fel. Növekedésre 2018-ban csak nagyon kevés terület számíthatott, azok is főleg a védelmi területhez kötődtek, a NASA nem tartozik ezek közé.  Az ügynökség költségvetésének nagy része, jelenleg a már futó programokra és a létező eszközpark, például a jelentős műholdállomány fenntartására megy el. Az új adminisztráció ráadásul az oktatási és a Földdel kapcsolatos kutatás forrásait csökkentette radikálisan. Ez utóbbi a klímaváltozás vizsgálatát is magába foglalja. Olyan vélemények is elhangzottak, hogy a költségvetés elosztása szándékosan a privát cégek bevonása felé akarja eltolni az amerikai űrhajózási tevékenységet, főleg az alacsony orbitális pályák tekintetében. Emellett terveik vannak a nemzetközi űrállomás kereskedelmi hasznosításának irányában is.

A NASA költségvetési problémák szerencsére nem feltétlen jelentik az űrhajózás megrekedését. Az utóbbi évtizedekben egyre erősebben jelen lévő privát cégek, melyek műholdak fellövésére is vállalkoznak egy olyan lehetőséget jelentenek, ami a kormányok figyelmét sem kerülte el, beleértve Kínát és az Egyesült Államokat is. Nemrégiben a Rocket Lab nevezetű cég elsőként juttatott műholdat az űrbe, bármiféle kormányzati segítség nélkül. Más szereplők is megjelentek a piacon, mint a Blue Origin, vagy a SpaceX. Ez utóbbiban Trump elnök kifejezetten nagy lehetőségeket lát. A cég óriási lépést tett előre, mikor sikeresen leszállt egy rakétájával, ezzel utat nyitva a rakéták újrafelhasználásához, ami a költségek drasztikus csökkenésével fog járni. Az amerikai kormány eddig is igénybe vette a SpaceX szolgáltatásait, de ez a Falcon Heavy nevű rakéta 2018. február 6-ai sikeres indítása után még inkább igaz lesz.

Erről az indításról két dolgot kell megjegyeznünk. Az első, hogy ezzel egy olyan teherhordó képességű rakéta áll ismét az Egyesült Államok rendelkezésére, amire az 1960-as évek óta nem volt példa. A holdraszállást sikerrel végrehajtó Apolló program Saturn V rakétáinak teljesítményét ugyan még nem éri el, de ez sem tűnik távoli célnak. Emellett egy Falcon Heavy rakéta útja 90 millió dollárba kerül, ami összevetve a NASA által fejlesztett Space Launch System becsült 1 milliárd dollár/út költségével nagyon is kedvező. A kiválasztott keringési pálya sem véletlen. Ez lehet a pálya, amin egy későbbi Föld-Mars ellátó rendszer létesülhet.

Forrás: theguardian.com

A másik, ami miatt érdemes szót ejtenünk róla, az a rakéta rakománya. Rakéták tesztelésekor gyakran helyeznek el a jövőbeli rakományt szimuláló súlyokat, például betontömböket. De Musk úgy döntött inkább a Tesla által legyártott Roadster típusú autót küldi fel, egy benne ülő bábúval, amely egy SpaceX űrruhát visel. Az autó hangszóróiból David Bowie Space Oddity című száma szólt. A járműre elhelyezett feliratok egyike „made by humans on Earth”, ami nem vethető össze a Voyager űrszonda korábbi komoly üzenetével. Emellett a műszerfalon egy „Don’t panic!„ felirat lett elhelyezve, ami utalás a klasszikusnak számító Galaxis útikalauz stopposoknak című regényre. Mi értelme ennek? A hasznosság tekintetében nem sok, de a figyelemfelkeltésre, illetve a cég presztízsének növelésére kitűnően alkalmas. Az interneten fellelhető reakciók nagyon is kedvezőek voltak. Elon Musk ambíció között szerepel emberek eljuttatása a Marsra, amihez egy még nagyobb rakétát szeretne építeni a cég. Hogy mennyire ötvözik a komoly eredményeket az abszurd humorral azt jól mutatja, hogy a rakéta elnevezése B.F.R. (B, mint “big” és R, mint “rocket”). A cég máris rendelkezik megbízásokkal a következő Heavy indításokhoz. A megbízók között a Légierő is ott található.

A nagyobb népszerűség természetesen nagyobb erőforrásokhoz juttathatja a céget. Emellett azonban bepótol egy lemaradást. A szondák és robotok világűrbe küldése ugyan komoly tudományos eredményeket hozhat, így szükségesek. De szükséges egy történet, valami olyan elem, amihez a szélesebb néprétegek is kapcsolódni tudnak. Ennek egyik módja egy történet elmesélése, olyan jelképek használata, amihez lehet kötődni akár érzelmi téren is. Az ilyen típusú propagandát érintő kérdésekben a kínaiak ezidáig előnyben voltak. A Jáde Nyúl elnevezésű holdszondát egy képregényben elevenítették meg, aki elmesélte kalandjait a Hold felszínén. Mikor halottnak nyilvánították sok rajongója meggyászolta, bármit is jelentsen ez számukra.

Mit is jelent tehát egy sportkocsi az űrben? Egy soktényezős és bonyolult játszma egy jól látható mozzanata. Ezek a propaganda lépések amennyire szórakoztatóak, annyira véresen komolyak is. Nem csak cégek, de rajtuk keresztül bizonyos államok vetélkedését is befolyásolják. Ezért a privát űrhajózási cégek felemelkedése nem csak gazdasági, hanem biztonságpolitikai szempontból is figyelmet érdemel.

 

Döntő csapásra készül a Bassár al-Asszad vezette szír kormány, hogy felszámolja az utolsó lázadó kézen lévő kelet-gútai enklávét. A hét elején felerősödő bombázások is számos emberéletet kioltottak, azonban a tervezett szárazföldi támadás végrehajtásával az egekig emelkedhet a halottak száma.

            A szír kormányerők bombázásainak következtében hétfőn legalább 100 ember, közülük alsó hangon 20 gyermek veszítette életét a lázadó kézen lévő Kelet-Gútában, Damaszkusz közelében  – tette közzé az Egyesült Királyságban működő, szíriai emberi jogokkal foglalkozó megfigyelő csoport (Syrian Observatory of Human Rights, a továbbiakban: SOHR). Ezzel február 19-e lett a körzet leghalálosabb napja egészen annak 2013-ban elkezdődött ostroma óta. 2017 decembere óta a kormány által szervezett támadások során több mint 400 civil, közöttük 100 gyermek vesztette életét. A veszteségek száma tovább nőhet, ha az eddigi bombázások helyett nagyszabású szárazföldi támadásba kezdenek a szír kormány erői a kelet-gútai régióban, melynek csapdájában jelenleg is emberek ezrei élnek.

            A Szíriai Polgári Védelem – vagy közismertebb nevükön a Fehér Sisakosok – közleménye szerint a bombázás kedd reggel is folytatódott. Már korábban a hónap folyamán a szír karhatalmi erők megpróbálták irányításuk alá vonni a régiót, mely próbálkozás több mint 200 áldozatot követelt csupán négy nap leforgása alatt. Jelen esetben két nap (február 19-e és 20-a) elég volt ahhoz, hogy a halottak száma meghaladja a 200-at, a számláló kedd végeztével már 250-nél járt, így ez az időszak vált a háború legpusztítóbbjává a 2013-as vegyi támadás óta, állapította meg a SOHR. Ilyen jellegű támadás azonban nem akkor történt utoljára. Idén február 5-én a Fehér Sisakosok képviseletében tevékenykedő orvosok és aktivisták beszámolói szerint a szír kormány helikopterei klorin-bombákat dobtak le mind Kelet-Gúta, mind pedig Saraqeb területére, melyek további emberéleteket követeltek.

            De miért is olyan fontos Kelet-Gúta a Bassár al-Asszad vezette szír kormány számára? A terület az utolsó jelentős enkláve a főváros, Damaszkusz közelében, s mint ilyen, teljesen a kormány fennhatósága alatt álló területekbe ágyazódik be, így érthető, hogy miért akarja mihamarabb fennhatósága alá vonni a térséget Szíria kormánya.

            A február 18-án, vasárnap felerősödő támadások nem csupán a civil lakosságra irányultak, hanem az ő túlélésük számára nélkülözhetetlen pékségekre, raktárakra és minden egyéb olyan épületegységre, amelyről feltételezték, hogy alkalmas élelmiszer raktározására. Ezen létesítményeken kívül további bombatalálatok értek és tettek szinte használhatatlanná számos főutat, így az enkláve lakosai számára biztosítandó segítség eljuttatása, illetve az esetleges kimenekítő akciók is nem várt nehézségekbe ütköznek. A szír kormány bombái az egészségügyi épületek közül is számosat a földdel tettek egyenlővé – közöttük négy ideiglenes kórházat, beleértve egy szülőotthont is –, így a sebesültek ellátásának hiánya miatt jelentősen megnőtt a halálesetek száma.

            Már az eheti pusztítás előtt is – segélyszervezetek szerint egészen pontosan tavaly decembertől – válságos állapotok uralkodnak a régió fölött, mivel óriási élelmiszer-, üzemanyag- és gyógyszerhiány mutatkozik. Az ENSZ regionális humanitárius koordinátora, Panos Moumtzis úgy véli „sürgősen véget kell verni a kelet-gútai emberek értelmetlen szenvedésének”.  A koordinátor azt is hozzátette, hogy „a legtöbb lakosnak nincs más választása, mint az alagsorokban és földalatti bunkerekben menedékbe húzódni, a gyermekeikkel együtt”. Vele ellentétben az orosz külügyminiszter, Szergej Lavrov véleménye szerint „Az ENSZ-ben a kelet-gútai és idlibi humanitárius problémák nagymértékben el vannak túlozva”, tette közzé az orosz média. A hatalmas pusztítás és emberi veszteségek láttán az ENSZ Biztonsági Tanácsa egy 30 napos tűzszünet megkötésének tervezetét fontolgatja, hogy támogatást, illetve humanitárius segélyt nyújthasson a szír rászorulók számára.

            Minden eddiginél több jel mutat a szárazföldi támadás megindítására az al-Asszad által vezetett szíriai kormány fegyveres erőinek részéről, adta hírül a SOHR. Al-Asszad seregei már felsorakoztak, és a legtöbb hírforrás szerint a katonák már csak a parancsra várnak a szárazföldi támadás megkezdéséhez.

            Jövő hónapban, tehát 2018 márciusában fog a szíriai konfliktus nyolcadik évébe lépni. Az eddig eltelt hét év alatt emberek százezrei veszítették életüket, valamint megközelítőleg ötmillióan hagyták el az országot. Az ottmaradók továbbra bizonytalanságban élnek, napi szinten küzdenek a túlélésért a legzordabb körülmények között. „Gúta sorsa ismeretlen számunkra. Egyedül Isten kegyelmében és az alagsoraink által nyújtott menedékben bízunk” – fogalmazta meg Alaa al-Din, egy 23 éves állampolgár.

A szír légvédelem február 10-én lelőtt egy izraeli vadászbombázót, miután az Szíria déli részén állomásozó iráni milíciákon hajtott végre légicsapást. Ez volt az eddigi legsúlyosabb konfrontáció izraeli és iráni csapatok között és könnyen vezethet az ellenségeskedés fokozódásához.

Összesen nyolc izraeli vadászgép hajtott végre támadást, a területére behatoló iráni drón lelövése után. A szerencsétlenül járt F-16-ost a bevetésről visszatérve, izraeli légtér felett érte a végzetes találat. Mindkét pilóta sikeresen katapultált és azonnal a haifai korházba lettek szállítva, egyikük súlyos sérüléseket szenvedett.

A gép lelövésére válaszul Izrael újabb, intenzívebb légicsapást hajtott végre, lebombázva 12 iráni és szír célpontot, beleértve a szír légvédelem egységeit is.

Forrás: timesofisrael.com

A szír polgárháború immár 7 éve tombol, de eddig még egyetlen izraeli vadászgépet sem lőtt le a szír légvédelem, így ez az esemény egy új fázist nyit a háború alakulásába. Egy „új stratégiai fázis kezdetéről” beszélt a Hezbollah is. Feltehetőleg az iráni támogatású militáns szervezet küldte a drónt Izrael légterébe, mely az okot szolgáltatta az izraeli hadseregnek (IDF) a válaszcsapásra.

Izrael állam számos más regionális- és nagyhatalommal ellentétben eddig semleges maradt a polgárháború évei alatt. Nem foglalt állás sem a vele ellenséges Aszad-rezsim, sem az egyre radikalizálódó, iszlamista lázadókkal szemben. Törekvései kizárólag a rövid, északi határszakasz védelme érdekében történtek. Az említett régiót – a Golán-fennsíkot – Izrael az 1967-es arab-izraeli háború óta tartja megszállva és mivel békeszerződést Szíriával azóta sem kötöttek de facto a mai napig háborúban állnak. A fegyverszünet betartását egy ENSZ-kontingens felügyeli, egy szűk demilitarizációs zónát ellenőrizve. Érdekes, hogy a háborús állapot hiánya ellenére a polgárháború kitöréséig ez az északi, hegyvidéki régió volt Izrael egyik legbékésebb határvonala. A 2011-es arab tavasz és polgárháború kezdete óta azonban a biztonsági helyzet jelentősen romlott, főleg a Hezbollah megjelenése óta. Az Irán által támogatott szervezet, több más síita milícia és a Forradalmi Gárda harcosai mellett az Aszad-rezsim oldalán harcolnak. A szervezet – mely Izrael egyik legfenyegetőbb ellensége – 2013-as megjelenése óta Izrael közel 100 légicsapást mért az utánpótlást szállító konvojokra, rakétaindító állásokra illetve a harcosokat elszállásoló támaszpontokra Dél-Szíriában. A légicsapások célja, hogy Irán ne juthasson tengeri kijárathoz, reptérhez, állandó katonai támaszponthoz illetve harcosai ne fenyegethessék Izraelt precíziós, nagy hatótávolságú rakétákkal.

Irán az utóbbi évtized folyamán proaktív módon használta ki a hatalmi vákuumot a térségben és aktívan tör a regionális status quo felborítására. Ennek részeként korábbi riválisa, Irak területén kitört polgárháborúban síita milíciákkal támogatja a gyenge iraki – egyébként síita – kormányt, megszilárdítva befolyását az országban. Szíriában a szintén síita Aszad-rezsimet támogatja 5 éve több ezer harcossal és saját elit alakulataival is. Libanonban pedig Szaúd-Arábiával vív proxy-háborút az ország irányítása felett. Mindez az ún. “Síita félhold” létrehozása érdekében történik.

Libanonban tevékenykedik az 1980-as évek óta Hezbollah is, természetesen iráni támogatással. A Hezbollah katonai szárnya 2006-ban háborút kezdett Izraellel, mely – mivel utóbbi csak légierővel vett részt – döntetlennel zárult. Azóta mindkét fél készült és figyelt. Egyes források szerint mára a Hezbollahnak már közel 100 ezer rakéta áll a rendelkezésére melyekkel egy újabb konfrontáció során eláraszthatná Izraelt. Az izraeli hadsereg attól fél, hogy ebben az esetben még az Vaskupola légvédelmi rendszer sem nyújthat kell védelmet a lakosságnak.

A szervezet szíriai terjeszkedése jogosan aggasztja Izraelt, a vadászgép lelövésével pedig egy veszélyes, új helyzet állt elő, mely könnyen eszkalálódhat egy regionális háborúba Izrael és Irán között. Ez azonban egyelőre egyik államnak sem áll érdekében: Izraelnek a potenciális több tízezernyi civil és katonai veszteség és egy elhúzódó konfliktus, Iránnak pedig a szankciók óta egyre jobban elszegényedő lakosság okozta belső instabilitás miatt. Azonban ha a felek nem figyelnek és alakítanak ki egy hosszútávon is működőképes rendszert, a fenti szcenárió könnyen bekövetkezhet, tovább bonyolítva a Közel-Keleten zajló regionális hidegháborút.

A mianmari krízis 2017. augusztusi kezdete óta többszázezer rohingya kényszerült lakhelye elhagyására. A konfliktus kibontakozása előtt az ország területén élő rohingyák száma megközelítette az 1 millió főt. Az ENSZ az eseményeket “humanitárius és emberi jogi rémálomnak” nevezte. A menekültek fő úticélja a szomszédos Banglades.

A konfliktus gyökerei messzire nyúlnak vissza. A buddhista Mianmarban élő iszlám vallású rohingya kisebbség kapcsolata már régóta feszült volt a többségi lakossággal. A jelenlegi krízis közvetlen előzménye, hogy 2017. augusztus 25-én az Arakán Rohingya Megváltó Hadsereg (ARSA) nevű milícia elismert több, a rendőrség és a hadsereg ellen irányuló támadást.

A válság kezdete óta különböző becslések a menekültek számát 650-750 ezer fő közé teszik. Különböző emberi jogi szervezetek és az ENSZ szigorúan elítélte az atrocitásokat, melyeket a megfigyelők népirtásként, illetve emberiség elleni bűntettként írtak le. A menekülők legfontosabb célpontja Banglades, mely egy szintén számos problémával küzdő ország, hiszen kis területű és nagy népsűrűségű, valamint nem rendelkezik elég erőforrással a nagyszámú bevándorló ellátásához. A túlzsúfolt menekülttáborokban nagyon rossz a higiéniai helyzet, a WHO különböző járványok kitörésére figyelmeztetett. Az ivóvízkészletek szintén kimerülőben vannak.

2017 novemberében Banglades és Mianmar egyezményt kötöttek a rohingya menekültek visszatelepítéséről. Decemberben a két ország közös munkacsoportot hozott létre a gyakorlati végrehajtás sikere érdekében, és megállapodtak a folyamat 2018 januári végi megkezdéséről. Az egyezmény értelmében a menekülteknek lehetőségük van önkéntesen határozni arról, hogy szeretnének-e visszatérni. Banglades 5 tranzittábor felállítását ígérte, ahonnan a visszatelepülő rohingyák 2 mianmari átmeneti befogadó állomásra kerülnének, mivel lakóhelyeik megsemmisülése miatt nem tudnak otthonaikba visszatérni. Az egyezmény nemzetközi fogadtatása azonban nem volt pozitív, a különböző emberi jogi szervezetek a határidőt kezdettől fogva rövidnek értékelték, és attól tartottak, hogy ez a menekülteket kényszerű áttelepítésnek teszi ki.

2018 január végén a bangladesi kormány bejelentette, hogy elhalasztják a visszatelepítési program kezdetét. A döntést azzal indokolták, hogy a Mianmarba visszatelepítendő személyek listája még nem készült el. Közrejátszhatott az elhatározás megszületésében az is, hogy a rohingya menekültek élesen tiltakoztak a visszatelepítés ellen, mert nem látják személyes biztonságukat biztosítva Mianmarban. Személyes biztonságuk garantálásán kívül állampolgárságot, a rohingyák hivatalos etnikai kisebbségként való elismerését, valamint a lerombolt házaik, iskoláik és mecseteik újjáépítését követelik.

A konfliktus 2018-as kimenetele kérdéses. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában az Egyesült Államok elítélően nyilatkozott arról, hogy Mianmar tagadja az etnikai tisztogatás tényét, és felszólította a BT-t arra, hogy gyakoroljon nyomást a mianmari katonai vezetésre, ismerjék el az országban lezajlott szörnyű események tényét, és számoltassák el a felelősöket. A feszültségek Bangladesben is fokozódnak, a konfliktusok száma a helyi lakosok és a menekültek között nő. Annak is fennáll a veszélye, hogy az ARSA újjászerveződik, ami akár a bangladesi-mianmari határon átívelő támadásokhoz vezethet, és országszerte erőszakhullám lángolhat fel a muszlimok és a buddhisták között.

A választások óta eltelt négy hónap és körvonalazódni látszódnak a koalíciós tárgyalások eredményei, visszásságai is. Az Angela Merkel vezette CDU-CSU pártszövetség bár megnyerte a választásokat, de a rendkívül arányos választási rendszer miatt alkupozícióra kényszerült. Hasonló megalkuvásra kényszerült az SPD Martin Schulz vezetésével is, aki már a választások éjszakáján bejelentette, hogy pártja ellenzékbe vonul. A politika és a realitások felülírták az elhamarkodott mondatokat; így az SPD ellenzékbe vonulása újabb erodálódáshoz vezetne, pedig a nyugat-európai szociáldemokrata pártok közül a német SPD megítélése és támogatottsága jónak számít. A két mainstream párt ki akarta zárni annak az esélyét, hogy egy esetleges új választások lebonyolításával az AFD legyen a “nevető harmadik” erő.

Forrás: www.cartooningforpeace.org

SPD: zsarolópotenciál és belső feszültségek

Napvilágot láttak olyan tervek, miszerint Schulz lenne az új kabinet külügyi várományosa, de péntekre a párt belső ellenállása, valamint Sigmar Gabriel korábbi SPD-vezető és jelenlegi külügyvezető ágálása miatt visszavonulásra kényszerült Schulz.

Schulz külügyminiszteri pozíciója tovább növelte volna a CDU és SPD közötti feszültségeket és nehezítette volna a Merkel-Macron páros uniós reformtörekvéseinek a megvalósítását. Valószínűsíthető, hogy Schulz mozgásköre is elég korlátozott lett volna, mert az elfogadott koalíciós szerződés elkötelezett a szorosabb integráció szükségessége, valamint a mag-Európa megerősítése mellett. A dokumentum szakpolitikai értékeléséből jól látszik, hogy kerüli a radikális reformelképzeléseket, vagyis a szélsőjobboldal elleni “orvosságként” is értelmezhető. Ennek legszembetűnőbb bizonyítéka a menekültkérdéssel foglalkozó passzus, ami nyomatékosítja, hogy felső határt kell szabni a beérkező menedékkérőknek.

Az SPD zsarolni próbálja a keresztény pártokat azzal, hogy újabb engedmények nélkül a több mint 440 ezres tagságú szocdem tagság nem bólint majd rá a koalícióra. A február eleji tárgyalások nézetkülönbsége jelenleg az egészségügyi és munkaügyi szabályozásokat érinti, emellett az SPD sajtóértesülések szerint a koalíciós egyeztetések azonnali felrúgását helyezte kilátásba, ha nem kapja meg a pénzügyminisztérium vezetését.

Az események jelenlegi állása tükrében húsvétra remélhető az új kormány felállása. Sokan kiáltanak Merkellel szemben farkast, illetve hangoztatják azt is, hogy elvesztette realitásérzékét és higgadtságát. A kancellárasszony ugyan kevesebbet nyilatkozott a tárgyalások folyamán, de egy kritikus ZDF interjúban azt felelte: „Számíthatnak rám a következő négy évben, mind kancellár, mind pártvezető személyében! Még új választások esetén is készen állok!” Annak ellenére, hogy a Die Welt megrendelésére készült közvélemény-kutatás szerint a németek kétharmada úgy látja: a kancellár-asszony a koalíciós tárgyalások procedúrájának következtében  meggyengült. A felmérésből jól látható, hogy nem alaptalan az a félelem, hogy a tárgyalások zsákutcába kerülésével és új választások kivitelezésével az AFD további erősödését eredményezné, valamint újfent kormányalakítás-képtelenséget okozna.

Merkel eddig rendkívül jó taktikusnak bizonyult, most viszont úgy ítéli meg, hogy hatalmát a kritikai tábor jelenleg nem veszélyezteti. A bírálatok ellenére élvezi a többség támogatását mind a pártban, mind a miniszterek között, mind a minisztériumokban. A kancellár szeme előtt a stabil és az erős kormány létrehozása lebegett, amihez nem volt rest feladni a CDU számára fontos minisztériumokat sem (pénzügy, belügy), mivel a tárgyalások sikertelensége sokkal nagyobb kudarclehetőséget hordoz magában a demokrácia és a pártszövetség számára, mint néhány pozícióról való lemondás.

A CDU-ban a február 26-i berlini kongresszuson fogadják majd el a koalíciós szerződéseket. A CSU-ban az elnökség már egyhangúlag jóváhagyta a tervezetet. A SPD-ben a szavazás lebonyolítása február 20. és március 2. között lesz megtartva. Valószínűleg már csupán formális procedúráról van szó, de nagy jelentőséggel bír, hogy minél hamarabb fel tudjon állni az új kabinet.
Németország az Európai Unió fő motorja, stabilitása mind az Unió, mind térségünk számára óriási jelentőséggel bír.  Az EU egy sor olyan változás előtt áll, amelyek egy erős német kormány nélkül megvalósíthatatlanok. Létrejön-e az európai hadsereg? Mennyire őrizhető meg az euró stabilitása? Mi lesz a kétsebességes Európával? Németország eltökélt abban, hogy Európát meg kell erősíteni, az EU-ra építi a jövőjét, és abban is van realitás, hogy támogatja, hogy az eurózóna legyen az unió centruma.

2018. február 5-én a Biztonságpolitikai Szakkollégium két csapattal vett részt a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Kara által rendezett térképészeti versenyen, melyet a Magyar Katonai Térképészet megalakulásának 99. évfordulójának alkalmából rendeztek meg. A verseny négy téma körül forgott, katonai  földrajztörténet, földrajz, tereptan és geoinformatikai témakörökből kaptak a versenyzők kérdéseket. Ezenkívül volt egy gyakorlati feladat is, melyet GPS-szel kellett megoldani.

Két csapatunk indult az idén, az egyik csapat a „Kissinger” elnevezést kapta, melynek tagja volt Dankó Mihály, Kovács Georgina, Lénárt Tamás, Poszavecz Tamás és Szabó Orsolya Réka. A másik csapatot, „Brzezinski”-t erősítette Barabás Dóra, Nemcsényi Angelika, Horváth Dániel, Petróczki Márk és Varga Benjámin. Míg az előbbi csapat ötödikként végzett, az utóbbi a hetedik helyet tudhatja magának, ezúton is gratulálunk nekik!

Szakkollégiumunk nemcsak résztvevőként, hanem szervezőként és lebonyolítóként is részt vett ezen az eseményen. Köszönjük a segítséget Barabás Dórának, Kiss Beatrixnak, Kovács Georginának, Nemcsényi Angelikának, Dankó Mihálynak, Lénárt Tamásnak, Petróczki Márknak, Poszavecz Tamásnak, Sánta Györgynek és Varga Benjáminnak!

A 2016-os elnökválasztás után Moldova újabb jelentős politikai esemény elé néz. Az általános érdeklődésnél nagyobb figyelem övezi az idei parlamenti választásokat, mert a hagyományosan geopolitikai konfliktusként definiált transznyisztriai kérdésben új megállapodások születtek 2017 novemberében. Ennek ellenére a társadalmi megosztottság a kelet-nyugati orientációs kérdésben egyre jelentősebb, így a választások geopolitikai kockázata még nagyobbnak tűnik – legalábbis a nemzetközi közösség megítélése szerint.

A Moldovai Köztársaság és a Dnyeszter-menti Moldáv Köztársaság (továbbiakban: Transznyisztria) mint szakadár entitás helyzete mintapéldája az Oroszország által létrehozott befagyott konfliktusoknak. Nincs ez másként a stratégiailag fontos pozícióban lévő Moldovában sem, mely az oroszok „előretolt bástyájaként” funkcionál Transznyisztriával, ahol az 1992-es fegyverszüneti egyezmény aláírásával a konfliktus „befagyott”.  Azóta számos tárgyalási folyamat indult a kérdés rendezésére – eddig sikertelenül.  Moldova sajátos helyzete miatt ezért minden választás alkalmával kiemelt jelentőséget kap a geopolitikai orientáció kérdése és a dilemma, hogy a nyugat- vagy oroszbarát erők szerzik meg a vezető pozíciót.

Mit nevezünk befagyott konfliktusnak?

A befagyott konfliktus megnevezés olyan konfliktust jelöl, ahol a fegyveres szakasznak már vége van, ám békekötésre vagy politikai megegyezésre nem került sor (csak tűzszüneti megállapodásra); a konfliktus így bármikor kiújulhat. Általában az instabilitás és a biztonság hiánya jellemzi ezeket a területeket, hiszen az az állam, amelynek területén a befagyott konfliktus következtében létrejött egy de facto állam, nem tudja a teljes szuverenitását gyakorolni.

A befagyott konfliktus kifejezés használata általában a posztszovjet térség konfliktusaira jellemző, melyek elsősorban a régi orosz (szovjet) befolyás visszaállítását és az országok euroatlanti integrációjának a hátráltatását szolgálják.

A 2017-es év változást hozott az 1992 óta tartó tárgyalási folyamatokban. A tavalyi év eredményei a 2005-ben indult, ám akkoriban nem sok sikerrel járó 5+2 tárgyalásoknak köszönhetőek. A politikai egyeztető fórum most szociális, gazdasági és adminisztratív kérdésekben jutott megegyezésre, mely jelentős előrelépésnek számít az eddigi alkuképtelenséget figyelembe véve, bár státuszkérdésekben nem született megállapodás. A 2017-es tárgyalási folyamatokban történt áttörés – egyezség öt ponton a nyolcból ­– azonban jelzésértékű a közelgő parlamenti választások tekintetében, hiszen a transznyisztriai kérdést illető növekvő társadalmi polarizációt, politikai elégedetlenséget és az ország geopolitikai irányultságáról szóló vitát próbálja csillapítani.

Kik a résztvevői az 5+2-es tárgyalásoknak?

Az EBESZ égisze alatt indult politikai egyeztető fórumon jelen vannak Moldova és Transznyisztria képviselői, mellettük vállal közvetítő szerepet Oroszország, Ukrajna, az EBESZ, az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok. Az 5+2-es csoport résztvevői az EBESZ 1993-as álláspontját képviselik, miszerint Transznyisztria Moldova részét képezi, de valamilyen speciális politikai státuszt kellene birtokolnia.

Az aktuális moldáv politikai vezetésben is megmutatkozik az a szembenállás, amely az ország függetlenedése óta jellemző, és ami a 2018-as választások egyik nagy tétje. 1991 óta Moldova lényegében megosztott a Kelet és a Nyugat között. Így a jelenlegi parlamenti többséget adó, Vladimir Plahotniuc oligarcha által vezetett Demokrata Párt Európa-párti, a Plahotniuc-hoz lojális kormányfő, Pavel Filip kiáll az EU-integráció mellett, míg a jelenlegi moldovai elnök, Igor Dodon oroszbarát. De nemcsak a politikai elitben vehető ki ez az éles választóvonal: a kisinyovi Institute for Public Policy friss felmérései (Barometer of Public Opinion) szerint a társadalom 47%-a csatlakozna az Európai Unióhoz, míg 42%-a az Eurázsiai Gazdasági Unióhoz. Tovább árnyalja a képet a román kérdés: a lakosság 22%-a Moldova és Románia egyesülésére szavazna, Moldova és Oroszország egyesülését ezzel szemben 33% támogatja.

A nemzetközi közösség erőfeszítései a transznyisztriai konfliktus megoldására sikerként könyvelhetők el, mert a kisinyovi és tiraszpoli képviselők olyan kérdésekben tudtak egyezségre jutni, melyek eddig megakasztották a tárgyalásokat és bizalmatlanná tették a feleket egymással szemben.  Ám egyrészt nem valószínű, hogy a jelenlegi sikerek a szakadár entitás problémájának tényleges megoldásáig vezetnének el, másrészt nem keltik fel a moldovai társadalom figyelmét. A szavazók csupán 1%-a mondja azt, hogy a transznyisztriai kérdés fontos ügy számára. Moldovának jelenleg olyan kihívásokra kell választ adni, mint az elnéptelenedés, a hazautalásoktól való függés, illetve a korrupt, saját érdekeiket szolgáló elitek. Ezeket a problémákat pedig csak jól működő kormányzati, gazdasági, jogállamiságot erősítő reformokkal tudják orvosolni, melyeket a korábbi nyugat- vagy oroszbarát kormányoknak nem sikerült véghez vinniük – pontosan a korrupció és az önérdekkövető kormányzás miatt.

Nem vitás, hogy egy szakadár entitást magába foglaló országban a választásoknak geopolitikai jelentőségük is van, így Moldova geopolitikai irányt is választ. Egy szocialista győzelem Moszkva győzelmeként is értelmezhető, míg a Plahotniuc-pártiak elsősége nyugati győzelmet fog jelenteni. Ám ez a különbségtétel a nemzetközi közösség szempontjából lényegesebb kérdés; a társadalom megosztottságát azonban nem a 2018-as parlamenti választások vagy az 5+2 tárgyalások fogják alapvetően megváltoztatni. A moldovai társadalomnak hatékony reformokra, gazdasági növekedésre és a mindent átható korrupció megszüntetésre van szüksége, így nem a trasznyisztriai kérdés és a tényleges geopolitika irányválasztás fogja jellemezni a választásokat. Másrészt, a transznyisztriai konfliktus „hidegen tartása” kifizetődő Oroszország számára; nem érdeke az 5+2 tárgyalások során a státuszkérdések további rendezése: ha nem az oroszbarát erők lesznek a befutók, Moldova euroatlanti integrációját így is hátráltatni tudja.

Január 28-a és február 4-e között a Biztonságpolitikai Szakkollégium 6 tagja vett részt a Nemzeti Közszolgálati Egyetem és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem közös szervezésű tehetséggondozó programján, a Makovecz-programon. A hallgatói csoportot Dr. Németh András őrnagy, egyetemi docens, az Egyetemi Tudományos Diákköri Tanács elnöke vezette.

A Makovecz-program keretein belül 5 napot töltöttünk a Sapientia Kolozsvári Karán, ahol megismerkedtünk a város történelmi és kulturális örökségeivel és betekinthettünk az egyetem oktatóinak jelenleg is folyamatban lévő kutatómunkáiba; az erdélyi romák szociális helyzetével és politikai mobilizációjával, illetve az erdélyi magyarság gulág-kutatójának kiállításával ismerkedtünk meg.  Ezek mellett önismereti és csapatépítő tréningeken, kutatásmódszertani előadáson vettünk részt és találkoztunk a HÖK képviselőivel. Kolozsvári tartózkodásunk alatt Petróczki Márk, a szakkollégium diákbizottságának szakmai alelnöke a további együttműködésről tárgyalt a fogadóintézményünk tudományos rektorhelyettesével, Dr. Balogh Adalberttel. Az előzetes egyeztetés alapján lehetősségünk lesz szorosabbra fűzni szakmai kapcsolatainkat a Kolozsvári Kar nemzetközi tanulmányok szakos hallgatóival és a HÖK-kel csapatépítő, vezetői és önismereti képzések terén.

Utunkat tovább folytatva a Marosvásárhelyi és a Csíkszeredai Karon bevezettek minket a hallgatók mindennapjaiba és tudományos munkásságába. Egynapos marosvásárhelyi tartózkodásunk alatt ellátogattunk a Kultúrpalotába is, amely az erdélyi szecesszió ékköve.

Marosvásárhelyi Kultúrpalota

Látogatásunk mindhárom karon az egyetemi vakáció idejére esett, ezért a Sapientia épületei csendesek voltak, és csak kevés hallgatóval futottunk össze, Csíkszeredában mégis nagy nyüzsgés fogadott minket, mely utunk utolsó állomása volt. A Csíkszeredai Kar minden évben ilyenkor szervezi meg a CSI: Sapientia nevű középiskolásoknak szóló tanulmányi versenyét, melynek célja, hogy népszerűsítse a Sapientia képzéseit (génsebészet, biotechnológia) az erdélyi magyar fiatalok körében. A verseny a nevét a népszerű televíziós sorozatoktól kölcsönözte, így ennek megfelelően a diákoknak egy gyilkosság részleteit kell felgöngyölíteniük, ahol a gyanúsítottak kihallgatása mellett kiemelt szerepet kapnak a biológiai ismereteik. Csíkszeredában ezen izgalmas versenynek a részleteit figyelhettük meg a kar bejárása során, valamint egy szervezetvezetési kultúrákkal foglakozó workshopon vehettünk részt, ahol megtudhattuk, hogy a hatalomkultúra, a szerepkultúra, a feladatkultúra vagy a személyiségkultúra áll közel hozzánk a vezetői pozíciók terén.

Időnket Csíkszeredában sem csak az egyetemen töltöttük, betekintettük a csíksomlyói kegytemplomba és tárlatvezetésen vettünk részt a Csíki Székely Múzeumban. Háromnapos csíkszeredai látogatásunk zárásaként ellátogattunk a csíkszentsimoni Csíki Sörgyárba, ahol a vezetett látogatás mellett megkóstolhattuk többek között legújabb, áfonyás ízesítésű kézműves sörüket is. Erdélyi időtöltésünk zárásaként a Szent Anna-tónál kirándultunk és a Hargitában túráztunk, melyek gyönyörű hófödte arcukat mutatták nekünk.

A Szent Anna-tó és a Hargita

Írta:
Ármás Julianna és Lendvai Tünde

Törökország január 20-án megindította az Olajág hadműveletet a Szíria északnyugati részén található kurdok által uralt Afrín ellen.

Az Olajág offenzívát több tényező együttesen váltotta ki. Egyrészt a térségbeli turkománokkal szembeni atrocitások, valamint a török belpolitika (2019-ben elnök- és parlamenti választások lesznek). Másrészről pedig a kurd autonómiatörekvések, melyek már régóta aggasztják Törökországot, mivel saját területén is felerősödhetnek a kurd szeparatista törekvések. A korábbi Eufráteszi Pajzs hadműveleten kívül (2016. augusztus – 2017. március) azonban nem lépett fel eddig Törökország a szíriai kurdok ellen. A legfőbb tényező, ami az új török hadműveletet előidézte Egyesült Államok jövőbeli tervei voltak.

Észak-Szíria február negyedikén (Kép forrása: syria.liveuamap.com)

Az Amerikai Egyesült Államok egy Szíriai Határvédelmi Erőt (BSF) kívánt létrehozni ez év elején. A határvédelmi alakulat 30 000 fősre volt tervezve, és a felét az az Egyesült Államok támogatását élvező Szír Demokratikus Erők (SDF) adta volna, aminek a nagy részét a kurd Népvédelmi Egységek (YPG) teszik ki. A BSF-et a szír-török határon és a szír-iraki határon, valamint az Eufrátesz mentén helyezték volna el, hogy a dzsihádisták visszaáramlását megakadályozzák, és az SDF által uralt területeket stabilizálják. Ankara számára elfogadhatatlan volt az, hogy a török határ mentén amerikaiak által kiképzett és felfegyverzett kurdok legyenek. Az Egyesült Államok hibázott, nem vette figyelembe Törökország félelmeit.

Törökország szemében a kurdok milíciája, a Népvédelmi Egységek (YPG) nem más, mint a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) nevű törökországi terrorszervezet szíriai ága, tehát őket is terroristának tartják, és fel akarják számolni az úgynevezett terrorista hátországukat. Török értelmezésben nem a kurd nép a támadás célpontja, hanem a kurd „terrorcsoportok”, akik ellen önvédelemre hivatkozva fel lehet lépni.

A törökök célja nem más, mint a kurd fegyveresek meggyengítése, a határ mentén pedig egy 30 kilométer mély biztonsági sáv kialakítása. A török offenzíva egyelőre az afríni kantonra irányul, azért mert ez egy enklávé, nincs semmilyen összeköttetése a többi kurd területtel a korábbi török hadművelet, az Eufráteszi Pajzs miatt.

Már a 2016-ban indított Eufráteszi Pajzs hadművelet is elsősorban a kurdok ellen irányult, célja az volt, hogy a török-szír határ mentén ne jöhessen létre egy egybefüggő kurd terület. Ez akkoriban csak részben járt sikerrel, hiszen fő célját elérte, de mivel a szír kormányerők délről előrenyomultak, az amerikaiak pedig Manbídzsnál az SDF-fel törtek előre, a törökök offenzívája leállt.

Ahhoz, hogy a határ mentén létrejöjjön a biztonsági sáv a török hadseregnek Afrín elfoglalása után az Olajág hadműveletet kelet felé folytatnia kell. A kérdés az, hogy mi fog történni Manbídzsnál. Törökország kérte az amerikai katonák kivonását a városból, ígéretet viszont csak arra kaptak, hogy leállítják a fegyverszállítmányokat a YPG-nek, Manbídzst nem tervezik elhagyni, nem fogják kivonni az ott állomásozókat. Ez tovább ronthatja a két ország közötti kapcsolatokat. Jens Stoltenberg NATO-főtitkár tárgyalásokat sürgetett a NATO két legnagyobb hadseregével rendelkező országa között.

Törökország elszigetelődése a hadművelet miatt

Szíria elítélte az offenzívát és szuverenitása megsértéseként értelmezte azt. A török-szír kapcsolat december végén romlott meg jelentős mértékben, mikor Recep Tayyip Erdogan török elnök terroristának nevezte Bassár el-Aszad szíriai elnököt.

Irán és Törökország közötti viszony sokat erősödött az elmúlt időszakban, év elején az iráni tüntetésekkor a török külügyminisztérium aggodalmát fejezte ki és felszólította a külföldi hatalmakat arra, hogy ne avatkozzanak bele Irán belügyeibe. Az Olajág hadművelet ártott a kapcsolatoknak, Irán a hadművelet azonnali leállítása mellett foglalt állást, és kiállt Szíria területi integritása és szuverenitása mellett.

A török offenzívára az oroszok hallgatólagos jóváhagyása nélkül nem kerülhetett volna sor. A hadművelet kapcsán Oroszország visszafogottságra szólította fel a harcoló feleket, valamint Szíriai területi integritásának tiszteletére. A Törökország által támogatott Szabad Szír Hadsereg a török hadsereg támadásával egy időben Afrínt délről támadta meg, ahelyett, hogy délre vonulva az olyan szélsőséges csoportok ellen harcolt volna mint a Dzsabhat Fatah es-Sám vagy a Haját Tahrír as-Sám . Az utóbbi dzsihádista csoport lőtte le február harmadikán az orosz légierő Szu-25-ös gépét, mindez valószínűleg tovább rontja a hadművelet orosz megítélését.

A Németország és Törökország közötti együttműködés rendezéséről, majd erősítéséről egyezett meg Sigmar Gabriel német és Mevlüt Cavusoglu török külügyminiszter még január hatodikán. Aztán a hadművelet keretében a törökök bevetették a német Leopard 2-es harckocsikat, ezek korszerűsítését bár Németország elvállalta, de felfüggesztik ideiglenesen, mivel a kurdok elleni harcot elítélik a németek.

Szankciók Venezuelával szemben

Az Európai Unió Tanácsa 7 venezuelai állampolgárra vetett ki szankciókat a dél-amerikai országban folyamatosan romló politikai és gazdasági válság miatt. A Tanács egyhangúlag döntött a magas pozíciójú állami tisztségviselők beutazási tilalmáról, illetve számláik befagyasztásáról. A szankciók célja, hogy a venezuelai rezsim tárgyalóasztalhoz üljön minden politikai szereplővel egy békés, demokratikus és jogszerű politikai megoldásért. Az Unió álláspontja szerint az ország sorsáról hosszútávon csak a venezuelaiak dönthetnek, ezért minél előbb meg kell történnie a kiegyezésnek, hogy a lakosság szükségei kerülhessenek a középpontba. Az EU megerősítette állásfoglalását, miután a venezuelai hatóságok persona non grata-nak nyilvánították Spanyolország caracas-i nagykövetét.

Szankciók Észak-Koreával szemben

A Tanács az ENSZ BT 2397-es (2017) határozata értelmében további észak-koreai személyekre és intézményekre vetett ki beutazási tilalmat és vagyonbefagyasztást. Ezzel 120-ra nőtt a szankcionált személyek és 64-re a hasonló intézkedéssel sújtott állami szervezetek száma. A határozat a KNDK nukleáris fegyverek, interkontinentális ballisztikus rakéták és egyéb tömegpusztító fegyverek kifejlesztésére tett törekvéseire adott válaszként született meg. Az EU további jogi lépéseket helyezett kilátásba, amennyiben a Kim-rezsim továbbra is figyelmen kívül hagyja a korábbi BT határozatokat.

Új Irak-stratégia

Új stratégiát fogadott el az Európai Unió Tanácsa Irakkal kapcsolatban. A tízoldalas dokumentum hét fő pontba szedve jelöli ki a Közösség céljait az országban: az ország területi egységének és szuverenitásának, valamint az etnikai-vallási sokszínűségének fenntartása; az iraki lakosság támogatása; az ország politikai rendszerének demokratikus újjáépítése; a helyi hatóságok támogatása a helyreállításban; a fenntartható és inkluzív gazdasági növekedés támogatása; hatékony és átlátható igazságügyi rendszer felépítése; migrációs diskurzus kialakítása az elmenekültek hazatelepítésére; valamint Irak kapcsolatainak helyreállítása a környező országokkal. A dokumentum alapja a Da’esh (Iszlám Állam) által elfoglalt területek felszabadítása a koalíció segítségével, amelynek az EU is tagja.

Az EU és Törökország tárgyalnak

Január 25-én Brüsszelben találkozott Federica Mogherini, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője és Ömer Çelik, Törökország EU ügyekért felelős minisztere. A találkozó témája a régió helyzete volt, különös tekintettel a szíriai polgárháborúra és az afríni török offenzívára. A találkozó ellen több európai fővárosban is tüntettek, tiltakozva a 2016 nyarán megkísérelt puccsot követő tömeges bebörtönzések és emberi jogi korlátozások ellen. A két fél kapcsolatát a törökországi rendkívüli állapoton kívül a csatlakozási tárgyalásokban beállt patthelyzet is terheli. Legutóbb Emmanuel Macron francia elnök nyilatkozata váltott ki heves reakciókat mindkét oldalon, miután az elnök a teljesjogú tagság helyett egy megerősített partnerségi kapcsolatot ajánlott fel. Ankara ezt a lehetőséget elutasítja és a migrációs egyezmény felbontásával fenyegeti az EU vezetőit, amennyiben nem folytatódnak a tárgyalások.

Az EU nyomon követi az iráni helyzetet

A Tanács “aggodalommal figyeli” az iráni tüntetések menetét és az arra adott hatósági válaszokat. Az alapvető emberi jogok, mint a szabad és békés véleménynyilvánításhoz való jog mindig központi kérdését képezte az EU-Irán kapcsolatoknak, ennek tükrében pedig az EU minden érintett féltől elvárja az erőszaktól való tartózkodást, aminek betartása érdekében “közelről monitorozzák” az eseményeket a síita országban.

Partnerkapcsolatok

2018.01.03. – Hivatalos himnusza lett a NATO-nak

A NATO elfogadta hivatalos himnuszának az 1989-ben, a NATO 40. évfordulójára komponált indulót. A szerző André Reichling, a luxemburgi hadsereg katonai zenekarának karmestere.

2018. január 16. – A NATO és Katar együttműködési megállapodást kötött

Katar és a NATO együttműködési megállapodást kötött az Isztambuli Együttműködési Kezdeményezés (ICI – Istanbul Cooperation Initiative) keretén belül.

A korábban is ICI partnerországok (Katar, Egyesült Arab Emirátusok, Bahrein és Kuvait) immár egyéni biztonsági egyezményt is kötöttek a NATO-val, amely a bizalmas információk cseréjének védelmét biztosítja és az Egyéni Partnerségi és Együttműködési Programot  (IPCP ) vetíti elő.

2018.01.17. – A NATO vezérkari főnökei megbeszélést tartottak

Összegyűltek a szövetséges vezérkari főnökök a katonai bizottsági ülésén a NATO brüsszeli központjában. Az első nap folyamán a Szövetség politikai és katonai prioritásaira összpontosítottak, melyek magukba foglalták többek között a katonai hozzájárulást Európa déli szomszédainak biztonsága érdekében, a NATO parancsnoki struktúrájának (NCS) alkalmazását, valamint a globális koalíciót az ISIS ellen és a NATO szerepét Irakban. A második napon a NATO Ukrajnával és Grúziával folytatott együttműködéséről volt szó.

2018.01.22-23. – A NATO az Öböl-menti partnereivel tárgyalt
Sor került a negyedik ICI (Istanbul Cooperation Initiative) politikai tanácsadói csoporttalálkozóra a NATO és a Perzsa-öböl menti partnerországok ülésén, ezúttal Kuvaitban. A központi témák a résztvevő ICI-országok – Bahrein, Katar, Kuvait, Egyesült Arab Emírségek –, valamint Szaúd-Arábia, Omán és a GCC (Gulf Cooperation Council) képviselői között a kooperáció eredményei és annak továbblendítésének lehetőségei voltak. A NATO különösen fontosnak tartja ezen államok stabilitását és az euroatlanti régióval való együttműködést. Egy ízben a találkozó a kuvaiti NATO-ICI Regionális Központ céljainak továbbfejlesztésére is platformot nyújthatott, hiszen szolgált helyszínül ennek az eseménynek.

Műveletek

2018.01.08. – Dánia és Olaszország megkezdték a balti államok légterének felügyeletét

Dán F-16-osok Litvániába, olasz Eurofighterek pedig Észtországba települnek, hogy a Észtország, Lettország és Litvánia légterét felügyeljék. Ez a NATO feladata mióta az előbbi államok csatlakoztak a Szövetséghez,

2018.01.15. – A NATO haditengerészeti alakulatai fölött parancsnokváltás történt

Belga és dán parancsnokok vették át az irányítást a NATO két haditengerészeti alakulata fölött, amelyek segítenek a tengerbiztonság tartós fenntartásában. Søren Thinggard Larsen, a dán haditengerészet hajóosztálíy-parancsnoka vezeti a NATO egyes számú Haditengerészeti Készenléti Kötelékét (Standing NATO Maritime Group 1 – SNMG1) 2018-ban, ami 2017-ben végig norvég fennhatóság alatt állt. A NATO egyes számú aknamentesítő flottaegységét (Standing NATO Mine Counter-Measures Group 1 – SNMCMG1) 2018-ban Peter Ramboer, a belga haditengerészet parancsnoka veszi át.

Brit-orosz vetélkedés a XIX. század első felében

A cikksorozat első részében a krími háborút (1853-1856) megelőző négy évtizedet kívánom ismertetni az európai hatalmi vetélkedés szemüvegén keresztül. A nagyhatalmak közötti versengésnek az 1814-1815 között Bécsben megtartott kongresszuson próbáltak egyfajta szabályozó keretet adni azáltal, hogy a kifinomult diplomáciai technikák és a legitimitás elvén keresztül minimálisra próbálták csökkenteni a konfliktusokat. A Napóleoni háborúkat lezáró Bécsi Kongresszuson a győztes nagyhatalmak (Egyesült Királyság, Orosz Birodalom, Poroszország és a Habsburg Birodalom) által megteremtett új politikai rend, minden belső problémája ellenére egészen a krími háborúig képes volt egyensúlyt teremteni a kontinensen. A Bécsben létrehozott rendszer alapját két tényező biztosította. Egyrészt a koronás fők félelme az újból fellángoló forradalmaktól, másrészt annak az elkerülése, hogy bármelyik európai ország a kontinens hegemón hatalmává váljon. Ezen két cél érdekében két együttműködést is létrehoztak a győztesek. Míg a négy győztes hatalom által létrehozott Négyes Szövetség feladata a franciák kordában tartása, addig a három közép és kelet-európai uralkodó által létrehozott Szent Szövetség a legitimitás elvéből kiindulva próbálta elejét venni a forradalmi megmozdulásoknak.

A Bécsi Kongresszus Európája

Napóleon bukását követően Bécsben ültek össze az európai államok vezetői, hogy megteremtsék az új európai rendet. Az I. Párizsi Béke rendelkezései szerint a négy nagy győztes hatalom képviselőit illette meg a kérdések eldöntésének a joga. A házigazda Ausztriát Metternich herceg képviselte a kongresszuson. Az osztrák külügyminiszter briliáns diplomáciai érzékének köszönhetően a konferencia vezéregyéniségé vált, aki remekül tudott közvetíteni a mérsékeltebb álláspontot képviselő Castlereagh brit külügyminiszter és a franciákkal szemben keményebb fellépést képviselő I. Sándor cár között. A kontinens közepén elhelyezkedő soknemzetiségű Habsburg Birodalomban az európai hatalmi rendszer legkisebb változása is komoly politikai következményekkel járó folyamatokat volt képes elindítani. A birodalom kiszolgáltatottságának a tudatában Metternich mindent elkövetett annak érdekében, hogy az egymással sok tekintetben ellentétes érdeket és értékeket valló nagyhatalmakat egységbe tömörítse az európai hatalmi egyensúly fenntartása érdekében. Bár a négy nagy győztes képviselő egymástól igen eltérő Európaképpel rendelkezett, a kontinensen való hatalmi egyensúly fenntartásában egyetértettek. A Castlereagh által képviselt Nagy-Britannia nem akart európai területekkel gazdagodni (bár Málta szigetét a birodalomhoz csatolta), célja a jövőbeni francia és orosz ambíciók megfékezése volt. Ennek érdekében a Franciaország szomszédságában lévő kisebb államok területeit mesterségesen megnövelték. Így jött létre Hollandia és a korábbi Osztrák-Németalföld (a mai Belgium) egyesítéséből az Egyesült Németalföldi Királyság, biztosították Svájc semlegességét, Piemontot pedig területének megnövelésével akarták felerősíteni. London célja egy olyan gyűrű létrehozása volt, amely képes ellenállni egy esetleges francia katonai agressziónak. Annak érdekében, hogy a Franciaországot körülvevő cordon sanitaire minél hatásosabban működjön, Poroszország Rajna menti területeket kapott.

Európa politikai térképe a bécsi kongresszus után.

Párizs ambícióinak letörése mellett a kontinensre nehezedő orosz befolyás visszaszorítása volt London bécsi politikájának másik szempontja. Sándor cár megfékezésének az eszközét Castlereagh leginkább a Habsburg Birodalomban látta. Ausztriának szánta azt a szerepet, hogy nyugatról az esetleges francia, keletről pedig az orosz előrenyomulást felfogja. Ausztriát nyugati területeinek elvesztése miatt (Osztrák-Németalföld) itáliai területekkel kárpótolták a kongresszuson. Ennek következtében Piemontot leszámítva közvetlenül vagy közvetve a félsziget területének nagy részét az ellenőrzése alatt tartotta. A Német-Római Császárság helyén létrehozott Német Szövetség szintén Ausztria pozícióját erősítette, hiszen a szövetségen keresztül Bécs megkapta a kis és közepes német államok feletti ellenőrzés lehetőségét. Bár Poroszország az oroszok számára átadott lengyel területekért cserébe jelentős német területekkel gazdagodott, a német ügyek befolyásolásában csak másodlagos szerepet tudott betölteni Ausztria mellett. Oroszország a többi hatalom által rettegett kolosszusként vett részt a bécsi rendezésben. Sándor cár birodalma a lengyel területek nagy részének bekebelezésével valós realitásként jelent meg a közép-európai térségben. Franciaország viszonylag enyhe feltételekkel úszta meg a császárság összeomlását. Az országot a forradalom előtti határai közé szorították vissza, továbbá jóvátételt kellett fizetnie, illetve el kellett tartania az országot megszállva tartó 150 ezer fős koalíciós haderőt. Bár a poroszok keményebb békefeltételeket kívántak Párizsra rákényszeríteni, az angolok és Metternich világosan látta, hogy a jövőbeni hatalmi rendszert csak egy együttműködő Franciaországgal lehet fenntartani. A franciákkal szembeni nagyvonalú bánásmód kialakításban a nyers hatalmi megfontolások mellett nagy szerepet játszottak a Párizst képviselő Talleyrand diplomáciai bravúrjai is. A Bécsben létrehozott új európai rendszernek két alappillére volt. A hatalmi egyensúly, amelynek a biztosítására a győztes hatalmak 1815. november 20-án létrehozták a Négyes Szövetséget. Az együttműködés a megújuló francia agresszióval szemben biztosította volna a nagyhatalmak közös katonai fellépését. A rendezés másik alapját a legitimitás elve jelentette. Ezen fogalom alatt a korábbi korszakok monarchikus uralmi rendszerének fenntartását értették. Ennek az elvnek a védelmére jött létre 1815 szeptemberében a Szent Szövetség, amelyet a három közép és kelet-európai abszolutista uralkodó hozott létre. A Szövetség a francia forradalom következtében kibontakozó liberális és nemzeti mozgalmakkal szembeni konzervatív válasz volt. Az Egyesült Királyságot és a pápát leszámítva valamennyi európai uralkodó csatlakozott a Szent Szövetséghez. A kongresszuson résztvevő diplomaták és uralkodók nem voltak hajlandók tudomást venni a nemzeti eszme jelentőségéről. A Bécsben létrehozott hatalmi egyensúly szilárdnak látszott, a legitimitás elvének betartatására pedig a hatalmas orosz hadsereg vállalta a garanciát.

A rendszer repedései

A bécsi rendezés első repedései igen korán megjelentek. Bár a nagyhatalmak 1818-as Aacheni konferenciáján a Bourbon restauráció Franciaországa csatlakozott az európai koncerthez, az évtized végén kirobbanó forradalmak mégis komoly kihívások elé állították a rendszert. Az évszázad első forradalmi hulláma Spanyolországból kiindulva szétterjedt Dél-Európában. Madrid után Lisszabon és Nápoly következett. A Troppau-ban majd Laibach-ban összeülő hatalmak a forradalmi eseményekkel szembeni fellépés mellett döntöttek. Itáliában Ausztria, az Ibériai-félszigeten Franciaország állította vissza a status quo-t. A kiéleződő „keleti kérdés” azonban már előre vetítette a jövőbeni brit-orosz vetélkedést. Az egykor dicsőséges oszmán Birodalom a XVIII. század második felétől a végelgyengülés jeleit mutatta. Az omladozó birodalom egyre nehezebben tudta kezelni a Balkánon felerősödő függetlenségi mozgalmakat. A belső etnikai és vallási feszültségek mellett további problémát okozott Konstantinápolynak a többi európai állammal szembeni technikai és gazdasági elmaradottsága. A Török Birodalom gyengülése lehetőséget biztosított az orosz cárok számára, hogy kiterjesszék befolyásukat a Balkánra és a tengerszorosokra. Oroszország a Krími Kánság meghódítása óta szerette volna megkaparintani a Boszporusz és a Dardanellák feletti ellenőrzést. Bár az 1821 márciusában kirobbant görög felkelést Sándor cár a legitimitás elvével összeegyeztethetetlenek minősítette, de a későbbiekben mégiscsak a puszta hatalmi érdek határozta meg a cárnak az ügyhöz való hozzáállását. Ausztria minden diplomáciai erejét latba vetette, hogy megakadályozza a balkáni háború kitörését. Metternich tisztában volt azzal, hogy az ortodox vallású Orosz Birodalom balkáni előretörése aláaknázhatja a Habsburgoknak a félsziget északi részén betöltött pozícióját. A britek egyelőre kivártak, ugyanakkor élénken érdeklődést tanúsítottak Sándor cár lépései iránt.

A következő évek eseményei azonban kimozdították a nagyhatalmakat a kezdeti passzív magatartásukból. Alapvetően két esemény változtatta meg az európai hatalmak hozzáállást. 1825-ben új cár került az Orosz Birodalom élére I. Miklós személyében. Miklós elődjével ellentétben nagyobb prioritást szentelt az orosz hatalmi érdeknek, mint a legitimitás elvének. Bár az új cár a terjeszkedés lázában élt, ez önmagában még nem szükségszerűen indokolta az európai koncert magatartásának a megváltozását. A keleti kérdésben a fő fordulatot, Mohamed Ali egyiptomi alkirálynak a görög ügybe való beavatkozása hozta. A kétségbeesett szultán Mohamed Alitól kért segítséget a görög ügy megoldásában, cserébe Kréta szigetét, valamint Moreát (Peloponnészoszi-félsziget) ajánlotta fel egyiptomi megmentőjének. Az albán származású Mohamed Ali a század eleje óta állt a fáraók földjének az élén, uralma alatt francia segítséggel modernizálta az egyiptomi flottát és hadsereget. Nem titkolt célja volt egy, az oszmán uralomtól független arab birodalom létrehozása, ezen törekvése rémülettel töltötte el a térségben érdekelt briteket és oroszokat. Az egyiptomi beavatkozásra válaszul London és Szentpétervár közösen cselekedett. A Kairóval jó viszonyt ápoló Párizs szintén csatlakozott az oszmánellenes koalícióhoz. A britek bár a cárral közösen léptek fel Konstantinápoly és Mohamed Ali ellen, ez nem halványította el az orosz expanziós politikával kapcsolatos félelmeiket. Maga a közös fellépés is ebből a félelemből született: a britek a szultánellenes együttműködésen keresztül kívánták ellenőrzésük alatt tartani Miklós cárt. A Foreign Office fő feladatának az orosz-török háború elkerülést tartotta, George Canning külügyminiszter az oroszokkal való kooperációval akarta megakadályozni a két keleti hatalom közötti háború kibontakozását. A koalíciós erők 1827-ben Navarinó-nál szétverték a török-egyiptomi hajóhadat, a tengeri ütközet következményei azonban ellentétesek lettek a Londonban elvártaktól. A Navarinó-i közös hadművelet az orosz-török háború kirobbanásához vezettet. A háborút lezáró Drinápolyi békében a cár megerősítette a Török Birodalmon belüli befolyását. Alighogy lecsillapodtak keleten a harcok, az európai koronás fők és diplomaták újabb a bécsi rendezést megingató eseménysorozattal találták szembe magukat. A Párizsból kiinduló forradalmi hullám változást hozott a Bécsben kialakított status quo-ban. Franciaországban a forradalom eredményeként rezsimváltásra került sor, a rendezés egyik fő tartó oszlopának számító Bourbon-dinasztia megtört a párizsi polgárok barikádjain. X. Károly bukása a „nagy” francia forradalom megismétlődésének a rémképét vetítette Európa konzervatív urai elé. A régi rend híveinek félelmei azonban alaptalannak bizonyultak, Párizs forrongó utcái nem a köztársaságot hozták vissza, hanem Lajos Fülöp „polgár királyságát” juttatta az ország élére. Az Orleansi-házból származó új király kettős kommunikációt folytatott: míg országán belül a régi rend ellenfelének, addig a külföld felé a status quo hívének mutatta magát. London amint meggyőződött arról, hogy az új francia vezetés nem kíván visszatérni az 1815 előtti expanziós politikájához, azonnal elismerte Lajos Fülöp uralmát. Az események azonban nem álltak meg a francia határnál, a forradalmi megmozdulások a Bécsben létrehozott Németalföldi Királyság szétrobbanásához és a független Belgium létrejöttéhez vezettek. Az európai koncert tagjai igen eltérően reagáltak az eseményekre. A britek elfogadták a változások eredményeit, a Habsburg Birodalom a kiújuló itáliai forradalmakkal volt lekötve, Poroszország és a cár azonban katonai beavatkozást sürgetett. Sándor cár kész volt csapatokat küldeni a belga forradalom leverésére. A britek az orosz beavatkozás elkerülése érdekében ismerték el a frissen létrejött Belgiumot, ugyanis mindenféleképpen meg akarták akadályozni Szentpétervár befolyásának a kontinensen történő további növekedését. Miklós cár intervencióját a britek ellenzése és az osztrákok közönye mellett tovább gátolta, hogy a forradalmi megmozdulások a cárok elzárt birodalmát is elérték. A Varsóban kirobbant lengyel felkelés egy időre lekötötte az orosz hadsereg erőit. Alighogy leverték a forradalmakat, a bécsi koncert tagjainak máris az újra kiéleződő keleti kérdésre kelet megoldást találniuk. Az egyiptomi Mohamed Ali nem mondott le arról a tervéről, hogy a Portától függetlenedve létrehozza saját a Földközi-tenger keleti medencéjére kiterjedő birodalmát. 1832-ben háborút indít a szultán ellen és győzelmek sorát aratva Konstantinápoly falai alá érkezet. Ali győzelmei a hatalmi egyensúly felborulásával fenyegettek. Sem az angoloknak, sem a cárnak nem állt érdekében, hogy a gyönge és befolyásolható Oszmán Birodalom helyét egy kiszámíthatatlan új hatalom vegye át. Arról nem is beszélve, hogy Kairó jó kapcsolatokat ápolt Franciaországgal. Félő volt, hogy Ali hatalmának megnövekedése a franciák térségbeli befolyásának növekedését vonja maga után. Az új brit külügyminiszter Palmerston az Oszmán Birodalom integritása mellett állt ki, az oroszok a szavakon túl konkrét lépéseket is tettek. Miklós cár egy expedíciós haderőt küldött a török főváros védelmére, Ali nem merte felvenni a harcot az oroszokkal így inkább visszavonult. A szultán a háborút lezáró Unkiár-Iszekelesz-i szerződésben az orosz cár védelme alá helyezte a birodalmát. Oroszország befolyása tovább növekedett a térségben, a szerződés értelmében a Boszporuszt és a Dardanellákat a törökök elzárták az idegen hatalmak hadihajói előtt. Ez sérelmesen érintette a térségbeli brit érdekeket. A Mohamed Ali mögött álló franciák az oroszokhoz hasonlóan szintén növelni tudták térségbeli befolyásukat. Mohamed Alinak meghagyták az Oszmán Birodalom arab területei feletti uralmat, bár névleg el kellett ismernie a szultán főhatalmát. A konfliktusból üres kézzel távozó britek a Török Birodalommal fenntartott szoros gazdasági kapcsolataikon keresztül próbálták megcsappant befolyásukat visszaállítani. Ausztria a cár lépésében a status quo fenntartásának szándékát látta ezért Metternich üdvözölte az orosz lépéseket.

Az évtized végén azonban újra a török-egyiptomi konfliktus került a nagyhatalmak külpolitikájának a középpontjába. A franciák támogatását maga mögött tudva Mohamed Ali újra nekilátott a mediterráneum keleti felében fennálló erőviszonyok átalakításához. Palmerston és Miklós cár újfent a Porta mellé álltak, míg Franciaország nyíltan Egyiptom mellé. Lajos Fülöp Adolphe Thiers-t nevezte ki miniszterelnöknek, aki harcias megnyilatkozásaiban jutatta az európai hatalmak tudomására, hogy Franciaország akár fegyveresen is kész megvédelmeznie szövetségesét. A francia kormányfő arra számított, hogy a nagyhatalmak a bomló Török Birodalom érdekében nem fognak háborút kirobbantani. Thiers számítását Palmerston keresztül húzta: egyrészt nyilvánvalóvá tette, hogy London kész Konstantinápolyt akár fegyveres úton is megvédeni; másrészt a többi nagyhatalommal közösen jelezték, hogy készek kollektív védelmet biztosítani a szultán számára. Ezt követően angol hadihajók jelentek meg Szíria és Libanon partjainál, ennek hatására Franciaország kénytelen volt meghátrálni. A törökök újbóli megmentését követően a britek saját érdekeiknek megfelelően alakíthatták át az Unkiár-Iszekelesz-i szerződésben foglaltakat. 1841 nyarán Londonban öthatalmi (Egyesült Királyság, Oroszország, Franciaország, Habsburg Birodalom és Törökország) konferenciát tartottak a Fekete-tengeri szorosok kérdésében. A tárgyalásokon sikerült a tíz évvel korábbi egyezményt úgy átalakítani, hogy a Boszporusz és a Dardanellák vízi útvonalai minden nemzet hadihajói előtt lezáruljanak. Palmerston ezen lépése a térségben egyre inkább növekvő orosz befolyást próbálta visszaszorítani. A tengerszorosok lezárásával ugyanis a Fekete-tengeri orosz flotta nem tudott megjelenni a Földközi-tengeren és nem tudta fenyegetni a britek térségbeli érdekeit.

Míg a korábbi évtizedek konfliktusai inkább az európai nagyhatalmi egyensúlyt, addig a 40-es évek incidensei a legitimitás elvét veszélyeztették. A nemzeti és liberális eszmék terjedése erre az időszakra teljesen aláásta a korábbi korszakok legitimációs elveit. A nemzet és az ahhoz kapcsolódó nemzetállamiság vált a feltörekvő európai polgárság fő legitimációs elvévé. A bécsi rendezés kereteit egyre jobban feszegették az Európa-szerte megjelenő nemzeti és liberális mozgalmak. A nemzeti mozgalmak elsősorban a soknemzetiségű Közép-Európában jelentettek komoly problémát. A térséget uraló Habsburg Birodalom minden erejét lekötötték a német és olasz területeken zajló mozgolódások, ebből kifolyólag egyre kevésbé tudott eleget tenni a Bécsben megfogalmazott egyensúlyozó szerepének. A lengyel és az olasz felkelések pusztán csak előszelei voltak a régi Európát fenyegető újabb robbanásnak. A robbanás központja újból a francia főváros volt (bár 1848 első forradalma valójában Nápolyban robbant ki), februárban újra barikádok emelkedtek Párizs utcáin. A párizsi események – ahogy szűk két évtizeddel korábban – most is rezsimváltást eredményeztek. Lajos Fülöp polgárkirályságát köztársaságra cserélték a franciák. A párizsi események ugyan Európa szerte riadóztatták a régi rend híveit, de a forradalmi hullám olyan gyors ütemben söpört végig a kontinensen, hogy képes volt megakadályozni a konzervatív erők fellépést (ez alól az Orosz Birodalom kivételt képez). Párizs után a sok kis államra tagolódott Németország következett. A Frankfurt am Main-ban összeülő össznémet nemzetgyűlés a német egység gondolatával lépett fel. Ausztriában előbb az olasz területeken majd Bécsben és Magyarországon törtek ki forradalmi megmozdulások. Poroszországot a berlini felkelés egy időre szintén bénult állapotba taszította. Végül a régi rend hívei Franciaországot leszámítva mindenhol képesek voltak leverni a nemzeti és liberális törekvéseket. Diadaluk azonban pürrhoszi győzelemnek bizonyult, ugyanis 1848-49 eseményei végkép aláásták a Bécsben felépített rendszer alapjait. A legitimitás elvére egyre kevésbé lehetett már hivatkozni a tömegeket megmozgató nemzeti és liberális elvekkel szemben, ugyanakkor a hatalmi egyensúly olyan gondosan felépített rendszere is válságba került. A bécsi rendezés alapját a kontinensen egymást kordában tartó nagyhatalmakból álló Európa adta. A forradalmi események azonban megmutatták, hegy sem Ausztria, sem pedig Poroszország nem képes az oroszokat ellensúlyozó szerepét betölteni. A magyar szabadságharcot Bécs csak orosz segítséggel tudta leverni, ennek következményeként Ferenc József császár Miklós cár lekötelezettjévé vált. A német kérdés megoldásában szintén szerepe volt az erős orosz nyomásnak. Mindezek következtében az Orosz Birodalom az 1850-es évek elejére hatalmának csúcsára érkezett. Hatalmas demográfiai súlyának és erősen centralizált politikai rendszerének köszönhetően ezekben az években az Orosz Birodalom megállíthatatlannak tűnt. A következő évek eseményei azonban megmutatták, hogy az ijesztő látszat ellenére a cárok birodalma gazdaságilag, technikailag és társadalmilag messze lemaradt a nyugati államok mögött.

Robbanó konfliktus: a krími háború okai és kezdete

Miklós cár a forradalmak leverést követően ereje teljében érezte a birodalmát. Mivel jól érzékelte a kontinensen felborult hatalmi egyensúlyt, ezért elhatározta, hogy pontot tesz a Fekete-tengeri szorosok ügyére. Az 1841-es öthatalmi londoni konferencián kialakított szabályozás komoly akadályokat állított a közel-keleti orosz terjeszkedés útjába. Szent Pétervárnak kapóra jött a katolikusok és az ortodoxok között kialakult konfliktus a palesztinai szent helyek használatával kapcsolatban. A felekezeti ellentéteket felhasználva Miklós cár követén keresztül követelte a szultántól a két keresztény csoport közötti vita rendezését, valamint, hogy a szultán ismerje el az orosz cárt az Oszmán Birodalomban élő ortodox keresztények védelmezőjeként. Konstantinápoly elutasította az orosz követeléseket, ezt követően az oroszok megszállták a román fejedelemségeket (Havasalföld, Moldova). Bár az oroszok megpróbálták Bécset is bevonni a törökök elleni háborúba, végül Ausztria ellenállt a cár nyomásának. Bár Ferenc József az 1849-es segítség miatt lekötelezettje volt az oroszoknak, jól felfogott hatalmi érdekei azt diktálták, hogy ne segítse Miklós cárt balkáni befolyásának a növelésében. London szintén feszülten figyelte az eseményeket, az orosz expanzióban a közel-keleti brit érdekek igen komoly veszélyeztetését látták. Azonban 1853 elején még semmilyen nyoma nem volt egy esetleges oroszellenes brit fellépésnek. Bár a krími háború a majd fél évszázados orosz-brit hatalmi versengésnek a betetőzését jelentette, a fegyveres fellépés ötlete mégsem a londoni Foreign Office-ból hanem Párizsból érkezett. A 1848-as forradalom következtében először az elnöki majd a császári trónra ülő Charles-Louis Napoléon Bonaparte mindent megtett annak érdekében, hogy országát sikeresen kivezesse a nemzetközi elszigeteltségből. Ezért az egyre fokozódó brit-orosz ellentét kapóra jött III. Napóleonnak, a francia császár 1853 májusában egy közös angol-francia fellépést javasolt az Orosz Birodalom ellen. A britek ekkor még nem akartak nyílt konfliktust vállalni a cárral. Azonban az orosz terjeszkedéstől való angol félelem szép lassan az együttműködés irányába tolta a briteket. Szeptemberben egy francia-angol hajóraj jelent meg a Boszporuszon Konstantinápoly védelmének a céljából. A cár az 1841-es londoni egyezmény megszegésével vádolta a nyugati hatalmakat. A britek és franciák lépésüket azzal indokolták, hogy Oroszország a dunai fejedelemségek megszállása óta háborús viszonyban van a Portával. November 4-én a szultán hadat üzent az Orosz Birodalomnak. November 30-án a Szinope-i tengeri csatában az orosz flotta győzelmet aratott a török hajóhad felett. A britek és franciák 1854 májusában hadat üzentek Oroszországnak.

A bécsi rendezés mérlege

A fentiekben leírtak jól szemléltetik, hogy a győztesek kongresszusát követően szinte azonnal felszínre törtek a rendszer azon belső problémái, amelyek hosszútávon azzal a veszéllyel fenyegettek, hogy szétfeszítik a Bécsben felépített rendszert. A kontinensen tíz évenként végigsöprő forradalmi hullám, illetve az annak talaján kibontakozó liberális és nemzeti mozgalmak a rendezés ideológiai alapját képző legitimitás elvét kezdték veszélyeztetni. Ugyancsak a struktúra egyre erősebb belső zavaraként jelent meg az Orosz Birodalomnak a többi európai állammal szembeni katonai túlsúlya. Oroszország ambivalens módon viszonyult a bécsi rendszerhez, egyrészt Szentpétervár volt a Szent Szövetség legfőbb oszlopa, a kontinensen megjelenő forradalmi erőkkel szembeni fellépések legaktívabb szereplője. Ugyanakkor hatalmi érdekeinek érvényesítése egyre inkább veszélyeztette a kontinens ingatag hatalmi egyensúlyát. Az Európára nehezedő orosz nyomás legfőbb ellensúlyozója az Egyesült Királyság volt. Nagy Britanniának, mint tengeri hatalomnak elsődleges külpolitikai prioritásai közé tartozott annak elkerülése, hogy a kontinensen valamelyik hatalom hegemón szerepre tegyen szert. Ebből kifolyólag London már a görög felkeléstől kezdve mindent elkövetett annak érdekében, hogy megakadályozza Oroszországot azon szándékában, hogy uralma alá vonja az összeroskadó Oszmán Birodalmat. Az egyre erősödő brit-orosz vetélkedésből származó európai konfliktust tovább mélyítette a két német hatalom (Habsburg Birodalom, Poroszország) gyengesége, valamint a megerősödő Franciaország azon törekvése, hogy aktívan formálhassa a nemzetközi politikát. Mindezek a folyamatok az 1850-es évekre a forradalmak által már amúgy is megtépázott rendszer összeomlásához és a krími háborúhoz vezettek.

Források:

Diószegi István: Nemzetközi Kapcsolatok Története 1789-1918, Tankönyvkiadó Budapest 1977.

Ormos Mária-Majoros István: Európa a Nemzetközi Küzdőtéren, Osiris Kiadó Budapest 2003.

Vadász Sándor szerkesztésében: 19. Századi egyetemes Történelem 1789-1914, Osiris Kiadó Budapest 2011.

Henry Kissinger: Diplomácia, Panem Könyvkiadó Budapest 2008.

Az EU nem ismerte el Jeruzsálemet Izrael fővárosának

December 6-án az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, Federica Mogherini reagált Donald Trump amerikai elnök Jeruzsálemmel kapcsolatos döntésére. A főképviselő kifejtette az Európai Unió aggodalmát az Egyesült Államok lépésével kapcsoltban, továbbá leszögezte, hogy a palesztin kérdésben az Unió továbbra is a két állami megoldás (vagyis az önálló zsidó és palesztin állam kialakítása) mellett kötelezi el magát. Megismételte, hogy Brüsszel álláspontja szerint a város jövőbeli státuszát az érintett felekkel folytatott közvetlen tárgyalások útján kell rendezni, amelybe a Quartet-ten túl a regionális szereplőket is be kell vonni.

Az EU meghosszabbította az Oroszországgal szembeni szankciókat

December 21-én a Tanács további hat hónappal meghosszabbította az Oroszországgal szembeni gazdasági szankciókat és fenntartja több orosz állampolgárral szemben a beutazási és pénzügyi korlátozásokat. A döntést az Unió állam és kormányfőinek december 14-ei találkozóján hozták meg, miután megvitatták a Minszki Jegyzőkönyv orosz részről történő végrehajtását. Az Oroszországgal szembeni korlátozó intézkedéséket még 2014 nyarán vezette be az Unió, válaszul Moszkvának az ukrajnai eseményekben játszott szerepére. A szankciókat az orosz pénzügyi, energetikai és védelmi iparral szemben vezeték be.

Védelmi ipar

A Tanács 2017. december 12-én megállapodott az európai védelmi ipari fejlesztési program létrehozásáról szóló javasolt európai parlamenti és tanácsi rendelettel kapcsolatos álláspontjáról (azaz az általános megközelítésről). Az Európai Védelmi Alap szerves részét képező rendelet célja az, hogy a 2019–2020-as időszakra 500 millió euró költségvetésű programot alakítson ki az uniós védelmi iparversenyképességének és innovációs kapacitásának támogatására. Várhatóan 2018-ban megkezdődnek a tárgyalások az Európai Parlamenttel. A cél az, hogy 2019-ben már pénzügyi támogatást lehessen nyújtani az első képességfejlesztési projekteknek.

PESCO

A Tanács 2017. december 11-én – kevesebb, mint egy hónappal azután, hogy kézhez kapta az érintett tagállamok együttes értesítését az állandó strukturált együttműködésben való részvételi szándékukról – határozatot fogadott el az állandó strukturált együttműködés (PESCO) létrehozásáról. A PESCO megteremti annak lehetőségét, hogy egyes uniós tagállamok szorosabb együttműködést folytassanak a biztonság és a védelem területén. Ez 25 tagállam részvételét jelenti Dánia, az Egyesült Királyság és Málta kivételével. Ez az állandó védelmi együttműködési keretrendszer lehetővé fogja tenni, hogy az arra hajlandó és képes tagállamok közösen fejlesszék védelmi képességeiket, közös projektekbe ruházzanak be, valamint javítsák fegyveres erőik műveleti készenlétét és hozzájárulását.

EU-NATO

Az Unió továbbra is szoros és egymást kölcsönösen erősítő együttműködést folytat a NATO-val a közös érdekű területeken – stratégiai és műveleti tekintetben egyaránt – a nemzetközi békét és biztonságot elősegítő válságkezelésben és a védelmi képességek olyan továbbfejlesztésében, ahol a követelmények között átfedések vannak. Az Unió számára az egyik legfontosabb politikai prioritást jelenti az együttes nyilatkozat végrehajtása. Alapvető elemét képezi az erőfeszítések azon tágabb körének, melyek célja – amint azt a Tanács a „Biztonság és védelem az EU globális stratégiájának összefüggésében” című, 2017. november 13-i következtetéseiben ismételten kijelentette – megerősíteni az Unió ahhoz szükséges képességét, hogy biztonságszolgáltatóként tudjon fellépni és együtt tudjon működni partnereivel.

Partnerkapcsolatok

2017. december 1. – A NATO és az EU katonai törzsei tanácskoztak

A NATO Nemzetközi Katonai Törzsének (IMS) és az Európai Unió Katonai Törzsének (EUMS) képviselői ismét összeültek egy konferencia erejéig, hogy a NATO-EU együttműködés fejlesztéséről tanácskozzanak. A tavaly Varsóban elfogadott NATO-EU közös nyilatkozat óta, különös jelentőséget élvez a két szervezet koherenciájának előmozdítása, mely nemcsak a katonai kérdésekre, hanem a teljes spektrumú összehangolódásra is kiterjed. A konferencia számtalan napirendi pontja között kiemelkedő jelentőségű volt az információcsere, a logisztika, a kibervédelem, a gyakorlatok, a felkészítés és az oktatás kérdései.

2017. december 5. – A NATO-EU együttműködésről tárgyaltak

A NATO és az Európai Unió kétnapos konferenciát tartott ahol két szervezet együttműködési mechanizmusainak bővítéséről tárgyaltak a tagállamok külügyminiszterei. Jens NATO-főtitkár és Federica Mogherini az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője közös sajtókonferencián elmondták, hogy az új fejlesztések legfontosabb célkitűzései a kiber- és terrortámadásokra reagáló képesség kialakítása a valós idejű információcsere megvalósításával, és a hatékonyabb katonai mobilitás lesz. A külügyminiszterek olyan globális kihívásokról is tárgyalnak, mint az Észak-Korea okozta fenyegetés.

A katonai erők mobilitása terén az elsődleges cél a szállítás jogi és bürokratikus akadályainak fellazítása, helyettük új eljárások kialakítása a gyors határátlépés érdekében. Emellett fontos az immár NATO tulajdonában lévő (nem állami vagy magántulajdonú) szállítóeszközök beszerzése és olyan úthálózatok, hidak, vasutak, repterek kiépítése, amelyen lehetséges katonai eszközök szállítása és állomásoztatása.

Az együttműködés második fontos sarokköve a terrorizmus elleni harc operatív jellege mellett a stabilizálására való törekvés lesz. A miniszteri találkozón tárgyaltak a NATO változó szerepéről az Iszlám Állam Elleni Nemzetközi Koalícióban (Global Coalition to Defeat ISIS); a hadműveletek mellett előtérbe kerül majd a békefenntartó funkció. A Szövetség továbbra is folytatja az afganisztáni kiképző misszióját és partnerei katonai védelmének megerősítését. A külügyminiszterek a NATO „nyitott ajtók” politikájáról is tanácskoztak, amely a jövőben csatlakozni kívánó országok további támogatását helyezi kilátásba.

2017. december 6. – A NATO támogatja Grúziát

A NATO külügyminiszterei kiálltak Grúzia területi egysége és leendő tagsága mellett. A tartalmas együttműködési csomag (Substantial NATO-Georgia Package) megvalósításán továbbra is dolgozni fog a Szövetség, vagyis Grúzia minden tanácsot és eszközt meg fog kapni ahhoz, hogy NATO-taggá válhasson. Ehhez azonban szükséges a határvitáit lezárni, így Stoltenberg felszólította Oroszországot, hogy a grúzoktól elszakadt területeket, Abháziát és Dél-Oszétiát ne támogassa a továbbiakban és vonja ki csapatait Grúzia területéről.

2017. december 12. – Meghosszabbították a főtitkár mandátumát

Az Észak-atlanti Tanács meghosszabbította Jens Stoltenberg főtitkári mandátumát 2 évvel, így 2020 szeptemberéig folytathatja munkáját a főtitkár.

Műveletek

2017. december 4. – Albániában katasztrófa elhárításban segédkezik a NATO

Albánia az országban valaha mért legerősebb esőzés okozta károkkal néz szembe az Euro-atlanti Katasztrófa Reagálási Koordinációs Központ (EADRCC) segítségével, amely a NATO elsődleges civil vészhelyzetekre reagáló katasztrófa elhárítási és kármentesítést koordináló rendszere. Az esőzés okozta áradások miatt időszakosan le kellett zárni Tirana fő repterét, tucatnyi út került víz alá, megközelítőleg 4500 otthon és 36 energiaszolgáltató központ rongálódott meg. Albánia december 4-i kérésre a NATO tagállamai és partnerországai azonnal felajánlották közreműködésüket a kármentesítésben; pár napon belül Ausztria, Bulgária, Franciaország, Montenegró, Szlovákia és Szlovénia vízi mentő felszerelést, áramgenerátorokat és ideiglenes menedékházakat küldött Albániába.

2017. december 21. – A NATO elősegíti az aknamentesítést Irakban

Véget ért az iraki védelmi erők manuális aknamentesítő képességét fejlesztő program, amelyet a NATO szlovák vezetésű mozgó kiképző csapata hajtott végre a Szövetség bagdadi központi kiképző csapatával (NATO Core Team) összhangban. A novembertől decemberig tartó képzés során 17-en szereztek kiképzői oklevelet és 4-en alapszintű aknamentesítői bizonyítványt. Az iraki hadsereg fenntartható aknamentesítő képességének elérését az tette indokolttá, hogy az Iszlám Állam kiszorításával rengeteg bomba és más robbanóanyag maradt sűrűn lakott területeken, többségében iskolákban és közterületen.

2017. december 8-án került megrendezésre az ,,Észak-Korea körüli feszültség Kína és az USA kontextusában” című kerekasztal-beszélgetés a Nemzeti Közszolgálati Egyetem új Oktatási Épületében az NKE Kína-kutatási TDK rendezvénysorozatának keretében. A beszélgetésen részt vett Prof. Dr. Szenes Zoltán nyugállományú vezérezredes, az NKE Nemzetközi Biztonsági Tanulmányok Tanszék egyetemi tanára, korábbi vezérkari főnök és szakkollégiumunk támogatója; Dr. Csoma Mózes Korea-szakértő; őex. Kusai Sándor Kína- és nemzetközi kapcsolatok-szakértő, a PPKE oktatója, Magyarország korábbi pekingi, ill. Phenjanba delegált nagykövete; Csizmazia Gábor, az NKE Amerika Tanulmányok Kutató Központjának kutatója és Bartók András, az NKE Nemzetközi Kapcsolatok és Diplomácia Tanszékének oktatója, a Biztonságpolitikai Szakkollégium senior tagja. A beszélgetést Dr. P. Szabó Sándor, az NKE Kínai Közigazgatás-, Gazdaság- és Társadalomkutató Központjának igazgatója moderálta.

Elsőként Dr. Csoma Mózes beszélt az észak-koreai identitásról és szövetségi rendszerről. Észak-Korea hivatalos, ún. dzsucse ideológiájában és sajátos történelemszemléletében az ,,5000 éves koreai kultúra” legfejlettebb szakaszaként határozza meg  jelenlegi rendszerét. Az ország önmagára a konfuciánus értékek valódi letéteményeseként tekint, a kulturális gyökereket Kína a Csing-dinasztia hatalomra kerülésével elvesztette, a Koreai-félsziget viszont megőrizte azt a mintegy 250 éves bezárkózás alatt (Kis Kína-elv). Phenjan már a ’80-as években sem tekintette a szomszédos Kínát ténylegesen kommunista országnak, a rendszerváltozások idejében pedig úgy érezték, hogy szövetségesek nélkül maradnak. A politikai hangulatot az állandó félelem jellemezte: Washington bármikor támadást indíthat az ország ellen. Az észak-koreai tankönyvekben foglaltak alapján minden külső támadás azért történhetett meg a több ezer éves történelem során, mert a Koreai-félszigeten lévő államalakulatok sosem voltak képesek megfelelő erő demonstrálására. Az észak-koreai rezsim szemében az elrettentés politikájának szükségességét bizonyítja Szaddám Huszein és Moammer Kadhafi rendszerének bukása. Kadhafi egy alku keretében ,,önként” mondott le a tömegpusztító fegyverekről – ha nem mond le, talán a mai napig nem sikerül megdönteni uralmát. Ezek alapján fogant meg a nukleáris fegyverkezési program szükségének gondolata, mivel az USA részéről sosem ért még támadás olyan országot, amely nukleáris kapacitással rendelkezik – ezen katonai képesség része a ballisztikus rakétaprogram is. A KNDK 2006 óta de facto atomhatalom, azóta ez a Kim-rezsim fenntartásának záloga. A szakértő hangsúlyozta, hogy a konfuciánus gondolkodás központi szereppel és súllyal bír a konfliktus hátterében. Kim Dzsong Unnak a KNDK eddig történelmében példa nélkülien fiatal vezetőként ahhoz, hogy legitim és köztiszteletben álló vezetőként ismertesse el magát, egy nagy tettet kell végrehajtania – ilyen lehet például a koreai háborút lezáró békeszerződés aláírásának kikényszerítése vagy a KNDK hosszú távú biztonságának garantálása.

Csizmazia Gábor kifejtette, hogy az USA számára mindig is elvi kérdés volt az atommentesítés: 1994-ben a Clinton-adminisztráció részéről már felvetődött egy megelőző katonai csapás lehetősége, a Bush-kormányzat pedig a ,,gonosz tengelyének” részeként említette Észak-Koreát. Azt azonban le kell szögezni, hogy sosem volt hivatalos program a rezsim megbuktatása, csupán a nukleáris leszerelésre tekintettek reális célként. Az interkontinentális ballisztikus rakéták kifejlesztése az amerikai közvélemény részéről kezd elérni egy neuralgikus pontot, nevezetesen az USA területe elleni közvetlen támadás lehetőségét. James Mattis védelmi miniszter és Rex Tillerson külügyminiszter gondolatai alapján az Obama-kormány alatt stratégiai türelemről beszélhetünk, amely nem bizonyult kellően hatékonynak, ezért ehelyett erős nyomást és stratégiai felelősségre vonást (massive pressure & strategic accountability) kell alkalmazni. A preventív csapás az ,,inkább ők, mint mi” elvén alapul, azonban ennek lehetősége az idő előrehaladtával egyre csökken.

Prof. Dr. Szenes Zoltán a kubai rakétaválsághoz hasonlította a helyzetet, ahol mindkét félnek adódott lehetősége a háború kirobbantására. Az amerikai sajtó szerint jelenleg háromféle forgatókönyv létezik: a megelőző csapás lehetősége, a hagyományos eszközökkel indított háború és az atomháború, ahol a veszteséget az elemzések 250.000 és 8.000.000 fő közé sorolják. Az Egyesült Államokban a közvélemény több mint fele támogat egy esetleges megelőző támadást. A tábornokkiemelte, hogy a két vezető (Kim Dzsong Un és Donald Trump) személyisége eszkalálja a konfliktust, ám amíg az amerikaiaknál tudjuk, hogy háromszoros jóváhagyási garancia létezik egy nukleáris konfliktus megindítására, addig Észak-Korea esetében nem rendelkezünk erre vonatkozó információkkal.

Kusai Sándornak fél évvel ezelőtt meggyőződése volt, hogy a konfliktus tényleges jeletősége elhanyagolható a nemzetközi sajtóvisszhanghoz képest, ám ma már egyáltalán nem olyan biztos ebben. A nagykövet kifejtette, hogy Kína szemszögéből nézve Észak-Korea komoly geopolitikai funkcióval bír, a két Korea esetleges egyesülésével a félsziget amerikai befolyás alá kerülhet. Ezzel fennáll az a stratégiai veszély, hogy az USA tengerészeti és légi támaszpontokat létesít Kína közvetlen határainál. Kim Dzsong Un politikailag eltávolodott Pekingtől: előbb kivégeztette nagybátyját, aki a kínaiak fő összekötő embereként funkcionált, majd meggyilkoltatta a kínai titkosszolgálat által védett bátyját. A kínai külpolitikai doktrína egyik alappillére a be nem avatkozás elve, a KKP XIX. kongresszusa során is megerősítették a ,,békés felemelkedés” programját vagyis Kínának jelenleg nem érdeke a háború. Peking minden érintett szereplőt önmérsékletre int és két- vagy többoldalú tárgyalásokat szorgalmaz.

Bartók András Abe Sinzó japán miniszterelnök biztonságpolitikai reformjával kapcsolatban kifejtette, hogy belpolitikai érdekek miatt szükséges a félelemfaktor fenntartása, ezzel kívánják elérni a remilitarizálás támogatását és egy esetleges alkotmánymódosítást (a japán alkotmány 9-es cikkelyének revíziója jelenleg nagyon alacsony támogatottságot élvez a japán választópolgárok körében). 2020, a tokiói olimpia éve fordulópontot hozhat a szigetország biztonsági kérdéseivel kapcsolatban. A japán védelmi költségvetés fokozatos emelése és a fegyverkezés mellett felmerült egy mérlegelő vizsgálóbizottság felállítása, amely a Japán Önvédelmi Haderő védekező funkciójának keretein belüli, megelőző csapásmérő képesség kialakításában dönthet.

Lektorálta: Lendvai Tünde