You are here

Biztonságpolitika.hu

Subscribe to Biztonságpolitika.hu feed Biztonságpolitika.hu
Független internetes portál, hiteles, szakértői elemzéssel és értékeléssel a külpolitika, illetve a biztonság- és védelempolitika területéről
Updated: 2 weeks 3 days ago

EU hírfigyelő – 2019. október

Wed, 06/11/2019 - 21:49

Brexit

Október 14-én a királynő beszédével kezdődött meg a brit parlament új ülésszaka. II. Erzsébet beszédében felolvasta a kormány programját, amelynek fő prioritása a szigetország október 31-ei kiléptetése az Európai Unióból. Boris Johnson kormányfő a parlament megnyitása után el is utazott az Európai Tanács október 17-18-ai ülésére, ahol a kilépési megállapodás módosításáról fognak dönteni az uniós kormány- és államfők.

2019. október 17-én, intenzív tárgyalásokat követően, megállapodás született a az Egyesült Királyság és Európai Bizottság között. Az Európai Bizottság felvetette az Európai Tanácsnak, hogy hagyja jóvá elsősorban a módosított politikai nyilatkozatot, amely az Unió és az Egyesült Királyság jövőbeli kapcsolatrendszerét foglalja össze, valamint a módosított megállapodást, mely a kilépésről és az Észak-Írország, Írország helyzetről szóló jegyzőkönyvről is rendelkezik. Az EB felkérte az Európai Parlamentet, hogy adja egyetértését a megállapodáshoz.

Ezt követően az EU27-ek elfogadták módosított politikai nyilatkozatot és a kilépésről rendelkező megállapodás módosított változatát. Az Európai Tanács rendelkezései újabb lépést jelenthetnek a rendezett kilépés felé.

Megszületett a megállapodás, így elkerülhetjük a káoszt, valamint a feszült légkör kialakulását az EU27-ek és az Egyesült Királyság között.” – Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke.

Forrás: Business Insider

A brit parlament október 19-én szombatra hívott össze rendkívüli ülést, melyen az Európai Unióval újonnan letárgyalt kilépési megállapodásról vitáztak és szavaztak az alsóházi képviselők. Az ülés közben tízezrek tüntettek a parlament épülete előtt egy második brexit-népszavazást követelve. A képviselők végül a megállapodásról nem szavaztak, ugyanis egy olyan módosító indítványt került elfogadásra, amely biztosítaná, hogy a kilépési megállapodás gyakorlati megvalósításához szükséges törvények menjenek át a törvényhozáson és utána fogadják el a megállapodás egészét. A képviselők ezzel kívánják elkerülni a rendezetlen kilépést. A döntés elhalasztása miatt azonban Boris Johnson kormányfőnek kérvényeznie kellett a halasztást az Európai Uniónál. A kormányfő ezt ígéretei ellenére megtette, ugyanis törvény kötelezte rá.

Október 21-én az Európai Unió Tanácsa elfogadta a kilépésről rendelkező megállapodás aláírásáról szóló határozatot, valamint az említett megállapodás megkötéséről szóló kiigazított tanácsi határozattervezetet, melyet, az elfogadást követően továbbítottak az Európai Parlamentnek, annak érdekében, hogy a Parlament is jóváhagyja. Erre írásbeli eljárás keretében kerül sor. Az EU27-ek felkérték az Európai Bizottságot, az Európai Parlamentet és az Európai Unió Tanácsát, hogy tegyék meg az szükséges lépéseket, annak érdekében hogy a megállapodás november 1-jén hatályba léphessen.

Október 22-én szavazott a brit parlament a kilépési megállapodás gyakorlati megvalósításához benyújtott törvényjavaslat mellett szavazott, ami a későbbi esetleges elfogadásának első lépését jelentette. A javaslat megszavazásával először jött létre többség a egy brexit-megállapodás mögött. Azonban a kormányfő által javasolt három napos jogalkotási menetrendet elutasították, így biztossá tették, hogy a szigetország nem léphet ki október 31-én.

Október 29-én az Európai Tanács határozatot fogadott el az 50. cikk szerinti határidő meghosszabbításáról. A meghosszabbítás 2020. január 31-ig tart, annak érdekében, hogy megfelelő körülmények között jöjjön létre a kilépés és a ratifikáció is le tudjon zajlani. A hosszabbítás során az Egyesült Királyság az EU teljes jogú tagjának tekintendő.

Boris Johnson előrehozott választásról szóló javaslatot nyújtott be a parlament alsóházának, miután nem sikerült elérnie az Unióból való kilépést október 31-ig. Az indítványt a vita után október 29-én fogadta el az alsóház, a következő két napban pedig a Lordok Háza és a királynő jóváhagyását is megkapta törvény. A parlamenti választások napját december 12-ére tűzték ki.

Szomszédságpolitika

Nyugat-Balkán

A vártakkal ellentétben az Európai Tanács októberi ülésén nem jelentették be a csatlakozási tárgyalások megkezdését Észak-Macedóniával és Albániával. Az Európai Tanács a 2020 májusában Zágrábban tartandó EU–Nyugat-Balkán csúcstalálkozó előtt vissza fog térni a bővítés kérdésére. Ezzel a lépéssel az uniós intézmények vezetői és a szakértők szerint is „történelmi hibát” követtek el a tagállamok vezetői. A csatlakozási folyamat megkezdéséhez egyhangú döntésre van szükség a tagállamok részéről és mivel Franciaország, Hollandia és Dánia megvétózták a döntést, így elhalasztásra kerül a téma.

Törökország

Az Európai Tanács október 17-18-ai ülése után kiadott közleményében ítéli el Törökország egyoldalú katonai fellépését Északkelet-Szíriában, „amely elfogadhatatlan emberi szenvedéseket okoz, aláássa az Iszlám Állam elleni küzdelmet és súlyos fenyegetést jelent Európa biztonságára”. Az Európai Tanács a török offenzíva október eleji megindulása óta többször  is felszólította Törökországot, hogy szüntesse be katonai fellépését, vonja ki haderőit és tartsa tiszteletben a nemzetközi humanitárius jogot.

Fehéroroszország

Miután a breszti kerületi bíróság halálos ítéletet szabott ki Viktar Serhil fehérorosz állampolgárra, az Európai Unió október 28-án nyilatkozatot adott ki melyben kiemeli, hogy a halálbüntetés embertelen és hatástalan büntetés, amelynek nincs visszatartó ereje. Az EU szóvivője a kivégzésekkel kapcsolatos moratórium bevezetését a halálbüntetés eltörléséhez vezető út első lépésének tartja.

Az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, valamint az Európa Tanács főtitkára közös nyilatkozatot tett közzé a halálbüntetés elleni világnap alkalmából október 10-én A nyilatkozat kijelenti, hogy  a halálbüntetés kegyetlen, embertelen és megalázó büntetés, amely ellentétes az élethez való joggal, és bosszút jelent, nem pedig az igazságosságot, és annak eltörlése hozzájárul az emberi méltóság fokozásához. Az EU és az Európa Tanács minden országot arra ösztönöz, hogy csatlakozzanak a Kínzásellenes Globális szövetséghez, amely elkötelezi magát a kínzás és kivégzés során használt felszerelések kereskedelmének korlátozása mellett.

Ukrajna

Az EU kiadta harmadik éves jelentését, melyben listázza 62 kereskedelmi partnerrel végrehajtott 35 fő kereskedelmi szerződését. A lista szerint az EU és Ukrajna közötti kereskedelem 2017-2018 között 9%-kal növekedett, valamint Ukrajna exportjának 42%-a az EU-s piacokon kerül értékesítésre. A jelentés kiemeli, hogy Ukrajna több kérdésben folyamatosan halad előre a jogszabályok és tervezetek EU joghoz való közelítésében. A jelentés kritikaként fogalmazza meg, hogy az országban a szellemi tulajdonjoggal kapcsolatos jogszabályi környezet túl gyenge, valamint nem felel meg a nemzetközi normáknak, ezenkívül további egyeztetésre van szükség az ukrán jogszabályok és az uniós jogszabályok között, az állami támogatásokat érintő kérdésekben.

Azerbajdzsán

Az EU azerbajdzsáni nagykövetsége nyilatkozatot adott ki az országban történt tüntetésekkel kapcsolatban. A nyilatkozatban elítélték a bakui tüntetések során  békés tüntetőkkel szembeni erőszakos rendőri fellépést, valamint felszólították a hatóságokat, hogy engedjék szabadon a letartóztatott tüntetőket. Az EU megjegyezte, hogy a gyülekezés szabadsága alapvető emberi jog, és elvárják, hogy Azerbajdzsán biztosítsa annak teljes körű gyakorlását, összhangban az ország nemzetközi kötelezettségeivel.

A nagykövetség október 31-én ismét nyilatkozatot adott ki, amelyben megcáfolja azokat a médiában megjelent vádakat amik szerint, Baku utcáit csatatérré szeretnék változtatni. A nyilatkozat kiemeli, hogy Azerbajdzsán az EU fontos partnere, a keleti partnerség résztvevője, valamint energetikai kérdésekben az EU stratégiai partnere.

Grúzia

A harmadik magas szintű EU – Grúzia stratégiai biztonsági párbeszédre október 25-én került sor az ország fővárosában, Tbilisziben. A felek ismét megvitatták az Abházia és a Tskhinvali / Dél-Oszétia grúz régióinak biztonsági és humanitárius helyzetét, ideértve az Oroszországgal kapcsolatos közelmúltbeli fejleményeket, és hangsúlyozta az EU által közvetített, 2008. augusztus 12-i tűzszüneti megállapodás végrehajtásának fontosságát. A párbeszédet Vakhtang Makharoblishvili, Grúzia első külügyminiszter-helyettese és Jean-Christophe Belliard, az Európai Külügyi Szolgálat helyettes főtitkára vezette. További megvitatott témák a hibrid fenyegetések, ideértve a stratégiai kommunikáció e tekintetben betöltött szerepét és az energiabiztonságot is. Mindkét fél elismerte Grúzia hozzájárulását az EU közös biztonság- és védelempolitikájához (KBVP), többek között az EU által vezetett válságkezelési műveletekben való részvétel révén, és feltárta az e területen folytatott együttműködés fokozásának lehetőségeit.

Örményország

Október 19-én az Örményországba delegált EU-küldöttség vezetõje, Andrea Wiktorin nagykövet részt vett az Állami Bevételek Bizottságának workshopján, amelyet az Örményország migráció és határellenõrzés támogatása (MIMBA) projekt. A workshop az Állami Bevétel Bizottság 2020-2024-es stratégiáját vitatta meg, illetve a stratégia kapcsolatát más ágazatokkal. Örményország miniszterelnöke, Nikol Pashinyan szintén részt vett az eseményen, és nyitóbeszédet tartott.

Október 30-án Andrea Wiktorin nagykövet találkozott a keleti partnerség civil társadalmi fórumának Örményország nemzeti platformjának tagjaival. Az ülésen a felek megvitatták a jövőbeni együttműködést, ideértve az EU és Örményország átfogó és megerősített partnerségi megállapodás (CEPA) végrehajtását.

Moldova

Federica Mogherini az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője október 3-án látogatott Chișinău-ba, a moldáv fővárosba. Találkozott Igor Dodon elnökkel, Maia Sandu miniszterelnökkel, Nicu Popescu külügyi és európai integrációs miniszterrel, valamint Sandu kormányának más minisztereivel. Chișinăuban és Brüsszelben egyaránt hangsúlyozta a főképviselő asszony  az EU támogatását moldovai reform folyamatban, megerősítve, hogy kész további lépéseket tenni a kézzelfogható fejlődés és a kötelezettségvállalások folyamatos teljesítése tekintetében. Az EU eddig megkezdte a költségvetési támogatások kifizetését, számos finanszírozási megállapodást írt alá, magas szintű szakértelmet mozgósított a kormány számára, és a következő hetekben tervezi felszabadítani a makroszintű pénzügyi támogatás első részletét.

Forrás: Corporatedispatch.com

Az Európai Bizottság október 18-án jóváhagyta a költségvetési támogatás gyanánt 14,35 millió euró folyósítását, amelynek célja a Moldovai Köztársaság új kormánya által megkezdett reformok végrehajtása. Ez a támogatás segíteni fogja a rendőrségi reformot, a korrupció és a pénzmosás elleni küzdelmet, az energia ágazat korszerűsítését valamint  a hatékonyabb és átláthatóbb államháztartási politikát. Johannes Hahn, az európai szomszédságpolitikáért és a bővítési tárgyalásokért felelős biztos hozzátette: “A mai támogatási csomag bemutatja az EU elkötelezettségét a moldovai polgárok iránt, akik már régóta követelik az ilyen reformok végrehajtását.”

Az EU és a Moldovai Köztársaság szeptember 30-án tartotta az EU – Moldova társulási megállapodás alapján a Társulási Tanács ötödik ülését. A találkozót követően az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője, Federica Mogherini köszönetet mondott Moldovai miniszterelnöknek, Maia Sandunak. A főképviselő asszony beszédében kiemelte az EU-Moldáv kapcsolatok mélységét, valamint a találkozó sikerességét. Mogherini szerint az EU-nak az országnak nyújtott támogatása „továbbra is a reform előrehaladásától függ”.

Szankciós politika

Az Európai Unió Tanácsa meghosszabbította 2020. október 16-ig a vegyi fegyverek terjedését és használatát korlátozó uniós intézkedések hatályát. A szankciók kilenc személyre – akik közül 5 a szír konfliktusban vállalt szerepe miatt, míg 4 a salisburyi merénylet kapcsán – és egy szervezetre vonatkoznak. A jegyzékbe vett szervezet ellen vagyoni eszközök befagyasztása, míg a személyek esetében vagyoni eszközeik befagyasztása valamint az EU.-ba való beutazás tilalma maradt továbbra is érvényben. A szankciókkal az Európai Unió célja a vegyi fegyverek proliferációjának meggátolása, ezzel támogatva a vegyi fegyverek elleni globális fellépést és a nemzetközi biztonság javulását.

Nicaragua

A Tanács a nicaraguai belpolitikai helyzetre válaszul célzott korlátozó intézkedésekre vonatkozó keretrendszert fogadott el, amely biztosítja az olyan szervezetek és személyek szankcionálását, akik kapcsolatba hozhatók az emberi jogok megsértésével, a demokrácia és jogállam leépítésével, valamint a civil társadalom és demokratikus ellenzék elnyomásával. A korlátozással sújtott szervezetek ellen vagyoni eszközeik befagyasztása, míg a természetes személyek ellen vagyoni eszközeik befagyasztása, illetve az EU-ba történő beutazás tilalma lép életbe. Az Európai Unió felszólítja továbbá Nicaragua kormányát és valamennyi részes felet a mielőbbi konstruktív, érdemi nemzeti párbeszédre, különös tekintettel egy új, a nemzetközi standardnak megfelelő választási reform meghozatala céljából, amely elősegítené a közintézményekkel szemben támasztott bizalom visszanyerését az országban.

Összeállította: Berkes Rudolf

Categories: Biztonságpolitika

A víz szerepe az arab-izraeli konfliktusban

Mon, 04/11/2019 - 20:03
„Vízkonfliktusok” sorozat

A Biztonságpolitikai Szakkollégium Geopolitika Műhelye cikksorozatot indít, melynek célja, hogy a tagok önfejlesztés keretében rövid ismertető elemzéseket készítsenek a  világban jelenlévő lehetséges vízkonfliktusokkal kapcsolatban.

Napjainkban a klímaváltozás térnyerése kapcsán a politikai kommunikációban, ismételten előtérbe került a vízkonfliktusok lehetősége és annak vizsgálata. A téma ellentmondásos, a teljes negligálás mellett, megjelennek azon vélemények is, amelyek minden napjainkban zajló fegyveres vagy társadalmi konfliktust a fogyasztható vízmennyiség lakosság számára való elérhetőségére vezetnek vissza. Az igazság nyilvánvalóan ennél árnyaltabb, „színtiszta” vízkonfliktust nem lehet egyértelműen megállapítani a nemzetközi kapcsolatok történetében, azonban az való igaz, hogy számos esetben nagy hangsúllyal volt jelen vízhez való hozzáférés az államok és/vagy társadalmi csoportok közötti összeütközésekben és ez különösen igaz a Közel-Keletre, azon belül pedig az arab-izraeli konfliktusra.

Korai cionista telepesek dolgoznak a kibucban. Forrás: Everyculture.com

A Közel-Kelet történelmében mindig is központi szerepet foglaltak el a különböző vízforrások, hiszen a közismert ókori civilizációk (Egyiptom, Babilon) mind-mind egy adott folyó mentén, vagy annak medencéjében alakultak ki és fejlődtek meghatározó birodalommá. Ugyancsak közismert, hogy bizonyos területeken kívül alapvetően vízhiányban szenved a térség, amely fokozottan növekvő kockázatot jelent a népességszám növekedését, valamint a technológiai fejlődés ezirányú igényeit tekintve. A víz ráadásul mindkét érintett nép kultúrájában nagy hangsúllyal van jelen, és rendkívül nagy hatással bírt életformájuk kialakulására, hiszen a XX. században mindkét nép életformáját alapvetően a mezőgazdaság határozta meg. Az erőforrásokért való vetélkedést mindig is valamilyen fokú vetélkedés, konfliktust kísérte az emberiség története során, nem véletlen hogy a világ vezető politikusai számos alkalommal kifejtették aggodalmukat a régió biztonsága kapcsán. Noha ezek a „jövendölések” ritkán következnek be cáfolhatatlan pontossággal (lásd Butrosz-Butrosz Gáli ENSZ Főtitkár kilencvenes években elhangzott híres kijelentését, amely szerint a Közel-Kelet következő háborúja a víz kapcsán fog kitörni), felelőtlenség lenne elhanyagolni a kérdés vizsgálatát.

Az arab-izraeli konfliktus egy rendkívül összetett, hosszú múltra visszatekintő probléma, amely alapjaiban határozza meg a közel-keleti regionális biztonsági komplexum belső dinamikáját. A konfliktust alkotó számos komponens közül a modernkori történelem folyamán mindig, de napjainkban egyre nagyobb hangsúllyal van jelen a vízkészletekhez való hozzáférés, így ennek áttekintése kiváló esettanulmánya lehet a vízkonfliktusok vizsgálatának.

A cionista küldöttek igényei Izrael Állam határait illetően. Forrás: Reddit

A vízforrások biztosításának kérdése már a XX. század elején bekerült a cionista mozgalom Palesztinát érintő terveibe. Az 1919-es párizsi békekonferencián tartózkodó cionista delegáció kiemelte, hogy Palesztina tartomány határait úgy kell kialakítani, hogy az tartalmazza a Golán-fennsíkot, a Jordán-völgyét (tehát gyakorlatilag a mai Ciszjordiániát), valamint a libanoni Litáni folyót, ahhoz hogy a terület lakosságának életkörülményei biztosítva legyenek. Jól látható, hogy már a XX. század elején meghatározásra kerültek azok a területek, amelyek stratégiai jelentéségűek Izrael Állam szempontjából, és hogy ezen kiválasztásban mekkora hangsúllyal jelent meg a vízkészletek kérdése.

A víz, mint konkrét konfliktusforrás először az 1950-es években került elő az arab-izraeli kapcsolatokban, amikor 1953-ban Izrael megkezdte a Nemzeti Vízvezető Hálózatának kiépítését, amelynek célja az volt, hogy a Genázáreti-tó vizéből az életfeltételek megteremtéséhez elegendő vizet juttasson a Negev-sivatag területére. A tervezet súlyosan sértette Szíria és Jordánia érdekeit, ezért a döntést számos kisebb katonai incidens követte kölcsönösen. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa végül Izrael javára döntött és az építkezés folytatódhatott. A vita feloldására az Arab Liga és Izrael Állam, Eric Johnston amerikai közvetítő segítségével megalkották a „Jordán-völgyének Egységes Vízügyi Tervét”, amely meghatározta, hogy mely ország mekkora mértékben részesül az érintett vízforrások készletéből. Bár a terv politikailag megbukott, mert az Arab Liga államai nem tudták azt ratifikálni, a tervben meghatározott keretszámokhoz a továbbiakban is minden fél tartotta magát.

A Nemzeti Vízvezető Hálózat és a kapcsolódó rendszerek. Forrás: Umich.edu

A Nemzeti Vízvezető Hálózat megépítése körüli indulatok azonban közel sem csillapodtak el véglegesen. Amikor 1964-ben befejezték az építkezést, az Arab Liga kairói csúcstalálkozóján döntést hoztak arról, hogy az izraeli Vízvezető Hálózat veszélyt jelent a létezésükre nézve, valamint túlságosan nagymértékben hozzájárul Izrael Állam gazdasági megerősödéséhez. Az Arab Liga ezért azt a döntést hozta, hogy elterelik a Jordán-folyó ágait, amivel 35%-al csökkentették volna az izraeli vízhozamot. A munkálatok megkezdését Izrael fegyveres erővel igyekezett megállítani, számos katonai incidens zajlott le a határok mentén, amelyek bizonyos mértékben hozzájárultak az 1967-es hatnapos háborúhoz vezető körülmények kialakulásához.

A hetvenes évek végén – nyolcvanas évek elején meginduló telepesmozgalom tekintetében fontos megjegyezni, hogy tovább mélyítette a vízforrásokkal kapcsolatos feszültséget a felek közt a telepek bekapcsolása a Vízvezető Hálózatba, amely a telepesmozgalommal kapcsolatos aktív kormányzati támogatás egyik jele volt. A helyzetet súlyosbította, hogy ezzel egy időben a régión végig söprő szárazság miatt a Begin-adminisztráció korlátozta a palesztinok vízhasználatát a megszállt területeken.

A vízkérdés a kilencvenes években meginduló békefolyamatban is központi szerephez jutott. Az 1995-ös oslói II-es békemegállapodásban Izrael Állam elismerte a palesztinok vízforrásokhoz való hozzáférésének jogát és megegyeztek egy bizonyos nagyságú vízmennyiség állandó biztosítását a palesztinok részére. Létrehozták továbbá a Palesztin Vízügyi Hatóságot, valamint egy közös Vízügyi Bizottságot is a vízellátással kapcsolatos kérdések rendezésére. Fontos megjegyezni azonban, hogy a békemegállapodásban foglaltak csupán ideiglenes megoldásként szolgáltak: a vízkérdés végleges rendezését a békefolyamat kardinális kérdéseként a jövőre hagyták.

A Palesztin Vízügyi Hatóság azonban közel sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ennek legfőbb oka, hogy nem rendelkezett tényleges befolyással a megszállt területeken, hiszen a megszállási zónák és a katonai igazgatás kiterjedésének következtében csupán a területek 21%-a felett rendelkezik illetékességgel, ráadásul ezeken a területeken is sokan privát kutakból látják el a háztartásukat, ezáltal pedig láthatatlanok a Hatóság számára.

A Jordán völgyének annexiójának terve. Forrás: Times of Israel

A vízkérdés még napjainkban is rendezetlen: kötelező érvénnyel nem bíró nemzetközi szokásjogokon és ratifikálatlan egyezményeken túl nincs olyan döntés vagy rendezőelv, amely megoldást kínálhatna a problémára, így továbbra is az aktuális reálpolitikai erőviszonyok fogják meghatározni a palesztin lakosság vízellátását. A nemzetközi kapcsolatok jelenlegi tendenciáit vizsgálva ugyanakkor azt láthatjuk, hogy a megoldás semmiképpen sem a mindkét fél számára megfelelő, konszenzusos irányba mutatna.

Szerző: Fodor Márk Joszipovics

Categories: Biztonságpolitika

Szerbia EU-integrációja – álom marad a csatlakozás?

Sun, 03/11/2019 - 18:32

Hosszú évek óta fontos és vitatott téma az európai politikai színtéren a nyugat-balkáni államok esetleges csatlakozása az Európai Unióhoz. A magyar külpolitika számára is fontos és érzékeny terület ez, a magyar kormányzat kiemelt prioritásként kezeli a nyugat-balkáni államok, köztük Szerbia csatlakozási folyamatának felgyorsítását. Jelen elemzésben a legnagyobb és legfontosabb nyugat-balkáni állam, Szerbia helyzetét és kilátásait vizsgáltam meg az európai integráció tekintetében.

A nyugat-balkáni országok közeledése az Európai Unióhoz

Az európai integráció és a Balkán államainak kapcsolata nem új keletű, hiszen az Európai Közösségek és Jugoszlávia az 1980-as években már kereskedelmi és együttműködési megállapodást kötött egymással, sőt, a ’80-as évek elején uniós körökben napirenden volt Jugoszlávia felvétele az EK-ba. Azonban az 1990-es években lezajlott délszláv háború és a súlyos etnikai konfliktusok, melyek Jugoszlávia felbomlásához vezetettek, természetesen nem tették lehetővé azt, az Európai Unió számításba vegye az újonnan épphogy megalakult országok felvételét. A szerb-koszovói konfliktus 1999-es ideiglenes megoldása után (Koszovó átmeneti ENSZ-igazgatás alá került) a 2000 júniusában megtartott feirai csúcson nyilatkoztatták ki először az uniós vezetők, hogy a Nyugat-Balkán országai potenciális tagjelöltek. Maga a „Nyugat-Balkán” fogalma nem bír semmilyen földrajzi, kulturális tartalommal, ez csupán az EU által bevezetett fogalom ezen csatlakozni kívánó államok közös megnevezésére. 2000 novemberében Zágrábban találkoztak az EU és az érintett államok képviselői, ahol nyilvánvalóvá tették a felvétel követelményeit: a koppenhágai kritériumok teljesítése és az ún. stabilizációs és társulási folyamat végrehajtása. Az Unió elkötelezettségét a nyugat-balkáni országok befogadása iránt jelezte a 2003-as Thesszaloniki Agenda is, melynek keretében az EU-s vezetők kinyilvánították, hogy a következő államok potenciális tagjelölt országoknak tekintendők: Albánia, Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Macedónia, Szerbia és Montenegró (Koszovót is beleértve).

Az EU és a nyugat-balkáni országok kapcsolatának keretéül szolgáló stabilizációs és társulási folyamat (Stabilization and Association Process – SAP) négy különböző részre tagolódik:

1. Az EU által biztosított egyoldalú kereskedelmi kedvezmények, ami azt jelenti, hogy ezen országok vám – és korlátozásmentesen exportálhatják termékeik nagy részét az Unió területére.

2. Stabilizációs és társulási megállapodások (Stabilization and Association Agreement – SAA), melyet minden országgal külön kötöttek meg. Ezen megállapodások hivatottak elősegíteni a magas szintű politikai kapcsolatok elmélyítését, a teljes szabad kereskedelem megteremtését, illetve az Unió joganyagának ((acquis) átvételét. Ez utóbbi cél eléréséhez a csatlakozni kívánó államok számíthatnak az EU szakmai és pénzügyi segítségére is. Ezek a megállapodások külön intézményrendszert is létrehoztak: Stabilizációs és Társulási Tanács, Stabilizációs és Társulási Bizottság, Stabilizációs és Társulási Parlamenti Bizottság.

3. Az EU pénzügyileg is jelentősen segíti a modernizációt, fejlesztéseket, különösen az uniós csatlakozáshoz elengedhetetlen feltételek megvalósítását. 2000 és 2006 között kifejezetten a Nyugat-Balkánra vonatkozólag működött az ún. CARDS-program (Community Assistance for Reconstruction, Development and Stabilisation), melynek teljes költségvetése 4,65 milliárd eurót tett ki. 2007-től összevonták a különböző fejlesztési alapokat, és létrehozták az előcsatlakozási támogatás rendszerét (Instrument for Pre-Accession Assistance – IPA).

4. A térség államainak regionális együttműködése is elengedhetetlen feltétele a csatlakozásnak, különösen egy etnikailag és vallásilag olyan tarka helyen, mint a Balkán. Az EU elvárja, hogy intézményesítsék politikai kapcsolataikat, kössék össze infrastrukturális hálózataikat, teremtsék meg egymás között a szabadkereskedelmi viszonyokat (Közép-Európai Szabadkereskedelmi Megállapodás, CEFTA létrejötte), és lépjenek fel közösen olyan belbiztonsági kérdésekben, mint a szervezett bűnözés és az illegális migráció megfékezése. Ezen célok megvalósítása érdekében jött létre a Regionális Együttműködési Tanács (RCC), amely a délkelet-európai együttműködési folyamat (SEECP) égisze alatt működik. Az EU és számos tagállam támogatja és részt vesz ebben az együttműködési keretben. Fontos, hogy a növekvő kooperáció által csökkenjen az erőszakos konfliktusok újbóli kialakulásának veszélye, hiszen az EU-tagság alapelve és feltétele a béke és egymás országainak kölcsönös elismerése.

Természetesen a régió államai nem azonos fejlettségi szintet képviseltek/képviselnek, így minden ország eltérő ütemben haladt/halad előre az uniós taggá válás útján. Minden egyes állam számára az EU külön cselekvési stratégiákat nyújt, illetve az Európai Bizottság értékeli az előrehaladást éves jelentések formájában (progress report). A nyugat-balkáni országcsoport közül eddig egyedül Horvátország lett az EU tagja 2013-ban.

Az alábbi táblázat az egyes országok előrehaladását jelzi:

Ország

SAA aláírása SAA hatályba lépése Csatlakozási kérelem benyújtása Tagjelölti státusz elnyerése Csatlakozási tárgyalások megkezdése Szerbia 2008. április 2013. szeptember 2009. december 2012. március 2014. január Montenegró 2007. október 2010. május 2008. december 2010. december 2012. június Albánia 2006. június 2009. április 2009. április 2014. június Észak-Macedónia 2001. április 2004. április 2004. március 2005. december Bosznia-Hercegovina 2008. június 2015. június 2016. február Koszovó 2015. október 2016. április

Szerbia és az EU

Az Európai Unió és Szerbia közötti tárgyalások a stabilizációs és társulási megállapodásról 2005 októberében indultak el. Az EU feltételül szabta Szerbiának a volt Jugoszláviával foglalkozó hágai nemzetközi törvényszékkel való együttműködést, azaz a háborús bűnösök kiadatását. 2006 májusának elején az EU megszakította a tárgyalásokat, mert Szerbia hajlandósága az együttműködésre nem volt kielégítő. Egy hónappal később, 2006. június 4-én az addig Szerbia és Montenegró néven ismert államszövetség két önálló államra bomlik, Szerbiára és Montenegróra.  2007 júniusában végül folytatódtak a tárgyalások, miután Szerbia elkötelezte magát a törvényszékkel való együttműködésre. Végül, 2008. április 29-én írták alá Luxembourgban a stabilizációs és társulási megállapodást, azután, hogy ezen év február 17-én Koszovó kikiáltotta függetlenségét. A megállapodás aláírása még nem jelentette annak hatályba lépését. A 2008 júliusában hatalomra kerülő új, integrációpárti szerb kormányzat teljesítette a büntetőbírósággal szembeni kötelezettségeit: 2008-ban Radovan Karadzic, 2011-ben pedig Ratko Mladic és Goran Hadzic került a hágai bíróság elé a szerb hatóságok jóvoltából.

Az EU és Szerbia közötti vízumliberalizációs megállapodás 2009 decemberében lépett életbe, ugyanezen hónapban pedig az ország benyújtotta felvételi kérelmét az EU-ba. A nemzetközi bírósággal való együttműködést honorálva az Európai Tanács 2012 márciusában elfogadta a tagság iránti kérelmet, és támogatta a 2008-ban aláírt stabilizációs és társulási megállapodás ratifikálását, mely végül 2013. szeptember 1-je óta van hatályban. A Tanács döntött a csatlakozási tárgyalások megkezdéséről az ekkor már hivatalosan is tagjelölt országgal, az első EU-Szerbia Kormányközi Konferenciát 2014. január 21-én tartották Brüsszelben. A tárgyalások elindítását valószínűleg elősegítette, hogy 2013 áprilisában Szerbia és Koszovó megkötötte az ún. brüsszeli megállapodást.

A 35 tárgyalási fejezetből eddig 16-ot nyitottak meg, ebből kettőt ideiglenesen le is zártak. Ez a kettő a két talán legkevésbé érzékeny terület: a „Tudomány és kutatás”, illetve az „Oktatás és kultúra” című fejezetek. Az Európai Bizottság 2019-es Szerbiáról szóló jelentése szerint az ország jó felkészültségi szintet ért el a következő fejezetekben: társasági jog, szellemi tulajdon, közlekedéspolitika, tudomány és kutatás, oktatás és kultúra, illetve vámügy. Ez azt jelenti, hogy Szerbia az előbb felsorolt témákban közelítette a jogszabályait a legnagyobb mértékben az uniós joghoz. A Bizottság szerint az ország „mérsékelten felkészült” a közbeszerzés, statisztika, külkapcsolatok, szociálpolitika és foglalkoztatás, monetáris politika és a pénzügyi szolgáltatások terén. Az EU érdemi előrelépést érzékelt a mezőgazdaságban és az uniós közlekedési vívmányokhoz való igazodásban, míg korlátozott előrelépést az energiaügy területén. A klímaváltozás és a környezetvédelem terén való előrelépésre a jelentés szerint még várni kell.

A csatlakozást nehezítő körülmények

A legfontosabb és legnehezebben megoldható külső tényező, amely Szerbia uniós csatlakozását gátolja, az a Koszovóval való rendezetlen viszonya (amely természetesen Koszovó uniós törekvéseit is akadályozza). Az alig 11 ezer négyzetkilométernyi és 2 millió lakosú terület a szocialista időszakban, 1989-ig széleskörű autonómiát élvezett Szerbián (és természetesen Jugoszlávián) belül. Ekkor Slobodan Milosevic közvetlenül szerb kormányzás alá rendelte a területet, erre Koszovó kikiáltotta függetlenségét, viszont ez nem talált visszhangra az eldurvuló háború alatt. Ez erősítette a nagy többségben lévő albánok szeparatista törekvéseit, és az időközben megalakult Koszovói Felszabadítási Hadsereg erőszakos akciókat folytatott Koszovó függetlenségének eléréséhez. A szerb erők és az albán nacionalisták között gyakorlatilag háborús helyzet alakult ki. Szerb rendőrök sok esetben egyszerűen kivégezték az elfogott albán nemzetiségűeket. 1999 márciusában az USA és a NATO bombázni kezdte Szerbiát (ENSZ BT-felhatalmazás nélkül, Oroszország vétója miatt), melynek hatására még inkább elmérgesedett a viszony, jelentős etnikai tisztogatások zajlottak az albánok részéről a szerb csapatok kivonulása után. Az ENSZ BT 1244-es határozata alapján a terület átmenetileg ENSZ-igazgatás alá került, illetve a NATO biztosította békefenntartó erőket (KFOR). Ezzel az átmeneti rendezéssel a terület bizonyos fokú önállóságot kapott (2001-ben választásokat rendeztek). Ez a konfliktus több mint 13 ezer emberéletet követelt.

2006-tól kezdődően az ENSZ égisze alatt zajlottak a tárgyalások Koszovó státuszának rendezéséről, azonban a szerb fél határozottan visszautasította Koszovó függetlenné válását. Emiatt 2008. február 17-én a terület kikiáltotta függetlenségét, amelyet azóta több mint száz ország elismer. Az EU tagjai közül 5-en nem ismerik el hivatalosan Koszovót független államként, főleg saját határaikon belüli vélt vagy valós szeparatista törekvések miatt: Spanyolország (katalánok, baszkok), Szlovákia, Románia (magyarok), Görögország, Ciprus (törökök). Szerbián kívül például Oroszország és a Kínai Népköztársaság sem ismeri el Koszovót.

Az EU által menedzselt hosszadalmas tárgyalások után 2013. április 19-én a két fél megállapodást kötött a kapcsolatok rendezéséről, amelyet Ivica Dacic szerb és Hashim Thaci koszovói kormányfő írt alá Brüsszelben Catherine Ashton, az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője közvetítésével. Az egyezmény fajsúlyos pontja volt az Észak-Koszovóban élő szerbek viszonylagos önállóságának megteremtése, illetve az európai integráció fontossága. A brüsszeli szerződés azonban nem hozta meg a várt áttörést a kapcsolatok normalizálásában. 2018 novemberében Koszovó 100 százalékos vámot vetett ki a Szerbiából (és Bosznia-Hercegovinából) érkezett termékekre, mert a szerb lobbi megakadályozta Koszovó felvételét az Interpol nemzetközi rendőri szervezetbe. Szerbia válaszul felfüggesztette a tárgyalásokat, így megakadt a párbeszéd a két állam között. Az EU is felszólította Koszovót a vámok visszavonására, hiszen az sérti a Közép-Európai Szabadkereskedelmi Megállapodást, illetve a stabilitási és társulási szerződést. A feszültség továbbra is fennáll a két állam között, amit az sem enyhít, hogy 2018 decemberében Koszovó hivatalosan is megalakította saját hadseregét.

Egy másik nehezítő körülmény lehet Szerbia számára az Oroszországgal való kapcsolata. A két ország között több száz évre visszanyúló történelmi barátság áll fenn, melynek természetesen része a szláv identitás, nyelv és kultúra. Szerbia gyakorlatilag Oroszország hídfőállása a Balkánon, miközben a szerb állam elméletileg elkötelezett az EU-s csatlakozás irányába is. Különösen Aleksandar Vucic 2014-es hatalomra kerülését követően erősödött az együttműködés, például katonai téren. Oroszország erősen támogatja a szerb haderő fejlesztését, amely aggodalmakat vált ki a nyugati szövetségi rendszerben. 2017-ben Szerbia áron alul vásárolt Sz-300-as orosz légvédelmi rendszert. Idén júliusban kisebb diplomáciai botrány is kialakult tíz orosz páncélozott harcjármű Magyarország légterén keresztül történő szállítása miatt. A megállapodások szerint harminc használt T-72-es harckocsi, illetve húsz darab BRDM-2 úszóképes páncélozott felderítő jármű érkezik Szerbiába (feltehetőleg ebből érkezett meg az előbb említett tíz darab). A szerb hivatalos álláspont szerint egyik katonai szövetségi rendszerhez sem kívánnak csatlakozni, megőrzik katonai függetlenségüket, az ország viszont részt vesz a NATO Békepartnerség programjában (az 1999-es bombázások emléke miatt a lakosság nagy többsége elutasítja a teljes jogú NATO-tagságot). Ugyanakkor tény, hogy az orosz fegyvereket vásárló Szerbia több szomszédja is NATO-tagállam (Horvátország, Montenegró, Bulgária, Románia), így a nyugati közvélemény attól tart, hogy ismét felerősödhetnek a balkáni konfliktusok a szerb-horvát, illetve akár szerb-koszovói fronton is. Emellett fennáll a veszélye annak, hogy egy esetleges nagyhatalmak közötti konfliktus során Szerbia területe valóban Oroszország hídfőállása legyen. Ezek a fegyvervásárlások önmagukban természetesen nem fogják megakadályozni az országot abban, hogy uniós taggá váljon. Ez esetben Szerbiának valószínűleg több lehetősége nyílik nyugati fegyverek vásárlására is.

Szerbia, mint fentebb láttuk, nagyon jó viszonyt ápol Oroszországgal, azonban ez kevésbé jelenik meg a külkereskedelmi adatokban. Az elsődleges kereskedelmi partner az Európai Unió, amely toronymagasan vezet a többi partner előtt (lásd lejjebb). 2019. január-augusztus között a szerb export 5 %-a ment Oroszországba, illetve a szerb import 8,8 %-a érkezett onnan. Természetesen ez utóbbi szám sem éppen alacsony, de összevetve az EU-val való kereskedelmi adatokkal, nagyon csekély. Oroszország célja természetesen a kereskedelem minél nagyobb arányú fellendítése, amelynek valószínűleg a szerb kormány sem fog ellentmondani csak azért, hogy kifejezze európai integrációs elkötelezettségét.

Egy másik érdekes kereskedelmi partner Kína, amely már a szerb import 9 %-át adta 2019 január-augusztus között (a teljes szerb export 1,4 %-a áramlott Kínába). Kína százalékos részesedése az importadatokban valószínűleg jelentősen emelkedni fog a következő években, Szerbia ugyanis az „Egy övezet, egy út” (Új Selyemút) gigaprojekt részes államaként több kínai befektetővel kötött és köt szerződéseket, elsősorban infrastrukturális beruházások megvalósítására. Példának okáért kínai hitelből, illetve kínai munkások közreműködésével fog felépülni egy szénerőmű, amely súlyos környezetvédelmi aggályokat vet fel. Emellett több autópálya-szakaszt is kínai pénzből építenek meg, kínai kivitelező vállalatokkal. Emellett a Magyarországot is nagyban érintő Budapest-Belgrád vasútvonal korszerűsítése is kínai pénzből valósul meg (a szerbiai szakasz munkálatai 2017 novemberében megkezdődtek). Látva a tendenciákat, a növekvő kínai gazdasági befolyás nem lehet akadálya az uniós tagságnak, hiszen az EU tagállamai közül is sokan tagjai az Új Selyemút kezdeményezésnek, illetve hatalmas üzleteket bonyolítanak le Kínával.

Oroszországon és a Kínai Népköztársaságon kívül Törökország, illetve a Közel-Kelet egyes államai is jelentősen növelik jelenlétüket a Balkán-félszigeten, nemcsak gazdasági tekintetben. Szerbia kereskedelmi áruforgalma Törökországgal 2018-ban meghaladta az 1,2 milliárd eurót, idén az első nyolc hónapban pedig 13 százalékkal nőtt. Aleksandar Vucic októberben fogadta Erdogan török elnököt Belgrádban, ahol több megállapodás aláírására is sor került. Törökország egyre fajsúlyosabb szereplő, amit az is mutat, hogy a Belgrád-Szarajevó autópálya török támogatással épül meg. Ennek fényében egyszer eljöhet az a pont, amikor az EU vezetői úgy látják majd, hogy az Unió geostratégiai és geopolitikai érdekei egyértelműen azt kívánják, hogy a Nyugat-Balkán tagállamai, köztük Szerbia, tagországgá váljanak.

Az EU megjelenése Szerbiában

Az Európai Unió egyértelműen Szerbia legjelentősebb kereskedelmi partnere. 2017-ben a külföldi beruházások 72 %-a EU-s tagállamokból érkezett az országba. A 2018-as évben több mint 24 milliárd euró értékben zajlott a kereskedelem az EU-val. Szerbia exportjának 67 % – a áramlott az EU-ba, míg importjának 60 % – a érkezett uniós országokból. A tagjelölt ország emellett jelentős fejlesztési pénzeket is kap Brüsszelből. A 2007 és 2020 közötti időszakban Szerbia összesen 2,7 milliárd euró előcsatlakozási támogatásra jogosult. Ezeket a támogatásokat meghatározott célokra fordíthatja, többek között a demokrácia és kormányzás fejlesztésére, a környezet megóvására, klímavédelemre, az energiahatékonyság növelésére, illetve oktatásfejlesztésre, munkahelyteremtésre, szociális ügyekre. Emellett az Európai Beruházási Bank 1999 óta már több mint 5,5 milliárd eurónyi hitelt adott Szerbiának, ezzel is elősegítve az ország fejlődését. Ezen kívül az EU humanitárius ügyekben is partner, például a 2014-es heves áradások után 162 millió eurós segélyben részesítette a szerb államot. A migrációs krízis enyhítése érdekében az EU támogatja a szerb határvédelmi tevékenységet is. Összességében megállapítható, hogy az Unió és Szerbia már napjainkban is nagyon szorosan kötődik egymáshoz, ráadásul az ország részt vesz az Erasmus+ programban is, melyben 2015-2018 között több mint 11 ezren vettek részt. Emellett továbbra is aktív a politikai párbeszéd, rendszeresen ülésezik a Stabilizációs és Társulási Tanács és a Stabilizációs és Társulási Parlamenti Bizottság is. Továbbá Szerbia gazdasági téren is közelít az Unióhoz, a EU Gazdasági és Pénzügyi Tanácsának ajánlásai alapján hajtja végre gazdasági reformprogramját.

2019-es bizottsági jelentés Szerbiáról

Az Európai Bizottság Szerbia csatlakozási folyamatának előrehaladását részletező jelentésében megjelölik azokat a területeket is, ahol még szükség van előrelépésre. A jelentés szerint sürgősen meg kell teremteni a platformját a pártok közötti valódi vitáknak, amely elengedhetetlen az EU-csatlakozás szempontjából. Szót ejtenek a 2018 decemberében kezdődő kormányellenes tüntetésekről, illetve az ellenzéki pártok parlamenti bojkottjáról, amely pártok szabad és tiszta választásokat követeltek. A Bizottság szerint Szerbiának alkalmaznia kell az EU ajánlásait a választások megrendezését illetően, illetve prioritásként kell kezelnie a nemzetközi megfigyelők munkáját. Emellett a jelentés megemlíti, hogy a szerb kormánypártok politikája aláássa a parlamenti viták relevanciáját és színvonalát, illetve csökkenti a törvényhozás felügyeletét a kormány felett, a sürgősségi jogalkotás magas aránya pedig nem kedvez a demokratikus rendszer hatékony kiépítésében. Szinte nincs olyan terület, ahol ne lenne szükség további előrelépésre a bizottsági dokumentum szerint. A választások esetében a párt- és kampányfinanszírozás átláthatatlansága, az egyensúlytalan médiaviszonyok, illetve a párt- és állami tevékenységek szétválasztásának hiányos volta a legnagyobb megoldandó ügyek. Az EU-csatlakozásra vonatkozóan a jelentés megemlíti, hogy Szerbiának több anyagi és humán erőforrást kellene fordítania az EU-csatlakozásra, és a kormánynak nagyobb hangsúlyt kellene fektetnie az EU-val kapcsolatos hazai kommunikációra. Egy másik fontos ügy, a civil társadalom helyzete is további előrelépést kíván: a Bizottság szerint nem volt semmilyen előrelépés a civil társadalom fejlődésére és finanszírozására alkalmas környezet megteremtésében. A legtöbb területen mérsékelt fejlődés volt tapasztalható, mint például a közigazgatási reform folyamatában, a bírósági rendszer fejlesztésében, a szervezett bűnözés és a korrupció elleni küzdelemben, az alapvető jogok biztosításában (de a szólásszabadság terén nem történt előrelépés), illetve a működő piacgazdaság létrehozásában.

Jelenlegi kilátások

Az Európai Tanács 2017-ben ismételten megerősítette, hogy elkötelezett a Nyugat-Balkán államainak európai integrációja iránt, és támogatni fogja ezen országokat e cél elérésében. Az Európai Bizottság 2018 februárjában elfogadta az új Nyugat-Balkán – stratégiát, melyben részletezik a térség integrációs lehetőségeit, a szükséges reformokat, illetve a Bizottság kinyilatkoztatta, hogy az Európai Unió ezentúl nagyobb támogatást fog biztosítani az érintett államoknak. A Bel-és Igazságügyi Tanács 2018 márciusában megegyezett abban, hogy fokozottan együttműködnek a nyugat-balkáni államokkal a szervezett bűnözés és a terrorizmus elleni harcban. Ezután került sor 2018. május 17-én Szófiában az EU – Nyugat-Balkán csúcstalálkozóra, amely a 2003-as thesszaloniki csúcstalálkozó óta az első ilyen jellegű találkozó volt. Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke ezúttal is kifejezte az EU elkötelezettségét és fokozott mértékű támogatását a csatlakozásra váró államok részére. A balkáni államok vezetői pedig elkötelezték magukat az európai értékek, illetve a reformok végrehajtása mellett. Elfogadták a szófiai nyilatkozatot, amely elvi megállapodásokban vázolja az együttműködés területeit, míg a nyilatkozat melléklete az ún. „kiemelt célkitűzések szófiai menetrendje”. Ez már konkrétabban fogalmazza meg az elérendő célokat és az ahhoz szükséges eszközöket. Széleskörű területeket ölel fel az együttműködés, többek között a biztonság, migráció, konnektivitás (közlekedési- és energiahálózatok), jogállamiság, jó kormányzás, ifjúságügy, digitalizáció, megbékélés és jószomszédi viszony. Utóbbinak éppen Szerbia és Koszovó viszonylatában van nagy jelentősége.

A szófiai csúcstalálkozó célja volt, hogy új lökést adjon a nyugat-balkáni országoknak a reformfolyamatok felgyorsítására. Macedónia esetében lezárult a névvita, amely addig gátolta a csatlakozási tárgyalások megkezdését, Montenegró csatlakozási tárgyalásai viszonylag jó ütemben haladnak, viszont Szerbia előrehaladása eléggé lassúnak mondható. Eredetileg az Európai Bizottság Montenegró és Szerbia számára 2025-öt határozta meg, mint lehetséges csatlakozási céldátum, azonban Szerbia nagy valószínűséggel csúszni fog, és szerb szakértők szerint is legkorábban 2028-ban csatlakozhat az EU-hoz. Ennek legfőbb okai a tárgyalások lassú menete, a nehézkes előrelépés a legfontosabb területeken, illetve a rendezetlen viszony Koszovóval. Johannes Hahn, a Juncker-bizottság bővítésért felelős biztosa szerint is a jelentős előrehaladás ellenére Szerbiának még nagyon sok tennivalója van a sikeres csatlakozás érdekében. A biztos is a szerb-koszovói viszonyt emelte ki, mint az egyik legfontosabb tényezőt. Sok fejezet megnyitására azért is nem kerülhet sor, mert Szerbia a megnyitáshoz előfeltételként megszabott „benchmark”-oknak sem tud megfelelni. Ana Brnabic miniszterelnök szerint nem Szerbiától függ, mikor válik uniós taggá, az viszont tőle függ, hogy mikor lesz az országból egy „európai” Szerbia. A miniszterelnök szerint továbbra is kiemelt cél az uniós csatlakozás.

Szerbia gyorsabb felzárkózását az sem segíti igazán, hogy népessége drasztikusan csökken, főleg az elvándorlás miatt. 2019 januárjában a szerb statisztikai hivatal adatai szerint 7 millió alá csökkent az ország lélekszáma. Előreláthatólag a népesség csökkenésének az uniós tagság sem szabna gátat, sőt, fel is gyorsítaná azt a szabad munkavállalási jog által. A gazdasági növekedés üteme is lassul, 2019 második negyedévében 2,9 százalék volt az előző év azonos időszakához képest, ellenben 2018 hasonló időszakában 4,9 százalékos GDP-növekedést mértek. A gazdaság jó teljesítménye nélkül egyértelmű, hogy az ország sokkal lassabban tudja végrehajtani a szükséges intézkedéseket.

Összegzés

Szerbia uniós tagságát feltehetőleg azért is szorgalmazza több tagállam (így Magyarország is), hogy az uniós határvédelmet kiterjeszthessék Szerbia déli határaira, így hatékonyabban le tudnák zárni az illegális migrációs útvonalakat (kérdés, hogy ez esetben lebontják-e a magyar határkerítést – lehet-e két uniós tagállam között drótkerítés?). Magyarország az előbb említett okon kívül a Vajdaságban élő magyarok érdekében is támogatja Szerbia csatlakozását, hiszen így még könnyebben megvalósíthatóak lennének a magyar kormány nemzetpolitikai célkitűzései. Ezzel szemben ha a délvidéki magyarság is uniós polgárságot szerez, az felgyorsíthatja lélekszámuk csökkenését – valószínűleg a fiatalok közül sokan döntenének úgy, hogy Nyugat-Európában keresnek állást és megélhetést. Ezen kívül Magyarország gazdasági érdekekre is hivatkozik. A szerb uniós tagság valóban lehetőségeket rejt magában a magyar vállalatok számára is, főleg a nemzetközi téren is aktív cégek számára, mint például a MOL és az OTP. Emellett az áruk szabad mozgása révén bővülhetne a kereskedelmi forgalom is Szerbia és az EU között. Általában elmondható, hogy az EU bővítését azon tagállamok szorgalmazzák, melyek nem érdekeltek az integráció elmélyítésében. Nagy kérdés, hogy hány nyugati tagállam fogja úgy érezni, hogy a balkáni államokat, köztük Szerbiát minél előbb az EU-n belül szeretné tudni.

Az EU-tagságból természetesen maga Szerbia profitálná a legtöbbet, azonban még messze van az idő, amikor Szerbiáról, mint tagállamról beszélhetünk. Rengeteg intézményi, jogállami, bírósági és közigazgatási reform várat még magára, és persze a Koszovóval fennálló viszony mindkét fél számára kielégítő rendezése nélkül nem lehet Szerbia az Európai Unió teljes jogú tagállama.

Szerző: Kőbányai Dénes

Categories: Biztonságpolitika

Szíria: az amerikai kivonulás, a török beavatkozás és a kurd kérdés

Sat, 02/11/2019 - 22:12

Az amerikai kivonulás nem érte váratlanul a nemzetközi társadalmat, a török érdekérvényesítés módszere annál inkább. Bassár El-Aszad szíriai elnök különösebb áldozat nélkül kapta meg Törökországtól azt, amit ő maga Oroszország segítségével sem tudott megszerezni: azoknak a területeknek egy részét, amelyeket az Iszlám Állam (IÁ) foglalt el 2014-ben. Ezekből a keleti tartományokból a terrorista szervezetet a szíriai Kurd Fegyveres Erők (SDF) zavarta el hosszas hónapok szaggatott küzdelmei során, megalapítva ezzel a szíriai kurd autonómiát a török határ majdnem teljes hossza mentén, az Eufrátesz folyó partjaitól egészen az iraki határig. A félig-meddig sikeresnek mondható adminisztráció magába foglalta a közigazgatást, a kereskedelmet, a rendfenntartást, és a nyugat számára kiemelt fontosságú terror elleni harcot. Az így megrajzolt —Rojavára keresztelt— de facto terület legitimitását első sorban ebből nyerte, és nemzetközileg is szélesebb elismerésre tett szert, mint az északnyugati tartományok kezdetben frakcionált igazgatása a Szíriai Szabad Hadsereg (FSA) révén, majd később az iszlám szélsőségesek által kialakított Üdvözítő Kormány egyesített adminisztrációja. Az SDF a 81 ország katonai szövetségét magába foglaló Globális Koalíció segítségével megsemmisítette az Iszlám Államot, felszámolta azok erődítményeit, kiképzőtáborait, robbanószer műhelyeit és elfoglalta a kalifátus legfőbb pénzforrását képző olajmezőket.

Ez az állapot állt fenn mindaddig, amíg október 6-án Donald Trump amerikai elnök úgy döntött, végleg kivonul Szíriából. Az 1000 fős kontingensből csupán 150 amerikai katona tartózkodott a török határ közelében, jelenlétük azonban egy régóta kilátásban lévő konfrontáció kirobbanását hivatott visszatartani. A bázisok elhagyását követően a török hadsereg gyorsabban lépett, mint mielőtt bármelyik ország bármit is reagálhatott volna: még 72 óra sem telt el, de Recep Tayyip Erdoğan török elnök már elindította az offenzívát. A beavatkozás kényszertárgyalásokhoz ültette a kurdokat Aszaddal, melynek keretében megegyeztek, hogy ha a szíriai kormány reguláris hadserege részt vesz az ellenállásban, akkor előbbi beengedi azt területeire és az ő oldalukon folytatja a harcot. Minek után a kormány az utóbbi öt évben minimális befolyással sem rendelkezett az Eufrátesz keleti területein, az ajánlatot nehezen utasította volna vissza: a kurdok szíriai fővárosának számító Qamishli városháza, valamint Haszaka és Kobani városok polgármesteri hivatalai felhúzták a szír kormány lobogóját. Ettől fogva ők diktálták a további feltételeket.

Forrás: Associated Press

Noha a kurd kérdését nem lehet elkülöníteni Szíriai egészétől —különösen egy ilyen többszereplős, elhúzódott háborúban—, az aktorok érdekei egy ponton mégis kereszteződnek: a rojavai övezetet illetően Törökország számára inkább Aszad kormánya, mintsem a kurdok jelenléte, a kurdok számára inkább Aszad visszatérése, mintsem a törökök bevonulása; a kettőt keresztezve magának Aszadnak pedig mi sem kedvezőbb, minthogy valaki szívességet téve feloszlassa a kurd de facto-t, felvállalva helyette az egyébként zérus következménnyel párosított nemzetközi reakciókat. Ennek tetejében a kurdok meggyengülésével az orosz és iráni érdekek semmiben sem ütköznek, mi több,  csapataik vérszemet kapva kémlelik Rojava olajmezőit, várva a megfelelő pillanatra.

De mi is lehet Ankara indítéka az offenzíva mögött? Hulusi Akar török hadügyminiszter sajtóközleménye a következőkről adott felvilágosítást: Cselekvésük mögött az önvédelem áll. Ez egy terrorelhárító művelet, mely biztonságot garantál a törököknek és a szíriaiaknak egyaránt, beleértve a kurdokat. “Az SDF, mely valójában PKK, semmiben sem különbözik az Iszlám Államtól”. Pont. Semmilyen nyomás nem tántorította el Ankarát attól, hogy ezen a retorikán kicsit is változtasson. Meglehet, ha ezt a törökök realista elméletével szemléljük, részben jogossá válhat: az SDF, mint szíriai kurd fegyveres erő az 1978-as megalakulású Kurdisztáni Munkáspárthoz (PKK) köthető, melyet a török törvényszék már 1984-ben terrorszervezetnek minősített. A PKK szűnni nem akaró erőszakos fellépései miatt az USA 1997-től, az EU 2002-től alkalmazta a minősítést. A 81 milliós Törökországban közel 20 millió kurd él, többségük szolidaritást gyakorolva a Munkáspárt iránt. Demográfiai elosztásukban az ország népességének 1/4-ét, területének 1/3-át képzik, kiváltképp a délkeleti tartományokban. Az etnikai határokkal megrajzolt Kurdisztán törökországi része kétszer nagyobb, mint Iránban, Irakban és Szíriában együttvéve. Utóbbi kettőben a pusztán 5 milliós és 2 milliós kurd kisebbségek ennek ellenére grandiózus ambíciókkal íveltek felfelé attól fogva, hogy anyaországaik válságba süllyedtek:

A 2005 óta autonóm Iraki Kurdisztán kormánya 2017-ben egy függetlenségi népszavazást írt ki, amin a 72%-os részvétel 93%-a igennel támogatta a leszakadást, ám ezt —a katalóniai referendumhoz hasonlóan— az iraki alkotmány illegálisnak tartotta, és nemzetközi szinten sem kapott számottevő támogatást. Ettől függetlenül a tartomány továbbra is de facto államként működik. A szíriai szomszédságban ha önálló kormányt nem is, de autonóm közigazgatást hasonló módon már 2013-ban felállítottak a kurdok. Nem csoda tehát, ha Ankara aggodalommal figyelte az SDF amerikai felfegyverzését, amelyre alapjában árulásként tekintett.

Forrás: Estudios De Política Exterior

A török a motivációnak megvannak a sajátos belpolitikai vonatkozásai is: a szíriai válsággócok elszigetelése a határtérségtől enyhíti Törökország menekültproblémáját, így egyrészt a menekültek  átköltöztetésével sikerül mérsékelni a belső feszültségeket, másrészt a kurd polgárok elmenekülésével és az arab lakosság betelepítésével irányított demográfiai változás vihető végig, ami tartósan megakadályozná a PKK újraszerveződését. Az idő előrehaladtával Ankara nem az emberi jogokat és vegyifegyver-tilalmi egyezményeket semmibe vevő Aszad rezsimet, vagy a véres kezű, globális biztonságot fenyegető Iszlám Államot, hanem az SDF-et tartotta a legnagyobb kihívásnak. Az elmúlt 3 évben ez több politikai és katonai cselekvésében is megnyilvánult: az Isztambulban székhelyes Szíriai Ellenzék Nemzeti Koalíciója (SNC) —kvázi emigráns kormány— 87 tagjából 8 a kurdokat képviseli ugyan, azok érdembeli együttműködését arab képviselőtársaikkal az erős befolyást gyakorló és egyben megkerülhetetlen Ankara folyamatosan ellehetetlenítette. A megosztottságot fokozta, amikor utóbbi katonailag is elkezdett beavatkozni az ellenzék belügyeibe: egyik ilyen eset a 2016 nyarán indított Eufrátesz Pajzs hadművelet, amely az IÁ ellen irányult eredetileg, de stratégiájában az északnyugati és északkeleti kurdok egyesülését hivatott megakadályozni a köztes területre eső al-Babnál. Miután ez megtörtént, a török hadsereg az északnyugati kurd közigazgatás fővárosát, Afrint célozta meg ezúttal az Olivafaág hadműveletben 2018 telén. 2019 tavaszán a vegyes lakosságú, aleppó-vidéki kurd fellegvárat képviselő Tell Rifat befogása is ezt az eltökéltséget jelezte. Az előzményekből kiindulva mégsem volt meglepő tehát, hogy az USA kilépése automatikus török beavatkozást von maga után. A kérdés az, ismét Trump rögtönzött belpolitikai Twitter-intézkedése ez, vagy háttértárgyalások előre megbeszélt eredménye? Az akciót követő válaszhatásokat elemezve aligha elképzelhető, hogy ne lett volna koordináció az érintett felek között.

Miután október 7-én az amerikai hadsereg személyi állománya kiürítette a Manbidzs katonai bázist, ott azonnal megjelent két Kremlin-közeli orosz újságíró, akik kamerákkal várták a török hadsereg érkezését és élőben közvetítették mindazt, amit várakozásuk alatt a helyszínen találtak: kimert ételt, bontott pezsgőt, behűtött sört, Coca-Colát, hátrahagyott személyes tárgyakat, sportszereket. Az orosz ügynökök előbb tudhatták meg hogy a szóban forgó bázis evakuálva lesz, mint a bázison élők maguk. Manbidzset kezdetben a török haderő célozta meg, ma mégis orosz páncélkocsik járőröznek a ott békefenntartás gyanánt, miközben az ezzel párhuzamos, Béke Forrása névre keresztelt török hadművelet korántsem volt kíméletes az ellenállókkal:

Az Emberi Jogok Szíriai Megfigyelő Szervezete (SOHR) szerint az első héten 177 SDF harcos mellett 79 civil vesztette életét és 637 esett fogságba, miközben több mint 200 ezer menekült hagyta el otthonát. A kaotikus helyzetben 785 iszlám állam fogoly szökött meg a kurd börtönökből, akik ma szabadon cirkálnak a régióban. A nemzetközi társadalom reakcióit —ha Ankaráról le is pattantak—, Washington mélyen viselte, ezért az önmaguknak is ellentmondó Trump nyilatkozatok sorozata után a Fehér Ház delegációt küldött Ankarába. Az offenzíva tizedik napján Mike Pence, az Egyesült Államok alelnöke tűzszüneti megállapodással sétált ki Erdogán palotájából, melyet mindkét oldal saját győzelmének tekintett. A szembetűnőbb mégis Mevlüt Çavuşoğlu török külügyminiszter sajtótájékoztatója volt: “Megkaptuk, amit akartunk. Az USA elismerte a műveleteink legitimitását”.

A megegyezés szerint a török hadsereg és szíriai partnerei 120 óráig szüneteltetik az offenzívát, cserébe Trump felfüggeszti a gazdasági szankciókat melyeket három nappal azelőtt léptetett életbe, valamint garantálja, hogy a kurdok visszavonulnak a határtól 30 km-es mélység mögé. Ezzel Törökország kialakítja a biztonsági zónát az Eufrátesztől Irakig. Habár Washington megakadályozott egy humanitárius katasztrófát, Ankara terveinek nem szabott gátat: nem született valódi garancia arra, hogy a későbbiekben a törökök ne lépnék át a 30 km-es vonalat a kurdok kárára, vagy hogy ne lépjenek onnan vissza az oroszok javára; de arra sem, hogy tartsák magukat a vállalásaikhoz. Sikerülhet-e ez Törökországnak?

Nem volt kétség afelől, hogy az irreguláris kurd erőket az egyébként második legnagyobb NATO hadsereg különösebb akadály nélkül visszavonulásra tudja kényszeríteni, csakhogy egy 450 km hosszú és 30 km széles biztosági zóna felállítása már nem csak katonai erőforrásokat igényel. Ez a 13’500 km2 legalább négy magyar megyének megfelelő terület, melyen a biztonság megteremtése és stabilizálása mellett a közigazgatás sem lesz egyszerű feladat. Erdogán a nála tartózkodó 3.6 millió szíriaiból 2 milliót tervez visszatelepíteni ebbe a zónába, legalábbis saját elmondása szerint ez a terve. Ennyi ember átmozdítása nem csak logisztikai kihívást fog jelenteni, de az sem biztos, hogy a zömükben középső és északnyugati tartományokból származó, évek óta Törökországban élő menekültek hajlandóak lesznek-e átköltözni a számukra idegen északkeleti tartományokba, ahova se rokonság se ingatlan nem köti őket, és ahol a térség fennhatóságának jövője is kérdéses.

Vállalások ide vagy oda, a tűzszünet utolsó óráiban Erdogán Szocsiba utazott, hogy Putyinnal folytassa ott, ahol az amerikai alelnökkel abbahagyta. Az itt született török-orosz megállapodás hosszabb távra tervezett, mint az 5 napra szóló török-amerikai: feltételként szerepel a szíriai területek integritása, célkitűzésként a terrorizmus és szeparatizmus elleni küzdelem (mint újfent használatos fogalom a szíriai konfliktusban), illetve eszközként a közös járőrözés és felügyelet, mellettük a pufferzóna hosszán felsorakozott Aszad hadsereg határvédelmi erői. A tárgyalásokba se a szír kormány, se a szíri ellenzék nem lett beavatva, az amerikai szerepvállalás csökkenésével pedig az orosz-török duó minden eddiginél nagyobb hatáskört kapott.

Ugyanezen a napon —talán nem is véletlenül—, a szír elnök látogatást tett az északi frontvonalon harcoló csapataihoz. Az eseményt közvetítő állami csatornán így szólt a katonákhoz: “Erdogán egy tolvaj. Az Iszlám Állammal lopta az olajunkat, és most a földünkkel is azt teszi. Megadjuk az amnesztiát a szeparatista kurdoknak, így mindenki készen állva léphet fel az agresszió ellen.” Ez a médiafogás azon a területen történt, ahol 2018 óta török megfigyelő pontok álltak az úgynevezett Eszkalációcsökkentést Felügyelő Erők missziójának részeként, s ez eleve az Aszad hadsereg előrenyomulását hivatott megfékezni. Egy év farkasszemezés után az orosz és az iráni megfigyelő pontokkal, a szír hadsereg az orosz légierő segítségével átlépte a törökök által meghúzott vonalat és befoglalta az ellenzéki Khán Sejkhún várost, 10-10 méteres sávban megkerülve a török katonai bázis négy oldalát. Egy szcenárió, melynek eshetősége nem áll messze az ismétlődéstől.

Forrás: Live Universal Awareness Map

A szíriai konfliktus legújabb fejezete az Iszlám Állam vezetőjének likvidálása. Abu Bakr al Baghdadi, eredeti nevén Ibrahim Awwad rejtekhelyét október 26-a éjjelén rohamozta le az amerikai Delta Force alakulat Barishán. A település 5 km távolságra esik a török határtól és az al Kaida szíriai nyúlványának felügyelete alatt áll. A Hamza bin Láden —Oszama bin Láden fia— által megalapított Hurrasz al Din terrorcsoport anyaszervezete a Levante Felszabadító Testület (HTSh, korábban Nuszra Front) kiváló kapcsolatot ápol Törökországgal, és ma már a teljes Idlib tartomány a szomszédos Aleppó tartomány nyugati felével az ő befolyásuk alatt áll. A leszámolás tökéletesen egybeesett az IÁ elleni harc beharangozott végével. Ezzel a kurdok már nem hivatkozhatnak arra, hogy feltámad az Iszlám Állam, ahogyan Törökországnak sem marad Damaszkusz felé igazolható indoklása arra, hogy bent maradjon. Jóllehet, a globális terrorfenyegetés csökken, a helyi feszültségek nem. Ellenzék, szeparatista, terrorista: egybemosva kerül elmosásra az összes. A megmaradt övezetek további ütközések helyszínéül szolgálnak majd, a hegemóniájára hagyott Oroszország akaratával pedig senki sem fog dacoskodni: előbb vagy utóbb minden visszakerül Aszadhoz. Eladva vagy elpusztítva, kényszerítve vagy elárulva, az áldozat mindig egy: a szíriai nép polgárai.

Szerző: Ibrahim Imre

Categories: Biztonságpolitika

Csernobil újratöltve – az augusztusi orosz nukleáris baleset

Fri, 01/11/2019 - 11:08

2019. augusztus 8.-án, csupán pár hónappal a csernobili atomerőmű-baleset 33. évfordulója után, a történelem megismételte önmagát és Oroszországban, a Fehér-tenger partján újabb nukleáris baleset történt. A közelmúlt eseményei és a 33 évvel ezelőtt történtek számos hasonlóságot mutatnak. Úgy tűnik, mintha megállt volna az idő, az orosz hatóságok kísértetiesen hasonlóan kezelik a mostani helyzetet: nem adnak egyértelmű információkat, elhallgatják a Föderációt negatív színben feltűntető részleteket, míg a nemzetközi közvélemény érdeklődve figyeli a további eseményeket. Ennek köszönhetően sok kérdés kering a robbanás kapcsán, például „Mi okozta a detonációt?” vagy „Miért állítottak le két orosz nukleáris mérőállomást is a robbanás környékén?” illetve „Mi tehát a valóság a történtekkel kapcsolatban?”

Forrás: MSN.com

Számos dolog volt ami hosszú távon foglalkoztatta a nemzetközi sajtót, így pedig rengeteg megalapozott vagy éppen megalapozatlan elmélet született a történtekkel kapcsolatban. Az, ami az összes közül a leginkább foglalkoztatta a nemzetközi közvélemény, hogy mi váltotta ki a robbanást. Vajon egy titkos atomkísérlet, egy egyszerű üzemi baleset vagy esetleg egy új fegyver félresikerült tesztelése váltotta ki a tragédiát. Jelen cikkemben azt az elméletet kívánom igazolni, miszerint a baleset egy új orosz szuperfegyver tesztelése során következett be.

A hivatalos orosz álláspontot a Védelmi Minisztérium közölte a balesetet követő napon, miszerint semmilyen radioaktív anyag nem került a környezetbe. Ezt azonban hamar módosították és az újabb nyilatkozatban már azt írták, hogy szakembereik „egy rakéta részét képező radioizotóp energiaforrással kapcsolatos tevékenységet folytattak” egy tengeri platformon, amikor a robbanás bekövetkezett. Mint később kiderült katonai objektumban történt a baleset és egészen biztosan valamilyen új orosz fegyver tesztelése során halt meg, a Roszatom (Oroszországi Föderáció Atomenergetikai Konszern) öt, míg a Védelmi Minisztérium két munkatársa. Emellett sok további tényező bizonyította, hogy a kezdeti tagadás ellenére igenis nukleáris veszélyeztetettség áll fenn és valóban nagyléptékű a probléma.

Az első ilyen „igazolás”, hogy a kérdéses területen a központi tudósítások szerint a nukleáris sugárzás általános mértékű volt, azonban sok helyi lakos saját mérőeszközével megközelítőleg hússzor akkora értékeket mért, mint ami a normális. Ennek köszönhetően akkora pánik lett úrrá az ott élőkön, hogy a környék összes jódkészlete elfogyott.  Az emberek magyarázatot vártak a kormánytól a történtekre. A válasz az Interfax hírügynökség publikációjának formájában érkezett, ami az Orosz Hidrometeorológiai Szolgálatra (Roszgidromet) hivatkozva arról számolt be, hogy egy valóban radioaktív gázfelhő szabadult fel, amely átvonulása miatt nőtt meg átmenetileg a radioaktív háttérsugárzás. A Roszgidromet augusztus 13-ai nyilatkozata szerint a gammasugárzás 4-16-szoros felerősödését okozó felhő stroncium-, bárium- és lantánizotópok bomlásának eredményeként jött létre. Az augusztus 8-án mért maximális érték óránként 1,78 mikrosievert volt, az óránként 0,11 mikrosievertes átlagos normál háttérsugárzás helyett. Ezt észlelhették a lakosok, azonban az értékek mára már normalizálódtak és stabilizálódtak Szeverodvinszkben.

A második fontos megállapítás az orosz kormány által tanúsított hozzáállás. Az Oroszországi Föderáció vezetése saját állampolgárjait is veszélybe sodorta annak érdekében, hogy elfedje a történtek komolyságát. Vélhetően a nyilatkozatot a lakosság megnyugtatásának céljából tették közzé, azonban annak a célnak is megfelelt, hogy igazolják, nem kell kitelepíteni a környező településeken élőket. Az evakuáció tehát nem történt meg, ezzel ellentétben mégis jelentek meg cikkek arról, hogy vonatokon szállítják el az embereket otthonaikból. Sőt azért, hogy a nemzetközi és hazai közhangulatot lecsillapítsák, lekapcsolták az esethez legközelebbi két sugárzásmérő állomást a Dubnat és a Kirovot arra hivatkozva, hogy kommunikációs és hálózati problémáik voltak. Így nem kellett az esetlegesen problémát jelentő információkat takargatni, formálni vagy a közvélemény számára „megszépíteni”.

Forrás: Euronews

Mi több, a robbanást követően a hat sérültet ellátó kórházat sem értesítették arról, hogy nukleáris baleset áldozatait kezelik. Így a kezelőszemélyzet nem vette fel a rendelkezésükre álló sugárzásvédő felszerelésüket sem. Utólag százas nagyságrendben kellett megvizsgálni az egészségügyi dolgozókat, hogy milyen károsodás érte őket az eltitkolt sugárzás miatt. A vizsgálatok miatt állítólag titoktartási szerződést is aláírattak velük.
Ennek kapcsán kiemelt figyelmet kapott egy, a robbanásban megsérülteket ellátó orvos esete, akinek a szervezetében sugárzó cézium 137-es izotópot találtak. Tragikomikus jelleget kölcsönöz az esetnek, hogy a vizsgáltot végző szakértők azt állították nem az esemény, hanem az étkezési szokásai miatt lett sugárzó a férfi teste. Ezt azzal igazolták, hogy tudományosan bizonyított, a cézium 137-es nagy mennyiségben halmozódik fel gombákban, tengeri herkenytűkben és algákban. Így amikor Thaiföldön járt a doktor, feltehetőleg sugárzó fukushimai rákot ehetett ami magyarázza a sugárzás eredetét. Ennek az állításnak a valótlanságát azonban az az adat bizonyítja, hogy Fukushima és Thaiföld megközelítőleg 5000 km-re fekszik egymástól, így relatív csekély esély van arra, hogy a rák valóban fertőzött lett volna.

A harmadik megállapítás ami hitelt adott az elképzelésnek az, hogy valamilyen nukleáris tevékenység során történt a baleset az maga a sugárzás volt, annak tulajdonságai és mértéke. Nils Bohmer norvég nukleáris szakértő azt nyilatkozta a The Barents Observer portálnak ,hogy a megtalálható izotópok összetétele egyértelműen arra utal, nem egy izotópokat tartalmazó hajtómű, hanem egy (kisméretű) atomreaktor robbant fel.

„A bárium és a stroncium jelenléte mutatja, hogy a bomlástermékek nukleáris láncreakcióból származnak. Ez bizonyíték arra, hogy egy atomreaktor robbant fel” – mondta Bohmer.

Ez azért különösen érdekes mivel két állítást is alátámaszt a történtekkel kapcsoltban, egyrészt mint említettem letagadhatatlanná teszi a robbanás nukleáris jellegét, másrészt pedig további következtetéseknek biztosít alapot. Az ilyen izotópos összetétel ugyanis teljesen más, mint a radioaktív hasadóanyagokat használó, kisméretű energiaforrások összetétele (északi-sarki világítótornyok, műholdak), sokkal inkább hasonlít egy kisméretű atomreaktorban fellelhető anyagösszetételre, mintha csak egy kisméretű atomreaktorról beszélnénk.

Ez megalapozottá teszi azt az állítást, miszerint Oroszországban a Vlagyimir Putyin elnök által először 2018-ban bemutatott Burevesztnyik (Skyfall) interkontinentális robotrepülőgép tesztelése történt.

Forrás: Newsweek

A felismerés rendkívül aggasztó, hiszen ha az oroszok atomreaktoros cirkálórakétát építenek, az radikálisan lejjebb viszi az atomküszöböt, a balesetveszélyt is sokszorosára növelve. Mindemellett pedig a fegyverkezési verseny is új erőre kaphat a Nyugat és Oroszország között.

Összefoglalva, véleményem szerint ez az esemény is példázza, hogy miként próbálja meg Oroszország egyrészt leplezni, másrészt pedig elterelni a figyelmet saját felelősségéről az egyes események kapcsán. Illetve azt is bemutatja, hogy mennyi és milyen állami szintű eszközt állítanak annak szolgálatába, hogy elfedjék a valóságot nem csak a nemzetközi közvélemény, de még az orosz nép szeme elől is. A kormány számára a legfontosabb cél az volt, hogy a nyilvánosság számára ne derüljünk ki miért végezték a kísérleteket és ennek érdekében még több ember életét és egészségét is hajlandók voltak kockára tenni. Az idő és a technikák változnak, de a cél állandó maradt. Megtévesztés, ezt tartja szem előtt a kormány csak úgy, mint a jogelőd, a Szovjetunió idején.

Szerző: Haiszky Edina

Categories: Biztonságpolitika

NATO-NETto Hírfigyelő – 2019. június

Fri, 05/07/2019 - 10:32

Partnerkapcsolatok

  1. 06. 02. – A NATO Főtitkára dicsérettel illette Albánia politikai párbeszédre irányuló kezdeményezését (Gönczi Róbert)

Jens Stoltenberg, NATO Főtitkár június 2-án vasárnap Tiranába látogatott, hogy Albánia vezetőivel tárgyaljon. Üdvözölve Albánia 10 éves NATO-tagságát, dicsérettel illette az ország részvételét a koszovói és afganisztáni műveletekben, valamint a lettországi NATO többnemzetiségű harccsoportban. Továbbá megemlékezett azon két albán katonáról, akik nemrég életüket vesztették Lettországban egy gyakorlat közben.

“Kemény munkával és céltudatossággal Albánia példamutató a nyugat-balkáni régió békéjének védelmében.” – jelentette ki . A Stoltenberg. A Főtitkár üdvözölte az Európai Bizottság ajánlatát az EU csatlakozási tárgyalásainak felgyorsítására Albánia és Észak-Macedónia ügyében, kiemelve ezen haladás továbbvitelének fontosságát. Felszólította az összes politikai szereplőt, hogy az egyeztetések során előre meghatározott politikai módszerekkel oldják meg nézetletéréseiket, illetve mutassák meg a szükséges konszenzust az euroatlanti integrációval kapcsolatban.

  1. 06. 03. – „Készek vagyunk befogadni Észak-Macedóniát a NATO-családba“ (Németh Csenge)

Jens Stoltenberg, a NATO Főtitkára elismerő szavakkal illette Észak-Macedónia törekvéseit, melyek egyre inkább az európai és a transzatlanti integráció felé haladnak. Szkopjei látogatása során beszédében kiemelte, hogy a NATO-tagság nagyobb biztonságot és jólétet teremt az észak-macedón nép számára.

A NATO Főtitkára dicsérte a Szkopje és Athén által tanúsított elszántságot, mely Észak-Macedónia korábbi, megkérdőjelezett államnevének megoldására irányult a történelmi jelentőségű Prespa-megállapodáson keresztül. Így jelenleg a szövetségesek várakozással tekintenek Észak-Macedónia csatlakozására a NATO harmincadik tagjaként. Stoltenberg ösztönözte az országot, hogy folytassa a megkezdett reformokat, beleértve a jogállamiságot, a biztonságot és a hírszerzést érintő lépéseket. A reformok végrehajtása fontos állomás Észak-Macedónia életében a teljes NATO tagságra való felkészülésben.

A NATO Főtitkár a Észak-atlanti Tanáccsal, a NATO döntéshozó szervével érkezett meg Szkopjébe. Ez volt az első észak-macedóniai látogatás a Tanács részéről, mely folyamán egy közös találkozó keretein belül az észak-macedón kormány tagjaival közösen megvitatták a csatlakozási előkészületekben, reformokban, valamint a régió helyzetében elért előrehaladást.

  1. 06. 04. – A Főtitkár dicséri Ukrajna és a NATO partnerségét és újabb reformokat irányoznak elő (Haiszky Edina Julianna)

A NATO Főtitkára, Jens Stoltenberg üdvözölte Ukrajna új elnökét, Volodimir Zelenszkijt a NATO főhadiszállásán és a NATO–Ukrajna Bizottság ülésén egyaránt. Stoltenberg köszönetet mondott Ukrajnának azért, hogy az otthoni komoly biztonsági kihívásaik ellenére az afganisztáni és koszovói missziókban is hathatósan közreműködnek katonáik, emellett az országot “nagyra becsült partnerként” említette. Biztosította Zelenszkijt a NATO teljeskörű politikai, katonai és anyagi támogatásáról, ennek példája a tengeri és a parti őrség kiképzése, és több mint  40 millió euró folyósítása befektetési alapoknak a számítógépes védelem és orvosi rehabilitáció területén.

A NATO határozottan támogatja Ukrajna szuverenitását és területi integritását, ezt támasztják alá a Főtitkár szavai: „A szövetségesek nem ismerik el a Krím-félsziget annexióját és egyúttal elítélik Oroszország agresszív fellépéseit a fekete-tengeri régióban.”

A Főtitkár hangsúlyozta továbbá az ukrán elnök felelősségét a korrupció elleni küzdelemben és a jogállamiság megerősítésére irányuló reformok végrehajtásában, mert ezeknek köszönhetően  Ukrajna egyre közelebb kerülhet a NATO-ba való belépéshez a partnerségi viszony helyett.

  1. 06. 09. – A NATO álláspontja a kialakult helyzetről a Moldovai Köztársaságban (Gönczi Róbert)

A NATO aggódva figyeli a kialakult politikai válságot a Moldovai Köztársaságban. Arra kérték a politikai spektrum összes szereplőjét, hogy őrizzék meg a nyugalmukat és a köztük kialakult viszályt csökkentsék a párbeszéd szintjére, a törvények tisztelete mellett.

A Moldovai Köztársaság demokratikusan megválasztott vezetőinek közösen kell dolgozniuk annak érdekében, hogy a jelenlegi politikai válságra megoldást találjanak.

A NATO megerősítette, hogy a Szöveségesek a jövőben is támogatják a Moldovai Köztársaság reformjait annak biztonsági és védelmi intézményeiben. A NATO és a Moldovai Köztársaság szoros partnerek immáron több mint 25 éve és a szövetségesek továbbra is kiállnak a Moldovai Köztársaság függetlensége, szuverenitása és területi integritása mellett.

  1. 06. 11. – Jens Stoltenberg izlandi látogatása (Tóth Milán)

A NATO Főtitkára köszönetet mondott Izland támogatásáért a nemzetközi biztonságot illetőleg. A június 11-én, Reykjavíkban tartott látogatása során Jens Stoltenberg, a Szövetség főtitkára Katrín Jakobsdóttir, izlandi miniszterelnöknek elmondta, hogy országa, stratégiai helyzetének köszönhetően, 70 éve segíti Európát és Észak-Amerikát egy szorosabb kapcsolat kialakításában.

Jens Stoltenberg kiemelte Izland polgári szerepvállalásának fontosságát a NATO missziókban, valamint az országban világszerte egyedülálló mértékű, a nők egyenjogúságát, a békét és biztonságot hirdető agendáját.

Továbbá szó esett aktuális biztonsági kihívásokról is, így Oroszország INF-szerződésből való kilépéséről, a NATO képességeiről a hibrid- és kiberfenyegetések leküzdésében, valamint az északi-térség helyzetéről is. Izlandi látogatása során Jens Stoltenberg megtekintette Keflavík légibázisát is, mely elsődleges szerepet játszik az ország és az egész északi térség védelmében.

Látogatása végén a Főtitkár megjegyezte, hogy a szigetország egy erős transzatlanti köteléket biztosít egy bizonytalan világban.

  1. 06. 18. – Franciaország szándéknyilatkozatot írt alá a stratégiai légi szállítást és légi utántöltést illető együttműködésről Belgiummal, Hollandiával, Luxemburggal, Németországgal és Norvégiával (Szilágyi Laura)

A június 18-án aláírt szándéknyilatkozattal a hat szövetséges tagállam hatalmas lépést tett az MRTT-C képességek (Multi Role Tanker and Transport Capability) anyagilag megengedhetőbbé alakítása felé.

Az MRTT-C kezdeményezés biztosítani fogja a résztvevő országok számára a stratégiai légi szállítást, légi utántöltést és orvosi evakuálási képességeket, lehetővé téve ezáltal a légi műveletek rugalmasabbá tételét. Ehhez öszesen nyolc légijárművet fognak beszerezni az elkövetkezendő években.

A kezdeményezéshez való csatlakozás nyitott az összes tagállam számára.

  1. 06. 25. – A NATO-tagországok védelmi költségvetése (2012-2019) (Györgyi Dominika)

A NATO rendszeresen gyűjt adatokat a szövetségesek védelmi kiadásairól, részletesen bemutatva ezeket. Minden tagállam védelmi minisztériuma jelentést készít a jelenlegi és a jövőben várható védelmi szempontú kiadásokról.

A kiadások a nemzeti kormány által a pénzügyi év folyamán ténylegesen teljesített, illetve a fegyveres erők, a szövetségesek vagy a Szövetség szükségleteinek kielégítésére tett kifizetéseket jelentik. A NATO naprakész gazdasági−demográfiai információkkal is rendelkezik az Európai Bizottság Gazdasági és Pénzügyi Főigazgatósága (DG-EFIN) és az OECD által.

Az említett források adatai és a tagországok GDP-előrejelzései közötti eltérésekre, valamint a fogalomkülönbségekre való tekintettel a jelentésben szereplő számadatok jelentősen eltérhetnek a médiában szereplőktől. A felszerelésre fordított kiadások tartalmazzák a fő berendezéseket és az ezekhez kapcsolódó kutatásra, fejlesztésre fordított kiadásokat. A személyzeti kiadások magukban foglalják a nyugdíjakat is.

A jelentésben használt 2018-2019-es adatok becslések.

A teljes jelentés az alábbi linken elérhető: https://www.nato.int/nato_static_fl2014/assets/pdf/pdf_2019_06/20190625_PR2019-069-EN.pdf

  1. 06. 25. – Jens Stoltenberg: Szlovákia nagymértékben hozzájárul a Szövetség közös védelméhez (Tóth Milán)

A NATO Főtitkára június 25-én találkozott Zuzana Čaputovával, Szlovákia elnökével, annak érdekében, hogy értékeljék Európa jelenlegi biztonsági helyzetét, valamint a Szövetség elért eredményeit.

Jens Stoltenberg köszönetet mondott Szlovákia NATO munkájáért, így többek között az ország Lettországban állomásozó csapataiért, az iraki és afganisztáni bevetésekben való részvételéért, valamint az Ukrajnának nyújtott pénzbeli támogatásáért. Ezen felül pozitívnak értékelte azt is, hogy Szlovákia egyre nagyobb védelmi ráfordításokba kezdett, illetve a NATO-ra nézve kulcsfontosságú területekbe fektetett be.

  1. 06. 26. – A védelmi miniszterek értekeztek az oroszok INF-szerződés szegéséről és a NATO válaszairól (Haiszky Edina Julianna)

A NATO védelmi miniszterei 2019. június 26-án, Brüsszelben találkoztak, hogy megvitassák az INF-szerződés Oroszország általi megszegését és a NATO erre adott válaszait.

Jens Stoltenberg, a NATO Főtitkára hangsúlyozta, hogy Oroszországnak még van esélye megmenteni az INF-szerződést, és a szövetségesek ezt az üzenetet a jövő héten a NATO– Oroszország Tanács ülésén közvetíteni fogják. De ehhez szükség van arra, hogy Oroszország „térjen vissza a teljes és ellenőrizhető megfeleléshez” és szüntesse be az SSC-8 rakéták további előállítását és telepítését.

Emellett kiemelte, hogy a miniszterek megállapodtak abban, hogy a NATO reagál, ha Oroszország nem tér vissza a szerződésben foglaltakhoz, tehát a szövetségesek készülnek egy INF-szerződés utáni világra.

  1. 06. 27. – A NATO-védelmi miniszterek jóváhagyták az új világűr politikát és megvitatták az afganisztáni missziókat érintő kérdéseket (Szilágyi Laura)

Csütörtökön a védelmi miniszterek jóváhagyták az új, átfogó világűr politikát, mely közelebb viszi a szövetségeseket a világűr lehetőségeinek és kihívásainak eléréséhez. A NATO olyan fórumként tudna fellépni, amely keretein belül növekedhetne az információk megosztásának és az együttműködésnek a mértéke.

A találkozó kiemelt napirendi pontja volt az afganisztáni biztonság kérdése. “Habár számos kihívás maradt még hátra az országot illetőleg, jelenleg mégis egyedülálló lehetőségünk van a béke megteremtésére.” – nyilatkozta Stoltenberg.

A szövetségesek teljes mértékben támogatják az USA politikai egyezség felállítására törekvő afganisztáni ambícióit. Emellett a NATO nemrégiben megszervezte a misszióban résztvevő erők következő váltását, valamint megerősítette az afgán biztonsági erők pénzügyi támogatását 2024-ig.

Gyakorlatok

  1. 06. 06. – Bevetették a NATO Spearhead Force névre keresztelt közös harci egységét és tesztelték készenlétüket (Szilágyi Laura)

Május 24. és június 14. között a szövetségesek 2500 német, dán és norvég katona, valamint 1000 harcjármű részvételével végrehajtották a Noble Jump 19 elnevezésű gyakorlatot Nyugat-Lengyelországban. Ez az esemény képezi a Spreadhead Force és a VJTF (Nagyon Magas Készenlétű Összhaderőnemi Műveleti Erő) fő gyakorlatozási lehetőségét, és teszteli a két egység együttműködési képességeit.

A gyakorlat egyik alappillérét a gyors reagálás és az erők hirtelen mozgatása és áttelepítése alkotta. A műveleteket, melyek magukba foglaltak ellenséges harckocsik és gyalogság elleni védekezést, valamint tűzszerész munkálatokat is, a Zagan gyakorlótéren kivitelezték.

  1. 06. 09. – A szövetséges haditengerészetek készenléti gyakorlata a Balti-tengeren (Kertai Zoltán Péter)

A 47. BALTOPS haditengerészeti gyakorlat június 9-én kezdődött 8600 fővel. A gyakorlat magába foglalta aknák és tengeralattjárók felkutatását és megsemmisítését, légvédelmi gyakorlatokat, partraszállási műveleteket és ellenséges kötelék elleni védekezést. „A hat NATO-tagállammal határolt Balti-tenger kiemelkedő stratégiai fontossággal bír.” – mondta Oana Lungeszku, a NATO szóvivője, aki kiemelte, hogy a gyakorlat „senki ellen nem irányul, azonban a térség biztonsági helyzete jelentősen romlott a Krím-félsziget illegális orosz annexiója óta.” A hadgyakorlatnak korábban az Oroszországi Föderáció is a részese volt, de az ukrán konfliktus következményeként 2014 óta kimaradt. Az ez évi hadgyakorlatot az amerikai 2. flotta parancsnoksága vezényelte le, ami 2018-ban a növekvő orosz atlanti-óceáni jelenlétre válaszul alakult újra.

  1. 06. 13. – A Szövetség új energiatakarékos felszerelése (Kertai Zoltán Péter)

A Szövetség új energiatakarékos felszerelést tesztelt a lengyelországi gyakorlat során. A Capable Logistician 2019 névre hallgató gyakorlat a szövetséges hadseregek fosszilis üzemanyagoktól való függését kívánja csökkenteni és a nemzeti hadseregek közti kompatibilitást növelni. A gyakorlat magában foglalt meglepetésszerű áramkimaradásokat, illetve a dízel- és vízforrások szennyeződését. Az eseményen szerzett tapasztalatok a későbbi fejlesztések alapját fogják képezni.

Categories: Biztonságpolitika

Megjelentek a Biztonságpolitikai Corvinák legújabb kötetei!

Sat, 22/06/2019 - 10:20

2019. június 13-án mutatta be az Antall József Tudásközpont a Biztonságpolitikai Szakkollégiummal közösen írt és szerkesztett biztonságpolitikai szak- és tankönyvet, a Biztonságpolitikai Corvinákat. A kétkötetes mű globális és regionális biztonságpolitikai kérdéseket jár körül, és arra keresi a válaszokat, hogy milyen hatások alakítják világunkat a 21. században. Helyet kapnak a fontos nemzetközi biztonsági szervezetek, illetve Magyarország biztonsági környezetét is bemutatják a kötetben.

A közel ezeroldalas könyv olyan tanulmányokat fog össze, amelyek globális és regionális biztonságpolitikai kérdéseket járnak körbe, bemutatva azokat az elmozdulásokat, amelyek a 21. századi világunkat alakítják.

Az első kötetben az energiabiztonság, a terrorizmus, a kényszervándorlás tárgyköréből olvashatók tanulmányok, majd olyan írások következnek, amelyek a Föld egyes térségeit érintő biztonsági témákat tárják az olvasó elé. Feltérképezik például az Európai Unió lehetőségeit, a kontinensek, országok területi vitáit, válaszaikat a nukleáris fegyverkezésre, a gazdasági és demográfiai tendenciákra, válságokra és nagyhatalmi befolyásra egyaránt. A második kötet a nemzetközi biztonsági intézményeket veszi sorra, tárgyalja történelmi hátterüket, stratégiájukat, működésüket, zárásként pedig szót ejt Magyarország biztonságpolitikájáról az 1990-es választásokat megelőzően, a rendszerváltoztatás után, illetve a NATO és a V4-ek kötelékében.

A könyv a 2008-ban megjelent Biztonságpolitikai Corvinák című kiadványt tartja mintájának, szándéka szerint összefoglaló mű a biztonsági tanulmányok iránt érdeklődő alap- és mesterszakos hallgatóknak. Célkitűzése, hogy tankönyvként is megállja a helyét, és a későbbi kutatásokhoz is alapot szolgáltasson.

Forrás: http://www.ajtk.hu/konyvkiadas/ujdonsagok 

A kötet szerkesztői között szerepel Dr. Szálkai Kinga és Dr. Baranyi Tamás Péter mellett Szarka Luca, a BSZK Diákbizottságának elnöke is, illetve a kötetbe több tagunk, Alumni-tagunk és oktatónk is írt, mégpedig:

Ármás Julianna, Bartók András, Berkes Rudolf, Kiss Beatrix, Kiss Tamara, Kovács Georgina, Lendvai Tünde, Mészár Kata, dr. Németh József Lajos, Petróczki Márk, Poszavecz Tamás, Rozgonyi Attila, Sánta György, Szabó Orsolya Réka, Szarka Luca.

A kötet szerkesztői: Dr. Baranyi Tamás Péter, Dr. Szálkai Kinga és Szarka Luca.

A június 13-án tartott bemutatón a panelbeszelgetésen részt vett Dr. Rada Péter, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi és Európai Tanulmányok Karának tudományos és nemzetközi dékánhelyettese; Dr. Salát Gergely, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kína Tanszék vezetője; Dr. Szálkai Kinga, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Társadalalomtudományi Kar egyetemi adjunktusa és Dr. Baranyi Tamás Péter, az AJTK  kutatási vezetője.

dr. Németh József Lajos, a BSZK alapítója és Szarka Luca, DB elnök a bemutatón. Forrás: Facebook – Antall József Tudásközpont.
Categories: Biztonságpolitika

Bismarck kora, avagy a boldog békeidők alkonya

Sat, 15/06/2019 - 16:13

Értekezésemben röviden bemutatom a német egység kialakulásához vezető út közvetlen diplomáciai–politikatörténeti eseményeit, valamint Otto Eduard Leopold von Bismarck kancellárságának fő momentumait. Ismertetem a német egység előtti világrend hatásait a szétaprózódott németség szemszögéből, a felemelkedés és a Birodalom korszakát, majd a diplomáciai kitekintés után összegzés következik. Tanulmányom gerincét cirka fél évszázad alkotja, tehát a legjelentősebb fázisok prezentálására van lehetőségem a teljesség igénye nélkül. Visszatekintve bemutatom, hogy milyen impressziója volt a bécsi kongresszus évében született Vaskancellárnak és mennyire övezi mitikus megítélés az uralmát.

Előzmények: ösvény a Poroszország vezette Németország felemelkedéséhez

A harmincéves háborúig a Német-római Császárság volt Európa legerősebb hatalma, de a vesztfáliai békeszerződés1 lényegében a Német Birodalmat teljesen szétszabdalta, ezzel a tönk szélére került, így kisebb-nagyobb halmazokból álló föderatív császárságot hagyott a helyén. A szétmorzsolódott Birodalom látképe azt mutatta, hogy a német hatalomnak egyszer s mindenkorra befellegzett. A nem teljes körűen rendelkező béke magában foglalta a francia–német ellenségeskedés kiújulását, ami három évszázada mételyezte az európai légkört (Ormos, 2008). A német részegységekből két hatalom emelkedett ki: a Habsburg Birodalom és Poroszország. A Habsburg Birodalom megszervezte a magyar területeket és felszabadította azokat a török uralom alól, és az egész német területet próbálta egységesíteni, de nagy konkurensére talált Poroszország képviseletében. A két német birodalom között balansz alakult ki az 1800-as évek közepére,2 Poroszország viszont sikeres reformjainak köszönhetően gazdaságilag és katonailag is jóval dinamikusabban fejlődött.3

A Hohenzollern–Habsburg egyensúlyt Napóleon kibillentette, erre azért adódott lehetősége, mert a francia forradalom ellen szervezett koalícióból Poroszország kilépett, és így a Habsburg Birodalom egyedül tehetetlennek bizonyult a francia császár térhódításával szemben német földön. Napóleon nyomására a német tartományok létrehozták a Rajnai Szövetséget, aminek alapító oklevelét 1806. július 12-én Párizsban írták alá4 (Vadász, 2011). Poroszország megtorpanása nem volt hosszú életű, mert hamarosan kárpótolta veszteségeit, miután Napóleon vereséget szenvedett, és a bécsi kongresszus tisztább képet festett a német területek jogállásáról.5 Egy kis kitérőt teszek a „Szent Szövetséggel” kapcsolatban és felhívom a figyelmet Sándor cár Chateaubriand-nak tett mondataira:

„Immár nem létezik angol politika, francia, orosz, porosz vagy osztrák; ma már csak egyetlen közös politika létezik, amelyet mindenki boldogulása érdekében el kell fogadnia minden államnak és minden népnek.”6 (Kissinger, 2014, 58-59 pp.) Láthatjuk azonban, hogy Poroszország nem osztotta a cár messianisztikus világképét, ugyanakkor állítom, hogy a bécsi tanácskozás megerősítette a poroszok társadalmi és politikai struktúráját. Okvetlenül megemlíteném még, hogy a modern Európa 1815 és a századforduló között élte meg legharmonikusabb periódusát, valamint a kongresszus utáni évtizedeket jellemzően a legitimáció és a hatalom közötti speciális egyensúly alkotta.7

Az 1848. februári francia forradalom márciusban Németországra is átterjedt, a király hatalma megrendülni látszott. Berlinben március 18-án népfelkelés tört ki, amire IV. Frigyes Vilmos (1840-1861) azonnal reagált: összehívta április 2-ára az egyesült Landtagot, és kiállt a poroszországi és németországi alkotmányozás mellett. Március végén a frankfurti úgynevezett előparlament kezdődött, később május 18-án az alkotmányozó gyűlés képviselői konzultációt folytattak a Paulskirchében8. A Paulskirche-i folyamatokat a nemzeti egység szétbomlása fenyegette, mert Schleswig felvétele a Német Szövetségben nemzetközi felháborodást váltott ki.9 A zűrzavaros események gyorsan erodálni kezdték a kezdetben forradalmi hangulatot és a nemzetgyűlés tevékenységét is. Végül 1849. március 27-én a nemzetgyűlés elfogadta a birodalmi alkotmányt,10 másnap IV. Frigyes Vilmos porosz királyt német császárrá választották, ezzel a király stabilizálta hatalmát. Az alkotmány mégsem léphetett érvénybe, hiszen a porosz király április 3-án visszautasította a császári koronát, ezzel a frankfurti kezdeményezés – miszerint Németországot parlamenti monarchikus alkotmányos állammá alakítsák – lezárult. A forradalom utáni évtized inkább hátrameneteléssel telt el, mint előre lépéssel. 1858-ban a király betegsége miatt kénytelen volt a régensséget testvérének, Vilmosnak átadni11 (Vadász, 2011).

Bismarck felemelkedése, az államférfi beírta magát a történelembe

A hadsereg megreformálásáról szóló törvényjavaslatot a tömérdek egyeztetések és azok módosításainak ellenére is visszadobta a parlament, a liberális csoportok és a király között megnövekedett ellenszenvre válaszul az uralkodó feloszlatta a kamarát és új választásokat írt ki.12

I. Vilmos elszámította magát, a választási küzdelemben a liberálisok még inkább megerősödtek és befolyásukat kiterjesztették az államigazgatás valamennyi területére. A porosz monarchia a tönk szélére sodródott; a néhány éve uralkodó Vilmos nem látott alternatívát, így a lemondás gondolatával foglalkozott. Hadügyminisztere, Albrecht von Roon gróf azonban a kitartásra bátorította és javaslatot tett arra, hogy nevezze ki Otto von Bismarckot miniszterelnöknek. Bismarck élt az opcióval és elfogadta a kinevezést.13 A frissen kinevezett kormányfő folytatta a „vilmosi” módszereket, sőt, még erélyesebben lépett fel a liberálisok ellen. Költségvetés nélkül kormányzott, rendszabályokkal fenyegette a liberális tisztviselőket, lépéseit „alkotmányos hézaggal” indokolta – a „joghézagelmélet” alkotmányjogilag aligha volt magyarázható –, kormánya mégis e keretek között működött.14 Politikai berendezkedésben működtek a fékek és ellensúlyok rendszere, és az alkotmány passzusai, így az alkotmányos kérdésekben nem tudta döntően a belpolitikai harcokat a maga javára fordítani, ezért kénytelen volt külpolitikai eredményeket felmutatni.

A fentebb említett Schleswig kapcsán Poroszországot és Ausztriát előre megfontoltan, következetesen belekormányozta a Dániával szembeni konfliktusba.15 Az újonnan megkaparintott tartományok osztogatásával Ausztria nem értett egyet maradéktalanul, olyannyira nem, hogy 1866-ra megkérdőjelezte a gasteini szerződést, és mindkét fél diplomáciájában előkészítették a leendő háborút. Az összecsapás néhány hétig tartott csak, a porosz–osztrák háború16 tovább erősítette a Porosz Birodalom nemzetközi helyzetét, de az osztrákok nem szenvedtek megalázó vereséget, ugyanis Bismarck továbbra is szövetségesként tekintett Ausztriára. Az esemény után nem sokkal Jacob Burchard, svájci történész így elmélkedett: „Németország politikai viszonyainak megváltoztatása Poroszország katonai hatalmának segítségével, mely épp e siker által biztosította hegemóniáját Németországban és csinált Ausztriából nem német hatalmat. 1866 volt az 1848 forradalmára – egy, céljaihoz mérten bukott forradalomra – adott válasz. A „veszett év” sem egységet, sem szabadságot nem hozott; a német háború legalább jelentősen közelebb vitte Németországot az egységhez, amikor kizárta a német kérdés nagynémet megoldásának lehetőségét, és ezzel a kisnémet megoldás egyik jelentős akadályát elhárította”. (Winkler, 2005, 172. o.) A gyors győzelmet rögtön ki is használva az úgynevezett felhatalmazási törvény (indemnitás) elfogadásával oldódott meg az éveken át nyomasztó alkotmányos konfliktus az uralkodó, a kormány és a parlament között.

Birodalom születése, majd két évtizednyi kancellárság

Poroszország folyamatos erősödése és sikeres külpolitikai eredményei egyre inkább kiélezték a konfliktust Franciaországgal szemben. Az 1870-71-es francia–porosz háborúban III. Napóleon birodalma teljesen összeomlott,17 1871. január 18-án a Versailles-i palota tükörtermében a porosz királyt császárrá koronázták.18 Porosz-Németország előtt komoly feladatok álltak; el kellett kezdeni megalkotni a politikai és gazdasági egységet, ténylegesen egyesíteni kellett a 25 szövetségi államot, tehát az alkotmányozási kötelezettség folyamatát elengedhetetlen volt megkezdeni. Az új birodalom létrejöttének évében meg is született a birodalmi alkotmány19, ami gyakorlatilag az Északi-Szövetség alkotmányának tartópillérjeire épült. Míg az újonnan megszavazott dokumentum a közös külpolitikában és a hadsereget érintő kérdésekben széleskörű autonómiát biztosított a központi kormányzatnak, addig ugyanez az átfogó önállóság pénzügyileg nem volt biztosítva.20

A nagyhatalmi porond nemcsak szimplán bővült egy szereplővel, hanem rögtön az élre is tört az európai birodalmak között, az egységet azonban meg is kellett őrizni (Kennedy, 1992). A külpolitikai opciók elernyedése után – nem számítva azt a tényt, hogy a megszerzett előnyt fent kellett tartania – a belpolitikai harcok ismételten kiújultak. Államberendezkedés szempontjából a nemzeti monarchista tekintélyállam, ami az autoriter személyiségjegyekkel bíró kancellár személyére épült, a pártokat, mint intézményeket nem tartotta túl fontosnak. Bismarck mindvégig szisztematikusan kardoskodott a szociáldemokrata és kommunista/kommunisztikus szervezetek ellen, jogilag próbálta őket ellehetetleníteni,21 azonban az egyes politikai pártcsaládok bizonyos ügyek melletti megnyeréséért folyamatosan kijátszotta egymás ellen a frakciókat. Az a kitétel, miszerint a kancellár döntéseit csak a császárnak kell szentesítenie, addig volt működőképes koncepció, amíg I. Vilmos élt.22 II. Vilmos uralma előrevetítette a konfrontációt a kancellárral szemben – ennek okai nem csupán a generációs különbségek voltak –, Vilmos ugyanis hajlamos volt a romantikus túlzásokra és a voluntarizmusra, túlzottan elragadta a világhatalmi hevület.23

A polémia24 hamarosan meg is jelent, az 1888. évi szociális biztosítás rendszere sokaknak elnyerte a tetszését, azonban a munkás réteg inkább büntetésként25 élte meg. Áprilisra a bochumi bányászok beszüntették a munkavégzést. A sztrájkhullám gyorsan átterjedt az egész Ruhr-vidékre, Sziléziára és a Saar-vidékre; a munkásréteg annyira jól megszerveződött, hogy 90%-uk sztrájkolt. Míg Bismarck ezt az alkalmat a szociáldemokraták újbóli megtámadására akarta felhasználni, addig II. Vilmos fogadta a sztrájkoló delegációt. Bismarck beleállt a konfliktusba és hajthatatlannak bizonyult, a szocialista-ellenes törvény szigorúbb tervezetével rukkolt elő. A kancellár számításai nem váltak be, a császár tanácsadó testülete26 ellene fordult. Az ügy végkifejlete 1890. március 15-én fejeződött be, amikor II. Vilmos magához kérette a kancellárt: éles, dühös és udvariatlan szóváltások következtében három nappal később Bismarck benyújtotta a lemondó nyilatkozatát, március 20-án ezt a – várakozásoknak megfelelően – császár elfogadta27 (Vadász, 2011).

A diplomácia új vezérelve: Realpolitik

A belpolitikában újdonsült szereplő a Realpolitik, amire most hívom fel a figyelmet. A külpolitikában, diplomáciában megjelenő Realpolitik bővebb elemzésre szorul, mert ez kutatásom egyik alappillére. A krími háborút követően a metternichi28 rendszer megsemmisült, ezáltal közel két évtizedes konfliktus támadt. Piemont és Franciaország Ausztria elleni háborúját 1859-ben; a Schleswig-Holsteinért vívott háborút 1864-ben; az osztrák-porosz háborút 1866-ban és a francia–porosz háborút 1870-71-ben vívták (Diószegi, 1977, 1984). Ezen érdekütköztetésekből új erőegyensúly született a vén kontinensen, a metternichi rendszer erkölcsi gátjai végképp átszakadtak. Bismarck a Realpolitikra építette politikáját, vagyis arra az elvre, mely szerint az államok közti kapcsolatokat a nyers erő határozza meg, és így győzedelmeskedik az erősebb.

Többek között Bismarcknak – aki élen járt ezekben a folyamatokban – sikerült a Metternich által kiépített bécsi rendszert megsemmisítenie. Amikor Poroszország meg akar felelni történelmi küldetésének és egységesíteni akarta a német területeket, akkor a bécsi rendszert le kellett lerombolnia. A Realpolitik taktikai rugalmasságot követelt, és a porosz nemzeti érdek is azt kívánta, hogy végezetül szövetséget lehessen kötni Ausztriával, Oroszországgal, vagy akár Franciaországgal is, attól függően, hogy a pillanatnyi érdekek mit követeltek (Kissinger, 2008, 94-95. o.). Bismarck a pentagonális hatalmi rendszerről úgy nyilatkozott, hogy öt játékos esetén jobb háromnak az oldalán állni. Az öt nagyhatalomból – Nagy-Britannia, Ausztria, Franciaország, Németország és Oroszország – Franciaország ellenségesnek bizonyult, Nagy-Britannia a „fényes elszigeteltség” (splendid isolation) politikája révén elrejtette szövetségkötési szándékát, Oroszország pedig az Ausztriával fennálló konfliktusa miatt kétes értékű társa lehetett volna. A nemzetközi politikának ilyen szintű elemzésére csakis egy Bismarck kvalitású államférfi volt képes; ő az, aki egy rendkívül keskeny pallón lavírozó egyensúly gondolatát tárja elénk.

Összegezve, a Németország és Oroszország közötti kapcsolat az európai béke kulcsa lett. A standardizált Németország nem támasztott további területszerzési igényeket, emellett a kancellár célja is az volt, hogy a kibékíthetetlen Franciaország kivételével, egyik nagyhatalomnak se adjon lehetőséget konfliktusok kialakítására. Üres szólamok helyett tettekre volt szükség. Sikerült megalkotnia egy rendkívül meredek szövetséget, ami a „Három császár szövetsége”28 nevet viselte. Nevezetes, hogy a reálpolitika önmaga ellen fordult (Kissinger, 2008).

Rezümé

Bismarck Poroszország miniszterelnöke, majd ezt követően az egységesített Németország kancellárja címet is megszerezte. A diplomácia nagymesterei közé tartozott, a diplomácia világában úgy mozgott, mint a legjobb mester a sakktáblán; a belpolitikában autoritatív módszereket alkalmazott és a pártokat egymás ellen is ki tudta játszani. Az egyesített Németország élén közel két évtizedig tevékenykedett, a nemzetközi rendben azon munkálkodott, hogy a béke tartós és állandó maradjon (azonban az egyre erősebb porosz–német birodalom képe forradalmasította Európát).

Ez addig sikerrel is működött, amíg a szembenálló tömbök közötti összetűzések megoldhatatlan konfrontációkká nem alakultak – utólag látszik, hogy nem is oly sokára ez be is következett –, a világégés terheit Európa még ma is nyögi. Ausztria zűrzavaros lépéseivel számolnia kellett a Balkánon, valamint a régióban egyre erőteljesebben megjelenő Oroszországgal. Ezzel a ténnyel tisztában volt a bismarcki vezetés, tudta, hogy hiába ápol jó kapcsolatokat az előbb említett birodalmakkal, ha hamarosan választania kell Bécs és Szentpétervár között, akkor a választás csakis Bécs lehet, mert mindenáron meg kellett akadályozni, hogy Franciaország és Oroszország szövetségre lépjen.

Ezek a diplomáciai konfliktusok előrevetítették a jövőbeni tömbösödést. Közben a négy nagyhatalom készült a háborúra, és előirányozta saját szövetségének győzelmét is; egyik fél sem tudta eldönteni – amikor sejtette, akkor sem talált célba – Nagy-Britannia elhelyezkedési szándékát egy kiszélesedő összetűzésben. Az ilyen jellegű félrepozícionálások miatt – a tanulmányom címében szereplő – boldog békeidők alkonya következett.30 „Casca il mondo”, azaz „összeomlik a világ”, kiáltott fel állítólag Antonelli bíboros államtitkár, amikor tudomására jutott, hogy a poroszok Königgrätznél vereséget mértek az osztrákokra (Winkler, 2005, 184. o.). Meglátásom szerint “világ összeomlására” – ha önzően Európát, és mint a glóbusz akkori legmodernebb részét értjük ezalatt – még várni kellett kicsivel több mint fél évszázadot (Hobsbawm, 2004).

Szívesen idézték Bismarcktól azt a beszédét, melyet 1888. február 6-án tartott a birodalmi gyűlésben: „Mi németek féljük Istent, de rajta kívül a világon senkit sem (…)”. De a mondat folytatása nem vált szállóigévé: „(…) és az istenfélelem az, ami miatt szeretjük és ápoljuk a békét” (Winkler, 2005, 239. o.). A „vér és vas” embere kitűnő realitásérzékkel elemezte a Poroszország előtt álló lehetőségeket. Erőfeszítései annyira szilárdnak bizonyultak, hogy országa túlélt két világháborús vereséget, két idegen megszállást, és két nemzedéknyi megosztottságot. Ott azonban hibát vétett, hogy olyan politikára alapozta mindezt, amelyet csak akkor lehetett volna tovavinni, ha generációnként egy kiemelkedő államférfi születik.31 Ebből kifolyólag Bismarck nemcsak országa sikereinek, hanem a huszadik század tragédiáinak és borzalmainak magvait is elvetette. „Senki sem csemegézhet büntetlenül a halhatatlanság fájáról” (Ludwig, 1926, 494. o.) – írta a kancelláról barátja, Albrecht von Roon. Bismarck igazi tragédiája az volt, hogy képességei meghaladták kora társadalmának képességeit.

 

1 A vallásháborút lezáró szerződést 1648-ban kötötték meg. Ezzel lezárult a német államok önállósodási folyamata: a Német Aranybullában (1356) megszerzett belpolitikai önállóság, illetve az augsburgi vallásbékében (1555) elért vallási autonómia mellé a vesztfáliai békében kivívták a teljes külpolitikai szuverenitást, amit csak szerény birodalmi kötelékek korlátoztak.

2 A Hohenzollerek uralma alatt álló Poroszország I. Frigyes Vilmos idején (1713-1740) létrehozta Európa legütőképesebb haderejét, amellyel utódja, Nagy Frigyes (1740-1786) megszerezte Sziléziát, és a hétéves háborúban (1756-1763) egy széleskörű koalícióval szemben (francia, osztrák, szász) meg is védte azt.

3 Ezek a reformok főleg a 18. század második felében indultak el, a 19. század elején pedig a napóleoni háborúk hatására az úgynevezett „nagy porosz” reformmal folytatódtak, amik modernizálták Poroszország kormányzatát, közigazgatását, gazdasági és társadalmi viszonyait, pénzügyeit, hadszervezetét és hadseregét, valamint a teljes oktatási rendszerét.  Ráadásul nem jelentkeztek belső széthúzó erők sem, amik kikezdték volna a birodalom stabilitását, mint ahogy a Habsburgoknál ez megtörtént. Ennek a nagy horderejű föllendülésnek és a francia élénkítő hatásnak tudható be, hogy a német kultúra, a német művészetek és a német nyelv a nemzeti ébredés útjára lépett.

4 Az új német konföderáció Ausztria, Poroszország, a Dániával perszonálunióban álló Holstein, és a svéd fennhatóság alatt álló Pomeránia kivételével, 1808-ig minden német területet magában foglalt. A regensburgi gyűlésen (1806. augusztus 1.) ezek az államok kinyilvánították kilépésüket a Német-római Birodalomból, ezzel annak létjogosultsága megszűnt.

5 A sok kis halmazból 37 fejedelemség és 4 városállam maradt fenn, ezek a Német-római Császárság helyett létrehozott Német Szövetségben (Deuscher Bund) egyesültek. A Német Szövetség deklarált célja a következő volt: „Németország” külső és belső biztonságának, továbbá a német részállamok függetlenségének és sérthetetlenségének megőrzése. Az idézőjel használata azért szükséges, mert a dokumentum nem használja a Németország kifejezést, hanem laza államszövetségként tekintett rá.

6 Ezek a gondolatok a wilsoni “világrend koncepció” előfutárai, azonban a wilsoni alapelvekkel ez teljesen antagonisztikus.

7 A bécsi kongresszus által körvonalazott “világrend koncepció” bukása a következő okok miatt történt: előretörő nacionalizmus, az 1848-as forradalmak végigsöprése és a krími háború utóhatásai. A krími háború idején Ausztria beláthatatlan következményekkel bíró manőverezésbe kezdett, úgy gondolta, hogy Oroszország elszigeteléséből profitálhat, azonban ez a mesterkedése Ausztria izolációját vonta maga után. Napóleon alig két esztendővel később elfoglalta Ausztria itáliai tartományait – amivel megtámogatta az olasz egység kialakulását –, ezt Oroszország tétlenül nézte, és Otto von Bismarck elindította az egységesítés műveletét, valamint kizárta Ausztriát abból a történelmi szerepből, hogy ő lehessen a német államiság zászlóshajója.

8 A frankfurti Szent Pál-templom.

9 1848 januárjában Dánia megpróbálta Schleswiget bekebelezni államszövetségébe, melyre válaszul a Német Szövetség – azonbelül elsősorban Poroszország – Dániával szemben katonai fellépést sürgetett. Ugyanez év augusztus 26-án megköttetett malmöi fegyverszünet sem bizonyult kielégítőnek, hiszen Schleswig és a Szövetségben lévő Holstein tartományok annyira forradalmi hangulatban voltak, hogy Poroszország is inkább hátrébb lépett egyet a nyomásgyakorlástól. A helyzetet bonyolította még, hogy a német egységtörekvésekkel szemben Dánia mellett foglalt állast Franciaország és Svédország is.

10 A külpolitika, a hadügyek, a törvényhozás és a gazdaság területén erős, egységes hatalommal rendelkező császárságot irányzott elő.

11 I. Vilmos (1861-1888) uralkodása idején „új korszak” kezdődött, a konzervatív–monarchista katonai mentalitással bíró uralkodó első intézkedései közé tartozott a sajtó- és közvélemény-szabadság fokozatos korlátozása. Tisztában volt azzal, hogy az ország nemzeti egységét nem lehet fegyveres harc nélkül megvalósítani, illetve, ha nem növeli Poroszország katonai potenciálját, akkor a már meglévő pozíciókat is veszélyezteti. A hadseregreform ügyében megmutatkozott, hogy mennyit hajlandó engedni a liberálisoknak; a liberálisok nem ellenezték a hadseregfejlesztést, azonban volt egy olyan aggodalmuk, hogy a katonai rendszer az 1815-ös bécsi kongresszuson bevezetett hatalmi egyensúly liberális vonásainak a felszámolásával fog együtt járni.

12 Az előrehozott választásokra 1862 májusában került sor.

13 Ha I. Vilmos régenssé válásakor nem is érződött, hogy „új korszak” kezdődött, akkor Bismarck első parlamenti felszólalásában ez pontosan látszik. A következőket jelentette ki: „Poroszországnak egyesíteni és tartalékolni kell erejét a kedvező pillanatra, amelyet már néhányszor elmulasztott; Poroszországnak a bécsi szerződés szerinti határai alkalmatlanok az egységes állami létre; a kor nagy kérdéseit nem beszédekkel és többségi határozatokkal döntik el – ez volt 1848 és 1849 nagy hibája –, hanem vassal és vérrel.”  (Vadász, 2011, 192. o.)

14 Lehetősége megvolt rá, vele szemben egy népfelkelés, vagy az uralkodó léphetett volna fel, de ilyen veszély nem fenyegette hatalmát.

15 Dánia 1863-ban annektálta Schleswiget, amivel megsértette az 1852-ben született londoni jegyzőkönyvet. Az 1864. évi porosz–osztrák–dán háborúban vereséget szenvedett Dánia, ezzel el is veszítette Schleswiget és kénytelen volt lemondani Holsteinről és Launburgról. Az 1865. évi gasteini szerződésben Ausztria és Poroszország felosztotta a területek igazgatását. Ausztriáé lett Holstein közigazgatása, míg Poroszország bekebelezte Lauenburg hercegségét és Schleswig igazgatását, valamint megszerezte a kiemelt stratégiai helyzetű kieli kikötő, az Északi- és a Keleti-tengert összekötő csatornának az építési jogát is.

16 A háborút a prágai béke zárta le. III. Napóleon, francia császár mindkét féllel egyezkedett ugyan, de ennek ellenére az események külső megfigyelője maradt.

17 1870. szeptember 2-án Sedannál a francia hadsereg letette a fegyvert, szeptember 4-én pedig kikiáltották az országban a köztársaságot.

18 Maga a helyszín kiválasztásában – mindennemű rosszindulat nélkül – kijelenthető, hogy a német félt a sértés és a megalázottság további demonstrálása vezette. Ez a fajta magatartás és az ellenoldal végtelenségig történő „zrikálása” egyik féltől sem áll távol, pl. az első (1918) és a második (1940) compiègne-i fegyverszüneti egyezmény megkötésének a körülményei láttán mintha a történelem megismételné önmagát.

19 Ez a dokumentum kis változtatásokkal az első világháború végéig érvényben maradt. Magát a birodalmat monarchista szövetségként határozta meg, így a népszuverenitás modern elvét nem találhatjuk meg benne. A szuverenitást alkotmányjogilag a kormányzó hercegek és a szabad államok szenátusai reprezentálták.

20 Ez furcsának hat, ugyanis Bismarck részt vett az alkotmányozó folyamatban, és fentebb leírtam, hogy pontosan a költségvetés elfogadtatásával adódtak problémái a miniszterelnöksége első esztendőiben. Emellett ez a „béna kacsa” szerep a pénzügyek területén vezetett oda, hogy nem volt kellő egyensúly a befolyt bevételekben a birodalmi kormány és a szövetségi államok között, így a birodalom egyre inkább eladósodott. A viták abból adódtak, hogy a birodalom szinte mindig pénzszűkében volt, miközben a gazdaság egészét tekintve szárnyalt. Egységes átfogó pénzügyi reformot nem sikerült hozni, így Bismarck kancellárságát válságok árnyékolták be, és az igazi fellendülés majd csak a század utolsó évtizedében következett be.

21 Kiemelném a Törvény a szociáldemokrácia közveszélyes törekvései ellen c. törvényjavaslatot, melyet a konzervatívok, a nemzeti liberálisok és a Centrum Párt szavazataival 1873. október 19-én emeltek törvényi erőre a Birodalmi Gyűlés által, és azt 1890-ig rendszeresen meghosszabbították.

22 1888. március 9-én I. Vilmos elhalálozott. Utána 99 nap erejéig III. Frigyes követte, akinek utódja fia, a 29 éves II. Vilmos lett.

23 Míg a német közvélemény üdvözölte, hogy a császári címet ambiciózus fiatal viseli, addig a kancellár volt a tapasztalt, bölcs öreg, aki a fiatalsággal túlfűtött császárt terelgetné a helyes úton. A társadalom ezt tévesen ítélte meg, II. Vilmos nem volt olyan alkat, aki bárkitől is elfogadott volna utasításokat, így a levegőben volt a kenyértörés eshetősége a két vezető között.

24 Az új irányváltással Bismarck nem volt többé a tévedhetetlen politikai vezető a nagy nyilvánosság előtt, mert felszínre kerültek téves elképzelései, mint a Kulturkampf (mely túlzottan felerősítette a nacionalizmust, amit aztán nehezen sikerült visszahűteni) és a szocialista-ellenes törvények kérdéskörei.

25 A beteg-, a nyugdíj- és rokkantsági pénztár kötelező tagságát – amivel Bismarck a munkásréteget az államhoz akarta mindinkább kötni – bércsökkentésnek érezte.

26 Külön megemlíteném, hogy Alfred von Waldersee, vezérkari főnök bírálta legélesebben a kancellárt. A túl éles támadás azért volt, mert míg a vezérkari főnök preventív háborút sürgetett Franciaország ellen, addig a kancellár a létrehozott világrend fenntartását tartotta elsődlegesnek.

27 „A révkalauz elhagyja a fedélzetet” – írta egy angol szatirikus lap.

28 Klemens von Metternich (1773-1859), herceg, kancellár. A napóleoni háborúk utáni Európa megalkotója, korszaka egyik legsikeresebb diplomatája. Kvalitását mi sem jelzi jobban, minthogy az általa kialakított rendszer több évtizedig fennállt és működött, valamint akarata nemcsak a Habsburg Birodalomra, hanem egész Európára kiterjedt. A nevével fémjelzett európai rendet a krími háború, Franciaország kilépése a Szent Szövetségből, majd az 1848-as forradalmi hullám semmisítette meg (Tarján, 2019).

29 Németország, Oroszország, Ausztria szövetségét körvonalazta. Bismarck jól érzékelte, hogy olyan erőket szabadított fel, amelyet nehéz lesz kordában tartani – belpolitikai vezérfonalakra építve pláne nem –, ettől kezdve a hatalmat és az önérdeket sulykolva próbálta őket manipulálni.

30 A francia–német permanens szembenállás Elzász és Lotaringia kapcsán még nem hordozta magában a konfliktusok kiszélesedését, ez nem érdekelte Ausztriát, és a Balkánon alakuló orosz–osztrák konfliktus cseppet sem foglalkoztatta Németországot. Bismarck fejtette ezt ki nagyon világosan: „a Balkán nem éri meg egyetlen pomerániai gránátos életét”. Franciaországnak nem volt tényleges elszámolni valója Ausztriával, ahogyan a cári birodalomnak sem Németországgal. Az első világháború kitörésének okaira nincs lehetőségem nagyobb lélegzetvétellel kitérni.

31 Rendkívül furcsa természetű ember volt, lásd bővebben: Taylor, 1999. művében, ahol emberi tulajdonsága is fontos megvilágításba helyeződött a kancellárnak.

Irodalomjegyzék

Diószegi István: A magyar külpolitika útjai, Gondolat Kiadó, Budapest, 1984. In: Bismarck, a német egység és Magyarország, 214-218. o.

Diószegi    István:    Nemzetközi    kapcsolatok    története    1789-1918, Tankkönyvkiadó, Budapest, 1977, 119-152. o.

Paul Kennedy: A nagyhatalmak tündöklése és bukása, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992, 176-186. o.

Henry Kissinger: Diplomácia, Panem Kiadó, 2008, 94-129.o.

Henry Kissinger: World Order, Penguin Press, New York, 2014, 49-82 pp.

Emil Ludwig: Bismarck: Geschicte eines Kaempfer, Berlin, 1926. 494.o. Eric Hobsbawm: A birodalmak kora, Pannonica Kiadó, 2004. 316-323.o.

Ormos Mária: Németország története a 20. században, Rubicon Kiadó, Budapest, 2008. 9- 56.o.

Alan John Percivale Taylor: Bismarck – A férfi és az államférfi, Scolar Kiadó, Budapest, 1999.

Tarján M. Tamás: Metternich herceg születése, Rubicon Online, 2019, http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1773_majus_15_metternich_herceg_szuletese (Letöltés dátuma: 2019. június 2.)

Vadász Sándor: 19. századi egyetemes történelem 1789-1914, Osiris Kiadó, Budapest, 2011, 17-73, 167-219. o.

Heinrich August Winkler: Németország története a modern korban I. kötet, Osiris Kiadó, Budapest, 2005, 79-242. o.

[1]

Categories: Biztonságpolitika

NATO-NETto Hírfigyelő – 2019. május

Wed, 12/06/2019 - 14:56
  1. 05. 02. – Az Atlanti Tanács kitüntette a NATO-t (Haiszky Edina Julianna)

Április 30-án, kedden, az Atlanti Tanács kitüntette a NATO-t a kiemelkedő vezetési tevékenységéért, ezzel elismerve az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének szerepét a „béke, stabilitás és biztonság biztosításában Európában és Észak-Amerikában az elmúlt hetven évben”. A díjat Rose Gottemoeller, a NATO Főtitkárhelyettese vette át Washingtonban.

  1. 05. 03. – Főtitkári dicséretben részesült a szövetséges erők európai parancsnoka az euro-atlanti védelem és biztonság terén nyújtott munkájáért (Kertai Zoltán Péter)

„Mintegy hét évtizeden át a NATO védte mindennapjainkat és értékeinket. Szabadság, demokrácia, jogállamiság: ez tette a szövetséges erők európai parancsnokának posztját az egyik legnehezebb és legfontosabb katonai tisztséggé.” – nyomatékosította a Főtitkár a május 3-i tisztújító ünnepségen a szövetséges erők európai főhadiszállásán, Monsban. A Főtitkár felelevenítette, hogy e cím viselői „vezették a Szövetséget a hidegháborúban, véget vetettek a balkáni háborúknak, segítették az al-Káida elleni küzdelmet Afganisztánban, és terjesztették a szabadságot és a demokráciát Európa népei közt.” Curtis Scaparrotti tábornok 2016-ban kezdődött vezetése alatt a Szövetség széleskörű reformokat vitt véghez. Négy többnemzetiségű harccsoportot állítottak fel, fejlesztették reagálóképességüket, valamint a tábornok úr szakértelmét adta a közel-keleti és észak-afrikai régió folyamatainak megértése érdekében.

Az szövetséges erők új európai parancsnoka Tod Daniel Wolters, az amerikai légierő tábornoka. „Tudom, hogy ugyanazt a szintű kiválóságot fogja tanúsítani az elkövetkezendő időkben is, mint amiről ismertté vált pályafutása során.” – adta útravalónak szavait a Főtitkár.

  1. 05. 06. – A Mediterrán Dialógus 25. évfordulója (Györgyi Dominika)

Jens Stoltenberg, NATO Főtitkár 2019. május 6-án Ankarában az Észak-atlanti Tanács 29 állandó képviselőjével találkozott a Mediterrán Dialógus 25. évfordulója alkalmából. A partnerségi fórumon a hét érintett ország (Algéria, Egyiptom, Izrael, Jordánia, Mauritánia, Marokkó és Tunézia) vezető diplomatái, valamint Észak-Macedónia nagykövete is részt vettek.

„A mediterrán párbeszéd által a NATO egy egyedülálló partnerhálózatot fejlesztett ki a régióban, segítve a tagok közötti bizalom és együttműködés erősítését.” – nyitotta meg az eseményt a Főtitkár. Hangsúlyozta, hogy a NATO a terrorizmus elleni folyamatos küzdelem miatt elkötelezett a közel-keleti és észak-afrikai biztonság előmozdításában, beleértve a NATO szerepvállalását az Iszlám Államot legyőző globális koalícióban és a Szövetség részvételét az iraki helyi erők képzésében.

Hétfőn a Főtitkár külön tárgyalást folytatott Recep Tayyip Erdoğan, török elnökkel és Mevlüt Çavuşoğlu, török külügyminiszterrel a térség biztonsági helyzetéről, valamint a jelentős hozzájárulásról, melyet Törökország nyújt a NATO-nak.

  1. 05. 06. – A NATO Főtitkára, Jens Stoltenberg megköszönte Törökországnak hatékony hozzájárulását a Szövetséghez (Németh Csenge)

„Törökországra fontos és nagyra értékelt szövetségesként tekintünk, s ö römmel tölt el, hogy az iraki képzési missziónkban kulcsszerepet játszik.” – nyilatkozta Stoltenberg Mevlüt Çavuşoğlu külügyminiszter oldalán a május 6-ai sajtótájékoztatón, mikor Törökországnak az afganisztáni és koszovói NATO-missziókhoz való támogatását említette. Példaként tekint az országra, hogy aktívan hozzájárul a Szövetség kollektív védelméhez.

A Szíriával és Irakkal szomszédos Törökország az a szövetséges, amely leginkább ki van téve a  közel-keleti turbulens folyamatok hatásának. Stoltenberg kifejezte őszinte részvételét a déli határon elvesztett török katonák felé. A NATO-szövetségesek Törökországgal közösen komoly biztonsági kihívásokkal néznek szembe. A NATO segít megvédeni Törökországot légi és rakétavédelmi rendszerekkel, és az AWACS felderítő repülő gépeivel folyamatos őrjáratot tart. Az évek során a NATO több mint 5 milliárd dollárral járult hozzá Törökország katonai létesítményeinek javításához. Mindez olyan fontos infrastrukturális fejlesztéseket  foglal magában, mint a repülőterek, a haditengerészeti bázisok és a radarállomások.

A Mediterrán Párbeszéd konferenciája után a Főtitkár egy partnerségi fórumot hívott össze, melyen jelen volt 29 szövetséges ország és a Földközi-tenger térségének hét országa.

  1. 05. 07. – A NATO és az ENSZ folytatja a terrorizmus elleni együttműködést (Haiszky Edina Julianna)

Május 6-án az ENSZ Biztonsági Tanács Terrorizmus Elleni Bizottságának és Ügyvezető Igazgatóságának küldöttsége látogatást tett a brüsszeli NATO Főparancsnokságon, hogy a nemzetközi szervezetek megvitassák a terrorizmus kapcsán felmerülő legújabb problémákat, fenyegetéseket, valamint tárgyaljanak az együttműködésük szintjének növeléséről.

Az üléseken kiemeltek számos tanulságot a korábbi, összesen több mint 150 helyszíni művelet tapasztalatából, valamint az ENSZ eszközeit és irányelveit, amelyek célja a tagállamok és a nemzetközi partnerek erőfeszítéseinek támogatása a terrorizmus elleni küzdelemben.

Erre reflektálva nyilatkozta Gustavo Meza-Cuadra nagykövet, hogy „[a] vonatkozó biztonsági tanácsi határozatok tagállamok általi teljeskörű és hatékony végrehajtása, és a nemzetközi szintű hatékony együttműködés döntő jelentőségű a terrorizmus, a külföldi terrorista harcosok és a hazatérők által előidézett változások kezelésére.” A nagykövet emellett megemlítette az államok szerepét a terrorizmus globális problémája elleni küzdelemben, és hangsúlyozta, hogy az egyes országoknak folyamatosan figyelemmel kell kísérniük saját bűntetőjogi, rehabilitációs és emberi jogok védelmét szolgáló programjaik hatékonyságát.

A látogatás legfőbb eredménye, hogy megerősítésre került a NATO és az ENSZ közötti kötelezettségvállalási megállapodás, miszerint a komplementaritás szellemében folytatják továbbra is a politikai párbeszédet és gyakorlati együttműködést különböző területeken – például a regionális terrorizmus kihívásai ellen; a bevált gyakorlatok és programok megosztásával; illetve közös technológiák kifejlesztésével a drónok elleni küzdelem segítésére.

  1. 05. 08. – NATO hajók gyakorlatoztak Skóciában (Szilágyi Laura)

Május 7. és 19. között rendezték meg Skóciában a “Formidable Shield” elnevezésű gyakorlatot, melyben a szövetséges hadihajók rakéta- és légvédelmi műveleteket hajtottak végre.

Klienc NATO-tagország (Dánia, az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország, Hollandia, Kanada, Norvégia, Spanyolország) részvételével, valamint belga és német támogatással összesen 13 hajó, 10 repülőgép és 3300 személy közreműködésével hajtották végre a gyakorlatot.

A Formidable Shild megmutatta, hogy a szövetségesek közösen dolgoznak a tagországok lakosságának védelmén és a ballisztikus rakéták okozta fenyegetések ellen. A NATO továbbra is fejleszti erőit annak érdekében, hogy válaszképes legyen a jelen és jövő kihívásaival szemben.

  1. 05. 09. – Kolumbiában járt a NATO “Nők, Béke és Biztonság” programjáért felelős küldött (Vas Beatrix)

Clare Hutchinson, a NATO Főtitkár “Nők, Béke és Biztonság” programjáért felelős küldötte április végén Kolumbiába látogatott, hogy részt vegyen egy nemzetközi képzésen a társadalmi nemek és a területi biztonság kapcsolatáról. Bogotai tartózkodása alatt Ms Hutchinson bemutatta a NATO „Nők, béke és biztonság“ programját, hangsúlyozva az összefüggést a nemek közti egyenlőség és az országok stabilitása között.

Kolumbia 2017 májusában kötött partnerségi megállapodást a NATO-val, így a Szövetség első latin-amerikai partnere lett. Mostani látogatása során a Küldött találkozott Kolumbia helyettes védelmi miniszterével, Ms. Diana Abaunza-val és a Kolumbiai Hadsereg nemek közti egyenlőségért felelős vezetőjével, Claudia Martinezzel is; megerősítve, hogy a NATO támogatja Kolumbiát a „Nők, béke és biztonság” program védelmi- és biztonsági szektorokra vonatkozó pontjainak megvalósításában.

  1. 05. 13. – A Főtitkár a líbiai harcok beszüntetésére szólított fel (Vas Beatrix)

Jens Stoltenberg Főtitkár a líbiai harcok felfüggesztésére és a tárgyalások folytatására szólította fel az érintett feleket május 13-án Ghassan Salame-val, az Egyesült Nemzetek Szervezetének líbiai különmegbízottjával folytatott megbeszélése után. A Főtitkár kifejezte a NATO-tagállamok mély aggodalmát a líbiai biztonsági helyzettel kapcsolatban, és megerősítette a Szövetség álláspontját, miszerint Líbia problémaira nem a fegyveres harcok, hanem az ENSZ által támogatott tárgyalások és békekötési kísérletek jelentik a megoldást. Stoltenberg emellett kiemelte, hogy amint a helyzet stabilizálódik, a NATO kész támogatni Líbiát hatékony biztonsági intézmények, mint például modern védelmi minisztérium és civil ellenőrzés alatt működő biztonsági szolgálatok kialakításában.

  1. 05. 14. – A NATO Főtitkár Londonban készíti elő a Szövetség vezetőinek a találkozóját (Györgyi Dominika)

Jens Stoltenberg, NATO Főtitkár és Theresa May, brit miniszterelnök 2019. május 14-én megbeszélést tartott a decemberben esedékes londoni találkozóról, mely során a Szövetség állam- és kormányfőinek lehetősége nyílik majd a NATO előtt álló biztonsági kihívásokkal foglalkozni. Mindketten kiemelték a Szövetségen belüli tehermegosztás fontosságát, illetve a jelenlegi biztonsági helyzet kérdéseit. Londoni látogatása során a főtitkár Jeremy Hunt külügyminiszterrel is találkozott.

„Az Egyesült Királyság jelentősen hozzájárul a közös biztonságunkhoz.” – nyilatkozta a Főtitkár, majd köszönetet nyilvánított a NATO-missziókban való részvételért és támogatásért (erre kiváló példa az állam Irakban, Afganisztánban, Koszovóban és a balti régióban végzett munkája), illetve azért, hogy a GDP 2%-át a védelemre fordítva befektet új katonai képességek kialakításába. A Főtitkár és a miniszterelnök továbbá tanácskozott az afganisztáni béke kilátásairól, kiemelve a helyi erők képzésének jelentőségét a terrorizmus elleni küzdelem érdekében.

A Főtitkár mindemellett részt vett a Wall Street Journal vezérigazgató-tanácsának éves ülésén, ahol hangsúlyozta a transzatlanti kötelék fontosságát és megerősítette, hogy a NATO  még mindig a stabilitás pillére az egyre kiszámíthatatlanabb világban.

  1. 05. 16. – A Főtitkár és Tunézia külügyminisztere értékelték a partnerkapcsolatokat (Vas Beatrix)

Május 16-án Tunézia külügyminisztere, Khemaies Jhinaoui a NATO brüsszeli székházában találkozott Jens Stoltenberg Főtitkárral, hogy értékeljék a NATO és Tunézia partnerkapcsolatait. Sajtótájékoztatójukon mindketten kiemelték a felek közötti kapcsolat megerősítésének fontosságát, illetve kifejeztek egyetértésüket, hogy a líbiai válsághelyzet miatti regionális biztonsági kockázatok közös problémát jelentenek, így együttműködésre van szükség a megoldási kísérletek során.

Categories: Biztonságpolitika

EU hírfigyelő – 2019. május

Wed, 12/06/2019 - 10:00

Regionális politika

Az EU-nak meg kell nyitni a csatlakozási tárgyalásokat Albániával és Észak-Macedóniával – Federica Mogherini szerint világos üzenetet kell küldeni ezeknek az országoknak, és meg kell kezdeni a csatlakozást előmozdító tárgyalásokat. Az európai integrációs folyamattal kapcsolatban mindig két eltérő útvonal körvonalazódott: bővítés és/vagy mélyítés. Az uniós tagállamok kormányfőinek egyhangú támogatása szükséges a folyamatok elindításához, azonban Franciaország és Hollandia eddig ellenezte ezeknek a tárgyalásoknak a megnyitását. A másik két nyugat-balkáni országgal (Szerbiával és Montenegróval) már folynak a csatlakozással kapcsolatos konzultációk.

Az Európai Unió elutasítja az iráni ultimátumot

Hassan Rohani, iráni elnök bejelentette, hogy az ország nem fogja teljesíteni a Közös Átfogó Cselekvési Terv (Joint Comprehensive Plan of Action – JCPOA) egyes részeit. Az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője, Federica Mogherini, valamint Franciaország és Németország külügyminiszterei közös nyilatkozatban aggodalmukat fejezték ki Rohani bejelentése miatt. Ebben Mogherini és a külügyminiszterek azt állították, hogy továbbra is erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy lehetővé tegyék az Iránnal folytatott jogszerű kereskedelem folytatását, beleértve az INSTEX megvalósítását, mely egy Franciaország, Németország és az Egyesült Királyság által létrehozott fizetési mechanizmus, ami lehetővé teszi a vállalatok számára üzleti tevékenység folytatását Iránnal, megkerülve az amerikai szankciókat.

Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke május 29-től háromnapos körutat tett Közép-Ázsiában, meglátogatva Tádzsikisztánt, Kazahsztánt és Üzbegisztánt. Az EU célja megerősíteni a partnerséget ezekkel az államokkal, illetve szeretnék a gyakorlatban megvalósítani az új EU–Közép-Ázsia Stratégiát. Az országok elnökeivel való megbeszélések során főként a klímaváltozás, környezetvédelem, határvédelem, illetve regionális biztonsági kérdések szerepeltek a napirenden.

Tádzsikisztáni sajtótájékoztatóján Tusk elmondta, hogy az EU a régió államainak szuverenitását teljes mértékben tiszteletben tartva javasol együttműködést főként a beruházások, a kereskedelem és az oktatás területén. Tusk ellátogatott a tádzsik–afgán határra, illetve a Pamír gleccsereihez is, ahol szemmel láthatóak a klímaváltozás hatásai. Az EU erősíteni kívánja együttműködését a régió államaival a terrorizmus, a drogkereskedelem és az erőszakos szélsőségek elleni harcban is. Tusk megemlítette, hogy a legfontosabb a biztonság megteremtése, viszont nem szabad megfeledkezni az emberi jogokról és szabadságról sem.

A kazah fővárosban, Nur-Szultanban Donald Tusk kitért az új EU– Közép-Ázsia Stratégiára is, melynek fontos eleme az energiaügyi és szállítmányozási együttműködés erősítése, illetve a digitális kapcsolatok fejlesztése. Ennek fő oka, hogy az EU Kazahsztán első számú kereskedelmi partnere és külföldi befektetője. Emellett a tárgyalásokon szóba kerültek a kazahsztáni politikai átmenet kérdései is, Tusk Tokajevvel, jelenlegi kazah elnökkel, Nurszultan Nazarbajevvel, nemrég lemondott, első kazah elnökkel is találkozott.

Szankciós politika

Az Európai Unió Tanácsa 2019. május 17-én elfogadta a kiberbiztonságra vonatkozó új jogszabálykeretét. Ez lehetővé teszi az EU számára a kibertérben a támadások és behatolások szankcionálását. A korlátozások a külső fenyegetés, a nemzetközi szervezetek vagy harmadik állam ellen elkövetett offenzív tevékenységek esetén lépnek életbe a közös kül- és biztonságpolitika keretein belül. Az új jogszabályi rendszer lehetővé teszi olyan szervezetek vagy személyek szankcionálását, akik a kibertámadásokért felelősek, vagy bármilyen pénzügyi, technikai vagy egyéb eszközökkel támogatják a kezdeményező felet.
Az intézkedések tartalmazzák a vagyoni eszközök befagyasztását, valamint személyek esetében az EU-ba való beutazás tilalmát. Az EU célja a nyílt és stabil, illetve biztonságos kibertér garantálása. Kulcsfontosságú továbbá, hogy a kibertérben felmerülő vitás kérdéseket, konfliktusokat békés módon kell rendezni, amihez az összes nemzetközi partner kölcsönös kooperációja szükséges.

A Tanács 2019. május 17-én meghosszabbította egy évvel a szíriai rezsim és támogatói elleni szankciókat. A tiltólistán jelenleg 269 személy és 69 szervezet szerepel, akikre érvényes az EU-ba való beutazás tilalma, valamint pénzügyi és vagyoni eszközeik befagyasztása. További korlátozások Szíriával szemben: olajembargó, bizonyos befektetésekre vonatkozó korlátozások, a Szíriai Központi Bank Unióban található vagyoni eszközeinek befagyasztása, exportkorlátozás azon berendezések és technológiák esetében, amelyek belső elnyomás céljára is használhatók, illetve amelyek az interneten vagy a telefonhálózaton keresztüli kommunikáció nyomon követésére, lehallgatására is szolgálhatnak. Az Európai Unió célja a szíriai konfliktus tartós és politikailag megfelelő rendezése.

Brexit

Május 2-án részleges helyhatósági választásokat tartottak az Egyesült Királyságban. Összesen 8804 tanácsnoki mandátumról döntöttek a brit választópolgárok. A választás abszolút vesztesei a nagy pártok, különösen a kormányzó Konzervatív Párt, ugyanis a korábbi, közel 5000 mandátumból 1330-t vesztettek, míg az ellenzéki Munkáspárt a korábbi kétezer mandátumból „mindössze” 84 tanácsnoki pozíciót vesztett. A választáson legtöbbet az EU-ban maradással kampányoló Liberális Demokrata Párt nyert, 706 mandátummal növelték a korábbi eredményüket, ezzel megduplázva képviselőik számát. A Zöldek is előretörtek, közel 200 fővel növelték tanácsnokaik számát. Az összesített eredmények az érintett körzetekben a következő:

  • Konzervatív Párt–3654 tanácsos (-1330)
  • Munkáspárt–2021 tanácsos (-84)
  • Liberális Demokraták–1352 tanácsos (+706)
  • Zöldek–265 tanácsos (+194)
  • Függetlenek–1044 tanácsos (+604)

A választás a Konzervatív Párt súlyos vereségével zárult, emiatt Theresa May kormányfő a tárgyalások lezárására és a Brexit-megállapodás megkötésére sürgette a Munkáspártot. A tárgyalások a két nagy párt között április eleje óta zajlanak annak érdekében, hogy feloldják a patthelyzetet a parlament alsóházában, így megnyitva az utat a rendezett Brexit előtt. A tárgyalások kapcsán felmerült pletykákat, melyek szerint a kormány napirendre vette a Vámunióban maradást, később cáfolta Theresa May. A kormányfő kijelentette, hogy továbbra is szoros és különleges viszonyt kívánnak fenntartani az EU-val, de a kereskedelemért nem hajlandók fizetni, és kizárólag a szabadkereskedelmi megállapodást tudják elfogadni. Nem sokkal ezt követően a Munkáspárt május 17-én befagyasztotta a tárgyalásokat a kormánypárttal.

Az ellenzékkel való kiegyezési kísérletével azonban May a saját párttagjait is maga ellen haragította. A kormányfő pozíciója a belső nyomásnak és sikertelen megoldási kísérleteinek köszönhetően olyannyira meggyengült, hogy az EP-választások másnapján, május 24-én bejelentette, hogy június 7-én távozik a Konzervatív Párt éléről. A kormány élén addig marad, ameddig a toryk megválasztják az utódját.

May bukásának híre után egyből elkezdődtek a spekulációk a következő kormányfő kilétéről. A verseny a kormányfői pozícióért nagyon zsúfolt a Konzervatív Párton belül, ugyanis közel egy tucat jelentkező van, közöttük több korábbi kormánytag és parlamenti képviselő. A 313 tory képviselő június 14-én egy szavazással 2-re fogja csökkenteni az indulók számát, a június 22-i héten pedig a párt 160 ezer tagja fogja megválasztani a két jelölt közül a következő miniszterelnököt. A legesélyesebbnek a korábbi külügyminisztert és a Brexit-kampány emblematikus alakját, Boris Johnsont tartják. Őt követi a korábbi környezetvédelemért felelős miniszter, Michael Gove. Esélyesnek tartják még Jeremy Huntot, a jelenlegi külügyminisztert is.

Szomszédságpolitika

Johannes Hahn, az EU szomszédságpolitikáért és bővítésért felelős biztosa május 6-án Pozsonyba utazott, hogy részt vegyen az informális V4–Keleti Partnerség találkozón. Ez a Keleti Partnerség jövőjére, a regionális biztonságra, a gazdasági együttműködésre, a kapcsolatokra, az infrastruktúrára és az energiára összpontosított. A találkozó során a biztos találkozott a V4-országok külügyminisztereivel, valamint a hat keleti partnerország képviselőivel is.

Május 13-án az EU keleti partnerországainak állam- és kormányfői, valamint az EU-tagországok külügyminiszterei, és a civil társadalom képviselői gyűltek össze Brüsszelben, hogy megünnepeljék a Keleti Partnerség tizedik évfordulóját. Az eseményen felszólalt Federica Mogherini, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője, valamint Donald Tusk, az ET elnöke is. A főképviselő asszony beszédében kifejtette a Keleti Partnerség saját hivatali ideje alatt történt fejlődését, valamint reményét fejezte ki a Partnerség további sikeressége iránt is. Donald Tusk beszédében ismertette a Keleti Partnerség történetét és kiemelte, a kezdeményezésben részt vevő hat ország közül már három rendelkezik társulási megállapodással, mely magában foglal több gazdasági könnyítést, valamint a vízummentességet is.

Federica Mogherini, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője május 13-án találkozott Fayez Mustafa al-Sarraj-dzsal, aki az Elnöki Tanács elnöke és Líbia miniszterelnöke, hogy megvitassák az országban kialakult helyzetet. Mogherini elmondta, hogy az Unió továbbra is elvárja az összes résztvevő féltől, hogy szüntesse be katonai tevékenységét, és folytassa a politikai párbeszédet a líbiaiak érdekében. Mindemellett az országban kialakult humanitárius helyzetről is szó esett, hiszen a Tripolit érő támadások miatt ezreknek kellett elhagyniuk otthonukat. Federica Mogherini hangsúlyozta a humanitárius segítség hozzáférhetőségének biztosítását, illetve a civilek védelmének fontosságát. Továbbá kifejezte az ENSZ Főtitkár líbiai különleges képviselőjének, Ghassan Salamének támogatását az EU részéről.

Május 21-én a hét fekete-tengeri ország – Bulgária, Grúzia, Moldova, Románia, Oroszország, Törökország és Ukrajna – miniszterei találkoznak a román fővárosban, hogy a fekete-tengeri közös tengerészeti terv elfogadásáról döntsenek. Ezzel a régió csatlakozik az EU-val szomszédos tengeri medencékhez abból a szempontból, hogy létrejön egy kezdeményezés a nagyobb és fenntarthatóbb gazdasági növekedés érdekében. Az országok három célt terveznek elérni: az egészséges tengeri és partmenti ökoszisztémát; a versenyképes, innovatív és fenntartható kék gazdaságot; valamint a kék gazdaságba való befektetést. A tervezet során létrejött projektek magukban foglalhatják a halászati és környezetvédelmi kérdésköröket is.

Május 21-én az EU jelentést adott ki Örményország fejlődéséről és az EU–örmény kapcsolatok alakulásáról. A jelentés megállapítja az Unió jelentős szerepét az országban zajló reformfolyamatokban. A kormány ütemterve az EU–Örményország átfogó és megerősített partnerségi megállapodás (CEPA) végrehajtására fontos eszköz lesz a reformtervek előmozdításában.

A májusban kialakult északnyugat-szíriai helyzet kapcsán Federica Mogherini, az Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője is kifejezte aggodalmát. A légicsapások és a tüzérség célpontjai ugyanis gyakran iskolák és kórházak, és ez sérti a nemzetközi jogot. Továbbá 150 000 civil – főként gyermekek és nők – hagyta el a területet vagy veszítette életét a kialakult helyzet miatt. Mogherini figyelmeztette Oroszországot és Törökországot, mint a szocsi megállapodás garanciavállalóit, hogy az ő kötelességük biztosítani az egyezmény végrehajtását. A résztvevő feleknek továbbá nemzetközi jogi kötelezettségük a humanitárius segítség eljuttatásának biztosítása a lakosság számára. Mogherini kifejezte az Unió részvétét az áldozatok felé, és gyors gyógyulást kívánt a sebesülteknek. Megjegyezte, hogy Szíriában csak a politikai megoldás hozhat tartós békét. Május 17-én a Tanács meghosszabbította 2020. június 1-ig az országot sújtó szankciókat, amely 270 személyt és 70 szervezetet érint. Mindemellett, az EU egy 18 millió eurós programot indított a felszabadított szír területek stabilizálására.

Categories: Biztonságpolitika

XI. Biztonságpolitikai Szakestély – beszámoló

Tue, 11/06/2019 - 10:00

2019. június 7-én immáron 12. alkalommal rendezte meg a Biztonságpolitikai Szakkollégium éves gálaeseményét, a Biztonságpolitikai Szakestélyt. Az ünnepséget a Szakkollégium tagsága és meghívott vendégeik a Stefánia Palota és Honvéd Kulturális Központ Regiment Éttermében tartották egy vacsora keretei közt.

Az estét Dr. Kaló József, a Szakkollégium elnöke nyitotta meg. Kaló Tanár Úr köszöntötte a megjelenteket, illetve külön említést tett Dr. Németh József Lajos Tanár Úrról, a Szakkollégium alapítójáról, aki nem tudott részt venni az eseményen. Kaló József ezután felkérte Prof. Dr. Szenes Zoltán ny. vezérezredest, hogy a szakkollégiumi ünnepélyeken megszokott módon ezúttal is tartsa meg ünnepi beszédét.

Szenes Tanár Úr, aki a kezdetektől fogva szakkollégiumunk mentora, elismerésre méltónak nevezte, hogy 2003-ban, az akkor még Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem diákjai önszerveződő módon megalapították a Szakkollégiumot, mely azóta is működik és szüntelenül őrzi az alapítók örökségét. Kiemelte a Biztonságpolitikai Szakkollégium azon egyediségét a Nemzeti Közszolgálati Egyetem többi szakkollégiuma közül, hogy ez egy belülről, nem pedig egy felülről irányított szervezet, mely lehetőséget ad az egyedi arculatnak és a mindig friss alkotómunkának. Beszéde végén utalt a kapcsolatok fontosságára – például a Magyar Hadtudományi Társasággal, melynek tavasz óta Szenes Tanár Úr az elnöke –, melyek mind egy újabb és jobb útra terelik a közös munkát.

Szenes Tanár Úr köszöntőt mond.

Kaló és Szenes Tanár Urak szavait Szarka Luca, Diákbizottságunk elnökének köszöntője követte. Luca köszönetet mondott a tagság felé az újabb tanév kitartó munkájáért, illetve köszönetet mondott az alapítóknak és a vendégeknek mind a szakmai, mind a financiális támogatásokért. Luca után ismét – igaz csak egy rövid időre – ismét Kaló tanár úré lett a szó, aki megnyitotta az ünnepi vacsorát.

Köszönjük minden kedves vendégünk részvételét a Szakestélyen!

Képek: Kaló József, Ármás Julianna

Categories: Biztonságpolitika

Izrael a történelemben először fizikai offenzívával válaszolt egy kibertámadásra

Mon, 10/06/2019 - 11:00

2019. május 4-én a Hamász és a Palesztin Iszlám Dzsihád szervezet (PIJ) 690 rakétát lőtt ki a Gázai övezetből dél-izraeli civil területekre. Négy izraeli ember életét vesztette a támadásban, további 130 megsebesült és több százan sokkos állapotba kerültek. Az eset azért is megdöbbentő, mert iskolákat, óvodákat, otthonokat és további civil célpontokat ért a támadás. Az izraeli elhárítórendszer 240 rakétát semlegesített a 690-ből, ezzel megakadályozva további izraeli városok eltalálását.

Válaszul az Izraeli Védelmi Erők (IDF) 350 Hamász és PIJ terrorista célpontot bombázott a Gázai övezetben. A találatok közt rakétakilövő állomások, terrorista csoportok, operatív és parancsnoki központok, fegyverraktárak, megfigyelőpontok és katonai bázisok szerepeltek.

Válaszcsapás egy kibertámadásra

Palesztinok az izraeli légicsapások után. Kép forrása: eu.usatoday.com, Khalil Hamra, AP

Május 5-én az IDF egy Twitter üzenetben megerősítette, hogy egy bekövetkező kibertámadást akadályoztak meg légicsapással.  Az IDF közleménye szerint, mikor a digitális fenyegetést azonosították és hatástalanították, a vadászrepülőgépek megsemmisítő csapást mértek a terrorszervezet kiberegységének központjára. „A HamasCyberHQ.exe-t eltávolították, hála a sikeres kibervédelmi műveletnek”, olvasható a közleményben. Az Izraeli Védelmi Erők parancsnoka, akit csak rangja és héber nevének első betűjéből lehet azonosítani, Brig.Gen. ”Dalet” szerint a kibertámadás izraeli állampolgárok életét veszélyeztette volna. További információk a meghiúsult kibertámadásról nem hozhatók nyilvánosságra az izraeli kiberképességek védelme miatt, egy bizonyos, hogy végig egy lépéssel a Hamász hackercsoportja előtt járt az IDF.

Az IDF hivatalos Twitter bejegyzése. Kép forrása: https://twitter.com/idf

Az IDF szerint ez a kiberművelet egy kollaboratív erőfeszítés révén valósult meg a Harcászati Intelligencia Egység 8200 (Unit 8200 of Military Intelligence), az Izraeli Védelmi Erők Távadatközlő Igazgatósága és a Shin Bet biztonsági szolgálat részéről. „Izrael kibervédelmi képességei olyannyira hatásosak, hogy a Hamász nem tudott és nem is fog tudni véghezvinni sikeres támadásokat a kibertérben.” – nyilatkozta egy Shin Bet tisztviselő. Ez volt az első olyan eset, ahol izraeli katonák megakadályoztak egy kibertámadást, fizikai térben történő válaszcsapással.

A kibertér megítélése nemzetközi jogi szempontból

2011-ben, a Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián esett szó először az új technológiákat alkalmazó információs hadviselésről nagy nyilvánosság előtt. Ban Ki Mun, akkori ENSZ Főtitkár nyilatkozata szerint a nemzetközi közösségnek együtt kell fellépnie a kibertámadások ellen. Megállapították, hogy a kiberbűnözés, a terrorizmus és a kémkedés közti határt nem lehet élesen elválasztani egymástól az interneten.

A kibertér definiálása során számos nehézségbe ütköznek a kutatók, mivel a probléma oka a megfogható tér hiánya. Mi a kibertér? Honnan kezdődik, és meddig húzódik a határa? Hogyan lehet szabályozási területként értelmezni? Ezek mind olyan kérdések, amelyek a mai napig megosztják a kutatókat és szakértőket a fogalom meghatározása során. Mivel az egész nemzetközi jogrend a szuverén államokon és azok egymás közti nemzetközi szerződésein alapszik, a nemzetközi humanitárius jog alkalmazása során a nemzetközi jog elválaszthatatlan az államterülettől. A kiberhadviselés folyamán nehezen, vagy alig lehet területiségre alapozni, mivel nincsenek olyan határok, amelyek a fizikai hadszíntéren jelen vannak.

A NATO Kibervédelmi Kiválósági Központja 2008-ban ajánlásokat tett a nemzetközi jog alkalmazására a kibertérben. 2013-ban elkészült a Tallinn Manual, azaz Tallinni Kézikönyv, melynek a frissített kiadása 2017-ben jelent meg. A 2014-es NATO walesi csúcsán a Szövetség elismerte, hogy a nemzetközi jog, így a nemzetközi humanitárius jog és az ENSZ Alapokmánya érvényes a kibertérben is. A kézikönyv azonban nem fontos iránymutatásokat tartalmaz a kibertér és a nemzetközi jog viszonyában, hanem a tartalma nemzetközileg közösen elfogadott normákból áll, tehát vannak olyan normák a kibertérben, amelyek kötelező érvényűek nemzetközi egyezmények által, de vannak olyanok, amelyek nem kötelező érvényű jogi aktusok. Az utóbbiak az elvárt magatartásra vonatkoznak és inkább referenciák, amelyeket a diplomáciában lehet alkalmazni.

A Tallinni Kézikönyv a háborúinditás jogát (jus ad bellum) és a nemzetközi humanitárius jogot (jus in bello) tárgyalja részletesen. Az ENSZ Alapokmányának 2. (4) bekezdése mondja ki az államok közötti erőszak tilalmát. A Tallini Kézikönyv javaslatot tesz a kibertámadás meghatározására, amely szerint:

„Egy kibertámadás olyan akár támadó, akár védelmi jellegű művelet, amely alapján személyek sérülése vagy halála, objektumok megrongálódása vagy megsemmisülése megalapozottan várható.”

2016-ban a varsói csúcson a NATO elismerte a kiberteret a negyedik hadszíntérként, így tovább mélyülhetett a fogalmak és a további normák meghatározása.

Mikor lehet alkalmazni a hagyományos erőnemeket kibertámadás esetén?

Két nemzet konfliktusa a kibertérben is folytatódik? Kép forrása: IBTimes UK

Ez egy igen érdekes vitakör a kiberbiztonsági és kiberstratégiai szakterületen belül is. Ahogy a kiberhadviselés alapvető elemét képezi a hatalomnak, a kérdés, hogy milyen módon lehet a tradicionális harcászati eszközöket a kibertérhez ”kapcsolni”, egyre inkább fontosabbá válik. Vajon mikor egy ország kibertámadást szenved el, csak a kibertérben reagálhat a támadásokra, vagy szabadon használhat fizikai csapásokat? A fizikai válaszcsapással csökkenthetők-e az újabb kibertámadások? Amennyiben egy ország az utóbbit választja, az eset tekinthető-e a veszély fokozásának?

Ezekre a kérdésekre nincs még válasz egészen addig, amíg precedenssé nem válnak ezek a jogok a kibertérből származó fenyegetések és támadások során. A Tallini Kézikönyv szerint egy kibertámadást fegyveres támadásnak lehet tekinteni. Pontosabban olyan támadásnak, amely nagyszámú ember életét veszélyezteti vagy kioltja, illetve az infrastruktúrában jelentős kárt okoz. A fegyveres támadásra pedig az ENSZ BT felhatalmazásával és az önvédelem jogával lehet válaszcsapást mérni.

Mit mondanak a szakértők?

Mivel gyakorlatban erre nem volt még példa, hogy kibertámadásra fegyveres támadással válaszoljanak, így az amerikai kiberbiztonsági szakértők is figyelemmel kísérték az esetet. Érdeklődésük középpontjában az áll, hogy az izraeli fizikai válasz precedensjoggal bír-e majd a közeljövőben, különösen az Amerikai Egyesült Államok számára. Közülük sokan aggodalmukat fejezték ki, hogy a kibertámadások olyan erősödő eseményspirálokat eredményeznének, amelyekben az államok további csapásokat mérnének egymásra. A gyakorlatban idáig a kibertámadásokra diplomáciai válaszok, gazdasági szankciók érkeztek.

Példák a megtorlásra

Az USA által 2015-ben bevetett drón Kép forrása: bbc.com

Például a Stuxnet vírus (amelynek az  iráni Bushehr erőmű  urániumdúsító berendezései voltak a célpontjai) felfedezése után egy évvel, feltételezhetően Irán által DDoS támadás érte az Egyesült Államok pénzügyi rendszereit. Ugyanígy, az USA kormánya az észak-koreai kibertámadásokra (WannaCry és Sony-t érő támadások) vádakkal és szankciókkal reagált.

A ”legelső”, közvélemény által is ismert példa fizikai válaszcsapásra 2015-ben történt, mikor az Amerikai Egyesült Államok dróntámadást intézett az Iszlám Állam közösségi médiáját üzemeltető alkalmazottak ellen. Az USA-nak hosszú időt vett igénybe a folyamat előkészítése és az ISIS elleni támadás kivitelezése.

Összegezve

Izraeli katonák őrt állnak a gázai határon. Kép forrása: Judah Ari Gross/Times of Israel

Amennyiben a fent említett példákat megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy valóban Izrael volt az első olyan állam, amely azonnali fizikai beavatkozással élt egy kibertámadás során. Mivel az esemény a Gázai övezetből érkező rakéták és a kibertérből érkező fenyegetések során történtek egy folyamatos misszió keretén belül, így ebben a kontextusban egy egyszeri légicsapás nem nevezhető ”követendő példának”. Mindkét fél erőszakos fegyveres támadást intézett egymás irányába. A légicsapást követő napon a felek Egyiptom és Katar közvetítő szerepének segítségével hat hónapos fegyverszünetet kötöttek. Mindenesetre megkérdőjelezhető, hogy vajon valóban ki fog-e tartani ez a féléves fegyverszünet, illetve, hogy ez a fegyverszünet érvényes-e a kibertérre is.

Categories: Biztonságpolitika

Kazahsztán Nazarbajev után

Thu, 30/05/2019 - 11:00

Március 19-én, közel három évtizednyi egyeduralom után televízióban jelentette be lemondását Kazahsztán első és eddigi egyetlen elnöke (1990-2019), a – sokak által – világ „utolsó szovjet típusú vezetőjeként” ismert Nurszultan Nazarbajev. Váratlan és meglepő lemondása azonban nem végső visszavonulását jelenti a nagypolitikától, pusztán az elnöki szék elhagyását takarja, hiszen korábban megszavazottan alkotmányos joga van élethosszig betekinteni a bel- és külpolitikába, illetve a biztonsági szolgálatok munkájába. Milyen sors vár a Nur Otan párt legendás vezetőjére, aki 2015-ben még a szavazatok 97%-ával nyert – illetve akinek nevét már a főváros, Nur-Szultan, avagy az egykori Asztana is őrzi – és családjára? Az üzbég vagy a szingapúri modell érvényesül? Cikkemben erre próbálok választ találni.

Akár Első Elnök, akár a Nép Vezetője, vagy Elbasy (a Nép Első Embere) néven referálunk rá, mind tudjuk, hogy az 1940-ben született Nurszultan Nazarbajevre gondolunk. A modern Kazahsztán erőskezű létrehozójának hosszú politikai pályafutása volt (van), melynek alapjait a zastoi (a „stagnálás-korszaka”, 1970-1990) alatt szerezte. Ezalatt volt tagja a Szovjetunió Kommunista Pártjának, a Gorbacsovot megpuccsolni kívánó Politburo-csoportnak, illetve nemcsak elnöki tisztséget töltött be az időszak alatt, de rendelkezett az országgyűlés elnöke, a Biztonsági Tanács elnöke és az Alkotmányos Tanács elnöke címekkel is, mindamellett, hogy a (valójában egyetlen és) legnagyobb pártnak, a Nur Otannak is vezetője megalakulása óta. Nemcsak hatalomra, hanem óriási vagyonra is szert tett, melyet részben az országra, részben saját családjára költött. Sokak szerint ezáltal egy egyszerű posztszovjet diktátor, azonban mások szerint Közép-Ázsia Li Kuang-jaója (Szingapúr megalapítója és első miniszerelnöke, 1959-1990).

Nyilvánvaló tény, hogy Nazarbajev sokra tartotta Lee hagyatékát, sokak szerint kettejük lemondása között is rengeteg hasonlóság van. Az idős államférfi, aki a háttérben kézben tartja a hatalmat, de ugyanakkor megalapozza a halála utáni jövőt, akár szimpatikus szerep is lehet Nazarbajev számára, ráadásul ahogy szokták mondani, Lee az autokrata vezetést úgymond „vonzóvá” tette azáltal, hogy vezetése alatt a demokrácia csorbításával pénzügyi és gazdasági központot hozott létre országából, mely szintén igazolja ezen elméletet. Nazarbajev túlélte a Szovjetunió bukását, hatalomon maradt, láthatta, kortársai hol buktak el, miben hibáztak. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy a két vezető között, az időszakuk alatt mérhető korrupció Nazarbajevnél sokkal magasabb volt, mint Linél. Pont ebből ítélve, az ex-kazah vezető talán legfontosabb célja, hogy biztosítsa saját és családja helyét, illetve rögzítse emlékét, mint „honalapító atyácska”. Egy ilyesfajta terv érdekében a szigorú centralizációs politika, melyben a politika és a gazdaság összefonódik esszenciális. Továbbá előrelátó reformok is szükségesek lesznek, egyfajta hosszútávú stratégiaként, a háttérből irányítva, mellyel bebiztosítja az ország prosperitását, és melyek egyértelműen így az ő nevéhez lesznek kötve.

Az új, 2020 áprilisáig kinevezett elnök Kaszim-Zsomart Tokajev lett, aki a legutóbbi időkben a Szenátus elnöke volt, korábban pedig kétszer is betöltötte a külügyminiszteri posztot (1994-1999, 2003-2007) és még az ENSZ genfi irodájának főtitkára is volt(2011-2013). A 65 éves Tokajev egy vérbeli lojalista, akire Nazarbajev nyugodt szívvel rábízhatta az elnökséget, garantált, hogy az elvbeli kontinuitás biztosított, hiszen ő inkább a konformista vonalat képviseli, mint a reformert. Sokak szerint azonban Nazarbajevnek nincsenek hosszú távú tervei Tokajevvel, helyette a Szenátus új elnöke, Nazarbajev legidősebb lánya, Dariga Nazabajeva lehet jövőre ilyenkor Kazahsztán elnöke, aki ráadásul korábban már töltött be miniszterelnök-helyettes pozíciót is.

Látni kell azonban, hogy a dinasztikus öröklődés eddig mindössze egy posztszovjet országban sikerült, Azerbajdzsánban, ahol Hejdar Alijevet fia, Ilham Alijev váltotta; melyből érezhető, hogy egy ilyesfajta lépés nagyon sok előkészületet és tervezést igényel. Egészen a választásokig három fontos feladata van a kazah vezetésnek: a politikai erő központosításának megtartása, az egyre szélesebb körű társadalmi elégedetlenség felszámolása és a személyes kultusz felépítése, mely már el is kezdődött. Bejelentették, hogy minden kazah városban lesz egy utca, amely az Első Elnök nevét fogja őrizni, szintúgy, mint egy sugárút Almatiban vagy az asztanai (nur-szultani) reptér, illetve számos emlékm is tervező asztalra került, mely mind Nurszultan Nazarbajevet fogja éltetni. Chris Weafer, a moszkvai központú Macro-Advisory Ltd szenior partnere szerint „A valódi verseny a hatalomért a falak mögött fog zajlani, nem publikusan. Azonban bizonyos, hogy az fogja megnyerni a következő választást, akit egyértelműen Nazarbajev támogat. Szinte kizárt egy meglepő politikai eredmény Kazahsztánban.”

Hejdar és Ilham Alijev egy azeri propagandaplakáton – Nazarbajevának sikerülhet? (forrás: Agyol.az)

Lee hagyatékának nazarbajevi tiszteletéből állapíthatjuk meg, hogy a kazah ex-vezető rendszere a szingapúri típusú egyeduralmiság és a feudális lojalitás keveréke volt. Ez közép-ázsiai szemmel nézve egyfajta sikerrecept: Kazahsztán vezetése sokkal többet tett egy működő állam kidolgozása érdekében, mint bármelyik szomszédja. Ennek egyik oka, hogy a kazah diktatúra sokkal enyhébb, mint például a szomszédos – azóta már elhunyt – Iszlam Karimové (Üzbegisztán) vagy Saparmurat Nizajové (Türkmenisztán). A lemondás egyik oka is lehet Iszlam Karimov 2016-os halála, melynek eredménye az lett, hogy az új elnök (Shavkat Mirzijojev) alatt a Karimov-család szinte teljesen meg lett fosztva vagyonától és az ország is destabilizálódott.

Azonban globálisan vizsgálva Kazahsztán messze elmarad a szingapúri sikersztoritól. Nazarbajev nem épített fel működő politikai rendszert és független médiát, mely bonyolulttá fogja tenni az ország szerves fejlődését. Továbbá megjelenik egy csapda is: Nazarbajev erős elnök volt, aki lemondása után is kvázi irányítja az ország folyamatait, egyfajta titkos duopóliumként, azonban, ha várhatóan egy vagy két évtizeden belül meghal a volt elnök, és a hatalom egy nála lényegesen gyengébb kaliberű személy kezébe kerül, akkor a rendszert a lefektetett alkotmányos alapok se fogják megmenteni széthullástól és ennek komoly következményei lehetnek a régió stabilitása tekintetében. Ráadásul, a lakosság terén is megjelent egy erős elégedetlenség, köszönhetően az olyan eseményeknek, mint a 2012-es zhanaozeni mészárlás, melyekre ráadásul az állam nem is reagált.

Iszlam Karimov temetése Üzbegisztánban – ez lenne a kazah jövő is? (forrás: BBC)

Más szempontból nézve azonban Kazahsztánnak talán sosem volt jobb lehetősége, hogy elinduljon a biztonságos demokratizálódás útján. Kazahsztán a világ 9. legnagyobb országa, ráadásul egy olajban gazdag állam, ami 16. helyet jelenti a világranglistán az olajkitermelés tekintetében, mellyel jobban teljesít, mint Katar, Azerbajdzsán vagy Omán. A központi állami terv szerint az olaj segítségével lehetne tovább növelni az ország gazdagságát, melyből finanszírozni lehetne egy teljeskörű államreformot. A gazdasági környezet is biztosított lenne ehhez, hiszen az utóbbi tíz évben (a Világbank adatai szerint) jelentően javult a banki környezet, mely elősegíti a nemzetközi (tehát nem csak orosz) tőkebeáramlást az országba (az ország bevétele közép-alacsonyból közép-magasba került). A banki összeköttetés is megnőtt Oroszország és a többi közép-ázsiai ország mellett Kínával és Nyugat-Európával. Mindemellett Marc Behrendt, a Freedom House Európai és Eurázsiai Programjának igazgatója szerint Nazarbajevnek bevett célja volt visszalépésével az ország demokratizálása. Ajtolkin Kurmanova, a Közép-Ázsiai Analitikai Hálózat (CAAN) vezetője azonban óvatosságra intett, hiszen míg a közvetlen tervek látszólag egyértelműek, Nazarbajeva fellépésével és a Lee-i politika hiányos alkalmazásával láthatóan kérdőjeles az ország hosszú távú jövője.

Az Európai Uniónak egyértelmű érdeke Kazahsztán stabilitásának fenntartása, melynek jele lehet, hogy 2015. december 21-én egy Megerősített Partnerségi és Együttműködési Megállapodást kötöttek a közép-ázsiai állammal, mely által voltaképp papíron jobb lett a kapcsolat a kazahokkal, mint az oroszokkal. A szigorúan szekuláris állam is tudatosan készült az integrációra: szemben a szomszédos országokkal, Kazahsztán egészen nyitott a nyugati eszmerendszer irányába és az ország egyre jobban kapcsolódik Európa véráramához. Ennek oka az lehet, hogy Nazarbajev megértette, az elégedetlenség radikalizációt szül, mely neki és főként családjának csak rossz lehet. 2015-ben úgy fogalmazott: “Gazdagodjatok, hozzatok létre munkahelyeket, fizessetek adót(…)Az állam megszámlalhatatlan lépést tesz a privatizációért és a gazdasági liberalizációért. Egy olyan államot akarunk létrehozni, amelyben tehetős állampolgárok cselekednek és jól cselekednek, magukért és az országért.”, melyből sugárzik ez a logika.

Talán Közép-Ázsia legfontosabb feladata, hogy a radikalizmust kordában tartsa. A muszlim többségű országokban, melyek közel 70 évig egy ateista elnyomó uralom alatt voltak, a szélsőséges vallási eszmék még veszélyesebbek lehetnek, mint bárhol. Zbigniew Brzezinski A nagy sakktábla c. könyvében kifejtette, hogy a régióban egyfajta dominóeffektus léphet fel (ahogy a linkelt tanulmány írója is tőle veszi át a gondolatot). Egy instabil Afganisztán instabillá teheti Tádzsikisztánt. Ha Tádzsikisztán instabilizálódik, az magával rántja Kirgizisztánt, mely Üzbegisztánt, s mely Kazahsztánt fogja ugyanezen útra téríteni. Ennek lehet oka, hogy 2001 óta Tádzsikisztánban állomásoznak a franciák és az amerikaiak is. Jelentősége ennek hatalmas, hiszen Kirgizisztánban és Üzbegisztánban is érezhető volt a jelentős tálib hatás, melynek egyik képviselője az IMU (Üzbegisztán Iszlám Mozgalma) volt, akiknek bevett céljuk között szerepelt a rendszer instabilizálása és a  hatalom megszerzése a tálibok segítségével.

Nazarbajev sokat tett azért, hogy ezek a szélsőséges nézetek ne szivárogjanak be a kazah közéletbe. 2016. október 14-én betiltatta a szalafizmust, illetve visszarendelt 300 külföldön tanuló diákot, akik iszlám vallási tanulmányokat folytattak, továbbá ugyanezen évben október 19-én megtiltotta a fejkendők viselését állami intézményekben. Ez mind annak eredményeképp valósulhatott meg, hogy június 5-én négy ember is életét vesztette Aktobe-ban egy szalafista terrorakciónak minősített buszeltérítésben és lövöldözésben, melyet Dimtrij Tanatarov és 25 iszlamista követett el. Július 18-án pedig egy Ruszlan Kulekbajev nevű terrorista helyezte tűz alá Almati rendőrörsét. Természetesen, mindkét támadást az ISIS magára vállalta. Kazahsztán stratégiája ezekre az volt, hogy mindenre erőteljes, akár erőteljesebb választ kell adni. Szintén veszélyfaktor, hogy több ezer közép-ázsiai csatlakozott a szíriai harcokban egy-egy félhez, akik a háború végével folyamatosan szivárognak vissza az országokba. Számos afgán is menekült az országba, akiknél szintén fennáll a veszély, hogy lehet, titokban tálib-szimpatizánsok.

Kazah muszlimok (forrás: Inside Islam – University of Wisconsin-Madison)

Kazahsztánban 70 év állami ateizmust immáron majdnem 30 év részleges vallási szabadság követett, mely elég ahhoz, hogy a lakosság körében jobban elterjedjenek a radikális iszlám nézetei. A kazah öntudat állami felépítésével – például a cirill ABC-használatának leépítése – pedig ez önkéntelen erősödik párhuzamosan. Nazarbajev erőskezű hozzáállása ismert volt a témához, azonban az rejtély, hogy Tokajev, illetve a 2020-ban megválasztandó elnök hozzáállása mi lesz. Egy orosz exodus már megindult az országból, ugyanis sokan úgy érzik, Nazarbajev távozása csak rossz hatással lehet az ország legnagyobb kisebbségére. Nazarbajev erős – vagy legalábbis látszólag erős – alapokra helyezte állama alapköveit. A kérdés áll: Kazahsztán képes-e a beállított úton maradni távozása után is? A választ pedig csak a jövő tudja megadni.

Categories: Biztonságpolitika

Hormuzi-szoros, az iráni ütőkártya? – A Hormuzi-szoros stratégiai, gazdasági jelentősége és szerepe a regionális vetélkedésben

Fri, 24/05/2019 - 11:19
„Stratégiai pontok, fojtópontok” sorozat

A Biztonságpolitikai Szakkollégium Geopolitika Műhelye cikksorozatot indít, melynek célja, hogy a tagok önfejlesztés keretében rövid ismertető elemzéseket készítsenek a világ területén található stratégiai jelentőségű földrajzi pontokról.

A Hormuzi-szoros Irán és Omán partjai között helyezkedik el – ezzel elválasztva Iránt az Arab-félszigettől –, és a Perzsa-öblöt köti össze szűken nézve az Ománi-öböllel és az Arab-tengerrel, tágabb értelemben az Indiai-óceánnal. A szoros nagyjából 275 km hosszú, átlagos szélessége 80 km; ám az ománi Musandam-félsziget és  az iráni Jazireh-ye Larak-sziget közötti legszűkebb pontján csupán 34 km széles. A kőolajszállítás szempontjából a Hormuzi-szoros a világ legfontosabb fojtópontja.

A Hormuzi-szoros földrajzi elhelyezkedése.

Kőolajexport a Perzsa-öbölből

A világ kőolaj-kereskedelmének kétharmadát tengeren szállítják, a szállítási útvonalakon számos stratégiai jelentőségű fojtópont helyezkedik el. Ilyen a Malaka-szoros, a Szuezi-csatorna, a Bab el-Mandeb szoros, a Dardanellák, a Panama-csatorna vagy a Hormuzi-szoros. A Hormuzi-szoros mind közül kiemelt jelentőségű, hiszen a Perzsa-öbölnek ez az egyetlen kijárata, ahonnan napi 17 millió hordó olajat exportálnak, mely a világ kőolaj-kereskedelmének 30%-a.

A Hormuzi-szoros az Öböl-menti, kőolajban gazdag államok; Bahrein, Irán, Irak, Kuvait, Katar, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek számára az egyetlen tengeri kijárat, melyen keresztül hozzáférhetnek és bekapcsolódhatnak a világkereskedelembe; csupán Irán és Szaúd-Arábia rendelkezik alternatív tengeri szállítási útvonallal.

Megemlítendő azonban, hogy a szoros gazdasági jelentősége kettős. Az Öböl-államok gazdasága az olajexporttól és az olaj világpiaci árától függ; a Perzsa-öböl országainak GDP-je, főként az olajeladások miatt, 200 milliárd dollárra tehető. Ám nemcsak az export szempontjából fontos a szoros, hanem a nyersanyagok, késztermékek és élelmiszerek nagy részét ezen keresztül kapják az Öböl-államok. A tengeri kereskedelem két hajózható sávon zajlik: az egyik sáv a Perzsa-öbölbe vezet, míg a másikon az Öbölből kifelé tartó hajók közlekednek, a két sáv között pedig egy 2 tengeri mérföld széles ütközőzóna húzódik.

A kritikus fojtópont kikerülésére és a kőolaj tengeren való szállításának helyettesítésére több alternatív megoldással is próbálkoztak. Már az 1900-as évek elejétől megjelent a csővezetékes szállítás kérdése; melynek értelmében a Perzsa-öbölből az Arab-félszigeten át a Vörös-tenger vagy a Földközi-tenger partjára érkezne a kőolaj, vezetékeken keresztül. Ez ugyan gazdaságosabb, mint a tankerhajós fuvarozás, azonban a térség különböző konfliktusinak köszönhetően a vezetékek megsérültek; a szállítás akadozott vagy ellehetetlenült. Például az 1930-as évektől működő Mediterrán vezeték, mely Szíriából szállított olajat a haifai kikötőbe, azonban az első arab–izraeli háború alatt támadás érte. A másik példa az 1950-es években épült az Irak–Szíria vezeték, melyen keresztül a kőolaj-szállítás a harmadik Öbölháború alatt szűnt meg, miután légitámadás érte. De a közelmúlt eseményeihez kapcsolódóan említendő példa az Irakot Törökországgal összekötő Kirkuk–Ceyhan ikervezeték, melynek működését sokszor az ISIS tevékenysége akadályozta.

Csővezetékes szállítás az Arab-félszigeten keresztül. Említésre került vezetékek: 2: Kirkuk–Ceyhan ikervezeték, 10: Mediterrán vezeték.

Látható tehát, hogy bár költséghatékonyabb és gyorsabb a kőolaj csővezetéses szállítási módja, a konfliktusokkal terhelt közel-keleti térségben mégis a tankerhajók bizonyultak és bizonyulnak ma is a szállítás biztonságosabb útjának. Ugyanakkor a tengeri fuvarozásra való átállás egyben azt is eredményezte, hogy a kőolajszállítás útvonalán fekvő Hormuzi-szoros mint fojtópont stratégiai jelentősége felértékelődött, és a szorost lényegében felügyelő Irán befolyása megnőtt.

Irán, a Közel-Kelet regionális nagyhatalma(?)

Ugyan a Hormuzi-szoros hivatalosan Omán és Irán partjai között fekszik, a szoros szabad hajózhatósága mégis Irántól függ. Ennek egyrészt oka, hogy Omán csupán egy exklávéval, az Egyesült Arab Emírségek területén fekvő  Muszadam kormányzósággal van jelen a Hormuzi-szoros partján, így a katonai és gazdasági képességek tekintetében amúgy is gyengébb szultánság nem tudja Iránnal felvenni a versenyt, inkább a jó kapcsolat fenntartására törekszik a perzsa állammal. Jó példa erre 2019 áprilisában az ománi Muscat partjainál tartott 6 napos közös tengeri hadgyakorlat, mely az Iran­–Oman Joint Military Cooperation Committee keretei között valósult meg.

Másrészt a Hormuzi-szoros feletti ellenőrzés kérdése összefügg Irán közel-keleti regionális nagyhatalmi ambícióival, valamint a nemzetközi közösség és Irán kapcsolatával. Így a szorosra is hatással van az új, közel-keleti hidegháborúként emlegetett Irán–Szaúd-Arábia ellentét, ahol a vallási szembenálláson túl sokkal inkább a közel-keleti befolyásért és a regionális középhatalmi pozícióért zajlik a rivalizálás a két ország között. A szektariánus és geopolitikai törésvonal egybeesésével így egy szunnita geopolitikai régió és egy síita geopolitikai régió vetélkedik egymással, ahol az iráni befolyás alatt álló Hormuzi-szoros fontos ütőkártya lehet. A szoros feletti ellenőrzés Iránnak nemcsak azt jelenti, hogy lehetőséget kap a Perzsa- és Ománi-öbölre is kiterjeszteni érdekszféráját, hanem még az Indiai-óceánra is. A tengerszoros azonban nemcsak a közel-keleti hatalmi viszonyok és befolyási övezet kiépítésében játszik szerepet, hanem a nemzetközi közösségre nézve fontos külpolitikai eszköz. A Hormuzi-szoros esetleg lezárása vagy az áthaladó kereskedelem korlátozása ugyanis jelentős zsarolási potenciál a szankciók sújtotta Irán számára különböző engedmények kikényszerítésére – kifejezetten az Egyesült Államok irányába.

A közel-keleti “síita félhold.”

USA–Irán szembenállás és a Hormuzi-szoros

A feszült amerikai–iráni kapcsolatoknak és az Irán elleni szankciók tavaly novemberi megújításának köszönhetően újra a világ figyelmének a középpontjába került a Hormuzi-szoros, miután Irán annak lezárásával fenyegetett a szankciókra válaszul. Azonban sem a két ország közötti szembenállás, sem a szoros lezárásának a kérdése nem újkeletű, Irán számos alkalommal élt ezzel az eszközzel az elmúlt évtizedekben. Először az 1980-1988-as iraki–iráni, első Öbölháború alatt korlátozta Irán a szoros kereskedelmét az áthaladó tankerhajók megtámadásával – ezt nevezzük az 1983 és 1988 között zajló „tankerháborúnak”–, mellyel elérte, hogy a Hormuzi-szoros forgalma akár 25%-kal is csökkent. 2008-ban újra megjelent az iráni retorikában a szoros lezárásával való fenyegetőzés egy esetleges amerikai vagy izraeli támadás esetén. Majd 2010-ben és 2011-ben már az iráni atomprogram miatt bevezetett ENSZ-szankciókra adták ezt a választ, mely szigorítások során már Irán olajiparát is korlátozták.

Az iráni „atomalkut(Joint Comprehensive Plan of Action – JCPOA) 2015. július 14-én kötötték meg az USA, Egyesült Királyság, Franciaország, Oroszország, Kína és Németország, illetve Irán részvételével zajló P5+1 tárgyalások keretében. A JCPOA értelmében Irán lemond katonai célú atomprogramjáról, cserébe az ellene bevezetett szankciók fokozatos feloldása következik a nemzetközi közösség részéről. Ezt a megoldás mondta fel egyoldalúan 2018 májusában Donald Trump arra hivatkozva, hogy Irán nem tartja be a JCPOA-t, illetve támogatja a terrorizmust, majd a szankciók újbóli bevezetését ígérte. A 2016-ban felfüggesztett, majd megújított szankciók 2018 novemberében léptek életbe; érintve Irán energia-, hajózási-, hajóépítési- és pénzügyi szektorát. Erre volt újfent az az iráni válasz, hogy adott esetben lezárják a Hormuzi-szorost; ezáltal pedig nemcsak Irán lesz korlátozva a kőolajexportban, hanem a Perzsa-öböl államai is.

Forrás:
https://www.aljazeera.com/news/2018/11/trump-administration-reinstates-iran-sanctions-181105051328043.html

Összegzés

A szoros stratégiai jelentősége a jövőben az olajexport várható növekedésével még jobban felértékelődik. Ugyanakkor az amerikai–iráni kapcsolatokra, illetve Irán nemzetközi közösségben elfoglalt pozíciójára nézve a szoros lezárásával való fenyegetőzés mint ütőkártya inkább retorikai fogás. A U.S Energy Information Administration jelentése szerint a szoroson áthaladó kőolaj több mint  80%-át ázsiai piacokon értékesítik; Kína, Japán, India, Dél-Korea és Szingapúr a legnagyobb felvásárlói a Perzsa-öbölből származó olajnak, akikkel Teherán a jó viszony fenntartására törekszik – a szoros feletti blokád pedig ennek pont az ellenkezőjét eredményezné.

Összességében megállapítható, hogy az Irán elleni szankciók köré épülő iráni stratégiának része a szoros lezárásával való fenyegetés, azonban hosszú távon politikailag vagy gazdaságilag nem kifizetődő megoldás a kereskedelem akadályozása, ezáltal kevésbé tekinthető valós iráni ütőkártyának.

Categories: Biztonságpolitika

Geostratégiai ABC: érdekütközések a Karib-szigeteken

Fri, 17/05/2019 - 16:58

Május 10-én Venezuela gazdasági és pénzügyi kérdésekért felelős alelnöke bejelentette, hogy országa újra megnyitja tengeri és légi határait Arubával. A sziget egyike az ABC-szigeteknek, melyek alig pár mérföldnyire fekszenek Venezuela partjaitól, ám a holland korona alá tartozva az Európai Unió tengerentúli területei. A határt még februárban zárták le, hogy megakadályozzák az ellenzék kísérleteit a nemzetközi humanitárius segély bejuttatására Venezuelába a szigeteken keresztül. Az ehhez hasonló akciók mögött ugyanis Maduro, venezuelai államfő és kormánya – valamint az őket támogató orosz kormányzat – az Amerikai Egyesült Államok és szövetségesei által vezetett katonai beavatkozást és puccskísérletet sejt. A mostani döntést azzal indokolta a caracasi kormányzat, hogy megerősítést kaptak arról, hogy Aruba tisztelni fogja Venezuela szuverenitását, és semmilyen módon nem avatkozik be belügyeikbe. A határzárat azonban továbbra is fenntartják Bonaire-rel és Curacaóval, így még korántsem ért véget a karib-tengeri geopolitikai játszma, ami a kis szigetek biztonságát több szempontból veszélyezteti. Kérdéses, maguk az ABC-k mennyi befolyást tudnak gyakorolni saját helyzetükre a nagyhatalmi érdekütközések metszéspontjában.

Az ABC-szigetek és venezuelai válság

Az úgynevezett ABC-szigetek – Aruba, Bonaire és Curacao – a karib-tengeri Kis-Antillák szigetcsoport részei, alig 50 mérföldnyire, nyugatra fekszenek Venezuela partjaitól. Volt gyarmatokként ma is a Holland Királyság részét alkotják; közigazgatásilag Aruba és Curacao független államok a holland korona alatt, míg Bonaire Hollandia különleges státuszú tartománya. A szigetek lakói holland állampolgársággal rendelkeznek, ami európai uniós állampolgárokká teszi őket. Az ABC-k azonban nem az Európai Unió rendes tagjai, nem részei a schengeni övezetnek és a közös piacnak sem. Aruba és Curacao úgynevezett tengerentúli területeknek számítanak (OCTs), és az EU közös költségvetéséből, illetve az Európai Fejlesztési Alapból (EDF) is részesülnek fejlesztési támogatások formájában.

A szigetek gazdasága szerencsés természeti adottságaiknak köszönhetően nagyrészt a turizmusra épül, azonban az olajiparuk is jelentős. Politikai helyzetükből adódóan főbb kereskedelmi partnereik Hollandia és az Egyesült Államok, míg földrajzi elhelyezkedésük miatt Venezuelával is szoros a gazdasági kapcsolatuk – különösen az olajszektorban. Aruba és Curacao olajfinomítóit (Lago és Isla) szerződéses alapon a venezuelai állami tulajdonú olajcég, a PDVSA működteti; míg a Bonaire-i BOPEC teljes egészében a PDVSA tulajdonában van, és elsősorban Venezuelából származó finomított és nem finomított olaj tárolóhelyeként működik.

A hatalmas mértéket öltött venezuelai gazdasági válság emiatt a szigetek gazdaságát is megterhelte – a hiperinfláció, a bolívar elértéktelenedése és az amerikai szankciók lényegében fizetésképtelenné tették a PDVSA-t, amely már többször nem tudta kifizetni a nemzetközi vizeken való hajózáshoz szükséges biztonsági ellenőrzések és engedélyek díját olajszállítóira, így például az ABC-k finomítói is elestek a működésükhöz szükséges nyersanyag nagy részétől. Curacao kereskedelme az elmúlt három évben határozottan visszaesett, a termelés csökkenése miatti elbocsátások pedig 30% körüli szintre emelték a munkanélküliség arányát a fiatalok körében.

A szigetek számára a legmegterhelőbbnek azonban a venezuelai gazdasági, politikai és humanitárius válság által kiváltott regionális migrációs hullám kezelése bizonyult. 2015 óta becslések szerint 2,7 millió venezuelai hagyta el országát, és indult el egy jobb élet reményében, nagyrészt szomszédos országokba. Közelségük miatt Aruba, Bonaire és Curacao hajóval viszonylag könnyen és gyorsan elérhetőek Venezuelából, így sokan választották ezt az útvonalat. Az ABC-szigetekre összesen körülbelül 50 000 ember érkezett – bár ez a szám eltörpül a Kolumbia által befogadott több mint 1 millió venezuelaihoz képest, a szigetek méretét tekintve mégis igen jelentős szám. Curacao százötvenezres lakosságának például a 10%-át alkotják a Venezuelából az elmúlt években érkezettek.

A migrációs válság irányai. Forrás: Council on Foreign Relations

A szigetek infrastrukturálisan képtelenek ennyi ember befogadására, mivel ők maguk is épp egy gazdasági visszaesést élnek meg. Curacao kormányszóvivője például úgy nyilatkozott, hogy a menedékkérők befogadása jelenleg lehetetlen, mivel ez azt jelentené, hogy ezeket az embereket élelemmel, lakhatással és egyéb szolgáltatásokkal kellene ellátni pont akkor, amikor a saját lakosságuk nagy része is segítségre szorul. Curacao ezért például egy aktív eltávolítási stratégiát alkalmaz a migránsok ellen; a hatóságok gyakori házkutatásokkal próbáljak elkapni a hivatalos iratok nélkül az országban tartózkodó venezuelaiakat, majd deportáljak őket, sokan pedig a szigetről való eltávolításuk előtt hosszú időt töltenek letartóztatás alatt, rendkívül rossz körülmények között.

Több emberi jogi szervezet bírálta az ezekben a börtönökhöz hasonlóan működtetett intézményekben uralkodó túltelítettséget, rossz higiéniai körülményeket, az egészségügyi ellátás hiányát, és a hatóságok nem megfelelő magatartását. A helyzetet nehezíti, hogy a nemzetközi jogi konvenciók, mint például az 1951-es genfi menekültek helyzetére vonatkozó egyezmény szerint a Venezuelát elhagyó emberek jelenleg nem  jogosultak menekültstátuszra, illetve Curacao például nem aláírója egyik fontos migrációhoz kapcsolódó nemzetközi egyezménynek sem, mint az 1951. évi genfi egyezmény, illetve az ezt módosító 1967. évi jegyzőkönyv, vagy a gyermek jogairól szóló 1989. évi egyezmény. Így nem teljesen világos, milyen alapon lehetséges a sziget eljárását bírálni – a kritikák eddig felváltva érték a Holland Királyságot és a curacaói kormányt.

Aruba és Curacao ugyanis a holland korona alatti független államként szinte teljes autonómiát élvez mindennapi ügyei irányításában, azonban az olyan területek, mint a kül- és biztonság-, valamint a bevándorláspolitika “királysági ügyeknek” számítanak. Ezekben Aruba és Curacao sem dönthet önállóan, a központi irányvonalat egy Miniszteri Tanács határozza meg, amelyben Hollandia döntő befolyással rendelkezik. A migrációs válság kezelését azonban Hollandia egészen a közelmúltig a szigetek belügyének tekintette. 2018 októbere óta Aruba és Curacao többször kért anyagi, logisztikai, és technikai segítséget Hollandiától, amire az első érdemi válasz 2019 februárjában érkezett. A nagyon limitált intervenció elsősorban bevándorlásügyi hivatalnokok és tengeri határőrök képzésével igyekezett segíteni, amelynek rövidtávú hatása elenyésző, és a hosszú távú hatása is megkérdőjelezhető. Az Európai Unió sem nyújtott segítséget a szigeteknek a válság kezeléséhez.

Amerikai–orosz ellentétek a Karib-tengeren

Mindeközben Hollandia aktívan hozzájárul ahhoz, hogy a szigetek, különösen Curacao, “geopolitikai játszótérré” váljanak. Földrajzi közelségük miatt az Amerikai Egyesült Államok fontos szerepet szán a szigeteknek a venezuelai válság kezelésében. Amerikai–holland megállapodás alapján – bár a sziget vezetésének beleegyezésével – több, Venezuelának szánt humanitárius segélyszállítmány érkezett már Curacaóra. Itt úgynevezett segélybázisokat alakítottak ki, ahol a szállítmányokat tárolhatják, ameddig a körülmények nem lesznek alkalmasak a segély Venezuelába juttatásához.

Bár az április 3-án érkezett USAID szállítmánnyal, a válság kitörése óta először, a Curacaón tartózkodó venezuelaiaknak szánt segély is érkezett, ami nagyban segíti a helyzetet, nem egyértelmű, hogy az ABC-k jól járnak-e az Egyesült Államokkal való együttműködéssel. Maduro államfő és kormánya álláspontja az, hogy az amerikai kötődésű segélyszállítmányok valós célja, hogy trójai falónak álcázva segítsenek egy katonai beavatkozást és államcsínyt Venezuelába. Az, hogy a Juan Guaidó, ügyvezető elnököt támogató amerikai kormányzat, különösen Trump elnök és Mike Pompeo külügyminiszter többször kijelentette, hogy szükség esetén az Egyesült Államok kész a katonai beavatkozásra, nem segít eloszlatni Maduro kételyeit. Ehhez azt is fontos hozzátenni, hogy az amerikai hadsereg Curacaón és Arubán is üzemeltet egy-egy katonai légibázist.

Februárban zavargások törtek ki Venezuelában, amikor a hatóságok nem engedték be az országba a segélyt. Forrás: ABC News

Ezen körülmények között minden segélyezési kísérlet akarva-akaratlanul politikai állásfoglalássá és stratégiai kérdéssé válik. A bejelentésre, hogy Curacao hajlandó állomásoztatni az amerikai segélyszállítmányt, ameddig azt nem tudják bejuttatni Venezuelába, a caracasi kormányzat felfüggesztette a kapcsolatokat Arubával, Bonaire-rel és Curacaóval, ezzel egyidejűleg pedig lezárta a tengeri és légi határait is a szigetek felé. Hiába zárkózott el nyilvánosan mind az Európai Unió, mind a Holland Királyság, mind az ABC-szigetek helyi kormányzata a katonai beavatkozástól a krízis megoldására, az amerikaiakkal történő bármilyen együttműködés a segítségnyújtásban eddig rontotta a szigetek és Venezuela bilaterális kapcsolatait. Ez további negatív hatással lehet a szigetek gazdasági és szociális állapotára – a határzár például veszélyezteti az élelmiszerbiztonságot, mivel az ABC-k gyümölcs- és zöldségellátása teljes mértékben a Venezuelától függ.

A curacaói humanitárius segélybázis – a Venezuelában szintén érdekelt, Maduro államfőt támogató – Oroszországnak is szemet szúrt. Többször is aggodalmukat fejezték ki, hogy az amerikai kormánynak szándékában állhat a curacaói bázist katonai intervencióra használni. Szergej Lavrov, orosz külügyminiszter azt is kijelentette, hogy bármilyen, Venezuela területén való amerikai katonai jelenlétet a szuverén állam elleni agressziónak tekintenek a nemzetközi jog szerint, aminek beláthatatlan következményei lesznek. Feltételezhetően arra utalt ezzel, hogy az oroszok készek akár katonailag is beavatkozni szövetséges országuk védelmében.

Az április 30-i események – a Guaidó vezette venezuelai ellenzék sikertelen hatalomátvételi kísérlete – újra kiélezte a vitát Washington és Moszkva között, bár még nem tisztázott, mekkora szerepe volt (ha volt) az oroszoknak abban, hogy Maduro végül ne kényszerüljön menekülésre. A két nagyhatalom közötti érdekellentét nem kizárólag arról szól, hogy milyen jövőt képzelnek el Venezuelának, sokkal inkább a latin-amerikai térség feletti politikai, katonai és gazdasági befolyás megszilárdítása a fő célja mindkét félnek.

Kilátások

A karib-tengeri helyzet könnyen válhat tehát a nagyhatalmak közötti geostratégiai játék gyújtópontjává. Mindeközben a valódi problémákra (mint a humanitárius helyzet Venezuelán belül) nem sikerül kielégítő megoldásokat találni, mivel hatalmas a megosztottság belföldön és nemzetközi szinten is. Az ABC-szigetek, mivel többszörösen érdekeltek a venezuelai helyzet stabilizálásában, igyekeznek részt venni a segélyezési akciókban, ám ez lehet, hogy végeredményben rossz üzenetet közvetít.

A holland külügyminiszter például korábban úgy nyilatkozott, hogy a jövőben a szigeteket nemcsak amerikai, hanem nemzetközi szervezetek segélyezési kísérleteinek logisztikai központjaként is lehetne használni. A hatalmas érdekellentétekből adódó patthelyzetben a Vöröskeresztnek sikerült először humanitárius segélyt bejuttatni Venezuelába április közepén, miután sikeresen mediáltak Maduro államfő és Guaidó ügyvezető elnök között. Ez a szállítmány végül Panamán keresztül ment Venezuelába, ami szintén megkérdőjelezhető döntés, mivel a panamai kormány nyíltan nem tartja legitim elnöknek Madurót, emiatt pedig többször vádolta már azzal őket a venezuelai külügyminisztérium, hogy az amerikaiak parancsait teljesítik.

Az ABC-szigeteknek tehát az állna érdekében, hogy meg tudják tartani semlegességüket gyakorlati szinten is. Kérdés, hogy ez mennyire lehetséges a szélsőséges és ellentmondásos álláspontok metszetében. Aruba és Curacao eddig az Európai Unió irányvonalát követték, és új választások kiírását támogatják a venezuelai politikai válság megoldására, ezzel szemben azonban Hollandia elismerte Guaidót legitim elnökként. Bár mindannyian elutasítják a katonai beavatkozás lehetőségét, ennek hitelességét megkérdőjelezi az amerikaiakkal való együttműködés.

A május 10-i bejelentést, hogy Venezuela újra megnyitná tengeri és légi határait Arubával, szkeptikusan fogadta a sziget vezetése. Bár a caracasi kormányzat azzal indokolta a döntést, hogy megerősítést kapott Arubától, hogy tisztelni fogja az ország szuverenitását és elutasít bármilyen beavatkozást, valójában nem történt változás Aruba pozíciójában – hivatalosan soha nem támogatták az intervenciót, hasonlóan Bonaire-hez es Curacaóhoz, akikkel ennek ellenére Venezuela továbbra is fenntartja a határzárat.

A bejelentés azonban közvetlenül egy újabb fordulatos hlt követett, ami a venezuelai belpolitikát illeti; Maduro ugyanis az április 30-i sikertelen puccskísérlet utáni kormányzati visszavágás részeként több ellenzéki vezetőt is elfogatott. Ennek fényében a határ megnyitása Arubával (és Brazíliával) inkább annak lehet a jelzése, hogy az államfő biztosabbnak érzi hatalmát, de igyekszik megerősíteni kapcsolatait a potenciális szövetségeseivel a régióban.

Annyi biztos, hogy a venezuelai válság jelenlegi szintje, és lehetségesnek tűnő eszkalálódása hatalmas gondokat okoz és okozhat az ABC-knek, az Európai Uniónak pedig felelőssége lenne ennek megfelelő kezelésében, ideértve a szigetek támogatását és a nekik kedvező politikai álláspont melletti határozott kiállást, hiszen európai uniós állampolgárok jólétét és Hollandia térségbeli érdekeit is veszélyezteti a helyzet.

Írta: Vas Beatrix

Categories: Biztonságpolitika

Fojtópontok és geopolitika – műhelyest beszámoló

Fri, 17/05/2019 - 15:09

A „Fojtópontok és geopolitika” című műhelyest – a Biztonságpolitikai Szakkollégium Geopolitika Műhelyének szervezésében – 2019. május 14-én került megrendezésre. Az este folyamán összesen hat előadó elemzését hallgathattuk meg, amelyeket az előadók már korábban a  BSZK weboldalán is publikáltak. A műhely vezetője, Dr. Remek Éva nyitotta meg a műhelyestet, beszédében köszöntötte az előadókat és résztvevőket. Ezt követően elkezdődött az első szekció.

A Panama-csatorna történetéről, geostratégiai helyzetéről és a tervezett Nicaragua-csatornáról az első előadó, Berkes Rudolf beszélt. Előadásában rávilágított a Panama-csatorna jelentőségére a világkereskedelemben és a nyugati hemiszféra számára. Emellett Rudolf a csatorna jövőbeli, esetleges vetélytársát, a Nicaragua-csatornát is bemutatta. A csatorna megépítésének a terve a nicaraguai kormány és egy kínai cég összefogásával született meg, melynek eredményeként az építési és működtetési koncesszió 50 évre szól. A tervezett csatorna nagy károkat okozna a környezetben, a Panama-csatorna hosszának pedig körülbelül háromszorosát tenné ki, így megépítése rendkívül költséges lenne. Ennek ellenére Nicaragua kormánya teljes mértékben támogatja az építkezést – ami még nem kezdődött el.

Berkes Rudolf előadásával kezdődött el a műhelyest.

A második előadó, Fodor Márk Joszipovics a Skagerrák- és Kattegat-szorosokról, valamint a Kiel-csatornáról tartott átfogó ismertetőt. Kifejtette jelentőségüket a történelem során és napjainkban, mely nemcsak Európa gazdaságát érinti nagyban, hanem annak biztonságát is. A két szoros ugyanis az egyetlen természetes útvonal, mely az Északi-tengert és a Balti-tengert köti össze. Emellett a mesterségesen épített Kiel-csatorna pedig lerövidíti ezt az útvonalat, mert azt Dánia megkerülése nélkül lehet megtenni. Napjainkban az Oroszország és a NATO között kialakult feszültség miatt felértékelődött a szorosok jelentősége.

Fodor Márk Joszipovics a Skagerrak és Kattegat történetének ismertetése közben.

Szilágyi Laura a Bering-szoros és az Északi-tenger lehetőségeiről tartott előadást a klímaváltozást és az azzal járó következményeket figyelembe véve. Ebben többek közt kitért az arktiszi jég alatt rejlő nyersanyaglelőhelyekere és a tengeren futó potenciális hajózási útvonalakra. Külön figyelmet szentelt a kínai és orosz ambícióknak, bemutatta a két ország régiót érintő törekvéseit. Előadásával az első szekció véget ért.

Szilágyi Laura az Akrtisz ismertetése közben.

A második szekciót Ustea Dóra indította, aki a Szuezi-csatorna és a Bab el-Mandeb-szoros gazdasági és geopolitikai jelentőségeit emelte ki előadásában. Kifejtette, hogy a csatorna olyan hatalmat biztosít Egyiptomnak, mellyel a környező országokat is befolyásolhatja, például Izraelt, aki ezért Kínával összefogva a csatorna megkerülésével kapcsolatos Red-Med projekten dolgozik. A két fojtópont jelentőségét növeli az itt folyó kőolajszállítás, amit azonban a régió instabilitása veszélyeztet. Megtudhattuk, hogy a jemeni polgárháború, a szomáliai kalózkodás és a terrorizmus mind fenyegetik a zavartalan vízi kereskedelmet.

Ustea Dóra.

A következő előadó Ármás Julianna volt, aki a Hormuzi-szoros jelentőségeiről beszélt mind a gazdaság, mind a regionális vetélkedés vetületében. Az Omán és Irán között elhelyezkedő fojtópont a kőolajszállítás szempontjából a világ legforgalmasabb útvonala, ennek ellenőrzése teljes mértékben Irán kezében van. A továbbiakban beszámolt arról, hogy az USA és Irán eltávolodása és kapcsolatának folyamatos romlása biztonsági szempontból rendkívül veszélyes helyzetet is eredményezhet a jövőben.

Ármás Julianna a Hormuzi-szorost mutatta be.

A műhelyestet Petróczki Márk előadása zárta, mely a Malaka-szorosról, a Thai-csatorna lehetőségeiről és ezek geopolitikai harcáról szólt. Előadása során megtudhattuk, hogy a szorosnak rendkívüli jelentősége van az olajkereskedelemben, hiszen a kelet-ázsiai gazdaságok afrikai, közel-keleti és európai vízi kereskedelme nagyrészt ezen az útvonalon keresztül zajlik. A Malaka-szoros kihívójának számít a Thai-csatorna, amelynek megépülése leginkább Kína érdekeit szolgálná. Rövidebb és szélesebb is lenne, mint a szoros, valamint lerövidítené a mai útvonalat, azonban Thaiföldön a szeparatizmus veszélye áll fenn a leendő csatornától délre, így komoly, vallási jellegű, belső feszültségeket okozna a megépítése.

A műhelyest tanulsága, hogy a bemutatott fojtópontokon túl további pontokat érdemes feltárni, kiterjesztve a kutatást például a Déli-sark, illetve a déli félteke közismertséget hiányoló térségeire is.

Írta: Ustea Dóra

Képek: Petróczki Márk

Categories: Biztonságpolitika

A májusi nagy kérdés: az EP-választások

Thu, 16/05/2019 - 13:53

Május 23-a és 26-a között nagyjából négyszázmillió európai választópolgár dönthet arról, hogy ki fogja képviselni őket a következő öt évben az Európai Parlamentben. Hollandiában és az Egyesült Királyságban kezdődik meg a leghamarabb a választás, hazánk a hagyományokhoz híven, vasárnapi napon, május 26-án bonyolítja le a szavazást. A tét jelentős, hiszen a leadott voksok befolyásolják, hogy merre haladjon Európa a következő 5 évben, milyen lépéseket tegyen az Unió annak érdekében, hogy garantálni tudja az emberek biztonságát, megfékezze az éghajlatváltozást, intézkedéseket hozzon a munkahelyek világában és döntsön a migrációról. Ezenkívül a nyertes képviselők jogszabályalkotásban, és a többi uniós intézmény munkájának felügyeletében is részt fognak venni. A választási folyamat menetéről a nemzeti jogszabályok rendelkeznek, ezek szerint minden 18 év feletti jogosult a szavazásra, kivéve Görögországban, ahol 17 év, míg Ausztriában és Máltán már 16 év felett is szavazhatnak az uniós állampolgárok. Magyarország 21 képviselőt delegálhat, a legtöbbet Németország (96 főt) a második legtöbb képviselőt Franciaország (74 főt) és végül az Egyesült Királyság (73 főt), akik a brexit káoszában mégis rákényszerültek, hogy részt vegyenek az európai választásokon.

A választások és a brexit kérdése

Az idei választások politikai hátterét tekintve, az Egyesült Királyság történelmében a legvitatottabb és kiszámíthatatlanabb európai választások lehetnek. Előzményként meg kell említenünk, hogy mikor 2017. március 29-én bejelentették a lisszaboni szerződés 50. cikkelye alapján a kilépési szándékot, Theresa May brit miniszterelnök 12 pontos tervezetet készítettet (a dokumentum főleg jövőbeni gazdasági, kereskedelmi megállapodásokat tartalmazott, az EU-s jogszabályok ratifikálását az Egyesült Királyság jogrendszerébe, illetve a kilépési dátumként 2019. március 29-ét jelölték meg), amelyet a brit parlament alsóháza végül harmadszorra is leszavazott. Mivel megtörtént az elutasítás, és nem történt meg a kilépés, az Egyesült Királyságot továbbra is az Európai Unió tagállamának tekinthetjük, és tagállamként köteles lebonyolítani az európai parlamenti választásokat. Érdekességként megemlítendő, hogy az európai parlamenti választásokon való részvétel becsült költsége a britek esetében 109 millió fontot is elérheti. Ez az adat a 2014-es választás költségén alapul, amikor a választás 108,7 millió font volt. 2019. április 10-én megtartott EU-csúcstalálkozón döntöttek arról, hogy egy új időpontot biztosítanak a kilépésre, a haladékot október 31-re tolták ki. Theresa May miniszterelnök remélte, hogy elkerülheti a szavazáson való részvételt.

A brit pártokról általánosságban

A legutóbbi választáson az UKIP, azaz az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja a szavazatok 27 százalékát (azaz a mandátumok egyharmadát) és 24 ülőhelyet szerezett meg. Az elmúlt húsz évben a brit politika “lázadó pártjaként” tartották számon. Az UKIP volt az a brit politikai erő, amelynek egyetlenegy programpontja volt: Nagy-Britannia lépjen ki az Európai Unióból. Nigel Farage 2016-ban lépett vissza a párt vezetői helyéről. Azóta egy újabb pártot hozott létre Brexit Párt néven, amire most a legtöbben szavaznának a britek, így az UKIP tábora a felére zuhanna. A második helyen a Munkáspárt állna 22 százalékkal, őket követné a Konzervatív Párt 15 százalékkal, majd a Liberális Demokraták, Zöld Párt és a sort a Change UK zárná.

Az Európai Parlament britek utáni korszaka azonban érvényesen csak akkor fog megkezdődni, ha a brit képviselők visszavonulnak, a Brexit pedig tényleg bekövetkezik. 2018. júniusában megállapodtak abban, hogy ha az Egyesült Királyság végleg kilép az Unióból, akkor az Európai Parlament létszámát 751-ről 705-re csökkentik. A megüresedő többi helyet pedig az eddig alulreprezentált országok között osztják el, akik újonnan szeretnének csatlakozni. Még ezt a határozatot az Európai Tanácsnak is kell elfogadnia, amelyre június 28-29-én fog sor kerülni Brüsszelben.

A várható választási eredmények

Azzal, hogy az Egyesült Királyság mégis részt vesz a választásokon, jelentős változások elé nézhetünk. A brit Munkáspárt képviselői a szociáldemokrata képviselőcsoporthoz (S&D) csatlakoznának, így az 161 képviselővel rendelkezne (az ábrán piros színnel vannak jelölve). A kék színű Európai Néppárt sorait azonban egyetlen brit képviselő sem fogja erősíteni, ennek ellenére a legerősebb frakció maradna, 180 taggal. E kettő párt között lesz igazán szoros verseny. A Europe Elects által készített mandátumbecslés szerint a liberálisok (sárga szín – ALDE) frakciója a dobogó harmadik fokán végezhetnek, 104 EP-képviselőjük lehet. A negyedik helyen a Zöldek végezhetnek, megelőzve az Egységes Európai Baloldal/Északi Zöld Baloldal képviselőcsoportot (GUE/NGL).

Forrás: euronews.com

                                                                                          Írta: Németh Csenge

Categories: Biztonságpolitika

Az orosz haderőfejlesztési programok

Thu, 16/05/2019 - 12:01

Az elmúlt években a hibrid- és kiberhadviselés megjelenésével a klasszikus értelemben vett hadviselés gyökeres változásokon esett át, fajtái, eljárásmódjai és az alkalmazott eszközök köre is jelentős mértékben átalakult, bővült. Mind a nagyhatalmaknak, mind a kisebb államoknak alkalmazkodniuk kell nemcsak az újonnan kialakult biztonsági környezethez és kihívásokhoz, hanem egymás fegyveres erőihez, képességeihez is.

Ennek jegyében a közelmúltban Oroszország nagy méreteket öltő, az összes haderőnemre kiterjedő haderőfejlesztésbe kezdett. A folyamat hivatalosan 2018 januárjában kezdődött, amikor Vlagyimir Putyin bejelentette, hogy elfogadták a 2018 és 2027 közötti időszakra szóló állami fegyverkezési programot, melyre Moszkva megközelítőleg kezdő keretnek 20 ezer milliárd rubelt (355 milliárd dollárt) szán.

A program hangsúlyos elemei

A tervek szerint egy átfogó fejlesztés megy végbe; ennek során a katonai képességek növelése céljából különösen nagy hangsúlyt fektetnek a humán erőforrás munkáját segítő és a haditechnikai eszközök fejlesztésére és innovációjára. Ez magában foglalja nemcsak új eszközök létrehozását, és az új harctéri kihívásoknak megfelelő anyagok, azokból fegyverek és harci ruházat kifejlesztését, hanem egyúttal a régóta működő vagy éppen szünetelő, el nem indított fejlesztési tervek rehabilitációját és megvalósítását.

A tervek között szerepel a pilóta nélküli csapásmérő rendszerek létrehozása, az új felderítési, kommunikációs és elektronikus hadviselési eszközök fejlesztése, a katonák korszerű, egyéni felszerelésének kialakítása, a nukleáris fegyverek fejlesztése és a rakétarendszerek fejlesztése (Szarmat hadászati rakétarendszer, Sz–500-as légvédelmi rakétarendszer, Cirkon szuperszonikus rakéta hadrendbe állítása előtérbe kerül).

1. A Ratnyik program

A Ratnyik (harcos) programot Oroszország állítólag 2011-ben indította. Célja az orosz fegyveres erők harci gyalogos csapatai felszerelésének modernizálása (kézifegyverek, testpáncél, taktikai mellény, sisak, kommunikációs képesség), javítása, mely során közel hatvan felszerelési elem lecserélését, illetve újak bevezetését tervezik, előreláthatólag 2020-ra.

A Ratnik testpáncél például egy olyan innováció, mely a katona testének közel 90%-át fedi, speciális szövetből készül, így megakadályozza, hogy viselőjét infravörös eszközökkel észlelhessék.

Mindemellett számos kommunikációjavító eszközt is kap a hadsereg (hang- és videokommunikáció, GPS, Glonass és személyazonosító rendszerek), amik biztosítják a katonák és feletteseik között a gyors, jelen idejű információcserét. A parancsnok egy tabletszerű rendszer segítségével láthatja katonájának helyzetét a térképen, adhat ki parancsokat vagy kommunikálhat velük valós időben, fotókat és videókat küldhet/kaphat.

2. Rosztek exoszkeleton

Az orosz Rosztek dolgozik egy csúcstechnológiákat ötvöző, komplex harcruhán, az exoszkeletonon, ami képes lesz a ruhát viselő katonák erejét és állóképességét is növelni, valamint nemcsak kinetikus lövedékek, hanem radioaktív sugárzás és elektromos impulzusok ellen is védelmet nyújtani.

A szénszálas ruha megkönnyíti a katona mozgását, továbbá segíti az izom- és csontrendszer tehermentesítését  50 kg-os terhelésig. Mindemellett felszerelik majd egy beépített, digitális “szemüveggel” is, amely többek közt segíteni fog a katonának az ellenség célzásában és a helyzetelemzésben is.

A ruha tulajdonképpen egy “karos-csuklós” mechanikus eszköz, amely úgy működik, mint az emberi izületek, tulajdonképpen “lemásolja” azokat. Azonban nem rendelkezik tápegységekkel, szervókkal vagy elektronikával. Az ehhez kapcsolódó egyéb felszerelések működéséhez szükség van az elektromos energiára.

A jelentések szerint már most folyamatban van a kapacitás növelése, a méret és az energiafogyasztás csökkentése. Az első működő prototípus állítólag 2020 körül készül majd el, bár egy látványos kiállítási darab már készült belőle.

Forrás: magyartudat.com

3. Az AK-12-es

Az oroszok második fontos döntése az AK-74-es gépkarabély (és származékainak) felváltása AK-12-es fegyverekkel, továbbá várhatóna ez a modell lesz a Ratnyik program fejlesztései mellett az orosz katonák alapfegyvere.

A döntés alapja a jó ár-érték arány volt, továbbá az orosz hadügyi közbeszerzési gyakorlat tradicionális konzervativizmusa. Példa erre, hogy az AK-47 majdnem 70 évvel ezelőtti rendszeresítése óta hiába merült fel sokszor másik fegyverre való váltás, mindig az aktuális AK-verzió mellett döntöttek.

Az új AK-12-es állítólag pontosabb, megbízhatóbb, olcsóbb és az orosz hadsereg igényeinek jobban megfelel, mint a jelenleg használtban lévő verzió. Emellett az AK-15-össel felváltják, 2020-ra várhatóan, az AK-103-ast, és a típusnak egy támogató géppuska változata, az RPK-16 is készül majd a 2020-as évek közepe táján.

4. Jaszen-osztály

Az orosz haditengerészet 2017-ben mutatta be legújabb fejlesztését, mellyel az amerikai haditengerészet fölé kívánják sorolni magukat a Jaszen-osztállyal, azaz a  nukleáris tengeralattjáróikkal.

Az úszó fegyverrendszer 8 torpedósilóval és cirkálórakétákkal van felszerelve. Elsődleges célja más tengeralattjárók, hajók és földi célpontok megsemmisítése. A tengeralattjáró állítólag egy nagyon modern számítógéprendszert is tartalmaz, pontos paraméterei viszont ismeretlenek. Ennek bizonyítéka, hogy mindössze 90 ember szükséges a Jaszen-osztály üzemeltetéséhez, miközben a legújabb amerikai támadó tengeralattjáró legénysége 134 fő.

Egy Jaszen-osztály előállítási költségét 1-2 milliárd dollár közé becslik, Oroszország összesen hét darabot tervez építeni belőlük 2022-ig.

5. Szu-57

Az Szu-57-es a haderőfejlesztési program egyik olyan eleme, mely nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ugyanis a vadászgép nem került sorozatgyártásra.

Az orosz légierő ettől a géptől remélte, hogy csatlakozhat az ötödik generációs, már lopakodó képességű vadászgépekkel felszerelt légierők táborához, de most, a sorozatgyártás elmaradásával már garantáltan lemaradnak két legnagyobb riválisuktól, az amerikai és a kínai légierőtől. Hiszen az amerikaiaknál már rendszeresítették az F-35-ösöket, amikből egyre több áll szolgálatba az európai NATO-tagállamok légierőiben is. A kínaiak pedig megkezdték saját lopakodó vadászuk, a J-20 rendszerbe állítását.

A problémát valószínűleg az orosz gazdaság túlterheltsége okozta, így a vadászgép ár-érték arányban nem hordozott elegendő potenciált a továbbfejlesztéshez és gyártáshoz.

6. Mi-28NM “Éji vadász” – “egy majdnem tökéletes harcjármű”

A Mil Mi-28-as harci helikopter fejlesztése a ’80-as évek óta zajlik, az orosz hadseregben azonban csak 2006-ban rendszeresítették. Legújabb változata, a Mi-28NM “Éji vadász”  2018. végén teljesítette első repülését.

A Mi-28NM-et 360 fokos radarral, a piacon elérhető legmodernebb fegyvervezérlő rendszerrel és precíziós rakétákkal szerelték fel, elődjeivel ellentétben a lövész is tudja irányítani a gépet, ha erre szükség lenne. A gépek össze lesznek kapcsolva egy belső információs rendszerrel is, amellyel a pilóták egymással, illetve az őket kísérő drónokkal is kommunikálni tudnak majd.

Alexander Mikhejev, a Russian Helicopters vezérigazgatója  “egy majdnem tökéletes harcjárműnek” nevezte az Éji vadászt. Az új típus kiválóságát alátámasztandó egyes nyugati hírportálok úgy írnak a helikopterről, hogy az messze felülmúlja a NATO legújabb, 2013 óta hadrendben álló AH-64E Apache helikoptereit is.

Forrás: sputniknews.com

7. Kraszuha elektronikus harcrendszer

A Kraszuha lényegében egy teherautón hordozható mobil elektronikus harcrendszer (EW), 2015 óta használja az orosz hadsereg, ennek továbbfejlesztése az eddigieknél is modernebb elektronikai, rádiónavigációs- és lokációs rendszerrel, valamint informatikai eszközökkel lett felszerelve. A legutóbbi módosítások egy újabb elektronikus hadviselésrendszer felépítését és katonai osztályba történő átadását feltételezik orosz oldalról.

A zavarórendszer elképesztően sok dologra használható: képes potenciális fegyveres erők felderítésére, légtérellenőrző repülőgépeket (AWACS), illetve radarvezérelt rakétákat is megbénítani, sőt, még hamis adatokat is képesek “feltölteni” az ellenséges elektronikus rendszerekbe. Ez lényegében azt jelenti, hogy akár egy új célpontot is be tudnak táplálni egy ellenséges ballisztikus rakétába. Illetve, állítólag Kraszuhák rejtegetik az orosz interkontinentális rakéták egy részét is a radarjelek elrejtésével, meghamisításával.

8. RS-28 Szarmat ballisztikus rakéta

Az RS-28 Szarmat a legújabb fejlesztés alatt álló orosz föld alatti silóba telepített, folyékony hajtóanyagú interkontinentális ballisztikus rakéta. Fejlesztését 2009-ben kezdte a Makejev Állami Rakétaközpont, célja pedig az 1970-es években rendszeresített R–36-os ballisztikus rakéták felváltása.

A kb. 200 tonna  starttömegű rakéta jelentős, kb. 10 tonnás harci részt szállíthat. A rendszer a célra irányítható termonukleáris robbanófejekkel, és rakétavédelmi rendszereket elhárító védelmi rendszerrel van felszerelve. Különlegessége, hogy a  levegőben hiperszonikus sebességet is el tud majd érni a fegyverrendszer, és még akkor is működőképes tud maradni, ha több, közvetlen atombomba-találat éri a földön.

Első sikeres indítása 2017 decemberében történt föld alatti silóból a Pleszeck űrrepülőtérről. A rakétáról a közvélemény előtt hivatalosan először Vlagyimir Putyin beszélt 2018. március 1-jén a Szövetségi Gyűlésben tartott beszéde során. Rendszeresítése 2020 előtt nem várható, de utána valószínűleg 2021-re felváltja az orosz földről indított nukleáris rakéták jelentős részét.

9. Robottankok

Oroszország jelenleg több párhuzamos szálon is futtat robotprogramokat és azok fejlesztését. Úgy tudni, két ilyen kísérlet van folyamatban, egyet az Impus-2 Tech Center és egyet a Kalasnyikov Konszern is folytat.

Ezek a harcrobotok többnyire önállóan működő, de kézileg is irányítható, kisebb-nagyobb harckocsik lesznek. Az Impuls-2 egy BMP-3-as alvázra épített felderítőtankon (Vihr) és egy gyalogsági harcjárművön (Uran-9) dolgozik, miközben a Kalasnyikov egy kisebb, hét tonnás harcjárművet épít, elsősorban felderítő és támogató célokra (Szoratnyik). A robotok várhatóan gyalogos és páncélos célpontokkal is fel tudják majd venni a harcot, a kilövési parancsot viszont egyelőre még embernek kell kiadnia.

Azt nem tudni, hogy mikor (ha egyáltalán) tervezik rendszeresíteni a hadseregben is a robottankokat, működő prototípusok viszont már mindhárom esetben készültek. Továbbá, az oroszok a szíriai háborúban való részvételének köszönhetően a „tesztekre” is sor került, amely azonban nem hozott bíztató eredményeket.

Például az Uran-9 papíron ügyes konstrukciónak tűnik. Van lánctalpa, amivel nehéz terepen is gördülékenyen haladhat; vannak fedélzeti gépágyúi és rakétái; van többféle szenzora, amik a célzásban és a tájékozódásban segítik. De a harctéren nem sikerült kiaknázni a képességeit.

Kicsi a hatótávolsága – bár nincs utasa, se vezetője, így nem kockáztat emberéletet –, a tank legfeljebb 300-500 méterre távolodhat el a vezérlőállomástól. Továbbá lefagyások, kapcsolódási hibák és célzási, tüzelési nehézségek is hátráltatták a hatékony alkalmazását.

10. PAK TA program

Az orosz mérnökök legújabb terve 2024-re a jövő szállítógépének létrehozása. A PAK TA programban a tervezők elképzelése szerint, a programnévre hallgató monstrum képes lesz 200 tonna teher szállítására, mindezt 2 000 km/h-t meghaladó sebességgel (ez mintegy 400 darab Armata harckocsi), így a 80 darab teherszállító repülőgép rendszerbe állításával az orosz fegyveres erők képesek lesznek egy komplett páncélos hadsereg eljuttatására a világ bármely pontjára.

A programban szerepel továbbá egy széles törzsű szállítógép fejlesztése is 80-200 tonna közötti szállítókapacitással, amikkel a meglévő Iljusin és Antonov flottát tervezik leváltani.

Ezzel az orosz légierő megközelítőleg bárhol a világon képes lesz nyomást gyakorolni a riválisaira, illetve a katonáit gyorsan és biztonságosan eljuttatni bármilyen műveleti területre.

Nagyhatalmi aggodalmak az orosz fegyverkezés kapcsán

Donald Trump, amerikai elnök Emmanuel Macron, francia államfővel és Angela Merkel, német kancellárral folytatott telefonbeszélgetéseiben a politikai vezetők egyhangúlag komoly aggodalmukat fejezték ki Vlagyimir Putyin. orosz elnök atomfegyverekre vonatkozó tervei miatt.

A három politikus egyetértett abban, hogy Putyin 2018-ban Moszkvában elmondott évértékelő beszédében említett fegyverfejlesztési tervek elterelik a figyelmet a produktív párbeszédtől Oroszország és a Nyugat között, sokkal inkább burkolt erőkinyilvánítás.

Trump a francia kollégájával és a német kancellárral szót ejtett a szíriai konfliktusról is. A Fehér Ház szerint a vezetők egyetértettek abban, hogy a damaszkuszi vezetésnek, és a vele szövetséges Iránnak és Oroszországnak teljes körűen és azonnali hatállyal végre kell hajtaniuk az ENSZ Biztonsági Tanácsa 2401-es számú határozatát, amelyben a világszervezet azonnali tűzszünetre szólít fel.

A fő problémának azonban továbbra is az oroszok folyamatos haderőfejlesztését tekintik. Ez több fogatókönyvet vet fel a jövőre nézve.

Katonai szakértők szerint 2024-re az orosz haderő képes lesz megfelelő szinten kezelni bármilyen konfliktust, amihez nagymértékben hozzájárul az is, hogy addigra kiépül egy, az egész világot lefedő katonai rendszer, amelynek lesznek elemei nem csak a Közel-Keleten, de Latin-Amerikában és a dél-ázsiai térségben is.

Előreláthatólag Putyin továbbra is felkészül egy esetleges Nyugat–Oroszország globális konfliktusra, ahol a klasszikus értelemben véve vett hadviselés  ki fog egészülni például a kiber- vagy az információs hadviseléssel.  Ebből következik a második konklúzió, miszerint Oroszország igyekszik nemcsak lépést tartani az új haditechnikai fejlesztésekkel és hadviselési irányzatokkal, hanem maga kívánja alakítani a megváltozott biztonsági környezetben alkalmazott eszközök, eljárások és elméletek palettáját.

Írta: Haiszky Edina Julianna

Categories: Biztonságpolitika

Pages