You are here

A "Nemtandíj-ügy" - nemzetközi szempontból

Ez az intézeti blogbejegyzés némileg rendhagyó abból a szempontból, hogy egy jelenleg a magyar társadalmat és belpolitikát is alaposan megosztó kérdést tárgyal, mindazonáltal a probléma már évtizedek óta kísért.

Kevés gazdag ország tudja megengedni magának, hogy ingyenesen taníttassa diákjait és a válság hatására számuk még kevesebb lesz. A magyar rendszerrel alapvető probléma, hogy megmaradt a szocializmusban kifejlesztett tömegoktatás a minőségi oktatás kárára (tegyük hozzá gyorsan : még így is képes kiemelkedő eredményeket produkálni) egy teljesen korszerűtlen finanszírozási rendszert görgetve maga előtt, mint az egészségügy (stb.) területén. Míg Magyarországon mondjuk a bankszektorba, az idegenforgalomba a nyugat-európai ár- és bérszínvonal beszivárgott, addig "szociális okok miatt" mesterségesen alacsonyan tartjuk az tanárok és orvosok (stb.) fizetését, miközben ez utóbbi két példában is megfigyelhetők szélsőséges anomáliák. Érdemes végigtekinteni a felsőoktatási bértáblázatot, mennyire szélesre nyílt még pár éve az olló a pályakező tanárok kelet-európai szintű és a dékánok, rektorok nyugat-európai szintű fizetései között. (Azóta született egy bérplafon.) A legjobb üzlet tehát nyugat-európai(hoz közeli) bérszínvonalon a versenyszférában (stb.) dolgozni és - a szolidaritás, vagy ki tudja milyen ideológia mögé rejtve - egységes (államcsőd közeli helyzettel) kelet-európai árszínvonalon élvezni például az oktatás és egészségügy (alap)szolgáltaltásait, miközben mesterségesen alacsonyan tartják ezen utóbbiak béreit. A szociális érvek nyílvánvalók, a nyugdíjakat nem tudjuk emelni, politikai okokból ezt az abszurd-drámát még évtizedekig játszatha a magyar politikai elit, ha közbe nem lép az államcsőd...

De térjünk vissza az oktatás, azon belül is a felsőoktatás kérdésére. Az ingyen tanulás lehetőségét "erkölcsileg" jogosan követelik azok, akinek (esetleg alacsonyabb végzettséggel) szülei, nagyszülei évtizedeken át adójukon keresztül fizették a korábbi generációk ingyenes képzését. De fel kell ébredni, ez a rendszer 1989-ben kómába került, azóta mesterségesen, gépek tartják életben. Talán reménykedtünk benne, hogy majd a gazdaság felpörög és mégis jut ide némi plusz forrás, az utóbbi években viszont ezzel az illúzióval is le kellett számolni. Mit lehetne mégis alternatívaként javasolni?

Saját tapasztalat okán a francia példát ajánlanánk figyelembe, főként annak három pillérét :
1.) racionális mértékű tandíj (mely sok esetben alacsonyabb, mint a magyar),
2.) nagyon széles hallgatói pályázati rendszer,
3.) valamint a felsőoktatási egységek pályázati rendszere (és pályázati kényszere).

Az egyetlen lehetséges magyar megoldás ugyanis messze nem az, amire a bal- és jobboldal egyaránt eljutott, hogy a rendszer minden költségét az állam saját magától szinte kizárólag a diákok nyakába ruházza át, (nevezzük ezt tandíjnak, "nemtandíjnak", vagy bármi egyébnek).

Franciaországban a tandíj általános, csak éppen ha már kicsit nem lusta a hallgató, akkor ösztöndíjat is tud szerezni, mert annyi ösztöndíjlehetőség (város, ország, kormány, régió, + intézetek, stb.) létezik. És az ösztöndíjból aztán "röhögve" kifizetik a tandíjat, lakhatást, eszközt (laptopot) stb. is. Tényleg nem szükséges mindenkinek egyetemre járnia, de akkor teremtsük meg - ha úgy tetszik, állítsuk vissza - a minőségi szakképzés rendszerét is! (Nem véletlenül lett pár éve "mém" Franciarszágban a lengyel vízvezetékszerelő, annyira nehéz jó szakembert találni.)
Tudjuk, egy komoly ösztöndíjháló kiépítése nem megy azonnal, de mégis el kellene kezdeni, ahelyett, hogy a diákhitel állami garanciájára kötnénk le forrásokat. És addig is - ha már nincs is más választás mint tandíjat bevezetni - akkor legalább ne legyen már az több, mint a nyugat-európai csúcsegyetemeken (Itt jegyezzük meg, még a jelenlegi reformok előtt az ELTE BTK-n egy doktori képzés több mint két és félszeresébe került, mint a Sorbonne egyetemen.) Aligha hisszük el, hogy a magyar képzés ennyivel magasabb színvonalú.

De ahhoz, hogy a diákoknak ezt a kedvező(bb) árszínvonalat előteremtsük, ahhoz az egyetemekhez - ha úgy tetszik a "baráti-haveri réteghez" is hozzá kell nyúlni. Nem halogatva, hanem most rögtön és véleményünk szerint ebben rejlik a dolog egyik rákfenéje. Mert a tandíjtól egy csapásra nem fog növekedni az egyetemi képzések színvonala, aki ezt állítja vagy tudatosan ferdít vagy - reméljük csak - tévedésben van. Azt szeretnénk látni, ha ezért az oktatói szféra is minőségibb lenne, pontosabban csak a minőségi rész maradna meg. De ennek nem látjuk a garanciáját egy olyan rendszerben, ahol az oktatók többsége elzárkózik attól, hogy munkáját a hallgatók kiértékeljék...

Nyugaton ugyanis nem működik az a magyar felsőoktatási intézmények sajnos széles körében elterjedt rendszer - igen nagy tisztelet a kivételeknek ! - hogy évekig nem folyik tudományos munka az oktatás mellett, nincsenek konferenciák és publikációk. Franciaországban egy egyetemi központ a költségvetését csak részben fedezi a tandíj plusz az állami segítség. Legalább még ekkora részben folyton pályázniuk kell. De ezek a pályázatok nem csak az automatikusan megkapott, működést biztosító keretekről szólnak, hanem a bírálatnál a döntés verseny-alapú. Azaz komoly tudományos tevékenységet kell folytatni, minőségi konferenciákat szervezni és publikálni, méghozzá kiemelkedő színvonalon, különben jövőre a konkurens intézmény nyer.

A magyar felsőoktatási intézmények egy komoly része nem, vagy alig él magyar és nemzetközi (EU-s) pályázatokkal. Igen, valóban úgy sokkal egyszerűbb, hogy az állam - vagy ezentúl a hallgató - utalja a pénzt. Tudunk olyan magyar esetről is, mikor minisztériumból "súgott le" egykori kolléga, hogy "lesz pályázat, és megnyeritek, csak be kell adni". És arra nem voltak képesek több karon, hogy 2 db A/4-es papírt kitöltsenek. Olyan esetről is tudunk, mikor külföldi partner érkezett együttműködés reményében, szép összegű pályázati tervekkel a zsebében, a magyar fél pedig alpári módon utasította el. Személyes példa : Az egykori doktori képzésem kapcsán nem csekély forrást adó EU-s pályázatot hirdetett meg már akkor (2006 környékén) az OM a magyarországi doktori központoknak. Jeleztem ezt az illetékesek felé - ki lehet találni, hogy pályáztak-e. Ezzel szemben nem tudom feledni azt a mohóságot, amikor ugyanezen egyetem bizonyos körei a francia ösztöndíjamból minél többet próbáltak meg a maguk számára megcsapolni, mert "a diák az arra való, hogy fizessen" és "maga mit akar, úgyis fizetnek magának a franciák"! Ebben a mentalitásban látjuk az alapvető hibát és ez ellen az új tervezet nemhogy küzdene, hanem még bátorítja is.

A jelenlegi magyar tervezettel tehát az a bajunk, hogy a tandíjat átveszi, az ösztöndíjrendszereket - ha tetszik : pályáztatási kényszert, versenykényszert - viszont nem, vagy legalábbis súlyosan egyoldalúan, csak a hallgatók terhére. (Itt jegyeznénk meg, pár éve ugyan már kikerültünk a felsőoktatás rendszeréből, de emlékszünk még arra a talán még mindig létező alapelve, mely ösztöndíj szempontból a tanulmányi eredmény alapján "disztingvált" az egyszakos, félévenként 5-6 vizsgát letett hallgatók javára a két, esetenként három (2A + B) szakos 20-25 tárgyból vizsgázókkal szemben.)

Dr. Türke András István Ph.D
a Sorbonne doktora
A blogbejegyzésben írtak a szerző saját véleményét tükrözik, mely nem feltétlenül egyezik meg az Europa Varietas Intézet hivatalos álláspontjával.

Undefined