You are here

Ki szelet vet : vihart arat?

center>

A Mali-Niger térség geopolitikája, tuaregek és terroristák, valamint az EUCAP Sahel Niger misszió : Beértek az Obama-féle amerikai és a Sarkozy-féle francia Afrika-politika eredményei
Szerző: Türke András István Ph.D

Cikk megjelenési helye : Afriport.hu
Cím az Afriporton : Európa visszatérése Afrikába (elemzés)
2012. november 01. csütörtök, 19:56

2012 nyarára a CSDP - azaz az EU által vállalt műveletek - területén a 2008 óta tartó visszaesés után úgy tűnik, ismét élénkülés következett be. 2012 júniusában az EUAVSEC Dél-Szudán misszió elindításáról döntöttek, míg 2012. július 16-án az EU az ATALANTA tengeri ellenőrzési, pontosabban "kalózvadász" missziót 2012. július 16-án egy szárazföldi pillérrel erősítette meg Afrika szarvánál, az EUCAP Nestor - Szomália misszióval. Júliusban egy másik - első látásra jól álcázott - missziót is elindított az EU, Nigerben, mely az EUCAP Sahel Niger név alatt fut. Alábbiakban e misszió szélesebb kontextusát, a nigeri és mali események geopolitikai összefüggéseit és a francia érdeket fogjuk bemutatni.

Az EUCAP Sahel Niger misszió hivatalosan megfogalmazott célja "a nigeri biztonsági erők támogatása a líbiai háború kapcsán megerősödött terrorista hálózatokkal szemben". A nigeri EU misszió egyfajta "emberbaráti szeretetet" sugall, mely a népirtás sújtotta Darfúr kapcsán (ott nincs jelentős olajkészlet) kevésbé volt fontos az uniónak. De Csád kapcsán (2008 : EUFOR Csád/KAK) - ahol a korrupt-antidemokratikus, de franciabarát Déby-t kellett megmenteni, a nem-szabadságharcosokkal, hanem "terrorista lázadókkal" szemben - a humanitárius érzékenység szintén előtérbe került... Ismét előkerült tehát a "jó öreg" terrorizmus kártya, melyet mindig elő lehet húzni akkor, ha egy beavatkozás indoklása egyébként nemzetközileg körülményesebb lenne.

Addig igaz is a történet, hogy Líbia és Algéria - melynek szavára Sarkozy szerint leginkább oda kell figyelni, más kérdés, hogy végig Algéria érdekei ellen politizált - mint viszonylag erősebb államok meggyengítésével az Al Kaida afrikai szárnya (AQMI) igencsak megerősödött, főként a Mali-Niger-Líbia térségben. Az Abu Mussab Abdel Wadoud (vagy Abdelmalek Droukdel) vezette AQMI erősen kötődik az algériai biztonsági szolgálatokhoz, és egyéb algériai fegyveres mozgalmakhoz, melyekre itt most nem térünk ki.
Az AQMI a hivatalos becslések szerint 300-400 taggal rendelkezik, de pontos létszámukat nehéz megbecsülni, mert folyamatosan toboroznak főként a fiatal (akár tinédzser) férfi lakosság tagjaiból a Sahel térségben és műveleti területük Szenegáltól Mauritánián, Malin, Algérián keresztül Nigerig terjed. Helyszíni szakértők szerint min. 1000, jelenleg főként mauritániai tagságról beszélhetünk, melyek az algériai tagokkal is feszültségben élnek. Széles körűen elterjedt, ámde viszonylag kis létszámú szervezetről van szó, melyet a helyi lakosság döntő többsége elutasít.


A tuaregek elterjedési területe : Forrás

Az Al-Kaida afrikai szárnya egy lényeges ponton különbözik az anyaszervezettől : iparszerű méretekben űzi az emberrablás intézményét - célpont a nyugati turisták - és egyre profibban. 2003-ban még 5 millió eurós váltságdíjakat szedtek, ez mára elérte a 100 millió eurós nagyságrendű összeget. (A líbiai beavatkozás "hivatalos" francia része 300 millió euróba került.)
Ráadásul a technikai háttér is rendelkezésükre áll, azaz olyan gépek, melyekkel a bankjegyek valódiságát is ellenőrizni tudják. Műveleti térségükben sokan a helyi lakosságból közvetítőként dolgoznak az emberrablók és a nyugati államok képviselői között egészen "tisztességes" jövedelemért cserébe. A veszteségek jóval jelentősebbek a térség államainak idegenforgalma számára : a Dakar Rallyt áthelyezték a kontinensről, és pl. Maliban is teljesen megszűnt az idegenforgalom. Nyilvánvaló tehát, hogy az ugyan korrupt és diktatórikus, de mégiscsak valamiféle államszervezői funkciókat jelentő elemek kiiktatásával a térségben az AQMI csak erősödik.

Sarkozy :"az AQMI egyik legfőbb ügynöke"

Ahogy az IRIS francia kutatóintézet pár éve, mint Al-Kaida legfőbb támogatójaként írt Bushról, úgy a volt francia elnök, Nicolas Sarkozy tekinthető az AQMI (egyik) legfőbb patrónusának, hiszen Líbia meggyengítéséből az AQMI legalább annyit profitál, mint az Al-Kaida a Szaddam utáni Irakból.
A jelek szerint Sarkozy 2007-es elnökválasztási kampányát komoly összegekkel segítő Kadhafi félreállítása lényegében kikapcsolt egy erős állami tényezőt a térségből, és Líbia több részre szakadva az elirakosodás útjára lépett. Ennek az ország dél-nyugati részében az AQMI látta a legtöbb hasznát, mely a zűrzavarban jelentős fegyverkészletre, föld-levegő rakétákra tett szert, melyet főként Maliba tudott átmenekíteni. "Bónuszként" Algéria is folyamatos problémák elé került dél-keleti határszakaszán megerősödött katonai és csempészeti tevékenység miatt, és hiába kérte elsősorban a nyugattól a helyzet józanabb kezelését...
Természetesen a szakadási folyamat a régióban nem egyedi és nem mostanság indult. Elég itt a Nyugat-Szahara (Polisario)-Marokkó, vagy a Szudán (Khartum) - Dél-Szudán (Djouba) szakadásokra utalni.


Az AQMI tevékenységi területei : Forrás

A tuareg-kérdés a régióban

Nem csak az AQMI-nak tett a Sarkozy-féle francia politika (és nyugati szövetségesei) nagy szívességet, hanem a tuaregeknek és szövetségeseiknek is. A tuareg-hálózat majdnem olyan széles, mint az AQMI hálózata, itt viszont más jellegű és jóval ősibb etnikai csoportról van szó.
A tuaregek (amazighok vagy berberek etno-lingvisztikai szempontból) egy nomád-vándorló igencsak heterogén lovas népcsoport, mely körülbelül 1,5 millió főből áll. Ebből 550.000 Maliban, 800.000 Nigerben, 50.000 Algériában, a többi pedig Burkina Fasoban és Líbiában él. Ahogy a gyarmati rendszer mesterséges határai nem tartják tiszteletben az etnikai viszonyokat, úgy e folyamatosan vándorló - a földművesekkel folyamatos összetűzésben élő - népség sem tiszteli a határokat. Márpedig ez a zóna az, ahol az arab Maghreb térsége találkozik a szubszaharai fekete etnikummal : Mauritánia - Mali (és Azawad) - Niger - Szudán - Dél-Szudán...

A tuaregeket a nyugati világban egyrészt valamiféle mítikus tisztelet övezi, másrészt már a gyarmatosítók is ki tudták használni adott esetben a velük való szövetséget a korábbi birodalmak ellen, melyek ellen évszázadok óta küzdenek. A XX. században az 1916-1917-es (Niger) az 1962-63-as (Mali) és az 1990-1995-ös (Mali és Niger) tuareg felkelések voltak a legjelentősebbek. A két országban a XXI. században 2006-2009-ben ismét felerősödtek a tuareg szecessziós mozgalmak, hozzájárulva a központi közigazgatás további gyengüléséhez.
Talán még fontosabb, hogy a nigeri és a mali események lényegében Líbia - mint stabil ország - megszűnésével előidézett dominó-effektus fontos állomásai. Korábban ugyanis a tuaregek inkább Maliból (1990-es évek bukott lázadásai) szökdöstek át Líbiába, ahol Kadhafi Iszlám Légiójában szintén jelentős számú tuareg harcolt, ők az 1990-es évektől folyamatosan szivárogtak át Maliból. Amint Kadhafi bukása kódolhatóvá vált, és az "első dominó", Líbia "ledőlt", ezek az elemek visszaszivárogtak Maliba, de egyáltalán nem szerették volna magukat Mali állami felügyelete alá helyezni.
Adott tehát Észak-Mali (Azawad) sivatagos térsége, ahol hirtelen a líbiai válság hatására megnőtt a felfegyverzett AQMI és a szintén jól felfegyverzett tuareg harcosok aránya. Már csak egy szikra kellett ahhoz, hogy ez a puskaporos hordó felrobbanjon, azaz Mali, mint állam szétessen.

A második dominó is ledől : Mali szétesése

Ez a szikra pedig 2012 áprilisában lobbant fel, de mielőtt erre rátérnék, utalnánk arra, hogy 2011-ben már várható volt, hogy a tuareg felkelés a fenti tényezők hatására ismét kitörhet, ha valaki ismét az élére áll.
A tuaregek Észak-Kelet-Mali (Azawad régió : Timbuktu, Kidal és Gao körzet) függetlenségét követelik, miközben lényegében nem ők az egyedüli etnikum a térségben, sőt, egyesek szerint még többségben sincsenek. A 15 milliós Malinak csupán 1,122 millió lakosa él a térségben, de ebből csak becslések szerint 500-700.000 fő tuareg, igaz, léteznek vegyes-házasságok. A tuareg társadalom felépítése (kasztrendszer) alapvetően különbözik a többitől. Sokat elárul a tuaregek imázsáról a térségben, hogy a velük élő népek csak egyszerűen "a marhatolvajok"-nak nevezik e népséget.
2002-2004 között Amadou Toumani Touré (röviden csak "ATT"-nek becézett) elnök Mali miniszterelnökének egy tuareget - Ahmed Mohamed Ag Hamani - nevezett ki, de ez inkább csak rontott a helyzeten : a többség zúgolódott, a tuaregek pedig szimpla árulónak tekintették Ag Hamanit.

Ehhez kapcsolódik a térség általános problémája, a feliből-harmadából véghezvitt DDR/DDRRR (t.i. harcosok letelepítése, lefegyverzése) projektek. Magyarán mind 1992-ben, mind 1996-ban, mind 2006-ban a levert tuareg elemek "reintegrációját" szimplán az jelentette, hogy besorolták őket a hadseregbe. Ezzel a hadsereg teljesen heterogénné, megbízhatatlanná vált - melynek eredménye Észak-Mali védelmében meg is mutatkozott. A tuareg felkelés vezetői képtelenek voltak elfogadni, hogy csak alacsonyabb rangban (tizedesként) sorozták be őket a seregbe, másrészt a "veteránok" ferde szemmel nézték egyes tuaregek soron kívüli előmenetelét, akik még a francia vezényleti nyelvet sem voltak képesek elsajátítani.
Itt rövid kitérőt kell tenni Mali történetére nézve. A fentiekben már utaltunk rá, hogy évszázadok óta a térség kisebb-nagyobb letelepedett civilizációi szemben álltak a lovas-vándorló tuareg népességgel. A francia gyarmatosítás a XIX. század végére térségben létrehozta Felső-Szenegál-Niger gyarmatot, majd az 1902-ben megszülető Francia-Nyugat-Afrikán (AOF) belül 1920-ra Mali Francia-Szudán néven vált ismertté[1].
Az AOF átalakításakor a föderáció hívei (Francia-Szudán, Mali, Szenegál, Burkina Faso: akkor még Felső-Volta, valamint Bénin : akkor még Dahomey) először csak a gazdag Elefántcsontparttal kerültek nézeteltérésbe. A francia politika elkezdte bomlasztó tevékenységét a háttérben, hiszen egy túlzottan erős, túlzott függetlenségre vágyó tömörülés nem szolgálta volna érdekeit a térségben.

Másrészt az 1945-től, majd főleg 1956-tól mind több szuverenitásra szert tévő gyarmatok egymással szembeni bizalmatlansága is nőttön nőtt. Főként ez utóbbi hatására Mali ugyanakkor nem számít(ott) és mind a mai napig nem számít a francia politika elsődleges érdeklődési vonalába a térségben.
A rövid életű Mali Föderációból (1959-1960) már az első hónapokban - némi francia biztatással - kivált Felső-Volta és Dahomey. De 1960-ra a Szenegál és Mali között is elmérgesedő viszony szakításhoz vezetett.
1960-68 között az új, független Mali Köztársaság a szocializmus útját követi - "el nem kötelezett külpolitika" mellet. A francia helyőrségeket fokozatosan kiszorították az országból, a viszony teljesen elmérgesedett Franciaországgal. Egészen 1968-ig, amikor a Modibo Keita elnököt megpuccsoló Moussa Traoré (1968-1991) hallgatólagosan élvezte a francia Afrika-politika támogatását, míg utóbbi "csendestárs" lett a francia választási költségek finanszírozásánál.

Az országban 1992-től - szigorúan csak a térséghez viszonyítva - az átlagosnál intenzívebb demokratizálódás kezdődött. Konaré elnök például nem mesterkedett úgy, mint nigeri kollégája, hanem 2 elnöki ciklusa után - ritka kivételként az afrikai politika történetében - ténylegesen is lemondott. Az 1960-as évektől a tuareg szeparatista mozgalom egyre erősödött. A tuareg miniszterelnökkel kísérletező Touré elnököt viszont 2012 március 22-én puccsal távolították el a hatalomból - éppen egy hónappal a választások előtt. 2007-ben ATT megválasztásával az egykori francia gyarmat francia kapcsolatai ismét erősen visszaszorultak, elsősorban a kínai, az amerikai és az Arab-félsziget államaival folytatott kapcsolatok előtérbe kerülésével.
És ez a puccs adta meg a végső lökést a tuareg szeparatista mozgalomnak, melyet ekkor már 2 fő szövetséges alkot, az MNLA és az Ançar dine. A mozgalom - mely 2012 elejétől ismét nagyobb sebességre kapcsolt, és városokat, valamint katonai helyőrségeket támadott meg az északi régióban - tehát 2012 április 6-án deklarálta (a teljes belpolitikai zűrzavar közepett) Azawad Iszlám Köztársaság függetlenségét. (Főváros; Gao, 1.295.000 lakos, területe 822.000 km2, azaz kb. 1,5 Franciaország méretű). Ezt viszont egyetlen nemzetközi szereplő sem ismerte el.

Az Amadou Haya Sanogo vezette bamakói puccsisták sincsenek sokkal szerencsésebb helyzetben. Ezeket a nemzetközi közösség (és főként a helyi egységszervezet, a CEDAO) némileg furcsa módon elismeri ugyan legitim hatalomnak Mali élén - Sanogo kapitányt nagyon olajozottan tudták rávenni a hatalom átadására - azonban csak azzal a feltétellel, hogy Cheick Modibo Diarra (2012 április 12 óta miniszterelnök, korábban a parlament elnöke, a Microsoft Afrika elnöke) augusztus 1-ig egy népfront-féle egységkormányt hoz létre a mali politikai színtér főbb pártjaival. (Az, hogy a felek kölcsönösen nem ismerik el egymást, nem sok diplomatát zavart eddig.)[2]
Dioncounda Traoré ideiglenes elnök és Diarra miniszterelnök mindenestre nincs abban a helyzetben, hogy komolyabban az északi területek védelmére siethessen. A CEDEAO a "népfrontkormányért" cserébe az északi területek pacifikálását ígérte meg a puccsistáknak (!) a nemzetközi elismerésen túl...

Ezt először 600 fős kontingenssel (MICEMA) képzelték el megvalósítani a profin felszerelt AQMI és tuareg egységek ellen... 2012 augusztusában a licit 3300 főnél tartott, francia logisztikai háttérrel. Lépni viszont ENSZ BT felhatalmazás nélkül nem tudnak. A felhatalmazás pedig április óta késett, és a jelek szerint a nagyhatalmak inkább "más utakon" próbálgatnak hasznot húzni a helyzetből.
Magunk részéről a silányul felszerelt és züllött CEDEAO egységektől nem sok jót várunk, nem véletlenül nevezték - pontosabban dekódolták - az ECOMOG nevű kontingensüket libériai beavatkozásuk kapcsán úgy, hogy "Every Car or Moving Object Gone". További érdekes tényező, hogy a Brahimi elveket teljesen figyelmen kívül hagyva a CEDEAO a rivális és szomszédos országokból sorozna be katonai egységeket a mali ellenzék tiltakozása ellenére. A nigériai ellenzék például azért tiltakozik, mert katonai egységeik saját országuk stabilitásának megteremtésében is kevésnek bizonyulnak.

Mielőtt a nagyhatalmak manőverezésére rátérnénk, kissé árnyalnunk kell a viszonyokat az "új országban", Azawadban.

Azawad : Nyugat-Szahara vagy Dél-Szudán útján?

Az MNLA (Nemzeti Mozgalom Azawad Felszabadításáért) tehát a legfontosabb katonai-politikai tényező Észak-Kelet-Maliban. Egyrészt régi tuareg harcosok alkotják, akik Líbiából tértek haza, másrészt az észak-mali tuareg függetlenségi mozgalmak harcosai. Az MNLA két részre oszlik :
- Az MNA (Azawadi Népi Mozgalom) 2010 novemberében létrejött politikai tömörülés, mely "békésen" törekszik az "azawadi nép" történeti jogainak érvényesítésére.
- MTNM (Észak-Mali Tuareg Mozgalom) mely a 2006-2009-es tuareg felkelések fő irányítója volt.
A két mozgalom MNLA néven 2011 október 16-án fúzionált és a legfőbb cél az azawadi régió (Timbuktu, Kidai és Gao körzet) függetlensége lett, miközben a tuaregek csak a Niger folyó északi oldalán vannak többségben. 2012 elejétől fokozatosan egyre intenzívebb támadásokkal elérték azt, hogy a központi hatalom 2012 március 31-én gyakorlatilag átengedte a területet a felkelőknek. Timbuktu, az utolsó mali város április 1-én esett el.

A nomád MNLA egyedül képtelen lenne egy új állam megszervezésére. Szövetségesei révén azonban erre is találhat megoldást : A mozgalom legfőbb partnere az Ançar dine ("Hit védelmezői") nevezetű radikális iszlamista mozgalom, melynek élén szintén egy tuareg, Iagh Agh Ali, az 1990-es évek tuareg felkeléseinek vezetője áll. A határokon átnyúló mozgalom (Mali, Algéria, Nigéria) az ifora törzsre épül és a tuareg területek déli részén van a bázisa.
Az AD tagjai hosszú szakállat növesztenek, fekete, fehér feliratú zászlókat lobogtatnak. Céljuk azonban némileg eltér a tuaregekétől : Ők ugyanis a teljes Mali reiszlamizációját tűzték ki célul a sharia szigorú értelmezése alapján. Még csak az azawadi függetlenség sem tartozott a céljaik közé és az április 6-ai függetlenségi nyilatkozatot akkor még elutasították.

Opportunista szervezet révén egyenlőre megbékéltek a status quo-val és Azawad születése végül is segítséget jelent számukra a térség radikális reformjához, így az MNLA mellé álltak. Eddig mindenesetre betiltották a videojátékokat, a bárokat, a zenét és a focit.
Jó ha tudjuk továbbá, hogy ez a szervezet felelős a timbuktui UNESCO világörökség részét képző szent szúfi sírok brutális (fegyveres-csákányos) megrongálásáért. A mozgalom erejének felbecslésében jelentős eltérések mutatkoznak. Egyesek hajlamosak túlbecsülni szerepüket, mások szerint erejük abban rejlik, hogy integrálni tudják az északi célokkal igen, de az MNLA-val nem szimpatizáló egyéb törzseket is.

Az MNLA és az AD közötti fraternizálás mindenestre addig jutott, hogy 2012 május 26-án deklarálták a fúziót, saját feloszlásukat és egyben az Azawadi Iszlám Állam Átmeneti Tanácsának létrehozását.
De az MNLA rövid időn belül visszakozott és megkezdődtek az egymás elleni küzdelmek. 2012 július 27-én már arról szóltak a hírek, hogy az AD egyéb szövetségeseivel városokat foglalt el az MNLA-tól. Az "új állam" új egysége tehát igencsak törékenynek tűnik...

Itt még egy kérdést kell tárgyalni. A felek (Bamakó contra MNLA) között lényegében megindult a kommunikációs háború. Jól látják, hogy a nyugat arra felé hajlandó elmozdulni - legalábbis a nyilvánosság előtt - amelyik félre a legkevésbé húzható rá a terrorizmus bélyege.
Bamako mind az MNLA-t, mind az Ançar dine-t azzal vádolja, hogy szoros kapcsolatokat ápol az AQMI-val. A pillanatnyi érdekazonosság miatti szövetség (fegyverkereskedelem, stb.) kétségtelenül elképzelhető lenne, de az MNLA ezt minden téren cáfolja, hogy nyitni tudjon a nemzetközi közösség felé.
Sőt a tuaregek augusztus eleji közleménye szerint éppen a központi Mali kormányzat, ill. adminisztráció (puccs előtti és mostani) mely immár 10 éve halkan asszisztál az AQMI és a MUJAO[3] megerősödéséhez a térségben, "csendestársként" a drogkereskedelemben való együttműködés haszna miatt.

A nagyhatalmak manőverei : Kettős mérce vagy kettős látás?

A nagyhatalmak szintén manővereznek. Az amerikaiak célja, hogy megvessék a lábukat a Száhel-övezetben, és onnan UCAV-okkal támadják az AQMI bázisokat. Mali viszont ennek Líbia megtámadása óta egyre jobban ellenáll, miközben a térségben folytatott terrorizmus-ellenes szövetség (TSCTI és TSCTP[4]), zászlaja alatt az amerikaiak jelentős logisztikai-képzési segítséget nyújtanak-nyújtottak a mali hadsereg modernizációjához.
Az Obama adminisztráció azonban lebecsülte az Amerika-ellenességet a térségben, mely főleg a líbiai háború óta lángolt fel újra. Az USA, a NATO a franciákkal karöltve lényegesen alulbecsülte a muzulmán Kadhafi respektjét e muzulmán térségben. A líbiai diktátor beruházásai számos munkalehetőséget teremtettek Maliban is. Ezért szinte osztatlan népszerűségnek örvendett és a mali nép a líbiai háborúban mellette állt, még akkor is, ha ideológiailag nem értettek vele egyet. Halála után a mecsetekben lelki üdvéért imádkoztak.

A Kadhafi-féle beruházások egész Maliban szembetűnőek, a fővárosban a LAAICO (Libyan Arab African Investment Company) beruházásai, a három legfényűzőbb hotel, az adminisztratív kerület 120 millió dolláros fejlesztésein kívül a rizstermesztés modernizálásába 180 millió USD-t fektetett Líbia, többek között kikotortatva az elhomokosodó timbuktui csatornát és felépítve a ségou-i mecsetet. Mali, a világ 5 legfejletlenebb országának egyike jó okkal fél attól, hogy Kadhafi bukásával véget ért az ország fejlesztése .
Miközben mind a volt francia elnök, Sarkozy, mind a jelenlegi, Hollande megtette, a francia nagypolitika részéről álságos azt hirdetni, hogy kevésbé avatkozik bele Franciaország az afrikai ügyekbe, mikor a francia politikai elit jelentős forrásbázisa a terület, és melyet előszeretettel használnak fel kampányköltségeik tisztára mosására (ld. Sarkozy líbiai kampányfinanszírozási ügye.) A francia katonai jelenlét és a CFA (korábban a francia frankhoz, jelenleg az euróhoz kötött gazdasági térség) zónának a francia gazdaságra gyakorolt hatásait, a nagyvállalatok és az EU-s vagy nemzeti afrikai tőke-segélyalapok révén történő tőke-átforgatásokat, átmosásokat Franciaország nem nélkülözheti.

Ami Franciaországot illeti, lényegében kajánul figyelte, ahogy

1.) Bamako és a mali kormánysereg összeomlik, lévén egyrészt a Bamako-Algír tengely a francia érdekek ellen dolgozott, másrészt Mali egyik legfontosabb szövetségese a TSCTI keretében - mint láthattuk - az Egyesült Államok. Így lényegében arra derült fény, hogy az USA segítség tényleges értéke mekkora a régióban. (Itt utalhatunk az erős francia katonai beavatkozásra a közeli Elefántcsontparton Ouattara érdekében, ellenpontként.)

2.) Az elefántcsontparti Gbagbó és Kadhafi mellett a francia álláspont ellenére nyíltan kiálló ATT bukása Sarkozy körét szintén elégtétellel töltötte el, mert a bukott elnök korábban ellenállt Sarkozy azon kérésének is, hogy Sévaré-ban (5e région, Közép-Mali, 200km-re a burkinai határtól) francia katonai bázist hozhasson létre, valamint egy hírszerzési központot Észak-Mali területén. Továbbá ATT nem volt hajlandó aláírni azt az egyezményt, mellyel Franciaország a területéről kiutasított mali bevándorlók visszafogadására kötelezte volna országát. (Az egyezményt 8 afrikai ország viszont aláírta.) Egyenlőre nem bizonyított, de nem is kizárt, hogy Sanogo tábornok puccsát a volt francia elnök támogatta, az mindenesetre különös, hogy a puccsistákat a CEDEAO és Franciaország azonnal elismerte tárgyalási partnernek[5].

Franciaország "öröme" ugyanakkor nem teljes, mert bár érdekében állna, hivatalosan több ok miatt sem támogathatja az észak-mali függetlenségi törekvéseket : Franciaország igyekszik a frankofón CEDEAO álláspontjával nyíltan nem szembefordulni, másrészt Mauritániát és a stratégiai fontosságú Nigert féltik (erről ld. lejjebb).
A Sarkozy-féle diplomácia mindenestre a "már megszokott logikával" lépett. A hivatalos francia álláspont némi távolságtartással a mali állam területi integritásának megőrzését tartotta fontosnak, nagyobb tuareg autonómiával. 2012 februárjában Alain Juppé külügyminiszter azonnali fegyverszünetre szólított fel a tuareg kérdés megtárgyalása érdekében.
Áprilisban Juppé külügyminiszter lényegében legitimálta (az addig AQMI kapcsolatokkal vádolt) MNLA-t és ezzel lényegében Azawad függetlenségét is.

A lépés furcsaságai ellenére végül is érthető, mert sem a puccsal hatalomra jutott (de a CEDEAO által legitimált) bamakói junta, sem az AQMI nem lehetnek megfelelő tárgyalópartnerek a térségben a franciák számára. Az MNLA először "titokban" kereste fel a Quai d'Orsayt, felajánlkozva szövetségesként a terrorizmus elleni harchoz, elismerésért (és feltehetően némi anyagi támogatásért) cserébe. (Itt említendő meg, hogy ekkor az AQMI 6 francia állampolgárt tartott fogva.) Juppé megemlítette a segítséget, de nyíltan kizárta a katonai beavatkozás lehetőségét. (Malinak Franciaországgal nincs katonai segítségnyújtási szerződése). Logisztikai téren mindenesetre megígérték a segítséget. Valójában a franciák a CEDEAO-ra és a maliakra bízta a helyzet megoldását. Mindenestre itt a felkelőket arra szólította fel, hogy tárgyaljanak a hatalommal, míg Líbiában és Szíriában ezt a francia diplomácia megtiltotta, ki tudja miért...

A szocialisták hatalomra kerülésével a francia Afrika-politika egyes elemeiben megváltozott. Az afrikai ügyek felelőse egy 45 éves hölgy, Helène Le Gal lett. Franciaország volt kanadai konzuljaként ruandai nagykövetnek akarták kinevezni 2011 végén, de ez ellen Ruanda élénken tiltakozott. Hollande szerint ennek csak az volt az oka, hogy Alain Juppé részéről indult a kinevezés, aki az 1994-es ruandai genocídium kapcsán a helyiek szemében persona non grata.
Le Gal 23 éves külügyes tapasztalattal rendelkezik, Burkina Fasoban dolgozott megbízottként az 1990-es években. 2005-2009 között a külügyminisztériumban a kelet- és közép-afrikai szekció felelőse volt. És a lejjebb hivatkozott Charles Josselin politikai tanácsadója volt...

Szíria révén Hollande folytatja a Sarkozy-vonalat. De például Gabon (jún. 8-9.) és Togo (jún. 15.) kapcsán, ahol lényegében a szír eseményekhez hasonlóan népi ellenállási mozgalmak alakultak ki az Assad-énál lényegesen antidemokratikusabb és korruptabb rendszerekkel szemben, ott a Hollande-adminisztráció ugyanúgy támogatásáról biztosította a fennálló rezsimeket (Togo : Gnassingbé elnök, Gabon : Ali Bongo Ondimba) - mellesleg: akárcsak az USA. Ali Bongót Hollande például személyesen fogadta július 5-én.
Hollande elnökségével a francia álláspont Mali szempontjából is árnyaltabb lett. 2012 július 18-án Laurent Fabius külügyminiszter hitet téve a CEDEAO álláspontja mellett - ha nem is nevezte néven az MNLA-t - de kijelentette, hogy Mali északi részén "terroristák vannak" melyek az ország egészének biztonságát veszélyeztetik. Ezért Franciaország (immár) kész mozgósítani "saját erejét, ide értve a pénzügyi eszközöket is, hogy egy baráti nép segítségére siessen."

Franciaország Bamakót szintén az AQMI-val való együttműködéssel vádolja, miközben lényegében elenyésző a mali eredetű AQMI tagok száma. 2003-ban Bamako ugyanis leállt tárgyalni a terroristákkal német túszok kiszabadítása kapcsán. Ez a Nyugat illetve a franciák szemében a fő szálka - pontosabban kiváló ürügy - Bamako ellen.

Niger : a harmadik dominó? Avagy francia érdekek EU-s álca mögött?

A franciák diplomácia tehát nem Mali miatt aggódik, viszont Mali miatt támogatja és szorgalmazza az EUCAP Sahel Niger akciót, melynek elindítása de facto a francia érdekek áttételes védelmét jelenti.
E látszólagos ellentmondás feloldása az, hogy mivel az arab (Maghreb) - fekete (szubszaharai régió) törésvonal éppen e régión húzódik végig (ld. Szudán-Dél-Szudán, Mali-Azawad stb.) a függetlenségi mozgalmak legalizálásával a dominó következő eleme könnyen lehet, hogy a szomszédos Niger lenne. És az észak-nigeri függetlenségi mozgalmak megerősödése, az itteni szeparatista törekvések könnyen veszélyeztethetik az AREVA érdekeit és a hosszú távú uránbányászati terveit.
Ennek, és a nigeri francia beavatkozás megértéséhez megint vissza kell nyúlnunk kissé a történelemben.

Nigerben a francia baloldali és a jobboldali érdekek 1996-1999 között már teljesen összhangba kerültek egyszer, mikor az 1989-1993-ban megindult nigeri demokratizálási folyamatot a francia érdekek miatt kerékbe kellet törni. Franciaország (Chirac elnök - jobb. old. / Charles Josselin PS szenátor és Jospin (PS) kormány) lényegében támogatta Ibrahim Baré Mainassara puccsát, majd 1996-ban szakértői-technikai segítséget adott a választási eredmények meghamisításhoz, hogy Baré győzhessen.
1999-ben Barét puccs állította félre. Ezt és az ezt követő tényleges demokratikus átalakulási folyamatot Franciaország az ország demokratizálódásának végeként értékelte - ellentétben a skandináv államokkal, Németországgal és Kanadával. Mindenestre a franciák elérték, hogy az ország ne kapja meg 6 hónapig az EU-s pénzeket.

A választásokon (1999) Mamadou Tandja nyert (1999-2010-ig Niger elnöke) mely kezdetben nem a legoptimálisabb eredmény volt a franciáknak. Az AREVA-n (francia nukleáris ügyekkel foglalkozó állami cég, 2009-ben 6000 tonna uránt termelt évente) keresztül 2007-ben lényegében támogatták/pénzelték a Tandja elleni tuareg felkelést az ország észak-nyugati részében[6].
A nigeri tuaregek több jogot, és a urán- és olajkészletek igazságosabb felosztását követelik főként a hatalmon lévő dszerma-kanuri (Niamey főváros és környéke) és Hauszza (Zinger : 2. legfőbb város és környéke) törzsekkel szemben. Ennek következményeként az Agadez régióban (ahol az AREVA jelen van) rendkívüli állapotot hirdettek ki, és a helyzet ura lényegében a francia cég lett. A franciák mindenestre nem szeretnék, ha Agadezben Azawadhoz hasonló fordulat következne be. (Azt meg végképp nem, hogy esetleg Azawad és Agadez egyesítésével egy nagy tuareg állam jöjjön létre az AREVA bányászati területei felett.)

2009-ben azonban az egyre diktatórikusabban viselkedő Tandja végképp letért a "demokratikus útról", feloszlatta az alkotmánybíróságot és a parlamentet, mert azok nem akartak asszisztálni azon alkotmány-módosításához, mely a harmadszori indulását is lehetővé tette a választásokon. Ekkoriban ismét közeledés állt be Franciaország és Niger között, mely a Sarkozy-féle 2009-es új uránszerződések megkötését tette lehetővé.
A Sarkozy éra alatt a Kongói Demokratikus Köztársaság és Niger lett a francia nukleáris politika két legfontosabb utánpótlási bázisa. 2009. március 26-án a KDK-val, március 27-én pedig Nigerrel írták alá a legújabb szerződéseket az AREVA számára. A nigeri szerződést „tisztességes, környezetbarát üzletként” értékelték de újdonsága némileg túlértékelt, hiszen az AREVA 40 éve termel ki uránt az országból. A kitermelés „környezetbarát” körülmények között folyik, az uránbányászat rendkívül nagy vízigényű, így az egyébként engedély nélkül, jogtalanul megcsapolt helyi folyókat szinte teljesen kiszárították. Hogy ezzel a környéken gyakorlatilag megszűnt az emberi fogyasztásra alkalmas víz utánpótlása, az nem igazán zavarja a céget.

Az urán-kitermelésért fizetett francia összegek mindenestre a fővárosi (Niamey) közismerten korrupt adminisztráció rendszerében tűnnek el. Niger a világ második legnagyobb urán-készletével rendelkezik, a kitermelést tekintve a harmadik helyen áll. Mindezek mellett a világ egyik legszegényebb (ENSZ-lista: 179/174. hely) országa, ahol minden második ember napi 1 dollárból él. A bányászat társadalmi feszültségeket is szül, tönkreteszi az északi tuareg népcsoport természetes élőhelyét, nomád kultúráját. A Sarkozy által más esetben oly erőteljesen hangoztatott emberi jogi és környezetvédelmi szempontok jelen esetben is valahogy háttérbe szorultak.

A 18 hónapi tárgyalás után 2009 januárjában parafált és március 27-én Sarkozy személyes látogatásával is „megerősített” legfontosabb szerződés a Niger északi részén lévő Imouraren uránmezőre vonatkozott. Ez Afrika legfontosabb uránmezője, míg a világon a második helyen áll. Ezzel a beruházással az AREVA a világ legnagyobb uránbányáját készült létrehozni, és így a világ legfontosabb urán-kitermelőjévé válik. Az AREVA 66,65%-os részesedést szerzett, míg Nigernek 33,35% maradt. A tőkearány pedig 70:30%. A kitermelés a tervek szerint 2012-ben kezdődött, 1400 embert foglalkoztatnak, a beruházás volumene 1,2 milliárd euró. Évi 5000 tonna urán kitermeléséről szól a 35 éves szerződés. (Tehát csak a nigeri üzlettel az AREVA majdnem megduplázza eddigi urántermelését.)[7]

Maliban tehát, az AREVA nigeri érdekeltségeitől csupán pár száz km-re, 2012 április 6-án egy új, ismeretlen államalakulat jött létre, melynek harcoló egységei a törzsi határok és az államhatárok komoly eltérései miatt Nigerben is fenyegetést jelentenek, még akkor is, ha az AREVA a tuaregekkel elvileg jó viszonyt ápol. Érthető tehát, hogy a Maliban, a határhoz és az Agadez régióhoz közel eső azawadi események mély aggodalommal töltik el a francia diplomatákat. Ráadásul az AQMI is jelen van és az AREVA munkatársaira is vadászik Nigerben. A francia AREVA és Vinci cégek eddig is 90-100 millió eurókat voltak kénytelen elrabolt munkatársaikért kifizetni a terroristáknak, mivel ezt a francia állam - legalábbis nyíltan - már nem merte felvállalni.

2011-ben pedig kezdek már a dolgok Franciaország számára kedvezően alakulni, az új elnök végre a franciabarát Mahamadou Issoufou lett, mely két dolgot jelent :

1, Belépett a képbe a Hollande-adminisztráció : Issoufou ugyanis 2012 márciusában (tehát a francia elnökválasztás előtt) már nyílt tárgyalásokat folytatott Hollande-al, és Sarkozyvel szemben már ekkor nyíltan elkötelezte magát Hollande mellett.

2, A francia restauráció teljes erővel élheti reneszánszát (AREVA) M.I. révén meg is érkezett a nyílt felkérés (2012 június) hivatalosan az EU-hoz (de tulajdonképpen Franciaországhoz) a külső (civil-) katonai beavatkozásra az ország területébe.

Mahamadou Issoufou-t, mint szövetséges elnököt tehát főként az AREVA koncessziók miatt kell stabilizálni és helyzetére közvetlen veszélyt a Maliból esetlegesen átcsapó, vagy a mali események miatt (ismét) radikalizálódó tuareg felkelők-szeparatisták, az AQMI és a Nigerben szintén jelen lévő Ançar dine jelenthetik.
Az AREVA körül a lejjebb leírtakon kívül azért is szorul a hurok, mert európai mércével mérve embertelen körülmények között dolgoztatják a helyieket - mely az emberi jogokra állítólag érzékeny Madame l'Afrique figyelmét is fel kellene hogy keltse : 2012 április 25-én (2 héttel az azawadi események után) 7 napos figyelmeztető sztrájkot tartottak a munkások a legújabb, imourareni üzemben a 12 órás szünet nélküli műszakok miatt (egy uránbányában!) - nem számítva a lakosság folyamatos tiltakozását az üzemek környezetszennyezése miatt...

A szorult helyzetben lévő AREVA-t és MI-t tehát Franciaország diplomáciailag a "Csád-recept" szerint, egy EU művelet háta mögül tudja a leghatékonyabban megtámogatni, melynek természetesen egy spanyol vezet, igaz, a misszió katonai tanácsadója francia...
A helyzet megoldását a térségben az erős kormányok (Mauritánia, Mali, Algéria, Niger, stb.) és azok összefogásával létrehozott új, a jelenlegi látszatszövetségeken túlmutató terrorizmus-ellenes szövetségek jelenthetnék, de úgy tűnik ez sem az amerikai, sem a francia félnek nem érdeke - még a terrorizmus elleni hadjárat zászlója alatt sem. A szeparatista mozgalmak támogatásával (Líbia, Mali, Szudán-Dél-Szudán) a térségben hosszú időre kódolták a visszafejlődést és a zűrzavart.

Cui prodest?

[1] 1921-ig Burkina Fasoval
[2] A határidő letelt, a CEDEAO újabb 10 napot adott.
[3] Mouvement pour l'unicité et le jihad en Afrique de l'Ouest
[4] Trans Sahara Counterterrorism Partnership (TSCTP), Trans-Sahara Counterterrorism Initiative (TSCTI), bővebben : http://www.globalsecurity.org/military/ops/tscti.htm
[5] A helyzet legalábbis kísértetiesen emlékeztet az 1996-ban francia segítséggel elkövetett puccsal hatalomra került Ibrahim Baré Mainassara nigeri elnök (-1999) hatalomra kerülésének körülményeire.
[6] Az AREVA helyi vezetőjét 2007 júliusában kiutasították az országból, mert az egyik helyi lázadó politikai tömörüléssel (MNJ: tuaregek) fonódtak szorosabbra a kapcsolatai.
[7] Erről bővebben : T.A.I : Franciaország régi-új Afrika-politikája (2007-2010), Afrika Tanulmányok, V. évf. 1. sz., 2011. március, pp. 5-10.