You are here

Euroatlanti Esték

Prága és Koppenhága után: Merre tovább, Európa?
2002. december 16.
Magyar Tudományos Akadémia

Bayer József, az MTA Politikai Tudományok Intézetének igazgatója
Magyarics Tamás, a Külügyi Szemle főszerkesztője, a Magyar Atlanti Tanács főtitkára

Magyarország 1999. évi NATO-taggá válásával lett hazánk ismét az euroatlanti közösség teljes jogú tagja. Küszöbön álló Európai Uniós csatlakozásunk hamarosan kiteljesíti ezt a folyamatot. Ezek a történelmi fejlemények tovább erősítették az új generációban már meglévő azon igényt, hogy az euroatlanti közösséghez tartozásunk minket is érintő kérdéseinek megvitatására minél szélesebb közegben, szakmailag minél megalapozottabb formában kerülhessen sor.

November végén került sor a NATO bővítési csúcstalálkozójára Prágában, az év végén pedig az EU bővítése is új lendületet kapott a koppenhágai csúccsal, a csatlakozási tárgyalások lezárásával. Decemberben vendégeink azt a témát járták körül, hogy a NATO- és EU- bővítés utáni megváltozott helyzetben hogyan működik majd egy óriási méretű Európai Unió, milyen kihívások érhetik az euroatlanti biztonságot, milyen munkamegosztás lesz a NATO és az EU között, mi lesz mindebben Magyarország szerepe. 2003 februárjában folytatódik a sorozat, májusig minden hónapban összegyűlünk egy-egy „Euroatlanti Este” erejéig.

Az elhangozottak átirata hangfelvételről
Az EU a koppenhágai csúcs után

Fehér Zoltán köszöntötte az előadókat és a közönséget. Köszönetet mondott a KÜM NATO Kommunikációs Osztályának, hogy az Euroatlanti Esték tavaszi előadássorozatára is biztosította az anyagi háttér nagy részét. Ezt követte az előadók bemutatása:
Bayer József a filozófiától jutott el a politikaelméletig, az ELTE-BTK Politikaelméleti Tanszék tanszékvezető alapítója volt, és alapító főigazgatója a Zsigmond király Főiskolának és az MTA Politikatudományi Intézetének vezetője.
Magyarics Tamás történész, elsősorban az angolszász világgal foglalkozik, az ELTE BTK-n tanít, az Amerikanisztika Tanszék tanszékvezető helyettese. A Magyar Atlanti Tanács – az atlanti gondolatot képviselő civil szervezet – főtitkára és a Külügyi Szemle főszerkesztője.
A RÉSZ elnöke a két bővítést eldöntő konferencia – a prágai NATO és a koppenhágai EU csúcs – párhuzamairól és hatásairól kérdezte a két előadót.

10-10 perces vitaindítók:
Magyarics Tamás leszögezte, foglalkozásából adódóan a transzatlanti kapcsolat kutatása a fő területe. Expozéját öt mítosz bemutatásával kezdte.
Az egyik mítosz, hogy a NATO szept. 11 után marginalizálódott, azaz az USA kihagyta európai szövetégeseit az afganisztáni akciókból, illetve a koszovói háborúk alatt nagyon rossz tapasztalatokat szerzett, nehézkesen ment a célpontegyeztetés és akadékoskodásukkal csak hátráltatták a háborút. Mindenféle emberi jogi normákra hivatkoznak, mint a brit külügyminiszter a koszovói háború idején. Erre az amerikai külügyminiszteri válasz az volt, hogy akkor cseréljék le a jogászaikat, hátha megváltozik a helyzet.
A második mítosz, hogy a NATO döntéshozó mechanizmusa elavult, az egyes tagok vétójoggal rendelkeznek. Sokan úgy gondolják a NATO-nak központosodnia kéne, Amerikának döntő befolyással kellene rendelkeznie, amit a kis államok nem tudnak megtorpedózni.
A harmadik mítosz, hogy a NATO EBESZ-esedik, tulajdonképpen átveszi a szerepét. Az EBESZ-ről tulajdonképpen alig hallani, tehát az EBESZ-esedés tulajdonképpen azt jelenti, hogy ha erre a sorsra jut, akkor tulajdonképpen egy „politikai gittegyletté” fog válni. Jelenti ez az alacsony védelmi költségvetéseket, az elavult védelmi struktúrát, a territoriális védelmi haderőt, és hogy nincsenek meg az együttműködési plattformok. Ez azt jelenti az amerikaiak a britekkel esetleg a franciákkal „a la carte” módon fogják végrehajtani a katonai akciókat a NATO mellőzésével. Míg az amerikaiak globális érdekeltséggel bírnak, addig az európaiak elsősorban regionális érdekeltséggel rendelkeznek. Egy amerikai politológus, Robert Keaden (?) felvetette, hogy az amerikaiak 1945-ig az ún. kantiánus világszemléletet követték. Ez azt jelenti, hogy a nemzetközi szervezetekre alapulva próbálták meg a nemzetközi békét létrehozni. A háború után viszont arra a következtetésre jutottak, hogy a reálpolitikai környezetben mindenki a maximális mértékben próbálja meg érdekeit érvényesíteni, itt azonban az erőnek döntő szerepe van. Ez volt az ún. westfáliai rendszer, a nemzetközi kapcsolatok realista megközelítése, a ’45 után pedig inkább az európaiak mentek el a multilaterális, kantiánus világ fele, itt tehát egymással ellentétes irányú mozgásról van szó.
A negyedik mítosz, hogy az amerikaiak elvesztik az érdeklődésüket a NATO-ban, katonailag az amerikai hadsereg sok szempontból inkompatibilissé válik. A katonai hadi költségvetés körülbelül az utána következő 9 ország költségvetését együtt véve is nagyobb. A hadiflottája nagyobb, mint a világ összes többi országáé együttvéve. A 19. században az angol hadiflotta csak az utána következő két ország hadiflottájának összegénél volt nagyobb és ez biztosította világuralmát.
Az ötödik mítosz az, hogy az ESDP felváltja a NATO-t európai szempontból, és az európaiak kísérletet tesznek egy saját haderő felállítására. Korábban egy 60.000-es, most egy 25.000-es haderő felállításáról volt szó. Az egyik egy évig lehetne bevethető, a másik 3 napig. Az egyik 1 napon belül, a másik 3-7 napon belül. Ez azt jelenti, hogy minimálisan 250.000 fős hadsereget kell az európaiaknak felállítani, felszerelni, eljuttatni a bevetés helyére. Az európaiak eddig összesen 10 olyan szállítógéppel rendelkeznek, amely képes erre, az amerikaiak 250-el! Amikor szó volt arról, hogy Magyarország esetleg egy 45-50 főnyi egységet küld Afganisztánba, az volt a megoldás, hogy a németek fogják elszállítani, de nekik is bérelni kell erre gépet az ukránoktól 240.000 USD-ért!
E téren nincs nagy remény a változásra, a német védelmi kiadások csökkennek, az A-400-as szállítógép gyártását az AIRBUS konzorcium 70-80 gép megrendelése esetén tudná megkezdeni, a németek végül 30-40 darab megrendelésénél tartanak jelenleg. Az EUROFIGHTER közös európai vadászgépet még szintén nem látta senki sem, az A-400 is valamikor a 2050-es ’60-as években fog megszületni, ha megszületik egyáltalán. Lényegében az ESDP képtelen felváltani a NATO-t. Az amerikai-európai kapcsolatokat korai még temetni, a világ két legjobban integrált részéről van szó. E kapcsolat vitáit leginkább egy házasságon belüli vitához lehetne hasonlítani, nem pedig egy válás vitáihoz.

Bayer József átvéve a szót leszögezte, hogy az európai kulturális és gazdasági dimenzió létezik. A rendszerváltók mintha csak az ideológiai vonatkozásait vették volna figyelembe, szabályos „eurofória” uralkodott el, amire a rendszerváltás első csalódásait követően igen szarkasztikus támadások érték. Eszetházy Péter kijelentése: „Európa le van szarva, de akkor az Urálig.”
Úgy értelmezték az európaiságot, hogy csak kivételes államok tartoznak bele, és mivel az európaiságot értékmérőként alkalmazzuk a közép-kelet-európai államok megszokták, hogy a tőlük keletebbre élőt kevésbé tekintik európainak, mint saját magukat, mint ahogy például a szlovének lenézték a horvátokat. Az értékmérő legvégén így az Urál alatti országok állnak. Ebben kétségtelenül van történelmi igazság, a közös történelemben vallásban, felvilágosulás eszméiben, jogállamiság harcaiban.
Eleinte volt egy morális zsarolás (moral blackmering) amikor azt mondták a kelet-európaiak – Antall József ebben előjárt – hogy a nyugatiak minket kiszolgáltattak a SZU-nak, ’56-ban cserbenhagytak, most tehát szíveskedjenek visszavenni minket Európába. Ez diplomáciailag nem túl szerencsés, mert Európa nemcsak egy közös történelmi múlt, kulturális intézmény, hanem egy nagyon kemény intézményi – gazdasági realitás, mely a demokratikus érdekek mentén szerveződött meg.
Valójában nem az ideológisták, hanem a realisták alkották meg az EU-t, mert az alapoktól indultak ki, ahol integrálni lehetett. Ez vezetett a további területek integrációjához. Ez a spill ower effektus: az egy téren, főleg a gazdaság területén elért eredmények másik területekre is átcsordulnak. Volt is ebben igazság, létrehozták az EGK-t, az Európai Egységes Akta, és az EU létrejötte 1992-ben pedig egyre szorosabb integrációhoz vezetett.
A csatlakozási folyamat az 1994-es bejelentéssel kezdődött, hogy be akarunk lépni az Unióba, és ez vezetett a tényleges tárgyalások megkezdéséig 1998-ban. Először azt mondták, hogy a felkészülés mértékében van lehetőség a csatlakozásra. Először 3 majd 6 majd 10 ország felvételéről volt szó. Ez a globalizáció nyomásával függ össze: Az EU számára a kelet-közép-európai régió egy nagyon komoly Hinterlandot jelentett, ahol teríthetik az áruikat, viszonylag képzett munkaerő van, és ahol rövid idő alatt ki lehet építeni egy olyan infrastruktúrát, mely lehetővé teszi a normális kereskedést és munkamegosztást. Az európai multinacionális tőke mindig nagyon erős kiterjesztéspárti volt, a politikusok nem. Utóbbiaknak el kellett adni a saját lakosságuknak a kiterjesztést, hogy most felvesszük a szegény rokonokat millió gonddal a gazdag országok klubjába. A hollandok, ha tehetnék 68%-ban leszavaznák a bővítést. De az elit ott is megszavazná, ezért van most valószínűleg manipuláció, hogy kijátsszák a lakosságot.
Persze itt megint hallani jól hangzó politikai szlogeneket: Európát végre kiterjesztettük. Ilyen szempontból tényleg jobb, hogy 10 országot vettek fel. Európa megosztottsága ugyanis nemcsak 2-3 országot érintett. Ilyen szempontból a volt Szovjetunió országai nem jöhetnek számításba, több okból. Nem azért, mert nehezebben birkóztak meg a szerkezeti válsággal, a rendszerváltozás utáni hanem azért is, mert nem lehet tudni, hogy Oroszország gazdasági feltámadásával nem fog-e egy újfajta gazdasági integráció végbemenni – pontosabban ezt feltételezik és remélik, és azt gondolják, Oroszországot nem lehet lenyelni, mert akkora gazdaság, az felbontaná az Európai Uniót. Hanem majd létrejön egy „Eurázsiai Közösség.” Nagyobb vita van arról, hogy Törökország beletartozik-e (Erre még visszatérünk.)
Ugyanakkor ez a csatlakozó országok számára nagyon megnehezíti a helyzetet, így hiába volt nagy előnye Magyarországnak az alkalmazkodásban a többiekhez képest, ezt történetesen az utolsó alkudozásoknál a többiekkel szemben nem tudta érvényesíteni.
Azok közé tartozunk, szögezte le, akik a végalkuban kevésbé jól jártak. És lehet ezt belpolitikailag támadni, hogy nem értek el semmit. Kovács László nyilatkozata szerint sokkal jobb feltételeket tudtunk elérni ahhoz képest, ami a kiindulópont volt. Ebben van igazság, de azért ez főleg politikai propaganda. Medgyessy miniszterelnök nyilatkozata politikailag korrektebb, hogy nem lehetett többet elérni. Mert Magyarország alkupozíciója nem volt erősebb. Lengyelország a gazdasági súlya, lakosainak száma nagyobb. A németeknek van egy történelmi komplexusuk a Lengyelország ellen a második világháborúban elkövetett bűnökért és ezért annak uniós tagságát előfeltételül szabták ahhoz, hogy az egyesülés létrejöjjön.
Csehországnak hagyományosan jó imázsa van Nyugaton, és a társadalom demokratikus tradíciók tekintetében is kevesebb kétségeket hagy, emellett Hável elnöknek van egy mítosza és most elment a tárgyalásokra is. Mi Szlovákiával nagyjából egy súlyban szerepeltünk. A többi ország a „futottak még” kategóriába tartozott, akik nem kaptak semmit, de nem panaszkodtak annyit, mint a magyarok.
Bayer József befejezésként megjegyezte, az EU, mert sok országot vett fel, „bevarrta a zsebeit,” csak a mellényzsebéből osztogatott – ez tény. Ugyanakkor szerinte a kérdést másképp is fel lehet tenni. Ugyan lekezeltek minket, de ha emiatt „durcáskodunk” mennyivel járunk rosszabbul.

Vita
Fehér Zoltán rákérdezett arra, beszélhetünk-e a magyar nemzetközi imázs válságáról? Hogy mindaz, amit elértünk – egy időben Magyarország a régió külföldi befektetéseinek 50%át adta – elenyészik? Képesek leszünk-e jól artikulálni azt, amivel Magyarország gazdagíthatja a nyugati világot?

Magyarics Tamás válaszában kiemelte, a rossz imázs a századforduló idején alakult ki, az Osztrák-Magyar Monarchia kapcsán a szlávbarát propaganda, erőteljesen befolyásolta a közvéleményt, az első világháborúban a vesztes oldalon szerepeltünk, mint ahogy a második világháborúban is. Elterjedt, hogy Magyarország a náci Németország utolsó csatlósa. Ezt a képet ’56 némileg árnyalta. A magyarokban bizonyos sértettség is megvan, hogy miért nem kompenzál ezért a Nyugat. Ez a „megcsalt szerető” szerepe jelentette ki ironikusan, tehát szeretnénk, ha szeretnének bennünket, de nem szeretnek, ezért mindent a másik félre fogunk.
A második fontos oka az imázsromlásnak, hogy a belpolitikai kérdéseket kiviszik külföldre mindkét oldalról. És különböző fórumokon keresztül üzengetnek haza a másik oldalról. Az amerikaiaktól nemcsak a rosszat kéne átvenni, hanem azt, hogy a nagy kérdésekben nem mennek át az óceán túlsó partjára.

Bayer József reagálásában kifejtette, hogy kétségtelenül vannak az imázsromlásnak történelmi gyökerei, és miután sokan nem törődtek bele a trianoni békébe, ezért egy sérelmi politikával mindig vissza-visszatérnek erre a kérdésre. Mások azt gondolják, hogy 80 év alatt meg kell emészteni az ilyesmit.
Elvileg kialakult egy konszenzus a külpolitikai kérdésekben, de van egy olyan kérdés, amit mindig a belpolitikai vetélkedések tárgyává tesznek, úgy, hogy ez külpolitikailag árt. És ez a külföldön élő magyarsághoz való viszony. Itt főleg a jobboldal az egyedüli képviselet jogát szeretné vindikálni magának és a másik oldaltól elvitatják ezt a lehetőséget. Ez olyan viszályt támaszt, ami véleményem szerint külföldön is rossz visszhangot vált ki a sérelmi politika feltámadásával egyetemben.
Bayer professzor ezután kijelentette, az elmúlt kormányzati periódusban ez különösen élesen jelent meg, és nem ok nélkül lett rossz sajtója Magyarországnak pusztán attól, hogy ennek a kérdésnek a kiélezésében Orbán kormányfő elég evidensen a szélsőjobboldal pozícióját foglalta el. A szeptember 11-e utáni „suta” beszéd illetve az el nem határolódás azt jelentette, hogy nem fogadták Orbán Viktort, elvesztette azt a szimpátiát, amivel kezdetben, mint fiatal dinamikus demokratikus politikus rendelkezett. Vádként elhangzott, hogy a szabad demokraták és Tom Lantos bemártották őt, de lényegében több európai országban is nagyon rossz sajtója volt, példái Németországban.
Ez egyfajta populizmusnak, vagy a populizmus gyanújának következménye volt. A FIDESZ nem így gondolja, ők ezt Orbán elleni személyes támadásként élték meg. A professzor hozzátette, információi vannak arról, hogy Orbán Viktor olyan diplomáciai baklövéseket követett el, melyek önmagukban okoztak kárt.
Ugyanakkor – tette hozzá – ha a szocialisták vezetik az országot, akkor vádként elhangzik, hogy „rohadt kommunisták” ÁVO-sok vannak hatalmon, ha a népi-konzervatív irányzat, akkor az a nacionalizmus és populizmus gyanújával terhes.
Az emigráns szervezetek „nem szeretik” a kommunizmust, de furcsa, hogy 10 év alatt nem fogadták el, hogy létrejött egy olyan szocialista kormány, ami kétszer demokratikus úton került hatalomra, betartja a demokratikus játékszabályokat a szövetségi kötelezettségeket, és mondhatnék még egy csomó pozitívumot függetlenül egyes személyeknek a volt kommunista pártból való származásától – ettől függetlenül egy nyugati értelemben szociáldemokrata párt lett. Ha állandóan azt sulykolják, hogy „báránybőrbe bújt farkasok,” és „rohadt sztálinisták utódai” akkor ez természetesen nem vet jó fényt az ország kormányára.
Az egyik oldalon tehát az a vád, hogy ezek „nacionalista populisták,” akik irredenta törekvéseket képviselnek, vagy legalábbis nem határolódnak el a kellő mértékben ettől és ezért kétséget támasztanak a kormány politikai becsületességét illetően, a másik oldalon meg az, hogy ezek valójában nem szocialista kormány, hanem a régi ÁVO-sok utódai, hálózati kormány, ezzel az ország hitelét ássák alá.
Nem is annyira a külföldi kérdésekben való ellentét a probléma, hanem hogy nem alakult ki a belpolitikai kérdések kihordásának a kultúrája, olyan kérdésekkel támadjál egymást a pártok, amivel az elit saját legitimitását ássa alá. Nem képesek egymást partnerként elfogadni, ami a minimális nemzeti konszenzusként a demokratikus normát jelentené. Akkor pedig mitől legyen jó imázsunk?

Kérdés a hallgatóságból: Az EU meghatározta a bővítés keretét, ami nem változott akkor sem, amikor a 3 felveendő országból 6 majd 10 lett. Lengyelország mégis elérte, hogy nagyobb részt hasított ki a rendelkezésre álló keretből. Lett-e volna erre módja Magyarországnak is? A visegrádi országok együttműködve nem tudtak volna jobb alkupozíciót kialakítani?

Magyarics Tamás válaszában kifejtette, nem pontosan így volt, hanem épphogy kevesebb lett az összeg. Eredetileg 56 milliárd volt, majd lementek 38-ra, végül pedig visszaadtak kettőt. Ez csupán egy klasszikus diplomáciai fogás volt. Elmondta, hogy Bayer József kiválóan megvilágította, miért nem kapnak több pénzt az államok. Az EU államainak eltérő, igen kemény gazdasági érdekei vannak. Csak a mezőgazdaság kérdésében Franciaország kapja a befizetések 50%-át, ami azt jelenti, az összes befizetés felét jelenti a mezőgazdasági támogatás, ez pedig azt jelenti, hogy az összes befizetés 25%-át a francia parasztok kapják. Ennek megfelelően, ha ugyanazt a tortát jobban szétosztják, azt nem tudják elfogadtatni a tagokkal, ezt könnyebb volt elfogadtatni a még kívül lévő csatlakozókkal.
Az alkupozíció nagyon gyenge volt, Lengyelország nagyobb országként elérhette, hogy felemelhették a nemzeti támogatást és leszállították az átmeneti időszakot. A magyar gazdák rosszul fognak járni, a politikai államtitkár őszintén bevallotta, hogy jobb, ha a magyar gazdák fele más állás után néz.
A visegrádi együttműködésben és a CEFTA-ban is problematikus dolgok történtek, utalva a lengyelek sínhegesztésére stb. A visegrádi együttműködés nem igazán működik, Málta és Ciprus érdekei mások. Az érdekellentéteken túl egy kis állam - nagy állam törésvonal is bejön, mert Lengyelország a nagy-államok csoportjába fog kerülni, a többi csatlakozóval ellentétben. Rendkívül sok választóvonal akadályozta az egyeztetést, és a kormányváltások más-más irányvonalat hozva szintén megnehezítették a tárgyalásokat.

Bayer József a kérdésre és a fentebb kifejtettekre válaszul kijelentette: A visegrádi együttműködést épp a magyar kormány hozta létre, aztán szép sorjában „leszalámiztak” bennünket, szétesett.
Már a ’90-es évek elején felmerült, mennyi esélye van Közép-Európának, mint önálló régiónak? A ’80-as években ez a szovjetekkel szembeni ellenállásnak volt a jele. Előszeretettel említették fel a térség közös hagyományait, kultúráját, így kívánták a mindent egybemosó képet árnyalni. De valójában sohasem volt gazdasági egység, mert vagy birodalmak része volt, vagy pedig egy olyanfajta kulturális nosztalgia, amely egy sosem volt világot próbál felidézni, sokan visszasírták a Habsburg Birodalmat.
A térség nem áll meg önmagában, és rengeteg történelmi kérdés szabdalja részekre. Nem is tudnak együttműködni, hacsak nem kerülnek újra közös uralom alá. Jelen esetben ez az EU mindenkire vonatkozó jogrendszere. Akkor pedig nem kétséges, hogy mifelé menjenek a dolgok. A CEFTA szabályait nem tartják be, mert a nemzetállamokat senki nem kényszeríti a betartására. De azt elképzelhetőnek tartom, hogy a térség az EU-n belül szubrégióként jól fog működni. De csak akkor, ha előbb alávetik magukat az EU jogrendszerének.
Visszatérve az államtitkár idézett kijelentésére, miszerint jobb lenne, ha a mezőgazdaságban dolgozók fele más állás után nézne, nos, ezt az uniós tagság nélkül is el lehetett mondani. Az unión kívül is versenyképtelenek, és az csapta be őket, aki azt mondta nekik, hogy nadrágszíj parcellákkal versenyképesek lehetnek. Hiába az extenzív és intenzív mezőgazdasági módszerek, 25-70 ha alatt egy gazdaság sem életképes. Lengyelországban nem fogja megakadályozni a parasztság felének tönkremenését az a kis pénz amit kapnak, sokkal nagyobb válság lesz, mint Magyarországon. A magyar parasztság azért az elmúlt 10-12 évben jobban próbált meg alkalmazkodni az új helyzethez.
A kormány akciót hirdetett, hogy akik 60 évesek elmúltak, és már nem tudják megművelni a földjüket, azoktól visszavásárolják. Ez lényegében egy új tagosításnak felel meg. Az állam a földért életjáradékot ad, a föld a Nemzeti Földalapba kerül, és ez olyan vállalatoknak adja el, melyek nagyobb egységeket alkotnak. És akkor – fűzte hozzá az előadó – mindegy lesz (és a kisgazdáknak és a FIDESZ-nek ez fáj) hogy társas- vállalkozások, szövetkezetek, magán családi vállalkozások, vagy akár állami gazdaságok kapják-e meg a földet. Így egy versenyképes mezőgazdasági üzem fog kialakulni. De senkit sem fognak a háztájitól megfosztani, az önellátás megmaradhat, de ez nem mezőgazdasági tényező, és nem is fog támogatást kapni. De ezt senki nem mondta meg, mert éppen ellentétes volt a kormányzati ideológiával vagy a Kisgazda Párt ígéreteivel. Most a csatlakozás egy jó alkalom erre, és az egészet rá lehet fogni az Unióra.
Bayer professzor válaszát azzal zárta, hogy a politikai osztály ezt úgy elrontotta ahogy csak lehetett és kérdés, hogy ki fogja ezt helyrehozni. Ha itt tényleg nyílt verseny lesz, kérdés, hogy ki fogja megmondani, hogy „be kell csukni a boltot,” mert az állam nem lesz képes kihúzni őket a csávából.

Kérdés a hallgatóságból: Az állami dotációban Ausztria és Magyarország között állítólag 70.000 forint különbség lesz. Ezt hogy lehet kiegyenlíteni, bármilyen nagyságú is a parcella?

Bayer József erre válaszolva elmondta, ezt úgy lehet kivédeni, hogy ne lehessen magyar földet venni. Az osztrákoknak nagyon megéri gépeket hozni ide, a munkaerő olcsósága miatt. A zsebszerződések is úgy alakultak ki, hogy több embertől vettek földet, vagy hozzácsapták az osztrák földjükhöz.

Kérdés a hallgatóságból: Külföldiek 7 ill. 10 évig nem vásárolhatnak földet Magyarországon. Szó esett viszont itt arról, hogy üzemek a Nemzeti Földalapból földet vehetnek. Vizsgálni fogják ezeknek az üzemeknek a tulajdonosi szerkezetét? Mi a helyzet akkor, ha e társaságok tagjai között külföldiek vannak? Megkaphatják-e a földet, ha itthon vannak bejegyezve?

Bayer József erre reagálva elmondta, úgy szól a törvény, hogy akkor lehet itt tulajdonosa külföldi egy üzemnek, ha itt letelepszik és mezőgazdasági tevékenységet folytat. Ez az amit a kisgazdák a szocialistáknak felróttak és ezen bukott meg a földtörvény létrehozása a Horn kormány ideje alatt. Hiába mondták el, hogy beépítenek egy klauzulát, ami ezt kizárja, egyszerűen nem hitték el.
Sok szövetkezet átalakult részvénytársasággá, mert a Szövetkezeti Törvényben – amit inkább szövetkezet-ellenes törvénynek kéne nevezni – rengeteg terhes megkötés volt és nehezebbé tette a gazdálkodásukat.
Az RT-k tulajdonosi szerkezete viszont gyakran áttekinthetetlen. Bizonyos százalék kell ahhoz, hogy valaki dominanciát szerezzen egy RT-ben, de a tőke bevonására szükség van. Mindenesetre magát az egyéni tulajdonlást kizárták, ez is sokat jelent.
Az előadó felemlítette, Hollandiában Magyarország területének egyharmadán él 15 millió ember, ott nem lehet expanzálni, a minél intenzívebb mezőgazdasági termelés pedig kizsigereli a földet. Azt is mondják, hogy a holland föld túl van trágyázva, mert túl nagy az állatállomány. Ezek a vállalkozók szívesen élnének külföldön és alapítanának egy jól menő mezőgazdasági vállalkozást. Ezt miért nem engedjük meg, merül fel a kérdés. Mert elveszi a magyar paraszt elől? Hol van a magyar paraszt attól, hogy egy ilyet létesítsen – állapította meg a professzor sajnálkozva.

Megjegyzés a hallgatóságból: …mert a profitot nem itt hasznosítja.

Bayer József erre válaszolva kijelentette, hogy igen, de ez egyáltalán nem biztos. Tőkebevonás nélkül pedig a magyar mezőgazdaság nem húzható ki a mocsárból. Felemlítette, hogy sokan azt mondják, hogy a külföldiek szolgái leszünk, és a magyar GDP 2/3-át olyan vállalatok termelik, amelyek részben vagy egészben külföldi tulajdonban vannak. Majd feltette a kérdést, hogyha ez nem lenne nem lennénk-e ennél sokkal szegényebbek?

Fehér Zoltán hozzáfűzte, az egyik álláspont az, hogy ne legyünk a saját hazánkban rabszolgák. De ha nem történik tőkebevonás – és tudjuk ez a mezőgazdaságban nem történt meg – az ipar és a szolgáltatások talán tönkre is mentek volna. Talán az uniós tagság arra is biztosíték, hogy lesz tőkebevonás, de garanciákkal.

Bayer József kijelentette, most már például Nagy-Britannia is elfogadta a Szociális Chartát, ott is egy szocialistább politikának kell érvényesülnie, ami mindenképpen terhet jelent a tőke számára, ezért a kistőkések sokkal szívesebben látták volna, ha kívül vagyunk az Unióból. Az Unió megvéd minket a globalizáció sok olyan következményeitől, mint a rablógazdálkodás, az ipari kapacitások felvásárlása.

Kérdés a hallgatóságból: Az esélyegyenlőséggel kapcsolatban vannak problémák a mezőgazdaságnál, hogy még 30%-os állami támogatással növelhetjük az EU-tól kapott támogatást – ami 25%-a a tizenötökön belüli országoknak adott támogatásnak – és ezzel úgy tűnik az EU „nagylelkűen” mentesíti a verseny szabályai alól Magyarországot, hiszen normális esetben állami támogatás nem adható. Ez a 25%-os támogatás már önmagában sérti az uniós versenyszabályokat. És talán ezt nem csak a mezőgazdaság területén teheti meg az EU.

Bayer József szerint az Unió itt valóban érdekes érveléssel jön. Régi érv a gazdagoktól, hogy azért kell többet kapniuk, hogy társadalmi státusukat jobban meg tudják jeleníteni. Tüntető, látványos fogyasztást kell kialakítani. Ez egy olyan régi érv, amit az arisztokraták alkalmaztak a polgári követelésekkel szemben. Erre Rousseau nyersen azt válaszolta, hogy mindenkinek két keze két lába és egy hasa van, akkor pedig miért gondolják, hogy több jár nekik? Van egy ilyen álságos érv az EU-n belül, hogy itt alacsonyabb az életszínvonal, olcsóbb a munkaerő, tehát kevesebbel is beérik. Ha el akarják kerülni, a dömpinget, akkor nem kell nekik többet adni – gondolják. Ez azt is feltételezi, hogy itt nem is fog nőni az életszínvonal. Ezt pedig „nagyvonalúan” a térségi támogatásokkal és a kohéziós alapokból juttatott pénzekkel próbálják meg enyhíteni.
De van még egy érv, amit el kell mondani, tette hozzá: Ha az Unió egyébként is a mezőgazdasági támogatások lefaragására törekszik, akkor miért emelné ezt az összeget meg a csatlakozókkal szemben? Állítólag 5 év múlva a francia paraszt is csak ennyit fog kapni.
(Derültség)
Sok ország van aki azt szeretné, hogy így maradjon, ahogy van a mezőgazdasági támogatás, de egyre több szakember állítja, ez nem lehetséges. Tehát arra az időre körülbelül, amikor a mi támogatásunkat emelhetnék, a többiekét le fogják faragni.
A magyar mezőgazdaság pedig egyáltalán nem esélytelen, ha képes rugalmas vállalkozási formákat kitalálni. Mert az ország adottságai olyanok, hogy minőségileg jobb árukat tud termelni. Azt már most mondják, hogy a magyar gyümölcsöket és zöldségeket veszik meg elsőként a piacon, mert ízük van, más ízük van. Nagyon sok mezőgazdasági áruban mind extenzív mind intenzív termelésben versenyképesek vagyunk. És megvan a mezőgazdasági szaktudás is – rengeteg agronómus van – csak eddig parlagon hever. És ha megfelelő tőkebevonás történik, könnyen meglehet, hogy meglepetés fog érni bennünket és egy erős magyar pozíció fog kialakulni.
A professzor leszögezte, egy szarvashibát már a kezdet kezdetén elkövettek. Ahelyett, hogy megengedték volna a TSZ-eknek, hogy diverzifikálják tevékenységüket, hogy különböző vertikumokat alakítsanak ki, hogy megtermeljék a takarmányt, a húst, az élelmiszertermelő üzemeket kellő tőkeerő birtokában birtokolják, azt csinálták, hogy feloszlatták a TSZ-eket és az élelmiszertermelő üzemeket külföldieknek adták el.
A magyar rendszerváltozás hibája volt, hogy ideologikus okokból a TSZ-ek ellen fordultak. Eladták a fejük fölül a mezőgazdasági termelő üzemeket, azzal az indokkal, hogy ezeket modernizálni kell, megfosztva a TSZ-eket lehetőségeiktől. Elfogadható lett volna, hogy privatizálják ezeket, de a TSZ-eknek is meg kellett volna adni a lehetőséget, hogy ezeket állami hitelből megvegyék. Nem támasztottak tehát egyenlő esélyeket.
A magyar alkotmányban benne van, hogy a magántulajdon és a szövetkezeti tulajdon egyenrangú. Milyen alapon hoztak akkor olyan törvényt – az alkotmánybíróságon meg lehetett volna támadni – hogy azt meg amazt nem engedik meg a TSZ-eknek. Végül is nem tiltották meg, de nem adtak nekik hitelt, és politikai viszályt támasztva belsőleg szétverték a TSZ-eket.
Ahogy a TSZ-ek megszervezésénél brigádokat küldtek a falvakba, úgy küldtek most brigádokat, hogy a TSZ-eket szétverjék. Valószínűleg ha magukrahagyják őket, akkor a fele részük tönkremegy, de a másik felük kilábal a válságból.
Befejezésképpen az előadó leszögezte a TSZ-eknek voltak hibáik, de el kell ismerni, hogy a községekben iskolákat tartottak fent, közösségi létesítményeket finanszíroztak, stb. Ma a multinacionális tőkétől is megkívánnánk, hogy az infrastruktúrába is beruházzon. A TSZ-ek – legalábbis a jól menők a ’70-es ’80-as években mindezt megtették. Ha a versenysemlegesség elvét követték volna, akkor nem nyúltak volna ahhoz hozzá ami működött, mert a veszteséges tönkre megy magától is. Sok vidéki ember visszasírja ott, ahol jól ment a TSZ.

Kérdés a hallgatóságból: Vajon azok a kifejezések, hogy védelmet kapunk meg támogatást, ezek helyes szavak? Mert tulajdonképpen ezeket megvesszük valamilyen szinten a befizetéseinken keresztül…

Bayer József zárásképpen elmondta, tulajdonképpen a modern állam így működik, ilyen a jóléti társadalom is. Az Unió is ilyen. A tagsági díj befizetésével jogok is járnak. Itt tehát nem a potyautas jelenségről van szó, mi működtetjük a rendszert.

Copyright © RÉSZ © ELTE-ETTDK © Europa Varietas Alapítvány
© Minden jog fenntartva.

A RÉSZ engedélyével. Az Euroatlanti Esték Előadássorozat archívuma, video és hangfelvételei a RÉSZ tulajdonát képezik. Tilos az anyagok engedély nélküli teljes vagy részbeni felhasználása, beleértve a jelen weboldal anyagát is.