You are here
Biztonságpolitika
[Műsorajánló] Az egyik vérrel, a másik vassal
Figyelem, kedves olvasók! Ezen a héten egyik szerkesztőnk, Rammjaeger83 ismét a Szent Korona Rádió Hadak útján c. hadtörténeti műsorának vendége lesz. A beszélgetés témája a II. világháború folyamán a kölcsönbérleti szerződés keretében az Egyesült Államok által a Szovjetuniónak nyújtott katonai segítség. Mivel ez nyilvánvalóan túl szerteágazó kérdéskör ahhoz, hogy megpróbáljunk kb. 50 percben részletes körképet adni róla, a haditechnikai vonatkozásokat többnyire mellőztük. Széndékaink szerint azok majd egy későbbi adás témáját képezik majd, de ígéretet erre inkább nem teszünk. Az adás január 31-én, szombaton 17:30-tól, ill. vasárnap 02:00-től és 09:00-től hallgatható meg itt. A hanganyag később letölthető lesz a műsor archívumából. Jó szórakozást!
UPDATE: letölthető a hanganyag
Categories: Biztonságpolitika
2015.01.24
Izraelben új rádiólokátorokkal látják el a Boeing F-15I vadászbombázókat. A hírek szerint az APG-70-ek a Raytheon APG-82(V)1 váltja majd le a Sasok orrában.
További Izraellel kapcsolatos hír, hogy a héten már kezdetét vette az első pilótanövendék oktatása az Aermacchi M-346 Lavi sugárhajtású kiképzőgépen. A Hatzerim légibázison ezzel egy négy évtizedes A-4 Skyhawk uralmat törtek meg, már ami a pilótaképzést illeti. Az első repülést természetesen több hetes felkészülés előzte meg, amit a realisztikus szimulátoron végzett feladatok tettek életszerűbbé.
Egy francia napilap, a La Tribune számolt be arról, hogy Egyiptom jelentős fegyverbeszerzésre készül Párizstól. A lap megbízhatónak mondott információi szerint két FREMM-osztályú fregatt mellett, 20 Rafale vadászbombázót tartalmazna a közel hat milliárd eurós fegyverbeszerzési megállapodás. A DCNS a hajókért 1,8 milliárd, míg a repülőgépeket gyártó Dassault 3,6 milliárd euróval lenne gazdagabb, de a mindkét üzletben érdekelt MBDA is jól járna.
Malajziában a még szolgálatban álló Sea King helikopterek további modernizálásáról született döntés. A helyiek által csak S61A-4 Nuri-nak hívott Sikorsky forgószárnyasok egy része már éjjellátó szemüvegekkel kompatibilis, színes kijelzőkkel ellátott pilótafülkét kapott, de a jövőben új farok- és főrotorlapátok, valamint reduktorok is felszerelésre kerülnének. Ezeket digitális adatátviteli rendszer, önvédelmi eszközök és páncélozás egészítené ki. Az 1967 és 1978 között 38 darabos mennyiségben rendszeresített, a 2012-ben tervezett kivonását alaposan túlélő típus 29 példánya jelenleg 3 századnál repül 2 VIP feladatokra használt AS-61N1-el közösen. Ezekből várhatólag 26 kerülhet modernizálásra, mivel a beszerzett 12 Eurocopter EC 725-ös kevésnek bizonyul a feladatok ellátására.
Január 15-én a 200000. landolást is végrehajtották a USS THEODORE ROOSEVELT (CVN 71) NIMITZ-osztályú repülőgép-hordozó fedélzetén.
Ez évnyarától Japánba kerül a USS CHANCELLORSVILLE (CG 62) TICONDEROGA-osztályú cirkáló. A hajóosztály egyik legmodernebb, jelenleg még San Diego-i anyakikötővel rendelkező egysége a folyamatosan az ázsiai országban állomásozó előretolt flottakötelékbe lesz besorolva.
Novemberben egy sikeres kémelhárító akciót hajtottak végre az Egyesült Államokban. Az egyiptomi származású Musztafa Ahmed Awad mérnökként dolgozott az új USS GERALD R. FORD (CVN 78) repülőgép-hordozó építésénél. A 2007-ben egy amerikai nőt feleségül vevő és így amerikai állampolgárságot szerző mérnők készpénzért adott át titkos dokumentumokat az egyiptomi hírszerzésnek a készülő egységről. Awad úgy tudta, hogy az általa megszerzett információk Kína, Oroszország, vagy Irán számára is továbbadásra kerülhetnek. Lebukása mellett az is hidegzuhanyként érhette, hogy az egyiptomi hírszerzés helyett valójában az FBI-nak dolgozott, akik ezzel a csapdával tették próbára hűségét új hazája iránt.
Felszállási tilalom alatt állnak a kolumbiai légierő Kfir C.10-es vadászbombázói. A típussal december 31-én történt egy baleset, akkor kis magasságban állt le az egyik gép hajtóműve, amiből a pilóta biztonságosan katapultált. A baleset kivizsgálása már kizárta madárral való ütközés lehetőségét. Most az izraeli IAI Lahav által átépített J79-GE J1EQD hajtóműveket vizsgálják át. Ezek az F-104G és az F-4E és F gépekből ismert változatok 8120 kg-os maximális tólóereje helyett már 8500 kg-os tolóerővel rendelkeznek. A kolumbiaiak szeretnék amerikai szakértők segítségét is igénybe venni a hajtóművek ellenőrzése során.
Helyben a CIAC repülőgépgyár segítségével hajtják végre a T-27 Tucano kiképzőgépek modernizálását és üzemidő-hosszabbítását Kolumbiában. A Caman projekt 14 gépet érint, ennek során digitális kijelzőkkel váltják fel a pilótafülke analóg műszereit, valamint nagyjavításra kerül a sárkányszerkezet is. Ennek köszönhetően az 1980 és 1990 között gyártott gépek üzemideje további 20 évvel lesz hosszabb.
Brazíliában megkezdték a harmadik SCORPENE 2000 osztályú dízel-elektromos tengeralattjáró építését is. A TONELERO (S 42) első acéllemezének vágása egy 2020-ban befejeződő építési folyamat első lépése volt. Testvérhajói közül a RIACHUELO (S 40) 2018-ban, a HUMAITÁ (S 41) 2019-ben, az ANGOSTURA (S 43) 2022-ben készül el.
NETARZENÁL GALÉRIA
General Dynamics F-111E Aardvark.
Lockheed Martin F-16C Fighting Falcon.
McDonnell Douglas F-4M Phantom FGR.2.
Categories: Biztonságpolitika
2015. 01. 17
Ukrajnában újra nekifognak a harkovi Morozov-tervezőirodában már majdnem a véglegességig fejlesztett T-64-es harckocsin alapuló gyalogsági harcjármű programjának. A BMP-64, BMT-64 és BMPT-64 név alatt is megismert harcjárművek a T-64-es harckocsi átalakításával jöttek létre az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején elkezdett munkák során. A harckocsiról eltávolították a tornyot, majd a teknő magasságát növelték meg, ezzel lehetővé téve a 3 fős kezelőszemélyzet és a 12 főnyi szállított lövész elhelyezését, valamint a motor és az erőátviteli rendszer áthelyezését a jármű elejébe. A járműtest hátulján kialakított rámpa felső és alsó része külön-külön is nyitható, így bizonyos védelmet nyújtva lehetőséget biztosít a beltérből való tüzelésre.
A 6600x3300x1950 mm-es hosszú, szélességű és magasságú járműtestre egy külső 30 mm-es 2A42 gépágyúval és egy 7,62 mm-es géppuskával felszerelt torony került felszerelésre. Erre irányított rakéták is felszerelhetők. A 34,5 tonna tömegű gyalogsági harcjármű mozgatásáról egy 700 lóerős 5TDF motor gondoskodik, védelmét a Noz reaktív páncélzattal lehet tovább növelni. A mostani munkák során továbbfejlesztések várhatók, ezek egyike a Zaszlon aktív páncélzat integrációja lehet, amely már a T-64BM Bulat harckocsin is megjelent.
Lengyelországban 2017-ől veszi kezdetét 13000 darab APFSDS leválóköpenyes, szárnystabilizált, űrméret alatti nyíllövedék gyártása. A hír igaz apropója az, hogy ezek nem a szovjet-orosz szabvány 125 mm-es harckocsiágyúkhoz (T-72, PT-91) készülnek, hanem a Németországtól használtan vásárolt 237 darab Leopard 2-es harckocsik 120 mm-es lövegeihez. Ennek magját a szárnystabilizált, űrméret alatti nyíllövedék képezi, ami wolframból készül és mindössze 25 mm-es átmérővel rendelkezik.
Földre kényszerültek a svájciak F-5E Tiger II-es vadászgépei, mivel az egyik gépen történő rutinellenőrzés során repedést fedeztek fel. Az elrendelt felülvizsgálat során 30 E Tiger került felszállási tilalom alá, a kétüléses F variánst nem érinti a repülési tilalom.
Görögországban már három ELLI-osztályú fregatt leszállófedélzetét tették alkalmassá az amerikai Sikorsky S-70B Aegean Hawk helikopterek fogadására. A HS NAVARINON, a HS THEMISZTOKLÉSZ és a HS NIKIFOROS NIKOSZ hangárja azonban nem került átalakításra, így oda az S-70B nem fér be. Az immáron 10 tonnás teherbírású fedélzet a többi hat testvérhajón is átalakításra fog kerülni a jövőben, így az Agusta-Bell AB-212-ek helyett a többin is megjelenhet az korszerűbb típus.
Irakban január 13-án mutatták be az első, Bulgáriától kapott D-20-as ágyútarackot. Bulgária összesen 18 darab 152 mm-es tüzérségi eszközzel támogatja a bagdadi vezetést 1800 lőfegyver és 6000 darab lőszer mellett, összesen 3,58 millió dollár értékben.
Hamarosan egy újabb típus lehet az AESA antennájú rádiólokátorral felszerelve. Ez pedig az F/A-18C/D Hornet, mivel a Raytheon már végrehajtotta az első repülést az újabb Super Hornet-en megjelent APG-79-es legújabb változatával, az APG-79(V)X-el. A berendezés az elvártak szerint üzemelt a légi teszt során.
NETARZENÁL GALÉRIA
Handley Page HP-80 Victor K.2.
General Dynamics F-111F Aardvark.
Categories: Biztonságpolitika
A "profi" Kouachi testvérek vitához néhány taktikai szempont
Tegnap írtam néhány gondolatot a Kouchai testvérek vélt vagy valós profizmusáról. Az egyik ismerősöm elolvasása kapcsán néhány új, gyakorlatibb szemponttal is megkínált, amit szíves engedélye után is most közzéteszek további okulásunkra. Az elemzés, akkor is jól érthető, ha valakinek nincs ideje megnézni a hozzá ajánlott videos elemzést.
Kedves Péter
Olvasva a blogododat arra gondoltam megosztom a véleményemet a témáról - szigorúan taktikai szempontok alapján. Valóban sok videót lehet látni, ahol félelmetes vérprofiknak állítják be a srácokat. Nekem ez volt a kedvencem:
Az a gond a SkyNews riporjában látható újságíróval (szakértővel?), hogy pont olyan dolgokat akar belemagyarázni a videóba, amiket cáfolnak az egyébként elég rossz minőségű - tehát nehézkesen elemezhető felvételek. És mindent milyen meggyőző erővel teszi!
00:45-nél kimerevít egy képet, és arról magyaráz, hogy milyen szakszerűen tartják mindketten a fegyverüket, és hogy ez komoly tapasztalatra és rutinra utal. Persze az látszik a srácokon, hogy volt már a kezükben fegyver, de ami leginkább árulkodik róluk, az a kimerevített képen a sötét mellényes srác jobbos tüzelési fogása balos fedezék mögül. Persze szeret mindenki arról a válláról lőni, amilyen kezes, de minimális katonai kiképzés után mindenki megtanulja, hogy a világon két féle fedezék létezik - balos és jobbos. Jobbosból a jobb vállunkba szorított fegyverrel lövünk, balosból a bal vállunkról, mivel így lehet elérni, hogy a lehető legkisebb felület lógjon ki a fedezék mögül. Persze fegyvertelenekre bármilyen módon lehet büntetlenül lövöldözni, de a képen a srác a rendőrt semlegesíti éppen - úgy, hogy a törzsének legalább a fele kilóg a furgon mögül, szóval igencsak indokolt lett volna, hogy a lehető legkisebb felületet mutassa. Miután a rendőr a földre kerül, mindketten odafutnak hozzá, hogy egyikük kivégezze kb két méterről - hát azért ez sem a magabiztos lőkészségről árulkodik. Egy mezei lövész katona simán eltalál egy ennél sokkal kisebb célt is ötven méterről, azért ez a srác ennél sokkal kevésbé magabiztos.
02:36-nál a kézjelből következtet a kiképzettségre, ez is elég laikus megközelítés. Attól, hogy az akciófilmekben folyamatosan ez van (mert jól néz ki), a kézjelek jelentősége koránt sem ilyen nagy. Tűzpár mozgása során csaknem felesleges, hiszen bőven hallótávon belül vannak, és jelen szituban semmi jelentősége nincs annak, hogy a környezetük hallja-e a párbeszédjüket (hiszen már akcióba lendültek). A kézjelek a kb szakasz (30 ember) méretű csoportoknál fontosak, ahol a parancsnoknak így nem kell átüvöltenie a harcmezőt / gyakteret, hanem mutat egy jelet, amit a többiek továbbadnak. Ráadásul az olcsó kézirádiók elterjedésével a kézjelek jelentősége is jelentősen csökkent - ma inkább csak vészhelyzeti híradásként használjuk őket.
03:00-nál a srácok mozgására próbálja ráfogni a tűz és mozgás ("bounding") alapvető eljárásának végrehajtását, de ez is elég rendesen sántít. A tűz és mozgás lényege, hogy a tűzpár egyik tagja fedezékből tűztámogatást nyújt a társának, aki elmozog a következő fedezékig. Itt valójában az történt, hogy egyikük lövöldözött az utca közepén, a társa pedig nem tudott (vagy nem mert) ellőni mellette, ezért felzárkózott mellé, hogy ő is elereszthessen pár lövést.
04:05-nél a csávó az AK-74-es lövésnél kifejtett hátralökő erejéről beszél, meg arról, hogy ehhez képest milyen stabilan kezelik a fegyvereiket - ez is elég durván kapufa. A kalasnyikov gépkarabélyok gázelvételes rendszerűek, az elsütésük és a stabilitásuk hihetetlenül jó. A laikus általában azt hiszi, hogy egy karabélyt sokkal nehezebb kezelni, mint egy súlyzáras pisztolyt (merthogy sokkal erősebb a lőszer), valójában a kalasnyikovok viszonylag hatásos kezelését egy néhány perces lövészet alatt meg lehet tanulni. Ezért is olyan népszerűek.
04:20-nál a szóráskép nem rossz, de nem is estem tőle hanyatt - 300 méterről ez aránylag jó eredmény lenne, szerintem ennél sokkal közelebbről lőtt a srác. A végén még firkálja a csávó a kalasnyikovot, szerinte az "ugrál" sorozatlövésnél. Valójában csak egész más az anatómiája, mint a nyugati fegyvereknek, ennek megfelelően aki M16-on nevelkedett, az általában szarul lő AK-val. Nyugaton azért terjedt el, hogy az orosz fegyverek pontatlanok, mert a szakértők, akik tesztelik őket, általában rosszabb eredményeket érnek el vele, mint azokkal a fegyverekkel, amikkel sok éves rutinjuk van. A Kalasnyikov attól még pontos, hogy valaki nem tud vele lőni.
Szóval az a gáz az ilyen videókkal, hogy szerintem először kitalálják, hogy miről fog szólni a mondanivaló, utána meg belemagyarázzák a videó egyes képkockáiba a szakértelmet. Nem azt mondom, hogy totál balfaszok voltak az elkövetők, csak azt, hogy látszik rajtuk, hogy nem kaptak komoly katonai kiképzést. Katonai kiképzés amúgy sem kell ahhoz, hogy valaki merényletet hajtson végre, szóval felesleges is lett volna. A tálibok eljárásai sem igazán jutnak eszembe róluk - igazából ezt a teljesítményt egy néhány napos gyorstalpaló után el lehet érni - szerintem.
xy
Kedves Péter
Olvasva a blogododat arra gondoltam megosztom a véleményemet a témáról - szigorúan taktikai szempontok alapján. Valóban sok videót lehet látni, ahol félelmetes vérprofiknak állítják be a srácokat. Nekem ez volt a kedvencem:
Az a gond a SkyNews riporjában látható újságíróval (szakértővel?), hogy pont olyan dolgokat akar belemagyarázni a videóba, amiket cáfolnak az egyébként elég rossz minőségű - tehát nehézkesen elemezhető felvételek. És mindent milyen meggyőző erővel teszi!
00:45-nél kimerevít egy képet, és arról magyaráz, hogy milyen szakszerűen tartják mindketten a fegyverüket, és hogy ez komoly tapasztalatra és rutinra utal. Persze az látszik a srácokon, hogy volt már a kezükben fegyver, de ami leginkább árulkodik róluk, az a kimerevített képen a sötét mellényes srác jobbos tüzelési fogása balos fedezék mögül. Persze szeret mindenki arról a válláról lőni, amilyen kezes, de minimális katonai kiképzés után mindenki megtanulja, hogy a világon két féle fedezék létezik - balos és jobbos. Jobbosból a jobb vállunkba szorított fegyverrel lövünk, balosból a bal vállunkról, mivel így lehet elérni, hogy a lehető legkisebb felület lógjon ki a fedezék mögül. Persze fegyvertelenekre bármilyen módon lehet büntetlenül lövöldözni, de a képen a srác a rendőrt semlegesíti éppen - úgy, hogy a törzsének legalább a fele kilóg a furgon mögül, szóval igencsak indokolt lett volna, hogy a lehető legkisebb felületet mutassa. Miután a rendőr a földre kerül, mindketten odafutnak hozzá, hogy egyikük kivégezze kb két méterről - hát azért ez sem a magabiztos lőkészségről árulkodik. Egy mezei lövész katona simán eltalál egy ennél sokkal kisebb célt is ötven méterről, azért ez a srác ennél sokkal kevésbé magabiztos.
02:36-nál a kézjelből következtet a kiképzettségre, ez is elég laikus megközelítés. Attól, hogy az akciófilmekben folyamatosan ez van (mert jól néz ki), a kézjelek jelentősége koránt sem ilyen nagy. Tűzpár mozgása során csaknem felesleges, hiszen bőven hallótávon belül vannak, és jelen szituban semmi jelentősége nincs annak, hogy a környezetük hallja-e a párbeszédjüket (hiszen már akcióba lendültek). A kézjelek a kb szakasz (30 ember) méretű csoportoknál fontosak, ahol a parancsnoknak így nem kell átüvöltenie a harcmezőt / gyakteret, hanem mutat egy jelet, amit a többiek továbbadnak. Ráadásul az olcsó kézirádiók elterjedésével a kézjelek jelentősége is jelentősen csökkent - ma inkább csak vészhelyzeti híradásként használjuk őket.
03:00-nál a srácok mozgására próbálja ráfogni a tűz és mozgás ("bounding") alapvető eljárásának végrehajtását, de ez is elég rendesen sántít. A tűz és mozgás lényege, hogy a tűzpár egyik tagja fedezékből tűztámogatást nyújt a társának, aki elmozog a következő fedezékig. Itt valójában az történt, hogy egyikük lövöldözött az utca közepén, a társa pedig nem tudott (vagy nem mert) ellőni mellette, ezért felzárkózott mellé, hogy ő is elereszthessen pár lövést.
04:05-nél a csávó az AK-74-es lövésnél kifejtett hátralökő erejéről beszél, meg arról, hogy ehhez képest milyen stabilan kezelik a fegyvereiket - ez is elég durván kapufa. A kalasnyikov gépkarabélyok gázelvételes rendszerűek, az elsütésük és a stabilitásuk hihetetlenül jó. A laikus általában azt hiszi, hogy egy karabélyt sokkal nehezebb kezelni, mint egy súlyzáras pisztolyt (merthogy sokkal erősebb a lőszer), valójában a kalasnyikovok viszonylag hatásos kezelését egy néhány perces lövészet alatt meg lehet tanulni. Ezért is olyan népszerűek.
04:20-nál a szóráskép nem rossz, de nem is estem tőle hanyatt - 300 méterről ez aránylag jó eredmény lenne, szerintem ennél sokkal közelebbről lőtt a srác. A végén még firkálja a csávó a kalasnyikovot, szerinte az "ugrál" sorozatlövésnél. Valójában csak egész más az anatómiája, mint a nyugati fegyvereknek, ennek megfelelően aki M16-on nevelkedett, az általában szarul lő AK-val. Nyugaton azért terjedt el, hogy az orosz fegyverek pontatlanok, mert a szakértők, akik tesztelik őket, általában rosszabb eredményeket érnek el vele, mint azokkal a fegyverekkel, amikkel sok éves rutinjuk van. A Kalasnyikov attól még pontos, hogy valaki nem tud vele lőni.
Szóval az a gáz az ilyen videókkal, hogy szerintem először kitalálják, hogy miről fog szólni a mondanivaló, utána meg belemagyarázzák a videó egyes képkockáiba a szakértelmet. Nem azt mondom, hogy totál balfaszok voltak az elkövetők, csak azt, hogy látszik rajtuk, hogy nem kaptak komoly katonai kiképzést. Katonai kiképzés amúgy sem kell ahhoz, hogy valaki merényletet hajtson végre, szóval felesleges is lett volna. A tálibok eljárásai sem igazán jutnak eszembe róluk - igazából ezt a teljesítményt egy néhány napos gyorstalpaló után el lehet érni - szerintem.
xy
Categories: Biztonságpolitika
Profik voltak-e a Kouachi testvérek Párizsban
(végre rávettem magamat az írásra)
Utólag már inkább elméleti a kérdés, de szerintem inkább amatőrök voltak. A profizmusuk mellett két dolgot szoktak felhozni: 1. Ahogy párban haladtak és hidegvérűen haladtak a céljuk felé, 2. Hogy pont a szerkesztőségi napon mentek amikor mindenki bent volt.
Érdekes módon különösen ez utóbbi tényt mindenki kész tényként kezeli, lehetőséget sem hagyva a véletlennek. A többi bal(lépésük) igazából azt mondatja velem, hogy iszonyú szerencséjük volt, hogy épp aznap mentek oda lövöldözni. Az eset körülményeiből (nem találják a szerkesztőséget, rossz helyre csengetnek be, stb) nekem az derült ki, hogy nem derítették fel, hogy mikor van ott forgalom, melyik ajtón mennek be az újságírók az épületbe, így az sem tűnhetett fel nekik, hogy egy héten egyszer van szerkesztőségi nap. Ezt az infot vagy fent találták a neten (amit kétlek) vagy a szerencséjük volt.
Az amatőrizmus valószínűségéhez mások is leírták, hogy az elhagyott személyi talán a legnagyobb bakinak tűnik. Amit nem láttam sehol leírva, a menekülési útvonal, menekülési terv teljes hiánya. Ez nem egy olyan akció volt, amit a filmekben láttunk, hogy autók előre ellopva, eldugva, anonimizálva, menedékhelyek előre kialakítva az országban, hamis útlevelek, táskányi készpénz előkészítve, stb. Az elkövetőknek nem volt semmi ilyen tervük.
A „profizmus-vita” egyébként valahol teljesen téves út az értelmezési erőfeszítéseink során. Nyilván ha ráerőltetjük a testvérpárra, hogy kiképzést kaphattak Irakban, vagy Szíriában (vagy Jemenben, mint később kiderült), akkor hihetjük azt, hogy olyanok lesznek, mint amiket a filmekben látunk, vagy amilyenek a kommandósok a valóságban.
De nem lesznek olyanok, mert nagyon kevesen akarják tudomásul venni, hogy az a fajta kiképzés, nem az a kiképzés, amit egy nyugati (vagy lehet keleti is, mert a kínaiak és az oroszok is nagyon jók), azaz inkább állami szintű intézményrendszer nyújtani tud. Afganisztánban 1990-es évek óta működtek kiképző táborok, ahova a világ minden tájáról mentek önkéntes dzsihadisták. Heteket, hónapokat töltöttek ott, de egy rendes kommandós akciót nem adtak a világnak. A legközelebbi, „rendesen” kivitelezett, dzsihadisták által végrehajtott kommandós akciók, amik eszembe jutnak, azok a különböző pakisztáni tálibok és más dzsihadisták által indított akciók (Mumbai, Karachi haditengerészeti bázis, esetleg a Kandahári reptér), de ott a volt pakisztáni katonatisztek aránya igen magas.
Egy átlag terrorista kiképző tábor az alapokra tanít meg, fegyverismeret, szétszedni a fegyvert, álló célokra lőni. Egy igaz kommandós kiképzése éveket vesz igénybe, nem három napot, amennyit a Kouachi testvérek kaptak Jemenben (arról nem is beszélve, hogy ezt 3-4 évvel ezelőtt lehetett, azóta hol gyakoroltak?
A másik dolog ami értelmetlenné teszi ezt a profizmus/amatőrizmus kérdést, hogy teljes már logika alapján működnek a dzsihadisták, mint egy „átlagos”, régi terrorista, mondjuk a 60-as 70-es évek baloldali vagy palesztin terroristái. Ezek ugyanis a médiavisszhang és a politikai célok mellett túl is akarták élni azért a dolgokat.
A dzsihádisták magányos farkas terroristáinál ez nem szempont, ezért nincs is menekülési terv. Carnajev testvérek esetére emlékszik még valaki Bostonból? Elmenekültek? Nem igazából otthon vártak valamire, de nem tudom mire. Aztán lopott kocsival akartak menekülni. Az elmúlt évek tömegbehajtós, késelős, lefejezős dzsihadistái? Haszan Nidal őrnagy Fort Hoodban?
A testvérpár eltökélt volt, látott már fegyvert, de amatőrök voltak, és az egész tettük lényege a fókuszált bosszú volt, semmint a profi, tökéletes elkövetés kivitelezése.
Utószó: nem csak ennek, de minden hasonló az eset elemzésének a rákfenéje, hogy kik elemeznek kit. Újságírók, szakértők, titkosszolgák szakmájuknál fogva mindig (na jó legtöbbször) logikusan és racionálisan gondolkodnak (hogy cselekszenek azt nem állítom), és amikor másokat, más eseményeket kell megérteniük, elemezniük, ugyanígy mindenben a logikát és a racionalitást keresik, a véletlennek szinte semmi, az irracionalitásnak csak szűkre szabott helyet hagynak, de néha azt is rossz helyen (például az öngyilkos merénylőt, vagy a lefejezős videokat hajlamosak irracionálisnak tekinteni). Ez könnyen félreviszi, félreviheti az elemzést, mert számunkra elemzők számára például kizárt, hogy valaki csak úgy odamenjen egy szerkesztőségbe gyilkolni. „Ha én csinálnám, nyilván úgy és akkor …” Szerintem itt érdemes óvatosnak lenni. Ugyanezt találom megjelenni a titkosszolgálatok utólagos megítélése kapcsán is.
Utólag már inkább elméleti a kérdés, de szerintem inkább amatőrök voltak. A profizmusuk mellett két dolgot szoktak felhozni: 1. Ahogy párban haladtak és hidegvérűen haladtak a céljuk felé, 2. Hogy pont a szerkesztőségi napon mentek amikor mindenki bent volt.
Érdekes módon különösen ez utóbbi tényt mindenki kész tényként kezeli, lehetőséget sem hagyva a véletlennek. A többi bal(lépésük) igazából azt mondatja velem, hogy iszonyú szerencséjük volt, hogy épp aznap mentek oda lövöldözni. Az eset körülményeiből (nem találják a szerkesztőséget, rossz helyre csengetnek be, stb) nekem az derült ki, hogy nem derítették fel, hogy mikor van ott forgalom, melyik ajtón mennek be az újságírók az épületbe, így az sem tűnhetett fel nekik, hogy egy héten egyszer van szerkesztőségi nap. Ezt az infot vagy fent találták a neten (amit kétlek) vagy a szerencséjük volt.
Az amatőrizmus valószínűségéhez mások is leírták, hogy az elhagyott személyi talán a legnagyobb bakinak tűnik. Amit nem láttam sehol leírva, a menekülési útvonal, menekülési terv teljes hiánya. Ez nem egy olyan akció volt, amit a filmekben láttunk, hogy autók előre ellopva, eldugva, anonimizálva, menedékhelyek előre kialakítva az országban, hamis útlevelek, táskányi készpénz előkészítve, stb. Az elkövetőknek nem volt semmi ilyen tervük.
A „profizmus-vita” egyébként valahol teljesen téves út az értelmezési erőfeszítéseink során. Nyilván ha ráerőltetjük a testvérpárra, hogy kiképzést kaphattak Irakban, vagy Szíriában (vagy Jemenben, mint később kiderült), akkor hihetjük azt, hogy olyanok lesznek, mint amiket a filmekben látunk, vagy amilyenek a kommandósok a valóságban.
De nem lesznek olyanok, mert nagyon kevesen akarják tudomásul venni, hogy az a fajta kiképzés, nem az a kiképzés, amit egy nyugati (vagy lehet keleti is, mert a kínaiak és az oroszok is nagyon jók), azaz inkább állami szintű intézményrendszer nyújtani tud. Afganisztánban 1990-es évek óta működtek kiképző táborok, ahova a világ minden tájáról mentek önkéntes dzsihadisták. Heteket, hónapokat töltöttek ott, de egy rendes kommandós akciót nem adtak a világnak. A legközelebbi, „rendesen” kivitelezett, dzsihadisták által végrehajtott kommandós akciók, amik eszembe jutnak, azok a különböző pakisztáni tálibok és más dzsihadisták által indított akciók (Mumbai, Karachi haditengerészeti bázis, esetleg a Kandahári reptér), de ott a volt pakisztáni katonatisztek aránya igen magas.
Egy átlag terrorista kiképző tábor az alapokra tanít meg, fegyverismeret, szétszedni a fegyvert, álló célokra lőni. Egy igaz kommandós kiképzése éveket vesz igénybe, nem három napot, amennyit a Kouachi testvérek kaptak Jemenben (arról nem is beszélve, hogy ezt 3-4 évvel ezelőtt lehetett, azóta hol gyakoroltak?
A másik dolog ami értelmetlenné teszi ezt a profizmus/amatőrizmus kérdést, hogy teljes már logika alapján működnek a dzsihadisták, mint egy „átlagos”, régi terrorista, mondjuk a 60-as 70-es évek baloldali vagy palesztin terroristái. Ezek ugyanis a médiavisszhang és a politikai célok mellett túl is akarták élni azért a dolgokat.
A dzsihádisták magányos farkas terroristáinál ez nem szempont, ezért nincs is menekülési terv. Carnajev testvérek esetére emlékszik még valaki Bostonból? Elmenekültek? Nem igazából otthon vártak valamire, de nem tudom mire. Aztán lopott kocsival akartak menekülni. Az elmúlt évek tömegbehajtós, késelős, lefejezős dzsihadistái? Haszan Nidal őrnagy Fort Hoodban?
A testvérpár eltökélt volt, látott már fegyvert, de amatőrök voltak, és az egész tettük lényege a fókuszált bosszú volt, semmint a profi, tökéletes elkövetés kivitelezése.
Utószó: nem csak ennek, de minden hasonló az eset elemzésének a rákfenéje, hogy kik elemeznek kit. Újságírók, szakértők, titkosszolgák szakmájuknál fogva mindig (na jó legtöbbször) logikusan és racionálisan gondolkodnak (hogy cselekszenek azt nem állítom), és amikor másokat, más eseményeket kell megérteniük, elemezniük, ugyanígy mindenben a logikát és a racionalitást keresik, a véletlennek szinte semmi, az irracionalitásnak csak szűkre szabott helyet hagynak, de néha azt is rossz helyen (például az öngyilkos merénylőt, vagy a lefejezős videokat hajlamosak irracionálisnak tekinteni). Ez könnyen félreviszi, félreviheti az elemzést, mert számunkra elemzők számára például kizárt, hogy valaki csak úgy odamenjen egy szerkesztőségbe gyilkolni. „Ha én csinálnám, nyilván úgy és akkor …” Szerintem itt érdemes óvatosnak lenni. Ugyanezt találom megjelenni a titkosszolgálatok utólagos megítélése kapcsán is.
Categories: Biztonságpolitika
Charlie Hebdo – néhány kósza gondolat
Az elmúlt nem egészen 100 órában (atyavilág, csak négy napja történt a párizsi mészárlás, nekem úgy tűnik, mintha hetek óta erről beszélgetnénk!) rengeteg sajtótermék és majdnem minden, magára valamit is adó blogger kifejtette véleményét a Charlie Hebdóról, az iszlámról, a szólásszabadságról, továbbá a francia rendészeti szervek kiképzési fokáról, az Új Világrendről és arról, hogy új korszak köszöntött-e be Európában a történtek hatására (hogy csak a fontosabb topikokat említsem). Nagy volt a kísértés tehát, hogy (a konteós kommentposzton kívül) reagáljak-e még bármit az esettel kapcsolatban. Aztán – mi tagadás – sokan kapacitáltak, hogy mondjam meg én is a magamét. Végül gyengének bizonyultam és nekiálltam ennek az írásnak, ami végül persze egyáltalán nem olyan lett, mint amilyennek eredetileg szántam, de most már dög vagyok átírni, elégedjetek meg ezzel.
Nem mintha nem lenne mindenki számára világos, de fő a tutiság, ezért itt is leszögezem: a posztban olvasható megállapítások kizárólag személyemhez köthetők, csak az én véleményem tükrözik, s ezeket nem kinyilatkoztatásnak, mások kioktatásának szánom. Ha mondataim egynémelyike szembemenne azzal, amit néhány jónevű szakértő és/vagy újságíró, esetleg blogger írt és mondott az elmúlt napokban, hát istenem, van ilyen. Én is túlélem, ők is ezt fogják tenni.
Hogy mi és hogyan is történt szerda délelőtt 11.00 órától addig a pillanatig, amikor ezt a posztot élesítem, szerintem nagyjából mindenki tudja, a kronológiai eseménysorra nem fogok sok pixelt és bitet pazarolni, inkább tematikusan érintek néhány, szerintem fontos, ehhez kapcsolódó aspektust. Különösebben szoros időrendiséget ne keressetek a pontok között, olyan lesz ez a poszt, mint a konteókönyvek: az írások/pontok bármilyen sorrendben olvashatók.
1.) A francia rendvédelmi szervek és a megelőzés csődjeA Cinken még szerda késő délután kommenteltem tíz sort, amit két nappal később (a legnagyobb meglepetésemre) az Index újságírója mintegy kiindulási pontot ragadott meg, amikor egy hosszabb cikkben járta körül ugyanazt a kérdéskört, mindenféle tekintélyes szakértőkkel történő konzultációt követően. Annak ellenére, hogy a szerző, Dezső András a cikk egyik későbbi mondatában finoman engem is lehülyézett („…amikor magukat szakértőknek kiadó emberek azon hüledeznek, hogy miért mondott csütörtököt most épp az iszlamistákra mindig is árgus szemekkel figyelő francia titkosszolgálat”), nem vele kívánok vitatkozni, csak pontosítanék néhány apróságot.
Maga a komment (amire az Indexen kívül a Heti Válasz is felfigyelt) a következő volt:
Kurvára aggasztó, hogy a francia elhárítás mondott ekkora csütörtököt. A DGSE (a francia hírszerzés) és a pár éve példa nélküli módon centralizált elhárítás (a DGSI) volt a nyugati gumitalpúak közül az, amelyik (történelmi okokból) talán a legjobb pozíciókkal rendelkezett egyrészt a Közel-Keleten, másrészt az arab/muzulmán világban. Hogy mást ne mondjak, kevesebben gyűlölték őket arrafelé, mint az amerikaiakat vagy a briteket. És náluk a HUMINT sose szorult annyira vissza, mint a jenkiknél, még a kilencvenes években sem.
Namármost: ha ők csődöt mondtak egy ilyen horderejű terrorcselekmény előkészületeinek előzetes feltérképezésében, ha az ő informátoraik nem jelezték a készülő veszélyt, ha az ő elemzőiknek nem szúrt szemet valami, akkor nagyon nagy baj van. Mert akkor mit várjunk a német, a lengyel vagy a magyar szolgálatoktól, ha komolyra fordul a helyzet?
A véleményem változatlan: ebben az ügyben a francia titkosszolgálatok márpedig csődöt mondtak, többszörösen is. Azt senki nem állította, hogy egy demokráciában a terrorizmus elleni hatóságok képesek létrehozni a totális elhárítást; ezt még a combosabb diktatúrák közül sem sikerül mindegyiknek megvalósítaniuk. Mindenki ismeri Fülig Jimmy örökérvényű mondását a pofonról és a közlekedési rendőrről, s én sem azt várom a DGSI-től, hogy minden radikális francia muszlimot 24/7-ben figyeljenek. A Kouachi fivérek azonban (ha hinni lehet a híreknek) nem átlagos hőbörgők voltak: az idősebbik testvérről, Saïdról tudták, hogy Jemenben az Al-Kaida kiképzőtáborában töltött több hónapot, Chérif (a fiatalabbik) pedig 18 hónapot ült is dzsihádista előkészület miatt. Arról nem is beszélve, hogy 2004 óta mindkettőjüknek vastag dossziéja volt a terrorelhárításnál, mert rendszeresen látogatták a legvéresszájúbb párizsi imám, Farid Benyettou uszító előadásait.
Csak közvetetten tartozik ide, de mivel releváns infó, leírom: amikor annó, sok-sok évvel ezelőtt Franciaországban tanultam a rendőrszakmát, az úgynevezett gyakorló szolgálat keretein belül néhány napot eltöltöttem az akkoriban a Renseignements Généreaux nevet viselő belső elhárításnál is, ahol szájtátva láttam, hogy az RG (erzsé) milyen nyilvántartásokkal rendelkezik és milyen erőket, eszközöket és módszereket vet be (teljesen legálisan) azokkal szemben, akik a francia állam belső ellenségeinek minősültek, többek között a mindenféle vallási, regionális és etnikai szélsőséges egyének és csoportok ellen. Anélkül, hogy belemennék részletekbe, csak annyit mondok, hogy a kilencvenes évek elején-közepén idehaza a tökénél fogva lógatták volna fel azt a rendőri (pláne titkosszolgálati) vezetőt, aki a negyedét engedélyezi azoknak a (túlnyomó részt titkos) intézkedéseknek, amit az erzsések végrehajtottak a kor felforgató elemeivel szemben (noha az akkoriak a mostaniakhoz képest Gandhik és Teréz anyák voltak).
Szóval elhiszem én, hogy a DGSI (amelybe azóta az RG is beleolvadt) nem tud minden célszemélyt folyamatosan megfigyelni és mindegyik mellé egy-egy informátort telepíteni, elvégre gazdálkodnia kell a rendelkezésére álló erőforrásokkal, de egy titkosszolgálatnak a figyelőkön, a lehallgatókon és a „hálózati karbantartókon” kívül azért vannak professzionális értékelői és elemzői, hogy hatékonyan értékeljenek és elemezzenek, majd letegyék a javaslatot a főnökeik asztalára: Patron, XY feldolgozását szerintem most lehet egy kicsit szüneteltetni, ZU-ról viszont egyre érdekesebb dolgok derülnek ki, úgyhogy csoportosítsuk át a kapacitást ez utóbbira.
Ha korlátlan erőforrások állnának rendelkezésre, a terrorelhárítási meló kábé annyira lenne nehéz és felelősségteljes, mint a szotyiárusítás vagy az avargereblyézés. Egy közepesen fejlett értelmű csimpánz is tudná koordinálni egy ország belső biztonsági szerveinek munkáját, ha minden gyanús személyre jutna két megbízható informátor (az egyik lehetőleg az illető legjobb barátja legyen), a célos minden telefonját valós időben hallgatná egy teljes team, s mindegyik target person feje fölött a nap 24 órájában ott körözne egy drón, akárcsak a 24 vagy a Homeland című dokumentumsorozatok epizódjaiban. A büdös valóság azonban nem pont ilyen (Franciaországban sem), s az ilyen típusú professzionalizmus pont ott kezdődik, hogy a megfelelő célszemélyekre irányítom a szervezet erőforrásait.
Na ezért bátorkodtam azt mondani, hogy ha a szélsőséges muszlimok elleni harcban sok évtizedes rutinra szert tett franciák ekkorát hibáztak, akkor nagy gond van. Nem a totális elhárítást kértem számon, hanem az általuk végzett értékelő-elemző munka hatékonyságát kérdőjeleztem meg, ami csak részben anyagi-pénzügyi kérdés.
És igen, én is ismerem a bon mot-t, amivel úgy ezer éve minden titkosszolgálati vezető takarózik, amikor szar kerül a palacsintába és meg kell magyarázniuk a kudarcot: „Nekünk száz esetből egyszer sem szabad hibáznunk, az ellenségnek belefér, ha százból 99-szer nem jön össze; nekik az is siker, ha 1%-os eredményességgel dolgoznak”. Mit is lehet ehhez empatikusan hozzátenni? Hát igen, kemény terep ez a popszakma, viszont engem, mint adófizetőt csak az érdekel, hogy felrobbantják-e a metrót, vagy bemehetek-e egy moziba a családommal anélkül, hogy mérges gázokat vezessenek a szellőzőjáratokba. A százalékok nagyon komoly dolgok, de ezekkel az éves összefoglaló jelentésben tessenek dobálózni, biztosan faszán néznek ki a statisztikai fejezetben. A politikai vezetés utál sokat olvasni, viszont IMÁDJA a statisztikákat és a táblázatokat.
2.) Profik vagy pancserekKomoly, már-már össztársadalmi polemizálás folyt arról is, hogy a Kouachi-fivérek profik voltak-e vagy amatőrök. Magyar internetfogyasztók százezrei nézték meg kockáról kockára a videókat, s a sarki újságostól kezdve az újpesti piacon lángost árusító lányokon és a sárbogárdi gyepmesteren keresztül a TEK főigazgatójáig mindenki megmondta a frankót, úgyhogy újat mondani én se tudok. Szerintem (a rendelkezésemre álló információk alapján) lövészetben kifejezetten profik voltak, utcai és épületharcászatban gyenge közepesek, felderítésben (műveleti előkészítésben) pedig olyan szánalmasat produkáltak, hogy elégtelent is csak erős jóindulattal adnék nekik. Innen is gondolom, hogy legalább még két bűntársuk lehetett, s ha én lennék a terrorszervezet illetékes vezetője, a Kouachi-sejt műveletirányítóját (ha még életben van és ha egyáltalán volt ilyen) azonnal felmenteném a terepmunka alól és az Al-Kaida (vagy az ISIS) konyhájára osztanám be krumplit pucolni.
3.) A HUMINT-kérdésÚgy 14 éve koptatják a közhelyet, mely szerint a 9/11 talán nem következik be, ha az amerikaiak nem hanyagolják a közvetlen emberi erőforrásokkal végrehajtott hírszerzést (ez a HUMINT, magyarul az informátorok által hozott hírek összegyűjtése és felhasználása) és nem fókuszálnak annyira a technológiai módszerekre (ELINT, COMINT, IMINT, SIGINT, de nem fárasztok senkit tovább, van még ezekből bőven). Szakértők és laikusok előszeretettel idézték (és idézik) fel az afgán hegyek között szamárháton közlekedő futár már-már idilli képét, aki az egyik barlangból a másikba viszi a papírlapra írt instrukciókat és a borítékokba tett készpénzt, amit aztán több lépcsőben, hasonlóképpen továbbítanak a parancsnoki lánc legvégén található beosztott közkatonákig. Se mobiltelefon, se számítógép, se banki átutalás, se térfigyelő kamera, se traffipax, se határregisztráció, se okmánynyilvántartás. Semmi, csak a hegyek és a cédulát vivő csávó, aki ha tudja is, hogy pár ezer méterrel a feje fölött ott köröz a drón, melynek kamerájával a szamáron élősködő bolhákat is meg lehet számolni valós időben Fort Meade-ben vagy Langley-ben, azt is tudja, hogy ebben a helyzetben a technika fix szart se ér.
Nakérem, még ha ez a fentiekben vázolt életkép extrém helyzetet örökít is meg, mintegy állatorvosi szamárként pedagógiailag tökéletesen alkalmas arra, hogy a laikusok számára is érzékeltessük: vannak szituációk, amikor egy havi 100-500 (oké, legyen 1000) dollárt kereső, jó helyen lévő informátor többet ér a Cégnek, mint egy ötmillió dollárba kerülő drón, vagy egy tízszer ennyibe kóstáló kémműhold, amelyet havi 5-7 ezer dolláros fizetésű technikusok üzemeltetnek.
Ha valaki azt mondaná, hogy oké, de Európa az nem Afganisztán, mifelénk nem lehet elbújni a Nagy Testvér figyelő tekintete elől, nos, annak én csak annyit mondok, hogy kisebb léptékben ugyan, de az előző bekezdésben felvázolt helyzet idehaza is előfordul. Európában is megoldható, hogy a rosszban sántikálók kikerüljék a technológiai megfigyelés (a rengeteg …INT) számos csapdáját, s akik ellen kizárólag a HUMINT hozhat értékelhető eredményeket. Nekem ez régi vesszőparipám, persze én a bűnügyi területre értettem, de meglepne, ha a titkosszolgálatiaknak más lenne a véleménye. Idehaza is volt egy időszak, amikor a vezetők annyira begerjedtek a korszerű (számítás)technika vívmányaitól, hogy a HUMINT-ot finoman elkezdték hanyagolni, illetve az olyan habókosok rögeszméjének tudták be, mint néhány kiváló egykori kollégám és én. Hogy mostanában mi a helyzet, fogalmam sincs (karosszék-nyomozóként kívülről és távolról figyelem csak a rendszert), csak reménykedni tudok, hogy a szakmaiság nyelvét beszélőkre is odafigyelnek néha, nem csak az önpúderben jeleskedő lufifújogatókra.
És hogy mindennek mi a köze a párizsi eseményekhez? Hát csak annyi, hogy a hosszasan elnyúló átszervezési folyamat, ami az elmúlt három-négy évben a francia (terror)elhárítást jellemezte, bizony negatív következményekkel is járt. Név nélkül nyilatkozó francia nyomozók és elhárítók kesergéseit olvasgattam a net sötét bugyraiban, s ők bizony már egy-másfél évvel ezelőtt arról panaszkodtak, hogy az informátoraik egy részének teleszaladt a zsákja azzal, hogy egyik szervezettől a másikhoz kerültek, hogy volt olyan együttműködő, aki egy éven belül a harmadik tartótisztet kapta, s bizony sokan beintettek a cégnek, a nagy bizonytalanság miatt meg elég nehezen ment az újak beszervezése Persze bizonyítani nem tudom, hogy a sorozatos fúziók, leválások, átszervezések és újraátszervezések, leszerelések és átcsoportosítások közvetlen kapcsolatban vannak a január 7-i tragédiával, de hogy ez utóbbi nem független az előzményektől, az tutkó.
Innen is felhívom az illetékesek figyelmét (noha biztos vagyok abban, hogy ők is tudják, ha szakemberek): nagy gáz lesz, ha a HUMINT nem kapja vissza az őt megillető helyet a titkos információgyűjtés rendszerében.
4.) Várható következményekHogy a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni terrortámadás joggal nevezhető-e Európa 9/11-ének, nem tudom megítélni (pedig én is imádom a bombasztikus kijelentéseket), de hogy a történtek politikai és jogi következményei a 24 (javítva: 14) évvel ezelőtti amerikai változásokhoz mérhetőek lesz, abban meglehetősen biztos vagyok. Néhány jóslás (vagy inkább prognózis, ez tudományosabban hangzik) következik, majd kiderül az elkövetkező hónapokban, mennyire találtam el.
4.1.) Az összeurópai (ha ez a szó egyáltalán értelmezhető) terrorelhárítás szellemisége közeledni fog az amerikaiéhoz. Ezalatt azt értem, hogy a szabadságjogok bizony kapnak néhány gyomrost, az adatvédelmet például nem fogják olyan komolyan venni az európai hatóságok, mint ahogy most teszik. Újabb lépéseket fognak tenni a páneurópai bűnüldözés megteremtése irányába, ami nagyjából azt jelenti majd, hogy a pillanatnyilag bolhacirkusz komolyságú és tekintélyű Europolt szép lassan felruházzák majd intézkedési jogosultságokkal is. Persze ez szép lassan fog bekövetkezni, de (már ha az Unió fennmarad) úgy 10-12 év múlva az Europol-igazolvány felmutatása nem spontán kuncogást fog előidézni a tagállamok rendőrségi objektumaiba történő belépés megkísérlésekor, hanem vigyázzállást és szalutálást a posztos rendőrtől.
4.2.) Hogy a Schengen-övezetet a tagok fenntartják-e jelenlegi formájában, vagy visszalépés következik és néhány további Charlie Hebdo típusú merénylet után ismét meg kell állni a belső határoknál egy okmányellenőrzésre, nem tudom. Mindenesetre én arra tippelek, hogy egyre több tagállam és egyre többször fogja kihasználni a „határforgalom ellenőrzésének ideiglenes visszaállítása” című kiskaput. Sok magyar rendőr és gumitalp esküvel állítja: Schengennél nagyobb generális szopás a magyar bűnüldözőket és titkosszolgálatokat nem nagyon érte az elmúlt években.
4.3.) Nem kell Nostradamusnak lennünk ahhoz, hogy a magyar jogalkotásban és jogalkalmazásban is előrelássunk bizonyos változásokat. Néhány büntetési tétel megemelése, egy-két új Btk-szakasz beillesztése, meglévők módosítása és kiegészítése mellett számíthatunk például a TEK költségvetésének (és hatáskörének) megnövelésére is. Hajdu tábornok és helyettese, Bodnár tábornok régi rókák a szakmában és tökéletesen érzik, mikor jött el az ideje egy kis plusz pénz kiutalását kezdeményezni. Ne ítélje el őket senki ezért; aki dolgozott már államigazgatásban, illetve akármilyen, állami költségvetésből élő szervezetnél, az tökéletesen tisztában van azzal, hogy minden adandó alkalmat meg kell ragadni ahhoz, hogy kihasználjuk „az objektív körülményeket”. Ha a Charlie Hebdo esetét a TEK vezetői nem használnák ki újabb autók, fegyverek és státuszok megszerzésére, bizony alkalmatlanok lennének a beosztásukra.
A TEK-ről amúgy meg elég régóta tervezek egy külön posztot, ha lesz rá időm, megírom.
Nem csak a büntető törvénykönyvben (és esetleg a büntetőeljárásiban) lesznek változások, hanem a bevándorlást szabályozó normákban is. A francia párhuzamok kihangsúlyozásánál a magyar jogalkotó nagyvonalúan nem fogja figyelembe venni azt az apróságot, hogy a Kouachi testvérpár második generációs francia volt, akik már beleszülettek a francia hétköznapokba. Ha a TASZ és a hasonló szervezetek elfogadnak tőlem egy tanácsot: tessenek felkötni a gatyát, kemény idők jönnek.
4.4.) Szakmai berkekben hónapok óta köztudomású, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen hamarosan terorrelhárítási tanszéket állítanak fel. Önmagában ebben semmiféle problémát nem látok, sőt, már csak azért szurkolok, hogy (jó magyar szokás szerint) ne ideológiai elfekvő legyen, ne párthűség alapján kiválasztott paprikajancsikkal töltsék fel az oktatói gárdát, hanem szakemberekkel, akiknek neve és presztízse garancia lehet az ott majdan elkezdődő komoly szakmai munkára.
4.5.) A TEK-en kívül a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat és az Alkotmányvédelmi Hivatal, továbbá a teljesen lezüllesztett és abszolút súlytalanná vált Információs Hivatal is új forrásokhoz fog jutni, s még a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálatnak is csurran-cseppen talán majd valami. A Rendőrség szokás szerint várólistás lesz, ők elégedjenek meg az új autókkal, amiket a tavaly év végén kaptak.
4.6.) Mivel jó működő amerikai kapcsolatok (és a Fehér Ház politikai támogatása) nélkül Európában manapság elég nehéz hatékony terrorelhárítást folytatni (gondoljunk itt az információcseréhez nélkülözhetetlen kölcsönös bizalomra), nagy kérdés, hogy a Budapest-Washington feszültségek mennyiben fogják negatívan befolyásolni ezt a területet. Az orosz (azeri, kazah, kirgiz, stb.) kapcsolatok ideig-óráig működhetnek, de azt mindenki beláthatja, hogy ha a magyar szolgálatokon tartósan rajta lesz a „moszkvabarát rezsim gumitalpúja” bélyeg, Bécstől nyugatra fekvő országok intelligens szervízeitől elég nehezen kapunk majd használható stratégiai információkat; műveletiket talán igen.
4.7.) A magyar illetékesek megfontolják, hogy osztrák mintára bevezetnek egy zöld számot, amit azok hívhatnak, akik környezetükben terrorgyanús személyekre és/vagy jelenségekre figyelnek fel és erről a hatóságokat tájékoztatni szeretnék. A hasonló feljelentős cuccoknak mifelénk komoly hagyományai vannak, úgyhogy ha ezt meglépik, máris javasolom, hogy a TEK-en belül új igazgatóságot állítsanak fel, mert ennek kezeléséhez komoly erőforrásokra lesz szükség. Arra, hogy a bejelentések 99,99%-a mögött nem lesznek terrroristák, már most mérget veszek.
5.) Je suis CharlieJó magyar szokáshoz híven ismét kettészakad a hazai társadalom azon része, amelynek még van ideje, kedve és energiája figyelemmel kísérni a külföldi eseményeket. Jelen poszt keretein belül nem áll szándékomban elemezni a jelenséget, a pro és kontra érveket, mindössze arra a kérdésre szeretnék válaszolni, amit a Konteóblog több törzskommentelője tett fel nekem, amikor azt firtatták, hogy vajon a nyugatiak és az izraeliek által módszeresen legyilkolt palesztinokkal, afganisztániakkal és más muszlimokkal miért nem szolidarizálok, miért nem vállaltam fel az elmúlt években, hogy je suis Ahmed, je suis Fatima…
Már fogalmaztam magamban a választ, amikor egy másik kommentelő válaszolt is a helyemben. Az ő hozzászólását veszem kölcsön (siridar kolléga volt az elkövető), mert sem hozzátenni, sem elvenni nem tudok és nem akarok, s minek dolgozzon az ember, ha mások már elvégezték helyette a melót:
Ha majd a templomos lovagok vagy a jezsuiták (Éljen a pápa, megbosszuljuk Jézust! kiáltással) valamelyik rijádi vagy bagdadi vicclap teljes szerkesztőségét lemészárolják csak azért, mert az gúnyos karikatúrákat közölt a katolikus egyházról és annak szentjeiről, abban a pillanatban szolidarizálni fogok Ahmeddel és Fatimával.
Per pillanat ennyit szerettem volna mondani, a poszt már így is nagyon eklektikus és hosszú lett. Ha úgy alakul és lesznek érdemi kommentek, majd még hozzáteszek ezt-azt.
Categories: Biztonságpolitika
2015.01.10
Nagyjavításon átesett haditechnikai eszközökkel erősödött az ukrán hadsereg a közelmúltban. A légierő számára két MiG-29 Fulcrum és két Szu-27 Flanker került átadásra, de a szárazföldi csapatok is kaptak több 203 és 122 mm-es önjáró tarackot és 82 mm-es automata aknavetőket.
Újabb Pandur gyalogsági harcjárműveket szerez be a Cseh Köztársaság. Prága az eddig leszállított 107 Pandur II CZ M1-es mellé további 20 lövészpáncélost rendel az osztrák Steyr-től. Ezek döntő többségükben a 4. gyorsreagálású dandár állományába fognak kerülni. A Pandúrokért fizetendő összeg nagyságáról eddig nincs információ.
Oroszországban december 25-én végrehajtotta első repülését az Algéria számára gyártott első Mil Mi-26T2 nehéz szállítóhelikopter. A Rostvertol Rostov-on-Don-i gyára által elkészített forgószárnyasból a hírek szerint összesen hat példány kerül majd az észak-afrikai országba.
Nigéria 1000 darab Beryl gépkarabélyt rendelt Lengyelországtól. Az afrikai ország még ebben az évben további 4000 darab lőfegyvert kíván beszerezni a Fabryka Broni Lucznik-tól.
Indiában a haditengerészet az olasz OTO Melara 127/64 LW Vulcano lövegét választotta a SHIVALIK-osztályú fregattok és DELHI-osztályú rombolók fedélzeti fegyveréül. A döntés nem túl meglepő, hiszen a megmérettetésen az egyetlen konkurens, a BAE Systems nem vett részt. A 243,5 millió dollárért beszerzendő 13 lövegből hármat készen szállítanak le, a többit helyben fogják elkészíteni a Bharat Heavy Electricals Limited Új-Delhitől 200 km-re északra található Haridwar-i üzemében.
Tavaly novemberben Oroszországba látogatott Choe Ryong-hae, a Koreai Kommunista Párt magas rangú hivatalnoka. A hivatalos út során tárgyalt Vlagyimir Putyin orosz elnökkel is. A kiszivárgott hírek szerint látogatásának legfőbb célja az volt, hogy korszerű harci repülőgépek vásárlásának lehetősége felől érdeklődjön. Phenjan állítólag a Szuhoj Szu-35-t szeretné megvásárolni, amivel jelentősen növelhetné légierejének képességét. Oroszországi útja során az észak-koreai hivatalnok felkereste a Habarovszk melletti üzemet is, ahol Szuhoj gépeket gyártanak. 2010 óta már több alkalommal próbált meg Észak-Korea modern haditechnikai eszközöket beszerezni Kínából, illetve Oroszországból, de eddig a szigorú nemzetközi embargót egyik állam sem kívánt felrúgni.
Átadták a dél-koreai haditengerészet harmadik INCHEON-osztályú fregattját. Az FFX hajóosztály tagjait a Hyundai Heavy Industry építi meg a POHANG-osztályú korvettek és az ULSAN-osztályú fregattok leváltására. A Batch I-es szériából hat egység fog elkészülni, míg a továbbfejlesztett Batch II-ből nyolcat fog megépíteni a Daewoo Shipbuilding & Marine Engineering. További egységek tervezése jelenleg is folyik, ezeken további módosításokat fognak végrehajtani, így ezek a Batch III-as szériába fognak tartozni, így a hajóosztályból akár 20 egység is megépítésre kerülhet. A 2500 tonnás, 114 méter hosszú és 14 méter széles JEONBUK (813) fregatt 30 csomós sebességre képes, személyzete 140 fő és fedélzetén egy tengeralattjáró-elhárító helikopter hordozására is képes.
NETARZENÁL GALÉRIA
Categories: Biztonságpolitika
Vigyázó szemetek Párisra vessétek
Drága feleim ott a monitorok előtt. Január 7-én a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni támadással Párizsban belecsapott a közmondásos szar a ventilátorba. Ennek okán szeretnék lelombozni és/vagy felhúzni néhány lelkes értelmiségi orchideát, akik az új 9/11-ről, a civilizációk összecsapásáról, és egyéb marhaságokról beszélnek.
We must subordinate our appetites, our passions and our egoism to the wholeness of the national interest. This way we will be really free people, otherwise anarchy and indiscipline will reign over us under the false mask of freedom.
(Ioannis Metaxas)
Categories: Biztonságpolitika
[Szolgálati közlemény] Kinyitott a KatPol Kávéház
A kedves olvasók talán még emlékeznek a Konfliktus és Konspiráció adásaira, melyekben szerkesztőségünkből is többen szerepeltek, és melyeknek egy év után vége szakadt. Ez alátámasztani látszik azt a széles körben készpénznek vett tételt, mely szerint a hazai közönséget alig érdeklik a különféle helyeken zajló háborúk, meg általában a külvilág eseményei sem nagyon. Mi azonban úgy véljük, emiatt még nem kell koporsóba tenni a biztonságpolitikai témájú magyar podcast koncepcióját, sőt érdemes ezzel magunknak is megpróbálkozni, igaz nem teljesen azonos módon. Az elhatározás eredménye a KatPol Kávéház lett, melyet most a közönség elé tárunk. A beszélgetés során azt vettük szemügyre, hogyan jelent meg a médiában az elmúlt év "felkapott" fegyveres konfliktusai közül kettő, a kelet-ukrajnai és a szíriai.
Categories: Biztonságpolitika
2015.01.03
December 28-án az olasz légierő négy Eurofighter vadászgépe landolt a litván Siauliai légitámaszponton. A gépek a balti államok légterére vigyáznak január elsejei kezdéssel négy hónapon keresztül.
Oroszországban egy új önjáró tüzérségi eszközt szeretnének kifejleszteni az ejtőernyős csapatok számára. A 2S31 Vena önjáró aknavetőn alapuló fegyverrel szemben az eddigi ejtőernyős tüzérségi fegyvereknél nagyobb lőtávolság és pusztító erő a két legfőbb elvárás a légi szállíthatóság mellett. Űrmérete ezért 120 és 152 mm között várható, az első példányokat 2016-tól tervezik átadni.
Meg nem erősített hírek szerint Libabon hadserege részére az olasz Iveco Defense által gyártott aknavédett járműveket szerez be. Ezek mellé 10, Brazíliában licenc alapján gyártott VBTP-MR Guarani páncélozott szállító harcjármű is érkezni fog.
Eladásra kínálja fel a szolgálatból kivont Northrop F-5E/F Tiger II harci repülőgépeit Szaúd-Arábia. Az 1970-es és az 1980-as években beszerzett 110 F-5E /F/RF-5E repülőgépekből 79 példányra keresnek vevőt. A típus még számos országában hadrendben áll és a Northrop 2010-ben tett bejelentése szerint még jó 20 évnyi üzemidő is lehet a megkímélt, rendesen üzemeltetett gépek sárkányszerkezetében. 2009-ben Rijád már megpróbált vevőt találni 55 F-5E/F-re, akkor nem köttetett megállapodás egyetlen egy állammal sem.
Közúti és vasúti szállítás során fotózták le egy új, könnyű harckocsi példányait Kínában. A típust helyi médiaforrások szerint a Norinco fejlesztette ki a Type 62-es könnyű harckocsik leváltására. A 105 mm-es löveggel felszerelt páncélos futóműve új fejlesztésnek látszik, védelméről réteges páncélzat gondoskodik. A típus példányait Tibet környékére szállították, gyaníthatóan a helyi szélsőséges klimatikus viszonyok közötti tesztek végett.
Dél-Koreában a Hyundai Rotem 821,29 millió dolláros szerződést írt alá, melynek értelmében K2-es harckocsik kerülnek legyártásra. Első tételben 100, majd később további 400 darab készül el a páncélosból, amelynek fejlesztése nem volt problémamentes. Ugyanis a Doosan Infracore által gyártott 1500 lóerős motor nyomatéka nem tette lehetővé a hadsereg által elvárt gyorsulást mértékét az 55 tonnás páncélos számára. Az sorozatgyártás előtt készült néhány darab némelyikébe német MTU erőforrások kerültek, ezek gond nélkül hozták az elvárt értékeket a próbák során. A hadsereg megoldásként csökkentette elvárásit a K2-es szemben, így elhárult a sorozatgyártás előtt álló legfőbb ok. Az első sorozatban gyártott K2-ek 2016-ban kerülnek átadásra, bevethetőségüket 2017-re érik el.
December 29-én megérkezett Szingapúrba a USS FORT WORTH (LCS 3) fregatt. Az egység 16 hónapig fogja otthonául tudni az ázsiai városállamot, ez idő alatt legénységét négyhavonta teljesen lecserélik. A FORT WORTH hangárjában jelenleg a HSM-35-ös század egy-egy MH-60R Seahawk és MQ-8B Fire Scout helikoptere található meg.
December 10-én első alkalommal indított AGM-119 Penguin hajók ellen rakétát egy brazil MH-16 Seahawk helikopter.
NETARZENÁL GALÉRIA
Eurofighter EF-2000 Typhoon FGR.4.
Categories: Biztonságpolitika
2014.12.27
December 13-án a Riva Trigoso hajógyárban befejezték az ötödik olasz FREMM-osztályú fregatt építését. A még nem teljesen elkészült egységet egy uszály segítségével szállították át a Fincantieri muggianói hajógyárába, ahol a további építése folytatódik. Az ALPINO (F 594) fregatt a tervek szerint a 2015-ös esztendő vége felé fog szolgálatba állni.
Az Aero Vodochody után az Alenia Aermacchi is felbukkant Thaiföldön, hogy felfegyverezhető kiképzőgépet próbáljon meg eladni az ország légiereje számára. Az M-346 Master darabára várhatólag 35 millió dollár körül fog alakulni, ez némileg több, mint amit az ázsiai országban elkülönítettek négy repülőgép beszerzésére. A 106 millió dolláros beszerzés elnyerésért várhatólag még versenybe fog szállni a GAIC FTC-2000 (JL-9 Shanying), a HAIG L-15 Lieying, a Jak-130 Mitten, a dél-koreai KAI F/A-50 Fighting Hawk, és a BAE Systems Hawk.
December 18-tól már hat darabra nőtt a francia trikolórral szárnyaló Airbus Military A400M Atlas szállítógépek darabszáma. Az MSN 18-as jelzésű példány ugyanis ezen a napon érkezett meg az Orléans-Bricy-i légibázisra.
Leszállításra került az első tétel a litván hadsereg számára a lengyel gyártmányú Grom kézi légvédelmi rakétákból. A 4 millió eurós értékű tételt 2021-ig, a program befejeztéig még számos fogja követni, így összértékben 34 millió eurót költ a balti állam légvédelmének erősítésére.
Oroszországban december 19-én hivatalosan is szolgálatban állónak minősítették a VLAGYIMIR MONOMAH BOREJ-osztályú, 955-ös típusként is emlegetett tengeralattjárót. A nukleáris meghajtású rakétahordozók legújabb generációját képviselő hajóosztály harmadik tagja 170 méter hosszú, 13 méter széles és a fejlesztés során gyakran meg hibásodó a Bulava (SS-NX-30) ballisztikus rakétákkal lett felfegyverezve. A szeverodvinszki hajógyárban tartott ünnepséget követően a VLAGYIMIR MONOMAH a Csendes-óceán felé vette az útját, mivel az ott székelő flotta tagja lesz.
A héten két újabb Szuhoj Szu-34-es vadászbombázó is átadásra került a légierő számára Novoszibirszkben, így a Moszkva által az erre az évre megrendelt Szu-34-en felül két példánnyal többet szállított le a gyártó.
Hat fővel a fedélzetén december 21-én Bahrainben lezuhant az amerikai haditengerészet egyik MH-60S helikoptere. A HSC-26-os század gépe egy kiképzőrepülésen vett részt Kuvaitból felszállva. A helikopteren tartózkodók kisebb-nagyobb sérülések elszenvedése árán túlélték a balesetet.
Az ez évi utolsó F-35 Lightning II-es átadására is sor került december 22-én. A Lockheed Martin ezen hordózó fedélzeti C variánsa az idén elkészült 36. példány volt a típusból, (23 USAF A, 2 RAAF A, 4 USMC B, 7 NAVY C modell mellett) míg összességében már a 109. elkészült példány. A CF-19-es a tengerészgyalogság állományába kerül, ahol további 79 társával együtt fogja képviselne ezt a változatot. Most azonban még a pilóták és a földi személyzet átképzését végző VFA-101 Grim Reaper század állományába fog kerülni. A típus mindhárom változatának gyártása még mindig csökkentett sebességgel folyik, a teljes termelési kapacitás elérése 2016-ra várható, ekkortól körülbelül egy gép fog elkészülni naponta.
106 millió dollárért az Elbit Systems of America fogja az az USA-béli Marsh Aviation Company alvállalkozójaként korszerűsíteni a brazil haditengerészet által beszerzendő négy Grumman C-1A Trader szállító- és légi üzemanyag utántöltő repülőgépet. Az turbólégcsavaros hajtóművekkel és korszerű fedélzeti elektronikával ellátott KC-2 Turbo Trader gépek programja csúszásban van, mivel a 2011-es döntés megszületésekor az első gép átadását 2014. április 1-re, míg az utolsóét 2015 októberére prognosztizálták.
NETARZENÁL GALÉRIA
Alenia Aermacchi T-346A Master.
McDonnell Douglas F-4E-2020 Terminator.
General Dynamics F-16C Fighting Falcon.
McDonnell Douglas F-15J Eagle.
BOLDOG ÚJ ÉVET!
Categories: Biztonságpolitika
[Posztajánló] Az elmaradt nagy finálé
A barátság, együttműködés és kölcsönös segítségnyújtás újabb közös posztot eredményezett a KatPol és a Lemil részéről, melyet a kedves olvasó itt tekinthet meg. A tágabb téma ismét a II. világháború, ami így jobban belegondolva bizony némileg ellentmond a kezdetekkor körvonalazódó bloggeri szándékunknak, hogy alapvetően nem a kommersz és állandóan felkapott háborúkról fogunk okosságokat tálalni a zinternet közönsége elé. Azért csak némileg, mert ma az 1939-45 közötti vérzivatar egyik végső soron szükségtelennek ítélt és feledésbe merült epizódját, a Japán elleni invázió előkészületeit és a hozzájuk köthető, nem kevésbé elfeledett fegyvertípusokat vizsgáljuk meg közelebbről. A bejegyzést ennek megfelelően főleg haditechnikai érdeklődésű olvasók figyelmébe ajánljuk. Jó szórakozást!
Categories: Biztonságpolitika
Új orosz politika Putyin személyén keresztül
Trautmann Balázs ismét egy jó konferencián járt Washingtonban. Viszonylagos közmegeyezés van nyugaton, hogy a szankciók milyen súlyos hatással vannak az orosz gazdaságra, ennek már számos jele van. De a végső kérdés mégiscsak az, hogy mindezek képesek lesznek-e moderálásra bírni Putyin elnököt? És ha nem, akkor hol lesz a történet vége?
Balázs a beszámolóját egy viccel zárta, de én inkább ezt előre teszem, utána pedig jöhetnek a komoly dolgok.
Vlagyimir Putyin, az euro és egy hordó kőolaj találkozik a Vörös téren. Mi bennük a közös?
.
Mindannyian nemrég érték el a hatvanat.
-------
A Woodrow Wilson Center két izgalmas előadóval és egy remek beszélgetéssel járta körbe: beszélhetünk-e Oroszország és irányvonaláról vagy csak a már megszokott irány kapott új színeket? A két beszélgetőtárs, Nyikolaj Zlobin és Szergej Alekszasenko meglehetősen erős képet vázolt fel a mai, putyini Oroszországról, elsősorban Vlagyimir Putyin orosz elnök személyére építve a másfél órás rendezvényt.
Saját magának konstruált világkép, abban a végletekig hívő, egyszemélyi vezető, aki az orosz történelemben mindig is meglévő "erős ember" iránti népigényt is kielégíti. Stratégia, hosszú távú gondolkodás nincs, pillanatnyi döntésről döntésre haladó, az ellenvéleményeket vagy párbeszédeket teljesen kizáró elnök van. Ami nem fér bele Vlagyimir Putyin vízióiba, az nincs is, legyen szó akár hazai, akár külföldi hangokról vagy akár alapvető közgazdasági tényekről. A Nyugat nem tehet mást, mint elfogadja: Putyint megváltoztatni nem lehet, így meg kell tanulni együtt élni az orosz elnökkel, legalább 2024-ig.
Szergej Alekszasenko, az orosz központi bank volt elnökhelyettese, volt pénzügyminiszter-helyettes éppen a stratégiai tervezés, gondolkodás teljes hiányát tartja az orosz elnök legnagyobb hibájának. Véleménye szerint Putyin nem szereti a tervezést, a bonyolult összefüggések vizsgálatát: dönteni szeret, nem előre gondolkodni. Éppen ezért gyakran mennek szembe egymással saját döntései. Putyin a legerősebb politikusnak tartja magát az egész világon, senki más (ellen)véleménye, javaslata nem érdekli.
Igaz, döntéseivel 15 év alatt megváltoztatta Oroszországot. Azt az országot, mely mindig is az erős kezű vezetőket szerette és Putyin a jelcini, a demokrácia felé forduló és araszolgató, de gazdasági, kül- és biztonságpolitikai szempontból kudarcból kudarcba bukdácsoló Oroszországot ennek megfelelően alakította át. Ma már minden az elnöktől és az elnöki hivataltól függ, a demokratikus intézményrendszer maradéka is az elnök akaratának végrehajtó eszköze csupán.
Alekszasenko az egyik legfontosabb elemként kiemelte: Putyin nem nyúlt hozzá a piacgazdaság alapvető működéséhez, így az árszabályozást sem vezette be. Ironikus módon az előadás után alig egy nappal lebegtette meg éves beszédében az orosz elnök az élelmiszerek, a gyógyszerek és más, alapvető fontosságú árucikkek hatósági árszabályzásának "gond nélküli" bevezetéséről beszélt.
Pedig Alekszasenko szerint éppen az alapom érintetlenül hagyása miatt volt képes az orosz gazdaság eddig működni.
Az orosz nép elfogadta Putyin országlását, s nem csak az erős kéz miatt, hanem a hétköznapokban tapasztalt, évről évre érezhető jövedelembővülés miatt. Hogy ez nem az orosz gazdaság modernizálódásának, a gazdaság fejlődésének, a világpiaci kapcsolatok javulásának köszönhető, hanem az olajárnak, nem számít: Putyin adta.
Szergej Alekszasenko szerint Putyin, mint minden orosz elnök, hatalomra jutása után nagyon és őszintén Amerika-barát volt, de később ez pont ellenkezőjére fordult. Mindig is egyenlő partnerségre vágyott, s nem véletlen, hogy 9/11 után ő volt az első külföldi vezető, aki felhívta Washingtont és teljes együttműködését ajánlotta fel. A változást a 2007-es müncheni beszéde hozta: nem lehetek a klub tagja, akkor alakítsunk ki partneri viszonyt. Az ukrán területek ellen indított orosz hadművelet viszont már azt üzeni: nem érdekel a partneri viszony sem. Ha akartok valamit, akkor tárgyaljunk a játékszabályokról. Ha nem akartok tárgyalni, azt csinálok, amit akarok.
Alekszasenko szerint Putyin mára már zéró összegű játszmaként fogja fel a világot. Csak a nyers erőt, a győzelmet fogadja el, a win-win helyzetnek még a lehetőségét sem. Ennek megfelelően nem várható az ukrajnai visszavonulás, Kelet-Ukrajnát befolyásgyakorló eszközként fogja fel és használja. Putyin nem érdekelt Ukrajna modernizációjában, s egyáltalán, az Oroszországgal szomszédos államok sikerében sem. Ukrajnát egyértelműen büntetni, destabilizálni akarja. Putyin egyszemélyi döntéseivel Oroszország egyre távolabb kerül a nemzetközi szervezetektől, radikális változás nem várható.
Nyikolaj Zlobin történész, politológus, újságíró érdekes háttérinfóval indított. A tavalyi, nagy vihart kavart "hidegháborús" Putyin-beszéd tulajdonképpen visszafogott, finomított megszólalás volt, ahhoz képest, amit közvetlenül előtte az elnök közvetlen környezetében személyesen hallott és tapasztalt. A tanácsadók, keményebben, ellenségesebben, Nyugat-ellenesebben beszéltek, mint maga az elnök. Ő is Putyin tipikus orosz vezetői szerepét emelte ki: az oroszoknak nemzeti vezér kell, nem egy amerikai mintájú, kompromisszumokra épülő politikai rendszer. "Russia trusts leaders!"
Putyin véleménye szerint a vezérségnek megfelelően ideológiai, vallási vezetői szerepet is pótol, így valóban sokkal nagyobb erővel rendelkezik, mint bármelyik demokratikusan megválasztott vezető. Ennek megfelelően csak akkor tud megsérülni a helye, szerepe, ha vezetői képességeit kívülről kérdőjelezik meg - Putyin jelenleg éppen ezért sérülékeny.
Zlobin szerint Vagyimir Putyin nem politikus, soha nem is volt az, s ezt saját maga is többször elmondta neki beszélgetéseikkor. "Véletlenül lettem elnök", mondta maga Putyin, akit még Borisz Jelcin emelt ki a posztra. "Ne ítélj meg politikai szempontok alapján!"
Putyinnak ekkor se politikai hátországa, se oligarchái, se támogatása nem volt. MA már más a helyzet és ezért elismerés jár neki, tette hozzá a politológus. Értékelése szerint a gyenge, nyugati típusú demokráciából Putyin egy erős, orosz típusú demokráciát épít ki, ahol maga a demokratikus rendszer is csak az elnök kiszolgálását végzi. Putyin politikai sprinter, döntésről döntésre ugrál, taktikázásban kiváló.
Vlagyimir Zlobin szerint 2003-04-ben változott meg drasztikusan az addig Amerika-barát orosz elnök véleménye. Ezzel együtt eddig igazán Amerika-ellenes dolgot nem tett, sem a 2007-es müncheni beszéd, sem a 2008-as grúziai háború nem az USA ellen irányult: ez utóbbit Zlobin a jaltai rendszer végeként értékeli.
2003-ig Putyin meghallgatta mások véleményét is, akár hazai, akár külföldi véleményről volt szó. Saját maga is nagyon szívesen mesélte el, vagy inkább mesélte volna el, hogyan működik Oroszország. A nyugati politikai vezetők azonban erre nem voltak kíváncsiak, így Putyin "bezárt", onnantól fogva csak kinyilatkoztat, nem érdekli senki más véleménye. Felépítette a saját világát, amibe még a tények sem illenek be, ha nem ezt támasztanák alá. A személyes világképe mára már saját realitásává nőtte i magát, amiben az őt körülvevőknek is hinnie kell.
A jelenleg kialakult ukrajnai helyzetet főleg az amerikai külpolitika taktikai hibáinak sorozata tette lehetővé. Vlagyimir Putyin felismerte: Amerikai meggyengült, az USA-Európa egység már nem szoros, s úgy gondolta, szabad kezet kapott. Zlobin szerint Oroszország ma a régi hidegháborús Egyesült Államok szerepét akarja magára venni, ehhez helyet keres, mint amilyen a BRIC-csoport. Putyin úgy gondolja, hogy az erő többet ér, mint a törvény, ha megvan az előbbi, nem érdekel az utóbbi. Ennek támogatására komoly haderőfejlesztést folytat Oroszország már évek óta. Ennek megfelelően Putyin már a "soft power" országok közé sorolja az Egyesült Államokat, míg
Oroszország a katonai erejét bátran alkalmazó "hard power" lett. Végül Zlobin értékelése szerint az orosz elnök teljesen feladta az Amerikával kiépített kapcsolatok normalizálását. Ma már csak az érdekli, hol tud betartani és ennek fontos eszköze az európai országok közötti ellentétek kiaknázása, az ékek szorgalmas beverése. Így kívánnak egy olyan világrendet kialakítani, ahol Oroszország erős szereplő lehet.
Vlagymir Zlobin szerint az Egyesült Államok hibát követ el akkor, amikor egy olyan Oroszországról beszél, amelyet saját maga elképzel, de valójában nem létezik. Ennek megfelelően viszont Amerika nem fogadja el azt az Oroszországot, ami a valóságban létezik. Ha valakinek nincsenek stratégiai tervei, elképzelései, akkor nem is tudod őt azok megváltoztatására kényszeríteni, utalt Putyinra a politológus.
Igaz, a valóság és az elképzelések különbsége nem csak az Egyesült Államokra, hanem Oroszországra is érvényes. Szemmel látható megdöbbenéssel mesélte el Zlobin, hogy az előadás előtti napon egy orosz politikus hívta fel telefonon, tanácsot kérve tőle. A politikus problémája az volt, hogy nem érti: ha a Nyugat örült a Szovjetunió felbomlásának, akkor most miért nem fogadja el Ukrajna felosztását?
Balázs a beszámolóját egy viccel zárta, de én inkább ezt előre teszem, utána pedig jöhetnek a komoly dolgok.
Vlagyimir Putyin, az euro és egy hordó kőolaj találkozik a Vörös téren. Mi bennük a közös?
.
Mindannyian nemrég érték el a hatvanat.
-------
A Woodrow Wilson Center két izgalmas előadóval és egy remek beszélgetéssel járta körbe: beszélhetünk-e Oroszország és irányvonaláról vagy csak a már megszokott irány kapott új színeket? A két beszélgetőtárs, Nyikolaj Zlobin és Szergej Alekszasenko meglehetősen erős képet vázolt fel a mai, putyini Oroszországról, elsősorban Vlagyimir Putyin orosz elnök személyére építve a másfél órás rendezvényt.
Saját magának konstruált világkép, abban a végletekig hívő, egyszemélyi vezető, aki az orosz történelemben mindig is meglévő "erős ember" iránti népigényt is kielégíti. Stratégia, hosszú távú gondolkodás nincs, pillanatnyi döntésről döntésre haladó, az ellenvéleményeket vagy párbeszédeket teljesen kizáró elnök van. Ami nem fér bele Vlagyimir Putyin vízióiba, az nincs is, legyen szó akár hazai, akár külföldi hangokról vagy akár alapvető közgazdasági tényekről. A Nyugat nem tehet mást, mint elfogadja: Putyint megváltoztatni nem lehet, így meg kell tanulni együtt élni az orosz elnökkel, legalább 2024-ig.
Szergej Alekszasenko, az orosz központi bank volt elnökhelyettese, volt pénzügyminiszter-helyettes éppen a stratégiai tervezés, gondolkodás teljes hiányát tartja az orosz elnök legnagyobb hibájának. Véleménye szerint Putyin nem szereti a tervezést, a bonyolult összefüggések vizsgálatát: dönteni szeret, nem előre gondolkodni. Éppen ezért gyakran mennek szembe egymással saját döntései. Putyin a legerősebb politikusnak tartja magát az egész világon, senki más (ellen)véleménye, javaslata nem érdekli.
Igaz, döntéseivel 15 év alatt megváltoztatta Oroszországot. Azt az országot, mely mindig is az erős kezű vezetőket szerette és Putyin a jelcini, a demokrácia felé forduló és araszolgató, de gazdasági, kül- és biztonságpolitikai szempontból kudarcból kudarcba bukdácsoló Oroszországot ennek megfelelően alakította át. Ma már minden az elnöktől és az elnöki hivataltól függ, a demokratikus intézményrendszer maradéka is az elnök akaratának végrehajtó eszköze csupán.
Alekszasenko az egyik legfontosabb elemként kiemelte: Putyin nem nyúlt hozzá a piacgazdaság alapvető működéséhez, így az árszabályozást sem vezette be. Ironikus módon az előadás után alig egy nappal lebegtette meg éves beszédében az orosz elnök az élelmiszerek, a gyógyszerek és más, alapvető fontosságú árucikkek hatósági árszabályzásának "gond nélküli" bevezetéséről beszélt.
Pedig Alekszasenko szerint éppen az alapom érintetlenül hagyása miatt volt képes az orosz gazdaság eddig működni.
Az orosz nép elfogadta Putyin országlását, s nem csak az erős kéz miatt, hanem a hétköznapokban tapasztalt, évről évre érezhető jövedelembővülés miatt. Hogy ez nem az orosz gazdaság modernizálódásának, a gazdaság fejlődésének, a világpiaci kapcsolatok javulásának köszönhető, hanem az olajárnak, nem számít: Putyin adta.
Szergej Alekszasenko szerint Putyin, mint minden orosz elnök, hatalomra jutása után nagyon és őszintén Amerika-barát volt, de később ez pont ellenkezőjére fordult. Mindig is egyenlő partnerségre vágyott, s nem véletlen, hogy 9/11 után ő volt az első külföldi vezető, aki felhívta Washingtont és teljes együttműködését ajánlotta fel. A változást a 2007-es müncheni beszéde hozta: nem lehetek a klub tagja, akkor alakítsunk ki partneri viszonyt. Az ukrán területek ellen indított orosz hadművelet viszont már azt üzeni: nem érdekel a partneri viszony sem. Ha akartok valamit, akkor tárgyaljunk a játékszabályokról. Ha nem akartok tárgyalni, azt csinálok, amit akarok.
Alekszasenko szerint Putyin mára már zéró összegű játszmaként fogja fel a világot. Csak a nyers erőt, a győzelmet fogadja el, a win-win helyzetnek még a lehetőségét sem. Ennek megfelelően nem várható az ukrajnai visszavonulás, Kelet-Ukrajnát befolyásgyakorló eszközként fogja fel és használja. Putyin nem érdekelt Ukrajna modernizációjában, s egyáltalán, az Oroszországgal szomszédos államok sikerében sem. Ukrajnát egyértelműen büntetni, destabilizálni akarja. Putyin egyszemélyi döntéseivel Oroszország egyre távolabb kerül a nemzetközi szervezetektől, radikális változás nem várható.
Nyikolaj Zlobin történész, politológus, újságíró érdekes háttérinfóval indított. A tavalyi, nagy vihart kavart "hidegháborús" Putyin-beszéd tulajdonképpen visszafogott, finomított megszólalás volt, ahhoz képest, amit közvetlenül előtte az elnök közvetlen környezetében személyesen hallott és tapasztalt. A tanácsadók, keményebben, ellenségesebben, Nyugat-ellenesebben beszéltek, mint maga az elnök. Ő is Putyin tipikus orosz vezetői szerepét emelte ki: az oroszoknak nemzeti vezér kell, nem egy amerikai mintájú, kompromisszumokra épülő politikai rendszer. "Russia trusts leaders!"
Putyin véleménye szerint a vezérségnek megfelelően ideológiai, vallási vezetői szerepet is pótol, így valóban sokkal nagyobb erővel rendelkezik, mint bármelyik demokratikusan megválasztott vezető. Ennek megfelelően csak akkor tud megsérülni a helye, szerepe, ha vezetői képességeit kívülről kérdőjelezik meg - Putyin jelenleg éppen ezért sérülékeny.
Zlobin szerint Vagyimir Putyin nem politikus, soha nem is volt az, s ezt saját maga is többször elmondta neki beszélgetéseikkor. "Véletlenül lettem elnök", mondta maga Putyin, akit még Borisz Jelcin emelt ki a posztra. "Ne ítélj meg politikai szempontok alapján!"
Putyinnak ekkor se politikai hátországa, se oligarchái, se támogatása nem volt. MA már más a helyzet és ezért elismerés jár neki, tette hozzá a politológus. Értékelése szerint a gyenge, nyugati típusú demokráciából Putyin egy erős, orosz típusú demokráciát épít ki, ahol maga a demokratikus rendszer is csak az elnök kiszolgálását végzi. Putyin politikai sprinter, döntésről döntésre ugrál, taktikázásban kiváló.
Vlagyimir Zlobin szerint 2003-04-ben változott meg drasztikusan az addig Amerika-barát orosz elnök véleménye. Ezzel együtt eddig igazán Amerika-ellenes dolgot nem tett, sem a 2007-es müncheni beszéd, sem a 2008-as grúziai háború nem az USA ellen irányult: ez utóbbit Zlobin a jaltai rendszer végeként értékeli.
2003-ig Putyin meghallgatta mások véleményét is, akár hazai, akár külföldi véleményről volt szó. Saját maga is nagyon szívesen mesélte el, vagy inkább mesélte volna el, hogyan működik Oroszország. A nyugati politikai vezetők azonban erre nem voltak kíváncsiak, így Putyin "bezárt", onnantól fogva csak kinyilatkoztat, nem érdekli senki más véleménye. Felépítette a saját világát, amibe még a tények sem illenek be, ha nem ezt támasztanák alá. A személyes világképe mára már saját realitásává nőtte i magát, amiben az őt körülvevőknek is hinnie kell.
A jelenleg kialakult ukrajnai helyzetet főleg az amerikai külpolitika taktikai hibáinak sorozata tette lehetővé. Vlagyimir Putyin felismerte: Amerikai meggyengült, az USA-Európa egység már nem szoros, s úgy gondolta, szabad kezet kapott. Zlobin szerint Oroszország ma a régi hidegháborús Egyesült Államok szerepét akarja magára venni, ehhez helyet keres, mint amilyen a BRIC-csoport. Putyin úgy gondolja, hogy az erő többet ér, mint a törvény, ha megvan az előbbi, nem érdekel az utóbbi. Ennek támogatására komoly haderőfejlesztést folytat Oroszország már évek óta. Ennek megfelelően Putyin már a "soft power" országok közé sorolja az Egyesült Államokat, míg
Oroszország a katonai erejét bátran alkalmazó "hard power" lett. Végül Zlobin értékelése szerint az orosz elnök teljesen feladta az Amerikával kiépített kapcsolatok normalizálását. Ma már csak az érdekli, hol tud betartani és ennek fontos eszköze az európai országok közötti ellentétek kiaknázása, az ékek szorgalmas beverése. Így kívánnak egy olyan világrendet kialakítani, ahol Oroszország erős szereplő lehet.
Vlagymir Zlobin szerint az Egyesült Államok hibát követ el akkor, amikor egy olyan Oroszországról beszél, amelyet saját maga elképzel, de valójában nem létezik. Ennek megfelelően viszont Amerika nem fogadja el azt az Oroszországot, ami a valóságban létezik. Ha valakinek nincsenek stratégiai tervei, elképzelései, akkor nem is tudod őt azok megváltoztatására kényszeríteni, utalt Putyinra a politológus.
Igaz, a valóság és az elképzelések különbsége nem csak az Egyesült Államokra, hanem Oroszországra is érvényes. Szemmel látható megdöbbenéssel mesélte el Zlobin, hogy az előadás előtti napon egy orosz politikus hívta fel telefonon, tanácsot kérve tőle. A politikus problémája az volt, hogy nem érti: ha a Nyugat örült a Szovjetunió felbomlásának, akkor most miért nem fogadja el Ukrajna felosztását?
Categories: Biztonságpolitika
Európa megeszi e amit megfőzött? (Энергетические проблемы глобально интегрированного мира)
Döbbenet járja be Európát, a gázmegvonás döbbenete. V. Putyin az Orosz Föderáció elnöke megunta a bolgároknak – az Európai Unió ihlette - packázását a Déli Áramlat építésének engedélyezésével kapcsolatban, és bejelentette: „ha Európának nem kell az orosz gáz, hát nem erőltetjük”. A Gázprom nem építi meg az orosz gáz szállítására hívatott csövet a Fekete tenger alatt Bulgárián keresztül a Balkánon és Magyarországon át Ausztriába.
Ugyanakkor az orosz államfő azt is bejelentette, hogy Törökország kérésére, a már évek óta üzemelő Kék Áramlat csővezetéken eddig szállított gáz mennyiségét jelentősen megemelik. Ezen kívül a görög határig meghosszabbítják a csövet és az ott létrehozandó gáztározókat alkalmassá teszik a Déli Áramlat kiesése miatt fennmaradó mennyiség befogadására, s igény szerinti tovább szállítására Dél-Európába egy erre megépítendő vezetéken.
Miért tehát a döbbenet? Az európai politikusok annyira beleélték magukat az Oroszország problémáiról általuk kialakított előítéletekbe, hogy fel sem tételezték az oroszok „bátorságát” az érdekeik megvédésére ilyen drámai lépéssel. Pedig, évek óta érlelődött már az elválás. Első jele 2006 évkezdésekor mutatkozott, amikor az ukránok először zárták el az orosz gázszállítás csapját Európa felé. (lásd az alábbi elemzésem 2006-ból) Azóta a geopolitikai érdekek folyamatosan szőtték a feszültségeket. Az USA érintett érdekkörei mind erősebben sugalták Európának, hogy szüntesse be „függőségét az orosz gáztól”. Nos, megszűnt a függőség – mert Oroszország kilépett belőle. Európának most meg kell ennie, amit megfőzött!
A globálisan integrált világ energetikai problémái
Európai Tükör 2006/3 (file:///C:/Documents%20and%20Settings/Kem%C3%A9ny%20L%C3%A1szl%C3%B3/Dokumentumok/Downloads/eutukor2006oldmarc%20(3).pdf)
Minôségi fordulat érlelôdik a világban az energia forrásait és hordozóik
hasznosítását illetôen. Kitüntetett szerepet játszhat e vonatkozásban a
2006-os év. Nem lehet véletlen, hogy szinte napra azonos idôben hozta
nyilvánosságra Bush amerikai és Putyin orosz elnök országaik új energiastratégiáját.
Koncepciójukból kiderül, hogy olyan folyamatok indultak be,
amelyek elôrevetítik az energiahordozók tekintetében a gáz- és olajkor
végét, és egyúttal új verseny kezdetét a globális energiapiacon. Olvasva a
különbözô tudományos közleményeket az energiahordozók várható tartalékairól
és az alternatívákról, egyre erôteljesebben fogan meg az a gondolat,
hogy Oroszországban történelmi elhatározásra jutottak. Minél gyorsabban
fel kell használni a rendelkezésre álló – fôként olaj- és földgáz- – tartalékokat,
mert az új energiahordozók olyan intenzitással lépnek a helyükbe,
hogy néhány évtized múlva már nem is lesz rájuk szükség.
Úgy léptünk az új évbe, hogy január elsején, vasárnap, magyar idô szerint 13 óra 54
perckor a Gazprom orosz földgázipari óriás elzárta az Ukrajnát ellátó gázvezetéket,
mert az orosz-ukrán üzleti vitában nem tudtak megegyezni a földgáz áráról. Annak
bizonyításaként azonban, hogy az árvita mögött Oroszországnak a nyugati integrá-
cióba, az Európai Unióba törekvô Ukrajnával szembeni geostratégiai nyomásgyakorlása
húzódik meg, az ukránok érzékelhetôen megcsapolták az európai tranzit-gázvezetékeket.
Mindennek következményeként az Európai Unió országai is megérezték,
hogy az energiaellátás területén milyen gazdasági és politikai természetû
függôségek, veszélyeztetettségek léteznek. Bár az orosz-ukrán „párviadal” három
nap alatt – mintha mi sem történt volna – lerendezôdött, és Európa gázellátása rendben
folytatódott, az érintett országok kormányainak és lakosságának döbbenete
azóta is tart. Brüsszelben az EU energiaellátását koordináló bizottság válságtanácskozásra
jött össze, regionális és országokon belüli válságstábok üléseznek: kiderült,
hogy nincs senki felkészülve az energialánc bármilyen – politikai, gazdasági, technikai,
esetleg kriminalisztikai vagy éppen meteorológiai – okból történô tartós megszakadásának
kivédésére, s fôként biztonságos alternatív helyettesítésére. Többen –
talán politikai elôítéletektôl vezérelve – az oroszoktól való függôségben keresik a
bajok forrását, de a reálisan és távlatokban gondolkodók már rájöttek, hogy a kölcsönös
egymásrautaltság korában tudomásul kell venni az eltérô érdekeket, és azok
érvényesítését a partnerségi bizalom mentén, a mindenki számára elfogadható
elônyös együttmûködésben lehet csak elérni. A történtek – így vagy úgy – energiapolitikájuk
újragondolására késztetik a világ valamennyi országát: a termelôket épp-
úgy, mint a nagy felhasználókat.
George W. Bush az unió helyzetérôl elmondott hagyományos beszédében új energiapolitikát
javasolt az USA-nak. Ennek lényege kettôs: a közel-keleti – és általában
– a kôolajimport csökkentése 2025-re 75 százalékkal; az alternatív üzemanyagok –
különösen az etanol – kifejlesztése és versenyképessé tétele. A közel-keleti
olajfüggéstôl történô megszabadulás szoros összefüggésben áll a mostani iraki
helyzetrôl, az iráni nukleáris törekvésekrôl és a terrorizmus veszélyérôl alkotott
amerikai politikai értékeléssel; az alternatív energiahordozókra vonatkozó új straté-
gia pedig a versenyképesség, az amerikai világelsôség megôrzésével indokolt.
Vlagyimir Putyin ugyancsak január végén fejtette ki nézeteit, többek között az energiapolitikára
vonatkozóan is, a már szintén hagyományosnak mondható évnyitó beszélgetésén,
a nemzetközi és a hazai sajtó mintegy ezer képviselôje elôtt. A különbözô
indíttatású kérdésekre adott válaszaiból három lényegi elem bontható ki. Oroszország
piacgazdaság, és az ennek megfelelô árakat érvényesíti minden világpiacra szánt termé-
ke – így a gáz és az olaj – esetében is. Mindent elkövet annak érdekében, hogy
megôrizve a szállítások biztonsága és pontossága iránti bizalmat, diverzifikálja jelenlé-
tét ezekkel a termékekkel a világpiacon. Az energiaellátást illetôen – a hagyományos
energiahordozók (szén, gáz, olaj stb.) és az új „alternatív” források terén is – minden
szempontból a világpiacon meghatározó központi helyet foglaljon el.
Az amerikai elnök – miként washingtoni megfigyelôk fogalmaznak – „energiaforradalmat”
kínál az eddig az amerikai illetôségû multinacionális vállalatok által vezé-
relt globális energiahasznosításban. Ebbe beletartozik, hogy csökkentik a régió olajimportját,
a tervek szerint 2025-ig 5 százalékra. 2005-ben az USA volt a világ legnagyobb
olajvásárlója, kétszer annyit importált, mint a második helyezett Japán. Az
importcsökkentés mögött az az elképzelés is meghúzódik, hogy sokkal kevesebb
nyersolajat és olajszármazékot használjanak a közlekedésben és a háztartásokban.
Jelenleg a világ olajtermelésének az egytizedét az amerikai utakon robogó gépkocsikban
„égetik” el. De a világ közlekedése használja el a kitermelt olaj 70 százalé-
kát, és a közlekedés energiaszükségletének 92 százalékát az olaj biztosítja. Ha nem
következik be valóban forradalmi fordulat az energiaforrások és a felhasználás
tekintetében, akkor egyes számítások szerint, a jelenlegi technológiát figyelembe
véve, nem lehet majd annyit termelni, amennyire szüksége lenne a világnak. Amerika
eddig is számos alternatív energiahordozót, üzemanyagot, ipariolaj-helyettesítôt
(vízenergia, bioenergia származékok, szél, nap, atomenergia stb.) próbált ki és használ
is elég jelentôs hatékonysággal. Most Bush elnök azzal, hogy bejelentette:
Amerika „túllép az olajalapú gazdaságon”, a helyzet komolyságát támasztotta alá.
Vélhetôen fontos technológiai áttörés elôtt áll a világ, ennek mibenlétét azonban még
nem ismerhettük meg. Bár a Nobel-díjas Oláh György a Népszabadságnak adott
interjújában (2006. január 18.) éppen azt a könyvét ismertette, amelyben a metanol
alapú gazdaságról értekezik. A professzor azt állítja, hogy „a szénhidrogének végül
kifogynak, de az áruk még azt megelôzôen elviselhetetlenül magasra emelkedik
majd. Rövid és hosszú távon egyaránt a metilalkohol lehet a megoldás”. A tudomány
számára még az a kérdés vár megoldásra, hogy miként lehet a metilalkoholt (metanolt)
energiatárolásra felhasználni. A metanol alapú gazdaságról, két éve egyik budapesti
elôadásában, más összefüggésben is beszélt Oláh György. Akkor, arra a kérdésre,
hogy az USA miért nem írja alá a kiotói klímajegyzôkönyvet, azt a választ adta,
56 EURÓPAI TÜKÖR 2006/3 • MÁRCIUShogy azért, mert rövidesen nem lesz probléma a levegôbe kerülô szén-dioxiddal.
Most az interjúban is megerôsítette, hogy „hosszabb távon az sem kizárt, hogy a
légkörbôl vonjunk ki nagy mennyiségû szén-dioxidot, … a metilalkohol-gyártás a
megoldás – egész egyszerûen ez a legjobb módja a széndioxid-tárolásnak”. A megoldásra
tehát várni kell, de egyes reménykedôk már megelôlegezik, hogy Bush elnök
az üzemanyag-függôség távlati bejelentésével együtt „virtuálisan” a kiotói
klímajegyzôkönyvet is aláírta.
Putyin elnök ezt a jegyzôkönyvet már jóval korábban valóságosan is aláírta, és láthatóan
a globálisan integrált világ energiaproblémáit és ezekkel kapcsolatban
Oroszország szerepét és lehetôségeit másként fogja fel, mint amerikai kollegája.
Nemcsak a nemzetközi sajtóbeszélgetésen elhangzott látványos bejelentései, hanem
már az ukránokkal folytatott polémiában vállalt nyilvános szereplései is arra utalnak,
hogy az orosz vezetésnek kész tervek állnak a rendelkezésére. Az utóbbi hetek eseményei
pedig arról gyôznek meg, hogy Moszkva olyan energetikai stratégiát készül
megvalósítani, amely rendszerszerû hatással lesz a világ geopolitikai viszonyaira is.
Expanzió indult meg mind az olaj és a földgáz; mind a nukleáris, vízi és egyéb erômûi
villamos energia termelése, hazai hasznosítása, szállítása és exportja területén.
Olvasva a különbözô tudományos közleményeket az energiahordozók várható
tartalékairól és az alternatívákról, egyre erôteljesebben fogan meg az a gondolat,
hogy Oroszországban történelmi elhatározásra jutottak. Minél gyorsabban fel kell
használni a rendelkezésre álló – fôként olaj- és földgáz- – tartalékokat, mert az új
energiahordozók olyan intenzitással lépnek a helyükbe, hogy néhány évtized múlva
már nem is lesz rájuk szükség. Belátható idôben még magas áron, jó feltételekkel
lehet nagy mennyiségben értékesíteni a gázt és a kôolajat. Belföldön ennek következtében
gazdasági és szociális felzárkózás érhetô el a legfejlettebb világ szintjére,
külföld felé pedig a szállítási útvonalak és feltételek átrendezésével a geopolitikai
környezet változtatható az ország javára.
Az orosz „energiaforradalomnak” a másik oldalát pedig jól szemlélteti a Föderáció
2006–2015 közötti ûrkutatási programja beharangozójának a címe: „A világûr – a
mi kôolajunk”. Tartalmilag ez arra utal, hogy a továbbiakban elsôsorban gazdasági
célokat követnek az ûrkutatásban: amely az energiaforrásokat tekintve a geológiai
feltárások elôsegítését; az ûrhajók (és más jellegû rakéták!) számára kikísérletezett
üzemanyagok polgári hasznosítását; és a Holdon talált hélium-3 izotóp folyamatos
kitermelésére bázis és szállító kapacitás kiépítését jelenti.
A teljesség igénye nélkül tekintsünk át az erre a stratégiaváltásra utaló néhány –
különösen a geopolitikát érintô – eseményt. Oroszországban a ’90-es évek elején
közel 40 ezer „billegô fejû” olajkút rozsdásodott munka nélkül. 2005-ben azonban
már 478 millió tonna kôolajat hoztak felszínre, és ez a mennyiség folyamatosan
emelkedik is, mintegy 500 millióra a következô években. Jelenleg nincs elég piac
ennek a mennyiségnek a gazdaságos értékesítésére. A Transznyefty vezetôje,
Szemjon Vajnstok arról tájékoztatta a sajtót, hogy az orosz kôolajat szinte teljes egé-
szében nyugatra adják el, de ma már új piacokat keresnek, mert szükség van a szállítási
útvonalak diverzifikálására.
A GLOBÁLISAN INTEGRÁLT VILÁG ENERGETIKAI PROBLÉMÁI 57Az orosz államfô, ezzel is kapcsolatos, jelentôs külföldi körutakon vett részt 2005
utolsó heteiben. Elôször Törökországban Erdogan miniszterelnökkel és Berlusconi
olasz miniszterelnökkel közösen hozták mûködésbe a „Kék folyam” elnevezésû új
gázcsôvezetéket a Fekete-tenger kikötôvárosában, Samsunban. Az 1987 óta
Törökországba szállított 130 milliárd köbméter földgáz az eddigi csövön Ukrajnán,
Moldávián, Románián és Bulgárián keresztül jutott a címzetthez. Az új, 2000 méterrel
a tenger alatt futó vezeték jelentôsen megrövidíti az utat és olcsóbbá teszi a szállítást,
hiszen nem kell tranzitdíjat fizetni. A vezeték teljes hossza 1213 kilométer, és
az olaszokkal kötött megállapodások alapján rövidesen leágazik a Dél-Balkánra és
Olaszország felé, majd késôbb más dél-európai országokba és Izrael felé is. A tervezett
teljesítményét 2010-ben éri el, amikor évi 16 milliárd köbmétert szállít majd,
és teljesíti 25 év alatt a törökökkel kötött szerzôdés szerinti 365 milliárd köbméter
földgáz leszállítását. Meg kell jegyezni, hogy a közelmúltban nyitották meg hivatalosan
a Baku–Ceyhan kôolajvezeték grúziai szakaszát, amelyen szintén közvetlenül
Törökországba történne az azeri olaj szállítása, de ebben az esetben Oroszországot
megkerülve. Az oroszok azonban ma már nagy nyugalommal szemlélik ezeket az
eseményeket, mert tudják, hogy az azeri, a kazahsztáni és a türkmén olaj- és gázkitermelés
is gyorsan növekszik, és az orosz infrastruktúra már nem tudja a
megnövekedett mennyiséget kiszolgálni. Az orosz kormányt ezzel összefüggésben
más izgatja: szeretnék elkerülni, hogy a grúziai csôvezetékük védelmére az Egyesült
Államok katonai támaszpontot létesítsen.
Azért is fontos az orosz-török tengeralatti vezetéknek az üzembe helyezése, mert
– miként Hrisztyenko ipari és energetikai miniszter a vezeték átadási ünnepségén
bejelentette – ugyanezzel a különleges technológiával kívánják megvalósítani a Balti-
és az Északi-tenger alatt annak az Észak-Európa gázvezetéknek az építését, amelyik
az orosz partot a némettel köti össze közvetlenül, ugyancsak kikerülve a korábbi
tranzitországokat, Ukrajnát, Lengyelországot, illetve a balti államokat. Az elsô csö-
veket azóta lefektették, bizonyítván, hogy az új német kormány is felvállalta ezt a
geostratégiai átrendezést. Nekik is érdekükben áll a német partról tovább vinni a
vezetékeket Franciaországba, Spanyolországba, Angliába és másfelé.
Putyin elnök ennek a sikernek a tudatával utazott Dél-Koreába, ahol Puszanban
részt vett az APEC-országok 13. csúcsértekezletén. Ezt követôen tárgyalt Szöulban,
majd Tokióban, és közben találkozott a kínai vezetôkkel is. Mindez arról szólt, hogy
a délkelet-ázsiai országok egyre nagyobb érdeklôdést mutatnak az orosz olaj és gáz
importja iránt. Jelenleg a szállítások vasúton történnek, de már döntés született
arról, hogy a Gazprom gázvezetékeket épít ebben a régióban. Ezeknek a vezetékeknek
a feladata lesz évi 20–30 milliárd köbméter szibériai gáz eljuttatása Kínába; a
többi délkelet-ázsiai térséget és az észak-amerikait pedig fôként a Szahalin-2 projekt
keretében, a koviktyinszki feltárásokból látnák el. A japán miniszterelnökkel folytatott
tárgyalások egyik témája a közös érdekeltségben készülô tervek szerinti
csôvezeték-rendszer kiépítése volt, amely Kelet-Szibériából a Csendes-óceán partjá-
ig vinné a gázt, majd onnan tovább minden irányban a tengerek és az óceán alatti
vezetékeken, valamint vasúton Kína, Japán, Dél-Korea és Észak-Amerika felé.
58 EURÓPAI TÜKÖR 2006/3 • MÁRCIUSAz utóbbi hetekben már napvilágot látott az a terv is, amely még egy stratégiai
útvonalat nyitna meg: gáz- és olajvezeték építésérôl kezdôdtek tárgyalások Iránon,
Pakisztánon keresztül Indiába.
Ez az új orosz stratégia jelentôsen megnövelné és diverzifikálná a piacokat; csökkentené
a tranzit-függôségeket és megváltoztatná az eddigi szállítási útvonalakat, s
ezzel együtt a politikai és gazdasági kapcsolatok mélyülésén keresztül a geopolitikai
viszonyokat. Az Oroszország körüli államoknak újra kell gondolniuk hozzáállásukat
ehhez a megváltozott stratégiához. Az oroszok csak világpiaci áron hajlandók szállí-
tani; kizárva az eddigi bartert a tranzitért cserébe. Ha pedig ezt nem fogadják el az
eddigi tranzitországokban – pl. Ukrajnában –, és „kisajátítják” az Európának szánt
kôolajat, gázt, akkor a továbbiakban nem rajtuk keresztül látják el Európát. Putyin
a moszkvai televízió nyilvánosságát felhasználva magyarázta el a világnak, hogy a
tenger alatt szállított gáz ára Nyugat-Európa számára jóval olcsóbb lesz, hiszen nem
terhelik tranzitdíjak; az ukránok pedig az általuk felvállalt európai piacgazdasági normák
szerint gazdálkodhatnak a továbbiakban. Miután ezek a stratégiai jellegû változások
jelentôsen átrendezhetik a gazdasági fejlôdés geopolitikai hátterét, prognosztizálható
a folyamatos nemzetközi konzultációk sorozata, és a piacok átalakulása, az
árak jelentôs mozgása.
Az orosz stratégia másik lényegi fejezete – az amerikai bejelentésekhez hasonló-
an – az alternatív energiaforrások megtalálása és használatba vétele. Oroszországban
jelenleg is meghatározó a vízenergia, a vízi erômûvek és az atomenergia teljesítménye,
különösen a villamosenergia-termelésben. Kevésbé használatosak más
jellegû – pl. bio- és szél-, vagy napenergia – források. Az utóbbi idôben nyilvánossá-
got kapott programokban nem is lehetett találkozni ezek fokozottabb felhasználásá-
ra vonatkozó elképzelésekkel. Sokkal nagyobb visszhangja volt annak a tervnek,
amelynek a komolyságát és megalapozottságát jelzi, hogy maga Putyin elnök jelentette
be: Oroszország azt tervezi, hogy a Holdon üzemet épít a hélium energiaforrásként
hasznosítható izotópjának kitermelésére. Azt is hozzátette, hogy ez egy
olyan energiaforrás, amellyel az egész világ rohamosan növekvô energiaszükségleteit
hosszú távra biztonságosan ki tudják elégíteni.
Mirôl is van szó? Nyikolaj Szevasztyijánovnak, az Energija ûrkonszern elnökének
magyarázata szerint, a hélium-3 a közönséges hélium radioaktív izotópja, amelyet
magfúziónál lehet hasznosítani. Ideális nukleáris üzemanyagnak tekinthetô, mivel
úgy szabadít fel rendkívüli energiát a fúziós reaktorban, hogy az égése során szinte
nem keletkezik radioaktív hulladék. Egyes számítások szerint húsz tonna hélium-3
fedezhetné az USA egyévi energiaszükségletét.
Azt nem lehet még teljes biztonsággal prognosztizálni, hogy milyen mértékben
valósulnak meg az USA, illetve Oroszország tervei az „energiaforradalom” véghezvitelére.
Az energia és az energiapiac gyökeres átrendezôdésének folyamata azonban
mindenki számára érzékelhetôen elkezdôdött. A kérdés az, hogy partnerség vagy
kíméletlen konkurenciaharc érvényesül majd ebben a folyamatban? Hogyan érinti
mindez azokat az országokat és régiókat, amelyek fôként fogyasztókként vannak és
lesznek is jelen ebben az átrendezôdésben. Európa már megérezte a „szelét”, és
késve, nem igazán kompetensen, „hideglelôsen” reagált. Még nem késô, hogy az EU
felismerje: az energiaellátásnak legalább olyan fontosságot kell tulajdonítani, mint a
terrorizmus elleni harcnak. Magyarország – miután az egyik legnagyobb mértékben
energiafüggô ország – különösen érdekelt, és kezdeményezi is, hogy az EU mielôbb
kiépítse a feltételeket a tagországok együttmûködô és szolidáris energiapolitikája
számára. Emellett és ennek keretében saját stratégiával kell rendelkeznie, amely szá-
mol az ország történelmileg kialakult sajátosságaival. Semmiképpen nem az
energiafüggôségnek a jelenlegi viszonyok között értelmezhetetlen politikai szemben-
állásként történô kezelése a stratégia alapja, hanem az együttmûködés, a kölcsönös
egymásrautaltság szükségének a felismerése. Ilyen irányú kezdeményezés valósul
meg az orosz Gazprom, a német E.ON és a magyar MOL rendszerszerû együttmû-
ködésében a gáz- és kôolajmezôk kiaknázásáról, szállításáról, a kereskedésrôl, a
tulajdonlásról stb. történô megállapodásában.
Az energetikai kérdések nemzetközi összefüggéseinek megtárgyalásával kíván
foglalkozni a G-8 soros összejövetele Szentpéterváron és az APEC következô, 2006-
os csúcsértekezlete Moszkvában. A vendéglátó orosz kormányzat nagy volumenû
célokat készül e tanácskozások elé tárni. A jövô útja jórészt attól függ, miként fogadják
a többiek – elsôsorban az USA és az EU tagországai – az orosz stratégiai kezdeményezéseket
és ajánlatokat. A tét a globálisan egymásra utalt világ további egyenjogú
együttmûködô integrációja, vagy egy olyan új világrend, amelyik visszahozza a
feszültségeket, a kiszámíthatatlan következményû szembenállásokat. Biztonsághoz,
békéhez, avagy háborúságra vezet-e az energiaforradalom?
Categories: Biztonságpolitika
Könyvbemutató: Harckocsizók
Az Akadémiai Kiadó gondozásában (a közkedvelt Hadiakadémia sorozat legfrissebb tagjaként) nemrégiben jelent meg Robert Kershaw Harckocsizók című munkája. A könyvről a KatPolos kollégák már írtak egy recenziót, ezért nem is vesztegetjük erre az időnket, tessenek azt elolvasni.
Hogy a mi posztunknak akkor mi az értelme? Nos, a kiadó olyan könyvbemutatót szervez Kershaw mester és magyarul megjelent legújabb könyve tiszteletére, amilyenből (sajnos) nagyon kevés van a hazai piacon. Csak hogy elcsöppenjen a nyálatok, tessék, itt a program:
dr. MOLNÁR György, a kötet fordítója: Robert Kershaw: Harckocsizók. Egy fegyvernem kialakulása – a harcjármű és a katona egymásra találása;
dr. SZÁMVÉBER Norbert őrnagy, a HM HIM Hadtörténelmi Levéltár vezetője: Határvadászból páncélos ász: vitéz Tarczay Ervin százados, a legeredményesebb magyar harckocsizó;
SZEKERES József nyugállományú ezredes, a tatai harckocsidandár volt parancsnoka: A T-34-es vezetőüléséből a T-72-es dandár parancsnokságáig;
HATTYÁR István alezredes, az egyetlen ma működő magyar páncélosalakulat, a 25/11 harckocsizászlóalj parancsnoka: A harckocsizó fegyvernem korunkban;
MICZI Béla (KatPol blog): Reflexiók a könyvre és az előadásokra.
Szóval ha akár csak minimális mértékben is érdekelnek a harckocsik (és a harckocsizók), ha a szívverésed egy kicsit felgyorsul, ha meglátsz 40-50 tonna acélt és meghallod a lánctalpak semmi máshoz nem hasonlítható csikorgását, ha szeretnél jó társaságban kiváló előadásokat (és előadókat) meghallgatni, majd esetleg egy kis eszmét cserélni a hasonszőrűekkel, akkor 2014. december 3-án, szerdán 17.00 órai kezdettel feltétlenül tedd tiszteleted a Stefánia Palota Pódium Bárjában (tudjátok, ez a Honvéd Kulturális Központ Budapesten), a XIV. kerületi Stefánia út 34-36. alatt. Ha van Facebook-profilod, ezen a linken jelezheted a megjelenésed, így a szervezők nagyjából be tudják majd lőni, hogy hányan leszünk.
És szerintem még sört is lehet kapni valahol a környéken, arról nem is beszélve, hogy a könyvet jelentős kedvezménnyel lehet a helyszínen megvásárolni.
Categories: Biztonságpolitika
[Szolgálati közlemény] Akik vágtattak harckocsikon
Felhívjuk a kedves olvasók figyelmét, hogy az általunk már ismertetett Harckocsizók: a páncélos hadviselés emberi története c. kötet bemutatójára 2014. december 3-án du. 5 órakor kerül sor a Pódium Bárban (Stefánia Palota, Honvéd Kulturális Központ, 1143 Budapest, Stefánia út 34–36.). A könyv brit fókuszú ugyan, ám a vetítéssel egybekötött előadások fókuszába a magyar harckocsizás történelme kerül majd. Dr. Számvéber Norbert őrnagy, a HM HIM Hadtörténelmi Levéltár vezetője a legeredményesebb magyar páncélosász, vitéz Tarczay Ervin százados tetteit ismerteti. Szekeres József nyugállományú ezredes saját tapasztalatait foglalja össze a T-34 vezetőüléséből a T-72-vel felszerelt tatai harckocsidandár parancsnokságáig. Hattyár István, az egyetlen ma működő magyar páncélosalakulat, a 25/11. harckocsizászlóalj parancsnoka a harckocsizó fegyvernem jelenlegi szerepéről és helyzetéről értekezik. A kötetet pedig annak fordítója, dr. Molnár György mutatja be. A szervezők szeretettel várják az érdeklődőket.
Categories: Biztonságpolitika
Ismét „új időknek – új dalai”!
Az utóbbi hetekben nagy változások zajlanak a magyar – s más kelet-európai országok – közéletében. Olyan emberek, társadalmi csoportok jelennek meg a politikai harcok szinterén, amelyekről eddig a „politika-csinálók” azt feltételezték, hogy politikailag „névtelenek”, s nem is igen számoltak velük. Most azonban zajosan „betörtek” a közéletbe, kimentek az utcára, s ellentmondást nem tűrően kiáltották: „mi vagyunk a nép” és „miénk itt a tér”.
Az eddigi közszereplőket ez a „modortalanság” megütközéssel töltötte el. Megszokták, hogy ők rendelkeznek a közélet szereplői és terei felett, s most – lám – valakik-senkik ezt egy lendülettel elorozzák. Az még valahogyan rendben lenne, hogy a regnáló hatalmat akarják „elsöpörni” – hiszen mi is – de, hogy mindenkit, aki úgymond „rendszert-váltott”, az már tűrhetetlen.
Azt gondolom, hogy valami itt "félreértődik". A "rendszerváltás utáni nemzedék" elsősorban nem a '89 utáni szereplőket itéli el, hanem magát a kialakult rendszert. Az "új nemzedék" ezeket a régi figurákat már nem ismeri, s nem is akarja megismerni.
Ez a nemzedék már a "tudományos-technikai forradalom" terméke és az új civilizációs körülményeknek adekvát társadalmi rendszert hiányolja. Ilyen (még nem tudják milyen!, de más) „rendszerre” akarna váltani. Az új nemzedék számára a most és a holnap az érdekes. A mai rendszert nem szeretik, s nem foglalkoznak azzal, hogy miként alakult ki ílyenné. Új rendszert akarnak, és azt akarják elsöpörni, aki most az útjukban áll.
Mi is történt valójában? Mellőzve a „részleteket”, csupán a „kicsontozott” lényeg. A "gyengére sikerült szocializmus" nem tudott felülkerekedni a "még nagyon erős fejlett kapitalizmussal" szemben. A hidegháborút úgy hagyták abba, hogy az ideológiai kérdésekben viszakozás lett, s a "partneri kapcsolatokhoz" a rendszereket "kompatibilissé" kellett tenni. Magyarul: a lényeg a tulajdonviszonyok megváltoztatásában volt: a „mindenre kiterjedő állami-tulajdont” szétosztották „mindenre kiterjedő magán-tulajdonra”. Ma a globálissan integrálttá vált világban egységesen a kapitalista gazdasági (és részben társadalmi!) berendezkedés lett a meghatározó. Ugyanakkor a kapitalizmus elkerülhetetlen ciklikus válsága - már az egyre erőteljesebben kibontakozó tudományos-technikai (civilizációs) forradalom következtében - nem a klasszikus "túltermelési”, hanem "túlfogyasztási" jellegű, s már áthatja a társadalmi berendezkedés szinte minden elemét. Ahogyan az "ipari-forradalom" megszülte a kapitalizmust, mint társadalmi-gazdasági formációt, ugyanúgy a TTF megszüli a kapitalizmust felváltó új formációt. Ennek vagyunk a kezdeténél. A mi bajunk az, hogy át kellett térni a kapitalizmusra, akkor, amikor már történelmileg napirenden van a meghaladása.
A belépő "internet" és "robotizált" újgeneráció ezt már nem érti és nem is érdekli. A folyamatok sokkal gyorsabbak lesznek, mint gondoljuk. Érdemes átismételni, hogy miként zajlott le az "ipari-forradalom", mert hasonló – de sokkal erőteljesebb és gyorsabban lezajló - folyamatoknak leszünk (vagyunk!) tanui.
Természetesen „nem derült égből villámcsapás” az, ami történik. Számítani lehetett rá. Mellékelem 16 évvel ezelőtti előadásom-írásom azokról a „gyermekekről”, akik most már felnőttként tőrtek be „új időknek új dalaival”!
A gyermek az átalakuló társadalomban.
Szinte közhelyszerű a rómaiaknak az a klasszikus mondása, mely szerint az ifjúság szél. Való igaz, hogy a gyermek már születésétől megváltoztatja a környezetét, ifjúként pedig mint a "forgószél" alakítja át a társadalmat is. Így volt ez a rómaiaktól napjainkig. Most azonban olyan korszakba érkezett az emberiség fejlődése - megítélésem szerint -, amikor a társadalom gyorsabban változik, mintsem az ifjúság lázadhatna ellene, mintsem a belépő új nemzedék "felforgathatná" a korábban mindég "begyöpösödött" világot. Olyan korba érkeztünk, amikor a felgyorsult társadalmi változásokkal a fiatalok versenyezni kényszerülnek, s nagy erőfeszítésükbe kerül, hogy lépést tartsanak a mindent átrendező folyamatokkal, hogy megtalálják a helyüket a mozgásban lévő társadalomban. A tapasztalatok azt mutatják, hogy többségük nehezen éli meg az ilyen követelményeket, s a szülei, az előző nemzedékek élettapasztalata sem adhat a korábbi korokhoz hasonló támpontokat.
Miről van szó? Arról, hogy a XXI. századhoz közeledve, a civilizációs fejlődésben a neolit és az ipari forradalomhoz hasonló gyökeres átrendeződések mennek végbe. Az elemzésekben ezt a folyamatot különbözőképpen definiálják: második, vagy harmadik ipari forradalomnak stb., - de valószínűleg a legkifejezőbben a tudományos-technikai forradalom elnevezés tükrözi a lényegét. A tudományos-technikai forradalom a társadalom minden alkotóelemében mélyreható és átfogó megújulást indukál. Az elsődleges tartalma kicsit leegyszerűsítve úgy összegezhető, hogy a termelésben alkalmazásra kerülő kibernetikával vezényelt automatizált rendszerek részben nem teszik lehetővé, részben pedig feleslegessé teszik az ember közvetlen jelenlétét. Ennek következtében az ember kikerül a termelés közvetlen folyamatából és ezentúl a kreatív alkotással, vagyis azzal foglalkozhat, ami csak neki sajátja. S, ha ebből indulunk ki, akkor azt is látnunk kell, hogy a ma gyermekei egy olyan társadalomban nőnek majd fel, amelyről jelenleg még szinte semmit sem tudunk. Századok óta döntő mértékben a szülők és gyermekeik, sőt több generáció is a lényegét tekintve azonos társadalmi berendezkedésben szocializálódtak. Ezzel szemben most azt látjuk, hogy szülők és gyermekeik gyökeresen ellentétes társadalmi közegben szerezték illetve szerzik meg élettapasztalataikat. Hangsúlyozni kell, hogy itt nem csak - s főként nem elsődlegesen - az államszocializmusról a kapitalizmusra visszaváltott rendszerről van szó, hanem a civilizációs fejlődés fő sodrában globálisan jelentkező termelési forradalom valamennyi állam társadalmi viszonyait átrendező hatásmechanizmusairól.
A civilizációs fejlődés fő vonulatának csupán néhány elemét emelem ki vázlatosan ahhoz, hogy érzékelhető lehessen a változások jellege. Elsőként említem meg a globalizációt. Az űrkutatás eszközei lehetővé tették azt is, hogy egyszerre és egységesen a világ bármely pontjáról és mindenki számára láthatóvá vált a Föld teljes felszíne és az is ami alatta van. A média az egyik fő motorja annak a folyamatnak, amelynek következtében a világ már napjainkban is szinte mindenki számára egységes egészként és átfogóan egyre teljesebben megismerhető és elsajátítható. Azt is jelenti ez, hogy ami a földgolyó másik felén történik, az ugyanabban a pillanatban itt - mondjuk Magyarországon - élő ember számára is hozzáférhető ismeret. Ennek eredménye, hogy "karosszékben" ülve nézzük végig, pl. az "öbölháborút" vagy az olimpiai versenyeket, a TV képernyője előtt ülve – mint beavatottak, részvevők - várjuk, hogy bekövetkezik -e egy újabb háború, vagy szörnyülködünk, hogy a délkelet-ázsiai pénzpiac összeomlása után, pl. Indonéziában, miként fordul tragédiába a mindenüket elvesztettek sorsa stb. A globalizálódás kiteljesedését jellemzi, pl. az is, hogy a világgazdaság egységes egészként működik, s benne a multinacionális szervezetek és vállalatok világhálózata a működést irányító és biztosító érrendszer. A világgazdaságban a pénzmozgás pedig a másodpercek tört része alatt zajlik, hiszen a számítástechnika, a kibernetika, az informatika és egyéb tudományok, technikai rendszerek jóvoltából nem maga a dollár, vagy a márka stb., hanem a róluk szóló információ áramlik. Az egyes ember számára is egyre szélesebb körűen ez a globalizáció jelenti a természetes gazdasági és társadalmi közeget. A bankkártyák a világ bármely pontján ma már a pénzéhez juttatják, az internetről lehívhatja valamennyi jelentős könyvtár vagy adatbázis ismeretanyagát stb. A globalitás egyúttal feltételezi az eleddig elkülönült vagy elszigetelt nemzetállamok együttműködését, sőt bizonyosfajta egységesülését (pl. szabványosítás, jogharmonizáció stb.), az emberek, az eszmék, a gazdasági folyamatok szabad áramlását vagyis az országok globális és regionális integrációját. Nehéz lenne eltalálni, hogy a most beszélni tanuló gyermek, pl. milyen nyelven kommunikál majd a mai elkülönült nemzeteket meghaladó, az integráció eredményeként kialakuló intézményekkel; szervezeti rendszerben szerzi-e meg majd a valamilyen módon elismert tudását stb. Sorolhatnánk tovább, hogy milyen összefüggéseket hordoz, s milyen következményekkel jár a média által is generált globális, integrált világjövő, de úgy vélem a kiinduló gondolatok is alátámasztják azt a hipotézist, mely szerint gyermekeink gyökeresen új és jórészt ismeretlen, beláthatatlan közegben teljesítik ki életpályájukat.
Mindezek tudatában nézzünk még egy - részben már említett, a tudományos-technikai forradalom lényegét megjelenítő - összefüggést. A gépi nagyiparra épülő termelés rendszerében meghatározó a termelő eszközök magántulajdona és az ezen eszközök használatával a tulajdonosnál munkát vállalók teljesítménye. Ez a kapcsolat kettős alávetettséget tartalmaz. Egyrészt a munkavállaló kiszolgáltatott a termelőeszköz tulajdonosának, abból adódóan, hogy tőle függ megveszi-e, s ha igen milyen módon a munkáját. Ez így szociális tartalmú alávetettség. Másrészt azonban a munkavállaló tevékenységét - teljesítményét, munka- és életkörülményeit, díjazását stb. - jelentősen meghatározza az a technika, technológia, üzemi szervezet stb., amelynek használatával a munkavégzés megvalósul. Ennek az alávetettségnek technikai tartalma van. A tudományos-technikai forradalom olyan új termelési rendszert hoz létre, amelyben részben lehetetlenné, másrészt pedig feleslegessé válik az ember közvetlen jelenléte. Gondoljuk csak meg pl. egy atomenergetikai rendszerben miként lehetne jelen az ember? Azt pedig, hogy az ilyen rendszer működési zavarai milyen következményekkel járnak az emberekre, Csernobil óta mindannyian megtapasztaltuk. Azt is könnyű belátni, hogy a robotok pontosabbak, megbízhatóbbak, vagyis feleslegessé teszik a monoton, rutin munka elvégzésében az embert, miként, pl. az automatizált, zárt gyártási technológiában és a távvezérelt átviteli rendszerekben stb. is.
Megváltozik tehát a munka végzés tartalma, jellege, szervezete. Folyamatosan és egyre meghatározóbban az ember kikerül a technikával szembeni alávetettség alól, s a kérdés az lesz, mit tud kezdeni a munkaerejével, képes lesz-e hasznosítani, hiszen a termelőeszközök - a robotok, az automatizált rendszerek stb. továbbra is más tulajdonában maradnak, s így a szociális alávetettsége nem szűnik meg. Ez a körülmény hozza létre a munkahelyet elveszítők egyre népesebb táborát, az un. strukturális munkanélkülieket. Kialakulnak ugyanakkor az új típusú munkaszervezeti formák, mint pl. a távmunka végzés stb., amikor a nagy, helyhez kötött szervezeti egységek helyett az emberek saját belátásuk és lehetőségeik szerinti helyen és többnyire maguk teremtette eszközökkel teljesítik vállalásaikat. A fő "eszköz" pedig a vállalt munka elvégzéséhez a felkészültségük, a tudás-szintjük, a kreatív szellemi kapacitásuk lehet. Ez a korábbi, a tulajdon nélküliségből következő munkavállalási kényszer helyett minőségileg új helyzetet teremt, mert a tudás már nem csupán eszköz lesz a munkavállaláshoz, hanem egyfajta tulajdon is, amellyel a birtokosa viszonylag szabadabban rendelkezhet. A jelenlegi körülmények között a családok számára létbizonytalanságot, lecsúszást, szegénységet jelent a munkanélküliség, a munkahely elvesztése. Mindkét féle alávetettségtől meg kell szabadulnia az embereknek ahhoz, hogy elfelejthessék a munkanélküliség borzalmait. A ma gyermekei, a munkanélkülieké is - minden bizonnyal már a posztindusztriális technikai és társadalmi körülmények között valósítják meg életpályájukat. Ezért is fontos és felelősségteljes olyan körülmények megteremtése, amikor esélyegyenlőség jön létre a tudás megszerezhetőségében. Ettől függ ugyanis, hogy ki rendelkezhet majd saját tudástulajdonnal és így munkával, megélhetéssel.
A világ egészére vonatkozó civilizációs fejlődés fő sodrának kikerülhetetlen hatásaival egy időben napjainkban Magyarországon jelen vannak az 1989-90-től kiteljesedő "rendszervisszaváltó" folyamatok is, s ezek szintén hatással vannak a gyermekekre, a fiatalokra. Ezzel összefüggésben szintén csupán néhány elemet hangsúlyozok. Az elmúlt közel évtized alapvetően négy rendszerszerű változást hozott a magyar társadalom életében. A mindent átfogó állami tulajdon helyett a magántulajdon lett a meghatározó. A tervgazdaságot felváltotta a piacgazdaság. Az egypárt-rendszerről áttértünk a többpárt rendszerre. A keleti (KGST) kapcsolatok elsődlegessége helyett az Európába ill. a világ egészébe integráló folyamat részesei lettünk. Ezek az átváltások külön-külön is, együttesen pedig hatványozottan gyökeres átalakulásokat eredményeznek minden egyes ember életében. A belépő új generációk – a szüleiktől eltérően - ezeket az új körülményeket saját szocializációs valóságukként élik meg. Az így keletkező ellentétes szocializációs bázisra építkező életszemléletek gyakran családi konfliktust és társadalmi feszültségeket is kiválthatnak.
Ilyen probléma pl. a tulajdoni rendszer megváltoztatása. A mindent átfogó állami tulajdon rendszerében alapvetően az állam "gondoskodott" mindenről. Az állami paternalizmus körülményei között az egymást követő korosztályok arra szocializálódtak, hogy elsősorban nem maguknak kell gondoskodniuk magukról, hanem el kell fogadniuk, amit az állam ad, vagy az államtól kell számon kérniük, ha valamiből nincs elég. Helyettük - s többnyire a megkérdezésük nélkül – az életük menetén végig a fő kérdésekben (iskola, lakás, munka, egészségügy stb.) az állam fog róluk gondoskodni. A helyzet napjainkra alapvetően változott meg: az állam néhány év alatt szinte teljes egészében felhagyott a paternalizmussal, s magára hagyta polgárait, gondoskodjanak magukról. Miután azonban még nem teremtődtek meg a feltételek ahhoz, hogy az egyes ember teljes egészében gondoskodni tudjon önmagáról, az önállóság szabadsága helyett a magárahagyottság feszültsége, tragédiái lettek úrrá sokakon. A szülők számára ez a közeg általában idegen, az öngondoskodáshoz - magukat és gyermekeiket illetően -, még nem szoktak hozzá. A szülők generációjának a többsége, valószínűleg nem is szokja meg, esetleg elviseli, de a gyermekek már önmagukról gondoskodva szocializálódnak, számukra ez lesz a természetes közeg. Nehezen megválaszolható azonban az a kérdés, hogy miként tudnak majd önmagukról gondoskodni? Minden valószínűség szerint rendkívül differenciáltan. Döntő mértékben a lehetőségeik attól függnek, hogy a szüleik részesedtek-e az állami tulajdon szétosztásából. Amikor ugyanis privatizálták a mindenre kiterjedő állami tulajdont, akkor a gyermekek, a fiatalok döntő többsége abból nem részesedhetett. A ma már mindent átfogó magántulajdon rendszerben nem a gyermekek, a fiatalok lettek a termelőeszköz tulajdonosok, vagyis hátrányos helyzetbe kerültek az előző generációkkal szemben, akik részt vehettek az állami vagyon magánosításában. A gyermekeknek, a fiataloknak a korábbi időszakban a tulajdonhoz viszonyított egyenlően közömbös életpálya start-pozícióját, viszonylagos esélyegyenlőségét, felváltotta a szülők tulajdonhoz jutásából következő egyenlőtlenség, a tehetősséghez, vagyonhoz kapcsolódó előnyök és a szülők tulajdon nélküliségéből levezethető hátrányok. Akinek a szülője nem tudott tulajdonhoz jutni, az kettős hátrányba került: az állam a továbbiakban nem gondoskodik róla, s az állami tulajdonból sem részesült. A gyermekek társadalmi helyzete tehát, máris rendkívüli mértékben differenciálttá vált.
Van azonban lehetőség az előbbiekben vázolt módon kialakuló életpálya esélyegyenlőtlenség jelentős mértékű kompenzálására. Az informatikai forradalom következtében ugyanis olyan ismeretekhez juthatnak a gyermekkorú generációk, amely mintegy tudás-tulajdonként kiegyenlítheti az egyébként igazságtalanul keletkezett hendikepet. Van azonban egy feltétel: ehhez a tudáshoz ne a tehetősség, hanem a tehetség, a szorgalom, az akarat útján lehessen hozzájutni. Ez a lehetőség - miközben a gyermekkorú generáción belül esélyegyenlőséghez vezethet, - az előző, a szülők generációjával kapcsolatban kontinuitás zavart is kiválthat. Gondoljuk csak meg, a mi nemzedékünk még a tízes számrendszer alapján nőtt fel, a gyermekeink pedig már a kettes számrendszert tekintik logikai alapnak, s a számítástechnika nyelvét beszélik olyan perfekt módon, mint mi fújtuk az egyszer-egyet. Elegendő bizonyítékként a televízió műsoraiban megnézni azoknak a gyermekeknek a produkcióját, akik a legismertebb számítástechnikai, kibernetikai, informatikai szakemberekkel, professzorokkal partnerként képesek megosztani a gondolataikat. Az ő ismeretanyaguk lényegileg más jellegű, mint az előző nemzedékeké volt. Ha még figyelembe vesszük mind azt, amit az ember termelésben betöltött munkafunkcióinak megváltozásáról mondottunk, akkor könnyű belátni, hogy amennyiben a gyermekeink rendelkeznek majd az információs társadalomra jellemző konvertálható alapismeretekkel, akkor olyan tudást birtokolnak, amely "tulajdonosaként" szabadon és tehetősen lesznek képesek önmagukról gondoskodni. Ehhez azonban a mai viszonyok között e tudáshoz jutás esélyének a feltételeit mindenki - a munkanélküli szülők gyermekei - számára, az állam által garantálva szükséges biztosítani.
A tudástulajdonával szabadon rendelkező, az önmagáról minden tekintetben gondoskodó ember már individuumként vehet részt a vele ekként is számoló társadalmi szervezetben. Amennyiben a felnőttek "nem szúrják el" háborúkkal, környezeti katasztrófákkal, akkor a gyermekeinknek meg lehet az esélye arra, hogy minden bizonnyal ilyen jellegű társadalomban éljenek. Ezért is érdemes néhány kérdésfelvetés erejéig kitérni az individuum problémakörére. Miként említettük a termelési rendszerek fejlődési tendenciája egyrészt a multinacionalitás, másrészt az egyéni tudásra építkezés irányába mutat. Azok a klasszikus munkahelyek, ahol sok száz vagy ezer ember együtt, egy helyen, egy épületben vagy területen dolgozott, már jelenleg is tapasztalhatóan eliminálódnak. Velük együtt megszűnnek a klasszikus értelemben vett dolgozó kollektívák, tanuló csoportok stb. Ezek helyébe a szabad individuumok önkéntesen szerveződő kooperációja, közössége léphet. A meghatározó tehát - az egyénnek önmagáról való gondoskodásából, a szükségletei kielégítésének fedezetére és önmaga fejlesztésére vállalt tevékenységének a saját tudástulajdonához kötödéséből adódóan - az egyén és a személyisége lesz vagy lehet. Természetesen azt még nem, vagy nagyon dús fantáziával lehet csak belátni, hogy milyen kapcsolatok szerveződnek majd az individuumok között, lesznek -e valamiféle közösségek, s ha igen, milyen szerepet játszhatnak? Azt azonban már a most kibontakozó folyamatokból ki lehet következtetni, hogy az emberek az ismereteiket - a jelenlegi helyzettel szemben - nem meghatározóan szerzik majd az, úgymond közszolgálati médiából. Egyrészt a tömegkommunikáció eszközrendszerét is hasznosító, a mai internethez hasonló, annak technikai megoldásain túllépő eszközökhöz köthető, de mindenki számára hozzáférhető struktúrák szolgálnak majd az egyén felkészülésének bázisaként, s befolyásolják valamilyen módon életpályája alakulását is. Másrészt a társadalom szerveződéséhez olyan technikai megoldások szükségeltetnek, amelyek interaktív kapcsolatokat tesznek lehetővé. Az Internet ebből a szempontból a ma technikájaként és eszközeként az egyik meghatározó elem, de milyen lesz a jövőben, azt még nem tudjuk, mert napjainkban kötődik a drága telefóniához, s ezért nehézkes a működtetése és a hozzáférhetőség. Azt azonban már tudjuk, hogy olyan technikai eszközök is léteznek, - pl. a műholdakon keresztüli variációk -, amelyek megkönnyítik az elterjedését. Azt lehet mindezek következményeként mondani, hogy az informatikai eszközök nem csupán egyszerű technikai eszközökként, hanem társadalomszervező erőként is megjelennek. Nem véletlenül definiálja a tudomány (egy része legalább is!) informatikai forradalomnak a folyamatot és informatikai társadalomnak a jövő társadalmi rendszerét. A média - főként a televízió és azok az eszközök, amelyek a televíziós technikából származtathatók - ilyen értelemben a gyermekek számára meghatározóan olyan eszközök, mint valamikor a palatábla, vagy a toll és a papír voltak. Ennek a körülménynek van azonban még egy viszonyulata, amely részben az eszközök fejlődéséhez, másrészt pedig az embernek a termelésben és társadalomban már említett módon megváltozó funkciójához, szerepéhez kapcsolódik. Ha az individuum és a tudástulajdona lesz a meghatározó, akkor azt is előre lehet látni, hogy az informatikai eszközökre nem csak azért lesz szükség, mert az egyén számára közvetítenek ismereteket, hanem azért is, mert az emberek tudásának társadalmi hasznosítását szintén segíthetik.
Az informatikai társadalom kommunikációs eszközei előreláthatóan interaktív rezsimben működnek majd. Az emberek egymás közti tudományos, kulturális, gazdasági és társadalmi jellegű érintkezése is bizonyára nem olyan közvetlen személyes jelenléttel zajlik majd, hanem többnyire interaktív rezsimben működő technikai eszközökön keresztül. Már ma is érzékelhető, hogy növekszik az interneten keresztül kommunikálók tábora, sőt barátságok, szerelmek is szövődnek már ily módon. Vagyis a távkapcsolatokat biztosító eszközök, bázisául szolgálhatnak a társadalomszervezés erőinek is. Az a demokrácia, amelyet ma ismerünk, és amelyet elsősorban a képviseleti demokráciában jelenítünk meg, eliminálódik, a parlamenti döntéshozatalnál a képviselők személyes jelenlétére nem lesz szükség, s az interaktív informatikai eszközök felhasználásával a közvetlen, folyamatosan valamennyi polgár részvételével működő demokrácia válhat a társadalom rendszerszervező erejévé. Az interaktivitás lehetővé teszi, hogy ne egymáshoz utazva, valahol összegyűlve kommunikáljunk. Az információ fog áramolni és mindenki maga szabad akaratából választhatja meg, hogy mikor és miként vesz részt a társadalomszervezésben, az ügyek intézésében.
Az tehát napjaink kérdése a gyermekeink szocializációja nézőpontjából, hogy a jelenlegi hazai viszonyokból következik-e a civilizáció fő sodrának adekvát fejlődési lehetőségük, avagy az ország félperiférikus helyzetéből, társadalomszervezési politikai hibákból, kényszerpályákból stb. következően nem lesznek képesek lépést tartani az új követelményekkel. Ha a jelenlegi viszonyokat nézzük, akkor azt tudjuk csak megállapítani, hogy a gyermekkorban lévők generációjának jelentős része Magyarországon a mai szocializációs körülmények között nem tud a jövőbe mutató folyamatokhoz illeszkedni, nem "integrációképes”. Ha végig elemezzük, hogy milyen ma hazánkban a gyermekek helyzete, akkor a tapasztalatok figyelembe vételével mindaz, amit a jövő tendenciáiról felvázoltam annyira utópisztikusnak tűnik, hogy nem is lenne érdemes rá szót vesztegetni. Mégis azt gondolom, hogy szükség van a magyar realitásból levezethető és a civilizációs fejlődés fő sodrából adódó folyamatok együttes ábrázolására. A realitások is, de a civilizációs robbanás is kikerülhetetlen. Ez utóbbi - ha külső erőként is, - de egyre inkább érzékelhetően áthatja életünket, s a gyermekek életét pedig - bármilyen körülmények között élnek ma, bárhogyan is nevelődnek - meghatározza. Ilyen szempontból csak dicsérni lehet az iskolai Internet-program elindítását, mert hozzájárulhat a jövőre orientált esélyegyenlőség elősegítéséhez. Persze azt is kezelni kellene valahogyan, hogy a társadalmi struktúrában bekövetkezett elfogadhatatlan mértékű differenciálódás hatására kialakult helyzet - amikor nem a tehetség, hanem a tehetősség határozza meg a tanulási lehetőségeket - a jövő társadalmi követelményeinek megfelelően változzon meg. Hiszen bárkinek a lemaradása ebben a folyamatban elviselhetetlenül kártékony következményekkel járhat, mind az adott személyre, mind végső soron - a társadalom egészére vonatkozóan.
Végül csak felsorolva említem azokat a problémákat, amelyek kibontására, csak pl. az integrációs folyamatok előrehaladtával, vagy a magyarországi rendszerváltozás konszolidálódásával lesz lehetőség. Ilyen probléma a "nemzetpolgár" illetve "világpolgár" dilemája. A globalizáció folyamatában az integráció elmélyülése során egyre érzékelhetőbben utat tör a nemzetekfelettiség ideológiája és szervezeti struktúrája. Azon korosztályok számára, akik az interneten keresztül a világot a maga globalitásában elsajátítva nőnek fel a nemzeti hovatartozás nagyon keveset jelenthet, a nemzettudat, a nemzeti identitás eliminálódhat. Hacsak ebben az információ áramlásban valahogyan nem tudunk a nemzetről, a hazáról olyan módon kommunikálni, hogy a kötődésük vállalható legyen. Hasonlóképpen vetődik fel az értékek problémája is. A világban felhalmozódó ismeretekhez való szinte teljes körű és szabad hozzájutás új értékek felismerésével is jár, miközben az előző generációk megingathatatlannak vélt "értékei" elveszítik hatásukat. Egyelőre megválaszolhatatlan, hogy miként valósul meg ennek a széleskörű tudásnak a társadalmi hasznosulása, az új értékek konstruktívan vagy összességében destruktívan formálják át a társadalmi kapcsolatokat. Az is kérdéses, hogy a gyermekeink új tudása és értékrendje mennyiben lesz összhangban azokkal az érdekekkel, amelyek a rendszerváltás után meghatározzák a társadalom mozgásterét. Az új társadalmi elitnek, az új politikai osztálynak érdekében lesz-e valamiként integrálni a számukra idegen, de a gyermekek által elsajátított ismereteket? Ma úgy tűnik, hogy sok ilyen értéket az érdekek megkérdőjeleznek, és nem engedik megfelelően érvényesülni. Tapasztalhatóan az az érdeke a társadalom vezető rétegének, az ország sorsát ma irányító nemzedéknek, hogy saját életpályájukat az eddig volt értékek presztízsével végigjárják, és ezért nem támogatják kellően a kibontakozó innovációt. Az tehát a kérdés: többek leszünk e többlet ésszel? Hogyan nő fel, hogyan szocializálódik a mai magyar valóságot figyelembe véve gyermekeink generációja? Élhet-e majd mindenki a XXI. század civilizációs szintjén? Ha a mai gazdasági, s főként szociális állapotokat, tendenciákat és törekvéseket nézzük, akkor ezekre a kérdésekre sajnos a válaszunk csak az lehet, hogy nem, nem tudjuk! Az bizonyos, hogy gyermekeink rendkívül bonyolult társadalmi változások közepette, s vélhetően nagy nehézségeket átélve szocializálódnak majd. Azok körében pedig, akiknek felelőssége van ebben, olyan gyökeres - elsősorban szemléleti - változásokra lenne szükség, amelyek stratégiai jellegűek, túllátnak a napi érdekeken.
(Gyermekek és fiatalok a média vonzásában. Tudományos konferencia. Kiadvány 1998. 02.04. 49-63 old.)
Categories: Biztonságpolitika
[Recenzió] Dörgött a tűz, csillogott az acél
"Kifejezetten a logika tagadásának tűnt azt feltételezni, hogy minden törvényszerűség dacára te életben maradsz." - Andrew Wilson főhadnagy, Királyi Harckocsihadtest, 141. zászlóalj
"Egyszerűen fel nem foghattuk, hogy a legmagasabb fokon iparosított országok, amelyek tőlünk, egymást sok éve gyilkoló európai hatalmaktól olyan messzire vannak, hogyhogy nem a világ legkiválóbb harckocsijával jönnek Normandiába - na, ezt tényleg képtelenek voltunk megérteni." - Fritz Langanke Untersturmführer, 2. SS-páncéloshadosztály
A XX. század haditechnikai találmányai közül a gépkarabély és a vadászrepülő mellett alighanem a páncélosról lehet bizonyosan elmondani, hogy a szélesebb közönség szemében is szimbólummá vált. Noha már az I. vh. nyugati frontján megjelent, mára megismert formáját annak a technológiai és elméleti forradalomnak köszönhetően nyerte el, amely a hadviselés terén a világ fejlettebb felén a későbbi évtizedekben lezajlott, s ennek következtében nem csekély várakozások fűződtek hozzá. Már méretével és zajával megragadja a figyelmet, másrészt nem elhanyagolható körülmény, hogy "rendteremtő" beavatkozások, puccsok, fegyveres villongások visszatérő kellékeként a hidegháborús időkben is mondhatni jobban "szem előtt" volt, mint a hasonló összetettségű fegyverrendszerek. Köznapi nevén a "tankból" így vált egy meglehetősen specifikus szerepkörre szánt harceszközből a katonai agresszió és egyben a politikai elnyomás jelképe.
Categories: Biztonságpolitika
"Ukrajnát mesterséges dilemma elé állították: vagy előre az EU-val a fényes jövőbe, avagy vissza Oroszországhoz" (Украину поставили перед искусственной дилеммой: либо вперед, в светлое будущее с Евросоюзом, либо назад — с Россией)
- Как Вы считаете почему Украина стала так интересна Евросоюзу и США, что является чуть ли не краеугольным камнем современной европейской политики?
В современной европейской политике краеугольным камнем является – по моему - историко-стратегический выбор направленности в глобальном развитии и интеграционных партнёрах в её осуществлении.
После договора Буша (старшего) и Горбачёва о прекращении холодной войны открылись три направления возможностей нового миропорядка. Многие считали, что так как «победила» США, то вместо двух-полюсной системы, Америка в одинолично будет править миром. Другая точка зрения проповедовала об «открытом мире», где всё будет либерализованно и все смогут свободно осуществлять свои мечты без всяких ограничений и препятствий во всём мире. А, наиболее реальный взгляд сформировал тенденцию развития в направлении образования сети взаимодействующих интеграций, создающихся вокруг стран-полюсов, наиболее способных привлечь к себе партнёров для взаимодействия. В 90-ые годы преволировала роль США в качестве «мирового жандарма». А, после террористической трагедии 11 сентября 2001 года, все поняли, что новый миропорядок должен строиться на равноправном партнёрстве и глобальной интеграции.
Евросоюз в 2000-ые годы начал сотрудничать с другими интеграционными системами и странами, в том числе и с такими, которые только, что вновь обрели независимость после распада Советского Союза. Главным партнёром ЕС стала Россия, вплоть до такой степени, что планировали осуществить колоссальную сеть взаимодействий «от Лисабона до Владивостока». 18-19 октября 2010 г. в Довиле (Франция) состоялась трехсторонняя встреча Президента РФ Дмитрия Медведева, Президента Франции Николя Саркози и Федерального канцлера Германии Ангелы Меркель. Лидеры трех стран обсудили проблемы европейской и глобальной безопасности, сотрудничества Россия-ЕС, а также – по совместному заявлению - «перспективы строительства в регионе Евро-Атлантики и Евразии демократического пространства равной и неделимой безопасности, которая должна отвечать современным политическим реалиям и позволять сообща реагировать на общие угрозы и вызовы». В контексте обеспечения евробезопасности французская идея «создания единого пространства в области экономики и безопасности». В такой колоссальной сети - с одной стороны интеграции стран вокруг Германии и Франции - «Евросоюза», и - с другой стороны интеграции вокруг России - «Евроазиатского Союза», Украина могла бы стать «связующим звеном».
Вот почему и состояние, развитие Украины находится в центре пристального внимания мировой общественности. Украина - хотя, разумеется, она не может быть страной-полюсом, ведь вокруг неё нет пространства интеграции (эту нишу занимает Россия) - всё же, из-за территориального величия и численности населения (вторая по территории в Европе, почти 45мил. населения), а также по геополитическому раскладу неотъемлемая часть и Европы и русско-славянского мира.То что происходит в Украине, или случается с Украиной, значительно касается не только жителей страны, но и непосредственного окружения, безопастности Европы и всего мира. Поэтому очень важно рассмотреть вопрос: в каком состоянии сейчас Украина, какие тенденции приоритетны в её геополитических действиях и с чем надо считаться по отношению её поведения?
К сожалению, за последние годы изменились тенденции мирового развития. Экономическое, военное усиления и политическое самоопределение влиятельности на мировые процессы таких стран как Китай, Индия, Бразилия и тд., и главным образом России взбудоражили консервативные силы Америки, Великобритании и тд.. Появилась риторика, недовольная новым раскладом сил в мире. Збигнев Бжезинский заявил, что «новое устройство мирового сообщества может строится только против России и за счёт России», указывая и на то, что Украина имеет решающее значение в ослаблении России. В соответствии с этим Вашингтон сыграл свою роль и в возможностях, предоставляемых Евромайданом. Европейский Союз, по-своему, тоже присоединился к этим стараниям.Идея проекта «Восточного Партнёрства» Европейского Союза – которая должна была послужить важным шагом на пути дальнейшей интеграции в европейское социально-экономическое и политическое пространство в том числе и Украины – превратилась в стратегию противостояния бывщих советских республик, а ныне независимых государств, к России и идеи интеграции их с Россией. Опасаясь «одиночества», Россия считала данный проект вызовом своим интересам в регионе, намерением Евросоюза окончательно дезинтегрировать постсоветское пространство с помощью «Восточного партнёрства» и вывести страны СНГ из-под влияния России.
Украину поставили перед искусственной дилеммой: либо вперед, в светлое будущее с Евросоюзом, либо назад — с Россией. Началась большая геополитическая игра, в которой нынешний кризис, на самом деле, касается России, а Украина является лишь инструментом, если хотите, жертвой в этой игре.
Европейский Союз тоже частично проигрывающий участник, который просто дрейфует на стороне дергающего за нити Атлантического союза, ведь – вместо проекта «от Лисабона до Владивостока» - США взяла ЕС под свой контроль в Евроатлантическую свободную торговую зону.
А мир движется к такому состоянию, когда два главных героя те же, что и во времена холодной войны.Реальную ставку представляет собой Россия, для которой жизненно важным является не только экономическая и культурная общность, но и вопрос защищенности - держать западных славянских соседей в сфере своего влияния или хотя бы в нейтральном пространстве.
2. Как Вы оцениваете историю развития украинской госудаственности?
Суверенная государственность Украины (также как и других советских республик) – результат мирного договора после окончания холодной войны.
Распад СССР вызвал сильнейшее политическое землетрясение, которое перестроило соотношение политических сил на международной арене. И на территории бывшего единого государства, Советского Союза - в соответствии с различными великодержавными политическими и экономическими интересами, и при активнейшем участии местных элит - возникли более или менее жизнеспособные национальные государства. Однако, необходимо добавить, что распад СССР не являлся условием завершения холодной войны. Это было иниционировано, но системно недостаточно продумано, в первую очередь, сепаратистскими силами Прибалтики и либерал-националистическими российскими политиками. Не раскрывая более детально все аспекты этой проблематики, можно констатировать, что, например, относительно Украины не считались со сложной историей той территории, на которой образовалась и развивалась в составе великой державы, Советского государства, эта административная его составляющая, под названием Украинская Советская Социалистическая Республика. Не считались с тем, что на этой территории проживали люди, которых собрал сюда именно советский строй, что многонациональное население идентифицируется и объединяется в «советский народ», что части территории присоединились именно к СССР, как результат мирного договора окончания Второй мировой войны, или с целью достижения разных политических соображений.
Для оценки истории развития самостоятельной государственности, во первых, должны исходить из того факта, что она не является внутренним продуктом украинской политической элиты. Во вторых,одним из главных критериев, определяющих качества государственности какой-либо страны является то, что насколько она суверенная в своём существовании, в своих системах связей, и каким образом может свободно, независимо, самостоятельно, безопасно осуществлять свою политическую, экономическую, культурную, военную и административную волю. Особенно относится это определение к вновь созданным странам, будь они освободившиеся от колониальной судьбы, или образующиеся после распада империи, либо разваласоюзных связей государств.
Украина такая страна.К тому же – как уже говорилось - наделённая многослойным прошлым, и сложными переплетениями настоящих процессов. Еще не просохли чернила на документе 1991 года, декларировавшего создание независимого украинского государства, но уже было ясно, что эксперимент по созданию единого и централизованного украинского государства будет непродолжительным. Несмотря на это, объяснить провал попытки формирования украинского национального государства непросто. Это явление имеет несколько аспектов.
Новая украинская элита должна была разработать свою дальнейшую концепцию: как воссоздать государство в пределах, унаследованных от Советского Союза, и развивать страну по требованиям XXI века. В течении двух десятилетий украинская политическая элита со своей исторической задачей не сумела справиться. Остались незавершённые стратегические задачи. Например, необходимо было бы закончить новообразование суверенного украинского государства, которое в своей природе многонациональное, многоконфессиональное, многоязычное, и в своём единстве и целостности учитывает и исторически природно-различные интересы регионов и стремления их к самоопределению, самоуправлению. Это безусловно означало бы наличие государственной мудрости для образования федеративного единства страны. Конечно, в этом случае нельзя было бы назвать критерием суверенитета лозунг: «Украина не Россия».
Так как всё это откладывалось, и проблемы решались либо за кулисами между олигархами, либо силовыми методами «на Майдане», государственность Украины не развивалась должным образом. В том числе не успели принять конституцию на многие десятилетия; стабилизировать отношения граждан к суверенному украинскому государству и разным нациям, образующим украинский народ; принять и вести в действие системообразующих законов (политической системы; отношения центральной власти и местного самоуправления и т.д.). Необходимо было бы также создать стратегии и программы социально-экономического развития страны. Определить приоритеты; внутренние финансовые источники; форумы согласования интересов разных общественных групп; политику соседства и тд.
В настоящее время украинская суверенная государственность можно считать находится под вопросом. Идёт гражданская война, государство почти неуправляемо, и под нажимом геополитических интересов вообше теряется самостоятельность управления государством.
- Как Вы оцениваете новую Верховную Раду и как Вы думаете, куда она заведет Украину?
Прогнозировать поведение нового состава Верховной Рады Украины нереально в условиях системной нестабильности страны и непрекращения военных операций, а также продолжающегося внешнего, геополитического нажима. Хотя уже появились окончательные результаты выборов, но всё ещё много неясностей в соотношении сил влияний и стремлений разных партий и отдельных лидеров, в том числе и тех олигархов, которые из вне парламента стараются регулировать ситуацию. Первое заседание Рады ещё не состоялось, и множество неадекватных информаций о возможных вариантах коалиции, лидера и состава правительства и тд. только сгущают туман, утаивающий будущее власти страны.
Пока можем более менее оценивать лишь процесс, в котором рождалась новая Рада. Внеочередные парламентские выборы в Украине проходили в более сложных условиях, чем когда либо, в условиях серъёзного противостояния политических сил, проведения военных операций на востоке строны и как следствие – при наличии большого количества вынужденных переселенцев. Несмотря на напряжённую обстановку в стране, большое количество отмеченных нарушений при организации избирательной кампании и проведения дня выборов, процесс досрочных выборов в Верховную Раду являлся состоявщимся легитимным актом волеизъявления большинсва граждан страны.
Выборы доказали, что лучше выбирать, чем воевать. Проблемы необходимо решать, в первую очередь, мирным путем, а это всем на пользу. Украина не первая страна, в которой выборы проходят во время военных действий. Главное, что они состоялись, потому, что это может быть началом стабилизации общественно-политической обстановки в стране.
В этот раз явка чуть превышала только половину зарегистрированных избирателей. Это означает, что люди голосовали и «ногами». Можно предполагать, что нынешние выборы создали лишь ситуацию для легитимизации украинской государственности и управления государственного аппарата. Для разработки всеукраинской идентичности и принятия её народом, видимо, необходимо будет провести в ближайшее время ещё одни, соответствующие такому требованию, выборы. Сейчас речь идет только о том, что Украина должна быть, а какой она должна быть – это следующий вопрос. Поэтому абсолютно неважно, кто победил, в каком составе поборется новая Верховная Рада, самое главное, что выборы состоялись.
Как уже отметил, политическую элиту Украины ждут основополагающие задачи, для решения которых необходимы,в первую очередь, мир, но не ценой уничтожения Донбасса, а прекращением военных действий, и переговоров о дальнейших условиях, правилах сожительства с легитимными представителями этих территорий. После установления мира станет возможным объединить усилия всего многонационального украинского народа за принятие принципов идентичности Украины, как суверенного государства, восстановления разрушений и обеспечения экономической, социальной нормализаций всей страны. Рада в новом составе вынуждена принять этот исторический наказ в качестве направляющего компаса в благоприятное русло, и тогда Украина может получить шанс.
Categories: Biztonságpolitika
[KatPol Filmklub] Fury
Nemrég jött ki a magyarországi mozikban a Fury (nálunk Harag) néven futó, második világháborús akciófilm Brad Pitt-tel a főszerepben. Miután a szerkesztőséget mindig is érdekelte a második világháború rögvalóságát bemutató kapcsán Hollywood fejéből kipattanó agymenések sora, így mi is adtunk egy esélyt a filmnek. Figyelem - a kritika spoilereket tartalmaz, valamint militarista szemszögből értékeli a filmet, azaz számunkra érdektelen az operatőri munka, vagy a karakterek jellemfejlődése, amíg a német csapatok megfelelően tudják kezelni a Panzerfaust-okat.
Categories: Biztonságpolitika
Pages
© 2012-2018 Europa Varietas Foundation © 2015-2018 Europa Varietas Association
www.europavarietas.org | info(@)europavarietas(dot)org | Switzerland
We are looking for sponsors for the English translation of these books, please contact turkeandras(at)gmail(dot)com