Egy elszalasztott történelmi lehetőség

A romániai EU-csatlakozásról magyar szemszögből
ETTDK Papers - Nr. 4. | Türke András István
2005.09.30.

Tusnádfürdőn jártunk a nyáron és igen érdekes dolgokat hallottunk, tapasztaltunk. Ottani honfitársaink többsége úgy tűnt ugyanolyan ambivalenciával viszonyul az EU-csatlakozáshoz, mint határon innen, 2004 előtt. Egyrészt felháborodnak azon, hogy az EU előírásokkal akarja szabályozni, mondjuk a mezőgazdasági termelés bizonyos szegmenseit („minek avatkoznak bele”) másrészt viszont "Kánaán-váró hangulatban" remélik (remélték), hogy majd az EU lesz az a szerv, mely végre beavatkozik és megadja ("ha akarja") a székelyföldi autonómiát. Kinti barátaink hol kimondott, hol ki nem mondott elvárásai közé tartozott, hogy Magyarország Románia EU-csatlakozásának parlamenti megszavazását e feltételhez kösse. A napokban a magyar parlament végül is megszavazta Románia csatlakozását, közismert eredménnyel. Ehhez az eseményhez szeretnénk hozzáfűzni néhány gondolatot.

Nemzeti érdekképviselet az EU-ban: egy görög példa

Egyrészt nem szégyen az EU-n belül saját érdekeinket képviselni, ez bármilyen triviálisnak hangzik mégis újra és újra le kell írni. Minden országnak vannak „heppjei” és érzékeny pontjai. (Magyarországnak például a nemzeti kisebbségek kérdése.) Ezeket azonban meg kell fogalmazni (politikai szaknyelven: aggregálni és artikulálni kell), méghozzá diplomáciailag is ügyesen kell csomagolva, hogy amennyiben lehetséges, ne tűnjön más állam(ok) kárára tett lépésnek. Az EU-országok (gondolva itt főleg a 15-ös magra) ezt több-kevesebb sikerrel és racionalitással végzik, de legalább gyakorolják magukat e téren. Jómagam nizzai tanulmányaim során találkoztam először például a macedon állam elnevezése körüli problémákkal. Neki is szegeztem a kérdést macedón csoporttársamnak, aki remek diplomáciai érzékkel, mosolyogva csak annyit mondott: Ő nem kommentálná az ügyet, de kérdezzem meg Jorgostól (t.i. görög csoporttársunktól):

FYROM/ARYM, azaz „Volt Yugoszláv Köztársaság Macedónia” a jelenlegi elnevezés. Az ország Görögország „heppje” miatt kapta e furcsán hangzó hosszú és cirkalmatos nevet, a görög lobby ugyanis képes volt elérni, hogy a történelmileg saját maga részének tekintett (most nevezzük ezt revíziós törekvésnek?) Macedóniát, Nagy Sándor és a hellenisztikus-görög kultúra szülőföldjét „megvédje,” és az új állam e néven ne, csupán a fentebbi cirkalmatos körülíráson keresztül kapjon nemzetközi elismerést. Amit tehát látnunk kéne egyrészt, hogy egy EU tagállamnak igen is szava, sőt mi több súlya van egy őt közvetlenül érintő kérdésben és éppen személyes érintettsége miatt ügyes diplomáciával képes lehet álláspontját elfogadtatni a többi állammal is. Az EU strukturális akcióitól érzékenyen függő Görögország ráadásul aligha rendelkezik olyan politikai befolyással, mint Franciaország, vagy Nagy-Britannia, mégis képes érdekeinek hatékony képviseletére, köznapiasan: ki meri nyitni a száját. És akkor a görög-török Ciprus problematikáról még nem is beszéltünk.

Valóban közös és világos magyar-magyar álláspont kialakítása

Magyarán szólva, a határon túli magyarok kérdése teljesen érthető és akceptálható magyar igény (lenne) az EU-ban, és ezáltal akár a székelyföldi – vagy másmilyen – autonómia ügye is releváns politikai kérdésként vetődik fel. A nehézség onnan kezdődik, hogy saját maguk, saját magunk, magyarok között kéne már végre egyezségre jutni, hogy mi is legyen akkor. Mert az RMDSZ olyan, amilyen, de – most Tusnádra reflektálva - egy nyári egyetem valódi és széleskörű közös nevezőjének aligha szerencsés csupán az RMDSZ kritikája. Mert abban mindenki egyetértett, hogy úgy aztán nem, ahogy az RMDSZ politizál, de hogy miként, az a konferencia végéig sem vált világossá számomra. A székelyföldi autonómia is egy olyan vízióként tűnt fel, melynek körülbelül annyi változata van, ahány ember beszél róla. Amíg gyakori előítélet az, hogy a magyar bizalmatlansággal tekint a székelyre, és a székely lenézi a magyart, addig igen nehéz lesz közös nevezőre jutni. S beszélünk, tárgyalunk ilyen fontos kérdésekről úgy, hogy – mennyire jogos vagy jogtalan sérelmek miatt, ezt e cikk szerzőjének nem tiszte vitatni – de egyetlen képviselőjét sem hívjuk meg a magyarországi kormányoldalnak. Felelőtlenség mindez, mikor várható volt, hogy Magyarország még ebben a kormányzati ciklusban fog dönteni a román csatlakozásról. Hogyan tudunk felnőni a (nyugat-)európai szinten egyre profibban és elterjedtebben alkalmazott, és további konkrét eredményeket hozó gesztuspolitizálás szintjére (a franciák szerint szinte már csak egy brit bocsánatkérés hiányzik a németektől a drezdai bombázásokért) akár a számunkra húsbavágó román-magyar viszonylatban, ha mi magyarok, saját magunk között szeretnénk mindezt megspórolni.

Ködös víziókat pedig lehetetlen kommunikálni Európa felé, erre képtelen a mindenkori magyar kormány és ellenzéke egyaránt. A történelem azonban most sem teszi meg azt a szívességet, hogy egyhelyben várakozzon addig, míg végre a magyarok el tudják határozni magukat. És (ha a lelkiismereti dilemmától eltekintünk) jogos a jelenlegi magyar kormány részéről az, hogy zavaros és ellentmondó elképzelések és szándékok mellé nem társít politikai akaratot, mint ahogy (ha a populizmus dilemmájától eltekintünk) időszerű a jelenlegi ellenzék részéről az a hosszú ideje sürgető kérés, hogy végre az érdekeltek által megfogalmazott átfogó és széles konszenzuson alapuló koncepciót kapjanak kézhez, és e mellé a mindenkori magyar kormány is sorakozzon fel, illetve ösztönözze ennek kialakítását.

Megfelelő diplomáciai lépések - kedvező pillanatban

Mindazonáltal üdvözlendő dolog volt számos román szakértő és politikus, köztük kormánytagok (feltételezem: ismételt) jelenléte a tusnádfürdői konferencián. Számos, Nyugat-Európába kerülő román diplomata is felvilágosultan gondolkodik a térség kérdéseiről – természetesen nemzeti érdekeinek hangoztatásával, de – lehetne jobban építeni rájuk. Nincs itt szó tehát semmilyen kvázi-erőfölényből történő zsarolási akcióról, mely még a kapun kívüli Romániával szemben magyar részről megnyilvánulna. Ugyanakkor vannak olyan konstellációk, amikor kedvezőbb pozícióból tárgyalhatunk érdekeink érvényesítése érdekében. A diplomáciában megvannak a bejáratott módszerei az ilyen kényes ügyek tárgyalásos úton való békés rendezésére, akár bilaterális, vagy nemzetközi közvetítő tárgyalások keretében, linkage (kölcsönös érdekkapcsolás), package-deal (csomagban tárgyalás) vagy egyéb módszerek alkalmazásával. Mindennek szakmai hátterét fórumokkal, tudományos konferenciákkal, ismeretterjesztő idegen nyelvű háttéranyagokkal megfelelően elő lehet készíteni. Román kollégáink e téren is megnyilvánuló profizmusából összeszorított fogakkal is tanulni kellene végre: Annak idején a 3 kötetes Erdély történetének (szerk. Köpeczi Béla) megjelenését (mely világosan, és ráadásul sine ira et studio cáfolja a dáko-román kontinuitás elméletét) hatalmas és igen sikeres román kulturális ellenoffenzíva előzte meg. Saját nézeteiket több nyelvre lefordítva eljuttatták a „fontos helyekre,” kellőképpen megdolgozva a közvéleményt a magyar munka fogadtatása ügyében…

Az, hogy végül semmilyen olyan valóban releváns konkrétum nem került az asztalra Magyarország részéről, melyben a határon túli magyarok egységesen saját maguk fogalmazták meg érdekeiket, közös felelősségünk és különösen sajnálatraméltó. Ki kell mondani, ezt a dossziét is nehéz lesz újra felnyitni, mint a szerencsétlenül alakult mezőgazdasági támogatások kérdését. Akkor az EU-15 érdekelt volt még a konferencia előtt szétültetni a Visegrádiakat, nehogy egyeztetett állásponttal közösen, egy időben tudjanak fellépni. Most alighanem ismét elveszett egy történelmi lehetőség...